Satir-féle túlélési pozíciók 2.

Isten hozott benneteket! Köszöntök mindenkit.

Hol is tartunk? Valahol ott, hogy Virginia Satir asszonynak - ő így nevezte - a terápiás alapelveit gondoljuk át, mindezt azért, mert bele szeretnék majd jobban menni abba, hogy a saját családtörténetünk, milyen hatással van az életünkre, az életutunkra. Hogy mi hogyan és mint gondolkodunk és érzünk és cselekszünk. De kifejezetten baklövésnek gondoltam volna azt, hogy rögtön fejest ugrunk abba, hogy így az anyám, úgy az apám, a nagyapám, a nagyanyám. Ezt baklövésnek gondolom. Azért, mert kihagyjuk a legfontosabb szereplőt: sajátmagunkat. Ezért tart ez a hosszan nyúló bevezetés, mert először reflektáljunk saját magunkra. Hogy bármit is mondunk majd az apáról, az anyáról, a nagyszülőről, az egymáshoz való kapcsolatukról, az életeseményekről és történésekről, mi ebben benne vagyunk, és majd valamilyen szemmel és füllel fogjuk látni és hallani. Ez egyáltalán nem mindegy, hogy milyen szemmel és füllel, látjuk és halljuk majd. Ezért tehát az első fontos időszak, amit most élünk az az, hogy reflektálunk saját magunkra. Hogy még mielőtt egyetlen mondatot is kimondanánk arról, hogy apa meg anya, hogy az hogyan fog majd hozzánk eljutni. Milyen előföltevéseink vannak, mit fog ez belőlünk kiváltani és a többi. Aztán azért is beszélünk ezekről a terápiás alapelvekről, mert hiszen magunkat is szeretnék - mondjuk így, Isten segítségével - gyógyítani. Tehát valamiképpen önmagunk felé van egy viszonyunk. Szeretnénk önmagunk felé nem csak kiszolgáltatott gyerekként létezni, hanem úgyis, hogy - Feri, tudsz segíteni a Ferin! Vettük azokat az alapvető szempontokat, ahogy Satir asszony nézni a férfit, a nőt, az apát, az anyát, a nagyszülőket és a többit, próbáljuk ezt ellesni tőle, hogy majd, amikor a saját családunkról lesz szó meg önmagunkról, akkor ilyen szemmel nézzük. Illetve, ha valamilyen következtetésre eljutunk, akkor ezek ne, a sorsunkat még inkább rontó következtetések legyenek. Mert hiszen simán eljuthatunk oda, hogy úgy áll majd bennünk össze a mozaik, hogy az derül ki egy év múlva: Na, kiderült, hogy sokkal szerencsétlenebb vagyok, mint gondoltam! Hogy eddig azt gondoltam, kicsi a baj, most már tudom, sokkal nagyobb a baj és ráadásul reménytelen is. Tehát én ezeket sosem mondtam, és nem is fogom mondani, mert nincsen így. De bármelyikünk simán eljuthat ide. Ezt szeretnénk megelőzni, és ezért beszélünk először önmagunkról. Tudjátok, eljutottunk oda, hogy Satir asszonynak van egy nagyon fontos alapvetése, mikor azt mondja: Az önértékelésen rengeteg minden múlik. Az önértékelésen, önbecsülésen nagyon múlik az, hogy hogyan vagyok magammal, a másikkal, hogyan érzékelek egy helyzetet, egy eseményt. Akkor már vége is az ismétlésnek, jön az új anyag. A téma ugyanaz, csak az anyag új.

Az emberek körülbelül 5 %-a tud hitelesen kommunikálni, de ez a kommunikáció javításával vagy gyakorlásával nem fejleszthető olyan értelemben, hogy a kommunikációnknak a gyöngesége nem abból adódik elsősorban, hogy nem tanultunk meg jól kommunikálni. Abból is adódik. De legmélyén abból adódik, hogy sérült az önértékelésünk. A sérült önértékelésnek a tünete, hogy nem tudunk megfelelően kommunikálni. Ezért tehát csak a kommunikáció javítására figyelünk, az hoz némi gyógyírt erre-arra, de többé-kevésbé azt jelenti, hogy udvariasabban megtanulunk anyázni. Ez is nagy eredmény. Nagy kés helyett, kis kés. Nagy revolver helyett, kis pisztoly. Szép, szép, de nem annyira célravezető hosszútávon. Akkor ő azt mondja, ha egy idegennel találkozom és mondok neki valamit, akkor az emberek 95 %-a spontán módon nem az alapján fog reagálni, hogy mit érez és mit gondol, hanem a túlélési stratégiája, pozíciója alapján. És mindössze kb. 5 % lesz az, aki képes - miután én mondtam neki valamit, az alapján - szabadon cselekedni. Tehát mondjuk, mondani valamit, amit ő valóban érez és gondol, ami valóban megfelel az önazonosságának, a legmélyebb vágyainak. Erre mondja: ó igen, ez azért van, mert egy hierarchikus világban növünk föl. Gyerekként picik vagyunk és a szüleink és a felnőttek nagyok, ezért teljesen természetes, hogy ez egészen belénk ívódik, és azután a kommunikációnkban fölszínre tör az, hogy rengeteg helyzetet, ami egyszerűen csak van, mi fenyegetőnek éljük meg. Fenyegetőnek önmagunkra nézve, és ezért amikor érzelmileg fenyegetőnek érzünk valamit és kiszolgáltatottnak tartjuk magunkat, akkor beindulnak ezek az önvédő túlélési stratégiáink, ami megjelenik a kommunikációban. Itt vagyunk. Túlélés szolgáló pozíció. Az emberek 95 %-a, vagyis mi.

