A függőségre való hajlam 4.

2006.12.12.

Megosztom
Elküldöm
Isten hozott benneteket! Szerbusztok!

Eljutottam közben a 60. ponthoz. Most már arra gondoltam, hogy ez már nem is tudom, minek a rovására megy. Ha már valamit ennyire húzunk, az már szörnyű egyszerűen. De ahogy olvasok mindenféle másfajta megközelítésben erről a témáról, ott perszer új meg új szempontok jönnek ugyanehhez a kérdéshez, és nem bírom őket kihagyni. Mindenesetre egy-egy megközelítés kapcsán azért meg-meg tudunk szólaltatni olyan gondolatokat is, amik önmagukban valamiféle értéket hordoznak, tehát, ha valaki már roppantul unja ezt a meghittség és függőség összehasonlítása - jelen esetben a függőség vázolása -, akkor talán önmagában is lehet egy-egy értékes pont. 
44. Javaim egy részét szívesem rejtegetem. Esetleg csak beavatottaknak mutatom meg. Valami olyasmiről van itt szó, hogy az illetőnek ki tudja miért, bűntudata van. Valahogy úgy érzi, ciki, hogy neki az van. Ciki, hogy neki azzal kapcsolata van, ciki valami miatt. Volt már ilyen ismerősötök? Mondjuk, tizenöt éve jó barátságban vagytok, és egyszer csak kiderül, hogy van egy telke, amiről sosem tett említést. Gyanús, gyanús. Mit gondol ő erről a telekről? Na, ezt nem is akarom folytatni. Vannak-e olyan kapcsolataitok, amelyekről nem szívesen számoltok be? Tárgyak, élőlények, emberek, Isten. Az is lehet, van, aki azt szégyelli, hogy ő kezd hívő lenni. Mintha az ciki lenne. Kezdek függni az Istentől, de gáz! Erről nem tudok többet mondani.
45. Jelszavam, először a biztonság, utána a többi. 
Csak ebben az a nagy nehézség, hogy természetesen a biztonsághoz még hozzákötök rengeteg dolgot. Tehát, például addig, ameddig nem vagyok teljesen egészséges, nem vagyok biztonságban, mert bármikor bekövetkezhet valami. Ezért aztán mindent megteszek, hogy egészséges legyek. Ezért ha pusztán csak ezt az egy dolgok kötöm még a biztonsághoz, máris olyan függő leszek, mint a csuda. Az egész életemet az egészség utáni hajszában tölthetem. Valaki úgy fogalmazott: a biztonsággal kapcsolatban is van egy szentháromság. A biztonság szentháromsága. Anyagi javak, hatalom-befolyás, kapcsolatok. A legtöbb ember ennek a háromnak a bűvkörében éli az életét és remél ezektől biztonságot. Ismertek olyan embereket, akik az életüket próbálják úgy biztonságba helyezni, hogy iszonyatosan előre gondolkodnak. Mindent pontosan előre meghatároznak. Meghatározzák azt, hogy majd hogyan fognak nyugdíjba menni, de most még nem mennek nyugdíjba, ezért most halálra dolgozzák magukat. Iszonyatosan sokat dolgoznak, és arra gondolnak, hogy de ha majd nyugdíjba megyünk, akkor azt a telket és a telken azt a házat és a ház mellett azt a hajócskát és a hajócskán azt a borocskát és a borocska mellett…., majd akkor fogjuk élvezni. Ismerős ez? Igazából semmit sem élveznek, mert még most nem érnek rá. De nagyon megtervezik, hogy ha majd elég szabadok lesznek ahhoz, hogy majd élvezhetik mindazt, amit most még nem élvezhetnek, mert most még elő kell teremteni azt, amit majd élvezhetnek, ha majd nyugdíjba mennek. Mi szokott az ilyen emberekkel történni? Nyugdíjba mennek, s fél év múlva elsorvadnak. Ez szokott lenni. Ezért érdemes az életet elkezdeni élvezni már most. Rájöttem valamire az élet élvezetével kapcsolatban. Ez egy fontos téma, nagyon. Szóval, az élet élvezetéhez nem a birtoklásra, hanem az elengedésre van szükség. Ilyenre jöttem rá. Igaz már van néhány hete is - erre, hogy a legtöbb embernek az az illúziója, hogy ha majd megveszem, ha majd birtoklom, ha majd az enyém lesz, akkor élvezhetek valamit az életből. De ami után így epekedik és vágyakozik, avval kapcsolatban máris nagyon könnyen függő helyzetbe kerül. És mikor van, már nem is tudja élvezni, hiszen már a szabadságát elvesztette. Ha képes vagyok elengedni, akkor éppen azt, ami itt van, azt tudom élvezni, hiszen nem kívánom megtartani, vagy nem kívánom birtokolni, vagy nem kívánom kiterjeszteni. Ezért igazából nem is a birtoklás az élvezetnek a kulcsa, hanem az elengedés. Idejutottam. Eladtam a plüssmackóimat ennek kapcsán. Nagy fejlődés. Ti nem gyűjtöttetek gyerekkorban ilyesmit? Ugye, gyűjtöttetek! Leírja a lélektan, milyen fontos a gyereknek, hogy van átmeneti tárgya. Nincs már anyuka, vagy van, csak éppen dolgozik. Akkor magamhoz ölelem a kedvenc mackómat, és az valamiképpen reprezentálja a távollévő anyukámat. És máris képes vagyok ezt a távolságot elviselni. És mi történt velem? Mackógyűjtésbe kezdtem. Nekem nem volt elég egy. És amikor sportoló voltam, akkor édesanyám megkérdezte: Mi nagyon nagyra értékeljük azt, hogy te versenyeket nyersz - mondta az anyukám, (elég korán elkezdtem) - Mit szólnál hozzá, hogyha minden győzelemért kapnál valami ajándékot? - mondta az én anyukám. Beleegyeztem. Édesanyámnak néha voltak jó ötletei. Ezeket tartottam megvalósításra érdemesnek. Akkor 7 éves voltam meg nyolc, és akkor azt mondtam (voltak ilyen boltok, még az áldott szocializmusban volt, nem sok mindent lehetett kapni, de plüss állatokat igen, kis piciket. Ha jól emlékszem, a Blaha Lujza tértől nem messze, ahol volt az a mozi, de már nincs, a Bástya mozi mellett volt plüss játékkereskedés. Megvan nektek? Egy pici kis kirakat. Az történt, hogy minden győzelemért, először minden éremért, de miután minden versenyt megnyertem, édesanyám úgy döntött, hogy csak a győzelemért járt egy kis plüssfigura. Ezek sorakoztak, rengeteg lett. Édesanyámnak pedig fogyott a pénze. Így aztán szép lassan leszoktunk erről. Édesanyám megtanított arra, hogy a győzelem maga jutalommal jár. 
Szóval, elengedés. Elengedés és az élet élvezete. Egy nagyon érdekes előadást hallottam politikusok életútjáról. Arról volt benne szó, hogy a politikus életpálya képes függővé tenni a politikusokat a közönségüktől, vagyis tőlünk. A politikus kap egy csomó elismerést, és fölismerik és ilyesmi. És az a valaki, a politikus, aki egyébként normális emberként kezdte, elment ebbe az irányba, és mi történik vele? Az, hogy amikor nyugdíjba megy, vagy amikor elveszti a hatalmát, ripsz-ropsz átköltözik az árnyékvilágba. Kádár János - a hatalmat kihúzták a talpa alól és annyi lett neki. 
46. Annyira tudok ragaszkodni, hogyha fölmerül az elveszíthetőség, szinte halálfélelmem támad. 
Vagy meg fogok halni, vagy meg fogok bolondulni. Megőrülök. Ez kicsiben is át tudjuk élni, hogyha egyébként nem vagyunk szenvedélybetegek, de bizonyos dolgokkal kapcsolatban. Például rászoksz valamire. Mondjuk, rászoksz arra, hogy reggel teácskát iszol. Rászoktatok már ilyesmire? Kávézol, reggel elolvasod az újságot. Egy ilyen rászokásból is már, hogyha elveszik tőled, kifejezetten feszült leszel. Nem jól kezdődik ez a nap, a fene egye meg. És beindul egy folyamat, mert ilyen feszülten ülsz az autóban - persze ötször annyira fölbosszant téged a többi ember, aki ugyanúgy nem tudott kávét meg teát inni, éppen véletlenül -, és az egész napodat tönkreteszi egy egyszerű momentum: nem ittál reggel teát. Így szokott kezdődni. Egy kis remegés, feszültség. Ti nem jutottatok el például újsággal ilyen állapotba? Én simán, szinte bármire rá tudok szokni. Volt, hogy Népsport függő voltam. Ha jól emlékszem kedden talán, de valamelyik napon nem volt. Akkor én idegesen, feszülten: a fene egye meg! Aztán volt olyan, mikor autókat néztem, akkor pedig Expressz függő voltam. Volt velem olyan, hogy hajnalban elmentem újságot venni. Csináltatok már ilyet? Hajnalban muszáj, mikor megjelenik, akkor kell megvenni! Mindig az derül ki, hogy sokkal normálisabbak vagytok, mint én. Ez is egy jó hír nektek. Én meg majd csak elleszek valahogy. Nyilván ez a másik elvesztése kapcsán szokott aztán elemi erővel betörni. Hogy végiggondolod azt, hogy milyen lenne az élet a szerelmem nélkül, és akkor kezd téged elragadni valami. Abba beledöglök. Az lehetetlen, nem hagyhatsz el! Hát csak sajnos, igen. Ezért inkább én hagylak el téged. Így is lehet. Sokan így szeretik intézik, akkor legalább annyi nyereségem van, hogy én rúgtalak ki. Kedves ismerősöm mondta - férjfüggő volt - csak hát kicsin hazánkban a férjek hullanak, mint a legyek, vagy válnak. Ez a kettő van, kevés, aki marad. És meghalt a férje. Az volt a szokása - nagyon kedves valaki volt -, hogy előbb ért haza, mint a férje. A férje próbált tőle távolságot tartani, és ezért egyre később ment haza a munkából, és a feleségnek az lett egy jó szokása, hogy állt az erkélyen és nézte őt. Ki-kiment, aztán szép lassan kikerült az erkélyre a hokedli, kis tálca, kis asztal, kis olvasó lámpa, ilyesmi és az illető mesélte el nekem - egy nagyszerű valaki, a személyiségfejlődésnek a nem tudom én mije -, azt mondta: Mikor meghalt a férjem, négy évig még minden este kiültem az erkélyre. Négy évig dolgozott magán, míg lemondott erről. Azt a betyárját, ez aztán a teljesítmény! Azt mondta: Feri, megtanultam egyedül élni így hatvan fölött. Pedig négy éven keresztül minden nap legalább egyszer eszembe jutott, hogy bele fogok dögleni, hogy ebbe én meghalok. Mikor ezt gondolta, kiült az erkélyre. Négy év! 
