2007.01.30

Megosztom
Elküldöm

Isten hozott benneteket, szervusztok!

Mintha csak tegnap lett volna, mikor egy héttel ezelőtt itt álltam. Van egy viszonylag rossz hírem: hogy Hamupipőke nem tudott eljönni. Megint. Annyira sok gyerekhez van meghívása, hogy muszáj őt egy kicsit képviselnem. Azt nem állítom, hogy reprezentálom őt, mert ahhoz nincs elég tehetség bennem, de egy kicsit még róla szeretnék beszélni. S tudjátok azért jutottunk el Hamupipőkéhez, mert ő nagyon jól mutatja azt, hogy mit jelent, amikor valaki a három kötődési stílus közül az egyikben van benne. Mindegyik általában az egyikben van benne, de ő nagyon sajátosan valamelyikben van, de aztán azt is láttuk rajta, hogy a kötődési stílus meghatároz, illetve valamiképpen megjellegez egy élet pozíciót. Hogy a háromféle kötődési stílus, amelyik közül egy biztos, hogy a leginkább jellemző ránk: a biztosan kötődő, azután a bizonytalanul kötődő, és aztán az elkerülő módon kötődni akaró – nem akaró, elkerülő valaki. Tehát 3 kötődési minta itt a sejtjeinkben, az agyunkban, mint valami alapmodell, és mindent meghatároz, segít nekünk az életet értelmezni, a helyzeteinket megérteni, de közben el is vág bennünket a valóságtól, mert csak a modellen keresztül tudjuk látni a valóságot. Tehát ez volt a három kötődési stílus. S a három kötődési stílus négy élet-pozíciót jelöl ki: én oké vagyok, te oké vagy, aztán ez a biztosan kötődő – kevesek, kevesek, aranyosak, - na jó! Szóval második: bizonytalanul kötődő: hát ő a mi Hamüpopókánk, szegényke, ugye mert ő azt mondja magáról: „én nem, én nem, de ha jön az a herceg…” Ó én negatív vagyok, de a herceg pozitív, vagy királyfi, vagy nem tudom – nem akarom őt leértékelni: most herceg vagy királyfi? Királyfi. Csá-szár-fi? Hát meséltek neked gyerekkorodba?

És akkor az elkerülő kötődési stílushoz pedig két életpozíció társítható, vagy az egyik, vagy a másik: ugye akkor is elkerülő leszek, ha azt gondolom, hogy én oké vagyok, de te egy hülye vagy, akkor minek találkozzak veled, ha te hülye vagy… legalábbis ideig-óráig találkozunk, de aztán hülye vagy, és ezt egy életen keresztül, nagyon vicces. Ugye sok segítő van ebben, ezt is mondtam.

S a negyedik, szintén az elkerülőhöz kapcsolódó életpozíció: én is hülye vagyok, te is hülye vagy. Most azon beszélgetünk, hogy melyikünk a hülyébb. Ennek a pozitív változata: melyikünk a szerencsétlenebb. De akkor aztán lehet azon harcolni, hogy ki inkább az áldozat. Szóval az élet színes. Nagyon sokféleképpen el lehet rontani, s én pedig szeretek egy ilyen pozitív életpozícióból beszélni. Tehát itt tartunk. S ezt az egészet azért nézzük meg a Hamupipőkével kapcsolatban, ha valakinek egy ennyire begyakorlott én hülye vagyok te meg OK vagy életpozíciója van, hogy akkor ez a mese milyen jól leírja azt, hogy ez milyen függést, vagy megkötözöttséget, vagy nem tudom mi, előre jól látható sors-alakulást fog kijelölni. S itt járva eljutottunk oda, hogy amikor Hamupipőke úgy dönt, hogy valamiképpen fejlődni szeretne, hogy neki ebből elege van. Valamit kéne csinálni! És akkor a legjobb út az úgy tűnik, a felé vezet, hogy megpróbálja az alap-életpozícióját megváltoztatni: vagyis azt, hogy én negatív vagyok és te pozitív vagy – ezzel valamit kezdeni. Azért, mert ugye látszólag ez két külön pozíció, hogy Hamupipőke azt mondja: én negatív vagyok, te pozitív vagy. A császárfi meg azt mondja, hogy ez pont fordítva van: én vagyok pozitív, és te vagy negatív. Na de ez Hamupipőke felé nézve azt jelenti, hogy mind a ketten ugyanazt gondolják: hogy Hamupipőke gáz, a császárfi meg nem gáz. Evvel ez a nehéz, hogy mind a ketten ugyanazt gondolják, és ezért a Hamupipőke megerősödik a saját pozíciójában. Ezért addig szokott menni, míg aztán Hamupipőke ki nem készül. Eddig szokott menni. Amikor annyira boldogtalan nem lesz, hogy valamit akar ezzel kezdeni. S most itt tartunk. Tehát amikor Hamupipőkének tele van a búrája azzal, hogy ez így megy. És mi történik ilyenkor? Elkezd rivalizálni. Ha otthon rivalizál, jól van, jól van, jól van, de a kapcsolatnak nem szokott jót tenni. Tehát ahol csak érek, belerúgok a férjembe. De azt is lehet, a férjembe nem kötök bele, gyerekeimbe rúgok bele. Hát jó – jó – jó: anyós: de mégiscsak ő a királynő, szóval nem jó. Ugye apóst se bántjuk, mert levágja a fejecskénket - szóval nem, annyira nem. Tehát érdemes akkor a pozícióink megváltoztatását kint kezdeni: ahol nem vagyunk ennyire sérültek, ahol nem olyan helyzetben vagyunk, mert hogy az intimitás nem olyan nagy, hogy ez az életpozíció olyan drasztikusan és radikálisan beleszóljon abba, hogy az életünket hogy vezetjük. Ezért aztán Hamupipőke mit csinál? Alapítványt hoz létre: ez a minimum. Mert hát ugye … Ezt jó, tudjuk. És akkor Hamupipőke egyszer csak egy ilyen ügyes valaki lesz. Egy ügyes mit tudom én mi lesz. Mi szokott itt a nehézség lenni: az élet nem egyszerű. Tudjátok milyen az élet! Ágas-bogas. Tehát Hamupipőke ilyenkor gyakran a másik végletbe esik. Megörül neki, hogy osztályvezetővé nevezték ki. Vagy mondjuk plébános lett.  Egy mesében bármi előfordulhat. Tehát képzeljük el Hamupipőkét plébánosként. És van egy férfi sekrestyés, van egy férfi irodista, egy férfi karitász-vezető, más férfi nem marad ott, de azok is csak a pénzért. De mindegy. Na most képzeljük el, Hamupipőkén kitör a gőg, s azt mondja: „Hahá, a kezemben vagytok kis hímnyulak!” És akkor lealázza, legyalázza őket. A farkukkal nem tudom én, mit csinál. Hát a hím nyulak farkával – akarom mondani – szóval ajjajj. Mi szokott történni? A Hamupipőke még csak ebben az ösztönös rivalizálok, győzök: mégiscsak én vagyok az oké, te meg a hülye – ugye erről már van egy alapélménye: a nővéreit legyalázta a bálban, nem is egyszer. Alapélménye lett: hoppá-hoppá, lehet azért győzni, csak nem könnyű. Éjfélkor vissza kell változni. De ameddig a munkaidő tart, hühűű. Ugye Hamupipőke már nem délig, hanem mondjuk délután 4-ig, 5-ig, 6-ig. Mi ennek a következménye? Elég katasztrofális. Az, hogy azt gondolják róla, mert kívülről így tűnik, hogy Hamupipőke egy másfajta alappozícióban van, mégpedig abban, hogy én oké vagyok, te meg nem vagy oké. Szeretni fogják Hamupipőkét, aki amikor munkába megy, felölti magára a varázslatos királykisasszony gúnyáját, akit nem lehet legyőzni, mert ő nyert a bálban? Hát utálni fogják. Ezért szokott aztán az történni, hogy Hamupipőke hihetetlenül fáradtan hazamegy és romokban hever. Ugyanis ez a pozíció, hogy én vagyok oké és te nem vagy oké, nem az övé. Ez egy fölvett ruha, ez nem az övé. Ezért amikor ő ezt éli, a kezdetek kezdetén és utána is ez tőle egy idegen helyzet. Nem tudja igazán élvezni, mert ott a feje mélyén a gyomra rejtett zugában az van, hogy ki fog derülni, hogy nem így van. Hogy ez csak egy mese és nő nem lehet plébános.

Ettől retteg: hogy egyszer csak kiderül, hogy a XXI. század elején vagyunk, és nőket nem választanak plébánosnak. Férfiakat se: kinevezik őket. Szóval a Hamupipőkében egy zsigeri rettegés van, hogy egyszer lebukik és kiderül, hogy mégse ő, és mégis a nővérek, vagy egy harmadik nő, tök mindegy, de hogy nem ő. Ezért aztán akkor jár jól a mi Hamupipőkénk, ha közben folyamatosan észnél is van: tehát ezt nem tudattalanul csinálja: otthon begyalázza a férjét, a munkahelyén győz a kollégái fölött, hanem kellő és reális megerősítést kap a környezetétől minden olyan helyzetben, amelyben valóban sikerült átélnie: jó vagyok; ezt a dolgot jól oldottam meg, s lehet, hogy te nem is tudtad volna. Ha ez a realitás szintjén tud maradni, és ő közben nem veszti el ezt a realitást, akkor tud nagyon jól fejlődni. Ez lenne tehát Hamupipőkének az útja. Mi történik belül? Mert eddig csak arról beszéltünk, hogy mi történik kívül. Hát jó, rivalizáljon nyugodtan! Nyugodtan érezze át, hogy hatékony, meg megy neki. De ha mindig mindenáron győzni akar, akkor veszít végül. Mi van belül? Hamupipőke életében a nagy fordulatot az adja, hogy rájön (hát kétféleképp is tudom mondani: mondhatom szépen meg csúnyán. Melyikkel kezdjem? A csúnyával és akkor utána fölszabadulunk. Hát ha a csúnyával kezdem: ) Hamupipőke rájön, hogy Jótündér nincs. Ne várjuk azt a Jótündért, hogy majd az jön és varázspálcájával csiribú-csiribá egyszer csak pozitív-pozitív alappozíciójú hölgyeménnyé varázsol. Mikor Hamupipőke erre rájön, hogy ez így sose lesz, akkor rájön, hogy neki egy folyamatos munkája van saját magával. Köszöni szépen a külső megerősítést, de tudja, hogy ez sosem lesz elég. S ezért folyamatosan reflektál magára és dolgozik magán(, ahogy ezt a kifejezést szoktátok utálni). S ez így megy 20-30 évig. Ez van: ez a csúnya megoldás. Ha egy picit még ott maradunk a mese varázsában azt mondhatnánk: Hamupipőke valami nagyon fontosra jön rá: létezik a Jótündér, hühüm, itt benn! Ez Hamupipőkének a nagy fölismerése: én magam vagyon a Jótündér: csiribi-csiribá, majd én segítek magamon. És ez a csiribi-csiribá 20-30 évig tart, mert még kezdő Jótündér! De miután a realitásérzéke is nő, ezt el tudja fogadni, hogy egy kezdő Jótündér mire belejön az átváltoztató művészetbe, el kell telnie 20-30 évnek, de a csoda megtörténik. Na, valahogy így. Most akkor egy újabb nagyon elgondolkodtató fölismerés: azok, akik mindenféle ilyen terapikus meg analitikus, meg csoda tudja milyen tapasztalatokat szereztek, azt mondják, hogy de jó lenne, ha az átalakulása Hamupipőkének - a nem tudom én varázslatos királykisasszonnyá, aki már nem változik csúf békává soha, - úgy menne, hogy én negatív vagyok, te pozitív. És utána egy nagy lépéssel: én is pozitív vagyok meg te is, ugye ez lenne a jó – de ilyen meg nincs. Erre mondtam, hogy azt, hogy ez a folyamat egyetlen lépéssel történjen, ezt legfeljebb a megtérés, más nem. A megtérés. Azon kívül…A megtérés nem biztos, hogy vallásos megtérés. A megtérés alatt minden olyan lelki folyamatot értek, ami a személyiség átrendeződésével jár. A vallásos megtérés szokott a leglátványosabb lenni. De természetesen van erkölcsi megtérés. Valaki egyszer csak rádöbben, hogy gazember volt. Nem lesz hívő, csak egy mély-mély fordulat után azt mondja, hogy márpedig inkább beledöglök, de én az igazságot nem hagyom el. Ez egy erkölcsi megtérés. Azért a XX. század második fele mutat ilyen példákat. Ó igen, a diktatúra alatt történtek ilyen erkölcsi megtérések. Nem lett hívő, de az megtérés volt, a személyisége radikálisan átrendeződött. És létezik például esztétikai megtérés. Áhh. Az nagyon izgalmas. Mondjuk az illető, aki a Louvre megtekintésére 5 percet szánt, a következő évben egy hétig ott háá…ez az esztétikai megtérés, amit az idézett elő, hogy a Louvre előcsarnokában egy poszteren látott egy szép festményt: „De jó, ez gyönyörű!” Tehát létezik esztétikai megtérés is. S miután ezt most bőségesen kifejtettem számotokra, tovább is léphetünk. Nem akarok itt leragadni.