Az első ugye az volt, hogy engesztelés, az engesztelő. A vezérszava az: Igazad van. Csakhogy megmeneküljek ebből a nehéz helyzetből. Ha nem mondom, hogy igazad van, elhagysz engem. Ha nem mondom, hogy igazad van, lesz egy vita, amit nem bírok. Ha nem mondom, hogy igazad van, akkor dühös leszel rám és félek, ha haragszol. Tehát, jobban járok, ha azt mondom, fejezem ki, ha úgy meg tovább a helyzet, hogy igazad van. A túlélési pozíciónkat három szempontból nézzük. Aki azt mondja, hogy igazad van, bár nem így érez, nem így gondol, és ez nem felel meg a legmélyebb vágyainak, ő tulajdonképpen tiszteletben tartja, és nagyon is figyel a másikra. Tiszteletben tartja, vagy tarthatja a helyzetet, amiről úgy beszél Virginia Satir, hogy a kontextus - de egy valamit súlyosan elhanyagol, ez saját maga. Ezért nem is tudja a helyzeteit megfelelő módon megoldani. Mert a helyzetben van az "én", a "te" meg a helyzet. Ha valaki csak a "te"-re meg helyzetre figyel, önmagát elhanyagolja, mindig olyan helyzetekbe fog jutni, ami valójában neki nem jó. Illetve, amiről azt gondolja, rövidtávon jó, hiszen túl kellett élnem a helyzetet. Csak nem felel meg igazán neki. Általában 50 % - ezt mondja Satir, munkahipotézisként mondja ezeket a számokat. Az emberek, ha idegenek, és találkozom velük, s mondok nekik valamit, 50 %-ban igazat fognak nekem adni, attól független, mit gondolnak, mit éreznek, mi a legmélyebb vágyuk vagy véleményük.