Szakítás után - nem tudom, ismeritek-e azt az állapotot - bele fogok dögleni. Ez úgy van szakítás után - hát én már csak tudom -, hogy szakítasz egy jót. Mi szokott ebből következni? Hát hogy beledöglesz! Nem? Hát az a minimum. Ha csak egy kicsit is jelentett valamit neked az a kapcsolat, akkor belepusztulsz. És amikor már eleged van a belepusztulásból, jön a második szakasz. Ez pedig az: dögöljön bele ő. Ez a második szakasz. Mindenkinek szívből kívánom, hogy érje meg ezt a második szakaszt. Nem érdemes önmeggyilkolni magunkat, nem érdemes beledögleni, a következő lépés, pusztuljon meg ő, átadom magamat a bosszúfantáziáimnak. Nagyon helyes! Ezen végig kell menni. Ezen átmész, harmadik lépés, hogy aztán eláraszt a bűntudat: Hogy gondolhatom róla ezt, hogy érezhetem ezt? Nem baj, ezen is át kell menni. Aztán jól leszel. Nem hiszem, hogy meg lehet spórolni azt, hogy dögöljön meg inkább ő, és aztán azt, hogy micsoda egy átkozott gazember vagyok, most szembeköptem az elmúlt egy évemet, 100 évemet. Ez egy ilyen folyamat. A dögöljön meg fázisban érdemes a késeket, pisztolyokat elrakni, csak azért, hogy nehogy valamilyen rossz üzenete legyen annak, amit mondtam. 
47. Nehezemre esik egyedül, csendben, befelé figyelni. 
Látszólag, most mi köze ennek a függéshez? Nagyon is sok. Egyszerűen nem megy. Mert ahhoz, hogy a függő helyzetemet fönntartsam, ahhoz önmagamat nagyon sokszorosan be kell csapnom. Nagyon sokszorosan magamat ámítanom kell, hogy én nem vagyok függő helyzetben, én intimitás után vágyakozom. Ezért aztán, ha valaki nagyon szereti a férjét, feleségét, barátját, gyerekeit, édesanyját, kiskutyáját, kismacskáját, tengeri cocáját, és közben nem bír egyedül lenni, az gyanús. Van egy kedves ismerősöm, hal függő. Képzeljétek el, azt csinálta a lakásában, hogy két falat beborított halakkal. Nem gombostűre tűzte őket föl, hanem élve. Nem élve tűzte őket föl, hanem akváriumokat telepített körbe, körbe, körbe, halak, halak, halak. Alig várta, hogy hazamenjen. Azt mondta: Tudod, Feri, nekem nincs szükségem TV-re. Viszont fizette a haldíjat. Bele kellett szórni tubifexet, szárított bolhát. Leült este és nézte a halakat TV helyett. Azért volt két fal beborítva, mert két szeme van. Akármerre nézett, halak úszkáltak. Ez a halfüggés. Egyszer jött hozzám egy gyermekeitől függő helyzetben lévő anya. Azt tanácsoltam neki, hogy mi lenne, hogyha egyetlen kérdést átgondolna a következő alkalomig. Föltettem neki egy kérdést. Eltelt az egy hét, visszajött és azt mondta: Te, Feri! Ne haragudj, de olyan iszonyatosan sok dolgom volt, a gyerekeim annyira lefoglaltak, egyszerűen nem volt időm, hogy átgondoljam azt az egyetlen kérdést. Akkor már témánál voltunk. Akkor már értem! Van olyan, hogy stresszfüggés. Tudtátok? A stressztől is lehet függeni. 
Egy kis Ken Wilber:
"Ebben a pillanatban a templomban a diszkrét homályban pislákoló gyertyák tömege előtt térdelve az egyetlen dolog, amiről azt tudom gondolni, hogy értelmet ad az életnek, mások segítése. Egyszóval a szolgálat. Az olyasmik, mint a spirituális fejlődés, vagy a megvilágosodás nem tűntek többnek puszta fogalmaknál. Az egyén tökéletes kiteljesedése szinte banálisnak és egocentrikusnak tűnt, hacsak nem vezet, de gyakran vezet olyan gondolatokhoz vagy alkotásokhoz, amelyek segítenek megszüntetni a fölösleges szenvedést. De mi van a szépséggel, a művészeti munkámmal, a kreativitással? Nos, legalábbis ma, nem tűnt túl fontosnak. Kivéve talán azt a művészetet, mely a szent helyeket díszíti, mint például ezt a katedrálist. Az emberi viszonyok, az emberi kapcsolatok, a valóban gyöngéden szerető kapcsolat az élet minden formájával és minden teremtménnyel, ez tűnt csak fontosnak. Nyitva tartani a szívem, mindig ez a legnagyobb kihívás számomra. Elengedni a védekezést, és nyitottnak lenni a fájdalomra, hogy az öröm is beléphessen a szívembe. Ez azt jelenti, hogy kevesebbet fogok foglalkozni a művészettel? És többet azzal, hogy rákos emberekkel dolgozzam? Nem tudom. Pillanatnyilag a könyv, amelyet írok azokkal az információkkal, melyek segítenek olyanoknak, aki szintén ezzel a kihívással kerültek szembe, értékesebbnek tűnik a festett üvegtábláknál. Bár úgy képzelem, eljutok majd egy kiegyensúlyozottabb állapotba, ahol lesz helye az örömnek és a szépségnek, mikor a felhők eloszlanak, és a hangulatom felderül."
Nem soká itt a végkifejlet. 
48. Azt gondolom, hogy bármit el tudok engedni, vagy kézben tudok tartani. 
Ez a legklasszikusabb önámításaink egyike. Én autonóm vagyok. Szabad vagyok és független vagyok. Dehogy függök tőled! Amikor valaki azt mondja, hogy én szabad vagyok, akkor majdnem biztosak lehetünk benne, hogy dehogyis. Már az önámítás körében van. A krónikus alkoholisták szokták azt mondani - miközben már jó ittasak -, hogy bármikor le tudok állni. Hallottam egy párszor a hajléktalan szállón. Ennek van egy másik variációja. Megint csak ülünk a kocsmában, és azt mondja: Nekem semmiből sem áll lerakni a piát. Már húsz éve egyszer leszoktam. Egy harmadik - ezek mind valós történetek -, meghívott egy szenvedélybeteg egy bulira, amiben megünnepeltük, hogy leszokott. Ez még így hagyján is lett volna, csakhogy ünnepélyesen pezsgőt bontott, mindenkinek adott, az ő kezében is pezsgős pohár volt, és azt mondta: Látjátok, én már teljesen szabad vagyok az alkoholtól, ihatok, és nem függök tőle! Ennek elmondom a keresztény változatát. Kedves ismerősöm jön, és azt mondja: Te, Feri! Annyira szabad és boldog vagyok, mióta nem iszom. Képzeld el, mennyire jót tesz nekem, reggelenként abból a bakonybéli likőrből iszom egy picit az egészségem miatt. Mert a szerzetesek csinálják. Nagyon finom. Ezt, ahogy mondom. Mert az nem alkohol!? Az bakonybéli szerzetesek által készített likőr. Értitek!? 
49. Vannak olyan elhatározásaim, amelyeket nem tudok betartani. 
Közeledik Szilveszter. Ugye, ez úgy szokott menni: először is a naiv korszakunkban Szilveszterkor elhatározunk valamit. Ebből kigyógyulunk, de pusztán csak azért, mert kiderül, hogy képtelenek vagyunk az elhatározásainkat betartani. Mit szoktunk mondani? Micsoda baromság Szilveszterkor bármit is megfogadni. A hülyék fogadnak meg Szilveszterkor bármit is. Harmadik fázis. Én nem vagyok hülye, hogy Szilveszterkor megfogadjak bármit is. Azonban azt elhatároztam mindenféle fogadalom nélkül, hogy… . Negyedik fázis. Szerintem egy baromság ez a Szilveszter, azt hogy valaki megfogad valamit és elhatároz, miért kellene Szilveszterhez kötni, ez egy hülyeség. Szóval képtelen bármit is megfogadni, mert pontosan tudja, hogy a legegyszerűbb dolgot sem tudja megtartani. A legegyszerűbbet sem. Ennek mondom a katolikus változatát. - Feri, ez egyszerűen őrület, hogy én tulajdonképpen úgy egyébként képes vagyok hús nélkül lenni. De mikor hamvazó szerda van! Te, Feri, ez annyira brutális ez a hamvazó szerda! Reggel azzal ébredek: csülkös bableves. És a tudatalatti, hogy szokott segíteni testvérünknek, aki képtelen egyetlen napot is kibírni hús nélkül, akkor, ha eszébe jut, hogy ki kéne bírni hús nélkül? Hogy elfelejti, hogy hamvazó szerda van. Ne mondja nekem senki, hogy véletlenül elfelejtette egy díszkatolikus, hogy hamvazó szerda van. És véletlenül zabáló csütörtökön jutott eszébe, hogy tegnap volt hamvazó szerda! Na, ne már! Klasszikus. Azt pedig elmeséltem nektek, hogy mi hogyan fogtuk ki a függésünk szelét a vitorlából. Mi hamvazó szerda 23 óra 59 perckor elővettük a húsokat. És mi úgy mentünk bele a nagyböjtbe, hogy csütörtökön ettünk egy jó húsos valamit. Papnövendékként csináltuk ezt. Mit tudtok ti a mi rejtett életünkről? 
50. Gyakran vágyom más életre, aztán minden marad a régiben.
Ez is ismerős. Nekem legalábbis. Elhatározom, vagy nem határozom el, de biztos, hogy nem december 31-én, hogy elegem van abból, hogy így élek és ezt így csinálom. Aztán mindent ugyanúgy folytatok tovább. Ez főleg munkával kapcsolatban rettentően tipikus szokott lenni. Tehát, már öt éve rájöttél arra, hogy túl sokat vállalsz. Amikor ötven éve jöttél arra rá, hogy túl sokat vállalsz, akkor földereng egy ötlet, mi lenne, ha kevesebbet vállalnék. De elhessegeted, mert az élet még hosszú, és eddig is valahogy csak kibírtad. Ez aztán átcsaphat fantáziálásba, hogy bár minden marad a régiben, azért te elkezdesz fantáziálni egy másik életről. A papok, ha elég gyönge a fantáziájuk, akkor szerzetesnek vágyakoznak. Ezt én is szoktam. Ó, ha még egyszer születnék, egy láblógató szerzetes lennék. Mert azoknak, jaj, de könnyű az élet. Ha kicsit eleresztem magam, ó, ha még egyszer élek, de közben az életemmel semmit nem csinálok. Megvan ennek a másik változata is. Mikor jön hozzám valaki, romokban van a házassága, s azt mondja: Emlékszem egyszer 13 évesen eszembe jutott, mi lenne, ha esetleg pap lennék? Lehet, hogy ott rontottam el az életem. Ott. Feri atya, vizsgáljuk meg az én hivatásom témáját! Nem lehet-e? - Nem, nem. Menj vissza a feleségedhez meg a terapeutádhoz és gyógyulj meg, csinálj magaddal valamit! Nem lehet! 
51. Vágyaim tudnak követelőző szükségletté, szinte kényszerré válni.
Mondok egyszerű példákat. Van veletek olyan, hogy ücsörögtök, dolgoztok számítógép előtt? Egyszer csak bekúszik egy gondolat az agyatokba. Valami édességet kéne enni. És attól kezdve ne mondjátok nekem, hogy van nyugtotok! Nincs. Ha a gondolat megjelent végünk van. Ismerős? B verzió: Ülsz a számítógép előtt, valami sósat kéne enni! Én ropifüggő vagyok, de nógrádi. 
