A csúcsélmény 2.

2005.11.08.

Megosztom
Elküldöm
Szerbusztok! Isten hozott benneteket! A… Haaa… Sajnálom, hogy nem tudtok leülni, sajnálom, nem, nem esik jól nekem. Még ez talán jobb, mint az a „lenóleum”, ahogy szokták mondani az idős nénik, a „lenóleum”, ugye ez talán jobb. Van egy örömhírem, ahogy valahogy megtaláljátok a helyeteket. Találtam fekete gatyát, tök jó. (taps – szerk.) Köszönöm. „Hol?” A Mammutban, két helyen is lehet kapni, bizony, bizony. És az egyiken vettem. Nna, ezt csak megosztottam egy örömömet veletek. (00:55)

Abraham Maslow – A csúcsélmény (19 pont)

Ábrahám, vagy Abraham Maslowról beszélgetünk. Azért, mert az, ahogyan elkezdtük az idei évet, hogy egy modell kapcsán gondolkodunk összefüggésekről, tapasztalat szintje, a tapasztalatból fakadó értelem, értékadás szintje, jelentésadás szintje, és aztán az ahhoz kapcsolódó hit és az Istenre vonatkozása a tapasztalatnak, és a tapasztalatból kiemelkedő értelemnek. Ez a modell, aminek kapcsán beszélgetünk és gondolkodunk, nagyon ügyelve az összefüggésekre. Így jutottunk el Maslowig, aki azt mondja, hogy léteznek bizonyos csúcsélmények, csúcstapasztalatok. (01:50) Azért került ide, ebbe a sorba az a néhány alkalom, amit Maslow kapcsán szeretnék mondani nektek, mert nagy kérdés az, hogy milyen tapasztalatból indulunk ki. Létezik a tapasztalatainknak egy olyan köre, amelyeket csúcstapasztalatnak, vagy csúcsélménynek hívhatunk, és hogyha ezeket összeszedjük, és utána megnézzük, hogy ezekben a csúcstapasztalatokban vagy élményekben, ahogy Maslow mondja, milyennek mutatkozik a lét, az élet, akkor az nagyon fontos tapasztalati tanulságokkal járhat számunkra, illetve nagyon izgalmas következményei vannak az értelemre és a hitre, az istenkapcsolatra vonatkozóan. Ezért beszélünk erről, és azért is nagyon izgalmas ez, mert ő természetesen valami 300 egyetemistával kezdte ezt a kutatást, nyilván azért, mert ők voltak kéznél, és aztán elővette az irodalmat, a misztikusokat, mindenkit, akit csak lehetett, és az ő tapasztalataikat is összegyűjtve írta le ezeket a következtetéseit. Na most. (03:10) Ezek a következtetések megtalálhatóak A lét pszichológiája felé című munkájában, tehát szerintem nem érdemes itt maradni. Ezt tudom mondani, aki nagyon fáradt, nyűgös, szerintem érdemes hazamenni. Tehát utána ezt megveszitek, és elolvassátok – sokkal olcsóbb, mint engem hallgatni. Nna. Amiért jó a csúcstapasztalat nekünk, hogy ez nem jelent a szónak olyan értelmében rendkívüli tapasztalatot, hogy ilyen tapasztalata mindenkinek van. Ilyen tapasztalata mindenkinek sok van, csak nem biztos, hogy ezeket a tapasztalatokat egymás mellé rakjuk, és utána ezen tapasztalatok alapján nagyon tudatosan elkezdhetünk másképpen élni, mint ahogy eddig tettük. Ezért beszéltem két héttel ezelőtt arról, hogy talán mindnyájunk életében vannak a csúcstapasztalatokból 1-2-3 olyan, ami az életünket meghatározó tapasztalat. Hogyha ki tudjuk emelni az életünket meghatározó néhány tapasztalatot, ami most is hat rám, ami alapvetően befolyásolja az értékrendemet, azt ahogyan látom a világot, ahogyan dolgokat jónak, igaznak és értékesnek tartok. Ezek a csúcstapasztalatokból kiemelt néhány kardinális tapasztalat, ez jó eligazodási pontként szolgálhat, hogyha meg akarjuk vizsgálni az életünknek a többi tapasztalatát, vagy ha utakat keresünk. Ha arra vagyunk kíváncsiak, hogy mondjuk jó lenne-e ebbe az irányba menni, vagy nem. (05:05) A teológia… Szia Márta! A teológiai szakirodalomban is van ugyanerről szó, csak ott a lelkek megkülönböztetése kapcsán olvashatunk róla. Ezt csak azért mondom, mert vannak itt ilyen, ilyen hívők. Nem t’om, lehet, hogy ez nektek akkor izgalmas. Mert ott arról van szó, hogy a lelkek megkülönböztetése, hogy vajon az az inspiráció, az az érzés, az a sugallat, az a vágy, ami éppen bennem van, az Istentől jön-e, vagy nem. Erre azt mondja a lelki szakirodalom, hogy vedd elő ezt az alaptapasztalatodat, ezt a csúcsélményedet, azt az egyet-kettőt, ami eligazító az életre vonatkozóan, és ennek a fényében vizsgáld meg azt a vágyadat, amit most érzel. Azt a gondolatodat, azt az inspirációdat, azt az akármilyen késztetésedet. Ha ennek kapcsán megvizsgálod, nagyon sok olyan kérdésre, amire nem tudtál válaszolni, nem tudod eldönteni, hogy ez most honnan jön, lehet hogy nagyon jól kaphatsz választ. Ezért akartam ezt nektek elmondani. Szerintem nagyon jól működik, nagyon. (06:30) Föltár még valamit. Ez pedig az, hogy valahogy a legbelsőbb természetünkhöz hűségesek vagyunk-e, vagy nem. Mert mintha ezekben az egy-két kardinális tapasztalatban a legbelsőbb természetünket éltük volna át. Ezért ha azzal ellentétesen cselekszünk, akkor az olyan, mint hogyha önmagunkkal szemben, a legbelsőbb valónkkal szemben élnénk. Ugye van élményünk arról, hogy néha éveken keresztül képesek vagyunk pont az ellenkező irányba menni. Nem egy olyan történetet hallottam, és nem kell gyónási helyzetben lenni, hogy valaki elmondja, hogy 18 évesen, 19, 25, akárhány évesen volt egy ilyen élménye, és most 80, és az elmúlt 60 évét ezzel az élménnyel szemben élte. Hmm. Hát mennyivel izgalmasabb, hogyha erről az élményről tudok. Előszedem, és folyamatosan amikor döntéshelyzetekben vagyok, akkor használom. (07:35) Egy nagy előnye ennek az, hogy nem szorulok rá állandóan külső megerősítésre, más emberek tapasztalatára. Jó értelemben, a kinyilatkoztatásra. Tehát hogy állandóan okos, nagy, igaz, hiteles emberek mondják meg, hogy énnekem mit kell csinálni. Micsoda hülyeség! Hát honnan tudnák? Ez akart egy pici visszatekintés lenni, és akkor nézzük az ismérveket. (08:05)

1. A tárgyakat egészlegesen éljük meg.

Az elsőbe belekaptam múltkor. Ebben a fajta megismerésben a tárgyakat, ez lehet egy ember is, tehát bárki, aki nem én vagyok, egészlegesen éljük meg; kapcsolatainktól, célszerűségüktől, funkciójuktól, hasznuktól függetlenül. Tehát valamiképpen úgy, ahogy van, de nem a rám való vonatkoztatás… Bejött a szél a gyomromba. Ilyet! Ez állandóan… onnan jön valami sugárzás rám. Ezt nem értem. (08:50) Emlékeztek, Jung apót, Jung apót egy évvel ezelőtt mondtam, hogy ő hogyan halt meg? Ugye emlékeztek? Ez olyan fontos. Halála előtt az utolsó mondata milyen hihetetlenül fontos volt? Nem emlékeztek rá? Hát hogy ment el Jung apó ebből a világból? Hát így nem lehet élni. Jung apó utolsó mondata nem az volt, hogy „Több világosságot!”, vagy hogy… Nem, Jung apó utolsó mondata ez volt: „És este iszunk még abból a finom vörösborból egy kicsit.” Majd meghalt. Hát, ha ezen múlt volna, még ihatott volna belőle egy kicsit. Szóval, amikor az a fél pohár vörösbor valamiképpen az egész univerzumot magába foglalja. Éppen az elég. Nna. (09:50) Ilyen, a művészi élmény. Ezzel kapcsolatban: megnéztétek a sajtófotó kiállítást? Meg? Jó, rendben. Jöhettek legközelebb is. Az a gyönyörű kép! Ugye, azt ezzel kapcsolatban mondtam. Engedjétek meg, hogy most elolvassak egy verset. Ha jól látom, Jan Twardowski: Egy remete skrupulusai című műve akadt a kezembe véletlenül. (Forrás: http://sajgo.hu/magyar/konyvek-versek/versek/egy-remete-skrupulusai ) Nem bírom ki, hogy ezt ne olvassam el, mert… nem fér bele a Tízparancsolatba, de ilyen hatást keltett rám. Hátha lesz köztetek is olyan. Ránézett. Ez a vers címe. (10:50)

Jan Twardowski: Ránézett

Ránézett a gótikára amely folyton középkori grimaszt vág a tizennyolcadik századi oltárra amely mint egy patkánylábakon álló barokk koporsó olyan a lépteinket lopakodó macskákká változtató vastag szőnyegekre a csillárra amely mint a krinolinba öltözött nagys'asszony a fönségesen tündöklő mennyezetre a gőgösen alázatos térdeplőkre az angyalra amely egy számmal mindig kisebb a levelekre amelyek a piros mécses fényénél feketének tűnnek ott állt a sarokban tördelte keresztről levett kezét és azt gondolta ez mind biztosan nem érettem van (12:00)

Jó, jó, jó. Próbáltam rájönni, hogy mi van. A másik, amit assz’em három héttel ezelőtt misén megemlegettem. Tudjátok, mikor volt egy ilyen csúcsélményem? Hát honnan tudnátok, kis buták. De majd én elmondom. (12:20) Egyszer… Többször is volt, de most arra gondolok, amikor egyszer… Egy pici csecsemőt közelről szemléltem. Szoktatok ilyet csinálni? Ugye! Néztem egy pici babát, és néztem, néztem, néztem, és egyszer csak valami föltűnt. A körme. Hogy egy csecsemőnek milyen pici körme van! Hát ez egyszerűen lenyűgöző. Néztem a körmét, akkor… „Nem valami baj van vele? Az egyik ilyen pici csak?” És az összes körme olyan pici. Döbbenet. Akkor megnéztem a lábát, hát az se sokkal nagyobb. Eszméletlen jó! Én azóta, ez lehet, hogy köröm fétis? Egy aberráció? Én azóta ha egy csecsemő meztelen-közelben van, kikandikál a keze, hát én meg szoktam nézni a körmét. Egyszerűen lenyűgöző. Az a pici köröm annyi mindent mond. Hát szóval, teljesen, teljesen oda vagyok, teljesen. Igen. Aztán, hogy… szerbusz Zsuzsanna! „Szia Feri!” Jaj, ezt neked tartották fönn? „Olyan rendes volt…” András! Ez egy olyan szép pillanat! Szóval. (14:00) Mondjuk, voltatok már gyorsulási versenyen? Egy időben volt egy elfojtott harag veletek szemben, mert a gyorsulási versenyt mindig kedden rendezték. Így mikor vettem az autós újságokat, az utolsó oldalon szokott lenni „gyorsulási verseny: kedd”, akkor mondtam egy imát értetek, és nem tudtam elmenni. De beköszöntött a nyár. És tudjátok, egy gyorsulási versenyen, mikor az a néhány pillanat, ahogy az ember leveszi a kuplungról a lábát, az a pillanat, hogy abba mi minden tud belesűrűsödni. Nincs idő egyes-kettes-hármas-négyes-ötös, hát ez naivitás. Egyesből kettesbe váltasz, ennyit kell csinálni. De az az egy mozdulat, hát azért érdemes élni, nagyon. Ajánlom… a férfiak bólogatnak. Tehát. Próbáljátok ki, mindenképp. Vannak jó helyek, áhh, nagyon, nagyon tuti. Azért a pillanatért. Nna, jól van. (15:30) Igen, ilyenkor azt éljük át, a tőlünk való viszonytól függetlenül, mintha csak ez lenne, csak ez, amit most átélünk. Csak az a valami, akit most tapasztalunk. És hogy nincs is többre szükség. Megengedhetjük neki, vagy annak, hogy legyen. Ez az első pont. (16:00)