Második: vádaskodás. Ha a vádaskodást megnézzük a három szempontunk alapján, akkor azt látjuk, hogy az illető nagyon is tisztában van saját magával, legalábbis a vélt önmagával, hogy nekem most mi jó, és mit szeretnék. Nagyon is tisztában lehet az összefüggésekkel, a helyzettel, a kontextussal, de a másikat figyelmen kívül hagyja. Ezért, ha ő együtt él valakivel, az efféle túlélési pozícióból és a belőle fakadó kommunikációból nem sok jó származik. Az embereknek 30 %-a vádaskodik. Vagyis ismeretlenül találkozom valakivel, s mondom: képzeld el, ez történt és ezt gondolom, akkor ő azt fogja mondani, hogy ez hülyeség. Tehát 30 % azt mondja, hogy nem. Teljesen függetlenül attól, hogy valójában annak a helyzetnek és a mi kettőnk kapcsolatának mi lenne jó, akkor is azt mondja, hogy nem. Emlékeztek a kedves ismerősömre, lehet, hogy itt is van, mert szokott jönni. Tudja, hogy ezt szoktam mondani, meg ti úgy sem tudjátok, hogy ő az. Mikor utaztunk a vonaton, és mindig azt mondta, amikor valaki valamit mondott, hogy nem, vagy ezt fejezte ki. - Milyen szép a táj! - Na, és ezek a villanypóznák itt mellettünk? - Ah, milyen undorító ez a gyárnegyed. - Mi az, hogy undorító? Szükség van az iparra. Tehát, teljesen mindegy, csak azt lehessen kifejezni, hogy nem, rosszul gondolod, buta vagy. Azt találtam neki mondani, mert kezdett fölmenni az agyam, pedig hát eléggé fönn van, próbált kitörni, amerre lehet neki. Tehát vagy lenyelem, vagy kijön. Azt találtam mondani: Mondd meg, Géza! - Mielőtt kimondtam már reflektáltam a gondolataimra, és nem úgy hívják. Tényleg így van, csak hát nevezzük el valahogy. A személyesség, az nagyon fontos. - Mondd, Géza! Miért kell mindenre valamit még mondani? Mire azt mondja: Nem kell. Azért merem mondani, mert ezen aztán egy akkorát nevettünk. Ez volt az a pont, ahol már ő is azt mondta, hogy ez már tényleg egy jópofa helyzet. Tehát a vádaskodónak ez a nehézsége, hogy önmagával, vagy a vélt önmagával nagyon is tisztában van a helyzettel is, de a másikkal nem. Ezért ebből a kapcsolatból, helyzetekből nagyon nem jó dolgok sülnek ki, és ha a kettőt most összefüggésbe hozzuk, igen gyakori az, hogy úgy köttetik egy házasság, hogy az egyik azt gondolja, hogy úgy lehet csak túlélni a kapcsolat nehézségeit, hogy meghunyászkodom, a másik meg azt gondolja - ez a belső meggyőződése, élethipotézise -, hogy a nehéz helyzeteket úgy kell megoldani, hogy erőt kell mutatni. Keresztül kell nyomni, mert különben elveszünk. Mikor mind a kettő így van, akkor egy szép kis háborús helyzet kialakul, ami egyikőjüknek sem jó, mert az intimitás tönkre megy bele. Egyáltalán nem mondhatjuk azt, hogy a férfiak vádaskodóbbak, mint a nők. Olyan szende szüzek tudnak vádaskodó alappozícióban létezni, legnagyobb meglepetéseim közé ezek tartoznak. Tehát, a templomban első padban ülő aszexuális hölgy, szinte minden jót elmondhatunk róla. Már honnan nézve, ugye? Megkönnyíti a pap életét kétség kívül. De aztán egy érzelmileg fogós helyzetbe kerül, s valami olyan áradat indul el belőle, hogy sose néznéd ki belőle. Soha. Aki egy vádaskodó túlélési pozícióban van, nagyon könnyen a vádaskodását értéknek és erénynek tartja. Mondom is mindjárt, hogy mivel szokta ő azonosítani azt, ami egyébként nem az, de hát nyilván az önmagunkról kialakított jó képhez ez hozzá fog tartozni. Tehát, ő asszertív, önérvényesítő. Képes önmagát képviselni. Egyenes, bátor, igazmondó, következetes, érdekérvényesítő és őszinte. Gondolja magáról. Csak a társa nem gondolja ezt róla. De miután ő engesztelő pozícióban van, mindig bemegy a kutyaólba. Ő tehát, aki - ha egy mondatban kéne összefoglalni - azt mondja: Igazam van! Végül is nekem van igazam. Lehet, hogy nem is az "igazam van"-on van a hangsúly, hanem, hogy nekem. Ahogy kimondtam, érzékeltem, hogy Nekem igazam van. Ő az, aki mindenben hibát talál, vádaskodik, kritizál, minősít és visszautasít, az intimitást széttöri. Közben belül ugyanúgy sebzett, mint az engesztelő, és azt gondolja, muszáj erősnek lenni és lenyomni a másikat, még ha az a férjem, a feleségem, a gyerekem, tehát a hozzám legközelebb álló, a legjobb barátom is, mert még kiderül, hogy gyönge vagyok. Mert még egyszer csak kibukik, hogy tényleg én is szoktam félni. Kiderül, hogy én sem vagyok olyan magabiztos, mint ahogy ezt mutatom. De ez nem derülhet ki! Akkor van biztonságban, ha a másik ember engedelmeskedik. De ezért a biztonságért nagyon nagy árat fizet. Nagyon nagyot. Ennek egy nagyon sajátos formája az érzelmi zsarolás. Amikor úgy vádaskodom, hogy még azt is elrejtem. Tehát, nagyon finoman csinálom, hogy magam előtt mondhassam azt, hogy de hát én csak….. . Most az érzelmi zsarolásról szeretnék néhány szót szólni. Nagyon szép téma. Azért is, mert éppen a héten volt nálam valaki, aki a következőt mondja: Nagyon nehéz helyzetbe kerültem (Nő az illető). Van egy szeretőm meg van egy férjem. (Nehéz, nehéz, de még bonyolódik.) Úgy döntöttem, hogy kilépek ebből a harmadik féllel való viszonyból. Ezt én már nem tudom csinálni, ez tűrhetetlen, kibírhatatlan, egyszerűen az erkölcsi érzékem már föllázadt ellenem. És ezt megmondtam a harmadiknak. S a harmadik persze összeomlott és azt mondta: Ha te ezt meg mered tenni, akkor én úgy fölhívom a te házastársadat, és én úgy beolvasok, hogy ez milyen régóta folyik! Innentől kezdve rajta vagyunk az egyenesen. Itt minden mondatot előre lehet tudni. Ezt ugye, nem kell, hogy érzékeny legyen a fülem, hogy azt gondoljam, hogy most egy érzelmi zsarolás történik. Ha teljesen süket vagyok is, hallom ezt. Csakhogy aki bent van, s egy engesztelő túlélési pozícióban van, nem veszi észre. Nehéz ezt elképzelni, ugye? Nem veszi észre, mert ott van benne az önértékelési hiány, és az van benne, hogy ha ez történik, vagy az történik, akkor meg fogok halni, akkor vége az életemnek, akkor mindennek vége. Ha elhagysz és nem szeretsz, akkor végem van, megsemmisülök. Meg sem hallja, hogy egy érzelmi zsarolás kellős közepén van. Ez azt jelenti, hogy föltehetően a saját életünkben is, ha mi erre hajlamosak vagyunk, egy csomó ember a bolondját járatja velünk, és nem is tűnik föl. Vagy esetleg földereng, hogy talán ez érzelmi zsarolás, de nem, nem, nem. Végül is igaza van, tényleg, végül is, ha most megértem őt, akkor … .