Szóval hogy megy az út? Hogy tud Hamupipőke negatív-pozitívből pozitív-pozitív életpozícióba kerülni? A tapasztalat azt mutatja, hogy abból, hogy én nem vagyok oké, és te? Te igen, ebből a következő legjárhatóbb lépés az az, hogy…jó nyomon vagy…a legkönnyebb lépés abba az irányba megy: én továbbra sem vagyok oké, de te se. Ez talán, ha a tapasztalatainkra hagyatkozunk, ha valaki „igen, én hülye vagyok meg minden” és akkor egyszer csak egy ilyen 15-ös tartós energia-takarékos izzót így bekapcsolnak – tudjátok, milyen lassan kezd világítani! – kkkxxxzzz tehát ez nagyon vicces ez az energiatakarékos izé, tehát ez úgy van, … nem ajánlom például, ha egy fél perc alatt szeretnénk megtalálni egy szobában egy elveszett tárgyat, egy energiatakarékos izzóval azt nem lehet, fél perc alatt lesz az világos. Zseblámpa plusz energiatakarékos izzó: helyi megvilágítás, plusz ez az izé. De nagyon olcsó. Szóval a legkönnyebb út az mégiscsak az, hogy földereng, mi lenne, ha nem csak én lennék hülye, hanem te is: ez. S ezzel semmi baj nincsen, mert ez tulajdonképpen a realitás felé vezető fontos lépés. Hiszen eddig idealizálta a császárfit. Hát az reális volt? Hogy a császárfi egy nagy szám ? Az se reális. Nem mondom, hogy könnyű akkor élni Hamupipőkével, ez egy nehéz fázis! Férfiaknak nagyon, főleg, főleg. Férfiakba pedig ösztönösen milyen indulat jön: rendezzünk vissza mindent. És ugye akkor mindenféle nemes és nemtelen eszközzel bebizonyítja logikusan, hogy mégiscsak hülye a felesége. Ugye ez szokott lenni, ez. Ez az első lépés. Ez egészen a krízisig tudja elvinni Hamupipőkét, szegényt. Nem is csoda, hogy a mese erről nem szól. Most képzeljük el, Hamupipőke fekszik az ágyán, már második éve nem kel föl. Asztalánál 50 szem olyan gyógyszer, amit most már a MOL-kúton is lehet kapni. S akkor reggel, ha egyáltalán föl bír kelni, elgondolkozik azon, hogy: „most bevegyem - ne vegyem. Se én, se ő. Én hülye vagyok, de megmenteni se tud senki.” Ez Hamupipőke mélypontja. Mert az, hogy ő eddig hülye volt, az hagyján, de hitt abban, hogy valaki őt meg tudja menteni. Ezért rohan a bálba. De mi van akkor, amikor rájön, hogy ez a császárfi is csak egy olyan rohadék, mint a többi. Hát akkor depresszióba esik. S itt, hogyha a mélypontról kijön, akkor nem jut még el oda, nem, mert akkor meg kell erősödnie, s a megerősödés lépése az, hogy rájön, hogy pont fordítva van minden: én vagyok oké, s te meg nem – ez, ez. Férfiaknál ezt se könnyű kibírni. Tehát férfi legyen a talpán az, aki mellett egy Hamupipőke fel tud nőni. Az férfimunka, az igen! És akkor legvégül van csak az, legvégül, hacsak a halál el nem választja őt ettől a fázistól, hogy „Na jó, na jó, te is pozitív lehetsz!” Ugye!? De azért nehéz ezt a végső lépést megtenni, mert Hamupipőkében nyilván ez az utolsó lépés kelt egy nagyon nagy félelmet, hogy minden vissza fog rendeződni. „Ha megint közel kerülök a császárfihez, talán majd megint bealáz, és még nem vagyok elég erős. Ezért azok a Hamupipőkék, akik eljutottak oda, hogy nekiindultak a fejlődésnek, de a férjük meg se moccan és továbbra is kitart, hogy ő az okos és a Hamupipőke hülye és nem érti, hogy miért jár pszichológushoz,…Akkor van esélyük, hogy ne váljanak el, ha a nő meg tud erősödni annyira, hogy ne befolyásolja őt radikálisan a férfinek a szemléletmódja, akkor. De még akkor is nagyon nagy kérdés, hogy képesek lesznek-e az intimitásra. Ugye, hiszen azáltal nem befolyásol engem annyira a férjem, hogy tudok tőle távolságot tartani, s elég erős vagyok magamtól is. Az intimitás meg pont arról szól, hogy megengedem neked, hogy olyan pszichés funkciókat gyakorolj az én életemben, amiket egyébként én is bírnék: te nyugtass meg, te dédelgess, te szeress, te mond, hogy …híha, nagyon nehéz. Ismertem olyan nőket, akik vallásos, egyéb meggyőződésből végigjárták ezt az utat, s végül is oda jutottak, hogy nem váltak el, de egy bizonyos fokú, férjüket szerető távolságtartásban éltek. Nyilván ott egy mély intimitásra így nem nagyon tudott sor kerülni, de valóban, nagyon hitelesen utána szerették a férjüket – ezt lehet, lehet.

Ugye a másik megoldás, és ez főleg inkább még a gyengébb helyzetben lévő gyógyuló Hamupipőkére vonatkozik, hogy azt mondja: „hogy nagyon jó úton vagyok, és ha én állandóan ehhez a férfihez kell, hogy haza menjek, nem látom, hogy meggyógyulok-e valaha. Valahogy nem is akarom. Szóval hogy miért menjek haza mindig egy olyan férfihez, aki engem alapból hülyének lát. Miért kell ezt nekem csinálni? Ha nincsenek gyerekek, könnyebb, ha vannak, brutál, az brutál. Mély együttérzésem minden Hamupipőkével. De mély együttérzésem az inflálódott, fölfuvalkodott pasikkal is. Jaj de nehéz nektek kigyógyulni abból, hogy én oké vagyok, te meg nem, s állandóan így megerősíteni magam. Azt hiszem, hogy erről ennyit akartam. Szóval …tessék?...”hogy a királyfiből hogy lesz pozitív-pozitív?” „A királyfi végig pozitív volt.” … Az hangzott el, hogy a királyfi végig tudta magáról, hogy vele minden rendben van, ezt tudta. A Hamupipőkéről nem tudom, mit gondolt. Idealizálta három tánc erejéig. Három bál, aztán utána megkapta a magáét, az biztos.

Na, folytassuk akkor a végkövetkeztetéseinket az intimitásra vonatkozóan. Ugye ez az a pont volt, hogy szükség van a világról alkotott képünk radikális megkérdőjelezésének képességére.

5. Az intimitás felé vezető úton szükségszerűen találkozunk önmagunk árnyékával.

Vagyis – erről már sok-sok szó esett – nem tudunk egy mélyebb intimitás készségre jutni, ha nem merünk találkozni a saját gyöngeségeinkkel. A saját olyan tulajdonságainkkal, adottságainkkal, félelmeinkkel, ha ezekkel nem merünk találkozni, az életpozíciónk és a kötődési mintánk nem tud megváltozni. Ezért bizonyára nagy bátorság szükséges ehhez. Amikor valaki életpozíciót vált, vagy kötődési minta-váltásban van, nagyon nagy szüksége van külső támaszra, nagy szüksége van. Természetesen fontos, hogy felismerje, hogy a tündér bennem van, de akkor is külső támaszra szükség van. És miért is van erre a támaszra szükség? Mert lehet, hogy az én pozícióm az volt, hogy én hülye vagyok te meg okos, és már rég rájöttem, hogy ez nekem nem jó. Csakhogy a személyiségemnek a folyamatosságát mégis csak ez a pozíció biztosította. Hogy én egyáltalán tudhattam azt, hogy ki vagyok én. Hogy én egyáltalán valahogy tájékozódtam a világban – azt mindig a pozícióm alapján tudom megtenni. Tök mindegy, hogy az a pozíció közben tönkreteszi az életem. De közben az adja meg a személyiségemnek az állandóságát. Hát nem kell-e iszonyatos nagy bátorság, (egészségedre, hogy trüsszentsünk, amikor nagy csönd van s ezzel merjük vállalni a csoportban betöltött pozíciónk radikális megváltozását. Mekkora bátorság kell ehhez!

Kilépni a névtelenségből, a biztonságos anonimitásból, s egyszer csak elviselni a ránk hulló rivalda fényét! Ugye-ugye nem könnyű! Hozok egy csokit legközelebb, te csak üljél ott, mert…! ) A leglehetetlenebb katasztrofális kötődési mintából való kilépés is az önmagam elvesztése és körülbelül a halálfélelemhez hasonló érzéseket hozhatja elő. A racionalitás és az értelmes belátás ellenére is. Ezért van az, hogy nagyon sok ember élethosszig inkább ragaszkodik ahhoz, hogy beledöglik abba, amibe nem kéne. Így te látod, hogy nem kéne beledöglenie, de ő beledöglik. Nem azért, mert hülye, hanem mert attól retteg, hogy annyira szétesik, hogy nem tudja, hogy akkor ki ő vagy ki lehetne ő. Fogalma sincs erről. És inkább marad ahhoz, ami még legalább valami folytonosságot, biztonságot ad. Úgyhogy itt is csak a legnagyobb megértéssel lehetünk a leglehetetlenebb emberek iránt is. Mert nem könnyű abból se kijönni.

6. Fontos, hogy készségszinten tudjunk bánni a magunk és a másik érzelmeivel.

Ez az út is egy királyi út. Ha valaki megtanul mit kezdeni a haragjával, a félelmével, a szomorúságával és az örömével, és a társának a haragjával, szomorúságával, félelmével és örömével. Ezen az úton is mehetünk. Ha ezt valaki, csak erre, életpozíció kit érdekel! Kapcsolódási minta, pahh. Csak az érzelmekre, ha valaki ráfekszik, tuti, nagyon bejön. 20-30 év múlva. Hát az se gyorsabb! De már néhány év után vannak látványos eredmények! Tényleg, tényleg! Tudjátok, volt nálam valaki. Ezt biztos tudjátok, ilyesmi megesik veletek is. Egy olyan valaki volt, aki azt mondta…Klasszikus Hamupipőke. Tehát belenézett a tükörbe és mit látott? Kváák, kváák, kváák! Rút békát. Nem az, de ő azt látja. S akkor egyszer csak azt mondta: „na ebből nekem elegem van!” ez volt körülbelül másfél évvel ezelőtt. S azt mondta: „én akkor most személyiségfejlesztés, önismereti munka, nekem ebből elegem van!” s közben mit élt át? Közben és folyamatosan az volt benne, hogy ő értéktelen, ő neki sose lesz férje, tididi…ezt élte át és bolyongott, és…Egyszer csak jön hozzám, ki van virulva. Ez, tudjátok olyan jó ám, hogy ránézek valakire, aki mondjuk már sokadszor jön, s úgy egy pillantásra lehet látni, hogy az egész ember kicserélődött, teljesen más. Nem tudnám megmondani, hogy miben más, mert egyetlen részlet sem különösebben más, úgy ahogy van, az egész ember más. Megtörtént: másfél évet dolgozott magán, addig nagy szenvedés, nyűglődés és puff egyszer csak egy fordulat. S azt mondta, hogy én ronda vagyok, kvák, kvák, kvák, ez vagyok én. S egyszer csak bement a turkálóba, tüdüdüdüdű…nem férfit turkált, az majd később jön, hanem egy nőies topot. Hühüüm. S akkor azt mondta: „rájöttem, hogy közöm van a mellemhez.” Micsoda fölismerés! „Kezdek jóba lenni a cicimmel.” Én is. Nem lóg, kicsit kicsi, de, na! Milyen nagy dolog ez! Ki volt virulva! Elől a melle, utána ő, sugárzott. És ez pontosan olyan, hogy itt történik egy előrelépés és (neked is így van?) egyszer csak azt mondja, hogy én el tudom hinni, hogy valaki belém szeret. Ez tök reális. Miért ne lehetne így? Egyszer csak hihetővé válik valami, ami addig teljesen hihetetlen volt. (Jó, jó, zene van. Ez is egy biztonságérzet már, hogy ez a folytonosság kitart.)