2. Az észlelés tárgya kizárólagos és teljes figyelemben részesül.

Tehát ilyenkor nagyon egyszerűen csak azt látjuk, csak ezt érzékeljük, betölti a teljes észlelésünket. Egy alak mikor kizárólagossá válik. Hmm. A szerelem tud ilyen látásmódot produkálni. Haaa! Na szóval. Közben, ahogy csak az az egy valami van már, azt tapasztaljuk, mint hogyha ez az egy valami az egész lenne. Van ilyen élményetek, mikor először láttatok hologramot, hogy az milyen tök jó? És akkor kiderül, hogy a hologram minden részletében ott van az egész, hogy van analógiánk erre a tapasztalatra, hogy ez valami egészen rendkívüli dolog. De mikor ezt éljük át, hogy elég egy részlet, mert abban ott van az egész. Hmm. Na most, ami itt nagyon fontos. (17:20) Ilyenkor úgy tapasztaljuk a másikat, vagy azt a dolgot, hogy nem kapcsolódik hozzá értékítélet. Nem jelenik meg az a dolog úgy, hogy fontos vagy nem fontos, nekem. Hogy van-e közöm hozzá vagy nincs, hogy van-e célom vele vagy nincs, hogy értékes vagy nem, hasznos-e vagy nem, jó-e vagy nem. Egyszerűen csak ott van. Abban a pillanatban ez elég is. Nincs osztályozás és kategorizálás ebben a megismerésben. Nincs összehasonlítás, megítélés, értékelés. Azt mondja Maslow, hogy ez az elfogadásnak az alapélménye. Akkor tudok valakit elfogadni, ha enyém ez az alaptapasztalat. Rá tudok nézni valakire úgy, hogy nem mérlegelek, nem ítélek, nincs alá-fölé, érték, nem érték, cél, nem cél. Nincs ilyen, csak nézem őt, és ennyi elég. Így ahogy van, és nézem őt, értékes. De nem abban az értelemben, hogy lehetne nem értékes. (18:45) Akkor hozzátesz egy nagyon szép dolgot. Azt mondja, hogy ebben a nem megítélő nézésben az ember nem csak nem értékel és nem ítélkezik, hanem ilyenkor az ember gondoskodó szemmel néz. Hogy ez az a nézés, amikor az édesanya nézi a gyerekét, és teljesen belefelejtkezik, megszűnik a világ, a lakás, a szoba, az ágy. Semmi más nem marad, csak a gyerek. És nézi, és nézi, és nem merül föl benne, hogy ez most jó vagy nem, vagy minek jött, vagy milyen fárasztó, vagy de jó. Egyszerűen csak nézi. Ahogy nézi, ez a szem valamiképpen egy gondoskodó tekintet. Így tud nézni egy olyan valaki, aki egy beteget néz, és egyszer csak eltűnik a beteg, és lesz csak valaki, akit gondoskodó szemmel nézünk. Volt már ilyen élményetek, hogy egy beteget így látni? (20:00) Egyszer volt egy olyan élményem, néztem valakit. Néztem a szemét, és egyszer csak egy nagyon mély vágyam lett, amit így fogalmaztam meg magamnak: szeretném a szemét megsimogatni. Ez nekem például egy alapélmény. Hogy milyen jó lenne, hogyha valakinek a szemét meg lehetne simogatni. Nyilván nem direkt, így… Ez tehát a gondoskodó nézés. (20:45)

3. Ilyenkor tőlünk, emberektől függetlennek éljük meg a tárgyat.

Érzékelitek, hogy ez egy kicsit más. Tehát úgy létezik ez a valaki vagy valami, hogy mintha azt élném át, hogy ez nélkülem is lenne. Hogy talán mintha mindig lett volna, és mindig is lesz, attól függetlenül, hogy én vagyok. A filozófusok eléggé utálják ezt, azt mondják, csak akkor van valami, ha van egy tudat, ami azt fölfogja, különben az nincs. Lehet, hogy a filozófusok ezt mondják, nekünk mégis lehet ezzel ellentétes élményünk. Hogy valaki vagy valami egyszerűen csak van, tőlem függetlenül. (21:40) Maslow azt mondja, hogy nagyon sok ember az életének a nagy részét úgy éli át, hogy miközben azt gondolja, hogy valamit ismer meg, nem azt a valami vagy valakit ismeri meg, csak a hozzá való viszonyát. Mindig csak önmagát ismeri meg, csak mindig mással való viszonyában. Sosem képes eljutni oda, hogy valamit, vagy valakit önmagában legyen képes látni, vagy tapasztalni. Mindig visszapattan a tárgyról, és állandóan csak magával, és magával, és magával találkozik, és az iszonyú unalmas. Kaptatok már ettől csömört? Ez a zárt dióba, ugye dióba zárva lenni, de be, megundorodtam én, valami ilyesmi, ugye Babits ezt mondja. Bezárva abba a dióba, de undorító már. (Babits Mihály: A lírikus epilógja (részlet): Vak dióként dióban zárva lenni s törésre várni beh megundorodtam. – szerk.) (22:40)

Plitvicei-tavak Nemzeti Park

A természettel lehet ilyen élményünk, mert a természet logikusan is olyan, hogy lesz akkor is, amikor mi nem leszünk, meg volt akkor is, amikor mi nem voltunk. Elmentem a Balkánra, nyáron, még nem is meséltem róla. Nemzeti parkokban csavarogtam. Napfelkelte nemzeti parkokban, naplemente nemzeti parkokban, csillaghullás nemzeti parkokban. Tök jó volt. Ott lett egy élményem. Mászkáltam a nemzeti parkban, elmentem többek között a Plitvicei Nemzeti parkba (Plitvicei-tavak Nemzeti Park – Forrás: https://hu.wikipedia.org/wiki/Plitvicei-tavak - szerk.), ahol minden fára jut három japán, meg két turista. Döbbenetes. Tehát a…, hogy mondjam, a természet összehúzza magát, hogy elférjünk mi. Ebben az eszméletlen zsongásban ezért aztán második, harmadik, negyedik nap azt tettem, hogy hajnalban indultam, mikor még a rendes emberek aludtak, és akkor volt valami természetélményem is. (23:55) Volt egy pont, mikor elkezdtem zsongani attól, hogy mindenki megy. Akkor leültem, és órákon keresztül csak ültem. Akkor rájöttem arra, hogy milyen döbbenetes, hogy aki megy, az éppen semmit sem lát. Ilyen élményem volt. Azért, mert minden pillanatban más szemszögből látok valamit. Ez azt jelenti, hogy mire végre láthatnám azt, megint odébb mentem. S hogy ezért, hogyha valamit igazán közel akarok engedni magamhoz, akkor le kell ülnöm, és egyszerűen csak néznem kell. Ez lett az élményem Horvátországban. (24:45) Elkezdtem nagyon sajnálni azokat, akik állandóan mentek, és azt gondolják, hogy „megnézték a Plitvicei Nemzeti Parkot”. Tulajdonképpen azt kéne rájuk mondani, hogy semmit sem láttak, mert arra nem volt idejük, hogy valamit valóban lássanak. Ezért, ugye van ilyen élményetek, mentek repülővel. Hát az katasztrófa. Tehát így mire fölocsúdtok, hát már semmi. Mentek autóval, katasztrófa. Mentek motorral, mmm, az király… hát, de hagyjuk. Bicaj? Ha nagyon fáradt vagy, és annyira lassan mész, hogy majdnem eldőlsz, hát az valami. Séta? Mmm. Le kell állni, akkor, akkor van meg. (25:45) Akkor jöttem el, amikor este lezuhant ott az a két gép. Képzeljétek. Olyan köd ereszkedett le, ott este 7-8 körül, hogy azt mondtam, hogy hülye leszek itt maradni, ennek semmi értelme. Kimentem a ködből, gondoltam lemegyek a tengerpartra, ott meg szép idő volt. Akkor mikor hazaérkeztem, akkor hallottam, hogy az pont aznap volt. Nem is csodálom, hogy lezuhantak. Tejköd volt ott az egész környéken. (26:15) Maslow mond egy ilyen szíven ütő kísérletet. Azt mondja, meg tudod magadat vizsgálni, hogy képes vagy-e így látni. Hogyha mondjuk egy számodra undorító dolgot hosszan nézel. Ő azt mondja, nőknek az egeret ajánlom. Nézzenek hosszan egy egeret. El tudnak… Csótány… uááá. Csótány jó? Hosszan egy csótány, hosszan egy pók, hosszan egy légy, hernyó, hosszan. El tudunk-e oda jutni, hogy már nem a hozzá való viszonyunkban látjuk? Mond még durvábbat is. Azt mondja, mikroszkóp alatt nézzünk egy vírust. Gyönyörű. És aztán mond egy még, még megrázóbbat. Tegyük mikroszkóp alá a rákos sejteket, és azt is képesek lehetünk így észlelni. (27:30)

4. Föltárul a tárgy belső gazdagsága az ismételt látás és megtapasztalás által.

Ebben a tapasztalatban… Te jó ég! Még csak ennyi idő van? Elég unalmas vagyok. 4. Föltárul a tárgy belső gazdagsága az ismételt látás és megtapasztalás által. Feltárul a tárgy belső gazdagsága az ismételt látás és megtapasztalás által. Akkor itt összehasonlít két dolgot, azt mondja. Ha képes vagyok így látni valakit, akkor minél többet nézem, vagy minél többször nézem, annál érdekesebb. Minél többször felejtem rajta a szemem, annál szebb. De csak akkor, ha így nézem. Ha valakire úgy nézek, hogy egyre unalmasabb, egyre semmitmondóbb, és azt merem mondani, hogy „Ja, hát mert már ismerem.”, akkor ez nem a másikról szól, hanem rólam. Azt mondja, ez az a hétköznapi, egyszerű, nem csúcsélményben való tapasztalat, amikor valamit vagy valakit csak valamilyen érdekből nézek, és minél gyorsabban be akarom őt kategorizálni valahova. Abban a pillanatban, hogy azt mondtam „Ja, nő. Ja, egy pasi.” Ezt meg tudom tenni egy másodperc alatt, és utána már érdektelen. „Ja, egy pasi.” (29:20) Ú, hogy szíven ütött engem, egyszer azt mondja egy pszichológus… hölggyel beszélgettem. Akkor egyszer csak egy ilyen mondatot mond, hogy „Hát aztán volt egy pillanat, mikor a kliensem úgy nézett rám, mint egy nőre.” S akkor így kicsit lefittyedt a szája, s akkor jött a mondat. „Ja, hát egy pasi.” És ez nagyon csúnyán hangzott, nagyon, mert abban a pillanatban, hogy lefittyedt a szája és azt mondta, hogy „Ja, egy pasi.”, már semmi köze nem volt ehhez az emberhez. Ugye az ilyen csúcstapasztalatnak az ellentéte az, amikor fölébred a feleség éjszaka, és nézi a férjét, és azt mondja „Ki ez az ágyamban? Mi közöm hozzá?” Hmm, ez az, ez a másik véglet, ez a mély tapasztalat. (30:35) Akkor itt egy érdekes gondolat a szerelemről. Hát az mindig, legalább háromszor kell egy ilyen alkalom alatt a szerelemről beszélni. Hogy… Az lenne jó, ha mindenki, legalábbis a mi kultúránkban, úgy házasodna meg, hogy a házasságkötése előtt szerelemből kifolyólag látta így a társát. Mert ha még sosem látta így őt, akkor jobb lenne NEM elvenni, vagy hozzámenni, mert akkor még őt a maga gazdagságában sosem vette észre. (31:25) Akkor ebből eszembe jutott valami, hogy valamit akkor megértettem. Hogy akkor nem is az a lényeg, hogy föltétlenül szerelemből házasodjunk, nekem pláne, hanem az, hogy képesek legyünk így látni a másikat. Ezért működhet úgy egy kapcsolat, keleten, hogy az egyik család, meg a másik család eldönti, hogy kik fognak megházasodni. És képesek boldogan élni egymás mellett. A hipotézisem, azért, mert bár lehet, hogy nem szerelemből házasodtak, de a spiritualitás miatt, a kidolgozott ilyen látásmód miatt képesek egymásra így nézni. Hahh! Akkor nem is a szerelmen múlik. Mit szóltok? (32:25) Hogy nem is a szerelmen múlik, ezt most vonatkoztassuk csak mondjuk a házasságkötés utáni második naptól kezdve. Amikor az elmúlik. Mi lenne, hogyha most ránéznénk a kapcsolatainkra úgy, hogy nem azon múlik, hogy most boldog vagyok-e ebben a házasságban, hogy megint előtermelem-e magamból az endorfint vagy nem, hogy nem ezen múlik, hanem a látásmódon. Hahh! Ez jó, nem? (33:05) Tudjátok, én is tudom néha unni Istent, hallatlanul. Főleg, mikor mások beszélnek róla. Hát nahát, akkor… Énszerintem azt a rendszert, hogy a papokat így egyesével szórják el, mint a nagyon értékes dugványokat, ezt nekem találták ki. Tehát ha nekem állandóan másokat kellene hallgatni, hogy Istenről beszélnek, én meghalnék. De hogy én vagyok a pap, én beszélek Istenről, és így nem unom el magam. De aztán néha kijózanodok, és rájövök, hogyha unom Istent, akkor velem van a baj. Á, e ezt már mondtam többször. (34:00) Igen, és ezért azt mondja Maslow, hogyha ilyen csúcstapasztalatban nézek valakit, akármennyiszer is nézem, egyre gazdagodok. Ha pedig ezzel ellentétes tapasztalásban vagyok, minél többet nézem, nem csak a tárgy lesz egyre szegényesebb, nem csak azt gondolom, hogy „Jaj, hát már de unom, hogy a Márta állandóan horgol!”, hanem amikor elkezdem a Mártát így nézni, hogy „Ejj, hát ez már…”, akkor én magam szegényedek el, nem a Márta. A Márta látjátok, vígan horgolt tovább. Én jártam pórul. Na. (34:50) Egy kedves ismerősöm emlékeztetett tegnap, vagy tegnapelőtt egy nagyon szép történetre Mello-tól. A kolostorba tiszteletét teszi a császár. Az apát pedig, miután azt látja, hogy egy gyönyörű, hatalmas rózsabokor virul ott, az úton, ahogy bevezetné ő a császárt a mit tudom én hova, egyszer csak fogja magát, és a gyönyörű rózsabokorról levágja az összes rózsát, kivéve egyet. Amikor jön a császár, megrökönyödve látja, hogy ott van egy gyönyörű rózsabokor, amiről az összes rózsát levágták, és csak egyet hagytak rajta. Kérdezi az okát, hogy „Hát ezzel meg mi van?” Erre azt mondja az apát. „Tudod császár, azt gondolom, te megszoktad, hogy mindig mindenből sokat látsz. Én meg akartalak téged ajándékozni egy rózsával.” Ahh! (36:00) A másik történet, megtörtént. Yehudi Menuhin, a nagy hegedűművész idős korában járta a koncerteket, a fiatalokat, és egyszer eljutott egy teljesen hétköznapi zeneiskolába. Egészen kisgyerekek hegedültek, és ő volt a díszvendég. Ő szívesen meghallgatta az összest, és azt ajánlotta föl, hogy egy valakit a növendékek közül ki fog választani tanítványnak. Hát persze az összes növendék, hát ahogy csak lehetett, kornyikált. Na, és mi történt? Megvolt a győztes, a második, a harmadik, tiririm. Akkor végül megkérdezték a zsűriben „Hát ki lesz az, akit a mester tanítványául választ?” Erre Menuhin azt mondta „Én azt a kisfiút.” Erre mindenki… semmilyen díjat nem kapott. Erre az elnök, hogy hát talán téved a mester, azt mondja neki „Hát természetesen, mester ha te azt gondolod, hogy őt, akkor persze, fogadd őt el tanítványnak, de igazat szólva én semmilyen talentumot nem látok benne.” Erre Menuhin a következőt mondta. „De én igen.” Ez a látás. (37:45)