Nézzük az érzelmi zsarolást. Az érzelmi zsarolás nem rólam szól, hanem a másikról, aki annyira sérült, hogy ehhez a lehetetlen eszközhöz nyúl. Milyen jövőképe van egy olyan kapcsolatnak, ahol az egyik azt mondja, hogy fölnyomlak, ha nem maradsz velem? A legmegrázóbb, ha valaki engesztelő pozícióban van, simán él még így harminc évet. Tehát, a sebzettségéből adódóan az egyik fél a másik rovására hatalmi előnyhöz akar jutni. Ez az érzelmi zsarolásnak a logikája. Aki érzelmi zsarolásban van, vádaskodó, nyilván gondolhatjuk azt, hogy - ahogy Virginia Satir asszony mondja - egy alá-, fölérendelő hierarchikus szemléletben látja a világot. Tehát, muszáj pozíciófölényt kiharcolni, mert fenyegetve érzem magam a létezésemben. Tehát, muszáj. Ezért ő a másik rovására jut előnyhöz, vagy akar előnyhöz jutni, és ezt hogy mondja el nekünk? Hát úgy, hogy természetesen az én szempontjaim, amelyek alapján most megzsarollak, fontosabbak, mint a tieid. - Értem én, hogy ilyen primitív, morális aggályaid merültek föl ezzel a meghitt kapcsolatunkra vonatkozóan. Ez a kis morális bökkenő, mi ahhoz a gyönyörűséghez képest, amiben mi vagyunk? Ahhoz a földöntúli boldogsághoz képest ez a kis morális probléma? És ő ezt tényleg így éli meg, miközben e mögött egy nagyon nagy sérültség van - ha te ezt tényleg megteszed, bele fogok dögleni, meg fogok halni, nem tudok nélküled élni. Ez van mögötte. Amikor valaki azt mondja, hogy nem tudok nélküled élni, ezt nevezzük az önértékelés , az önbecsülés, súlyos károsodásának. Mert nem arról van szó, hogy az illető belegondol a veszteségbe, hogy mi történi akkor, ha a másik engem elhagy. Ha a másik engem elhagy, akkor én abba érzelmileg tényleg belepusztulok. Majd jön a föltámadás. Érzelmileg beledöglök, kikészülök, sírok, nem bírok dolgozni, hülye gondolataim vannak, és utána tudok élni. Itt két dolog összecsúszik. Az egyik, hogy a veszteséget nem lehet elkerülni, iszonyúan fog fájni, szét fogsz esni, és ez normális. Ez tart egy ideig, utána megtanulsz élni. Mert, hogy most is tudsz, csak megtanulsz nélküle. De aki ezt gondolja, az azt gondolja, hogy nem. Hogy az a veszteség, amit most elgondol, az az egész életén keresztül fog tartani, és tényleg bele fog dögleni. Ilyet azért érzünk, vagy gondolunk, mert meg vagyunk sérülve itt benn.

Mondom a hat pontját az érzelmi zsarolásnak. Ismerjétek föl, hogy amikor valaki ebben a vádaskodó túlélési pozícióban van, és éppen így telepszik rátok!

1. Fenyeget bennünket, hogy megnehezíti a dolgunkat, ha nem engedünk. Lásd, az előbb elmondott történetet. Itt bármi lehet: öngyilkos leszek; kiugrok az ablakon; kiugrok az ablakon és megölöm a macskáimat is; macskáimat ölöm meg, utána ugrom ki; a kutyát is megölöm; a kutyával öletem meg a macskát, és utána ugrok ki; a te macskáidat ölöm meg; először megölöm a macskáidat, aztán a kutyáidat; akkor nem tudják megölni az egereket ... . Ez tehát az első.

2. Célzás arra, hogy miattunk szenved, mert nem működünk együtt vele. Azért vagyok ennyire rosszul, mert nem működsz velem együtt. Valójában: nem engedelmeskedsz nekem.

3. Ígéreteket hallunk, hogyha majd beleegyezünk valamibe, akkor ezt és ezt fogjuk kapni cserébe. Zárójel: sose kapjuk. Nagyon nagy ígéretek vannak, sose váltódnak be.

4. A másik fél látványosan nem vesz tudomást a mi érzéseinkről, gondolatainkról. Ennek csak mi nem vagyunk tudatában, azért mondom el.

5. Pénzzel vagy szeretettel jutalmaz és büntet. Ha megteszed, szeretlek, ha nem teszed, nem szeretlek.

6. Hibaként állítja be, ha nem engedünk neki. Keresztény változat: bűn.

Erről nem akarnék többet.

Hármas (Ó, ezt ismerem belülről): Okoskodás.

(Jaj, nem mondtam el, hogy mit mond! Emlékeztek, hogy 8 évvel ezelőtt vagy 9, mit írtam. Ugye, az az alaphelyzet, hogy megyek a villamoson (múltkor busz volt), és neki esek valakinek, mert hirtelen fékez a jármű, és ki is szóróm az ő kosarát, és őt is egy kicsit meglököm. Mi jön ebből? A vádló azt mondja: Miért teszi pont a lábam alá a koszos kosarát, nem tud vigyázni? Ha kitörtem volna a nyakam, maga volna érte a felelős! Szedje össze a nyamvadt almáit végre! - Ez a 9 évvel ezelőtti harmonikus megjegyzésem erről.)

