A meghitt kapcsolat jellemzői/teendők a meghitt kapcsolatért 4. - A meghitt Isten kapcsolat jellemzői 1.

2006.10.31.

Megosztom
Elküldöm
 Isten hozott benneteket, szervusztok! Ma nem volt könnyű idejutni. Ilyen messze még sosem parkíroztam, mint most. Elnézéseteket kérem.
 

A meghitt kapcsolat jellemzői – ismétlés

 
A meghittség pontjairól beszélünk. Most már elég sokat elmondtunk – néhány van még hátra. Nem ismétlem már végig őket, csak azokat mondom el, ami a múltkori alkalommal volt.
  • Volt egy olyan, hogy „a testi kapcsolat a meghittséggel együtt fejlődik”.
    És akkor itt nem önmagában a szexuális kapcsolatot keverik nagyon sokan össze az intimitással vagy a meghitt kapcsolattal (ami önmagában is abszurdum és kulturális tévedés – mégpedig egy óriási; mondjuk, ha csak arra gondolnánk, hogy amikor megerőszakolnak valakit (mondjuk egy férfit – miért?), akkor ebben a súlyos esetben a meghittség éppen nulla, szexuális kapcsolat meg van). Tehát mindnyájunk számára ismerős az a helyzet, amikor egyáltalán nincs meghittség, de van benne nagyon sok szexuális kapcsolat. Hogy mennyi benne a szexualitás…Na jó. Ez tehát azt jelenti, hogy a szexuális kapcsolatnak a „nyomatásával” éppenséggel a meghittség nem fog fejlődni. Ezt szerintem nem is akarom már tovább ragozni.
  • Valahol az mondja, hogy: Elfogadom a fájdalmakat és a szenvedést – de azokat önként – ami a kapcsolatban van.
  • Tudatosítom a magam és mások határait, és tiszteletben tartom azokat.
  • Képes vagyok a megkülönböztetésre.
    Például hogy milyen nagy különbség van az intimitás és a függés között! Óriási!
  • A kapcsolatban átélhetővé válik az elevenség és kreativitás
  • Időt és energiát szánok a beszélgetésre.
  • Merek és tudok természetes lenni.
  • Kölcsönösség jellemzi.

Teret adok a játékosságnak. (A zenének!)
S akkor emlékeztek itt azt a Moltmann nevű teológust emlegettem. Nem nagyon ragoztam az ő gondolatait, csak annyit néztünk, hogy ő azt mondja, hogy „Az ókori (keresztény) vallásosságban a játékosság milyen alapvető és elemi”. Ehhez hadd fűzzek még néhány mondatot, mert azt mondja, hogy „Ki az, aki képes a játékosságra?”

Erről szóltunk: Aki tud önfeledten létezni.
A játékosság ezért éppenhogy ellentéte bizonyos szempontból az eredményhajhászásnak. Azt ő nem nevezi játékosságnak, amikor leülünk „Ne nevess korán”-t játszani, és megőrülök, hogyha kiütsz engem, és ha a start mezőre kell visszamennem, és ha te előbb jutsz be a házba mint én, akkor utána nem állok veled szóba… Hát ez nem játékosság, hanem a harcnak egy formája. Táblajáték alakjában. Hát a játékosságnak épp az a lényege, hogy miközben önfeledten belemegyek, szinte magamról is megfeledkezem – odaadom teljesen magam ennek a játéknak. Közben nem harcolunk, nem küzdünk. Nem akarlak „legyőzni” és a többi – hanem játszunk. Á, hogy ez milyen más dolog! Tehát ő azt mondja, hogy a játékosság az az önfeledt létezés formája. Amikor nem akarunk teljesíteni, nincs benne semmi kényszer, nincsenek benne elvárások és egyebek. Az az ember, aki nagyon mélyen átélte azt, hogy az ő létezése jó; hogy az Isten igent mond rá… Ezt persze ő így mondta: „…azzal az istennel van kapcsolatban ebben a vallásgyakorlatban, amely Isten őt fölszabadítja és megszabadítja a bűneitől. Tehát hogy egy olyan valakivel vagyok együtt, aki éppen szabadságot ad nekem, és megengedi nekem, hogy önfeledten létezzek. Ezért mondta ezt Moltmann, hogy az ókori vallásosságot egy nagyfokú játékosság jellemzi. Ahol embereknek élményszerű tapasztalata van arról, hogy Isten előtt igaz vagyok! Hogy bátran odaállhatok az Istenem elé! Nem azért, mert „tuti” vagyok – hanem mert ő egy olyan isten, aki engem megszabadít! És amikor ezt átélem, akkor ott a játékosság tere nyílik meg. Roppant szép! Jó dolog a teológia, ugye? Máris öten kedvet kaptatok, hogy elvégezzétek!! Nagyszerű.

Na. És akkor (ezt most már nem mondom tovább). Van valakinek, akinek megvan a 23. előtte? Csak a kényszeresek írják le az összeset. Inkább csak lazán, egyet-egyet hagyjatok ki. És akkor utána olyan izgalmas, hogy melyik volt az?

A meghitt kapcsolat jellemzői – folytatás

24. Az intimitásban a másokkal való kapcsolatom az önazonosság részévé válik.

Tehát az intimitásban a „te”-vel való kapcsolat az önazonosság, az identitás részévé válik. Tudom mondani egyszerűbben is. A „te” az „én” részévé válik – most lélektani szempontból mondtam ezt a kijelentést. Az, ahogyan önmagamat definiálom, ahogy magamat megélem; akiről azt mondom, hogy „én”, ennek a tudatos személyiségrésznek a „te” részévé válik. Ez az intimitásban megtörténik. A függés és az intimitás között az a különbség, hogy aki függ, az elviselhetetlennek tartja, hogyha ettől az „én”-től eltávolodik a „te”. Ettől kipurcan. Amikor valaki intimitásban van, akkor ezt el tudja viselni, sőt: szüksége is van rá. Na, majd erről szeretnék egy picit…

És akkor ehhez négy érdekes szociálpszichológiai kijelentés tartozik. Na most, nem ússzátok meg! Azt mondja:

Általában a kapcsolataimban a magam gondolatát és érzéseit ismerem, a másikét pedig nem.