5. Ilyenkor nem az ego szemszögéből látjuk a világot, mintha nem is az én észlelne.

Elmondom egy kísérletemet. Ha nem az ego szemszögéből látok valamit vagy valakit, akkor nem a hozzá fűződő mindenféle érdekeim, vágyaim, akármik alapján nézem őt, hanem egyszer csak nézem. Nőkkel szoktam ezt csinálni, képzeljétek. Zűrös? Ú, máris megkaptam az első építő kritikát! Ha azt akarom tesztelni magamon, hogy elég tisztán látok-e most ebben a pillanatban, nézek egy nőt. Ha képes vagyok hosszan nézni őt, és egyszerűen attól függetlenül látom őt, hogy most nő, meg nem nő, meg hogy néz ki, meg tűdüdűdüdű, akkor jól látok. És hogyha ránézek egy nőre, és rögtön a hozzá való viszonyom, a hiányaim, a vágyaim, az ösztöneim, az emlékeim, a múltam, a jövőm, a mit tudom én mi jut eszembe, ajjaj. (39:05) Mondtam nektek, egy volt hosszútávfutó magyar bajnok, aki azt mondta „Feri, gyere, elmegyünk a strandra, és nézzük a nőket!” Ez egy alap élményem lett. Komolyan. Mert én akkor rájöttem, hogy az ember elmehet a strandra, nézheti a nőket, és közben lehet boldog. Na, mit szóltok ehhez? Tehát hogy papként, elmegyek a strandra, nézem a nőket, majd úgy megyek haza, hogy köszönöm, jól vagyok. Tudtok ti ilyet? Azt gondolom, az összes nő képes erre. Ezzel most becsaptalak benneteket, mert a nők sem képesek rá nagyon gyakran, mint ahogy egy bölcs nő megtanított engem erre, azt mondja nekem. „Tudod Feri, a minap rájöttem arra, a nők nem is a férfiak kedvére öltözködnek, hanem a nőtársaik bosszantására.” M-hmm. Szóval, amikor nem az ego az, aki néz. Ahh! Mily… na, jól van. (40:45) Polcz Alaine-nek kezembe került néhány évvel ezelőtt egy könyve. Hát, tudjátok, meglepett. Csak nem jut eszembe a címe. Pécsett adták ki, de akkor se jut eszembe a címe. Arról ír, körülbelül 100 oldalon keresztül, hogy ő Polcz Alaine-ként, ami egy női név, és egy nőt takar, Bulgáriában egy nudista strandon fekszik. Mi a címe? Mondjátok? Lámpás? Éjjeli lámpás? Talán, valami ilyesmi. Na, 100 oldalon keresztül, Bulgária, nudista strand. Ő körülbelül olyan 70 éves lehet akkor, amikor írja ezt a könyvet, és 100 oldalon keresztül, annak a 100 oldalnak körülbelül 90 oldalán keresztül ilyen nézőpontból néz. Hihetetlen érdekes, nagyon! Igen. Tényleg, mert most picit zavarba jöttem, hogy idézzek-e belőle egy részt. Nem, pont egy olyan jutott eszembe, amit hogyha idéznék, nagyon zavarba jönnék. Így aztán zavarba jöttem, mert tudjátok, a tudatalatti nem tudja eldönteni, hogy most gondolom vagy van. Feri, na jó. (42:20) Azt mondja tehát, hogy ilyenkor az észlelés meghaladja az ego szintjét, sőt ego nélküli lehet. Nem tudom, ezt mondja. Akkor ide egy másik nagyon fontos erényt kapcsol. Azt mondja, hogy az effajta észlelés az empátiának a forrása. Azért, mert képes vagyok nem a hozzám való viszonyban látni valakit vagy valamit, hanem úgy, ahogy van. Ez már egy kicsit együttérzés, egy kicsit együtt gondolkodás. Tudjátok, a lelkigondozói szakirodalomban ezt úgy mondják, a papoknak… Hát, mindjárt, egy kicsit átalakítottam. A papoknak nagy hibája, hogy amikor valakivel beszélgetnek, akkor mindig a másikért gondolkodnak, meg akarják állandóan váltani a másikat. A másikért gondolkodnak. A pszichológusok nagy hibája, hogy mindig a másikról gondolkodnak. És egy jó lelkigondozó a másikkal együtt gondolkozik. Ez az empátia, az együttérzés. Milyen nagy művészet az, nem a másikról gondolkodni folyamatosan, és nem a saját gondolatainkat gondolni, hanem csak menni vele, tírirírirí, és egyszer csak egy olyat mondani, ami abból következik, amit ő mondott. Áhh! (44:10)

6. Az ilyen tapasztalat önmagát érvényesíti.

Önmagát igazoló pillanatok. Magukban hordozzák saját belső értéküket. Nem kell, hogy ezeket a pillanatokat bárki igazolja. Sőt, azt mondja, ezeket a pillanatokat mi sem érezzük úgy, hogy igazolnunk kellene. A legjobb példa az istenélmény. Ha valakinek itt közülünk volt istentapasztalata, eszünk ágában sincs az istentapasztalatról valakit meggyőzni. Főleg, eszünkbe sem jut elkezdeni igazolgatni „De hidd el, Helmut, hogy ez egy istenélmény volt! Érted? Kérlek, hidd el! Ha nem hiszed el, akkor nem volt az.” Egyszerűen tök mindegy, hogy te mit gondolsz róla. De olyan értelemben mindegy, hogy nem érzem vágyát annak, hogy bárkinek is be kelljen bizonyítanom, hogy ez így volt. Önmagát igazoló pillanat. (45:10) Bizonyos szempontból ezek a pillanatok önmagukért vannak. Itt akarom mondani, hogy a házasság, a házasság szentségének a teológiájában van egy gyönyörű mondat. A házasságnak egy felől az a célja, hogy legyen. Ahh, mit szóltok? A házasság nem azért van, hogy gyerekek szülessenek ebből a szép kapcsolatból. Az is, de a házasságnak van egy öncélja, maga a házasság. Aki azért házasodik, mert azzal valami más célja van, jól gondolja meg az, aki hozzámegy. Hmm. Igen. (46:15) Egy másik fontos mondat. Amikor képesek vagyunk az egónkon túllépni, akkor azt mondja Maslow, ez önmegvalósítás. Ha az egónkat valósítjuk meg, akkor nem valósítjuk meg önmagunkat, csak az egónkat. Az ember akkor képes önmagát megvalósítani, ha nem célja az, hogy önmagát megvalósítsa. Az ember akkor valósítja meg magát, ha felülmúlja önmagát. Ezért valami nálunknál többre kell irányulnunk ahhoz, hogy önmagunkat megvalósítsuk, mert az önmegvalósítás az valaminek az eredménye. Ha tehát valaki meg akarja valósítani magát, annál egy kisebb eredményt fog elérni. Lesz egy hatalmas egója, és nagyon kevés barátja. (47:15)

Kotek asszony

Franklnak van egy gyönyörű története egy idős haldokló asszonnyal, aki keresi haldoklásában az életének az értelmét. Akkor azt kérdi tőle, „Mondja Kotek asszony – tényleg így hívják, mert annyiszor elolvastam, hogy megjegyeztem – mondja Kotek asszony, vannak-e az életében olyan pillanatok, amelyekre úgy gondol vissza, hogy nahát igen, ez igen?” S akkor Kotek asszony elmond három ilyen élményt. Akkor azt kérdezi Frankl. „Most mondja, kedves Kotek asszony, ezeket a pillanatokat el lehet-e magától venni? – Ezeket? Ezeket nem. – Akkor volna még egy kérdésem. A halál el tudja-e magától venni ezeket a pillanatokat?” Erre azt mondja: „Nem.” Ezeket a pillanatokat a halál sem tudja tőlünk elvenni, mert velük halunk meg. Ahh! Akkor tehát nem kell félni a haláltól. Mert amiért igazán érdemes volt élni, azt a halál nem veszi el tőlünk. Kotek asszonynak ez jó volt. Én nem t’om, nektek jó e, de… Hát csak nem vagytok gagyibbak, mint Kotek asszony! (48:45)

Úgy kellene élnem, hogy azt érdemes legyen a halál után is folytatni.

Itt volt most Mindenszentek, Halottak napja, hmm. Eszembe jutott egy mondat, de előtte egy órát elmélkedtem. Tényleg így van. Beültem a kádba. Beültem… mi az, hogy beül…? Miért, te úgy nem szoktál elmélkedni? Na ugye! Bizonyos elmélkedéseket kizárólag forró vízben végzek. Igen, az indián asszonyoktól tanultam. Na jó. Szóval, ott elmélkedek a forró kádban. Rosszul fejeztem ki magamat, hogy ülök, mert fekszem, fekszem. Egyszer csak, ahogy fekszem és izzadok, nagyon, tűdüdűdüdű, puff, záró mondat. A záró mondat így szól. Úgy kellene élnem, hogy azt érdemes legyen a halál után is folytatni. Zsuzsi! Ezt a pillanatot! De látod, milyen sokféleképpen lehet valamit megélni. Valakiből ösztönösen mi jött ki? Ő képes így értékelni ezt: leesett neki. Látjátok, látjátok! Szóval. Most egy-két hétig így élek, hogy azt érdemes legyen a halál után is csinálni. Ha nem, akkor dobjuk ki. Most ezzel a mai alkalommal mi lesz? Ezt, ezt nem tudom. Amm-dömm-dömm-dömm. (50:35)

Barát, aki mellett kedvem van rájönni, hogy milyen hülyeséget csináltam.

Azt mondja, ide tartozik az, amikor egy gyógyító helyzetben egy mély belátásunk lesz, ilyen csúcs pillanat. Klasszikusan terápiás helyzetben, pappal, pszichológussal, jó baráttal, férj-feleség, amíg még jóban vannak. Mi kell hozzá? Az, hogy ne legyen a másikban ítélet, viszonyítás, mérlegelés, satöbbi. Hogy mellette kedvem legyen rájönni, hogy milyen hülyeséget csináltam. Vannak ilyen embereitek? Muszáj, hogy legyen! Olyan barátod, akire ha gondolsz, azt tudod mondani, ha vele vagyok, kedvem van rájönni, hogy milyen hülyeségeket csináltam. Ilyen egy barát, e nélkül nem lehet élni. Ha csak olyan emberek vannak, akikkel hogyha kiderül, hogy mekkora marhaságot csináltál, megszégyenülsz, az szörnyű. Hahh! Az a baj, hogy, hogy ez terápiás helyzetben van, aki életében először megéli. Ez katasztrófa, hogy nincs ilyen haverod. Mert a barát… tudjátok… (52:10) „A barátaim előtt azért nem merem, nem merek rájönni, hogy hülye vagyok, mert, mert hát a barátaim, mégis csak, akkor nem lesznek a barátaim. Akik nem barátaim, akik csak olyan ismerőseim, hát mi közük nekik az én életemhez? Akiket meg egyáltalán nem ismerek, hát azokat meg egyáltalán nem ismerem. Hát akkor ki marad?” Mindig van valami, ami miatt azt gondolom, hogy előtted nem merek rájönni arra, hogy hülye vagyok. Hahh! Ha… biztos, hogy volt ilyen tapasztalatotok, hogy milyen fölemelő tud lenni, belátni valamit magunkról. De jó az! Ezért, ezek az élmények pozitív élmények még akkor is, hogyha az a belátás egyébként egy fájdalmas tapasztalat. Mégis, legközelebb is vágyunk rá, azt mondjuk, hogy ez jó. Ez jó, erre szükségem van. És persze főleg arra a valakire, akivel egy ilyen élményt meg lehet élni. (53:10)