52. Akkor is nehezemre esik figyelni, amikor pedig szeretnék. 
Klasszikus, klasszikus. A katolikus változat: Miseközönség, ti. Én misézek, s nézlek benneteket. Roráté mise. A roráté misére nekem veszélyességi pótlékot kellene adni. Amit ti rendeztek rorátén! Ne is haragudjatok! Mi már azt csináljuk, hogy fél világítással megyünk. Én azt nem akarom látni, amilyenek ti vagyok. A ministránsokra rá nem bírok nézni. A ministránsok aranyos, drága kis pöttyeim. 10 éves kisfiúk, kislányok hullaszürke, fehér arccal. Merek én hátranézni? Mikor ájul el? Onnan tudom, hogy mindjárt elájul, hogy az egyik anyuka ugrik, berohan a szentélybe és viszi le a gyereket. Akkor megúsztuk. De ti is. Csak mondjuk, a mai mise. Mondtam egy zseniális beszédet. Tehát, roráté mise, a fő szempont, hogy rövid legyen. Az Úr is biztos ezt gondolja, de őt nem szoktuk meghallgatni. Tehát, rövid, 30 percen belül, mert mentek dolgozni, de azért szentültök is hajnalban. Tehát, min lehet spórolni? A boron lehet spórolni meg a beszéden. Hát akkor spóroljunk. Ezért roráté misén 5 mondat, ennyi. Ezzel viszont van egy nagyon nagy baj. Hogy mire befejezem, kezdenek el figyelni. Nem hülyéskedek, ez sokszorosan. Mire 4., 5. mondat elhangzik, addigra …, és egyszer csak veszi észre, hogy én már megyek le az amboról. Ma reggel összeültök reggelizni. Mondom: Mit szóltatok a mai gondolatokhoz? Egyik evett, másik ivott, kiment, szelt még kenyeret. Mondom: Jó, jó, semmit nem kérdeztem. Együnk, együnk. Ez azt jelenti, hogy nem szabad a figyelmünk. Miért nem szabad? Mert valami másra figyelünk. Azért nem szabad. Nem azért nem szabad, mert nem figyelünk semmire sem, hanem valami olyasmire, amire pedig nem akarnánk figyelni. Azért nem szabad. Az lenne az izgalmas kérdésem, hogy az életünk hány százalékát töltjük azzal, hogy valami olyasmire figyelünk, amire nem is akarnánk figyelni? Elég kis hatékonysággal élünk szerintem! Legcélirányosabbak akkor vagyunk, amikor alszunk. Mert az legalább biztos. Lefeküdtem aludni, aludtam. Kivéve, akinek alvászavarai vannak. Az gáz. 
53. Egyes embereket képtelenek vagyunk elviselni. 
Na, most mondok valami fontosat. Nagyon fontosat. Ugyanis, nemcsak pozitív függés létezik, hanem averzív függés. Vagyis, hogyha valamit nem bírok elviselni. Ha valaki antipatikus, azt nem bírom látni. Ha valamit gyűlölök, akkor attól próbálok elmenekülni. Amikor fóbiáim és félelmeim vannak, akkor is függök attól. Függök például a csótányoktól. De nem azért, mert szeretem megenni őket. Nem bírom őket látni. Ez is egy függés. Ha félek a lifttől, akkor függök a lifttől. Nem azért, mert szeretek liftezni, mint én általános iskolás koromban. Rengeteget lifteztünk. Föltérképeztük Budapest liftjeit. Iszonyat élvezet volt. Ötödikes, hatodikos koromban ez egy külön program volt. Befejeződött az suli, s mentünk liftezni. Nem csináltatok ilyet? Odáig jutottunk a liftezésben, hogy voltak olyan liftek, amiket kulccsal lehetett beindítani. Gyűjtöttük a kulcsokat. Valamelyik kulcs tudja-e indítani? És volt ilyen. Az volt a nagy szám, ha valakinek olyan kulcsa volt, amivel egy liftet be tudott indítani. Az averzív függés legalább annyira meghatároz bennünket, mint amikor a hétköznapi szóhasználatban valóban függünk valamitől. Van, akinek az életét sokkal jobban kitölti a valamivel szemben való függés, mint a valamitől való függés. Csak ezt nem szoktuk idegondolni. Pedig hát, miért ne? Tehát, az averzív függések. Van nektek ilyen? Tuti, tuti. Én nem vagyok függő a feleségemtől, a férjemtől, de ha azt csinálja, megőrülök. Volt egy kedves feleség, azt mondta, hogy amikor a férjem megrántja a vállát, na, attól beborulok. Idetartoznak a fóbiák, félelmek, undor, ellenállás, előítélet, bigottság, allergia és rettegés. Hogy csak néhányat említsek. Ez azt jelenti, hogy az energiánk nagy része arra irányul, hogy hogyan tudunk valamit elkerülni. A figyelmünk arra irányul. Nektek volt az életetekben olyan időszak, hogy valamivel szemben a hétköznapi élettel kapcsolatban nagy ellenállásátok, félelmetek lett? Nekem volt ilyen. Kezdte picit az életeteket meghatározni? Mondjuk, szerelmi csalódás után vagy szakítás után nem mersz azokra a helyekre elmenni, ahol együtt voltatok. Pech, hogyha a turista egyesület keretében ismertétek meg egymást. Nehéz a dolog akkor. Nézzünk egy kis Ken Wilbert. Itt most a férfi írja. Az előzőt a nő írta, Treya a templomban. Ez meg a férfi:
"Hiszen hamar ráébredsz, hogy vannak dolgok, amelyeket egyszerűen nem érdemes megvitatnod a kedveseddel és fordítva. A kedvesednek sem szabad bizonyos dolgokat megbeszélnie veled. Az én generációm legtöbb tagja úgy tartja, hogy őszinteséget mindenek fölött. S hogy a házastársaknak minden őket foglalkoztató dolgot meg kell beszélniük egymással. Rossz stratégia. A nyitottság fontos és üdvös dolog, de csak bizonyos mértékig. Azon túl már fegyverré válhat, amellyel valakit rosszindulatúan megbánthatunk. De hát én csak az igazat mondtam el. Bennem sok harag és neheztelés gyülemlett fel azzal a helyzettel kapcsolatban, amit Treya rákbetegsége rótt ránk. De, egy bizonyos ponton túl nincs értelme ezt folyamatosan Treyára hárítani. Ő legalább annyira utálja ezt a helyzetet, mint én. És különben sem az ő hibája. De ettől még dühös, sértett és megbántott vagyok. Mindezt azonban nem a kedvesemmel osztom meg és nem az ő nyakába zúdítom. Az én esetemben az úgynevezett segítőkész hozzáállás akkor került elő a talonból, amikor nem voltam hajlandó foglalkozni a feleségem érzéseivel. Illetve, a sajátjaimmal. Amikor nem egyszerűen és közvetlenül kapcsolatba akartam velük kerülni, hanem el akartam űzni őket. Hős akartam lenni, és meg akartam oldani a helyzetet. S nem voltam hajlandó beismerni az ismeretlennel szembeni tehetetlenségem. Ugyanúgy rettegtem, mint Treya. Az én esetemben egyszer csak egy egyszerű fölismerés jelentkezett. E nehéz folyamat bármely pontján kisétálhattam volna ebből az egészből. Senki sem láncolt engem sem a kórteremhez, sem a feleségemhez, senki sem fenyegetett meg életveszélyesen, hogy megöl, ha elhagyom Treyát. Valahol, lényem legmélyén eldöntöttem, hogy ennek a nőnek az oldalán maradok jóban és rosszban mindörökre. Hogy végigcsinálom vele azt, ami rá vár. Azonban a megpróbáltatások második évében megfeledkeztem a döntésemről, bár ez az elhatározásom jottányit sem változott. Hiszen akkor egyszerűen olajra léptem volna. Hanem, rosszhiszemű lettem. Hiteltelenné váltam és látszat életet éltem. Rosszhiszeműségemben elfelejtettem saját döntésemet. Szinte azonnal mást tettem meg bűnbaknak, és ebből táplálkozott az önsajnálatom. Valahogyan, eztán ez teljesen világossá lett előttem.”
Halad Ken Wilber. Már csak egyetlen egy rész van a legvégén.
54. Jót és rosszat nehezen látja meg együtt magában és másban. 
Tehát a függésnek tünete, hogy a jót és a rosszat nehezen látja meg együtt magában és másban. Valaki vagy jó vagy rossz. Én magam is. Vagy jó vagyok, vagy rossz vagyok. Ha visszagondoltok arra, hogy hogyan látjátok és értelmezitek magatokat, akkor ki tud az derülni, hogy a helyzetek többségében azt gondolom magamról, hogy jó vagyok, és nem vagyok rossz, máskor meg azt gondolom, hogy rossz vagyok, és nem vagyok jó. Valahogy végletesen élem meg magam. Mindig valamilyen vagyok. Vagy jó, vagy rossz. Ez miért olyan problémás? Azért, mert én képtelen vagyok jó és rossz lenni együtt. Ha az énképemben nincs meg együtt az, hogy egyszerre jó és rossz. De ez nem itt a fejemben dől el, hanem állandóan és folyamatosan a helyzeteken múlik. Hogy az érzelmileg engem fölkavaró helyzetekben tudok-e úgy tekinteni magamra, hogy lehetetlen, hogy csak én vagyok a hibás. Az is lehetetlen, hogy te vagy egy rohadt dög. Tehát, most nem tudjátok tesztelni magatokat, mert érzelmileg egy semleges helyzetben vagytok többé-kevésbé. Most könnyű azt mondani, hogy én tudom, hogy egyszerre jó meg rossz vagyok. Ez most nem ér! Vidd magad vissza egy olyan helyzetbe, ami téged érzelmileg megterhel! Ott nézd meg magad, hogy ott akkor mit gondolok magamról. Ugyanis, ha én jó vagyok és a másik a rossz, ebből mi következik? Egyrészt, állandóan igazolnom kell ezt. Vagyis, el kell kezdenem keresni benned tényleg a rosszat, hogy igazolhassam a magam föltevését, hogy én jó vagyok. Ez egyáltalán nem tesz jót a kapcsolatunknak, hogy téged rosszá kell alakítanom. Hogy megőrizhessem azt a képet, hogy de igen, én jó vagyok. Ha pedig én rossz vagyok, akkor meg arra van szükségem, hogy legyen valaki mellettem, aki jó. Valaki, aki engem fölemel, valaki, aki engem szeret, bár én rossz vagyok, valaki, aki megsimogat, és aki értékel, és aki kihoz ebből a lehetetlen helyzetből. Ha én vagy jó vagyok, vagy rossz, mindenképpen rosszul járok. Mindenképpen. Akkor járok jól, ha egyszerre tudom magamat jónak és rossznak látni még egy nehéz helyzetben is. Mikor elkövetek egy bűnt, egy igazi bűnt. Szabadon úgy döntöttem, hogy ezt megcsinálom és végigfut rajtam utána egy mély bűntudat, akkor sem vesztem el a talajt a lábam alól. Hanem tudom azt mondani: Ó igen, ez egy nagy gazemberség volt. De ez egy kicsit sem érintette azt, hogy én az Isten által jónak teremtett valaki vagyok. És most hamar megyek is, tartok egy jóízű bűnbánatot, mert majd hülye leszek ezzel a rosszérzéssel együtt élni. Meglehet ennek a dinamikája. Valaki állandóan rossznak tartja magát. Azt mondja: Na, ebből elegem van! Akkor én vagyok a jó. Csöbörből vödörbe kerültünk. Akkor meg el kell kezdenek magamnak hazudozni, hogy bebizonyítsam, hogy én vagyok a jó. Akkor elkezdem magamat áltatni. Szóval, eljutottunk oda, hogy azt is lehet mondani, hogy az intimitásra a személyiség egy elég komoly érettsége után van csak komoly lehetőség. Tartósan, hosszútávon egyvalakivel, biztosan. Biztosan. Ehhez a dinamikához tartozik az is - ismeritek ezt a klasszikus helyzetet? Naná, egy csomóan ismerjük: Te vagy a fontos, én nem. Én érted élek, mert keresztény vagyok. Ez a katolikus verzió. Mikor teljesen hullafáradt vagyok, akkor nem tudok egyensúlyba kerülni. Akkor azt mondom, hogy elegem van belőletek, és elkezdek önző lenni. Akkor meg csak magammal foglalkozom, ugyanazzal a szélsőséggel. Lesz egy nagy bűntudatom. Hogy élhetek így? Hova jutottam? Megyek megint, vagy a te szükségleteidnek felelek meg, akkor elhanyagolom a sajátomat. Ha meg azt mondom, na, ebből elegem van, én is érek annyit, mint te. Most akkor egy napot magamra szánok. Akkor meg képtelen vagyok arra, hogy figyeljek rád. Sokféle verziója van ennek, hogy csak jó, csak rossz. Azonban ahhoz, hogy egyszerre tudjak jó és rossz lenni, lássam, hogy jó és rossz vagyok, vagy, hogy te jó és rossz vagy, ahhoz igen komoly munkára van szükség önmagammal. Azt nem lehet megúszni. Az rengeteg erőfeszítésbe szokott kerülni. Mert vissza kell vonnom a projekcióimat, nem lehetsz többé bűnbak. Nem sajnáltathatom magam, nem is szidhatom magam. 