Egy igazán meghitt kapcsolatban van olyan élményünk, hogy tudom, hogy mit gondolsz! Hogy leülök melléd, és jön nekem a te érzésed, és tudom, hogy mit érzel. Persze aztán bakot is lehet lőni. Ismeritek azt a klasszikusat biztos. Meghittségben hever az ágyon a férfi és a nő. (Biztos ismeritek. Ne haragudjatok, hogy ilyen uncsit mondok.) Azt mondja a nő: Drágám, te is arra gondolsz, amire én? Igen! Akkor hozz egy sört! A másik (ezt még egyszer egy esküvőn is elmondtam, az egyik kedvencem) – nászéjszaka után fekszik a férfi és a nő az ágyban. Mind a ketten fönn vannak. A férfi nézi a plafont. A nő elkezd gondolkodni. Vajon mi most a baj? Ez csak annyit jelenthet, hogy valami nagy baj van. Kiderült, hogy nagyobb a fenekem, mint ahogy az a nadrágban látszott. Kiderült, hogy a térdeim összeérnek. Meg ezer dolog kiderült ezen az éjszakán – gondolja a nő. Úúú. Most hol kezdje a magyarázkodást, vagy hogy fognak folytatódni a napjaik még 70-80 évig?! S megkérdezi a férfitől: Te, mi a baj? S a férfi azt mondja: Baj? Semmi. A plafonon van egy légy, és nem értem, hogy hogy nem esik le?!? Szóval az intimitásban ténylegesen meg tud szűnni ez a kettősség-érzésünk, s egy egység-élményünk támad.

Elmondok egy másik történetet. Hétvégén megyek a benzinkúthoz. Tudjátok, az életszükségletemet alapvetően befolyásolja, hogy a vásárlásokat a benzinkútnál szoktam eszközölni. Iszonyú jó helyen vagyok: négy benzinkút van száz méteres körzetben. Tök jó helyen lakom! Egy ipari park hozzám képest egy szabadidőközpont. Megyek az egyik kedvenc benzinkutamhoz – tehát nem árulom el, hogy melyik az. Na, és akkor veszek kólát (a többit el se merem mondani). Tehát tök jó dolgokat vásárolok. A benzinkutas hölgy már régóta ismer, mert hetente négyszer (ötször-hatszor) ott szoktam vásárolni. A többi esetben a másik benzinkúthoz megyek. Pl. karácsonykor, mert ott nagyobb a választék. Na és, ugye mi már fél szavakból megértjük egymást. Rám néz – közben ütögeti a
0649# klaviatúrát. S azt mondja: Hétvége? Mondom: Ja! Jó egy kicsit lazítani! – mondja ő. Jó, jó… Erre ő folytatja: látja, hogy mi egyet gondolunk, egyet érzünk, már-már az intimitás mélységére jutottunk. Azt mondja: Fúúú, szóval azért a hétvége az mégiscsak kell az embernek. Mondom én: Az kell, a hétvége. Az kell. És akkor végül berak mindent a szatyorba, és azt mondja: Na akkor jó csajozást. Ez történt velem. Mit szóltok? Teljesen egymásra voltunk hangolódva. Hát… Többet kéne oda járnom. Most ez kiderült.

A kapcsolataimban magamat érzékelem, a másikat azonban kevésbé van alkalmam megfigyelni, észlelni és érzékelni. A meghitt kapcsolatban azonban ez módosul, és a társamat is (az intimitás miatt) nagyon is módomban áll érzékelni és megfigyelni és észlelni.

(Továbbra is? Mozart G-moll? Ja… Nem lehet hallani a zenét, mert túl sokat dumálok. De jól emlékeztem, Mozart G-moll volt? Egy hete még az volt.)

Magamat más perspektívában látom, mint másokat.

Úgy is lehet mondani, hogy én magamat állandóan „cselekvőnek” látom, és a másik pedig olyan valaki, aki megfigyel, vagy ideig-óráig részévé válik az én cselekvésemnek. A meghittségben azonban ezek a határok is ledőlnek. A másik is, én is folyamatosan cselekvőek vagyunk, és folyamatosan egymást megfigyelő helyzetben is vagyunk. És aztán:

Általában magamat tudom kontrollálni és másokat nem. A meghitt kapcsolatban azonban (itt most a kontrollálást semleges értelemben használom) ez kölcsönössé válik. Magamat is és téged is tudlak folyamatosan kontrollálni.

Ez szép:

25. Az intimitásban megváltoznak a cserefolyamat hangsúlyai.

Ez alatt azt lehet érteni, hogy az emberek közti cserefolyamat az igazságosságot jelenti; azokkal az emberekkel tartjuk fönn a kapcsolatunkat, akikkel az az élményünk, hogy egy csere-viszonyban tudtunk lenni. A kapcsolatainkat meghatározza az a törekvés, hogy nagyjából annyit adjunk vissza, mint amennyit kaptunk (amennyiben két egyenrangú és egyenjogú fél kapcsolatáról van szó). És ha kissé túljutalmaznak, az zavarba ejt minket; ha pedig alul, akkor megfontoljuk, hogy ezt a kapcsolatot fönntartsuk-e vagy sem. Egy meghitt kapcsolatban a jutalmazás (amikor egymásnak adnunk – ugye ez a szociálpszichológia, ez egy katasztrófa…) nem elsősorban azért történik, hogy visszaállítsuk az igazságosságot, vagy hogy egyensúlyt teremtsünk, vagy hogy visszaadjunk vagy visszafizessünk. Nem ezért történik, hanem azért, mert a meghitt kapcsolatban önmagamat akarom kifejezni azzal, hogy adok. Mert hiszen ebben a kapcsolatban énnekem éppen jólesik, hogy neked adhatok. Nem azért adok, hogy te aztán adj… Hanem azért adok, mert ez éppen hitelesen kifejezi a köztünk lévő viszonyt! Ezért adok. Aztán úgy is mondhatnám, hogy ez az adás nekem örömet okoz. Azt nagyon szeretném aláhúzni, hogy ebben az adásban én nagyon benne vagyok! Ugyanis a „te” az „én”-nek a részévé vált, ezért amikor én neked adok, valamiképpen magamnak is adok. Amikor neked adok, akkor nekem okoz az örömet, hogy neked adok, és hogy te boldognak tűnsz. (Hogy vagy-e, azt nem tudom. De annak tűnsz. Vagy én azt gondolom, hogy te attól az leszel.) Azért ebben a folyamatban is vaskosan benne vagyunk mi. De mégis, a cserefolyamat dinamikája nem a kölcsönösség és az igazságosság megteremtése, hanem az önmagam kifejezése, és annak az örömnek az átélése, amit a te boldogságod jelent. Az, hogy én adhatok, s te kaptál tőlem valamit.