Okoskodás. Az okoskodó egyetlen dologgal (a háromból) van igazából tisztában, vagy legalábbis képes rá figyelni, és ez a kontextus. Se önmagával, se a másikkal nincsen igazán megfelelő viszonyban. Semmi más nem foglalkoztatja, csak a helyzet. S akkor nekiáll ezt elemezni. Mivel lehet őt összekeverni? Okos, elemző, rátermett, higgadt, erős, bölcs. Ő nyilván ezt gondolja magáról, s közben nem lehet vele élni. Embertelenül tárgyilagos. Tagadja az érzéseket a másiknál is, magánál is, vagy megveti őket. Virginia Satir asszony a következőt mondja az okoskodó fajtáról: "Az okoskodó fajtából hiányzanak a testnedvek. Kevés könny, kevés izzadtság, kevés anyatej, kevés sperma." Nem képződnek szabadon a nedvek, csak okoskodunk. Az elsőnél, az engesztelőnél ez volt: Igazad van! A vádaskodónál az volt: Igazam van! A okoskodó mivel foglalkozik?: Mi az igazság? Ez izgalmas dolog kideríteni egy romokban heverő kapcsolatban, most végül is ki, hány százalékban felelős ezért, de ettől semmi sem lesz jobb. 15 %-a az embereknek (Zárójel: férfiaknak). Itt előnyben vagyunk, ezt bírjuk nagyon.

Mondom a történetet: Fékezés következtében a kosár elveszítette az egyensúlyát és összeütközésbe került a lábammal. Kérem, hiába élünk a XXI. században, a III. évezred elején, a fizikai törvények, a fizikai törvényszerűségek állandóak. A tervezők bizonyára dolgoznak már olyan járműveken, amelyek ilyen helyzetben is biztosítani tudják az utazóközönség és az értéktárgyak relatív biztonságát. - Ő tehát ez, nehéz vele nagyon.

Négy. A negyedik stílus: zavarodott, zavarodottság. Ez a legfaramucibb. Nincsen tisztában - mondjuk így -, nincsen harmóniában, egységben önmagával, a másikkal meg a helyzettel se. Ő a zavarodott. Tudjátok, ő az, amikor valami komoly téma előkerül, és elkezd vicceskedni. Nem bírja elviselni, hogy egy komoly téma jelent meg. Amikor valaki kezdeményezné azt, hogy mélyebbre menjünk egy helyzet tisztázásában, elüti egy poénnal. Ez zavarodottság. Nincs otthon se magánál, se a másiknál és a helyzetet sem tudja reálisan fölmérni. "Ha el tudom terelni ezt a húzós témát, nem esik bajom." Fenyegetve érzi magát, és akkor azt sikerült megúszni. Olyan gyakran mondtam már ezt, a legáltalánosabb példa: a gyász. Mikor valaki egyszer csak elkezd zokogni a friss veszteségével, és sír, hogy meghalt, és nem tudom fölfogni, és ki van készülve. A zavarodott, mert ilyenkor persze nem 0,5 meg 1 %-unk lesz zavarodott, hanem sokkal több, rögtön elkezdünk valami olyasmit mondani, ami azt a célt szolgálja, hogy mi kimeneküljünk ebből a helyzetből, miközben azt gondoljuk, hogy most valami segítséget nyújtunk neki. "Nem szabad sírni!"

Mivel lehet összetéveszteni: vidámság, spontaneitás, kreativitás, humorérzék, hangulatteremtés. Nem erről van szó, hanem menekülésről. Az illető nincs egyensúlyban.

"Úgy látszik, ma alacsonyan repülnek a fekete macskák. És ez a járgány úgy megijedt tőlük, hogy hirtelen földbegyökeredzett a lába. Egyébként, múltkor a szomszédasszonyt majdnem elütötte a busz, azóta csak villamossal jár. De ez egy teljesen lehetetlen nőszemély. Tudja, mondta is a nagybátyám róla, hogy… ." Tehát, körülbelül ez.

Elmondtam a négyet. Körülbelül 10 évvel ezelőtt ismerkedtem meg ezzel a szempontrendszerrel, és nagyon sokat jelent nekem. Rengeteget tanultam belőle. Talán még soha ilyen hosszan olyasmit nem mondtam el - mint, amit 8 vagy 9 évvel ezelőtt, igen -, de azt gondoltam, hogy ez annyira használható, hogy ha valakinek ismétlés, hát inkább elmondom kétszer. Nagyon jól használható. Nagyon. Arra, hogy önmagunkon fölismerjük azt, hogy milyenek is vagyunk és e mögött mi lehet, és hogyan múlik rajtunk az, ha egy kapcsolat, egy helyzet nem tud megfelelő módon oldódni.