Fölismerések a saját (Feri) életemből

Mondok nektek ilyen fölismerést a saját életemből. Elgondolkodtam, nem ültem a kádban, csak úgy, hogy vajon miért nincs bennem ilyen klasszikus papi missziós buzgalom? Tehát hogy itten találkozunk, és énnekem egyáltalán nincs kedvem titeket megtéríteni. Hogy ez vajon miért van? Ezen gondolkodtam, és akkor először a szép verziókon túljutottam, és akkor kezdtem látni a realitásokat. Egyszer csak eszembe jutott valami. Hogy én azért nem akarom a másik embert megváltoztatni, mert a saját életem sokkal jobban érdekel. Na, mit szóltok? Lelepleződtem. Hogy amit azt gondoltam tizenvalahány évig, hogy valami megszentelt erény, ugye, hogy én milyen izé, toleráns… Dehogy is! Sokkal jobban izgat, hogy mi van velem, mint veled. Nna, ilyen embert hallgattok. (54:30) A másik, ilyen hallatlanul rosszul eső jó pofára esés, áldott pillanat. Elmentem terápiára, nem először. Ücsörgök – nem olyan régen – és mondom „Ueee, szabad is akarok lenni, meg el is akarok köteleződni. Meg el akarok köteleződni, meg szabad akarok lenni, meg…” Hát egy ilyen egyszerű izé. „Ueee-eeee!” Hát szóval, na, azért ez is ismerős, ugye? Nem? Tehát… na. S akkor hallgat engem a bölcs terapeuta. Hallgat, hallgat, én ott kirívom-nyívom magam, és akkor azt mondja, de a teljes maximális tisztelettel, elfogadással, teljesen, nagyon… szép szemekkel. Assz’ongya. „Az a benyomásom, hogy ön akaratos.” Most értitek, direkt nem paphoz mentem. Tehát ezt egy paptól is megkapom, terápia nélkül. Próbáltam ezt a fölismerést valahogy megúszni, nem, elmegyek egy terapeutához. És akkor ott nincsenek ilyen, hogy „akaratos, önző, fösvény, rátarti, gőgös, lusta”, nem. Hát az… nem, ezek nem tará… Tarápiás? Nem terápiás szakkifejezések. Igaz? Egyszer csak ott ülök, egy ilyen terápiás bódulatban, a biztonságérzet illúziójával, és doktor professzor Terapeuta, egy az erkölcs világából ismert szóval ajándékoz meg. „Úgy látom, ön akaratos.” Az ember sehol sincs biztonságban, az igazság lépten-nyomon utolér. (56:45) Tudjátok… óriási élmény volt. Tehát mmm…. Hazamentem, kivettem egy nap szabadságot. „Akaratos? Hát…” Eszembe jutott az a sok előadás, emlékeztek, amikor a depresszív alkatnak azt a drámai dilemmáját hegyeztem itt ki nektek. Úgy, ahogy a saját, saját akarata, saját önérvényesítés kontra megfelelni a környezetnek. Egy őrjítő dilemma, amelyet csak egy ilyen depresszív zuhanásban képes az ember tragikusan átélni. Ugye, ezt mondtam nektek, hogy micsoda izé. Erre: „Akaratos.” Uhh, úúú! Egyszer csak rájöttem arra, amit még valamikor tudtam, hogy ezeknek a szavaknak, hogy akaratos, fösvény, önző, mit tudom én, nem moralizáló tartalma van, hanem valamit a valóságból írnak le. Át lehet élni annak a tapasztalatát, hogy egy akaratos fickó vagyok úgy, hogy ebben semmi moralizálás nincs, semmi. Egyszerűen csak megjelenik a valóság. És nem kell megszégyenülnöm, nem ciki, nem izé… Egyszerűen csak belátom, háá, és hogy az milyen fölemelő. Ahh! Így kéne gyónni. Nincs megalázottság, nincs szégyen, megsemmisültség, semmi ilyesmi. Csak odaviszem Isten elé ezt a fölismerésem. „Uram, hát rájöttem. Hahh!” Ezek a szavak, ezek a klasszikus, a hét főbűn, egyszer csak rehabilitálódtak előttem abból a szempontból, hogy szabad a másiknak azt mondani, hogy „Te, egyszerűen most azt látom, hogy te…” Mondjuk… legalább egy eszembe jutna… Jó, tehát aki nem tudja ezt a hetet, Hozsanna énekeskönyvben benne van az elején, hét főbűn. (59:10) Hol tartok? Hol vannak a papírjaim? Igen! S akkor Maslow eljut oda, hogy tulajdonképpen mintha ezek az élmények igazolnának minket. Mintha ezek az élmények, tapasztalatok igazolnák a létezésünket. Ezt úgy is megfogalmazhatjuk, hogy ezek miatt érdemes élni. Ugye van olyan tapasztalatod, amire azt mondod, hogy „Amiért én ezt már megélhettem, nekem érdemes volt élni.” Ezek ezek az élmények, és már senki nem veheti el tőled. Ahh! (60:00) Van egy költői kérdésem: Mikor élted meg utoljára azt, hogy „Emiatt a pillanat miatt érdemes élnem!”? Ugye nemrégen? Szerintem úgy havonta egy ilyen pillanat mindenkinek jár. Annyira jó lenne, hogyha ezek az élményeink elő tudnának jönni. Mondok egy ilyet a közelmúltból. Képzeljétek, odajött hozzám hat fiatalember. A hat fiatalember tavaly volt felnőttként elsőáldozó, vagy öt. Fő a személyesség. Felnőttek, na most. Odajönnek hozzám, és azt mondják „Mi mindnyájan egy emberként szeretnénk jövőre bérmálkozni.” Ahh! Az én papi szívem! Értitek ezt? Hát szóval akkor nem éltem hiába. Tehát hogy felnőtt emberek, akik azt mondták, hogy „Ez nekünk fontos.”, a következő lépést is megteszik, mindnyájan. Ú, de jó! És nem mondtam, hogy tegyék meg, ők jöttek követségbe, hogy mindnyájan szeretnénk. (61:30) Akkor mondom, hogy hogyan emelkedett ez négyzetre. Most én a papi örömeimet mondom nektek, ami miatt érdemes élnem. Odajött hozzám két fiatalember, és azt mondják. „Hallottuk, hogy lesz bérmálkozásra való fölkészítés. Sajnos mi már bérmálkoztunk.” Tökre nem hiszitek, mi? Elhiszitek, de még ezzel nem volt vége. Erre azt mondják nekem. „Lehetséges-e, hogy csak az oktatáson vennénk részt, csak azon?” Mhh! Hahh! Megengedtem. „Nna jó, gyere!” Hát szóval, hogyha havonta történik velem egy ilyen, hát akkor van jogosultsága az életemnek. Ez, ezek az élmények. (62:50) Emlékeztek Böszörményi-Nagy Iván, BNI, hogy ő azt mondja. „Amikor valakinek az életéhez gondoskodó módon hozzá tudunk járulni, akkor jogosultságot nyerünk az életre.” H-hmm! Aztán. Mond egy szép mondatot. „Érdemes vaknak…” Nem, nem… Na jó. „Érdemes látni akkor is, ha fáj, mintsem vaknak lenni, vagy maradni.” Akkor mond egy másikat. „Amikor valami vagy valaki nem úgy merül föl számunkra, hogy van vele valami célunk.” Ez, ez az élmény. Azt mondja, hogy a XX. század II. fele gusztustalan és undorító, mert minden és mindenki csak eszközzé válik valamilyen cél elérése érdekében. A házastársam, a gyerekem, a szülőm, a pap, mindenki. Mert ugye le vagyunk nyűgözve, hogy célokat tűzünk ki, elérjük őket. És hogy ezzel megteremtünk egy olyan világot, hogy semmi sem érték önmagában, csak valaminek az eszköze. (64:20) Egyszer egy paptól…, egy papnál több ember ült. Én pedig a folyosón ültem, mert vártam erre a valakire. Egyszer csak dúlva-fúlva kirontott az egyik résztvevő, és a következőt mondta. „Ez undorító! Hogy valakinek mindig valamilyen érdeke fűződjön a másikhoz!” Ebben meg lehet undorodni, hogy mindig valamilyen cél szempontjából látunk csak valakit. Hmm. A kapcsolatainkban – ezt én úgy fogalmaztam meg – hogy amikor mindig csak szülő a gyerekkel találkozik, és gyerek a szülővel, nevelő a nevelttel, nevelt a nevelővel, felnőtt a gyerekkel, gyerek a felnőttel, és sohasem találkozik egyik ember a másikkal. Ez ez. Mikor ha pappal találkozol, csak a pappal tudsz találkozni, az emberrel soha. Legtöbbünknek a legnagyobb baja az, hogy amikor velünk találkoztok, nem találkoztok az emberrel, csak mindig a pappal, é előbb-utóbb ez undorító. Nekem legalábbis az. (66:10) Mondok egy szép élményt. Bibliodráma csoport. Mindnyájan tudjuk, hogy ez mi. Bibliai történeteket játszunk, és van ennek még egy-két élő klasszikusa. Többek között egy Mevers nevű bácsi. Már nagyon idős, de évente egyszer eljön Magyarországra. Utoljára amikor itt volt, hát miután az én barátaim hívják őt meg, ezért én is mindig találkozom vele. És ha már itt van ez a bibliodráma atyamester, akkor ő vezet nekünk egy csoportot. Ez mindig nagyon nagy élmény. Ő vezetett nekünk egy csoportot, és ment a játék, egy bibliai történetet játszottunk, és ment, és baromi izgalmas volt, és benne voltunk, és megvolt mindenkinek a szerepe. Egyszer csak valaki kibeszélt a szerepéből. Elhangzott a szájából egy olyan mondat, amit nem Márta mondott el, vagy Mária mondott el, vagy Mária Magdolna mondott el, hanem Kis Pista. Ő a szerepében volt, de ez a mondat nem abból szólt, hanem azt Kis Pista mondta. Egyszer csak ez az atyamester azt mondta. „Akkor most állj! Ha egy játékban egyszer csak valaki, miközben teljesen benne van a játékban, a saját mondatát mondja, ennél többet egy játéktól nem várhatunk, itt kell abbahagyni.” Ahh! Mikor valakiből egyszer csak előjön egy mondat, amit nem a szerep mond, nem a férj, nem a feleség, nem a tűdü-dűdü-dű, hanem ő, akkor meg kell állni. Ünnepi pillanat, gyertyát gyújtunk, füstölő, ahh! (68:15)

7. Ilyenkor jellegzetesen módosul a tér, és az idő élmény.

Ilyenkor jellegzetesen módul a tér… Módul? Dög fáradt vagyok. Jellegzetesen módosul a tér, és az idő élmény. Ez a görögben, tudjátok, van Kronos, meg Kairos. Ezt most már nem is ragozom, mert mondtam többször. Egy nap úgy tűnhet, mint egy pillanat, és egy pillanat olyan lehet, mint egy nap. Erről is beszéltünk a módosult tudatállapotoknál. Amikor a szerelmesek együtt vannak. „Ú de gyorsan elment az idő! Ez hihetetlen!” Amikor megyünk 120-szal a betonfal felé, 1 másodperc alatt annyi mindent át tudunk gondolni, mint előtte hónapokon keresztül nem. Sőt, minél közelebb kerülünk a betonfalhoz, annál inkább olyan gondolataink lesznek, nagyon sok, amit lehet, hogy még életünkben sosem gondoltunk végig. És ezeket végig gondoljuk, nem eszünkbe jut, végig. Ez piciben az, amiről már volt szó, amikor elcsúszol a jégen, és érzed, hogy így piff, a kezed megy fölfele, már meg is húztad a derekad, és úgy esel hátra. Azt ki lehet számolni, hogy amíg leérsz a földre, az a másodpercnek hányad, töredék része. Abban a töredék részben mi minden eszedbe jut. Hahh! Az nem fér bele annyi időbe, és mégis átgondolod. Hogy van ez? (70:00) Rájöttem egy másik dologra. Hányingert kapok a videoklipektől. Ti bírjátok? Én nem. Tehát trrr-rrr! Ha zene is van, akkor… de ha csak a kép van, akkor is hányingert kapok. Ha olyan filmet nézek, ahol állandóan jönnek a snittek, én attól is rosszul leszek, ki kell jönnöm a moziból. Akkor elkezdtem ezen gondolkodni. „Én egy ilyen jó fej vagyok, hogy én az élet rendes tempóját szeretem? Én egy ilyen, ilyen természetes vagyok?” S akkor rájöttem, hogy nem. Rájöttem, hogy én csalok, hogy én egy hiszteroid pasi vagyok, ahh, újdonság, izgalom, tááá, na. És amikor én egész nap ülök a szobámban, és eljön hozzám tíz ember beszélgetni, egyetlen óra van csak egy emberre, és az egy óra alatt te elmondod egy hetedet, egy hónapodat, egy évedet, tíz évedet, vagy ötvenet. A legfontosabb pillanatokat mondod egymás után, hihetetlen intenzitással, és én veled megyek. Én csalok. Én az alatt az egy nap alatt, amíg semmi mást nem csinálok, csak ücsörgök a szobámban, életeket élek át és végig. Haaa! És én ezt nagyon élvezem. Tehát szó sincs róla, hogy én le lennék lassulva, dehogy is! Bár látszólag ülök a fenekemen, közben ktt-kttt-kttt, és mindegyik óriási mélység. Háhh! (71:50) Hmm. Akkor… ezt itt most befejezem. A 8-assal fogom folytatni. Azt hiszem van még 20. Van-e valakinek hirdetni valója? (72:10) Lejegyezte: vinkozoli
Szerbusztok! Isten hozott benneteket! A… Haaa… Sajnálom, hogy nem tudtok leülni, sajnálom, nem, nem esik jól nekem. Még ez talán jobb, mint az a „lenóleum”, ahogy szokták mondani az idős nénik, a „lenóleum”, ugye ez talán jobb. Van egy örömhírem, ahogy valahogy megtaláljátok a helyeteket. Találtam fekete gatyát, tök jó. (taps – szerk.) Köszönöm. „Hol?” A Mammutban, két helyen is lehet kapni, bizony, bizony. És az egyiken vettem. Nna, ezt csak megosztottam egy örömömet veletek. (00:55)