55. Hajlamos egyre többet várni, elvárni, követelni a partnerétől. 
Ez is tipikus. Mikor még szerelembe estünk, szinte nem is volt elvárásunk, csak szerettük egymást - gondolják ők. Aztán szép lassan, ahogy megy előre az idő, egyre több az igény. Egyre több az elvárás, aztán egyre több a követelés. Egyre erősebb és erősebb és erősebb. Ez nem intimitás, hanem függés. Abba megyünk előre. Ez egyre nyilvánvalóbbá válik. Abban látjuk, hogy egyre brutálisabbak a követeléseink. Előbb-utóbb mit tesz a másik? Azt mondja, hogy ebből nekem elegem van. Ne kelljen már minden időmről beszámolnom. Hol vannak azok a szép idők, mikor csak vártad, hogy találkozz velem? Nekem nincs kedvem mindenről percről-percre beszámolni. Erre én milyen leszek? Dühös. Te akkor nem szeretsz engem! Hát köztünk nem lehetnek titkok! Akkor most nagy baj van köztünk! Elkezdem őt zsarolni, keresem a hatalomnak az útjait. Hogy tudnálak rávenni, hogy mégiscsak tedd, amit én akarok. Ettől te még jobban elmenekülsz. Mi szokott lenni? Az, hogy most már egymást bántjuk, szidjuk, ütjük, csapjuk, vágjuk, szidalmazzuk, és a függésünk már egy ilyen dinamikában nyilvánul meg. Akkor is függünk egymástól, de most egy kölcsönös szidalmazásban merül ki a függésünk. Egymást kárhoztatjuk, szidjuk, korholjuk, hibáztatjuk és a többi. Néhány év alatt könnyű eljutni ide. Mit, néhány év alatt? Néhány hónap alatt el lehet ide jutni. Lehet, hogy nem vádaskodunk, a másik irány: depressziósok leszünk. Az egyik, hogy kard ki kard, egymást gyilkoljuk (ez a Rózsák Háborúja című film), a másik verzió: depresszió. A depressziónak egy megközelítését szeretném adni. Hogy milyen irányba hajlik majd a depresszió, ez azon múlik, hogy milyen a személyiségem. Ha én egy olyan valaki vagyok, aki társfüggő vagyok. Akkor nekem amolyan sajátos kapcsolati depresszióm lett, függőségi depresszióm. Te nem adod meg nekem azt, ami nekem kellene, nem adod meg. Ha a "te" az, amit idealizálok, és neked kéne megadni nekem mindent, akkor leszek kapcsolati depresszióban. - Nem, nem, ez a kapcsolat nem működik és nem jó. Ha magamat fújom föl és magamat idealizálom, akkor leszek nárcisztikusan depressziós. - Ez szörnyű, én azt hittem, hogy jobb ember vagyok és kiderült, hogy nem, és én azt gondoltam, hogy egy szuper csávó vagyok, jó nő vagyok, de mégse. Az egyik esetben a depresszióm állandóan ott kering körülötted. Ez a kapcsolati, de függési depresszió. A másik esetben mindig magam körül: Nem bírom elviselni, hogy mégsem vagyok olyan jó, mint gondoltam. Olyan is lehet, hogy valaki a lelkiismeretét, a felettes énjét tupírozza agyon, vagy a fejlődésnek ennek az irányában történt egy sérülés. Akkor a depressziónak az alapmotívuma mi lesz? A bűntudat. A bűntudat: rossz vagyok, nem tudok semmi jót csinálni, semmire sem vagyok képes, alkalmatlan vagyok, állandóan mindent elrontok, Isten sem szeret engem. Akkor a depressziónak ez lesz a fő iránya. Ha valakinek az ösztönvilága teng túl, akkor pedig a depressziója - én ezt így szoktam hívni -, egy egzisztenciális depresszió lesz. Nem találom az életem értelmét. Már kielégítettem az összes vágyam, már 25 féle perverziót próbáltam ki, mégsem vagyok boldog. Ez katasztrófa. Akkor ez egy egzisztenciális depresszió. Nagyon sokféle depresszió van. Az, hogy a depresszióban min van a kulcs, az a személyiségünkön múlik. Hogy hol történtek az elakadásaink, amikor a személyiségünk fejlődött. Mondjuk, egy depresszív állapotban milyen fantáziáink, gondolataink, fájdalmaink vannak, nagyon sokat elárul önmagunknak önmagunkról. 
Látom, fáradtak vagytok, ezt úgyis mondhatnám, hogy fárasztó vagyok. Elmondok akkor egy pöttyös történetet. Egy kis lazítás. Nyilván a függés a rászokással kezdődik. Vonzalom, rászokás. Két féleképp lehet valamire rászokni vagy valakire. Az egyik, hogy vonzó. Akkor még többet akarom látni és még többet és minél többet látom, annál többször jön az öröm, ami a látványból jön. Aztán szép lassan rászokok. A másik, hogy látok valakit, aki antipatikus. Valahogy elviselem. De mindig, mikor látom, akkor még rosszabbul vagyok. Akkor még jobban kerülöm, még jobban, végül aztán - nehogy bejöjjön a templomba! Kezdem a misét, már nézem: itt van. Most ezt így egyszerűen, három mondatban sikerült elmondanom. A következőt játszottam a gyerekekkel: rosszul imádkoztam előttük, és az volt a kérésem, hogy mondják meg, hogy mit rontottam el az imádságban. Miután Advent van, bűnbánati időszak, bűnbánó imákat rontottam el. Azt vártam, hogy rájönnek, hogy mit rontok el. Most nektek is ezt eljátszom, és akkor ti rá fogtok jönni. 
Az Atya, Fiú és a Szentlélek nevében. Mennyei Atyám, nagyon bánom, hogy idén elloptam a testvéremtől a csoki mikulást. Igazából tavaly is elloptam a testvéremtől a csoki mikulást, s ha jobban belegondolok, tavalyelőtt is elloptam a csoki mikulást. Szóval, amióta el tudom lopni a csoki mikulást, azóta én elloptam. Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen. 
Ez volt az egyik ima. Ki tudjátok találni, hogy mit próbáltam demonstrálni a gyerekeknek? Hát majd segítek. Azt, hogy ez egy klasszikus hiba arra nézve, hogy csak semmit sem kelljen másképp csinálni. Tehát, nem sokat ér az afféle bűnbánattartás, hogy megbánom a bűnöm, de semmit sem csinálok. Nincs se jóvátétel, elégtétel, megtérés, semmi nincsen. - Na, gyerekek! Mi nem volt jó ebben az imában? Most kiderül, hogy milyen zseniálisan adtam elő, hogy erre minden gyerek rögtön rájött. Következőt mondja a kislány: Nem raktad össze a kezed az imánál. Most van a beszoktatás időszaka. Tehát úgy kell imádkozni, hogy az Atya, Fiú, Szentlélek nevében, Ámen, összerakom a kezem. Rögtön föltűnt neki, hogy valami nem stimmel a folyamatban. Nem is vettem el tőle ezt, azt mondtam, hogy igen, ez az egyik, amit elrontottam. Tudod, elég korán van, így kora reggel több dolgot is hajlamos vagyok elrontani. A másik megjegyzést egy édesanyától kaptam a Szentmise után: Kedves Feri! Szeretnélek fölvilágosítani téged arról, hogy a csoki mikulások manapság már ehetetlenek, ezért a gyerekeink akkor sem eszik meg a csoki mikulást, hogyha már semmilyen édesség nincsen. A csoki mikulást egyetlen dologra tudom használni évek óta. Amikor gyümölcskenyeret készítek és beletördelem a csoki mikulásnak nevezett katasztrofális matériát, tehát, a "testvéremtől elloptam a csoki mikulást" történet olyan mértékben nélkülözi a realitást, hogy ez igazán nem volt jó példa. (Ezért van az, hogy a papok folytonosan sikerélményeket kapnak, és ettől hosszú ideig élnek.) 
Most befejezzük Ken Wilber és Treya történetét. Nézzük a végét, legalábbis, ami a kapcsolatra vonatkozó vége. Ez most a feleségnek a visszaemlékezése:
"Ami Kent illeti, már majdnem mindent megcsinál nekem, én pedig kis öreg hölgy módjára élek. (Ugye, ez már egészen a rák utolsó stádiuma. PF) Mindenféleképpen a rendelkezésemre áll. Zavarba jön, de folyton bajnokomnak hívom. Főz rám, gondoskodik rólam, ügyel a diétámra, elvisz az orvoshoz, segít beadni az inzulint, megfürdetni is segít, ha fáradt vagyok. Reggel 5-kor kel, hogy tudjon meditálni, mielőtt a napja többi részét arra fordítja, hogy nekem segítsen. (Emlékeztek? Leszokott a meditációról, de visszaszokott. PF) Időnként valami igazán csodálatos történik a meditációjában. Azt mondta nekem, hogy megtanulta, mit jelent a szolgálat. És a tettei felségesen bizonyítják ezt. Amikor kifejezem neki sajnálatomat amiatt, hogy a rák tönkretette a karrierjét, rám néz a nagy barna szemeivel és azt mondja: Én vagyok a legszerencsésebb fickó a világon. Annyira édes! Hogy érzi magát a testem többi része? Egy nagyon híres Zen koan jutott az eszembe, amikor a hozzáállásról beszélgettünk. Egy tanítvány megkérdezi a Zen mestert: Mi a végső igazság? A Zen mester mindössze ennyit válaszol: Csak sétálj tovább!"
Akkor itt befejeztem. Két hirdetésem van. Az egyik óvakodjatok a csoki mikulástól, a másik pedig, hogy jövő csütörtökön, tehát 9 nap múlva lesz megint az úgynevezett ateista klub, amit nevezhetünk anonim ateisták körének. Tehát, akiket érdekel az Isten téma, a hitvilág, de nem járnak templomba: Ferenciek tere, Kárpátia udvar, Háló klub, csütörtökön este 7-kor.
Lejegyezte: Somogyi Erzsi és Tóth Erika

Segíts,

hogy ez a hanganyag másokhoz is eljusson.