7. az intimitásból adódó sebezhetőség vállalása

Ezt azért érintettük sokféleképp. Egy Marie-Louise von Franz asszony. Van ez a Virginia Satir, meg ez a Franz asszony. Hát hogy ezeket hogy, na jó! Zseniális könyveket írt, zseniális könyvek jelentek meg tőle. Azt mondja, hogy a nők most olyan úton járnak, ahogy ő látja, hogy ők is kezdenek az intimitástól távolságot tartani. Tehát szerelem nélküli párkapcsolat, érzelem nélküli szex. Hogy ez egy trend. Hogy hogyan tudunk érzelem nélküli szex, intimitás nélküli párkapcsolat. Ami persze a női természet totális tragédiájához vezet. Ha valami belülről el tud pusztítani egy nőt, akkor ez a kettő biztos. És ezt egy nő mondja, nem én okoskodok, nem a pap mondja. Egy öreg analitikus hölgy. E mögött nyilván az van, hogy jobb a békesség. 8. képesség fejlesztése a hiteles kommunikációra és önreflexióra Nagyon érdekes listát írtak kommunikációs szakemberek arról, hogy mik a teljesen defektes kommunikációnak az ismérvei. Nem fogom most ezeket mind elmondani, csak egyet kiválasztottam belőle, mert az mutatja meg a legfrappánsabban, hogy mikor van baj, és mikor van kisebb baj. Ez pedig az, hogy amikor folyik egy olyan kommunikáció, ami sehova se vezet, és közben a felek nem ismerik fel, hogy folyik egy kommunikáció, ami sehova se vezet. Ilyenkor van a legnagyobb baj. Ez a döglött kommunikáció egyik klasszikus ismérve. Ez alatt azt is érthetjük, s talán így még értelmesebb lesz ez a mondat, ha képes vagyok arra az önreflexióra, hogy amit az András mond nekem, azt nem értem. Ez a kulcs. Hogy rájövök, hogy amit az András mondott nekem, azt bár én valahogy értettem, de nem biztos, hogy az Andrást értettem. Mikor valaki nem képes elválasztani azt, hogy valahogy értettem, amit mondtál attól, hogy te mit akartál mondani. Ezeket muszáj tudni elválasztani, különben sosem lesz intimitás. Egymást rugdossuk majd. Ezért volt Rogersnek ez a zseniális gondolata, a legkatasztrófálisabban kommunikáló feleknek úgy segített, azt mondta, ahol már teljes reménytelennek tűnt a helyzet, akkor mehetnek tovább a beszélgetésben, ha …és ezt a gyakorlatot csináltatta velük, egy iszonyú macerás gyakorlat. De hát ha valaki gyógyulni akar, ahh! Azt csináltatta: Mondjuk a férfi azt mondta: „Jaj drágám, annyira jó lenne, ha elmennénk együtt korizni!” A feleség erre nem reagálhatott, hanem el kellett mondania, hogy szerinte a férje mit akart mondani. „Te most azt mondtad nekem, hogy már nagyon utálod azt, hogy mindig visszautasítalak, amikor korizni hívsz.” Mire a férfi azt mondja: „Nem ezt mondtam.” És akkor a férfi nem segíthet, akkor a nő megint: „Akkor azt akartad mondani, hogy a korizásnál nincsen jobb sport.” „Nem.” És addig kell mondania, ebben az esetben a nőnek, hogy szerintem te azt akartad mondani, (gyere nyugodtan; micsoda szintkülönbség, fél centi, brutális) míg a férfi azt nem mondja, hogy „Igen, ezt akartam mondani.” és a nő akkor válaszolhat. És a nő azt mondja, hogy „Nem megyek.”

S ilyenkor szokott kiderülni, hát az volt a kérdés: „Jössz velem korizni?” erre az a válasz, hogy ”Nem megyek.” éppen megfelelő válasz. A kérdés, hogy akkor most azt mondja: „Akkor ezzel azt akartad mondani, hogy rosszul korizok?” „Nem.” „Azt akartad mondani, hogy nekem mindig hülye programajánlataim vannak, és nem vagyok elég jó férfi?” „Nem.” „S akkor talán azt akartad mondani, hogy kinőtted a koricipőd és nem voltam elég figyelmes, hogy új koricipőt vegyek neked?” „Nem.” „Akkor azt akartad mondani, hogy ma nincs kedved?” „Igen.” És így eléldegélnek. Nagyon jó. De mókás ez, de iszonyú fontos.