ÉS itt akkor eljutunk egy nagyon szép, finom megkülönböztetéshez. Ez azt jelenti, hogy ha egy meghitt kapcsolatban azt érzékelem, hogy többet adok, mint te adsz nekem vissza, akkor itt nem az az elsődleges probléma, mint általában az emberi kapcsolatokban, hogy „az igazságosság megtört”. Hanem az a nehézségem, hogy azt gondolom: nem vagy elköteleződve az irányomban. És ez nagyon nagy különbség! Magának a kapcsolatnak az alapjai válnak kérdésessé ilyenkor, nem pedig az igazságosság kérdőjeleződik meg (amit helyreállíthatunk azzal, hogy a méltányosságot megint helyrehozzuk). Ezért lehetséges az természetesen, hogy ha az egyik fél nagyon sokáig azt éli meg, hogy a másik nem ad neki annyit vissza, mint ő, akkor könnyen ki fog lépni ebből a kapcsolatból. De nem azért, mert adott esetben ott nem volt meg az intimitás előtte – hanem azért, mert az intimitás alapja kérdőjeleződött meg.

26. Egy meghitt kapcsolatban a tetteknél, az eseményeknél fontosabbak az érzések, a szándékok, a motivációk egymás iránt.

Ez is nagyon elgondolkodtató. Ennek két oldala van. Nem önmagában a tett fáj vagy okoz örömöt egy meghitt kapcsolatban (bár nyilván nem mindegy, hogy most fejbe rúgtál-e, vagy nem), hanem az, hogy mit gondolok én arról, hogy te ezt milyen érzésekkel, milyen motivációval, szándékkal tetted. Ezért lehetséges az, hogy egy meghitt kapcsolatban egy vállrándítás váláshoz vezethet. Egy hétköznapi kapcsolatban: „No, meghúztad a vállad – annyi baj legyen.” De egy meghitt kapcsolatban a vállrándításhoz én értelmezéseket fűzök. „Azért rándítottad meg a válladat, mert neked már nem fontos, hogy nekem mi fontos. Neked már nem számít az, hogy érzem magam. Mert már nem szeretsz engem.” Ezért ez egy nagyon fontos alapigazság, hogy egy meghitt kapcsolatban nem önmagában a tett dönti el a kapcsolat folytatását vagy minőségét. Hanem, hogy mit gondolunk arról, hogy a másik milyen érzésekkel, gondolattal, szándékkal, motivációval cselekedett.

Ezért olyan nehéz az, ha valaki sérült itt benn – annak egy csomó jót lehet adni, ő mégse képes abban a kapcsolatban azt a meghitt örömöt átélni, amit pedig átélhetNE. Azért, mert az attribúciói negatívak és tévesek. Ezért lehetséges az, hogy egy nagyon sérült embert szerethetsz két kapura. Éveken keresztül! És közben nem történik meg a meghittség. Egyszerűen nem jön létre. Pedig te teljesen bevetetted magad. Ezért nagy kérdés az (sőt, nem is kérdés, ezt nyugodtan mondhatom kijelentésként), hogy mondjuk a házastársi kapcsolatomat ilyen gyógyító szeánszként fogom-e föl. Hát hogy „igaz, hogy nagyon sérült, de majd ééén! kiszeretem belőle a sebesültségeit!”. Tudod, mit szeretsz ki te belőle? Nem. Menjen el terápiára, vagy valami! Egy meghitt kapcsolatnak nem lehet célja az, hogy „gyógyítlak téged”. Az a következménye! Egy meghitt kapcsolatnak következménye lehet, hogy gyógyulunk. De az nem lehet a célja

Létezik ez a kifejezés, hogy attribúciós hiba. Ez azt jelenti (A múltkor elmondtam? Nem!)… Az attribúciós hiba mindnyájunkra jellemző: azt fejezi ki, hogy… Úgy általában, ha én elkések, akkor én azt gondolom, hogy ez azért volt, mert nem találtam parkolóhelyet. Hiába indultam el időben; sőt, előbb is, mint szoktam, a parkolóhely hiánya fatális véletlenné állt össze, és megakadályozott a pontosságban! Ez tehát azt jelenti, hogy a késésemet a körülményeknek tulajdonítom, nem pedig a személyemnek. Az attribúciós hiba pedig azt jelenti, hogy a másokkal való kapcsolatomban ezt fordítva szoktuk tenni. Vagyis, ha a munkatársunk késik, akkor ezt az ő személyiségéhez tartozónak gondoljuk, és nem tulajdonítjuk azt véletleneknek. Ez rengeteg félreértésre ad okot, mert mindenki magával nem azonosítja a késést, de a másikkal igen. És akkor így eljátszogatunk egymással.

A meghitt kapcsolatban azonban történik egy szép dolog. Minél meghittebb egy kapcsolat, annál inkább fölszámolódik ez az attribúciós különbség. Ez azt jelenti, hogy amikor te késel, akkor ezt nálad is egy véletlennek tulajdonítom, és azt gondolom, hogy: „Te szegény, biztos nagyon szerettél volna velem időben találkozni; hiszen milyen jó neked énvelem! Ezért biztos neked is nagy fájdalmat okoz, hogy egy órát késtél.” És hát az esetek többségében így is van!

27. Társunk szükségletei, kívánságai összefonódnak a sajátjainkkal.

Néha ezt nem is tudjuk elkülöníteni egymástól. Hogy hol van az én szükségletem és hol van az övé. Ami azt jelenti, hogy örömet okoz nekem az, hogyha téged örülni látlak. Ezért az én szükségletem, hogy téged örülni lássalak, egybeesik a te szükségleteddel, hogy örüljél. Ugye, milyen egyszerű, Ahol a szükségletek már nem esnek egybe, ott – tí-rí-rí – távolodik a két ember.

Volt egy nagyon érdekes kísérlet: egy csomó embert arra kértek fel, hogy osszanak el pénzt maguk és idegenek között. Kapnak ajándékba pénzt, és ezt osszák el maguk és egy vadidegen között. Azt történt természetesen, amit előre tudtunk prog-nosz-ti-zál-ni; hogy a kísérlet résztvevői maguknak sokkal többet hagytak meg, mint amennyit az idegennek adtak át. Hát ezt „mindenki így csinálná” – nem tudom, ki a kivétel. Azonban, ha a kísérletvezető azt kérte, hogy osszák szét ezt a pénzt maguk és a legjobb barátjuk (vagy maguk és a házastársuk) között. Ez egy Egyesült Államok-beli kísérlet. Megdöbbentő volt, hogy amikor összesítették a számokat, a barátnak és a házastársnak egy picit többet adtak, mint maguknak. És akkor tettek a kísérletbe egy csavart. Azt kérték tőlük, hogy amikor a pénznek az általuk eldöntött részét majd átadják a barátnak vagy házastársnak, akkor az egyik esetben névvel fog menni (tehát tudni lehet, hogy ki adta a pénzt), a másik esetben pedig név nélkül fog menni. És kiderült, hogy a kettő között szinte nem volt különbség. Tehát nem azért adunk a barátainknak meg a feleségünknek ugyanannyit, mint magunknak, hogy visszakapjuk; és azért sem, hogy aztán elismerést kapjunk érte. Hanem csak. Mert ez az intimitásnak az anatómiája!