Hogyan segíthetsz? Támogasd az alapítványt. Oszd meg a hanganyagot azokkal a barátaiddal, ismerőseiddel, akiket érdekelhet. Add tovább!

Megosztom
E-mailben küldöm

Isten hozott benneteket! Szerbusztok!

Eljutottam közben a 60. ponthoz. Most már arra gondoltam, hogy ez már nem is tudom, minek a rovására megy. Ha már valamit ennyire húzunk, az már szörnyű egyszerűen. De ahogy olvasok mindenféle másfajta megközelítésben erről a témáról, ott perszer új meg új szempontok jönnek ugyanehhez a kérdéshez, és nem bírom őket kihagyni. Mindenesetre egy-egy megközelítés kapcsán azért meg-meg tudunk szólaltatni olyan gondolatokat is, amik önmagukban valamiféle értéket hordoznak, tehát, ha valaki már roppantul unja ezt a meghittség és függőség összehasonlítása - jelen esetben a függőség vázolása -, akkor talán önmagában is lehet egy-egy értékes pont. 
44. Javaim egy részét szívesem rejtegetem. Esetleg csak beavatottaknak mutatom meg. Valami olyasmiről van itt szó, hogy az illetőnek ki tudja miért, bűntudata van. Valahogy úgy érzi, ciki, hogy neki az van. Ciki, hogy neki azzal kapcsolata van, ciki valami miatt. Volt már ilyen ismerősötök? Mondjuk, tizenöt éve jó barátságban vagytok, és egyszer csak kiderül, hogy van egy telke, amiről sosem tett említést. Gyanús, gyanús. Mit gondol ő erről a telekről? Na, ezt nem is akarom folytatni. Vannak-e olyan kapcsolataitok, amelyekről nem szívesen számoltok be? Tárgyak, élőlények, emberek, Isten. Az is lehet, van, aki azt szégyelli, hogy ő kezd hívő lenni. Mintha az ciki lenne. Kezdek függni az Istentől, de gáz! Erről nem tudok többet mondani.
45. Jelszavam, először a biztonság, utána a többi. 
Csak ebben az a nagy nehézség, hogy természetesen a biztonsághoz még hozzákötök rengeteg dolgot. Tehát, például addig, ameddig nem vagyok teljesen egészséges, nem vagyok biztonságban, mert bármikor bekövetkezhet valami. Ezért aztán mindent megteszek, hogy egészséges legyek. Ezért ha pusztán csak ezt az egy dolgok kötöm még a biztonsághoz, máris olyan függő leszek, mint a csuda. Az egész életemet az egészség utáni hajszában tölthetem. Valaki úgy fogalmazott: a biztonsággal kapcsolatban is van egy szentháromság. A biztonság szentháromsága. Anyagi javak, hatalom-befolyás, kapcsolatok. A legtöbb ember ennek a háromnak a bűvkörében éli az életét és remél ezektől biztonságot. Ismertek olyan embereket, akik az életüket próbálják úgy biztonságba helyezni, hogy iszonyatosan előre gondolkodnak. Mindent pontosan előre meghatároznak. Meghatározzák azt, hogy majd hogyan fognak nyugdíjba menni, de most még nem mennek nyugdíjba, ezért most halálra dolgozzák magukat. Iszonyatosan sokat dolgoznak, és arra gondolnak, hogy de ha majd nyugdíjba megyünk, akkor azt a telket és a telken azt a házat és a ház mellett azt a hajócskát és a hajócskán azt a borocskát és a borocska mellett…., majd akkor fogjuk élvezni. Ismerős ez? Igazából semmit sem élveznek, mert még most nem érnek rá. De nagyon megtervezik, hogy ha majd elég szabadok lesznek ahhoz, hogy majd élvezhetik mindazt, amit most még nem élvezhetnek, mert most még elő kell teremteni azt, amit majd élvezhetnek, ha majd nyugdíjba mennek. Mi szokott az ilyen emberekkel történni? Nyugdíjba mennek, s fél év múlva elsorvadnak. Ez szokott lenni. Ezért érdemes az életet elkezdeni élvezni már most. Rájöttem valamire az élet élvezetével kapcsolatban. Ez egy fontos téma, nagyon. Szóval, az élet élvezetéhez nem a birtoklásra, hanem az elengedésre van szükség. Ilyenre jöttem rá. Igaz már van néhány hete is - erre, hogy a legtöbb embernek az az illúziója, hogy ha majd megveszem, ha majd birtoklom, ha majd az enyém lesz, akkor élvezhetek valamit az életből. De ami után így epekedik és vágyakozik, avval kapcsolatban máris nagyon könnyen függő helyzetbe kerül. És mikor van, már nem is tudja élvezni, hiszen már a szabadságát elvesztette. Ha képes vagyok elengedni, akkor éppen azt, ami itt van, azt tudom élvezni, hiszen nem kívánom megtartani, vagy nem kívánom birtokolni, vagy nem kívánom kiterjeszteni. Ezért igazából nem is a birtoklás az élvezetnek a kulcsa, hanem az elengedés. Idejutottam. Eladtam a plüssmackóimat ennek kapcsán. Nagy fejlődés. Ti nem gyűjtöttetek gyerekkorban ilyesmit? Ugye, gyűjtöttetek! Leírja a lélektan, milyen fontos a gyereknek, hogy van átmeneti tárgya. Nincs már anyuka, vagy van, csak éppen dolgozik. Akkor magamhoz ölelem a kedvenc mackómat, és az valamiképpen reprezentálja a távollévő anyukámat. És máris képes vagyok ezt a távolságot elviselni. És mi történt velem? Mackógyűjtésbe kezdtem. Nekem nem volt elég egy. És amikor sportoló voltam, akkor édesanyám megkérdezte: Mi nagyon nagyra értékeljük azt, hogy te versenyeket nyersz - mondta az anyukám, (elég korán elkezdtem) - Mit szólnál hozzá, hogyha minden győzelemért kapnál valami ajándékot? - mondta az én anyukám. Beleegyeztem. Édesanyámnak néha voltak jó ötletei. Ezeket tartottam megvalósításra érdemesnek. Akkor 7 éves voltam meg nyolc, és akkor azt mondtam (voltak ilyen boltok, még az áldott szocializmusban volt, nem sok mindent lehetett kapni, de plüss állatokat igen, kis piciket. Ha jól emlékszem, a Blaha Lujza tértől nem messze, ahol volt az a mozi, de már nincs, a Bástya mozi mellett volt plüss játékkereskedés. Megvan nektek? Egy pici kis kirakat. Az történt, hogy minden győzelemért, először minden éremért, de miután minden versenyt megnyertem, édesanyám úgy döntött, hogy csak a győzelemért járt egy kis plüssfigura. Ezek sorakoztak, rengeteg lett. Édesanyámnak pedig fogyott a pénze. Így aztán szép lassan leszoktunk erről. Édesanyám megtanított arra, hogy a győzelem maga jutalommal jár. 
Szóval, elengedés. Elengedés és az élet élvezete. Egy nagyon érdekes előadást hallottam politikusok életútjáról. Arról volt benne szó, hogy a politikus életpálya képes függővé tenni a politikusokat a közönségüktől, vagyis tőlünk. A politikus kap egy csomó elismerést, és fölismerik és ilyesmi. És az a valaki, a politikus, aki egyébként normális emberként kezdte, elment ebbe az irányba, és mi történik vele? Az, hogy amikor nyugdíjba megy, vagy amikor elveszti a hatalmát, ripsz-ropsz átköltözik az árnyékvilágba. Kádár János - a hatalmat kihúzták a talpa alól és annyi lett neki. 
46. Annyira tudok ragaszkodni, hogyha fölmerül az elveszíthetőség, szinte halálfélelmem támad. 
Vagy meg fogok halni, vagy meg fogok bolondulni. Megőrülök. Ez kicsiben is át tudjuk élni, hogyha egyébként nem vagyunk szenvedélybetegek, de bizonyos dolgokkal kapcsolatban. Például rászoksz valamire. Mondjuk, rászoksz arra, hogy reggel teácskát iszol. Rászoktatok már ilyesmire? Kávézol, reggel elolvasod az újságot. Egy ilyen rászokásból is már, hogyha elveszik tőled, kifejezetten feszült leszel. Nem jól kezdődik ez a nap, a fene egye meg. És beindul egy folyamat, mert ilyen feszülten ülsz az autóban - persze ötször annyira fölbosszant téged a többi ember, aki ugyanúgy nem tudott kávét meg teát inni, éppen véletlenül -, és az egész napodat tönkreteszi egy egyszerű momentum: nem ittál reggel teát. Így szokott kezdődni. Egy kis remegés, feszültség. Ti nem jutottatok el például újsággal ilyen állapotba? Én simán, szinte bármire rá tudok szokni. Volt, hogy Népsport függő voltam. Ha jól emlékszem kedden talán, de valamelyik napon nem volt. Akkor én idegesen, feszülten: a fene egye meg! Aztán volt olyan, mikor autókat néztem, akkor pedig Expressz függő voltam. Volt velem olyan, hogy hajnalban elmentem újságot venni. Csináltatok már ilyet? Hajnalban muszáj, mikor megjelenik, akkor kell megvenni! Mindig az derül ki, hogy sokkal normálisabbak vagytok, mint én. Ez is egy jó hír nektek. Én meg majd csak elleszek valahogy. Nyilván ez a másik elvesztése kapcsán szokott aztán elemi erővel betörni. Hogy végiggondolod azt, hogy milyen lenne az élet a szerelmem nélkül, és akkor kezd téged elragadni valami. Abba beledöglök. Az lehetetlen, nem hagyhatsz el! Hát csak sajnos, igen. Ezért inkább én hagylak el téged. Így is lehet. Sokan így szeretik intézik, akkor legalább annyi nyereségem van, hogy én rúgtalak ki. Kedves ismerősöm mondta - férjfüggő volt - csak hát kicsin hazánkban a férjek hullanak, mint a legyek, vagy válnak. Ez a kettő van, kevés, aki marad. És meghalt a férje. Az volt a szokása - nagyon kedves valaki volt -, hogy előbb ért haza, mint a férje. A férje próbált tőle távolságot tartani, és ezért egyre később ment haza a munkából, és a feleségnek az lett egy jó szokása, hogy állt az erkélyen és nézte őt. Ki-kiment, aztán szép lassan kikerült az erkélyre a hokedli, kis tálca, kis asztal, kis olvasó lámpa, ilyesmi és az illető mesélte el nekem - egy nagyszerű valaki, a személyiségfejlődésnek a nem tudom én mije -, azt mondta: Mikor meghalt a férjem, négy évig még minden este kiültem az erkélyre. Négy évig dolgozott magán, míg lemondott erről. Azt a betyárját, ez aztán a teljesítmény! Azt mondta: Feri, megtanultam egyedül élni így hatvan fölött. Pedig négy éven keresztül minden nap legalább egyszer eszembe jutott, hogy bele fogok dögleni, hogy ebbe én meghalok. Mikor ezt gondolta, kiült az erkélyre. Négy év! 