Azt mondja Satir asszony: Van egy ötödik forma, amit az embereknek elenyésző kisebbsége gyakorol, főleg készség szinten, ez pedig a hiteles kommunikáció. Beszéljünk egy picit a hiteles kommunikációról, aminek az alapja nem egy technikának a megtanulása. Hanem hogy lemondunk az alá-, fölérendelő nézőpontról, és helyes önértékelésre jutunk. A hitelesség, valahogy így lehetne összefoglalni: hiteles személy az, aki nagyon mélyen tud azonos lenni egy másik emberrel, és tud nagyon egyéni lenni sajátmagára vonatkozóan. Tud nagyon eredeti lenni, de olyan értelemben eredeti és egyedi, hogy közben nagyon mélyen megéli az egységet a másikkal. Tehát, nemcsak az egyik vagy a másik. Vannak rettentő egyedi, eredeti emberek, és képtelenek egymással, a másikkal kapcsolatban lenni. És vannak, akik hitetlen mélységes egységben vannak, és emiatt teljesen szürkévé válnak. Nem is látjuk, hogy hol vannak ők. Tehát, az a fajta egyediség, ami azt jelenti, hogy egységben vagyok magammal, a másikkal és az összefüggéssel. És ebből jön ki egy egyediség. Szeretnék nektek valakit mondani, hogy kit látok például ilyen zseniálisan egyedinek. Zseniálisan egyedi, miközben hihetetlen módon együttérző és rá tud hangolódni másokra, de közben vállalja magát is. Úgy hívják az illetőt, hogy Milton Erickson. Hallottatok már róla? Hozok nektek sztorikat, s nem fejezem be. Ki kell találni, hogy hogyan oldja meg Milton Erickson. Erickson orvos pszichiáter, a lélektanban a hipnózis használata a pszichoterápiás munkában, ez kötődik elsősorban a nevéhez. Közben pedig egy igazi zseni. Akinek olyan eredeti húzásai vannak, ami csak abból jöhet ki, hogy hihetetlenül érti és érzi a másikat. Van egy pszichiáter vagy egy pap, aki eredetieket húz. Ez még semmit nem jelent, a kérdés, hogy segít-e a kliensnek. Ahhoz meg mire van szükség, hogy képes legyen a kliensét, a másikat nagyon érzékelni, és fölismerni a helyzetet, amiben egy eredeti megoldás tényleg működik. Mondok egy példát. Jár nála egy alkoholista. Elmondja a szenvedélybeteg, hogy az apja és az anyja is alkoholbeteg volt, a nagyszülei is isznak, a házastársa is iszik, és a munkahelyi közeg, amiben van, ott is isznak. Egy ilyen "egyszerű" helyzet. Akkor arra gondol, hogy neki lehet állni anonim alkoholisták x év, satöbbi, azt gondolja, hogy ennél az embernél ez nem fog működni. Ez annyira nehéz, hogy nem fog - nincs olyan kapcsolata, nincs olyan közege - tehát nem lehet valakit gyökerestől mindenből kirántani, hogy ne igyon. A következőt mondja neki, mikor kiderül számára, hogy ennek fele sem tréfa. - Ajánlanék én magának valamit. Nem messze ide van egy botanikus kert. A botanikus kertben hatalmas kaktuszok is vannak. Mondok én magának valamit a kaktuszokról. Egyes kaktuszok három évig is bírják ivás nélkül. Menjen le, nézze meg ezeket a kaktuszokat! S lement és órákig ott ült, és nézte a kaktuszt a feleségével együtt. Meggyógyultak.

Mondanék még néhány ilyen történetet.

Pszichiáterként dolgozott és egyszer csak az tudatosult benne, hogy az osztály, ahol ő fungál, két kliense is Jézus Krisztusnak tartja magát. Természetesen pszichiáterként gondolta, hogy próbál valamit segíteni rajtuk, és úgy döntött, hogy hagyja az addig bevált terápiákat, s egy más eszközhöz nyúl. Mi volt ez? Leülteti őket egymással beszélgetni. Egymással elkezdtek beszélgetni, és ráébredtek, hogy valami irrealitásról van itt szó.

Ugyanehhez kapcsolódik egy harmadik történet. Az osztályon egy újabb Jézus Krisztus jelenik meg, de addigra ez a másik kettő már meggyógyult, így nem lehet ezt a jó ötletet tovább folytatni. Akkor a következő jut eszébe. Az történt, hogy elvitte őt egy építkezésre, ahol ácsok dolgoztak, és azt mondta: Na Jézus, segíts nekik! És ez is bejött. Gondolom, van kétszer annyit történet, ami nem jött be, de ezek nem olvashatók. Mondom a kedvencemet. Egy tizenkét éves lány kliense fekszik benn az osztályon, és miért, miért nem, annyit lehet tudni, a családi történetről, ő rettenetesen elkényeztetett egyke lány, és kifejezetten, ha valami nem úgy történik, ahogy neki tetszik, akkor egész brutális tud lenni. De olyat megcsinál ez a lány, hogy a sarkával úgy beletapos a felnőttekbe, hogy az egyiknek eltörik a lábujja. Tizenkét éves. Néha a legkisebb ellenállásra a környezete részéről dühkitörésekkel válaszol. Erickson a következőt teszi. Fehér orvosi köpenyben, teljes pszichiátriai méltóságával bemegy ehhez a lányhoz, és ellentmond neki. A lány a tapétát elkezdi lefelé tépni a korterem faláról. Mire Erickson elkezd neki segíteni. Együtt tépik a tapétát a falról, és utána azt mondja: Ez itt nagyon jó, most végeztünk. Kint sokkal jobb buli van. Kiviszi a lányt, és szembejön egy ápolónő, és az ápolónőről lerántja a ruháját. Az ápolónő ott áll melltartóban meg bugyiban. Erre a tizenkét éves lány fölkiált: Doktor úr, ilyet nem szabad csinálni! Olyan együttérző lesz ezzel a hihetetlenül kiszolgáltatottan ott álló nővérrel, hogy beszalad a kórterembe, lerántja a takaróját az ágyáról, és ráteríti erre a nőre. Lábjegyzet: Az arra járó nővérke beépített ember volt. (Tehát, jól állt rajta a bugyi.)