28. A jutalmakat egyre inkább a másik személyéhez igazítjuk, ezért azok egyre specifikusabbá válnak.

Jegyesoktatásnál ezt mindig szoktam figyelni. Nem azért, hogy most „figyeljem”, hanem, hogy a jegyespár számára kiderüljön, hogy ebben a dologban hol tart. Ugyanis mindig van egy olyan gyakorlat, hogy „Írj le három olyan dolgot, amiről úgy gondolod, hogy a társadnak igénye (tőled)”. És akkor megvannak a különbségek. Van, aki zseniálisan mondja, hogy „ú, az én társamnak igazából az lenne a tuti, ha én egy ilyen és ilyen helyzetben ezt és ezt csinálnám”. Hááá! Ez a tuti! Aztán az kevésbé tuti, ha valaki azt mondja: „Én jól tudom, hogy egy házastársi kapcsolatban a nőknek arra van szüksége, hogy a férfi pénzt hozzon haza, biztonságot adjon és mit-tudom-én-mit csináljon”. Hát, ez nem túl specifikus. Aztán olyan is van, amikor valaki azt mondja: „Én a házastársamtól arra vágyom, hogy ő legyen velem őszinte, ne csaljon meg; és hozza ágyba a kávét. És én azt gondolom, hogy a társam is örülne ezeknek.” Na, ne már!

Szóval, sok szintje van annak, hogy eljutok-e oda, hogy egészen-egészen mélyen tudom érzékelni azokat a különbségeket, amik a vágyainkban vannak. Az meg már művészet, hogy én akarom is és tudom is neked megadni azt, ami nekem sose kéne. De elfogadom, elhiszem és tudom azt, hogy neked meg pont az kell. A kapcsolatokra az a jellemző, hogy ha van két ember, az egyik szeretne valamit csinálni, a másik meg nem, akkor mi történik kettejükkel? Az, amit az illető nem szeretne csinálni. Vagyis ezt úgy értem, hogy az történik a kapcsolatban, hogy ha valaki nem akarja, hogy moziba menjenek, akkor nem mennek moziba. Egy meghitt kapcsolatban eljutok oda, hogy bár én nem szeretnék moziba menni, te szeretnél; én erre mégis úgy vagyok képes, hogy közben nem feszítem magamat keresztre. Háá! Például – mondjatok egy jó filmet! Mit kéne megnéznem mostanában? Rég voltam moziban. Mit? Ómen? Már félek! Utolsó előtti pont:

29. Az intimitást másképp élik meg a férfiak, mint a nők.

Na, ebben sem vagyunk egyformák! Megosztom veletek egy hölgytársam nagy bölcsességét. Több, mint tíz éven keresztül kristályosította ki ezt a gondolatot. Megkérdeztem tőle, hogy idézhetem-e, és azt mondta, hogy nyugodtan. Na, ezt hallgassátok meg! Tudatos női létem eddigi időszakát úgy éltem, hogy kell nekem egy pasi, mert a pasi hozza meg a boldogságot. Most rájöttem valamire: fordítva van! A boldogság hozza meg a pasit! Na, mit szóltok? Így van! Áááá! Nőtársaim!! Kalandra föl! Most komolyan, eljátszottam ezzel a gondolattal. tehát, hogyha én most úgy sétálgatnék az utcán – mondjuk (amit sose teszek, mert „egy pap ilyet nem csinál”), és jönne velem szemben egy férfiatlan (nem házas; na, nőies; nők szoktak facérak lenni? férfiak is? ebben nincs különbség), boldogságtól kicsattanó egyedülálló nő; hát, azért jól megnézném magamnak! Ritka, ritka! Főleg, hogyha közben még kapcsolatot is akar! Mert könnyű úgy, hogy egyedülálló boldog nő, és esze ágában sincs megházasodni. Hát akkor mit csináljunk vele? Remélem, nem értettetek félre. Azt mondtam: elgondolkoznék. Azt sem szabad?! Na.

Lehet, hogy fájni fog: a férfiaknak az intimitásnak az igazi nagy ajándékai a jutalmuk. Azok a jutalmak, amiket egy meghitt kapcsolat által tud csak megkapni. Ilyenek vagyunk. (Most persze ezek általánosságok, de hát mit tegyünk.) Azon kívül a férfiak nagyon szeretnek közösen valamit csinálni, és aközben átélni, hogy fú, de jól megy ez nekünk együtt! A nőknek meg – ugye, nagy csoda – önmagában az intimitás az igazi poén. Maga a kapcsolat. Hogy egy szoros, meghitt kapcsolatban vagyok valakivel. Ááh, sose leszünk egyformák! (Szerencsére!)

Tudtátok azt, hogy a nőkkel való kapcsolat jót tesz az egészségnek? Tényleg így van. A nőkkel való kapcsolat… Miután a nők a férfiakkal és a nőkkel való kapcsolatukban is egyaránt mélyebbre szoktak menni, míg a férfiak… most képzeljetek el egy helyzetet. A férfi intimitásról egy példa. Mondjuk megyek pisilni, és azt mondom mondjuk Gábor barátomnak: Te Gábor, nem kísérsz el? Dobunk egy sárgát együtt! És mi lenne, ha közben egy kicsit megbeszélnénk az utóbbi napokat? Hát, tudjátok… Most, ha engem meginvitálna egy férfi egy közös… Hát, tudjátok, az épületet is elhagynám rémületemben. Na, szóval, amikor… Na, mondom a végét, ne sokat szaporítsuk a szót. Ebből a következő következtetést vonhatjuk le: a házasság a férfiaknak éri meg. Így van! Mert a nők egymással is egész jól megvannak! Ami alatt azt kell érteni (persze kikaparják egymás szemét), de most az egészség szempontjából beszélünk! Tehát az egészség szempontjából a nők azzal, hogy együtt, egymással kikaparják egymás szemét… Most hallom, hogy Bulgáriában agyonpüfölte egymást néhány 15 és 18 év közötti lány! Egy férfiért megverekedtek a parkban! Ez nem az egészség megőrzésének a legjobb módja. Most hülyéskedek ezen, de ténylegesen: a házasság az egészség szempontjából a férfiaknak iszonyatosan bejön. Hmm. Érdemes megházasodni!