Abraham Maslow – A csúcsélmény (19 pont)

Ábrahám, vagy Abraham Maslowról beszélgetünk. Azért, mert az, ahogyan elkezdtük az idei évet, hogy egy modell kapcsán gondolkodunk összefüggésekről, tapasztalat szintje, a tapasztalatból fakadó értelem, értékadás szintje, jelentésadás szintje, és aztán az ahhoz kapcsolódó hit és az Istenre vonatkozása a tapasztalatnak, és a tapasztalatból kiemelkedő értelemnek. Ez a modell, aminek kapcsán beszélgetünk és gondolkodunk, nagyon ügyelve az összefüggésekre. Így jutottunk el Maslowig, aki azt mondja, hogy léteznek bizonyos csúcsélmények, csúcstapasztalatok. (01:50) Azért került ide, ebbe a sorba az a néhány alkalom, amit Maslow kapcsán szeretnék mondani nektek, mert nagy kérdés az, hogy milyen tapasztalatból indulunk ki. Létezik a tapasztalatainknak egy olyan köre, amelyeket csúcstapasztalatnak, vagy csúcsélménynek hívhatunk, és hogyha ezeket összeszedjük, és utána megnézzük, hogy ezekben a csúcstapasztalatokban vagy élményekben, ahogy Maslow mondja, milyennek mutatkozik a lét, az élet, akkor az nagyon fontos tapasztalati tanulságokkal járhat számunkra, illetve nagyon izgalmas következményei vannak az értelemre és a hitre, az istenkapcsolatra vonatkozóan. Ezért beszélünk erről, és azért is nagyon izgalmas ez, mert ő természetesen valami 300 egyetemistával kezdte ezt a kutatást, nyilván azért, mert ők voltak kéznél, és aztán elővette az irodalmat, a misztikusokat, mindenkit, akit csak lehetett, és az ő tapasztalataikat is összegyűjtve írta le ezeket a következtetéseit. Na most. (03:10) Ezek a következtetések megtalálhatóak A lét pszichológiája felé című munkájában, tehát szerintem nem érdemes itt maradni. Ezt tudom mondani, aki nagyon fáradt, nyűgös, szerintem érdemes hazamenni. Tehát utána ezt megveszitek, és elolvassátok – sokkal olcsóbb, mint engem hallgatni. Nna. Amiért jó a csúcstapasztalat nekünk, hogy ez nem jelent a szónak olyan értelmében rendkívüli tapasztalatot, hogy ilyen tapasztalata mindenkinek van. Ilyen tapasztalata mindenkinek sok van, csak nem biztos, hogy ezeket a tapasztalatokat egymás mellé rakjuk, és utána ezen tapasztalatok alapján nagyon tudatosan elkezdhetünk másképpen élni, mint ahogy eddig tettük. Ezért beszéltem két héttel ezelőtt arról, hogy talán mindnyájunk életében vannak a csúcstapasztalatokból 1-2-3 olyan, ami az életünket meghatározó tapasztalat. Hogyha ki tudjuk emelni az életünket meghatározó néhány tapasztalatot, ami most is hat rám, ami alapvetően befolyásolja az értékrendemet, azt ahogyan látom a világot, ahogyan dolgokat jónak, igaznak és értékesnek tartok. Ezek a csúcstapasztalatokból kiemelt néhány kardinális tapasztalat, ez jó eligazodási pontként szolgálhat, hogyha meg akarjuk vizsgálni az életünknek a többi tapasztalatát, vagy ha utakat keresünk. Ha arra vagyunk kíváncsiak, hogy mondjuk jó lenne-e ebbe az irányba menni, vagy nem. (05:05) A teológia… Szia Márta! A teológiai szakirodalomban is van ugyanerről szó, csak ott a lelkek megkülönböztetése kapcsán olvashatunk róla. Ezt csak azért mondom, mert vannak itt ilyen, ilyen hívők. Nem t’om, lehet, hogy ez nektek akkor izgalmas. Mert ott arról van szó, hogy a lelkek megkülönböztetése, hogy vajon az az inspiráció, az az érzés, az a sugallat, az a vágy, ami éppen bennem van, az Istentől jön-e, vagy nem. Erre azt mondja a lelki szakirodalom, hogy vedd elő ezt az alaptapasztalatodat, ezt a csúcsélményedet, azt az egyet-kettőt, ami eligazító az életre vonatkozóan, és ennek a fényében vizsgáld meg azt a vágyadat, amit most érzel. Azt a gondolatodat, azt az inspirációdat, azt az akármilyen késztetésedet. Ha ennek kapcsán megvizsgálod, nagyon sok olyan kérdésre, amire nem tudtál válaszolni, nem tudod eldönteni, hogy ez most honnan jön, lehet hogy nagyon jól kaphatsz választ. Ezért akartam ezt nektek elmondani. Szerintem nagyon jól működik, nagyon. (06:30) Föltár még valamit. Ez pedig az, hogy valahogy a legbelsőbb természetünkhöz hűségesek vagyunk-e, vagy nem. Mert mintha ezekben az egy-két kardinális tapasztalatban a legbelsőbb természetünket éltük volna át. Ezért ha azzal ellentétesen cselekszünk, akkor az olyan, mint hogyha önmagunkkal szemben, a legbelsőbb valónkkal szemben élnénk. Ugye van élményünk arról, hogy néha éveken keresztül képesek vagyunk pont az ellenkező irányba menni. Nem egy olyan történetet hallottam, és nem kell gyónási helyzetben lenni, hogy valaki elmondja, hogy 18 évesen, 19, 25, akárhány évesen volt egy ilyen élménye, és most 80, és az elmúlt 60 évét ezzel az élménnyel szemben élte. Hmm. Hát mennyivel izgalmasabb, hogyha erről az élményről tudok. Előszedem, és folyamatosan amikor döntéshelyzetekben vagyok, akkor használom. (07:35) Egy nagy előnye ennek az, hogy nem szorulok rá állandóan külső megerősítésre, más emberek tapasztalatára. Jó értelemben, a kinyilatkoztatásra. Tehát hogy állandóan okos, nagy, igaz, hiteles emberek mondják meg, hogy énnekem mit kell csinálni. Micsoda hülyeség! Hát honnan tudnák? Ez akart egy pici visszatekintés lenni, és akkor nézzük az ismérveket. (08:05)

1. A tárgyakat egészlegesen éljük meg.

Az elsőbe belekaptam múltkor. Ebben a fajta megismerésben a tárgyakat, ez lehet egy ember is, tehát bárki, aki nem én vagyok, egészlegesen éljük meg; kapcsolatainktól, célszerűségüktől, funkciójuktól, hasznuktól függetlenül. Tehát valamiképpen úgy, ahogy van, de nem a rám való vonatkoztatás… Bejött a szél a gyomromba. Ilyet! Ez állandóan… onnan jön valami sugárzás rám. Ezt nem értem. (08:50) Emlékeztek, Jung apót, Jung apót egy évvel ezelőtt mondtam, hogy ő hogyan halt meg? Ugye emlékeztek? Ez olyan fontos. Halála előtt az utolsó mondata milyen hihetetlenül fontos volt? Nem emlékeztek rá? Hát hogy ment el Jung apó ebből a világból? Hát így nem lehet élni. Jung apó utolsó mondata nem az volt, hogy „Több világosságot!”, vagy hogy… Nem, Jung apó utolsó mondata ez volt: „És este iszunk még abból a finom vörösborból egy kicsit.” Majd meghalt. Hát, ha ezen múlt volna, még ihatott volna belőle egy kicsit. Szóval, amikor az a fél pohár vörösbor valamiképpen az egész univerzumot magába foglalja. Éppen az elég. Nna. (09:50) Ilyen, a művészi élmény. Ezzel kapcsolatban: megnéztétek a sajtófotó kiállítást? Meg? Jó, rendben. Jöhettek legközelebb is. Az a gyönyörű kép! Ugye, azt ezzel kapcsolatban mondtam. Engedjétek meg, hogy most elolvassak egy verset. Ha jól látom, Jan Twardowski: Egy remete skrupulusai című műve akadt a kezembe véletlenül. (Forrás: http://sajgo.hu/magyar/konyvek-versek/versek/egy-remete-skrupulusai ) Nem bírom ki, hogy ezt ne olvassam el, mert… nem fér bele a Tízparancsolatba, de ilyen hatást keltett rám. Hátha lesz köztetek is olyan. Ránézett. Ez a vers címe. (10:50)

Jan Twardowski: Ránézett

Ránézett a gótikára amely folyton középkori grimaszt vág a tizennyolcadik századi oltárra amely mint egy patkánylábakon álló barokk koporsó olyan a lépteinket lopakodó macskákká változtató vastag szőnyegekre a csillárra amely mint a krinolinba öltözött nagys'asszony a fönségesen tündöklő mennyezetre a gőgösen alázatos térdeplőkre az angyalra amely egy számmal mindig kisebb a levelekre amelyek a piros mécses fényénél feketének tűnnek ott állt a sarokban tördelte keresztről levett kezét és azt gondolta ez mind biztosan nem érettem van (12:00)

Jó, jó, jó. Próbáltam rájönni, hogy mi van. A másik, amit assz’em három héttel ezelőtt misén megemlegettem. Tudjátok, mikor volt egy ilyen csúcsélményem? Hát honnan tudnátok, kis buták. De majd én elmondom. (12:20) Egyszer… Többször is volt, de most arra gondolok, amikor egyszer… Egy pici csecsemőt közelről szemléltem. Szoktatok ilyet csinálni? Ugye! Néztem egy pici babát, és néztem, néztem, néztem, és egyszer csak valami föltűnt. A körme. Hogy egy csecsemőnek milyen pici körme van! Hát ez egyszerűen lenyűgöző. Néztem a körmét, akkor… „Nem valami baj van vele? Az egyik ilyen pici csak?” És az összes körme olyan pici. Döbbenet. Akkor megnéztem a lábát, hát az se sokkal nagyobb. Eszméletlen jó! Én azóta, ez lehet, hogy köröm fétis? Egy aberráció? Én azóta ha egy csecsemő meztelen-közelben van, kikandikál a keze, hát én meg szoktam nézni a körmét. Egyszerűen lenyűgöző. Az a pici köröm annyi mindent mond. Hát szóval, teljesen, teljesen oda vagyok, teljesen. Igen. Aztán, hogy… szerbusz Zsuzsanna! „Szia Feri!” Jaj, ezt neked tartották fönn? „Olyan rendes volt…” András! Ez egy olyan szép pillanat! Szóval. (14:00) Mondjuk, voltatok már gyorsulási versenyen? Egy időben volt egy elfojtott harag veletek szemben, mert a gyorsulási versenyt mindig kedden rendezték. Így mikor vettem az autós újságokat, az utolsó oldalon szokott lenni „gyorsulási verseny: kedd”, akkor mondtam egy imát értetek, és nem tudtam elmenni. De beköszöntött a nyár. És tudjátok, egy gyorsulási versenyen, mikor az a néhány pillanat, ahogy az ember leveszi a kuplungról a lábát, az a pillanat, hogy abba mi minden tud belesűrűsödni. Nincs idő egyes-kettes-hármas-négyes-ötös, hát ez naivitás. Egyesből kettesbe váltasz, ennyit kell csinálni. De az az egy mozdulat, hát azért érdemes élni, nagyon. Ajánlom… a férfiak bólogatnak. Tehát. Próbáljátok ki, mindenképp. Vannak jó helyek, áhh, nagyon, nagyon tuti. Azért a pillanatért. Nna, jól van. (15:30) Igen, ilyenkor azt éljük át, a tőlünk való viszonytól függetlenül, mintha csak ez lenne, csak ez, amit most átélünk. Csak az a valami, akit most tapasztalunk. És hogy nincs is többre szükség. Megengedhetjük neki, vagy annak, hogy legyen. Ez az első pont. (16:00)