Egy utolsó. Jön hozzá egy hölgy, és arról panaszkodik - ez bizonyára másoknak is ismerős lesz -, hogy 82 kiló, de 60 szeretne lenni. Már az ötödik ilyen folyamatán van túl, tehát ötször kudarc. Mindig lefogy, fölhízik. Elmegy a pszichiáterhez, talán az segít neki. Erickson a következőt mondja neki: Pontosan tudom, mit kell tenni. - Doktor úr, mondja! - Hízzon 90 kilóra és utána kezdjen el fogyni! De 90 kiló alatt meg se kísérelje a fogyást! Az illető elkezd zabálni, eszik és eszik, hogy fölhízzon arra, ahol azt mondta a doktor úr, már el lehet kezdeni fogyni és majd működni fog. Már 90 kiló, és agyon zabálta magát, és undorodik már magától, és már alig várja, hogy fogyjon, akkor egyszer csak ez egy valódi, belső indíttatásból történik már. És nem abból, hogy mit gondolnak rólam, meg nem ez a trendi. Hanem az gondolja, hogy most már elegem van, hogy ilyen vagyok.

Mondok egy "ennedik" történetet a saját praxisomból. Annyira büszke vagyok. Életemben azt hiszem, egyszer sikerült valami ilyesmit csinálnom, ezt most rögtön el is mondom. Gyóntatok a katolikus gimnáziumban. Tudjátok, egy ilyen gimiben a gyóntatás, énnekem maga a kínszenvedés. Nem a gyóntatás miatt, hanem hogy áll kint 25 ember, és van az egészre 1 óránk. Ülök benn, és jön egy lány, de halálos szürkén, sápadtan, s mondja, hogy mik az én bűneim: Én semmi jót nem tudok csinálni, én mindet elrontok, valójában senkit sem szeretek, egyáltalán nem vagyok jó senkihez, nem tudok rendesen tanulni. - Ezt ugye el tudjátok képzelni! - A végén, ahogy mondja, még el is kezdi: én hülye vagyok, béna vagyok. - Erre van 2 perc. - Most ha azt mondom, hogy én föloldozlak téged, mit csinálok akkor vele? Ezt nem lehet így hagyni! Ha azt mondom, hogy nem vagy hülye, ez se sokra vezet. Jól beledöngölöm, hogy ne mondjál ilyen hülyeségeket! Ezek nem annyira jó beavatkozások. Na, de ketyeg az idő, már csak egy perc van. - Te, most körülbelül egy nap hányszor mondod azt, hogy béna vagyok, hülye vagyok, nem megy nekem, marha vagyok, szerencsétlen vagyok? Elgondolkozik: Hát olyan 80, 90-szer biztos. - Akkor kérlek, vegyél egy diktafont és mondd rá föl 80, 90-szer a teljes repertoárt! Utána minden nap hallgasd meg reggel és este! Rám néz, és kiszakad belőle a következő: Hát, hülye vagyok én? - Na, akkor én föloldozlak téged. Mehetsz!

Azt mondja Virginia Satir: "A hiteles kommunikációhoz arra van szükség, hogy képes legyek egységben lenni önmagammal, a másikkal és a helyzettel." Látjátok, hogy ezzel valami nagyon szépet mond. Mert mindig, amikor arról beszélünk, hogy hitelesség, állandóan csak magunkra gondolunk. Nem? És innen jön a következő, már teljesen eszetlen mondat: Ami a szívén, az a száján. Az összes érzésével azonosul, ezt rögtön a környezete tudtára adja. Ez nem hitelesség. A legkisebb érzületemet is rögtön hányom kifelé. Mi ebben a hiteles?

Virginia Satir azt mondja: A hitelességhez ez a három dolog kell. Hiteles viszony önmagammal, hiteles viszony a "te"-vel, annak a figyelembe vétele, érzékelése, jelenlét a másikkal és a közegnek, a kontextusnak, a körülményeknek is a reális értékelése. Ebből jön ki az embernek a hitelessége, és az erre épülő hiteles kommunikáció. Hú, de szépet mond! Sokkal több, mint amire én eddig gondoltam.

Akkor most ellenőrizhetjük, hogy mennyire vagyunk hitelesek. Jön a teszt. (Nem fér bele, de azért jön. Legföljebb nem fejezem be.) 8 pontban összefoglalja, hogy hogyan tudom önmagamat megnézni a hitelesség szempontjából. Ha a másik oldalról, hogy vádló vagyok-e, engesztelő, okoskodó vagy elkerülő nem ismertem volna föl eléggé magamat, és arra gondolok, hogy én egyszerűen csak bölcs vagyok és kreatív. Ez azoknak szól, akik még most is tartják magukat. "Még mindig a feleségemmel van a baj!" Most nekik beszélek.

1. A kérdésekre egyenesen tud válaszolni. Nem kérdez vissza, hogy: Most miért kérded? Miért fontos ez? Miért jutott eszedbe? Miért futnak azok is a labda után, akiknél nincs? Miből gondolod? Tehát van egy egyszerű kérdés, nincs válasz, rögtön visszakérdezés. Mondjuk, kimegyünk itt az épületből. És valaki a következőt kérdezi: Hazamész? (Tőlem) Mire az én válaszom: Elvigyelek? Miért azt kérdi, hogy hazamész-e? A kérdés az így hangzik: El tudsz engem vinni, ha hazafelé mész? Vagy: Megyek Óbudára. Arra felé mész, el tudnál vinni? Ugye, a másik rész, az meg én vagyok. Hallom ezt, hogy: Hazamész? Akkor rögtön: Mi köze hozzá, hogy hazamegyek-e? Én megyek, én autóm, én lábam, én hazám. Miért nem mondhatná?: Hazamegyek. Nem megyek haza. De én sem ezt mondom, ugye? Miért, elvigyelek? Én evvel gyártottam egy hipotézist, hogy ő azt kérdezi, hogy…. . Egyetlen fordulat, de mind a ketten totál benne vagyunk. Ezekből jön az ki, hogy: Miért, elvigyelek? S akkor: Jaj, de nem akarok zavarni!