30. Az intimitás iránti igényt – és annak megerősödését vagy megvalósulását – segíti az, ha a családon kívül más szociális rendszerektől nem kapunk támogatást.

Tehát egy olyan társadalomban, ahol a családban létezik szociális támogatás, de egyébként nincsen olyan intézményrendszer, ahol ez még megkapható volna, az az intimitás erősödésének irányában hat. Ezért egy sokszorosan jóléti társadalom sajátos módon az intimitás ellenében működik. Hühhűűű!

Aztán az is kultúrafüggő, hogy ki mit tart az intimitás jelének. Mondok egy furcsa dolgot. Egy kutatás. Megnézték, hogy mit tartanak az intimitás jelének Hollandiában, Magyarországon, az Egyesült Államokban, Izraelben és Afrika egyes országaiban. Gondoltátok volna-e azt, hogy Hollandiában kifejezetten az intimitás sérelmének tekintik (más kultúrákkal ellentétben) a másikról való fantáziálást. Hollandiában! Hoppá, hoppá! Ami elvész a réven, megjön a vámon! A nagy liberális Hollandia! Aztán még a fejemet is cenzúrázná a feleségem. Jugoszláviában például (mert ez még akkori kísérlet) a flörtölés számít súlyos, intimitás elleni véteknek. Magyarországon pedig a tánc nem számít súlyos véteknek. Hollandiában Magyarországnál is kevésbé számít súlyos véteknek.

Ezzel most ezt befejeztem. Harminc pont – de most még egy csomó (szerintem) érdekes dolog vár ránk.

A meghitt istenkapcsolat jellemzői

A mai alkalommal szeretném 23 pontban összefoglalni a meghitt istenkapcsolat jellemzőit. Háhááá!Megörültem ennek, mint majom a farkának. Arra gondolok, hogy olyan következtetéseket vonhatunk le az istenkapcsolatunkra vonatkozóan mindabból, amit elmondtunk, amely következtetéseket nem szoktunk megfogalmazni. Ezeket szeretném viszonylag röviden megfogalmazni, csak hogy ezek elhangozzanak. Aztán pedig az intimitással kapcsolatos tévhitekről és magatartásformákról vár ránk olyan 35 szempont. Kicsit előre dolgoztam mostanában. Tehát most elnézést kérek azoktól, akiket az istenkapcsolat egyáltalán nem érdekel. Nagyon… (Akkor ez azt jelenti, hogy:)

1. Az Istennel való kapcsolatom által tudom magamat megismerni, anélkül a maga teljességében önmagamat nem tudom megismerni.

(Illetve: ) Egy meghitt kapcsolatban tudom az Istent megismerni. Banális kijelentések, csakhogy! Nem egy olyan teológia professzorom volt az egyetemen, akiknek az Istennel való meghitt kapcsolatát többszörösen volt alkalmam megkérdőjelezni. Hmm? Attól ők még nagyszerű teológia professzorok. A kérdésem az: Ha nincs meghitt istenkapcsolat, akkor valóban el tudok-e jutni az Istenről való kijelentések hitelességéhez? Akkor – amennyire embernek lehetséges – az Istenről szóltam-e?

Ugye, egy társkapcsolatban is a végtelenségig tudom a másikat analizálni! Kedves ismerősömre rátört egy pánikbetegség. Kedves ismerősöm pszichiáter. Hát miért?! Látjátok, belehúzott ő is. S akkor dumálgatunk egy kicsit. Persze belőlem meg kitört, hogy „hú, majd most!” – és akkor mondok neki három ilyen analizáló mondatot. „Te, …” Rám néz (joggal), és azt mondja: „Feri! Analízisben én is jó vagyok!” Tehát attól, hogy egy tizenötéves házasságban napestig tudom ragozni, hogy te milyen ember vagy – kit érdekel?!? Jobb lett tőle a te életed? Egy kicsit se! A kérdés az az, hogy látod-e a társadat úgy, ahogy csak a meghittségben lehet látni?! Hogy ismered-e őt úgy, ahogy csak a meghittségben ismerheted meg őt?! Hát ez a kérdés! Nem az, hogy tudom-e analizálni vagy nem! Kit érdekel? Ez!

A lélektannal pont ugyanúgy szoktunk visszaélni, mint a teológiával meg a morálissal (régebben). Ugyanazt csináljuk vele! Akkor ez azt is jelenti, hogy az istenkapcsolatomban – amennyiben ez egy meghitt kapcsolat – el tudok oda jutni, ki merem azt mondani, hogy téged, Uram, sosem foglak igazán megismerni! Hogy igazából tudok valamicskét, másfelől pedig gőőőzöm sincs, hogy ki vagy. Azonban ez nem válik a kapcsolat akadályává. Rengeteg embert ismerek, aki valamit nem ért az Istenből, ezért távolságot tart; és addig nem hajlandó hozzá közelebb menni, ameddig az Isten meg nem magyarázza, hogy az hogy van. Ennek a variánsait ti is nagyon jól ismeritek, nem? Tehát valaki húszévesen elvesztette az édesapját. Ezt az Istennek tulajdonítja. És attól kezdve Istentől távolságot tart, ameddig az Isten nem bizonyítja be, hogy „mégiscsak rendes”. Egy emberek közötti kapcsolat sem tud úgy működni, hogy én akkor vagyok hajlandó veled továbbra is fönntartani a kapcsolatot, ha te megmagyarázod (és én megértettem), hogy mi hogy van! Egy meghitt kapcsolatban benne van az, hogy a kapcsolatomat fönntartom akkor is, amikor fogalmam sincs, hogy most mi történt; hogy mit miért tettél. És ez az istenkapcsolatra is érvényes. Nem szüntetem meg az Istennel való kapcsolatomat akkor, ha nem értem, hogy miért halnak meg gyerekek. Megszüntethetem… De egy kapcsolatban ezt nem teszem meg. Hanem elfogadom, hogy éppen a meghittség része, hogy néha nem értlek. Főleg, ha a másikat úgy hívják, hogy Isten. Ami persze nem személynév.

(Akkor egy meghitt istenkapcsolatban, ha még paposabb akarok lenni, azt mondhatnám, hogy:)

2. Az imaéletemben és az Istennel való kapcsolatomban nincsenek tabuk, nem kell valamiféle „illemhez” igazodnom, és nem kell szégyenkeznem, bármi is jellemez engem.