Szakítás után - nem tudom, ismeritek-e azt az állapotot - bele fogok dögleni. Ez úgy van szakítás után - hát én már csak tudom -, hogy szakítasz egy jót. Mi szokott ebből következni? Hát hogy beledöglesz! Nem? Hát az a minimum. Ha csak egy kicsit is jelentett valamit neked az a kapcsolat, akkor belepusztulsz. És amikor már eleged van a belepusztulásból, jön a második szakasz. Ez pedig az: dögöljön bele ő. Ez a második szakasz. Mindenkinek szívből kívánom, hogy érje meg ezt a második szakaszt. Nem érdemes önmeggyilkolni magunkat, nem érdemes beledögleni, a következő lépés, pusztuljon meg ő, átadom magamat a bosszúfantáziáimnak. Nagyon helyes! Ezen végig kell menni. Ezen átmész, harmadik lépés, hogy aztán eláraszt a bűntudat: Hogy gondolhatom róla ezt, hogy érezhetem ezt? Nem baj, ezen is át kell menni. Aztán jól leszel. Nem hiszem, hogy meg lehet spórolni azt, hogy dögöljön meg inkább ő, és aztán azt, hogy micsoda egy átkozott gazember vagyok, most szembeköptem az elmúlt egy évemet, 100 évemet. Ez egy ilyen folyamat. A dögöljön meg fázisban érdemes a késeket, pisztolyokat elrakni, csak azért, hogy nehogy valamilyen rossz üzenete legyen annak, amit mondtam. 
47. Nehezemre esik egyedül, csendben, befelé figyelni. 
Látszólag, most mi köze ennek a függéshez? Nagyon is sok. Egyszerűen nem megy. Mert ahhoz, hogy a függő helyzetemet fönntartsam, ahhoz önmagamat nagyon sokszorosan be kell csapnom. Nagyon sokszorosan magamat ámítanom kell, hogy én nem vagyok függő helyzetben, én intimitás után vágyakozom. Ezért aztán, ha valaki nagyon szereti a férjét, feleségét, barátját, gyerekeit, édesanyját, kiskutyáját, kismacskáját, tengeri cocáját, és közben nem bír egyedül lenni, az gyanús. Van egy kedves ismerősöm, hal függő. Képzeljétek el, azt csinálta a lakásában, hogy két falat beborított halakkal. Nem gombostűre tűzte őket föl, hanem élve. Nem élve tűzte őket föl, hanem akváriumokat telepített körbe, körbe, körbe, halak, halak, halak. Alig várta, hogy hazamenjen. Azt mondta: Tudod, Feri, nekem nincs szükségem TV-re. Viszont fizette a haldíjat. Bele kellett szórni tubifexet, szárított bolhát. Leült este és nézte a halakat TV helyett. Azért volt két fal beborítva, mert két szeme van. Akármerre nézett, halak úszkáltak. Ez a halfüggés. Egyszer jött hozzám egy gyermekeitől függő helyzetben lévő anya. Azt tanácsoltam neki, hogy mi lenne, hogyha egyetlen kérdést átgondolna a következő alkalomig. Föltettem neki egy kérdést. Eltelt az egy hét, visszajött és azt mondta: Te, Feri! Ne haragudj, de olyan iszonyatosan sok dolgom volt, a gyerekeim annyira lefoglaltak, egyszerűen nem volt időm, hogy átgondoljam azt az egyetlen kérdést. Akkor már témánál voltunk. Akkor már értem! Van olyan, hogy stresszfüggés. Tudtátok? A stressztől is lehet függeni. 
Egy kis Ken Wilber:
"Ebben a pillanatban a templomban a diszkrét homályban pislákoló gyertyák tömege előtt térdelve az egyetlen dolog, amiről azt tudom gondolni, hogy értelmet ad az életnek, mások segítése. Egyszóval a szolgálat. Az olyasmik, mint a spirituális fejlődés, vagy a megvilágosodás nem tűntek többnek puszta fogalmaknál. Az egyén tökéletes kiteljesedése szinte banálisnak és egocentrikusnak tűnt, hacsak nem vezet, de gyakran vezet olyan gondolatokhoz vagy alkotásokhoz, amelyek segítenek megszüntetni a fölösleges szenvedést. De mi van a szépséggel, a művészeti munkámmal, a kreativitással? Nos, legalábbis ma, nem tűnt túl fontosnak. Kivéve talán azt a művészetet, mely a szent helyeket díszíti, mint például ezt a katedrálist. Az emberi viszonyok, az emberi kapcsolatok, a valóban gyöngéden szerető kapcsolat az élet minden formájával és minden teremtménnyel, ez tűnt csak fontosnak. Nyitva tartani a szívem, mindig ez a legnagyobb kihívás számomra. Elengedni a védekezést, és nyitottnak lenni a fájdalomra, hogy az öröm is beléphessen a szívembe. Ez azt jelenti, hogy kevesebbet fogok foglalkozni a művészettel? És többet azzal, hogy rákos emberekkel dolgozzam? Nem tudom. Pillanatnyilag a könyv, amelyet írok azokkal az információkkal, melyek segítenek olyanoknak, aki szintén ezzel a kihívással kerültek szembe, értékesebbnek tűnik a festett üvegtábláknál. Bár úgy képzelem, eljutok majd egy kiegyensúlyozottabb állapotba, ahol lesz helye az örömnek és a szépségnek, mikor a felhők eloszlanak, és a hangulatom felderül."
Nem soká itt a végkifejlet. 
48. Azt gondolom, hogy bármit el tudok engedni, vagy kézben tudok tartani. 
Ez a legklasszikusabb önámításaink egyike. Én autonóm vagyok. Szabad vagyok és független vagyok. Dehogy függök tőled! Amikor valaki azt mondja, hogy én szabad vagyok, akkor majdnem biztosak lehetünk benne, hogy dehogyis. Már az önámítás körében van. A krónikus alkoholisták szokták azt mondani - miközben már jó ittasak -, hogy bármikor le tudok állni. Hallottam egy párszor a hajléktalan szállón. Ennek van egy másik variációja. Megint csak ülünk a kocsmában, és azt mondja: Nekem semmiből sem áll lerakni a piát. Már húsz éve egyszer leszoktam. Egy harmadik - ezek mind valós történetek -, meghívott egy szenvedélybeteg egy bulira, amiben megünnepeltük, hogy leszokott. Ez még így hagyján is lett volna, csakhogy ünnepélyesen pezsgőt bontott, mindenkinek adott, az ő kezében is pezsgős pohár volt, és azt mondta: Látjátok, én már teljesen szabad vagyok az alkoholtól, ihatok, és nem függök tőle! Ennek elmondom a keresztény változatát. Kedves ismerősöm jön, és azt mondja: Te, Feri! Annyira szabad és boldog vagyok, mióta nem iszom. Képzeld el, mennyire jót tesz nekem, reggelenként abból a bakonybéli likőrből iszom egy picit az egészségem miatt. Mert a szerzetesek csinálják. Nagyon finom. Ezt, ahogy mondom. Mert az nem alkohol!? Az bakonybéli szerzetesek által készített likőr. Értitek!? 
49. Vannak olyan elhatározásaim, amelyeket nem tudok betartani. 
Közeledik Szilveszter. Ugye, ez úgy szokott menni: először is a naiv korszakunkban Szilveszterkor elhatározunk valamit. Ebből kigyógyulunk, de pusztán csak azért, mert kiderül, hogy képtelenek vagyunk az elhatározásainkat betartani. Mit szoktunk mondani? Micsoda baromság Szilveszterkor bármit is megfogadni. A hülyék fogadnak meg Szilveszterkor bármit is. Harmadik fázis. Én nem vagyok hülye, hogy Szilveszterkor megfogadjak bármit is. Azonban azt elhatároztam mindenféle fogadalom nélkül, hogy… . Negyedik fázis. Szerintem egy baromság ez a Szilveszter, azt hogy valaki megfogad valamit és elhatároz, miért kellene Szilveszterhez kötni, ez egy hülyeség. Szóval képtelen bármit is megfogadni, mert pontosan tudja, hogy a legegyszerűbb dolgot sem tudja megtartani. A legegyszerűbbet sem. Ennek mondom a katolikus változatát. - Feri, ez egyszerűen őrület, hogy én tulajdonképpen úgy egyébként képes vagyok hús nélkül lenni. De mikor hamvazó szerda van! Te, Feri, ez annyira brutális ez a hamvazó szerda! Reggel azzal ébredek: csülkös bableves. És a tudatalatti, hogy szokott segíteni testvérünknek, aki képtelen egyetlen napot is kibírni hús nélkül, akkor, ha eszébe jut, hogy ki kéne bírni hús nélkül? Hogy elfelejti, hogy hamvazó szerda van. Ne mondja nekem senki, hogy véletlenül elfelejtette egy díszkatolikus, hogy hamvazó szerda van. És véletlenül zabáló csütörtökön jutott eszébe, hogy tegnap volt hamvazó szerda! Na, ne már! Klasszikus. Azt pedig elmeséltem nektek, hogy mi hogyan fogtuk ki a függésünk szelét a vitorlából. Mi hamvazó szerda 23 óra 59 perckor elővettük a húsokat. És mi úgy mentünk bele a nagyböjtbe, hogy csütörtökön ettünk egy jó húsos valamit. Papnövendékként csináltuk ezt. Mit tudtok ti a mi rejtett életünkről? 
50. Gyakran vágyom más életre, aztán minden marad a régiben.
Ez is ismerős. Nekem legalábbis. Elhatározom, vagy nem határozom el, de biztos, hogy nem december 31-én, hogy elegem van abból, hogy így élek és ezt így csinálom. Aztán mindent ugyanúgy folytatok tovább. Ez főleg munkával kapcsolatban rettentően tipikus szokott lenni. Tehát, már öt éve rájöttél arra, hogy túl sokat vállalsz. Amikor ötven éve jöttél arra rá, hogy túl sokat vállalsz, akkor földereng egy ötlet, mi lenne, ha kevesebbet vállalnék. De elhessegeted, mert az élet még hosszú, és eddig is valahogy csak kibírtad. Ez aztán átcsaphat fantáziálásba, hogy bár minden marad a régiben, azért te elkezdesz fantáziálni egy másik életről. A papok, ha elég gyönge a fantáziájuk, akkor szerzetesnek vágyakoznak. Ezt én is szoktam. Ó, ha még egyszer születnék, egy láblógató szerzetes lennék. Mert azoknak, jaj, de könnyű az élet. Ha kicsit eleresztem magam, ó, ha még egyszer élek, de közben az életemmel semmit nem csinálok. Megvan ennek a másik változata is. Mikor jön hozzám valaki, romokban van a házassága, s azt mondja: Emlékszem egyszer 13 évesen eszembe jutott, mi lenne, ha esetleg pap lennék? Lehet, hogy ott rontottam el az életem. Ott. Feri atya, vizsgáljuk meg az én hivatásom témáját! Nem lehet-e? - Nem, nem. Menj vissza a feleségedhez meg a terapeutádhoz és gyógyulj meg, csinálj magaddal valamit! Nem lehet! 
51. Vágyaim tudnak követelőző szükségletté, szinte kényszerré válni.
Mondok egyszerű példákat. Van veletek olyan, hogy ücsörögtök, dolgoztok számítógép előtt? Egyszer csak bekúszik egy gondolat az agyatokba. Valami édességet kéne enni. És attól kezdve ne mondjátok nekem, hogy van nyugtotok! Nincs. Ha a gondolat megjelent végünk van. Ismerős? B verzió: Ülsz a számítógép előtt, valami sósat kéne enni! Én ropifüggő vagyok, de nógrádi. 