9. viszonylag szabadon választani, hogy mitől függjek

Tehát ha most a legreálisabb mondatot várjátok tőlem, úgyis függünk, úgyis függünk, na. Ki az, aki szabad, ha? Ki? Hát a Szabadságszobor. Azon kívül senki. Valamennyire, mindenki valamennyire szabad, és valamennyire autonóm és valamennyire nem függ, ezért az embernek az a lehetősége, hogy reális és ezt belátja. Azt mondja, hogy akkor legalább amennyire szabad tudok lenni, szeretnék szabad lenni, és amennyire legalább meg tudom választani, hogy kitől és mitől és mennyire függjek, és hogy hogy legyen ez az életemben, annyira szeretném ezt én megválasztani. Szeretnék azután ez alapján élni folyamatosan. Szerintem ennyit tudunk tenni. És ez elég is. Olyan derűs lettem így a végére. Igen. A tárgy-kapcsolat elméletnek van egy zseniális meghatározása az önismeretről. Ezt elmondom nektek, szó szerint megtanultam: „Önismeret = interperszonális térben megvalósuló hiedelem-rendszer” Nagyon zseniális, elmondom még egyszer: interperszonális térben megvalósuló hiedelem-rendszer; már majdnem olyan, mint egy hexameter: in ter per szo ná lis tér ben meg va ló su ló hi e de lem –rend szer. 🙂 Ollé! Tudom, tudom, gagyi volt. Szóval zseniális. Interperszonális térben, vagyis mindenképpen kapcsolattól függ az önismeret, ott teremtődik és ott erősítődik meg; és hiedelem-rendszer az egész. Így, így, így, így, így. Ezért tehát az a szabadságunk, hogy egy új hiedelem-rendszerre váltsunk, ami még a legokébb. Tényleg! Akkor most egy rövid átvezetés. Ígértem nektek, itt most szinte befejeztük. De. Azt ígértem, hogy ha ezt a témát lezárjuk, akkor utána azt néznénk meg, hogy ha több generációs családtörténeteket nézünk, az mit jelent az ember sorsának alakulására nézve. És most, ugye nagyon koncentráltunk a pici kor, gyerekkor és szülő kapcsolatra. Ez pedig bennünket egészen a serdülő korig fog elvinni. Serdülő kor, a felnőtté válás. Hogy hogyan tudunk ebből a meghatározottságból kilépni, ez pedig a jungi komplexus-elmélet alapján fogom elétek tárni. De ahogy már olvasgatom ezt jó régóta, egyszer csak megcsömörlöttem. Rájöttem, hogy ha most ezek után belekezdünk ebbe, akkor padlót fogunk fogni. Olyan sok lesz, ez már nem fog lemenni a gyomrunkba, s ezért legyen most egy pici kis átvezetés. És ezért hadd beszéljek – mondjuk egy alkalommal, vagy másfél, nem is tudom, hogy állunk – a vallásosság és az intimitás viszonyáról. Egy picit már most megint mélyebben. Egy csomó kutatást, azoknak eredményét hoznám ide, és akkor ez egy kicsit átvezet bennünket, hogy ne állandóan ilyen nem is tudom, mi… ilyen szülő-gyerek izénk lesz. Ez egy nagyon szép mondat volt. Tehát, hogy másképpen látni a dolgokat, erről szeretnék nektek felolvasni egy hirdetést. Azt mondja: „Bestsellerek bestsellere! Csak el akar lapozódni. Évszázadok óta az eladási statisztikák élén! Egy nép a történelem viharában, vérfertőzéstől testvérgyilkosságig. Csodák és borzalmak. Ezerhatszáz oldal fűzve. A neves szerzőgárda első, és máig legnagyobb sikere. Néhány kritika: ’Alapmű.’ /XVI. Benedek/; látom, már rájöttetek… ’Végre egy hiteles ábrázolás az özönvízről.’ /Erich von Däniken/; ’Az elveszett frigyláda-motívum sokkal kidolgozottabb, mint Spielbergnél.’ /Susan Sontag/; ’Az időnként – ez egy nagyon jó lesz – az időnként el-eluralkodó világvége-hangulat ellenére derűs, optimista mű.’ /Stephen King/; van még egy, azt mondja, ’Teljesen fölkavart.’ /Ali Abdullah/. Vásárolja meg Ön is – most pimaszul alacsony bevezető áron, mindössze 1990 forintért + postaköltség – a Szent Bibliát. ” Na, akkor most nézzük másképpen azt, hogy Isten, meg vallás, meg kereszténység, meg katolicitás, meg minden, mint ahogy eddig szoktuk. Tehát most akkor erre mennék rá egy picit. Ugye, ha az intimitás a közelítés és távolítás művészete, akkor az azt is jelenti, hogy az Istennel való meghitt kapcsolat is az Istentől való elszakítottság és az Istennel való misztikus egyesülés váltakozásai, vagy nem tudom én, minek az elviselése. Hogyha gyógyultam annyira, hogy már biztosan kötődő vagyok, akkor képes vagyok az Istentől való elszakítottságban is fönntartani a kötődésem. Akkor a legkevésbé, bár az ember – úgy gondolom – függ az Istentől, de ez a legrendkívülibb függés, ami csak lehetséges. Tudom, erről már beszéltem egy picit múltkor. Azért, mert az Isten állandóan bennünket az általunk elviselhető nagyobb szabadság irányába segít. Ez a mániája. Ezt nem tudom, ezt csinálja. Tehát ő nem bolondul azért, hogy mi bolonduljunk érte. Istennek nem hinném, hogy különösebb öröme telik a vallási megszállottakban. Hát meg-megsimogatja a buksijukat, sajnálgatja őket, szeretget, de mikor fognak ezek fölébredni? Tehát az rendben van, hogy reggeltől estig rá hivatkoznak, még álmodni is róla álmodnak, csakhogy őt meg magát nem látják. A vallási megszállottság az Istentől való függésnek az esete. Így szoktuk hívni. Az, ha Istentől függ valaki, vallási megszállott. Az, amikor valaki Istentől függ. Egy rendes, felnőtt, hívő ember meg optimálisan, a realitás mértékében ismeri föl és éli meg a függését. De hát a természettől is függünk. Hát a nevetséges bélbaktériumainktól is függünk. Hát egy H1N2/1999 vírustól is függünk. Hát nem megrázó, hogy ilyen kis ütyüm-pütyüm, izé, bügyürik kipurcantanak bennünket? Hát most azt mondod, hogy „én teljesen szabad vagyok, én nem fogok függeni senkitől, a bélbolyhaimtól se…”. Tehát a realitás hozzátartozik egy… na, egészségedre. Szóval… Csak az első győztes kap csokit. Na, hogy legyen súlya a csokinak. Szóval, na… hogy ezért a vallási megszállottság még akkor is, hogyha nem tudom én, a középkor folyamán előszeretettel avattunk szentté vallási megszállottakat, nem tudom, van egy nagy különbség… hogy valaki csak – most ezt nem tudom, hogy értitek, mindegy, valahogy így is értitek – hogy valaki csak szent, vagy érett személyiség. Célunk az lenne, érett személyiségű szentnek lenni. Nem tudom, kinek mi, de hát ne adjuk alább! Lehet csak érett személyiségnek lenni, előbb-utóbb etikai követelményekhez jutunk. Nem lehet kikerülni. Ha meg valaki igazán mélyen szent akar lenni… a személyiség torzulásai előbb-utóbb ezt meg szokták akadályozni. Így szokott lenni. A vallási megszállottság tehát egyáltalán nem a szentség jele. Hanem annak a jele, hogy az illető egy kóros függésben van az általa elképzelt istentől, nem az Istentől. Egy általa elképzelt istentől. Ezért, tudjátok, van az a parancsolat, hogy Isten nevét hiába ne vedd. Vagy ezt mondtam múltkor? Nem mondtam? Ugye itt, hogy Isten nevét hiába ne vedd, és akkor mindenki arra… ja, akkor nem szabad káromkodni. Sokkal több bűnt követtünk el – de sokkal több bűnt – az Isten nevére hivatkozva, mint káromkodva. Hát, ha valaki az Istent ilyen csúnya szóösszetételben – nem tudom én – Isten egy jót mosolyog rajta. Mert tudja, hogy nem róla van szó. Hanem az illető vakságában azt se tudja, mit beszél. Tehát egy kép elválasztja őt Istentől, és akkor a képet fikázza, ahogy szokták mondani. Hű, most hol tartottam? Ja, ez az, köszönöm. Az, hogy legföljebb azt gondolom, hogy mondjuk a vallási… nekem az, hogy te káromkodsz… Hát az nem… na, szóval, most, hogy ezt elmondtam, az olyan… Kivételesen szép pillanatok szoktak lenni, mikor valakivel beszélgetek, aki nem hívő ember, és annyira bevonódik a saját történetébe, és mondja, hogy egyszer csak egy pap füle felől nézve káromló mondat hagyja el az ajkát. Hát dehogy vagyok érte dühös. Sokszor észre se szokta venni. Mer’ hogy ő neki az a rutinban benne van. Tehát akkor bízik annyira, hogy ez… elengedte magát, és mondja, hogy benne él. Hát most ezen kéne nekem fölháborodni? Ezek a kijelentések legföljebb az én esztétikai érzékenységemet bántják. Egyébként, hát… a Jóisten megbízott engem, hogy lángpallossal vágjam le a nyelvét, vagy mi? Hát dehogy bízott meg! Hát a lángpallost már régen odaadta Darth Vadernek, mert azok ott dz, dz… szóval nincs lángpallos. Tehát ezek a kijelentések nyuszi füle ahhoz képest, amit az emberiség elkövetett az Isten nevére hivatkozva. Na, hát ott vannak a bűnök. Úgyhogy Isten nevét szádra hiába ne vedd, hogy ne igazold a magad vakságát, a magad megszállottságát az Isten nevével. Ez ezerszer inkább, mint hogy jaj… és akkor halálos bűnt követtem el, azt mondtam, hogy… és utána meg megy, és a családtagját mind leszúrja a Bibliából vett idézeteivel. Meg begyalázza az önértékelésüket, azt meg esze ágában sincs meggyónni. „Kiszaladt a számon, hogy jaj, Istenem… Nem voltam elég megfontolt, hanem csak úgy, hogy jaj, jaj, jaj, és…” Na, ezt most már nem tudom, hogy mondjam, szenvedélyesebben kifejteni nektek. Jézusra nagyon nagy szükség volt. Azért, mert úgy látom, hogy most azt lehet mondani, hogy… veszem a kólát, ú, csak ki ne folyjon… „Idefigyelj, Isten nevében, te nem vagy keresztény? Idejössz egy katolikus egyetemre, és nem mondod a Miatyánkot a végén? Isten megbüntet!” „Nem fogom kibontani.” Szóval tudunk annyira vakok lenni, hogy ezt így simán, nem? Most képzeljük el ugyanezt a helyzetet: „A názáreti Jézus haragja sújtson le rád! A kereszten meghalt Jézus pusztítson el téged, te rohadék!”. Tehát, hogy azért Jézussal kevésbé lehet visszaélni. Nem tudom, az embernek a gyomra is kicsit úgy megrándul. Már most nem attól, amit mondtam, hanem hogy te tényleg Jézus… na. Jézus hihetetlenül jó fej. Ez most a kinyilatkoztatás meghirdetése volt. Papi funkcióimnak megfelelően, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Jogtudományi Karának nagyelőadójában. Szóval kitoltam a gimisekkel. Nagyon élvezem, én okos vagyok, ők hülyék. Klasszikus pozíció. És hát ülök, és dogmatikát tanítok. És hát arra jutottam, hogy unják. Hát ugye arra én sose fogok jutni, hogy unnak engem. Hah, kicsi vagy te ahhoz! Hát a dogmatikát unják. Hát engem nem lehet unni, csak a dogmatikát. Na, és akkor kitaláltam nekik, hát ilyenkor mindig, ha látom, hogy tízből nyolcan alszanak, akkor föleszmélek ugye a varázslatos előadásomból. Föléledek, ti is itt vagytok? És akkor észreveszem, hogy alszanak, akkor rájövök, hogy valamin változtatni kell. Micsoda pedagógiai mély érzék! Szóval miután már a fele társaság abbahagyta a hittanórára járást, másik fele is szundikálni jár, mert ritkán jár a HÉV, s addig pont kitöltik azt az időt, amíg jön… Szóval csináltam nekik ilyen, melyik az a játék, amikor van ezer forintos, kétezer, három, négy meg ötezer? Hogy? Az nem. Az a mindent vagy semmit, nem? Az, ugye? Az, az, na, tudtam én. Tudtam én, hogy tudom én, hogy én tudom. Ne szólj bele, amikor előadást tartok! Szóval a mindent vagy semmit. Abba van, és akkor volt hat témakör, és kiszúrtam velük. Következő kérdés háromezerért… Direkt, direkt, mert azt gondolják, hogy azt tudják, de nem. Annyira jó gonosznak lenni! Szóval a tizenkét apostol közül Jézus kit gyógyított meg, kiből űzött ki gonosz lelket, kivel tett csodát? A csapat:…, B csapat:…. Szóval a helyes válasz x. Egyikkel se. Jézusnak ez a finom érzéke, hogy egyetlen olyan embert se hív apostolnak, akit előtte meggyógyított volna. Nem, az ne legyen apostol. Ilyen gyógyulás-élményemben megszállott, meg lenyűgözött, meg nem tudom, az ne. Ne! Milyen gyönyörű szép az a szentírási rész, amikor azt mondja, Jézus kiválasztotta a tizenkettőt, és akiket kiválasztott, meghívta őket, és azok csatlakoztak hozzá. Jaj, de gyönyörű! Szóval kiválasztotta őket, meghívta őket, aztán azok meg mentek, mintha zsinóron rántanák őket… Szóval nincs ilyen megszállottság-póráz. Ki gyógyított meg, Jánoskám?! És te, Péter? Ki segített rajtad? Ugye nem. Nincs semmi, hogy függjél tőlem, meg… Péter, mi van a kakassal? Madárinfluenza? Tehát nincs, nincs hivatkozás kakasokra, tyúkokra se. Szóval nem, nem, nem. Tehát apostol, az legyen olyan, hogy én hívtam, aztán ő majd eldönti, hogy jön-e vagy nem. Hát a meghívás-történetek zseniálisan semmitmondók. Lenyűgözően érdektelenek. Péter és András, Jakab és János hálóikat mosogatják a Genezáreti-tó partján, a Galileai-tó partján, a Kinneret tava partján. Ugyanazt jelenti. Negyedik: a Tiberias-tó partján. Szóval az ugyanaz a tó. Mosogatják, és jön Jézus. Messiás jön, tudattal. És mit csinál? „Péter, gyere.” Na, ez, ez de durva! Ú, de brutális! Péter: úúú, Mester, te nagyon tudsz! Egész eddigi életem egy nulla, de most, hogy ezt mondtad… Hát ezek a meghívás-történetek olyan mértékben semmitmondók, és mindegyik… Máté ül a vámasztalnál. „Máté, gyere, kövess engem!” Hú. Még egyszer! Hát ez, hát ez… Ennyi. És akkor utána ő meg eldönti, hogy csatlakozom/nem csatlakozom. Na, a vallások, most hogyha, ha a történetiségükben nézünk rájuk egy pillanatra, akkor azt gondolnánk, hogy természetesen mi másra is jönnek létre? Természetesen egy belső és külső szükségszerűségből adódóan, mintsem, hogy segítsék az ember útját Istenhez. Ilyen egyszerű. Hogy az ember közelebb kerüljön Istenhez. Illetve, hogy Isten közelebb tudjon jönni az emberhez. A vallás erre való, gondoljuk mi naivan. Ugyanis a vallás legalább annyira betölti a másik funkciót. Hogy az embert kellő távolságra viszi Istentől. Hogy ne legyen megszállott, hogy ne legyen gyagya. Hogy a tudattalanból betörő archetipikus képzetek ne szállják meg, és ne őrüljön meg tőle. Mikor még nyugodtan lehetett bemenni az OPNI-ba… Nem zokni, hanem Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet, nem? Úgy volt, hogy még van… Ugye, és akkor ott egy osztály, valláspatológiai osztály, és akkor Hitgyüliből, Katolikus Egyházból, többet nem is mondok, na, ezzel megtelt az osztály. Na. Püspökatya, visszavonom, ha kérdezi, hogy én voltam-e! Szóval a vallásos formák és gyakorlatok arra is, legalább annyira arra is valók, hogy az embert ne szállja meg a megszállottság. Legalább annyira. Ezért a vallás abban is segít, hogy megfelelő távolságot is tudjunk tartani. Annyira sok ilyen élményem van! Egyszer emlékszem egy, egyébként nagyon – ismeritek biztosan ezt a kifejezést – karizmatikus pap. Szóval egy ilyen, tényleg, aztán nagyon… a lélek ott nagyon ment. Már belőle kifelé, nem tőle el. Az nem mindegy! S emlékszem, hogy egyszer csak ott állunk a sekrestyében, ministráltam, s halljuk, hogy – már be volt kapcsolva a mikrofon – hogy egy fiatalember egy ilyen belső indíttatásból kiindulva a mise előtt két perccel kiment a mikrofonhoz, és elkezdett dolgokat mondani. És akkor ez az egyébként nagyon ilyen karizmatikus pap nyilván fogta, és nagyon kedvesen azt mondta, hogy ennek itt nincs helye. Ezért az egyháznak nagyon nagy szerepe van abban, hogy segítsen bennünket nem megháborodni, a szónak most nem csak ilyen patológiás értelmében. Amióta – most lesz egy ilyen cinikus megjegyzésem – amióta, hogy mondjam, a kultúra része, hogy köpködünk az egyházra, s akkor jó fejek vagyunk, meg… mit csinál a pápa a fütyiével, ha ha ha… Ez, amióta ez a kultúra része, nem? És akkor ez belépőjegy bizonyos körökbe, hogy ilyen jó fejek vagyunk. Azóta mi történik ezekkel az emberekkel? Senki sem védi meg őket a saját téveszméiktől. A spiritualitásra, a vallásra, a lelkiségre vonatkozó kesze-kusza, katasztrofális téveszméiket senki sem igazgatja, korrigálja, pátyolgatja, dédelgeti, gondozgatja, nevelgeti és öntözgeti. Hát olyanok is. Hát az a fajta hiszékenység, babonaság… ez most virul már. Azért, mert ugye… és akkor ki az, aki megvéd engem magamtól? Hm, olyan meg nincs. És akkor beleesek a saját spirituális téveszméimnek a labirintusába. Ó, nem így látjátok? Hát, mindegy, hogy hogy látjátok, úgyis nekem van igazam. Na, aztán az is roppant elgondolkodtató, milyen sokan szokták ezt tőlem kérdezni: most Atya, az mér’ van, – az én vagyok, tehát az atya – az mért van, hogy amikor nem tudom én, meggyógyítja, föltámasztja, kiűzi, hogy akkor utána az, hogy most menj el, menj az övéikhez, adjatok nekik enni, most menj el a papokhoz. Követni akarja, de azt mondja, most ne kövess engem, hanem menjél haza, vidd az ágyadat és tűnj el. Hát ezt egy csomószor. Hát fogd az ágyadat, itt ne lássalak már, hát most… Nekem itt ne essél bele egy ilyen megszállottságba! Hát örülj neki, hogy tudsz járni, hát ne engem zargassál. Hogy Jézus, ez hihetetlen! Jákob kútjánál az asszony… egymás után keresztül-kasul ezek vannak. Ott vannak ezek a varázslatos pillanatok, amit egy nem tudom, ilyen szektában az a szektaguru zseniális érzékkel használna ki. Mikor látja, hogy már meghülyítette, már… na, most gyere ki, most törj meg! Naná, hogy elzuhan. Jézus meg pont az ellenkezőjeképpen működik. Tehát mikor ott vannak ezek a nagy pillanatok, a személyiség totális átrendeződése ott van, és ez az a pillanat, amikor gőze sincs, hogy ki. Hogy most mi történt velem? Ki ez a valaki, meg ki vagyok én, meg… Hát ezek azok a pillanatok, amikor erről halvány gőze sincs. És Jézus sosem lép be ilyenkor, hogy na, akkor én vagyok a személyiséged középpontja, jól vigyázz ezután! Reggel-este imádkozzál! Hogy hallatlanul nem tesz ilyet. Hanem menj, most akkor járjál. Menj haza, mutasd meg magad a papoknak, ami az jelenti, hogy térj vissza a társadalomba. Térj vissza, vedd föl az eddigi kapcsolataidat, éld át, hogy nem vagy kitaszított, s majd, majd ha úgy döntesz te, hogy ezután jössz, akkor jössz. Kifejezetten van, aki szeretné őt követni, és azt mondja, hogy mars haza, ne szólj erről senkinek! Nekem most ne kezdd, az életed ne abból álljon, hogy „meggyógyított, meggyógyított”, és harminc évig ezt lehet tőle hallani. Jó, azt értjük, hogy meggyógyított, és azóta mit csináltál? Hát ez hurrá, hurrá, hát más egészséges emberek is léteznek a Földön. Ez egy valóban remek hír. És hogy most ezen túl… Ebbe a varázslatos pillanatba bele… Na, hát én nem tudom, hányan jöttök el legközelebb, Hamupipőkék itt lesznek, mer’ a… Szóval szeretnék a következő alkalommal a meghitt istenkapcsolatról beszélni a függés helyett, és aztán, hogy a meghitt istenkapcsolat, huh. Hát a következő alkalommal akarok erről beszélni, tehát ezt most nem mondhatom el. Köszönöm a figyelmeteket. Akar-e valaki hirdetni?

Segíts,

hogy ez a hanganyag másokhoz is eljusson.