A legtöbb templomba járó testvérem „viselkedik” az Isten előtt. Ha én „viselkedem” az Isten előtt, akkor abból sosem lesz meghitt kapcsolat. Soha. Akkor napestig várhatom, hogy az Isten így szeressen meg úgy szeressen. Szeretne ő szeretni engem – csakhogy én távolságot tartok tőle a hülye illemtudásommal. Egyszer olvasnál be neki! Nyugodtan!! Erről már többször beszéltem. Akkor ez azt jelenti, hogy az Istennel való kapcsolatomban bármiféle érzést megélhetek. Gyűlölhetem őt. Utálhatom. Féltékeny lehetek rá. Akármit megélhetek. És ezt még el is mondhatom neki. Nyugodtan!

Olyanokat szoktak emberek meggyónni, hogy döbbenetes: „A saját szavaimmal imádkoztam”. Ilyet valaki meggyón. Megvón. Van, akinek az a lelki életében a problémája, hogy jobban szeret a saját szavaival imádkozni, mint kötött imákat mondani. És ez neki problémának tűnik. Mivé tettük az istenkapcsolatot? Akkor ez azt jelenti, hogy az istenkapcsolatban is fokozott érzelmi ambivalenciák jelennek meg. Szeretem és gyűlölöm. Vágyakozom utána és közben taszít is. És ez mind rendjén van.

Most az ambivalenciákról szeretnék egy kicsit… Nemcsak érzelmi ambivalenciák vannak, hanem rájövök, hogy az Istennel való kapcsolatomban az ellentétek nem föltétlenül azok, amikről azt gondolom (hogy azok az ellentétek). Mondok egy példákt: Emlékeztek, milyen sokat beszéltünk a hitről? És akkor oda jutottunk, hogy a hitnek a kétely nem ellentéte. Azt gondolnánk, hogy a hitnek a kétely az ellentéte. Azonban aki a hitében nem tud kételkedni – abban a hitben, amiben most éppen aktuálisan hiszek, és abban, akiről éppen azt gondolom, hogy hiszek benne – annak az istenkapcsolata sosem fog fejlődni. Kétely nélkül a hit nem erősödik meg és nem mélyül el. Ezért a hívő ember életének természetes velejárója a kétely. Az Isten személyében, a tulajdonságaiban, a kettőnk kapcsolatában. A kétely tehát a hitnek nem ellentéte, hanem része.

Most akkor az a kérdésem, hogy a hitnek mi az ellentéte? Mit gondoltok? A reménytelenség? Á, nem, az kicsit olyan… A tagadás? Te emlékszel? Van valaki, aki emlékszik rá! A hitnek az ellentéte a botránkozás. Amikor azt mondom, hogy: „Ilyet nem szabad! Ilyen nem érzünk! Ilyet nem gondolunk, ilyet nem csinálunk! Rendes hívő ilyet nem érez, nem gondol! Rendes pap nem tapos rá semmire!”

Mondanék nektek fölismeréseket. Amikről azt gondoljuk, hogy ellentétei egymásnak – talán nem is így van. De ezeket az ambivalenciákat akkor kellene tudnunk tartani. A következő gondolataim jutottak eszembe: Az önátadásnak, ami a meghittség része, mi az ellentéte? Ugye szívesen mondanánk: az önátadás ellentéte önmagamnak a visszatartása. De hát épp erről beszéltünk: az intimitásnak föltétele, hogy képes vagyok határokat tartani! Egy meghitt kapcsolatnak lényegi része az, hogy közel kerülök, de el tudok távolodni! A függő kapcsolatban nem tudok eltávolodni. Egy meghitt kapcsolatban egyszerre tudok „mi”-ben lenni, és egyszerre tudok „én” „te”-ben lenni. Egy meghitt kapcsolatban képes vagyok önmagamat érvényesíteni. Ezért tudok veled konfrontálódni. Hahh! S aztán ennek függvényében egyre nő a szabadság és jön az intimitás! Egy függő kapcsolatban nem teszem meg ezeket. Tehát az, hogy képes vagyok távolságot tartani és tartok is, még a férjemmel-feleségemmel-gyerekemmel is, megfelelő helyzetekben, pillanatokban: ez az intimitásnak nem ellentéte (amikor távolodunk), hanem része! Az intimitás pont ott vész el, ha nem tudok távolodni! Akkor az önátadásnak az ellentéte az önalávetés! Mikor begyalázom magamat a függő kapcsolat érdekében. Az az ellentéte!

Most mondok még ilyeneket! Ma délután ezzel szórakoztam – ezen jártattam az eszem. Az okosságnak mi az ellentéte? Okoskodás? Ez tetszik! Mikor tanultunk a teológián az első két évben egy csomó filozófiát, volt egy nagyon jó fej filozófia professzorunk. Ő mindig azt mondta: „A tudós tudatlanságára kellene eljutniuk.” Ott kezdődik az okosság, amikor fölismerem, hogy mennyi mindent nem tudok. Hát, ezek közhelyszerű dolgok. Ezért az okosságnak, pláne a bölcsességnek nem ellentéte az oktalanság; mert hiszen azt az okossággal együtt egyre jobban föl is ismerem. Nálam az okosság ellentéte az elvakultság.

A szeretnek mi az ellentéte? Dehogyis a gyűlölet! Gyűlölni/szeretni, az egy jó kapcsolat! A közöny. Amikor már semmit se jelentesz. Az az ellentéte. A hitnek a botránkozás. A meghittségnek a függés. A reménynek nem a reménytelenség az ellentéte, hiszen a reménytelenség által mélyül el újból a reményünk. Átéljük, hogy egy olyan helyzetben, amiről eddig azt gondoltuk, hogy reménytelen, mégiscsak megcsillan valamiféle remény, ami már sokkal mélyebbről fakad. Hát az nem erős remény, amiben még sosem élted meg azt, hogy elvesztetted. A reménynek nem a reménytelenség az ellentéte, hanem amikor azt gondolom, hogy az életem értelmetlen. Az értelem nélküliségnek az élménye vagy tapasztalata. Az az ellentéte. (Ha nekem, akkor majd szólj.) Na, a kereszténységnek mi az ellentéte? A kereszténységnek nem az iszlám az ellentéte! Jajj… mondhatok még durvábbat is: a kereszténységnek nem a zsidóság az ellentéte! A katolikusnak nem a protestáns az ellentéte. Szerintetek mi a kereszténységnek az ellentéte? Úgy van! A kereszténység ellentéte a bigottság, a farizeizmus, a fundamentalizmus.