52. Akkor is nehezemre esik figyelni, amikor pedig szeretnék. 
Klasszikus, klasszikus. A katolikus változat: Miseközönség, ti. Én misézek, s nézlek benneteket. Roráté mise. A roráté misére nekem veszélyességi pótlékot kellene adni. Amit ti rendeztek rorátén! Ne is haragudjatok! Mi már azt csináljuk, hogy fél világítással megyünk. Én azt nem akarom látni, amilyenek ti vagyok. A ministránsokra rá nem bírok nézni. A ministránsok aranyos, drága kis pöttyeim. 10 éves kisfiúk, kislányok hullaszürke, fehér arccal. Merek én hátranézni? Mikor ájul el? Onnan tudom, hogy mindjárt elájul, hogy az egyik anyuka ugrik, berohan a szentélybe és viszi le a gyereket. Akkor megúsztuk. De ti is. Csak mondjuk, a mai mise. Mondtam egy zseniális beszédet. Tehát, roráté mise, a fő szempont, hogy rövid legyen. Az Úr is biztos ezt gondolja, de őt nem szoktuk meghallgatni. Tehát, rövid, 30 percen belül, mert mentek dolgozni, de azért szentültök is hajnalban. Tehát, min lehet spórolni? A boron lehet spórolni meg a beszéden. Hát akkor spóroljunk. Ezért roráté misén 5 mondat, ennyi. Ezzel viszont van egy nagyon nagy baj. Hogy mire befejezem, kezdenek el figyelni. Nem hülyéskedek, ez sokszorosan. Mire 4., 5. mondat elhangzik, addigra …, és egyszer csak veszi észre, hogy én már megyek le az amboról. Ma reggel összeültök reggelizni. Mondom: Mit szóltatok a mai gondolatokhoz? Egyik evett, másik ivott, kiment, szelt még kenyeret. Mondom: Jó, jó, semmit nem kérdeztem. Együnk, együnk. Ez azt jelenti, hogy nem szabad a figyelmünk. Miért nem szabad? Mert valami másra figyelünk. Azért nem szabad. Nem azért nem szabad, mert nem figyelünk semmire sem, hanem valami olyasmire, amire pedig nem akarnánk figyelni. Azért nem szabad. Az lenne az izgalmas kérdésem, hogy az életünk hány százalékát töltjük azzal, hogy valami olyasmire figyelünk, amire nem is akarnánk figyelni? Elég kis hatékonysággal élünk szerintem! Legcélirányosabbak akkor vagyunk, amikor alszunk. Mert az legalább biztos. Lefeküdtem aludni, aludtam. Kivéve, akinek alvászavarai vannak. Az gáz. 
53. Egyes embereket képtelenek vagyunk elviselni. 
Na, most mondok valami fontosat. Nagyon fontosat. Ugyanis, nemcsak pozitív függés létezik, hanem averzív függés. Vagyis, hogyha valamit nem bírok elviselni. Ha valaki antipatikus, azt nem bírom látni. Ha valamit gyűlölök, akkor attól próbálok elmenekülni. Amikor fóbiáim és félelmeim vannak, akkor is függök attól. Függök például a csótányoktól. De nem azért, mert szeretem megenni őket. Nem bírom őket látni. Ez is egy függés. Ha félek a lifttől, akkor függök a lifttől. Nem azért, mert szeretek liftezni, mint én általános iskolás koromban. Rengeteget lifteztünk. Föltérképeztük Budapest liftjeit. Iszonyat élvezet volt. Ötödikes, hatodikos koromban ez egy külön program volt. Befejeződött az suli, s mentünk liftezni. Nem csináltatok ilyet? Odáig jutottunk a liftezésben, hogy voltak olyan liftek, amiket kulccsal lehetett beindítani. Gyűjtöttük a kulcsokat. Valamelyik kulcs tudja-e indítani? És volt ilyen. Az volt a nagy szám, ha valakinek olyan kulcsa volt, amivel egy liftet be tudott indítani. Az averzív függés legalább annyira meghatároz bennünket, mint amikor a hétköznapi szóhasználatban valóban függünk valamitől. Van, akinek az életét sokkal jobban kitölti a valamivel szemben való függés, mint a valamitől való függés. Csak ezt nem szoktuk idegondolni. Pedig hát, miért ne? Tehát, az averzív függések. Van nektek ilyen? Tuti, tuti. Én nem vagyok függő a feleségemtől, a férjemtől, de ha azt csinálja, megőrülök. Volt egy kedves feleség, azt mondta, hogy amikor a férjem megrántja a vállát, na, attól beborulok. Idetartoznak a fóbiák, félelmek, undor, ellenállás, előítélet, bigottság, allergia és rettegés. Hogy csak néhányat említsek. Ez azt jelenti, hogy az energiánk nagy része arra irányul, hogy hogyan tudunk valamit elkerülni. A figyelmünk arra irányul. Nektek volt az életetekben olyan időszak, hogy valamivel szemben a hétköznapi élettel kapcsolatban nagy ellenállásátok, félelmetek lett? Nekem volt ilyen. Kezdte picit az életeteket meghatározni? Mondjuk, szerelmi csalódás után vagy szakítás után nem mersz azokra a helyekre elmenni, ahol együtt voltatok. Pech, hogyha a turista egyesület keretében ismertétek meg egymást. Nehéz a dolog akkor. Nézzünk egy kis Ken Wilbert. Itt most a férfi írja. Az előzőt a nő írta, Treya a templomban. Ez meg a férfi:
"Hiszen hamar ráébredsz, hogy vannak dolgok, amelyeket egyszerűen nem érdemes megvitatnod a kedveseddel és fordítva. A kedvesednek sem szabad bizonyos dolgokat megbeszélnie veled. Az én generációm legtöbb tagja úgy tartja, hogy őszinteséget mindenek fölött. S hogy a házastársaknak minden őket foglalkoztató dolgot meg kell beszélniük egymással. Rossz stratégia. A nyitottság fontos és üdvös dolog, de csak bizonyos mértékig. Azon túl már fegyverré válhat, amellyel valakit rosszindulatúan megbánthatunk. De hát én csak az igazat mondtam el. Bennem sok harag és neheztelés gyülemlett fel azzal a helyzettel kapcsolatban, amit Treya rákbetegsége rótt ránk. De, egy bizonyos ponton túl nincs értelme ezt folyamatosan Treyára hárítani. Ő legalább annyira utálja ezt a helyzetet, mint én. És különben sem az ő hibája. De ettől még dühös, sértett és megbántott vagyok. Mindezt azonban nem a kedvesemmel osztom meg és nem az ő nyakába zúdítom. Az én esetemben az úgynevezett segítőkész hozzáállás akkor került elő a talonból, amikor nem voltam hajlandó foglalkozni a feleségem érzéseivel. Illetve, a sajátjaimmal. Amikor nem egyszerűen és közvetlenül kapcsolatba akartam velük kerülni, hanem el akartam űzni őket. Hős akartam lenni, és meg akartam oldani a helyzetet. S nem voltam hajlandó beismerni az ismeretlennel szembeni tehetetlenségem. Ugyanúgy rettegtem, mint Treya. Az én esetemben egyszer csak egy egyszerű fölismerés jelentkezett. E nehéz folyamat bármely pontján kisétálhattam volna ebből az egészből. Senki sem láncolt engem sem a kórteremhez, sem a feleségemhez, senki sem fenyegetett meg életveszélyesen, hogy megöl, ha elhagyom Treyát. Valahol, lényem legmélyén eldöntöttem, hogy ennek a nőnek az oldalán maradok jóban és rosszban mindörökre. Hogy végigcsinálom vele azt, ami rá vár. Azonban a megpróbáltatások második évében megfeledkeztem a döntésemről, bár ez az elhatározásom jottányit sem változott. Hiszen akkor egyszerűen olajra léptem volna. Hanem, rosszhiszemű lettem. Hiteltelenné váltam és látszat életet éltem. Rosszhiszeműségemben elfelejtettem saját döntésemet. Szinte azonnal mást tettem meg bűnbaknak, és ebből táplálkozott az önsajnálatom. Valahogyan, eztán ez teljesen világossá lett előttem.”
Halad Ken Wilber. Már csak egyetlen egy rész van a legvégén.
54. Jót és rosszat nehezen látja meg együtt magában és másban. 
Tehát a függésnek tünete, hogy a jót és a rosszat nehezen látja meg együtt magában és másban. Valaki vagy jó vagy rossz. Én magam is. Vagy jó vagyok, vagy rossz vagyok. Ha visszagondoltok arra, hogy hogyan látjátok és értelmezitek magatokat, akkor ki tud az derülni, hogy a helyzetek többségében azt gondolom magamról, hogy jó vagyok, és nem vagyok rossz, máskor meg azt gondolom, hogy rossz vagyok, és nem vagyok jó. Valahogy végletesen élem meg magam. Mindig valamilyen vagyok. Vagy jó, vagy rossz. Ez miért olyan problémás? Azért, mert én képtelen vagyok jó és rossz lenni együtt. Ha az énképemben nincs meg együtt az, hogy egyszerre jó és rossz. De ez nem itt a fejemben dől el, hanem állandóan és folyamatosan a helyzeteken múlik. Hogy az érzelmileg engem fölkavaró helyzetekben tudok-e úgy tekinteni magamra, hogy lehetetlen, hogy csak én vagyok a hibás. Az is lehetetlen, hogy te vagy egy rohadt dög. Tehát, most nem tudjátok tesztelni magatokat, mert érzelmileg egy semleges helyzetben vagytok többé-kevésbé. Most könnyű azt mondani, hogy én tudom, hogy egyszerre jó meg rossz vagyok. Ez most nem ér! Vidd magad vissza egy olyan helyzetbe, ami téged érzelmileg megterhel! Ott nézd meg magad, hogy ott akkor mit gondolok magamról. Ugyanis, ha én jó vagyok és a másik a rossz, ebből mi következik? Egyrészt, állandóan igazolnom kell ezt. Vagyis, el kell kezdenem keresni benned tényleg a rosszat, hogy igazolhassam a magam föltevését, hogy én jó vagyok. Ez egyáltalán nem tesz jót a kapcsolatunknak, hogy téged rosszá kell alakítanom. Hogy megőrizhessem azt a képet, hogy de igen, én jó vagyok. Ha pedig én rossz vagyok, akkor meg arra van szükségem, hogy legyen valaki mellettem, aki jó. Valaki, aki engem fölemel, valaki, aki engem szeret, bár én rossz vagyok, valaki, aki megsimogat, és aki értékel, és aki kihoz ebből a lehetetlen helyzetből. Ha én vagy jó vagyok, vagy rossz, mindenképpen rosszul járok. Mindenképpen. Akkor járok jól, ha egyszerre tudom magamat jónak és rossznak látni még egy nehéz helyzetben is. Mikor elkövetek egy bűnt, egy igazi bűnt. Szabadon úgy döntöttem, hogy ezt megcsinálom és végigfut rajtam utána egy mély bűntudat, akkor sem vesztem el a talajt a lábam alól. Hanem tudom azt mondani: Ó igen, ez egy nagy gazemberség volt. De ez egy kicsit sem érintette azt, hogy én az Isten által jónak teremtett valaki vagyok. És most hamar megyek is, tartok egy jóízű bűnbánatot, mert majd hülye leszek ezzel a rosszérzéssel együtt élni. Meglehet ennek a dinamikája. Valaki állandóan rossznak tartja magát. Azt mondja: Na, ebből elegem van! Akkor én vagyok a jó. Csöbörből vödörbe kerültünk. Akkor meg el kell kezdenek magamnak hazudozni, hogy bebizonyítsam, hogy én vagyok a jó. Akkor elkezdem magamat áltatni. Szóval, eljutottunk oda, hogy azt is lehet mondani, hogy az intimitásra a személyiség egy elég komoly érettsége után van csak komoly lehetőség. Tartósan, hosszútávon egyvalakivel, biztosan. Biztosan. Ehhez a dinamikához tartozik az is - ismeritek ezt a klasszikus helyzetet? Naná, egy csomóan ismerjük: Te vagy a fontos, én nem. Én érted élek, mert keresztény vagyok. Ez a katolikus verzió. Mikor teljesen hullafáradt vagyok, akkor nem tudok egyensúlyba kerülni. Akkor azt mondom, hogy elegem van belőletek, és elkezdek önző lenni. Akkor meg csak magammal foglalkozom, ugyanazzal a szélsőséggel. Lesz egy nagy bűntudatom. Hogy élhetek így? Hova jutottam? Megyek megint, vagy a te szükségleteidnek felelek meg, akkor elhanyagolom a sajátomat. Ha meg azt mondom, na, ebből elegem van, én is érek annyit, mint te. Most akkor egy napot magamra szánok. Akkor meg képtelen vagyok arra, hogy figyeljek rád. Sokféle verziója van ennek, hogy csak jó, csak rossz. Azonban ahhoz, hogy egyszerre tudjak jó és rossz lenni, lássam, hogy jó és rossz vagyok, vagy, hogy te jó és rossz vagy, ahhoz igen komoly munkára van szükség önmagammal. Azt nem lehet megúszni. Az rengeteg erőfeszítésbe szokott kerülni. Mert vissza kell vonnom a projekcióimat, nem lehetsz többé bűnbak. Nem sajnáltathatom magam, nem is szidhatom magam. 