Hogyan segíthetsz? Támogasd az alapítványt. Oszd meg a hanganyagot azokkal a barátaiddal, ismerőseiddel, akiket érdekelhet. Add tovább!

Megosztom
E-mailben küldöm

Isten hozott benneteket, szervusztok!

Mintha csak tegnap lett volna, mikor egy héttel ezelőtt itt álltam. Van egy viszonylag rossz hírem: hogy Hamupipőke nem tudott eljönni. Megint. Annyira sok gyerekhez van meghívása, hogy muszáj őt egy kicsit képviselnem. Azt nem állítom, hogy reprezentálom őt, mert ahhoz nincs elég tehetség bennem, de egy kicsit még róla szeretnék beszélni. S tudjátok azért jutottunk el Hamupipőkéhez, mert ő nagyon jól mutatja azt, hogy mit jelent, amikor valaki a három kötődési stílus közül az egyikben van benne. Mindegyik általában az egyikben van benne, de ő nagyon sajátosan valamelyikben van, de aztán azt is láttuk rajta, hogy a kötődési stílus meghatároz, illetve valamiképpen megjellegez egy élet pozíciót. Hogy a háromféle kötődési stílus, amelyik közül egy biztos, hogy a leginkább jellemző ránk: a biztosan kötődő, azután a bizonytalanul kötődő, és aztán az elkerülő módon kötődni akaró – nem akaró, elkerülő valaki. Tehát 3 kötődési minta itt a sejtjeinkben, az agyunkban, mint valami alapmodell, és mindent meghatároz, segít nekünk az életet értelmezni, a helyzeteinket megérteni, de közben el is vág bennünket a valóságtól, mert csak a modellen keresztül tudjuk látni a valóságot. Tehát ez volt a három kötődési stílus. S a három kötődési stílus négy élet-pozíciót jelöl ki: én oké vagyok, te oké vagy, aztán ez a biztosan kötődő – kevesek, kevesek, aranyosak, - na jó! Szóval második: bizonytalanul kötődő: hát ő a mi Hamüpopókánk, szegényke, ugye mert ő azt mondja magáról: „én nem, én nem, de ha jön az a herceg…” Ó én negatív vagyok, de a herceg pozitív, vagy királyfi, vagy nem tudom – nem akarom őt leértékelni: most herceg vagy királyfi? Királyfi. Csá-szár-fi? Hát meséltek neked gyerekkorodba?

És akkor az elkerülő kötődési stílushoz pedig két életpozíció társítható, vagy az egyik, vagy a másik: ugye akkor is elkerülő leszek, ha azt gondolom, hogy én oké vagyok, de te egy hülye vagy, akkor minek találkozzak veled, ha te hülye vagy… legalábbis ideig-óráig találkozunk, de aztán hülye vagy, és ezt egy életen keresztül, nagyon vicces. Ugye sok segítő van ebben, ezt is mondtam.

S a negyedik, szintén az elkerülőhöz kapcsolódó életpozíció: én is hülye vagyok, te is hülye vagy. Most azon beszélgetünk, hogy melyikünk a hülyébb. Ennek a pozitív változata: melyikünk a szerencsétlenebb. De akkor aztán lehet azon harcolni, hogy ki inkább az áldozat. Szóval az élet színes. Nagyon sokféleképpen el lehet rontani, s én pedig szeretek egy ilyen pozitív életpozícióból beszélni. Tehát itt tartunk. S ezt az egészet azért nézzük meg a Hamupipőkével kapcsolatban, ha valakinek egy ennyire begyakorlott én hülye vagyok te meg OK vagy életpozíciója van, hogy akkor ez a mese milyen jól leírja azt, hogy ez milyen függést, vagy megkötözöttséget, vagy nem tudom mi, előre jól látható sors-alakulást fog kijelölni. S itt járva eljutottunk oda, hogy amikor Hamupipőke úgy dönt, hogy valamiképpen fejlődni szeretne, hogy neki ebből elege van. Valamit kéne csinálni! És akkor a legjobb út az úgy tűnik, a felé vezet, hogy megpróbálja az alap-életpozícióját megváltoztatni: vagyis azt, hogy én negatív vagyok és te pozitív vagy – ezzel valamit kezdeni. Azért, mert ugye látszólag ez két külön pozíció, hogy Hamupipőke azt mondja: én negatív vagyok, te pozitív vagy. A császárfi meg azt mondja, hogy ez pont fordítva van: én vagyok pozitív, és te vagy negatív. Na de ez Hamupipőke felé nézve azt jelenti, hogy mind a ketten ugyanazt gondolják: hogy Hamupipőke gáz, a császárfi meg nem gáz. Evvel ez a nehéz, hogy mind a ketten ugyanazt gondolják, és ezért a Hamupipőke megerősödik a saját pozíciójában. Ezért addig szokott menni, míg aztán Hamupipőke ki nem készül. Eddig szokott menni. Amikor annyira boldogtalan nem lesz, hogy valamit akar ezzel kezdeni. S most itt tartunk. Tehát amikor Hamupipőkének tele van a búrája azzal, hogy ez így megy. És mi történik ilyenkor? Elkezd rivalizálni. Ha otthon rivalizál, jól van, jól van, jól van, de a kapcsolatnak nem szokott jót tenni. Tehát ahol csak érek, belerúgok a férjembe. De azt is lehet, a férjembe nem kötök bele, gyerekeimbe rúgok bele. Hát jó – jó – jó: anyós: de mégiscsak ő a királynő, szóval nem jó. Ugye apóst se bántjuk, mert levágja a fejecskénket - szóval nem, annyira nem. Tehát érdemes akkor a pozícióink megváltoztatását kint kezdeni: ahol nem vagyunk ennyire sérültek, ahol nem olyan helyzetben vagyunk, mert hogy az intimitás nem olyan nagy, hogy ez az életpozíció olyan drasztikusan és radikálisan beleszóljon abba, hogy az életünket hogy vezetjük. Ezért aztán Hamupipőke mit csinál? Alapítványt hoz létre: ez a minimum. Mert hát ugye … Ezt jó, tudjuk. És akkor Hamupipőke egyszer csak egy ilyen ügyes valaki lesz. Egy ügyes mit tudom én mi lesz. Mi szokott itt a nehézség lenni: az élet nem egyszerű. Tudjátok milyen az élet! Ágas-bogas. Tehát Hamupipőke ilyenkor gyakran a másik végletbe esik. Megörül neki, hogy osztályvezetővé nevezték ki. Vagy mondjuk plébános lett.  Egy mesében bármi előfordulhat. Tehát képzeljük el Hamupipőkét plébánosként. És van egy férfi sekrestyés, van egy férfi irodista, egy férfi karitász-vezető, más férfi nem marad ott, de azok is csak a pénzért. De mindegy. Na most képzeljük el, Hamupipőkén kitör a gőg, s azt mondja: „Hahá, a kezemben vagytok kis hímnyulak!” És akkor lealázza, legyalázza őket. A farkukkal nem tudom én, mit csinál. Hát a hím nyulak farkával – akarom mondani – szóval ajjajj. Mi szokott történni? A Hamupipőke még csak ebben az ösztönös rivalizálok, győzök: mégiscsak én vagyok az oké, te meg a hülye – ugye erről már van egy alapélménye: a nővéreit legyalázta a bálban, nem is egyszer. Alapélménye lett: hoppá-hoppá, lehet azért győzni, csak nem könnyű. Éjfélkor vissza kell változni. De ameddig a munkaidő tart, hühűű. Ugye Hamupipőke már nem délig, hanem mondjuk délután 4-ig, 5-ig, 6-ig. Mi ennek a következménye? Elég katasztrofális. Az, hogy azt gondolják róla, mert kívülről így tűnik, hogy Hamupipőke egy másfajta alappozícióban van, mégpedig abban, hogy én oké vagyok, te meg nem vagy oké. Szeretni fogják Hamupipőkét, aki amikor munkába megy, felölti magára a varázslatos királykisasszony gúnyáját, akit nem lehet legyőzni, mert ő nyert a bálban? Hát utálni fogják. Ezért szokott aztán az történni, hogy Hamupipőke hihetetlenül fáradtan hazamegy és romokban hever. Ugyanis ez a pozíció, hogy én vagyok oké és te nem vagy oké, nem az övé. Ez egy fölvett ruha, ez nem az övé. Ezért amikor ő ezt éli, a kezdetek kezdetén és utána is ez tőle egy idegen helyzet. Nem tudja igazán élvezni, mert ott a feje mélyén a gyomra rejtett zugában az van, hogy ki fog derülni, hogy nem így van. Hogy ez csak egy mese és nő nem lehet plébános.

Ettől retteg: hogy egyszer csak kiderül, hogy a XXI. század elején vagyunk, és nőket nem választanak plébánosnak. Férfiakat se: kinevezik őket. Szóval a Hamupipőkében egy zsigeri rettegés van, hogy egyszer lebukik és kiderül, hogy mégse ő, és mégis a nővérek, vagy egy harmadik nő, tök mindegy, de hogy nem ő. Ezért aztán akkor jár jól a mi Hamupipőkénk, ha közben folyamatosan észnél is van: tehát ezt nem tudattalanul csinálja: otthon begyalázza a férjét, a munkahelyén győz a kollégái fölött, hanem kellő és reális megerősítést kap a környezetétől minden olyan helyzetben, amelyben valóban sikerült átélnie: jó vagyok; ezt a dolgot jól oldottam meg, s lehet, hogy te nem is tudtad volna. Ha ez a realitás szintjén tud maradni, és ő közben nem veszti el ezt a realitást, akkor tud nagyon jól fejlődni. Ez lenne tehát Hamupipőkének az útja. Mi történik belül? Mert eddig csak arról beszéltünk, hogy mi történik kívül. Hát jó, rivalizáljon nyugodtan! Nyugodtan érezze át, hogy hatékony, meg megy neki. De ha mindig mindenáron győzni akar, akkor veszít végül. Mi van belül? Hamupipőke életében a nagy fordulatot az adja, hogy rájön (hát kétféleképp is tudom mondani: mondhatom szépen meg csúnyán. Melyikkel kezdjem? A csúnyával és akkor utána fölszabadulunk. Hát ha a csúnyával kezdem: ) Hamupipőke rájön, hogy Jótündér nincs. Ne várjuk azt a Jótündért, hogy majd az jön és varázspálcájával csiribú-csiribá egyszer csak pozitív-pozitív alappozíciójú hölgyeménnyé varázsol. Mikor Hamupipőke erre rájön, hogy ez így sose lesz, akkor rájön, hogy neki egy folyamatos munkája van saját magával. Köszöni szépen a külső megerősítést, de tudja, hogy ez sosem lesz elég. S ezért folyamatosan reflektál magára és dolgozik magán(, ahogy ezt a kifejezést szoktátok utálni). S ez így megy 20-30 évig. Ez van: ez a csúnya megoldás. Ha egy picit még ott maradunk a mese varázsában azt mondhatnánk: Hamupipőke valami nagyon fontosra jön rá: létezik a Jótündér, hühüm, itt benn! Ez Hamupipőkének a nagy fölismerése: én magam vagyon a Jótündér: csiribi-csiribá, majd én segítek magamon. És ez a csiribi-csiribá 20-30 évig tart, mert még kezdő Jótündér! De miután a realitásérzéke is nő, ezt el tudja fogadni, hogy egy kezdő Jótündér mire belejön az átváltoztató művészetbe, el kell telnie 20-30 évnek, de a csoda megtörténik. Na, valahogy így. Most akkor egy újabb nagyon elgondolkodtató fölismerés: azok, akik mindenféle ilyen terapikus meg analitikus, meg csoda tudja milyen tapasztalatokat szereztek, azt mondják, hogy de jó lenne, ha az átalakulása Hamupipőkének - a nem tudom én varázslatos királykisasszonnyá, aki már nem változik csúf békává soha, - úgy menne, hogy én negatív vagyok, te pozitív. És utána egy nagy lépéssel: én is pozitív vagyok meg te is, ugye ez lenne a jó – de ilyen meg nincs. Erre mondtam, hogy azt, hogy ez a folyamat egyetlen lépéssel történjen, ezt legfeljebb a megtérés, más nem. A megtérés. Azon kívül…A megtérés nem biztos, hogy vallásos megtérés. A megtérés alatt minden olyan lelki folyamatot értek, ami a személyiség átrendeződésével jár. A vallásos megtérés szokott a leglátványosabb lenni. De természetesen van erkölcsi megtérés. Valaki egyszer csak rádöbben, hogy gazember volt. Nem lesz hívő, csak egy mély-mély fordulat után azt mondja, hogy márpedig inkább beledöglök, de én az igazságot nem hagyom el. Ez egy erkölcsi megtérés. Azért a XX. század második fele mutat ilyen példákat. Ó igen, a diktatúra alatt történtek ilyen erkölcsi megtérések. Nem lett hívő, de az megtérés volt, a személyisége radikálisan átrendeződött. És létezik például esztétikai megtérés. Áhh. Az nagyon izgalmas. Mondjuk az illető, aki a Louvre megtekintésére 5 percet szánt, a következő évben egy hétig ott háá…ez az esztétikai megtérés, amit az idézett elő, hogy a Louvre előcsarnokában egy poszteren látott egy szép festményt: „De jó, ez gyönyörű!” Tehát létezik esztétikai megtérés is. S miután ezt most bőségesen kifejtettem számotokra, tovább is léphetünk. Nem akarok itt leragadni.