2. Az észlelés tárgya kizárólagos és teljes figyelemben részesül.

Tehát ilyenkor nagyon egyszerűen csak azt látjuk, csak ezt érzékeljük, betölti a teljes észlelésünket. Egy alak mikor kizárólagossá válik. Hmm. A szerelem tud ilyen látásmódot produkálni. Haaa! Na szóval. Közben, ahogy csak az az egy valami van már, azt tapasztaljuk, mint hogyha ez az egy valami az egész lenne. Van ilyen élményetek, mikor először láttatok hologramot, hogy az milyen tök jó? És akkor kiderül, hogy a hologram minden részletében ott van az egész, hogy van analógiánk erre a tapasztalatra, hogy ez valami egészen rendkívüli dolog. De mikor ezt éljük át, hogy elég egy részlet, mert abban ott van az egész. Hmm. Na most, ami itt nagyon fontos. (17:20) Ilyenkor úgy tapasztaljuk a másikat, vagy azt a dolgot, hogy nem kapcsolódik hozzá értékítélet. Nem jelenik meg az a dolog úgy, hogy fontos vagy nem fontos, nekem. Hogy van-e közöm hozzá vagy nincs, hogy van-e célom vele vagy nincs, hogy értékes vagy nem, hasznos-e vagy nem, jó-e vagy nem. Egyszerűen csak ott van. Abban a pillanatban ez elég is. Nincs osztályozás és kategorizálás ebben a megismerésben. Nincs összehasonlítás, megítélés, értékelés. Azt mondja Maslow, hogy ez az elfogadásnak az alapélménye. Akkor tudok valakit elfogadni, ha enyém ez az alaptapasztalat. Rá tudok nézni valakire úgy, hogy nem mérlegelek, nem ítélek, nincs alá-fölé, érték, nem érték, cél, nem cél. Nincs ilyen, csak nézem őt, és ennyi elég. Így ahogy van, és nézem őt, értékes. De nem abban az értelemben, hogy lehetne nem értékes. (18:45) Akkor hozzátesz egy nagyon szép dolgot. Azt mondja, hogy ebben a nem megítélő nézésben az ember nem csak nem értékel és nem ítélkezik, hanem ilyenkor az ember gondoskodó szemmel néz. Hogy ez az a nézés, amikor az édesanya nézi a gyerekét, és teljesen belefelejtkezik, megszűnik a világ, a lakás, a szoba, az ágy. Semmi más nem marad, csak a gyerek. És nézi, és nézi, és nem merül föl benne, hogy ez most jó vagy nem, vagy minek jött, vagy milyen fárasztó, vagy de jó. Egyszerűen csak nézi. Ahogy nézi, ez a szem valamiképpen egy gondoskodó tekintet. Így tud nézni egy olyan valaki, aki egy beteget néz, és egyszer csak eltűnik a beteg, és lesz csak valaki, akit gondoskodó szemmel nézünk. Volt már ilyen élményetek, hogy egy beteget így látni? (20:00) Egyszer volt egy olyan élményem, néztem valakit. Néztem a szemét, és egyszer csak egy nagyon mély vágyam lett, amit így fogalmaztam meg magamnak: szeretném a szemét megsimogatni. Ez nekem például egy alapélmény. Hogy milyen jó lenne, hogyha valakinek a szemét meg lehetne simogatni. Nyilván nem direkt, így… Ez tehát a gondoskodó nézés. (20:45)

3. Ilyenkor tőlünk, emberektől függetlennek éljük meg a tárgyat.

Érzékelitek, hogy ez egy kicsit más. Tehát úgy létezik ez a valaki vagy valami, hogy mintha azt élném át, hogy ez nélkülem is lenne. Hogy talán mintha mindig lett volna, és mindig is lesz, attól függetlenül, hogy én vagyok. A filozófusok eléggé utálják ezt, azt mondják, csak akkor van valami, ha van egy tudat, ami azt fölfogja, különben az nincs. Lehet, hogy a filozófusok ezt mondják, nekünk mégis lehet ezzel ellentétes élményünk. Hogy valaki vagy valami egyszerűen csak van, tőlem függetlenül. (21:40) Maslow azt mondja, hogy nagyon sok ember az életének a nagy részét úgy éli át, hogy miközben azt gondolja, hogy valamit ismer meg, nem azt a valami vagy valakit ismeri meg, csak a hozzá való viszonyát. Mindig csak önmagát ismeri meg, csak mindig mással való viszonyában. Sosem képes eljutni oda, hogy valamit, vagy valakit önmagában legyen képes látni, vagy tapasztalni. Mindig visszapattan a tárgyról, és állandóan csak magával, és magával, és magával találkozik, és az iszonyú unalmas. Kaptatok már ettől csömört? Ez a zárt dióba, ugye dióba zárva lenni, de be, megundorodtam én, valami ilyesmi, ugye Babits ezt mondja. Bezárva abba a dióba, de undorító már. (Babits Mihály: A lírikus epilógja (részlet): Vak dióként dióban zárva lenni s törésre várni beh megundorodtam. – szerk.) (22:40)

Plitvicei-tavak Nemzeti Park

A természettel lehet ilyen élményünk, mert a természet logikusan is olyan, hogy lesz akkor is, amikor mi nem leszünk, meg volt akkor is, amikor mi nem voltunk. Elmentem a Balkánra, nyáron, még nem is meséltem róla. Nemzeti parkokban csavarogtam. Napfelkelte nemzeti parkokban, naplemente nemzeti parkokban, csillaghullás nemzeti parkokban. Tök jó volt. Ott lett egy élményem. Mászkáltam a nemzeti parkban, elmentem többek között a Plitvicei Nemzeti parkba (Plitvicei-tavak Nemzeti Park – Forrás: https://hu.wikipedia.org/wiki/Plitvicei-tavak - szerk.), ahol minden fára jut három japán, meg két turista. Döbbenetes. Tehát a…, hogy mondjam, a természet összehúzza magát, hogy elférjünk mi. Ebben az eszméletlen zsongásban ezért aztán második, harmadik, negyedik nap azt tettem, hogy hajnalban indultam, mikor még a rendes emberek aludtak, és akkor volt valami természetélményem is. (23:55) Volt egy pont, mikor elkezdtem zsongani attól, hogy mindenki megy. Akkor leültem, és órákon keresztül csak ültem. Akkor rájöttem arra, hogy milyen döbbenetes, hogy aki megy, az éppen semmit sem lát. Ilyen élményem volt. Azért, mert minden pillanatban más szemszögből látok valamit. Ez azt jelenti, hogy mire végre láthatnám azt, megint odébb mentem. S hogy ezért, hogyha valamit igazán közel akarok engedni magamhoz, akkor le kell ülnöm, és egyszerűen csak néznem kell. Ez lett az élményem Horvátországban. (24:45) Elkezdtem nagyon sajnálni azokat, akik állandóan mentek, és azt gondolják, hogy „megnézték a Plitvicei Nemzeti Parkot”. Tulajdonképpen azt kéne rájuk mondani, hogy semmit sem láttak, mert arra nem volt idejük, hogy valamit valóban lássanak. Ezért, ugye van ilyen élményetek, mentek repülővel. Hát az katasztrófa. Tehát így mire fölocsúdtok, hát már semmi. Mentek autóval, katasztrófa. Mentek motorral, mmm, az király… hát, de hagyjuk. Bicaj? Ha nagyon fáradt vagy, és annyira lassan mész, hogy majdnem eldőlsz, hát az valami. Séta? Mmm. Le kell állni, akkor, akkor van meg. (25:45) Akkor jöttem el, amikor este lezuhant ott az a két gép. Képzeljétek. Olyan köd ereszkedett le, ott este 7-8 körül, hogy azt mondtam, hogy hülye leszek itt maradni, ennek semmi értelme. Kimentem a ködből, gondoltam lemegyek a tengerpartra, ott meg szép idő volt. Akkor mikor hazaérkeztem, akkor hallottam, hogy az pont aznap volt. Nem is csodálom, hogy lezuhantak. Tejköd volt ott az egész környéken. (26:15) Maslow mond egy ilyen szíven ütő kísérletet. Azt mondja, meg tudod magadat vizsgálni, hogy képes vagy-e így látni. Hogyha mondjuk egy számodra undorító dolgot hosszan nézel. Ő azt mondja, nőknek az egeret ajánlom. Nézzenek hosszan egy egeret. El tudnak… Csótány… uááá. Csótány jó? Hosszan egy csótány, hosszan egy pók, hosszan egy légy, hernyó, hosszan. El tudunk-e oda jutni, hogy már nem a hozzá való viszonyunkban látjuk? Mond még durvábbat is. Azt mondja, mikroszkóp alatt nézzünk egy vírust. Gyönyörű. És aztán mond egy még, még megrázóbbat. Tegyük mikroszkóp alá a rákos sejteket, és azt is képesek lehetünk így észlelni. (27:30)

4. Föltárul a tárgy belső gazdagsága az ismételt látás és megtapasztalás által.

Ebben a tapasztalatban… Te jó ég! Még csak ennyi idő van? Elég unalmas vagyok. 4. Föltárul a tárgy belső gazdagsága az ismételt látás és megtapasztalás által. Feltárul a tárgy belső gazdagsága az ismételt látás és megtapasztalás által. Akkor itt összehasonlít két dolgot, azt mondja. Ha képes vagyok így látni valakit, akkor minél többet nézem, vagy minél többször nézem, annál érdekesebb. Minél többször felejtem rajta a szemem, annál szebb. De csak akkor, ha így nézem. Ha valakire úgy nézek, hogy egyre unalmasabb, egyre semmitmondóbb, és azt merem mondani, hogy „Ja, hát mert már ismerem.”, akkor ez nem a másikról szól, hanem rólam. Azt mondja, ez az a hétköznapi, egyszerű, nem csúcsélményben való tapasztalat, amikor valamit vagy valakit csak valamilyen érdekből nézek, és minél gyorsabban be akarom őt kategorizálni valahova. Abban a pillanatban, hogy azt mondtam „Ja, nő. Ja, egy pasi.” Ezt meg tudom tenni egy másodperc alatt, és utána már érdektelen. „Ja, egy pasi.” (29:20) Ú, hogy szíven ütött engem, egyszer azt mondja egy pszichológus… hölggyel beszélgettem. Akkor egyszer csak egy ilyen mondatot mond, hogy „Hát aztán volt egy pillanat, mikor a kliensem úgy nézett rám, mint egy nőre.” S akkor így kicsit lefittyedt a szája, s akkor jött a mondat. „Ja, hát egy pasi.” És ez nagyon csúnyán hangzott, nagyon, mert abban a pillanatban, hogy lefittyedt a szája és azt mondta, hogy „Ja, egy pasi.”, már semmi köze nem volt ehhez az emberhez. Ugye az ilyen csúcstapasztalatnak az ellentéte az, amikor fölébred a feleség éjszaka, és nézi a férjét, és azt mondja „Ki ez az ágyamban? Mi közöm hozzá?” Hmm, ez az, ez a másik véglet, ez a mély tapasztalat. (30:35) Akkor itt egy érdekes gondolat a szerelemről. Hát az mindig, legalább háromszor kell egy ilyen alkalom alatt a szerelemről beszélni. Hogy… Az lenne jó, ha mindenki, legalábbis a mi kultúránkban, úgy házasodna meg, hogy a házasságkötése előtt szerelemből kifolyólag látta így a társát. Mert ha még sosem látta így őt, akkor jobb lenne NEM elvenni, vagy hozzámenni, mert akkor még őt a maga gazdagságában sosem vette észre. (31:25) Akkor ebből eszembe jutott valami, hogy valamit akkor megértettem. Hogy akkor nem is az a lényeg, hogy föltétlenül szerelemből házasodjunk, nekem pláne, hanem az, hogy képesek legyünk így látni a másikat. Ezért működhet úgy egy kapcsolat, keleten, hogy az egyik család, meg a másik család eldönti, hogy kik fognak megházasodni. És képesek boldogan élni egymás mellett. A hipotézisem, azért, mert bár lehet, hogy nem szerelemből házasodtak, de a spiritualitás miatt, a kidolgozott ilyen látásmód miatt képesek egymásra így nézni. Hahh! Akkor nem is a szerelmen múlik. Mit szóltok? (32:25) Hogy nem is a szerelmen múlik, ezt most vonatkoztassuk csak mondjuk a házasságkötés utáni második naptól kezdve. Amikor az elmúlik. Mi lenne, hogyha most ránéznénk a kapcsolatainkra úgy, hogy nem azon múlik, hogy most boldog vagyok-e ebben a házasságban, hogy megint előtermelem-e magamból az endorfint vagy nem, hogy nem ezen múlik, hanem a látásmódon. Hahh! Ez jó, nem? (33:05) Tudjátok, én is tudom néha unni Istent, hallatlanul. Főleg, mikor mások beszélnek róla. Hát nahát, akkor… Énszerintem azt a rendszert, hogy a papokat így egyesével szórják el, mint a nagyon értékes dugványokat, ezt nekem találták ki. Tehát ha nekem állandóan másokat kellene hallgatni, hogy Istenről beszélnek, én meghalnék. De hogy én vagyok a pap, én beszélek Istenről, és így nem unom el magam. De aztán néha kijózanodok, és rájövök, hogyha unom Istent, akkor velem van a baj. Á, e ezt már mondtam többször. (34:00) Igen, és ezért azt mondja Maslow, hogyha ilyen csúcstapasztalatban nézek valakit, akármennyiszer is nézem, egyre gazdagodok. Ha pedig ezzel ellentétes tapasztalásban vagyok, minél többet nézem, nem csak a tárgy lesz egyre szegényesebb, nem csak azt gondolom, hogy „Jaj, hát már de unom, hogy a Márta állandóan horgol!”, hanem amikor elkezdem a Mártát így nézni, hogy „Ejj, hát ez már…”, akkor én magam szegényedek el, nem a Márta. A Márta látjátok, vígan horgolt tovább. Én jártam pórul. Na. (34:50) Egy kedves ismerősöm emlékeztetett tegnap, vagy tegnapelőtt egy nagyon szép történetre Mello-tól. A kolostorba tiszteletét teszi a császár. Az apát pedig, miután azt látja, hogy egy gyönyörű, hatalmas rózsabokor virul ott, az úton, ahogy bevezetné ő a császárt a mit tudom én hova, egyszer csak fogja magát, és a gyönyörű rózsabokorról levágja az összes rózsát, kivéve egyet. Amikor jön a császár, megrökönyödve látja, hogy ott van egy gyönyörű rózsabokor, amiről az összes rózsát levágták, és csak egyet hagytak rajta. Kérdezi az okát, hogy „Hát ezzel meg mi van?” Erre azt mondja az apát. „Tudod császár, azt gondolom, te megszoktad, hogy mindig mindenből sokat látsz. Én meg akartalak téged ajándékozni egy rózsával.” Ahh! (36:00) A másik történet, megtörtént. Yehudi Menuhin, a nagy hegedűművész idős korában járta a koncerteket, a fiatalokat, és egyszer eljutott egy teljesen hétköznapi zeneiskolába. Egészen kisgyerekek hegedültek, és ő volt a díszvendég. Ő szívesen meghallgatta az összest, és azt ajánlotta föl, hogy egy valakit a növendékek közül ki fog választani tanítványnak. Hát persze az összes növendék, hát ahogy csak lehetett, kornyikált. Na, és mi történt? Megvolt a győztes, a második, a harmadik, tiririm. Akkor végül megkérdezték a zsűriben „Hát ki lesz az, akit a mester tanítványául választ?” Erre Menuhin azt mondta „Én azt a kisfiút.” Erre mindenki… semmilyen díjat nem kapott. Erre az elnök, hogy hát talán téved a mester, azt mondja neki „Hát természetesen, mester ha te azt gondolod, hogy őt, akkor persze, fogadd őt el tanítványnak, de igazat szólva én semmilyen talentumot nem látok benne.” Erre Menuhin a következőt mondta. „De én igen.” Ez a látás. (37:45)