55. Hajlamos egyre többet várni, elvárni, követelni a partnerétől. 
Ez is tipikus. Mikor még szerelembe estünk, szinte nem is volt elvárásunk, csak szerettük egymást - gondolják ők. Aztán szép lassan, ahogy megy előre az idő, egyre több az igény. Egyre több az elvárás, aztán egyre több a követelés. Egyre erősebb és erősebb és erősebb. Ez nem intimitás, hanem függés. Abba megyünk előre. Ez egyre nyilvánvalóbbá válik. Abban látjuk, hogy egyre brutálisabbak a követeléseink. Előbb-utóbb mit tesz a másik? Azt mondja, hogy ebből nekem elegem van. Ne kelljen már minden időmről beszámolnom. Hol vannak azok a szép idők, mikor csak vártad, hogy találkozz velem? Nekem nincs kedvem mindenről percről-percre beszámolni. Erre én milyen leszek? Dühös. Te akkor nem szeretsz engem! Hát köztünk nem lehetnek titkok! Akkor most nagy baj van köztünk! Elkezdem őt zsarolni, keresem a hatalomnak az útjait. Hogy tudnálak rávenni, hogy mégiscsak tedd, amit én akarok. Ettől te még jobban elmenekülsz. Mi szokott lenni? Az, hogy most már egymást bántjuk, szidjuk, ütjük, csapjuk, vágjuk, szidalmazzuk, és a függésünk már egy ilyen dinamikában nyilvánul meg. Akkor is függünk egymástól, de most egy kölcsönös szidalmazásban merül ki a függésünk. Egymást kárhoztatjuk, szidjuk, korholjuk, hibáztatjuk és a többi. Néhány év alatt könnyű eljutni ide. Mit, néhány év alatt? Néhány hónap alatt el lehet ide jutni. Lehet, hogy nem vádaskodunk, a másik irány: depressziósok leszünk. Az egyik, hogy kard ki kard, egymást gyilkoljuk (ez a Rózsák Háborúja című film), a másik verzió: depresszió. A depressziónak egy megközelítését szeretném adni. Hogy milyen irányba hajlik majd a depresszió, ez azon múlik, hogy milyen a személyiségem. Ha én egy olyan valaki vagyok, aki társfüggő vagyok. Akkor nekem amolyan sajátos kapcsolati depresszióm lett, függőségi depresszióm. Te nem adod meg nekem azt, ami nekem kellene, nem adod meg. Ha a "te" az, amit idealizálok, és neked kéne megadni nekem mindent, akkor leszek kapcsolati depresszióban. - Nem, nem, ez a kapcsolat nem működik és nem jó. Ha magamat fújom föl és magamat idealizálom, akkor leszek nárcisztikusan depressziós. - Ez szörnyű, én azt hittem, hogy jobb ember vagyok és kiderült, hogy nem, és én azt gondoltam, hogy egy szuper csávó vagyok, jó nő vagyok, de mégse. Az egyik esetben a depresszióm állandóan ott kering körülötted. Ez a kapcsolati, de függési depresszió. A másik esetben mindig magam körül: Nem bírom elviselni, hogy mégsem vagyok olyan jó, mint gondoltam. Olyan is lehet, hogy valaki a lelkiismeretét, a felettes énjét tupírozza agyon, vagy a fejlődésnek ennek az irányában történt egy sérülés. Akkor a depressziónak az alapmotívuma mi lesz? A bűntudat. A bűntudat: rossz vagyok, nem tudok semmi jót csinálni, semmire sem vagyok képes, alkalmatlan vagyok, állandóan mindent elrontok, Isten sem szeret engem. Akkor a depressziónak ez lesz a fő iránya. Ha valakinek az ösztönvilága teng túl, akkor pedig a depressziója - én ezt így szoktam hívni -, egy egzisztenciális depresszió lesz. Nem találom az életem értelmét. Már kielégítettem az összes vágyam, már 25 féle perverziót próbáltam ki, mégsem vagyok boldog. Ez katasztrófa. Akkor ez egy egzisztenciális depresszió. Nagyon sokféle depresszió van. Az, hogy a depresszióban min van a kulcs, az a személyiségünkön múlik. Hogy hol történtek az elakadásaink, amikor a személyiségünk fejlődött. Mondjuk, egy depresszív állapotban milyen fantáziáink, gondolataink, fájdalmaink vannak, nagyon sokat elárul önmagunknak önmagunkról. 
Látom, fáradtak vagytok, ezt úgyis mondhatnám, hogy fárasztó vagyok. Elmondok akkor egy pöttyös történetet. Egy kis lazítás. Nyilván a függés a rászokással kezdődik. Vonzalom, rászokás. Két féleképp lehet valamire rászokni vagy valakire. Az egyik, hogy vonzó. Akkor még többet akarom látni és még többet és minél többet látom, annál többször jön az öröm, ami a látványból jön. Aztán szép lassan rászokok. A másik, hogy látok valakit, aki antipatikus. Valahogy elviselem. De mindig, mikor látom, akkor még rosszabbul vagyok. Akkor még jobban kerülöm, még jobban, végül aztán - nehogy bejöjjön a templomba! Kezdem a misét, már nézem: itt van. Most ezt így egyszerűen, három mondatban sikerült elmondanom. A következőt játszottam a gyerekekkel: rosszul imádkoztam előttük, és az volt a kérésem, hogy mondják meg, hogy mit rontottam el az imádságban. Miután Advent van, bűnbánati időszak, bűnbánó imákat rontottam el. Azt vártam, hogy rájönnek, hogy mit rontok el. Most nektek is ezt eljátszom, és akkor ti rá fogtok jönni. 
Az Atya, Fiú és a Szentlélek nevében. Mennyei Atyám, nagyon bánom, hogy idén elloptam a testvéremtől a csoki mikulást. Igazából tavaly is elloptam a testvéremtől a csoki mikulást, s ha jobban belegondolok, tavalyelőtt is elloptam a csoki mikulást. Szóval, amióta el tudom lopni a csoki mikulást, azóta én elloptam. Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen. 
Ez volt az egyik ima. Ki tudjátok találni, hogy mit próbáltam demonstrálni a gyerekeknek? Hát majd segítek. Azt, hogy ez egy klasszikus hiba arra nézve, hogy csak semmit sem kelljen másképp csinálni. Tehát, nem sokat ér az afféle bűnbánattartás, hogy megbánom a bűnöm, de semmit sem csinálok. Nincs se jóvátétel, elégtétel, megtérés, semmi nincsen. - Na, gyerekek! Mi nem volt jó ebben az imában? Most kiderül, hogy milyen zseniálisan adtam elő, hogy erre minden gyerek rögtön rájött. Következőt mondja a kislány: Nem raktad össze a kezed az imánál. Most van a beszoktatás időszaka. Tehát úgy kell imádkozni, hogy az Atya, Fiú, Szentlélek nevében, Ámen, összerakom a kezem. Rögtön föltűnt neki, hogy valami nem stimmel a folyamatban. Nem is vettem el tőle ezt, azt mondtam, hogy igen, ez az egyik, amit elrontottam. Tudod, elég korán van, így kora reggel több dolgot is hajlamos vagyok elrontani. A másik megjegyzést egy édesanyától kaptam a Szentmise után: Kedves Feri! Szeretnélek fölvilágosítani téged arról, hogy a csoki mikulások manapság már ehetetlenek, ezért a gyerekeink akkor sem eszik meg a csoki mikulást, hogyha már semmilyen édesség nincsen. A csoki mikulást egyetlen dologra tudom használni évek óta. Amikor gyümölcskenyeret készítek és beletördelem a csoki mikulásnak nevezett katasztrofális matériát, tehát, a "testvéremtől elloptam a csoki mikulást" történet olyan mértékben nélkülözi a realitást, hogy ez igazán nem volt jó példa. (Ezért van az, hogy a papok folytonosan sikerélményeket kapnak, és ettől hosszú ideig élnek.) 
Most befejezzük Ken Wilber és Treya történetét. Nézzük a végét, legalábbis, ami a kapcsolatra vonatkozó vége. Ez most a feleségnek a visszaemlékezése:
"Ami Kent illeti, már majdnem mindent megcsinál nekem, én pedig kis öreg hölgy módjára élek. (Ugye, ez már egészen a rák utolsó stádiuma. PF) Mindenféleképpen a rendelkezésemre áll. Zavarba jön, de folyton bajnokomnak hívom. Főz rám, gondoskodik rólam, ügyel a diétámra, elvisz az orvoshoz, segít beadni az inzulint, megfürdetni is segít, ha fáradt vagyok. Reggel 5-kor kel, hogy tudjon meditálni, mielőtt a napja többi részét arra fordítja, hogy nekem segítsen. (Emlékeztek? Leszokott a meditációról, de visszaszokott. PF) Időnként valami igazán csodálatos történik a meditációjában. Azt mondta nekem, hogy megtanulta, mit jelent a szolgálat. És a tettei felségesen bizonyítják ezt. Amikor kifejezem neki sajnálatomat amiatt, hogy a rák tönkretette a karrierjét, rám néz a nagy barna szemeivel és azt mondja: Én vagyok a legszerencsésebb fickó a világon. Annyira édes! Hogy érzi magát a testem többi része? Egy nagyon híres Zen koan jutott az eszembe, amikor a hozzáállásról beszélgettünk. Egy tanítvány megkérdezi a Zen mestert: Mi a végső igazság? A Zen mester mindössze ennyit válaszol: Csak sétálj tovább!"
Akkor itt befejeztem. Két hirdetésem van. Az egyik óvakodjatok a csoki mikulástól, a másik pedig, hogy jövő csütörtökön, tehát 9 nap múlva lesz megint az úgynevezett ateista klub, amit nevezhetünk anonim ateisták körének. Tehát, akiket érdekel az Isten téma, a hitvilág, de nem járnak templomba: Ferenciek tere, Kárpátia udvar, Háló klub, csütörtökön este 7-kor.
Lejegyezte: Somogyi Erzsi és Tóth Erika