Szóval hogy megy az út? Hogy tud Hamupipőke negatív-pozitívből pozitív-pozitív életpozícióba kerülni? A tapasztalat azt mutatja, hogy abból, hogy én nem vagyok oké, és te? Te igen, ebből a következő legjárhatóbb lépés az az, hogy…jó nyomon vagy…a legkönnyebb lépés abba az irányba megy: én továbbra sem vagyok oké, de te se. Ez talán, ha a tapasztalatainkra hagyatkozunk, ha valaki „igen, én hülye vagyok meg minden” és akkor egyszer csak egy ilyen 15-ös tartós energia-takarékos izzót így bekapcsolnak – tudjátok, milyen lassan kezd világítani! – kkkxxxzzz tehát ez nagyon vicces ez az energiatakarékos izé, tehát ez úgy van, … nem ajánlom például, ha egy fél perc alatt szeretnénk megtalálni egy szobában egy elveszett tárgyat, egy energiatakarékos izzóval azt nem lehet, fél perc alatt lesz az világos. Zseblámpa plusz energiatakarékos izzó: helyi megvilágítás, plusz ez az izé. De nagyon olcsó. Szóval a legkönnyebb út az mégiscsak az, hogy földereng, mi lenne, ha nem csak én lennék hülye, hanem te is: ez. S ezzel semmi baj nincsen, mert ez tulajdonképpen a realitás felé vezető fontos lépés. Hiszen eddig idealizálta a császárfit. Hát az reális volt? Hogy a császárfi egy nagy szám ? Az se reális. Nem mondom, hogy könnyű akkor élni Hamupipőkével, ez egy nehéz fázis! Férfiaknak nagyon, főleg, főleg. Férfiakba pedig ösztönösen milyen indulat jön: rendezzünk vissza mindent. És ugye akkor mindenféle nemes és nemtelen eszközzel bebizonyítja logikusan, hogy mégiscsak hülye a felesége. Ugye ez szokott lenni, ez. Ez az első lépés. Ez egészen a krízisig tudja elvinni Hamupipőkét, szegényt. Nem is csoda, hogy a mese erről nem szól. Most képzeljük el, Hamupipőke fekszik az ágyán, már második éve nem kel föl. Asztalánál 50 szem olyan gyógyszer, amit most már a MOL-kúton is lehet kapni. S akkor reggel, ha egyáltalán föl bír kelni, elgondolkozik azon, hogy: „most bevegyem - ne vegyem. Se én, se ő. Én hülye vagyok, de megmenteni se tud senki.” Ez Hamupipőke mélypontja. Mert az, hogy ő eddig hülye volt, az hagyján, de hitt abban, hogy valaki őt meg tudja menteni. Ezért rohan a bálba. De mi van akkor, amikor rájön, hogy ez a császárfi is csak egy olyan rohadék, mint a többi. Hát akkor depresszióba esik. S itt, hogyha a mélypontról kijön, akkor nem jut még el oda, nem, mert akkor meg kell erősödnie, s a megerősödés lépése az, hogy rájön, hogy pont fordítva van minden: én vagyok oké, s te meg nem – ez, ez. Férfiaknál ezt se könnyű kibírni. Tehát férfi legyen a talpán az, aki mellett egy Hamupipőke fel tud nőni. Az férfimunka, az igen! És akkor legvégül van csak az, legvégül, hacsak a halál el nem választja őt ettől a fázistól, hogy „Na jó, na jó, te is pozitív lehetsz!” Ugye!? De azért nehéz ezt a végső lépést megtenni, mert Hamupipőkében nyilván ez az utolsó lépés kelt egy nagyon nagy félelmet, hogy minden vissza fog rendeződni. „Ha megint közel kerülök a császárfihez, talán majd megint bealáz, és még nem vagyok elég erős. Ezért azok a Hamupipőkék, akik eljutottak oda, hogy nekiindultak a fejlődésnek, de a férjük meg se moccan és továbbra is kitart, hogy ő az okos és a Hamupipőke hülye és nem érti, hogy miért jár pszichológushoz,…Akkor van esélyük, hogy ne váljanak el, ha a nő meg tud erősödni annyira, hogy ne befolyásolja őt radikálisan a férfinek a szemléletmódja, akkor. De még akkor is nagyon nagy kérdés, hogy képesek lesznek-e az intimitásra. Ugye, hiszen azáltal nem befolyásol engem annyira a férjem, hogy tudok tőle távolságot tartani, s elég erős vagyok magamtól is. Az intimitás meg pont arról szól, hogy megengedem neked, hogy olyan pszichés funkciókat gyakorolj az én életemben, amiket egyébként én is bírnék: te nyugtass meg, te dédelgess, te szeress, te mond, hogy …híha, nagyon nehéz. Ismertem olyan nőket, akik vallásos, egyéb meggyőződésből végigjárták ezt az utat, s végül is oda jutottak, hogy nem váltak el, de egy bizonyos fokú, férjüket szerető távolságtartásban éltek. Nyilván ott egy mély intimitásra így nem nagyon tudott sor kerülni, de valóban, nagyon hitelesen utána szerették a férjüket – ezt lehet, lehet.

Ugye a másik megoldás, és ez főleg inkább még a gyengébb helyzetben lévő gyógyuló Hamupipőkére vonatkozik, hogy azt mondja: „hogy nagyon jó úton vagyok, és ha én állandóan ehhez a férfihez kell, hogy haza menjek, nem látom, hogy meggyógyulok-e valaha. Valahogy nem is akarom. Szóval hogy miért menjek haza mindig egy olyan férfihez, aki engem alapból hülyének lát. Miért kell ezt nekem csinálni? Ha nincsenek gyerekek, könnyebb, ha vannak, brutál, az brutál. Mély együttérzésem minden Hamupipőkével. De mély együttérzésem az inflálódott, fölfuvalkodott pasikkal is. Jaj de nehéz nektek kigyógyulni abból, hogy én oké vagyok, te meg nem, s állandóan így megerősíteni magam. Azt hiszem, hogy erről ennyit akartam. Szóval …tessék?...”hogy a királyfiből hogy lesz pozitív-pozitív?” „A királyfi végig pozitív volt.” … Az hangzott el, hogy a királyfi végig tudta magáról, hogy vele minden rendben van, ezt tudta. A Hamupipőkéről nem tudom, mit gondolt. Idealizálta három tánc erejéig. Három bál, aztán utána megkapta a magáét, az biztos.

Na, folytassuk akkor a végkövetkeztetéseinket az intimitásra vonatkozóan. Ugye ez az a pont volt, hogy szükség van a világról alkotott képünk radikális megkérdőjelezésének képességére.

5. Az intimitás felé vezető úton szükségszerűen találkozunk önmagunk árnyékával.

Vagyis – erről már sok-sok szó esett – nem tudunk egy mélyebb intimitás készségre jutni, ha nem merünk találkozni a saját gyöngeségeinkkel. A saját olyan tulajdonságainkkal, adottságainkkal, félelmeinkkel, ha ezekkel nem merünk találkozni, az életpozíciónk és a kötődési mintánk nem tud megváltozni. Ezért bizonyára nagy bátorság szükséges ehhez. Amikor valaki életpozíciót vált, vagy kötődési minta-váltásban van, nagyon nagy szüksége van külső támaszra, nagy szüksége van. Természetesen fontos, hogy felismerje, hogy a tündér bennem van, de akkor is külső támaszra szükség van. És miért is van erre a támaszra szükség? Mert lehet, hogy az én pozícióm az volt, hogy én hülye vagyok te meg okos, és már rég rájöttem, hogy ez nekem nem jó. Csakhogy a személyiségemnek a folyamatosságát mégis csak ez a pozíció biztosította. Hogy én egyáltalán tudhattam azt, hogy ki vagyok én. Hogy én egyáltalán valahogy tájékozódtam a világban – azt mindig a pozícióm alapján tudom megtenni. Tök mindegy, hogy az a pozíció közben tönkreteszi az életem. De közben az adja meg a személyiségemnek az állandóságát. Hát nem kell-e iszonyatos nagy bátorság, (egészségedre, hogy trüsszentsünk, amikor nagy csönd van s ezzel merjük vállalni a csoportban betöltött pozíciónk radikális megváltozását. Mekkora bátorság kell ehhez!

Kilépni a névtelenségből, a biztonságos anonimitásból, s egyszer csak elviselni a ránk hulló rivalda fényét! Ugye-ugye nem könnyű! Hozok egy csokit legközelebb, te csak üljél ott, mert…! ) A leglehetetlenebb katasztrofális kötődési mintából való kilépés is az önmagam elvesztése és körülbelül a halálfélelemhez hasonló érzéseket hozhatja elő. A racionalitás és az értelmes belátás ellenére is. Ezért van az, hogy nagyon sok ember élethosszig inkább ragaszkodik ahhoz, hogy beledöglik abba, amibe nem kéne. Így te látod, hogy nem kéne beledöglenie, de ő beledöglik. Nem azért, mert hülye, hanem mert attól retteg, hogy annyira szétesik, hogy nem tudja, hogy akkor ki ő vagy ki lehetne ő. Fogalma sincs erről. És inkább marad ahhoz, ami még legalább valami folytonosságot, biztonságot ad. Úgyhogy itt is csak a legnagyobb megértéssel lehetünk a leglehetetlenebb emberek iránt is. Mert nem könnyű abból se kijönni.

6. Fontos, hogy készségszinten tudjunk bánni a magunk és a másik érzelmeivel.

Ez az út is egy királyi út. Ha valaki megtanul mit kezdeni a haragjával, a félelmével, a szomorúságával és az örömével, és a társának a haragjával, szomorúságával, félelmével és örömével. Ezen az úton is mehetünk. Ha ezt valaki, csak erre, életpozíció kit érdekel! Kapcsolódási minta, pahh. Csak az érzelmekre, ha valaki ráfekszik, tuti, nagyon bejön. 20-30 év múlva. Hát az se gyorsabb! De már néhány év után vannak látványos eredmények! Tényleg, tényleg! Tudjátok, volt nálam valaki. Ezt biztos tudjátok, ilyesmi megesik veletek is. Egy olyan valaki volt, aki azt mondta…Klasszikus Hamupipőke. Tehát belenézett a tükörbe és mit látott? Kváák, kváák, kváák! Rút békát. Nem az, de ő azt látja. S akkor egyszer csak azt mondta: „na ebből nekem elegem van!” ez volt körülbelül másfél évvel ezelőtt. S azt mondta: „én akkor most személyiségfejlesztés, önismereti munka, nekem ebből elegem van!” s közben mit élt át? Közben és folyamatosan az volt benne, hogy ő értéktelen, ő neki sose lesz férje, tididi…ezt élte át és bolyongott, és…Egyszer csak jön hozzám, ki van virulva. Ez, tudjátok olyan jó ám, hogy ránézek valakire, aki mondjuk már sokadszor jön, s úgy egy pillantásra lehet látni, hogy az egész ember kicserélődött, teljesen más. Nem tudnám megmondani, hogy miben más, mert egyetlen részlet sem különösebben más, úgy ahogy van, az egész ember más. Megtörtént: másfél évet dolgozott magán, addig nagy szenvedés, nyűglődés és puff egyszer csak egy fordulat. S azt mondta, hogy én ronda vagyok, kvák, kvák, kvák, ez vagyok én. S egyszer csak bement a turkálóba, tüdüdüdüdű…nem férfit turkált, az majd később jön, hanem egy nőies topot. Hühüüm. S akkor azt mondta: „rájöttem, hogy közöm van a mellemhez.” Micsoda fölismerés! „Kezdek jóba lenni a cicimmel.” Én is. Nem lóg, kicsit kicsi, de, na! Milyen nagy dolog ez! Ki volt virulva! Elől a melle, utána ő, sugárzott. És ez pontosan olyan, hogy itt történik egy előrelépés és (neked is így van?) egyszer csak azt mondja, hogy én el tudom hinni, hogy valaki belém szeret. Ez tök reális. Miért ne lehetne így? Egyszer csak hihetővé válik valami, ami addig teljesen hihetetlen volt. (Jó, jó, zene van. Ez is egy biztonságérzet már, hogy ez a folytonosság kitart.)