5. Ilyenkor nem az ego szemszögéből látjuk a világot, mintha nem is az én észlelne.

Elmondom egy kísérletemet. Ha nem az ego szemszögéből látok valamit vagy valakit, akkor nem a hozzá fűződő mindenféle érdekeim, vágyaim, akármik alapján nézem őt, hanem egyszer csak nézem. Nőkkel szoktam ezt csinálni, képzeljétek. Zűrös? Ú, máris megkaptam az első építő kritikát! Ha azt akarom tesztelni magamon, hogy elég tisztán látok-e most ebben a pillanatban, nézek egy nőt. Ha képes vagyok hosszan nézni őt, és egyszerűen attól függetlenül látom őt, hogy most nő, meg nem nő, meg hogy néz ki, meg tűdüdűdüdű, akkor jól látok. És hogyha ránézek egy nőre, és rögtön a hozzá való viszonyom, a hiányaim, a vágyaim, az ösztöneim, az emlékeim, a múltam, a jövőm, a mit tudom én mi jut eszembe, ajjaj. (39:05) Mondtam nektek, egy volt hosszútávfutó magyar bajnok, aki azt mondta „Feri, gyere, elmegyünk a strandra, és nézzük a nőket!” Ez egy alap élményem lett. Komolyan. Mert én akkor rájöttem, hogy az ember elmehet a strandra, nézheti a nőket, és közben lehet boldog. Na, mit szóltok ehhez? Tehát hogy papként, elmegyek a strandra, nézem a nőket, majd úgy megyek haza, hogy köszönöm, jól vagyok. Tudtok ti ilyet? Azt gondolom, az összes nő képes erre. Ezzel most becsaptalak benneteket, mert a nők sem képesek rá nagyon gyakran, mint ahogy egy bölcs nő megtanított engem erre, azt mondja nekem. „Tudod Feri, a minap rájöttem arra, a nők nem is a férfiak kedvére öltözködnek, hanem a nőtársaik bosszantására.” M-hmm. Szóval, amikor nem az ego az, aki néz. Ahh! Mily… na, jól van. (40:45) Polcz Alaine-nek kezembe került néhány évvel ezelőtt egy könyve. Hát, tudjátok, meglepett. Csak nem jut eszembe a címe. Pécsett adták ki, de akkor se jut eszembe a címe. Arról ír, körülbelül 100 oldalon keresztül, hogy ő Polcz Alaine-ként, ami egy női név, és egy nőt takar, Bulgáriában egy nudista strandon fekszik. Mi a címe? Mondjátok? Lámpás? Éjjeli lámpás? Talán, valami ilyesmi. Na, 100 oldalon keresztül, Bulgária, nudista strand. Ő körülbelül olyan 70 éves lehet akkor, amikor írja ezt a könyvet, és 100 oldalon keresztül, annak a 100 oldalnak körülbelül 90 oldalán keresztül ilyen nézőpontból néz. Hihetetlen érdekes, nagyon! Igen. Tényleg, mert most picit zavarba jöttem, hogy idézzek-e belőle egy részt. Nem, pont egy olyan jutott eszembe, amit hogyha idéznék, nagyon zavarba jönnék. Így aztán zavarba jöttem, mert tudjátok, a tudatalatti nem tudja eldönteni, hogy most gondolom vagy van. Feri, na jó. (42:20) Azt mondja tehát, hogy ilyenkor az észlelés meghaladja az ego szintjét, sőt ego nélküli lehet. Nem tudom, ezt mondja. Akkor ide egy másik nagyon fontos erényt kapcsol. Azt mondja, hogy az effajta észlelés az empátiának a forrása. Azért, mert képes vagyok nem a hozzám való viszonyban látni valakit vagy valamit, hanem úgy, ahogy van. Ez már egy kicsit együttérzés, egy kicsit együtt gondolkodás. Tudjátok, a lelkigondozói szakirodalomban ezt úgy mondják, a papoknak… Hát, mindjárt, egy kicsit átalakítottam. A papoknak nagy hibája, hogy amikor valakivel beszélgetnek, akkor mindig a másikért gondolkodnak, meg akarják állandóan váltani a másikat. A másikért gondolkodnak. A pszichológusok nagy hibája, hogy mindig a másikról gondolkodnak. És egy jó lelkigondozó a másikkal együtt gondolkozik. Ez az empátia, az együttérzés. Milyen nagy művészet az, nem a másikról gondolkodni folyamatosan, és nem a saját gondolatainkat gondolni, hanem csak menni vele, tírirírirí, és egyszer csak egy olyat mondani, ami abból következik, amit ő mondott. Áhh! (44:10)

6. Az ilyen tapasztalat önmagát érvényesíti.

Önmagát igazoló pillanatok. Magukban hordozzák saját belső értéküket. Nem kell, hogy ezeket a pillanatokat bárki igazolja. Sőt, azt mondja, ezeket a pillanatokat mi sem érezzük úgy, hogy igazolnunk kellene. A legjobb példa az istenélmény. Ha valakinek itt közülünk volt istentapasztalata, eszünk ágában sincs az istentapasztalatról valakit meggyőzni. Főleg, eszünkbe sem jut elkezdeni igazolgatni „De hidd el, Helmut, hogy ez egy istenélmény volt! Érted? Kérlek, hidd el! Ha nem hiszed el, akkor nem volt az.” Egyszerűen tök mindegy, hogy te mit gondolsz róla. De olyan értelemben mindegy, hogy nem érzem vágyát annak, hogy bárkinek is be kelljen bizonyítanom, hogy ez így volt. Önmagát igazoló pillanat. (45:10) Bizonyos szempontból ezek a pillanatok önmagukért vannak. Itt akarom mondani, hogy a házasság, a házasság szentségének a teológiájában van egy gyönyörű mondat. A házasságnak egy felől az a célja, hogy legyen. Ahh, mit szóltok? A házasság nem azért van, hogy gyerekek szülessenek ebből a szép kapcsolatból. Az is, de a házasságnak van egy öncélja, maga a házasság. Aki azért házasodik, mert azzal valami más célja van, jól gondolja meg az, aki hozzámegy. Hmm. Igen. (46:15) Egy másik fontos mondat. Amikor képesek vagyunk az egónkon túllépni, akkor azt mondja Maslow, ez önmegvalósítás. Ha az egónkat valósítjuk meg, akkor nem valósítjuk meg önmagunkat, csak az egónkat. Az ember akkor képes önmagát megvalósítani, ha nem célja az, hogy önmagát megvalósítsa. Az ember akkor valósítja meg magát, ha felülmúlja önmagát. Ezért valami nálunknál többre kell irányulnunk ahhoz, hogy önmagunkat megvalósítsuk, mert az önmegvalósítás az valaminek az eredménye. Ha tehát valaki meg akarja valósítani magát, annál egy kisebb eredményt fog elérni. Lesz egy hatalmas egója, és nagyon kevés barátja. (47:15)

Kotek asszony

Franklnak van egy gyönyörű története egy idős haldokló asszonnyal, aki keresi haldoklásában az életének az értelmét. Akkor azt kérdi tőle, „Mondja Kotek asszony – tényleg így hívják, mert annyiszor elolvastam, hogy megjegyeztem – mondja Kotek asszony, vannak-e az életében olyan pillanatok, amelyekre úgy gondol vissza, hogy nahát igen, ez igen?” S akkor Kotek asszony elmond három ilyen élményt. Akkor azt kérdezi Frankl. „Most mondja, kedves Kotek asszony, ezeket a pillanatokat el lehet-e magától venni? – Ezeket? Ezeket nem. – Akkor volna még egy kérdésem. A halál el tudja-e magától venni ezeket a pillanatokat?” Erre azt mondja: „Nem.” Ezeket a pillanatokat a halál sem tudja tőlünk elvenni, mert velük halunk meg. Ahh! Akkor tehát nem kell félni a haláltól. Mert amiért igazán érdemes volt élni, azt a halál nem veszi el tőlünk. Kotek asszonynak ez jó volt. Én nem t’om, nektek jó e, de… Hát csak nem vagytok gagyibbak, mint Kotek asszony! (48:45)

Úgy kellene élnem, hogy azt érdemes legyen a halál után is folytatni.

Itt volt most Mindenszentek, Halottak napja, hmm. Eszembe jutott egy mondat, de előtte egy órát elmélkedtem. Tényleg így van. Beültem a kádba. Beültem… mi az, hogy beül…? Miért, te úgy nem szoktál elmélkedni? Na ugye! Bizonyos elmélkedéseket kizárólag forró vízben végzek. Igen, az indián asszonyoktól tanultam. Na jó. Szóval, ott elmélkedek a forró kádban. Rosszul fejeztem ki magamat, hogy ülök, mert fekszem, fekszem. Egyszer csak, ahogy fekszem és izzadok, nagyon, tűdüdűdüdű, puff, záró mondat. A záró mondat így szól. Úgy kellene élnem, hogy azt érdemes legyen a halál után is folytatni. Zsuzsi! Ezt a pillanatot! De látod, milyen sokféleképpen lehet valamit megélni. Valakiből ösztönösen mi jött ki? Ő képes így értékelni ezt: leesett neki. Látjátok, látjátok! Szóval. Most egy-két hétig így élek, hogy azt érdemes legyen a halál után is csinálni. Ha nem, akkor dobjuk ki. Most ezzel a mai alkalommal mi lesz? Ezt, ezt nem tudom. Amm-dömm-dömm-dömm. (50:35)

Barát, aki mellett kedvem van rájönni, hogy milyen hülyeséget csináltam.

Azt mondja, ide tartozik az, amikor egy gyógyító helyzetben egy mély belátásunk lesz, ilyen csúcs pillanat. Klasszikusan terápiás helyzetben, pappal, pszichológussal, jó baráttal, férj-feleség, amíg még jóban vannak. Mi kell hozzá? Az, hogy ne legyen a másikban ítélet, viszonyítás, mérlegelés, satöbbi. Hogy mellette kedvem legyen rájönni, hogy milyen hülyeséget csináltam. Vannak ilyen embereitek? Muszáj, hogy legyen! Olyan barátod, akire ha gondolsz, azt tudod mondani, ha vele vagyok, kedvem van rájönni, hogy milyen hülyeségeket csináltam. Ilyen egy barát, e nélkül nem lehet élni. Ha csak olyan emberek vannak, akikkel hogyha kiderül, hogy mekkora marhaságot csináltál, megszégyenülsz, az szörnyű. Hahh! Az a baj, hogy, hogy ez terápiás helyzetben van, aki életében először megéli. Ez katasztrófa, hogy nincs ilyen haverod. Mert a barát… tudjátok… (52:10) „A barátaim előtt azért nem merem, nem merek rájönni, hogy hülye vagyok, mert, mert hát a barátaim, mégis csak, akkor nem lesznek a barátaim. Akik nem barátaim, akik csak olyan ismerőseim, hát mi közük nekik az én életemhez? Akiket meg egyáltalán nem ismerek, hát azokat meg egyáltalán nem ismerem. Hát akkor ki marad?” Mindig van valami, ami miatt azt gondolom, hogy előtted nem merek rájönni arra, hogy hülye vagyok. Hahh! Ha… biztos, hogy volt ilyen tapasztalatotok, hogy milyen fölemelő tud lenni, belátni valamit magunkról. De jó az! Ezért, ezek az élmények pozitív élmények még akkor is, hogyha az a belátás egyébként egy fájdalmas tapasztalat. Mégis, legközelebb is vágyunk rá, azt mondjuk, hogy ez jó. Ez jó, erre szükségem van. És persze főleg arra a valakire, akivel egy ilyen élményt meg lehet élni. (53:10)