A megbocsátásnak mi az ellentéte? Az, hogy „nem bocsátok meg”? Egy nagy csudát! Amikor segítünk valakit a megbocsátáshoz, akkor nem az a legnagyobb feladat, hogy lássa be, hogy fontos a megbocsátás. A legtöbb ember ezt belátja. Hanem az, hogy a megbocsátás a haragon keresztül vezet. Emlékeztek, tavaly mennyit beszéltünk erről. Akkor van hiteles megbocsátás, ha átpasszírozom magamat a gyűlöleten! Ha átélem azt, hogy tulajdonképpen DÖGÖLJ MEG! Ameddig ezt megpróbálom elkerülni (mert azt gondolom, hogy ez a megbocsátás ellenében hat), addig nincs hiteles megbocsátás. A legtöbb embert a megbocsátás útján ezen a ponton a legnehezebb továbbvezetni. Hogy papként mindent megteszek azért, hogy merje már gyűlölni azt a valakit! Hogy merjen haragudni rá és utálni, legalább egy hétig, ameddig legközelebb jön. Hogy erre kell folyton folyvást engedélyt adni, hogy utáld! Utáld! És utána az utálat eltűnik, és jön a megbocsátás, és annak lesz tartalma. Különben nem lesz. Ezért a megbocsátásnak az ellentéte nem az, hogy azt gondolom, hogy „Sose bocsátok meg!”. Akkor szerintetek mi? A mellőzés? Aha. Közömbösség, közönyösség, valami ilyesmi. Szerintem az, amikor semmilyen közösséget nem vállalok veled, beleértve a megértést és az együttérzést. Amikor ezt teljesen kizárom. Az a megbocsátás ellentéte. Amikor azt mondom, hogy „Semmi közünk egymáshoz”.

És mi a hitelesség, önazonosság ellentéte? Nem a hiteltelenség. Milyen súlyos, fájdalmas fölismerések azok, amikor rájövök, hogy ebben nem vagyok hiteles. S amikor rájövök arra, hogy itt most nem vagyok hiteles, rögtön hitelessé válok. Milyen szép dolog az! Azt a fájdalmat átélni, hogy „Feri, ez nem hiteles”. Ebben a pillanatban megint azonos vagyok magammal. A hitelességnek az ellentéte a szégyen. Ezek a gondolatok foglalkoztattak ma délután. Ezért az Istennel való kapcsolatomban merem megélni a kettősségeket, egészen a brutalitásig. Addig, mint hogyha pont az ellenkező irányba haladnék. De közben nem.

3. Egy meghitt istenkapcsolatnak része, hogy szeretem magam; és meg tudok bocsátani magamnak és Istennek.

Egy filozófiai teoretikus istenkapcsolatban nincs szükség az Istennek megbocsátani. Egy meghitt kapcsolatban meg kell neki néha bocsátani. Ezért ez azt jelenti, hogy egy meghitt istenkapcsolat fejleszti a lelkiismeretemet. A legtöbbünkben – főleg azokban, akik egy II. Vatikáni Zsinat utáni vallásos nevelésben részesültek – egy mély kettősség van. De ez a kettősség inkább kárunkra van, mint hasznunkra. A kettősség lényege az, hogy a fejemben él a Jóistenről való elgondolás, a gyomromban pedig félek, hogy majd végül mégiscsak megbüntet. S ezzel a kettősséggel nem szoktunk szembenézni. Azonosítjuk az istenkapcsolatunkat azzal, amit itt a fejünkben gondolunk róla, és sosem reflektálunk arra, hogy a zsigereink mást diktálnak. Ebből az is adódik, hogy a legtöbb ilyen „jó hitoktatásban részesült” keresztény testvérünknek a lelkiismerete az brutálisabb, mint ahogy Isten gondolja a dolgokat.

Az a mélységes tapasztalatom (ezt mondhatnám még kifacsartabban is), hogy még a templomba járó hívőknek is inkább hasonlít a lelkiismerete a felettes énükhöz meg a szüleik ilyen-olyan mondataihoz, mint a Jóistenhez. Legtöbben teljes kiszolgáltatottságban vagyunk a saját lelkiismeretünktől, és ez rengeteg szenvedésnek a forrása. Egy meghitt istenkapcsolat állandóan segítségemre van a lelkiismeretem kontrollálásában. (Serceg.)

4. A kapcsolatunk élő és a jelenben is van – nemcsak a történelmi istentapasztalat ragozása és nosztalgiázás.

Ami a templomainkban folyik, az általában a történelmi istentapasztalat ragozása és nosztalgiázás. El-elmerengünk Ábrahám atyánk hitén. No, oszt’ akkor kit érdekel? Engem pl. Ábrahám atyánk hiténél sokkal jobban érdekel a sajátom. Én már csak egy ilyen önző individuális pasi vagyok. Nem tudom, hogy ti kerültetek-e már mély megtérési hullámba, mondjuk Mária Jézus-kapcsolata láttán? De ezt azért még el fogjunk nektek mondani százötvenezerszer, hogy ez a Mária… odaült Jézus lábaihoz, és ő a jobbik részt választotta. Ugye, milyen szép? Megint hadd sarkítsam ki: Hogy kétezer évvel ezelőtt az a Mária hogy ült a Jézus lábánál… Hát… indifferens. De hogy én mit gondolok az én Istenem lábáról? Hogy az rugdos-e? Nem rugdos? Vagy bakancs van-e rajta?!?

5. Elfogadom Istent és a teremtett világot hibáival együtt.

Jaj, milyen primitív gondolat! Tudjátok, a lélektanban rájöttünk arra, hogy a legkutyábbunknak is szüksége van arra, hogy őt feltétel nélkül elfogadják. És az Istent pedig nem szoktuk feltétel nélkül elfogadni. Nem jár neki is annyi, mint a legnyomorultabb embernek? Az Isten is megérdemel annyit, hogy őt feltétel nélkül elfogadjuk. Erről eszembe jutott egy vicc. Megy a paphoz egy esztétikai érzékkel megáldott hívő. Azt mondja: „Hát atya, mit keres itt ez az undormányos Szent Antal szobor?! Hát hogy néz ki ez a Szent Antal szobor?!? Egy rokokó hányinger az egész. Mit keres itt, alatta meg a Szent Antal persely? Hát hogy néz ez itt ki?!??” Erre az atya azt mondja: „Hát, nálunk olyan heti ötezret.” Szóval, amikor éppen iszonyú dühös vagyok Istenre, akkor eszembe szokott jutni, hogy végül is elfogadhatnám őt olyannak, amilyen. Most tehet róla? Most tényleg, ő hova mehetett volna panaszra? Én még csak mondhatom neki, hogy „ááááÁÁÁ!!” De ő ki felé rázza az öklét?! Azért legyünk együttérzők vele. Hát… Hülyéskedek, de véresen komolyan gondolom. Nézzük.