7. az intimitásból adódó sebezhetőség vállalása

Ezt azért érintettük sokféleképp. Egy Marie-Louise von Franz asszony. Van ez a Virginia Satir, meg ez a Franz asszony. Hát hogy ezeket hogy, na jó! Zseniális könyveket írt, zseniális könyvek jelentek meg tőle. Azt mondja, hogy a nők most olyan úton járnak, ahogy ő látja, hogy ők is kezdenek az intimitástól távolságot tartani. Tehát szerelem nélküli párkapcsolat, érzelem nélküli szex. Hogy ez egy trend. Hogy hogyan tudunk érzelem nélküli szex, intimitás nélküli párkapcsolat. Ami persze a női természet totális tragédiájához vezet. Ha valami belülről el tud pusztítani egy nőt, akkor ez a kettő biztos. És ezt egy nő mondja, nem én okoskodok, nem a pap mondja. Egy öreg analitikus hölgy. E mögött nyilván az van, hogy jobb a békesség. 8. képesség fejlesztése a hiteles kommunikációra és önreflexióra Nagyon érdekes listát írtak kommunikációs szakemberek arról, hogy mik a teljesen defektes kommunikációnak az ismérvei. Nem fogom most ezeket mind elmondani, csak egyet kiválasztottam belőle, mert az mutatja meg a legfrappánsabban, hogy mikor van baj, és mikor van kisebb baj. Ez pedig az, hogy amikor folyik egy olyan kommunikáció, ami sehova se vezet, és közben a felek nem ismerik fel, hogy folyik egy kommunikáció, ami sehova se vezet. Ilyenkor van a legnagyobb baj. Ez a döglött kommunikáció egyik klasszikus ismérve. Ez alatt azt is érthetjük, s talán így még értelmesebb lesz ez a mondat, ha képes vagyok arra az önreflexióra, hogy amit az András mond nekem, azt nem értem. Ez a kulcs. Hogy rájövök, hogy amit az András mondott nekem, azt bár én valahogy értettem, de nem biztos, hogy az Andrást értettem. Mikor valaki nem képes elválasztani azt, hogy valahogy értettem, amit mondtál attól, hogy te mit akartál mondani. Ezeket muszáj tudni elválasztani, különben sosem lesz intimitás. Egymást rugdossuk majd. Ezért volt Rogersnek ez a zseniális gondolata, a legkatasztrófálisabban kommunikáló feleknek úgy segített, azt mondta, ahol már teljes reménytelennek tűnt a helyzet, akkor mehetnek tovább a beszélgetésben, ha …és ezt a gyakorlatot csináltatta velük, egy iszonyú macerás gyakorlat. De hát ha valaki gyógyulni akar, ahh! Azt csináltatta: Mondjuk a férfi azt mondta: „Jaj drágám, annyira jó lenne, ha elmennénk együtt korizni!” A feleség erre nem reagálhatott, hanem el kellett mondania, hogy szerinte a férje mit akart mondani. „Te most azt mondtad nekem, hogy már nagyon utálod azt, hogy mindig visszautasítalak, amikor korizni hívsz.” Mire a férfi azt mondja: „Nem ezt mondtam.” És akkor a férfi nem segíthet, akkor a nő megint: „Akkor azt akartad mondani, hogy a korizásnál nincsen jobb sport.” „Nem.” És addig kell mondania, ebben az esetben a nőnek, hogy szerintem te azt akartad mondani, (gyere nyugodtan; micsoda szintkülönbség, fél centi, brutális) míg a férfi azt nem mondja, hogy „Igen, ezt akartam mondani.” és a nő akkor válaszolhat. És a nő azt mondja, hogy „Nem megyek.”

S ilyenkor szokott kiderülni, hát az volt a kérdés: „Jössz velem korizni?” erre az a válasz, hogy ”Nem megyek.” éppen megfelelő válasz. A kérdés, hogy akkor most azt mondja: „Akkor ezzel azt akartad mondani, hogy rosszul korizok?” „Nem.” „Azt akartad mondani, hogy nekem mindig hülye programajánlataim vannak, és nem vagyok elég jó férfi?” „Nem.” „S akkor talán azt akartad mondani, hogy kinőtted a koricipőd és nem voltam elég figyelmes, hogy új koricipőt vegyek neked?” „Nem.” „Akkor azt akartad mondani, hogy ma nincs kedved?” „Igen.” És így eléldegélnek. Nagyon jó. De mókás ez, de iszonyú fontos.