Fölismerések a saját (Feri) életemből

Mondok nektek ilyen fölismerést a saját életemből. Elgondolkodtam, nem ültem a kádban, csak úgy, hogy vajon miért nincs bennem ilyen klasszikus papi missziós buzgalom? Tehát hogy itten találkozunk, és énnekem egyáltalán nincs kedvem titeket megtéríteni. Hogy ez vajon miért van? Ezen gondolkodtam, és akkor először a szép verziókon túljutottam, és akkor kezdtem látni a realitásokat. Egyszer csak eszembe jutott valami. Hogy én azért nem akarom a másik embert megváltoztatni, mert a saját életem sokkal jobban érdekel. Na, mit szóltok? Lelepleződtem. Hogy amit azt gondoltam tizenvalahány évig, hogy valami megszentelt erény, ugye, hogy én milyen izé, toleráns… Dehogy is! Sokkal jobban izgat, hogy mi van velem, mint veled. Nna, ilyen embert hallgattok. (54:30) A másik, ilyen hallatlanul rosszul eső jó pofára esés, áldott pillanat. Elmentem terápiára, nem először. Ücsörgök – nem olyan régen – és mondom „Ueee, szabad is akarok lenni, meg el is akarok köteleződni. Meg el akarok köteleződni, meg szabad akarok lenni, meg…” Hát egy ilyen egyszerű izé. „Ueee-eeee!” Hát szóval, na, azért ez is ismerős, ugye? Nem? Tehát… na. S akkor hallgat engem a bölcs terapeuta. Hallgat, hallgat, én ott kirívom-nyívom magam, és akkor azt mondja, de a teljes maximális tisztelettel, elfogadással, teljesen, nagyon… szép szemekkel. Assz’ongya. „Az a benyomásom, hogy ön akaratos.” Most értitek, direkt nem paphoz mentem. Tehát ezt egy paptól is megkapom, terápia nélkül. Próbáltam ezt a fölismerést valahogy megúszni, nem, elmegyek egy terapeutához. És akkor ott nincsenek ilyen, hogy „akaratos, önző, fösvény, rátarti, gőgös, lusta”, nem. Hát az… nem, ezek nem tará… Tarápiás? Nem terápiás szakkifejezések. Igaz? Egyszer csak ott ülök, egy ilyen terápiás bódulatban, a biztonságérzet illúziójával, és doktor professzor Terapeuta, egy az erkölcs világából ismert szóval ajándékoz meg. „Úgy látom, ön akaratos.” Az ember sehol sincs biztonságban, az igazság lépten-nyomon utolér. (56:45) Tudjátok… óriási élmény volt. Tehát mmm…. Hazamentem, kivettem egy nap szabadságot. „Akaratos? Hát…” Eszembe jutott az a sok előadás, emlékeztek, amikor a depresszív alkatnak azt a drámai dilemmáját hegyeztem itt ki nektek. Úgy, ahogy a saját, saját akarata, saját önérvényesítés kontra megfelelni a környezetnek. Egy őrjítő dilemma, amelyet csak egy ilyen depresszív zuhanásban képes az ember tragikusan átélni. Ugye, ezt mondtam nektek, hogy micsoda izé. Erre: „Akaratos.” Uhh, úúú! Egyszer csak rájöttem arra, amit még valamikor tudtam, hogy ezeknek a szavaknak, hogy akaratos, fösvény, önző, mit tudom én, nem moralizáló tartalma van, hanem valamit a valóságból írnak le. Át lehet élni annak a tapasztalatát, hogy egy akaratos fickó vagyok úgy, hogy ebben semmi moralizálás nincs, semmi. Egyszerűen csak megjelenik a valóság. És nem kell megszégyenülnöm, nem ciki, nem izé… Egyszerűen csak belátom, háá, és hogy az milyen fölemelő. Ahh! Így kéne gyónni. Nincs megalázottság, nincs szégyen, megsemmisültség, semmi ilyesmi. Csak odaviszem Isten elé ezt a fölismerésem. „Uram, hát rájöttem. Hahh!” Ezek a szavak, ezek a klasszikus, a hét főbűn, egyszer csak rehabilitálódtak előttem abból a szempontból, hogy szabad a másiknak azt mondani, hogy „Te, egyszerűen most azt látom, hogy te…” Mondjuk… legalább egy eszembe jutna… Jó, tehát aki nem tudja ezt a hetet, Hozsanna énekeskönyvben benne van az elején, hét főbűn. (59:10) Hol tartok? Hol vannak a papírjaim? Igen! S akkor Maslow eljut oda, hogy tulajdonképpen mintha ezek az élmények igazolnának minket. Mintha ezek az élmények, tapasztalatok igazolnák a létezésünket. Ezt úgy is megfogalmazhatjuk, hogy ezek miatt érdemes élni. Ugye van olyan tapasztalatod, amire azt mondod, hogy „Amiért én ezt már megélhettem, nekem érdemes volt élni.” Ezek ezek az élmények, és már senki nem veheti el tőled. Ahh! (60:00) Van egy költői kérdésem: Mikor élted meg utoljára azt, hogy „Emiatt a pillanat miatt érdemes élnem!”? Ugye nemrégen? Szerintem úgy havonta egy ilyen pillanat mindenkinek jár. Annyira jó lenne, hogyha ezek az élményeink elő tudnának jönni. Mondok egy ilyet a közelmúltból. Képzeljétek, odajött hozzám hat fiatalember. A hat fiatalember tavaly volt felnőttként elsőáldozó, vagy öt. Fő a személyesség. Felnőttek, na most. Odajönnek hozzám, és azt mondják „Mi mindnyájan egy emberként szeretnénk jövőre bérmálkozni.” Ahh! Az én papi szívem! Értitek ezt? Hát szóval akkor nem éltem hiába. Tehát hogy felnőtt emberek, akik azt mondták, hogy „Ez nekünk fontos.”, a következő lépést is megteszik, mindnyájan. Ú, de jó! És nem mondtam, hogy tegyék meg, ők jöttek követségbe, hogy mindnyájan szeretnénk. (61:30) Akkor mondom, hogy hogyan emelkedett ez négyzetre. Most én a papi örömeimet mondom nektek, ami miatt érdemes élnem. Odajött hozzám két fiatalember, és azt mondják. „Hallottuk, hogy lesz bérmálkozásra való fölkészítés. Sajnos mi már bérmálkoztunk.” Tökre nem hiszitek, mi? Elhiszitek, de még ezzel nem volt vége. Erre azt mondják nekem. „Lehetséges-e, hogy csak az oktatáson vennénk részt, csak azon?” Mhh! Hahh! Megengedtem. „Nna jó, gyere!” Hát szóval, hogyha havonta történik velem egy ilyen, hát akkor van jogosultsága az életemnek. Ez, ezek az élmények. (62:50) Emlékeztek Böszörményi-Nagy Iván, BNI, hogy ő azt mondja. „Amikor valakinek az életéhez gondoskodó módon hozzá tudunk járulni, akkor jogosultságot nyerünk az életre.” H-hmm! Aztán. Mond egy szép mondatot. „Érdemes vaknak…” Nem, nem… Na jó. „Érdemes látni akkor is, ha fáj, mintsem vaknak lenni, vagy maradni.” Akkor mond egy másikat. „Amikor valami vagy valaki nem úgy merül föl számunkra, hogy van vele valami célunk.” Ez, ez az élmény. Azt mondja, hogy a XX. század II. fele gusztustalan és undorító, mert minden és mindenki csak eszközzé válik valamilyen cél elérése érdekében. A házastársam, a gyerekem, a szülőm, a pap, mindenki. Mert ugye le vagyunk nyűgözve, hogy célokat tűzünk ki, elérjük őket. És hogy ezzel megteremtünk egy olyan világot, hogy semmi sem érték önmagában, csak valaminek az eszköze. (64:20) Egyszer egy paptól…, egy papnál több ember ült. Én pedig a folyosón ültem, mert vártam erre a valakire. Egyszer csak dúlva-fúlva kirontott az egyik résztvevő, és a következőt mondta. „Ez undorító! Hogy valakinek mindig valamilyen érdeke fűződjön a másikhoz!” Ebben meg lehet undorodni, hogy mindig valamilyen cél szempontjából látunk csak valakit. Hmm. A kapcsolatainkban – ezt én úgy fogalmaztam meg – hogy amikor mindig csak szülő a gyerekkel találkozik, és gyerek a szülővel, nevelő a nevelttel, nevelt a nevelővel, felnőtt a gyerekkel, gyerek a felnőttel, és sohasem találkozik egyik ember a másikkal. Ez ez. Mikor ha pappal találkozol, csak a pappal tudsz találkozni, az emberrel soha. Legtöbbünknek a legnagyobb baja az, hogy amikor velünk találkoztok, nem találkoztok az emberrel, csak mindig a pappal, é előbb-utóbb ez undorító. Nekem legalábbis az. (66:10) Mondok egy szép élményt. Bibliodráma csoport. Mindnyájan tudjuk, hogy ez mi. Bibliai történeteket játszunk, és van ennek még egy-két élő klasszikusa. Többek között egy Mevers nevű bácsi. Már nagyon idős, de évente egyszer eljön Magyarországra. Utoljára amikor itt volt, hát miután az én barátaim hívják őt meg, ezért én is mindig találkozom vele. És ha már itt van ez a bibliodráma atyamester, akkor ő vezet nekünk egy csoportot. Ez mindig nagyon nagy élmény. Ő vezetett nekünk egy csoportot, és ment a játék, egy bibliai történetet játszottunk, és ment, és baromi izgalmas volt, és benne voltunk, és megvolt mindenkinek a szerepe. Egyszer csak valaki kibeszélt a szerepéből. Elhangzott a szájából egy olyan mondat, amit nem Márta mondott el, vagy Mária mondott el, vagy Mária Magdolna mondott el, hanem Kis Pista. Ő a szerepében volt, de ez a mondat nem abból szólt, hanem azt Kis Pista mondta. Egyszer csak ez az atyamester azt mondta. „Akkor most állj! Ha egy játékban egyszer csak valaki, miközben teljesen benne van a játékban, a saját mondatát mondja, ennél többet egy játéktól nem várhatunk, itt kell abbahagyni.” Ahh! Mikor valakiből egyszer csak előjön egy mondat, amit nem a szerep mond, nem a férj, nem a feleség, nem a tűdü-dűdü-dű, hanem ő, akkor meg kell állni. Ünnepi pillanat, gyertyát gyújtunk, füstölő, ahh! (68:15)

7. Ilyenkor jellegzetesen módosul a tér, és az idő élmény.

Ilyenkor jellegzetesen módul a tér… Módul? Dög fáradt vagyok. Jellegzetesen módosul a tér, és az idő élmény. Ez a görögben, tudjátok, van Kronos, meg Kairos. Ezt most már nem is ragozom, mert mondtam többször. Egy nap úgy tűnhet, mint egy pillanat, és egy pillanat olyan lehet, mint egy nap. Erről is beszéltünk a módosult tudatállapotoknál. Amikor a szerelmesek együtt vannak. „Ú de gyorsan elment az idő! Ez hihetetlen!” Amikor megyünk 120-szal a betonfal felé, 1 másodperc alatt annyi mindent át tudunk gondolni, mint előtte hónapokon keresztül nem. Sőt, minél közelebb kerülünk a betonfalhoz, annál inkább olyan gondolataink lesznek, nagyon sok, amit lehet, hogy még életünkben sosem gondoltunk végig. És ezeket végig gondoljuk, nem eszünkbe jut, végig. Ez piciben az, amiről már volt szó, amikor elcsúszol a jégen, és érzed, hogy így piff, a kezed megy fölfele, már meg is húztad a derekad, és úgy esel hátra. Azt ki lehet számolni, hogy amíg leérsz a földre, az a másodpercnek hányad, töredék része. Abban a töredék részben mi minden eszedbe jut. Hahh! Az nem fér bele annyi időbe, és mégis átgondolod. Hogy van ez? (70:00) Rájöttem egy másik dologra. Hányingert kapok a videoklipektől. Ti bírjátok? Én nem. Tehát trrr-rrr! Ha zene is van, akkor… de ha csak a kép van, akkor is hányingert kapok. Ha olyan filmet nézek, ahol állandóan jönnek a snittek, én attól is rosszul leszek, ki kell jönnöm a moziból. Akkor elkezdtem ezen gondolkodni. „Én egy ilyen jó fej vagyok, hogy én az élet rendes tempóját szeretem? Én egy ilyen, ilyen természetes vagyok?” S akkor rájöttem, hogy nem. Rájöttem, hogy én csalok, hogy én egy hiszteroid pasi vagyok, ahh, újdonság, izgalom, tááá, na. És amikor én egész nap ülök a szobámban, és eljön hozzám tíz ember beszélgetni, egyetlen óra van csak egy emberre, és az egy óra alatt te elmondod egy hetedet, egy hónapodat, egy évedet, tíz évedet, vagy ötvenet. A legfontosabb pillanatokat mondod egymás után, hihetetlen intenzitással, és én veled megyek. Én csalok. Én az alatt az egy nap alatt, amíg semmi mást nem csinálok, csak ücsörgök a szobámban, életeket élek át és végig. Haaa! És én ezt nagyon élvezem. Tehát szó sincs róla, hogy én le lennék lassulva, dehogy is! Bár látszólag ülök a fenekemen, közben ktt-kttt-kttt, és mindegyik óriási mélység. Háhh! (71:50) Hmm. Akkor… ezt itt most befejezem. A 8-assal fogom folytatni. Azt hiszem van még 20. Van-e valakinek hirdetni valója? (72:10) Lejegyezte: vinkozoli