6. Elfogadom, hogy Isten mondhat nemet is, merthogy ő is szabad, nemcsak én.

Hát ha én mondhatok neki nemet, ő nem mondhat nemet? „Nagyon imádkoztam, iszonyúan imádkoztam, de iszonyúan, iszonyúan imádkoztam, hogy Isten adjon nekem karácsonyra PlayStation2-t. Nem adott! Uram, Uram? Hát hiábaaaa?” – Hát nem adott! Én is mondok néha nemet, ő is mond néha nemet.

7. Az Istennel való kapcsolatomat is folyamatnak tekintem.

Erről múltkor beszéltem. Ugye, ha baj van, akkor „Uram, Uram, most segíts meg; látod, hogy én hogy szeretlek!”. Ja. Szóval ez azt jelenti, hogy nemcsak Isten köteleződik el mellettem, hanem én is őfelé. Ha ez egy olyan folyamat, amiben kölcsönösen köteleződünk el egymás mellett, és ebben a folyamatban mind a ketten szabadok vagyunk, akkor – most mondok egy meredeket – ez azt jelenti, hogy nekem örömet tud okozni az, ha Istennek örömet okozok. Akkor nem azért vagyok jó, hogy egy általam elképzelt mennyországban egy általam elképzelt, nevemet viselő páncélszekrényben a jótetteimet gyűjtögessem az ítélet napjára. Háború előtt egy ilyen szentképet lehetett kapni – saját szememmel láttam – elsőáldozó gyerekeknek. Elsőáldozó lettem! A szentképen egy kisfiú vagy kislány (erre már nem emlékszem, mert hát a kereszténységben aszexuálisak vagyunk), áll és elsőáldozáshoz járul. A pap tartja a fénylő szent ostyát. És a kép fölső részében pedig – nem hülyéskedek – egy páncélszekrény, és a páncélszekrényben a szentostyák bestokizva. Értitek a logikát? Tehát beáldozok egyet vasárnap, s az megy föl nekem a mennyei páncélba. Ez, ez. Ez az Istennel való kapcsolat egy ilyen jó nagy távolságtartásos kölcsönösség, igazságosság alapon.

Ismeritek azt a viccet, hogy Szent Péter elé vonul az aznap meghaltak társasága? Kedves, jópofa. Azt monda Szent Péter: Oszoljatok három csoportra. Oda álljanak azok, akik a tízparancsolat mindegyik elemét megsértették. Ide álljanak azok, akik egyet se sértettek meg. Oda álljanak azok, akik a tízparancsolatból egyet-kettőt azért megsértettek. És mi történik? A társaság egyik fele ideáll, a másik fele odaáll, és egy szem valaki áll középen. Hát, Szent Péter összecsapja a tenyerét (bár azt nem tudom, hogy hogy van…), és a következő gondolatra jut: Ha most csak ez az egyetlen pacák fog üdvözülni, akkor szegény nagyon fog unatkozni a mennyországban. Ezt nem tehetjük meg vele! Ezért aztán a következőt mondja: Jézus Urunk fölhatalmazása alapján nektek is, mert nektek is megbocsátok. Gyertek ti is ide, hogy ez az egy szem igaz mégsem legyen egyedül ott a mennyországban. Erre az az egy szem igaz fölkiált: „De hát ez igazságtalanság! Ha én ezt előre tudom, nem szúrtam volna el az életem!” Átment?

Akkor ez azt jelenti… egy szabad kapcsolat, akkor nem függés az Istentől. Hű, ezt milyen nehéz megemészteni! Hogy függés és nem függés… Na ezzel kapcsolatban egy nagyon egyszerű példa: Valaki elment egy segítőhöz. Az volt a problémája, hogy függő helyzetben van a társától, és szeretne nagyobb szabadságot. Az illető a következő gondolatot adta át neki. Nézd, a következő tanácsom van. Ezt a gondolatot kéne elmélyíteni. Nem a cici táplál, hanem a tej. Na, mit szóltok? Nagy bölcsesség. Erkölcsös életvitelre törekszem, aminek az Istennel való kapcsolatomban az az értelme, hogy ezáltal tudok hiteles lenni. Ez alatt azt értem, hogy az erkölcsösségnek a lényege egy valódi erkölcsi magatartás lényege nem egy szabálynak való megfelelés, hanem az, hogy valami beíródott a lelkiismeretembe, és az Istennel való kapcsolatomból valami következik. S amikor ezt megélem, akkor ez egy erkölcsileg értelmezhető valamivé válik. Hát amikor én egy meghitt kapcsolatban nem csalom meg a férjem/feleségem, akkor ez nem azért van, mert én egy törvénynek felelek meg. A meghitt kapcsolatból magából fakad, hogy nem csallak meg. Ezért egy erkölcsös életvitel nélkül nehéz az Istennel meghitt kapcsolatba kerülni. Az erkölcsös életvitelhez tartozik az is hozzá, hogy felismerem, ha nem tudok erkölcsös életvitelt folytatni. Ebben vagy abban vagy amabban a dologban. És azt is beviszem az Istennel való kapcsolatomba. Akkor megint hitelessé tudok válni. Nem egy túl jó megoldás emiatt megszakítani az Istennel való kapcsolatot! Nagyon sajnálom, hogyha van olyan gyónási élményetek, hogy amikor őszintén, hitelesen meggyóntátok valamelyik gazemberségeteket, akkor a pap ezt nem méltányolta. Sajnos ilyen van. Mikor egy kedves ismerősöm azt mondta, hogy őt a pap kizavarta a gyóntatószékből, mert úgy ítélte meg, hogy ezt a bűnt már sokszor követte el. Hátttt… Én például valószínűleg 93 évesen is néha meggondolatlan leszek. Egy valami menthet meg ettől. A korai halál.

Na most, miután tudjuk, hogy nagyon fontos, hogy egy derűs befejezéssel zárjunk, most ezt sikerült megtenni. A következő alkalomnak a felében még mondanék gondolatokat egy meghitt istenkapcsolatra vonatkozóan, és aztán jöjjenek a tévhiteink!

Tartalomjegyzék