9. viszonylag szabadon választani, hogy mitől függjek

Tehát ha most a legreálisabb mondatot várjátok tőlem, úgyis függünk, úgyis függünk, na. Ki az, aki szabad, ha? Ki? Hát a Szabadságszobor. Azon kívül senki. Valamennyire, mindenki valamennyire szabad, és valamennyire autonóm és valamennyire nem függ, ezért az embernek az a lehetősége, hogy reális és ezt belátja. Azt mondja, hogy akkor legalább amennyire szabad tudok lenni, szeretnék szabad lenni, és amennyire legalább meg tudom választani, hogy kitől és mitől és mennyire függjek, és hogy hogy legyen ez az életemben, annyira szeretném ezt én megválasztani. Szeretnék azután ez alapján élni folyamatosan. Szerintem ennyit tudunk tenni. És ez elég is. Olyan derűs lettem így a végére. Igen. A tárgy-kapcsolat elméletnek van egy zseniális meghatározása az önismeretről. Ezt elmondom nektek, szó szerint megtanultam: „Önismeret = interperszonális térben megvalósuló hiedelem-rendszer” Nagyon zseniális, elmondom még egyszer: interperszonális térben megvalósuló hiedelem-rendszer; már majdnem olyan, mint egy hexameter: in ter per szo ná lis tér ben meg va ló su ló hi e de lem –rend szer. 🙂 Ollé! Tudom, tudom, gagyi volt. Szóval zseniális. Interperszonális térben, vagyis mindenképpen kapcsolattól függ az önismeret, ott teremtődik és ott erősítődik meg; és hiedelem-rendszer az egész. Így, így, így, így, így. Ezért tehát az a szabadságunk, hogy egy új hiedelem-rendszerre váltsunk, ami még a legokébb. Tényleg! Akkor most egy rövid átvezetés. Ígértem nektek, itt most szinte befejeztük. De. Azt ígértem, hogy ha ezt a témát lezárjuk, akkor utána azt néznénk meg, hogy ha több generációs családtörténeteket nézünk, az mit jelent az ember sorsának alakulására nézve. És most, ugye nagyon koncentráltunk a pici kor, gyerekkor és szülő kapcsolatra. Ez pedig bennünket egészen a serdülő korig fog elvinni. Serdülő kor, a felnőtté válás. Hogy hogyan tudunk ebből a meghatározottságból kilépni, ez pedig a jungi komplexus-elmélet alapján fogom elétek tárni. De ahogy már olvasgatom ezt jó régóta, egyszer csak megcsömörlöttem. Rájöttem, hogy ha most ezek után belekezdünk ebbe, akkor padlót fogunk fogni. Olyan sok lesz, ez már nem fog lemenni a gyomrunkba, s ezért legyen most egy pici kis átvezetés. És ezért hadd beszéljek – mondjuk egy alkalommal, vagy másfél, nem is tudom, hogy állunk – a vallásosság és az intimitás viszonyáról. Egy picit már most megint mélyebben. Egy csomó kutatást, azoknak eredményét hoznám ide, és akkor ez egy kicsit átvezet bennünket, hogy ne állandóan ilyen nem is tudom, mi… ilyen szülő-gyerek izénk lesz. Ez egy nagyon szép mondat volt. Tehát, hogy másképpen látni a dolgokat, erről szeretnék nektek felolvasni egy hirdetést. Azt mondja: „Bestsellerek bestsellere! Csak el akar lapozódni. Évszázadok óta az eladási statisztikák élén! Egy nép a történelem viharában, vérfertőzéstől testvérgyilkosságig. Csodák és borzalmak. Ezerhatszáz oldal fűzve. A neves szerzőgárda első, és máig legnagyobb sikere. Néhány kritika: ’Alapmű.’ /XVI. Benedek/; látom, már rájöttetek… ’Végre egy hiteles ábrázolás az özönvízről.’ /Erich von Däniken/; ’Az elveszett frigyláda-motívum sokkal kidolgozottabb, mint Spielbergnél.’ /Susan Sontag/; ’Az időnként – ez egy nagyon jó lesz – az időnként el-eluralkodó világvége-hangulat ellenére derűs, optimista mű.’ /Stephen King/; van még egy, azt mondja, ’Teljesen fölkavart.’ /Ali Abdullah/. Vásárolja meg Ön is – most pimaszul alacsony bevezető áron, mindössze 1990 forintért + postaköltség – a Szent Bibliát. ” Na, akkor most nézzük másképpen azt, hogy Isten, meg vallás, meg kereszténység, meg katolicitás, meg minden, mint ahogy eddig szoktuk. Tehát most akkor erre mennék rá egy picit. Ugye, ha az intimitás a közelítés és távolítás művészete, akkor az azt is jelenti, hogy az Istennel való meghitt kapcsolat is az Istentől való elszakítottság és az Istennel való misztikus egyesülés váltakozásai, vagy nem tudom én, minek az elviselése. Hogyha gyógyultam annyira, hogy már biztosan kötődő vagyok, akkor képes vagyok az Istentől való elszakítottságban is fönntartani a kötődésem. Akkor a legkevésbé, bár az ember – úgy gondolom – függ az Istentől, de ez a legrendkívülibb függés, ami csak lehetséges. Tudom, erről már beszéltem egy picit múltkor. Azért, mert az Isten állandóan bennünket az általunk elviselhető nagyobb szabadság irányába segít. Ez a mániája. Ezt nem tudom, ezt csinálja. Tehát ő nem bolondul azért, hogy mi bolonduljunk érte. Istennek nem hinném, hogy különösebb öröme telik a vallási megszállottakban. Hát meg-megsimogatja a buksijukat, sajnálgatja őket, szeretget, de mikor fognak ezek fölébredni? Tehát az rendben van, hogy reggeltől estig rá hivatkoznak, még álmodni is róla álmodnak, csakhogy őt meg magát nem látják. A vallási megszállottság az Istentől való függésnek az esete. Így szoktuk hívni. Az, ha Istentől függ valaki, vallási megszállott. Az, amikor valaki Istentől függ. Egy rendes, felnőtt, hívő ember meg optimálisan, a realitás mértékében ismeri föl és éli meg a függését. De hát a természettől is függünk. Hát a nevetséges bélbaktériumainktól is függünk. Hát egy H1N2/1999 vírustól is függünk. Hát nem megrázó, hogy ilyen kis ütyüm-pütyüm, izé, bügyürik kipurcantanak bennünket? Hát most azt mondod, hogy „én teljesen szabad vagyok, én nem fogok függeni senkitől, a bélbolyhaimtól se…”. Tehát a realitás hozzátartozik egy… na, egészségedre. Szóval… Csak az első győztes kap csokit. Na, hogy legyen súlya a csokinak. Szóval, na… hogy ezért a vallási megszállottság még akkor is, hogyha nem tudom én, a középkor folyamán előszeretettel avattunk szentté vallási megszállottakat, nem tudom, van egy nagy különbség… hogy valaki csak – most ezt nem tudom, hogy értitek, mindegy, valahogy így is értitek – hogy valaki csak szent, vagy érett személyiség. Célunk az lenne, érett személyiségű szentnek lenni. Nem tudom, kinek mi, de hát ne adjuk alább! Lehet csak érett személyiségnek lenni, előbb-utóbb etikai követelményekhez jutunk. Nem lehet kikerülni. Ha meg valaki igazán mélyen szent akar lenni… a személyiség torzulásai előbb-utóbb ezt meg szokták akadályozni. Így szokott lenni. A vallási megszállottság tehát egyáltalán nem a szentség jele. Hanem annak a jele, hogy az illető egy kóros függésben van az általa elképzelt istentől, nem az Istentől. Egy általa elképzelt istentől. Ezért, tudjátok, van az a parancsolat, hogy Isten nevét hiába ne vedd. Vagy ezt mondtam múltkor? Nem mondtam? Ugye itt, hogy Isten nevét hiába ne vedd, és akkor mindenki arra… ja, akkor nem szabad káromkodni. Sokkal több bűnt követtünk el – de sokkal több bűnt – az Isten nevére hivatkozva, mint káromkodva. Hát, ha valaki az Istent ilyen csúnya szóösszetételben – nem tudom én – Isten egy jót mosolyog rajta. Mert tudja, hogy nem róla van szó. Hanem az illető vakságában azt se tudja, mit beszél. Tehát egy kép elválasztja őt Istentől, és akkor a képet fikázza, ahogy szokták mondani. Hű, most hol tartottam? Ja, ez az, köszönöm. Az, hogy legföljebb azt gondolom, hogy mondjuk a vallási… nekem az, hogy te káromkodsz… Hát az nem… na, szóval, most, hogy ezt elmondtam, az olyan… Kivételesen szép pillanatok szoktak lenni, mikor valakivel beszélgetek, aki nem hívő ember, és annyira bevonódik a saját történetébe, és mondja, hogy egyszer csak egy pap füle felől nézve káromló mondat hagyja el az ajkát. Hát dehogy vagyok érte dühös. Sokszor észre se szokta venni. Mer’ hogy ő neki az a rutinban benne van. Tehát akkor bízik annyira, hogy ez… elengedte magát, és mondja, hogy benne él. Hát most ezen kéne nekem fölháborodni? Ezek a kijelentések legföljebb az én esztétikai érzékenységemet bántják. Egyébként, hát… a Jóisten megbízott engem, hogy lángpallossal vágjam le a nyelvét, vagy mi? Hát dehogy bízott meg! Hát a lángpallost már régen odaadta Darth Vadernek, mert azok ott dz, dz… szóval nincs lángpallos. Tehát ezek a kijelentések nyuszi füle ahhoz képest, amit az emberiség elkövetett az Isten nevére hivatkozva. Na, hát ott vannak a bűnök. Úgyhogy Isten nevét szádra hiába ne vedd, hogy ne igazold a magad vakságát, a magad megszállottságát az Isten nevével. Ez ezerszer inkább, mint hogy jaj… és akkor halálos bűnt követtem el, azt mondtam, hogy… és utána meg megy, és a családtagját mind leszúrja a Bibliából vett idézeteivel. Meg begyalázza az önértékelésüket, azt meg esze ágában sincs meggyónni. „Kiszaladt a számon, hogy jaj, Istenem… Nem voltam elég megfontolt, hanem csak úgy, hogy jaj, jaj, jaj, és…” Na, ezt most már nem tudom, hogy mondjam, szenvedélyesebben kifejteni nektek. Jézusra nagyon nagy szükség volt. Azért, mert úgy látom, hogy most azt lehet mondani, hogy… veszem a kólát, ú, csak ki ne folyjon… „Idefigyelj, Isten nevében, te nem vagy keresztény? Idejössz egy katolikus egyetemre, és nem mondod a Miatyánkot a végén? Isten megbüntet!” „Nem fogom kibontani.” Szóval tudunk annyira vakok lenni, hogy ezt így simán, nem? Most képzeljük el ugyanezt a helyzetet: „A názáreti Jézus haragja sújtson le rád! A kereszten meghalt Jézus pusztítson el téged, te rohadék!”. Tehát, hogy azért Jézussal kevésbé lehet visszaélni. Nem tudom, az embernek a gyomra is kicsit úgy megrándul. Már most nem attól, amit mondtam, hanem hogy te tényleg Jézus… na. Jézus hihetetlenül jó fej. Ez most a kinyilatkoztatás meghirdetése volt. Papi funkcióimnak megfelelően, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Jogtudományi Karának nagyelőadójában. Szóval kitoltam a gimisekkel. Nagyon élvezem, én okos vagyok, ők hülyék. Klasszikus pozíció. És hát ülök, és dogmatikát tanítok. És hát arra jutottam, hogy unják. Hát ugye arra én sose fogok jutni, hogy unnak engem. Hah, kicsi vagy te ahhoz! Hát a dogmatikát unják. Hát engem nem lehet unni, csak a dogmatikát. Na, és akkor kitaláltam nekik, hát ilyenkor mindig, ha látom, hogy tízből nyolcan alszanak, akkor föleszmélek ugye a varázslatos előadásomból. Föléledek, ti is itt vagytok? És akkor észreveszem, hogy alszanak, akkor rájövök, hogy valamin változtatni kell. Micsoda pedagógiai mély érzék! Szóval miután már a fele társaság abbahagyta a hittanórára járást, másik fele is szundikálni jár, mert ritkán jár a HÉV, s addig pont kitöltik azt az időt, amíg jön… Szóval csináltam nekik ilyen, melyik az a játék, amikor van ezer forintos, kétezer, három, négy meg ötezer? Hogy? Az nem. Az a mindent vagy semmit, nem? Az, ugye? Az, az, na, tudtam én. Tudtam én, hogy tudom én, hogy én tudom. Ne szólj bele, amikor előadást tartok! Szóval a mindent vagy semmit. Abba van, és akkor volt hat témakör, és kiszúrtam velük. Következő kérdés háromezerért… Direkt, direkt, mert azt gondolják, hogy azt tudják, de nem. Annyira jó gonosznak lenni! Szóval a tizenkét apostol közül Jézus kit gyógyított meg, kiből űzött ki gonosz lelket, kivel tett csodát? A csapat:…, B csapat:…. Szóval a helyes válasz x. Egyikkel se. Jézusnak ez a finom érzéke, hogy egyetlen olyan embert se hív apostolnak, akit előtte meggyógyított volna. Nem, az ne legyen apostol. Ilyen gyógyulás-élményemben megszállott, meg lenyűgözött, meg nem tudom, az ne. Ne! Milyen gyönyörű szép az a szentírási rész, amikor azt mondja, Jézus kiválasztotta a tizenkettőt, és akiket kiválasztott, meghívta őket, és azok csatlakoztak hozzá. Jaj, de gyönyörű! Szóval kiválasztotta őket, meghívta őket, aztán azok meg mentek, mintha zsinóron rántanák őket… Szóval nincs ilyen megszállottság-póráz. Ki gyógyított meg, Jánoskám?! És te, Péter? Ki segített rajtad? Ugye nem. Nincs semmi, hogy függjél tőlem, meg… Péter, mi van a kakassal? Madárinfluenza? Tehát nincs, nincs hivatkozás kakasokra, tyúkokra se. Szóval nem, nem, nem. Tehát apostol, az legyen olyan, hogy én hívtam, aztán ő majd eldönti, hogy jön-e vagy nem. Hát a meghívás-történetek zseniálisan semmitmondók. Lenyűgözően érdektelenek. Péter és András, Jakab és János hálóikat mosogatják a Genezáreti-tó partján, a Galileai-tó partján, a Kinneret tava partján. Ugyanazt jelenti. Negyedik: a Tiberias-tó partján. Szóval az ugyanaz a tó. Mosogatják, és jön Jézus. Messiás jön, tudattal. És mit csinál? „Péter, gyere.” Na, ez, ez de durva! Ú, de brutális! Péter: úúú, Mester, te nagyon tudsz! Egész eddigi életem egy nulla, de most, hogy ezt mondtad… Hát ezek a meghívás-történetek olyan mértékben semmitmondók, és mindegyik… Máté ül a vámasztalnál. „Máté, gyere, kövess engem!” Hú. Még egyszer! Hát ez, hát ez… Ennyi. És akkor utána ő meg eldönti, hogy csatlakozom/nem csatlakozom. Na, a vallások, most hogyha, ha a történetiségükben nézünk rájuk egy pillanatra, akkor azt gondolnánk, hogy természetesen mi másra is jönnek létre? Természetesen egy belső és külső szükségszerűségből adódóan, mintsem, hogy segítsék az ember útját Istenhez. Ilyen egyszerű. Hogy az ember közelebb kerüljön Istenhez. Illetve, hogy Isten közelebb tudjon jönni az emberhez. A vallás erre való, gondoljuk mi naivan. Ugyanis a vallás legalább annyira betölti a másik funkciót. Hogy az embert kellő távolságra viszi Istentől. Hogy ne legyen megszállott, hogy ne legyen gyagya. Hogy a tudattalanból betörő archetipikus képzetek ne szállják meg, és ne őrüljön meg tőle. Mikor még nyugodtan lehetett bemenni az OPNI-ba… Nem zokni, hanem Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet, nem? Úgy volt, hogy még van… Ugye, és akkor ott egy osztály, valláspatológiai osztály, és akkor Hitgyüliből, Katolikus Egyházból, többet nem is mondok, na, ezzel megtelt az osztály. Na. Püspökatya, visszavonom, ha kérdezi, hogy én voltam-e! Szóval a vallásos formák és gyakorlatok arra is, legalább annyira arra is valók, hogy az embert ne szállja meg a megszállottság. Legalább annyira. Ezért a vallás abban is segít, hogy megfelelő távolságot is tudjunk tartani. Annyira sok ilyen élményem van! Egyszer emlékszem egy, egyébként nagyon – ismeritek biztosan ezt a kifejezést – karizmatikus pap. Szóval egy ilyen, tényleg, aztán nagyon… a lélek ott nagyon ment. Már belőle kifelé, nem tőle el. Az nem mindegy! S emlékszem, hogy egyszer csak ott állunk a sekrestyében, ministráltam, s halljuk, hogy – már be volt kapcsolva a mikrofon – hogy egy fiatalember egy ilyen belső indíttatásból kiindulva a mise előtt két perccel kiment a mikrofonhoz, és elkezdett dolgokat mondani. És akkor ez az egyébként nagyon ilyen karizmatikus pap nyilván fogta, és nagyon kedvesen azt mondta, hogy ennek itt nincs helye. Ezért az egyháznak nagyon nagy szerepe van abban, hogy segítsen bennünket nem megháborodni, a szónak most nem csak ilyen patológiás értelmében. Amióta – most lesz egy ilyen cinikus megjegyzésem – amióta, hogy mondjam, a kultúra része, hogy köpködünk az egyházra, s akkor jó fejek vagyunk, meg… mit csinál a pápa a fütyiével, ha ha ha… Ez, amióta ez a kultúra része, nem? És akkor ez belépőjegy bizonyos körökbe, hogy ilyen jó fejek vagyunk. Azóta mi történik ezekkel az emberekkel? Senki sem védi meg őket a saját téveszméiktől. A spiritualitásra, a vallásra, a lelkiségre vonatkozó kesze-kusza, katasztrofális téveszméiket senki sem igazgatja, korrigálja, pátyolgatja, dédelgeti, gondozgatja, nevelgeti és öntözgeti. Hát olyanok is. Hát az a fajta hiszékenység, babonaság… ez most virul már. Azért, mert ugye… és akkor ki az, aki megvéd engem magamtól? Hm, olyan meg nincs. És akkor beleesek a saját spirituális téveszméimnek a labirintusába. Ó, nem így látjátok? Hát, mindegy, hogy hogy látjátok, úgyis nekem van igazam. Na, aztán az is roppant elgondolkodtató, milyen sokan szokták ezt tőlem kérdezni: most Atya, az mér’ van, – az én vagyok, tehát az atya – az mért van, hogy amikor nem tudom én, meggyógyítja, föltámasztja, kiűzi, hogy akkor utána az, hogy most menj el, menj az övéikhez, adjatok nekik enni, most menj el a papokhoz. Követni akarja, de azt mondja, most ne kövess engem, hanem menjél haza, vidd az ágyadat és tűnj el. Hát ezt egy csomószor. Hát fogd az ágyadat, itt ne lássalak már, hát most… Nekem itt ne essél bele egy ilyen megszállottságba! Hát örülj neki, hogy tudsz járni, hát ne engem zargassál. Hogy Jézus, ez hihetetlen! Jákob kútjánál az asszony… egymás után keresztül-kasul ezek vannak. Ott vannak ezek a varázslatos pillanatok, amit egy nem tudom, ilyen szektában az a szektaguru zseniális érzékkel használna ki. Mikor látja, hogy már meghülyítette, már… na, most gyere ki, most törj meg! Naná, hogy elzuhan. Jézus meg pont az ellenkezőjeképpen működik. Tehát mikor ott vannak ezek a nagy pillanatok, a személyiség totális átrendeződése ott van, és ez az a pillanat, amikor gőze sincs, hogy ki. Hogy most mi történt velem? Ki ez a valaki, meg ki vagyok én, meg… Hát ezek azok a pillanatok, amikor erről halvány gőze sincs. És Jézus sosem lép be ilyenkor, hogy na, akkor én vagyok a személyiséged középpontja, jól vigyázz ezután! Reggel-este imádkozzál! Hogy hallatlanul nem tesz ilyet. Hanem menj, most akkor járjál. Menj haza, mutasd meg magad a papoknak, ami az jelenti, hogy térj vissza a társadalomba. Térj vissza, vedd föl az eddigi kapcsolataidat, éld át, hogy nem vagy kitaszított, s majd, majd ha úgy döntesz te, hogy ezután jössz, akkor jössz. Kifejezetten van, aki szeretné őt követni, és azt mondja, hogy mars haza, ne szólj erről senkinek! Nekem most ne kezdd, az életed ne abból álljon, hogy „meggyógyított, meggyógyított”, és harminc évig ezt lehet tőle hallani. Jó, azt értjük, hogy meggyógyított, és azóta mit csináltál? Hát ez hurrá, hurrá, hát más egészséges emberek is léteznek a Földön. Ez egy valóban remek hír. És hogy most ezen túl… Ebbe a varázslatos pillanatba bele… Na, hát én nem tudom, hányan jöttök el legközelebb, Hamupipőkék itt lesznek, mer’ a… Szóval szeretnék a következő alkalommal a meghitt istenkapcsolatról beszélni a függés helyett, és aztán, hogy a meghitt istenkapcsolat, huh. Hát a következő alkalommal akarok erről beszélni, tehát ezt most nem mondhatom el. Köszönöm a figyelmeteket. Akar-e valaki hirdetni?