A kérdésekre tudunk válaszolni. Hogy például, hogyha erre a kérdésre, azt mondom, hogy hazamegyek, ez nem bántja az önértékelésem. Nem érzem, hogy a szabadságomba gázolnának egy ilyen kérdéssel, hogy: Hazamész? Tehát, hogy tudom azt is mondani, hogy igen vagy nem, és semmi baj vele. Persze, mondhatom azt, hogy: Semmi közöd hozzá! De akkor ezt mondjam meg. Tehát: - Hazamész? - Közöd hozzá? - Igazad van. Elvinnél? - Nem.

Így épülnek az emberi kapcsolatok. Tehát Virginia Satir azt mondja: Kérdésre egyenesen tud válaszolni. De én akkor hozzáteszem, hogy egyenesen tud kérdezni.

2. Szabadon megjelenik, sugárzik belőle a nemisége, vagyis az, hogy férfi vagy nő. Ez nem azt jelenti, hogy tombol. Az önazonosságnak a nemi önazonosság vastagon része. Ez teljesen egyértelmű. Eszembe jut, valamelyik TV műsorban hallottam. Ül egy nő, riporter előtt - valamilyen TV 2-ős műsor -, és mélyen dekoltált. A riporter erre rákérdez: Nagyon szép a dekoltázsod, Mari. Máskor így szoktál? Akkor a Mari egészen fölháborodva azt mondja: Ez szörnyű, hogy én egyszerűen csak megjelenek, és akkor a férfiak a mellemet nézik. Szoktam nekik mondani, hogy: Itt vagyok! Az a kérdés, hogy ő tudja-e, hogy itt van.

Szóval, tud az illető férfi vagy nő lenni vállalhatóan.

Emlékeztek-e arra, egyszer egy nő ült velem szemben. Beszélgettünk, s egyszer csak ez a nő megáll - talán első vagy második alkalom volt - és azt mondja (hihetetlen bátorság): Én azt hiszem, Feri atya, hogy valami nem működik köztünk. Rossznak tartasz engem? Vagy hülyének látsz? Mert valami - úgy érzem - nem működik. Azért nyeltem egy nagyon nagyot, mert számomra az illető antipatikus volt. Ilyen van. De segítségre szorult. De az antipátia fő motívuma az az volt, hogy nőként hihetetlenül nem tetszett. Hát most mit csináljak? Férfi, nő. Ránéztem, és öt jó gondolatom lett volna, hogy mit kéne magán megváltoztatni, hogy nekem jobban tessen. Naná, hogy ez bekerült a kettőnk kapcsolatába. A személyét tudtam a leginkább elfogadni, de nőként tudtam a legkevésbé. Nem tetszett. Néztem, és esztétika is van a világon. Azt mondtam, ha a kliens őszinte, akkor a pap is legyen az! Mondom neki: Tudod, az van, hogy emberileg nagyon rád tudok hangolódni, de nőként te vagy az antiesetem. Egyszerűen ettől nem tudok még elvonatkoztatni. Némi szünet, nála is, nálam is. A kapcsolat szünetelt egy kicsit. Könnybe lábadt a szeme. Hú, gondoltam, most vége van. Fölsóhajt, és azt mondja: Már azt hittem, valami baj van! Normálisabb volt, mint én. Nem hozta összefüggésbe az önértékelését a rántott hús állapotával. Képes volt megkülönböztetni azt, hogy attól, hogy énnekem ő nőként bejön-e vagy nem, semmi köze ahhoz, hogy ő értékes vagy nem értékes vagy, hogy köztünk tud valami jó folyamat menni. Három vagy négy éve jár azóta. Ha nagy baj van, jön. Ezt így csináljuk. Ővele olyan brutális őszinteséggel megy, mert valahogy ez ott megteremtődött rögtön és nem adjuk alább. Nagyon működik.

Arra hoztam föl példának, hogy itt énnekem a férfi önazonosságommal valahogy el kellett számolni. Mert, hogy arról volt szó, nem másról. Nem a segítő attitűdökről, meg a kompetenciákról, nem erről. Hanem arról, hogy én férfi, ő nő, és itt mi van.

Tudom, hogy lejárt az idő, de elkezdtem egy történetet. Emlékeztek még? Egy nagyon elfoglalt pszichiáter terapeutáról. Két mondat és befejezem.) Beszélgettünk, hogy egyáltalán nincs időnk. Van egy közös ismerősünk, aki elkezdett hozzá terápiára járni. Kérdezem tőle, hogy: Na, Laci! Akkor azt a klienst miért vállaltad? Rám néz, és teljes természetességgel azt mondja: Mert tetszik. Ne értsétek félre, ez nem azt jelenti, hogy viszonyt fog vele folytatni. Egyáltalán nem. Azt mondja: Szép. Mert szép nekem. (Persze ez szubjektív.) Mert szép, és ha ránézek szép és kedvem van hozzá.

Köszönöm a figyelmeteket!

Akar-e valaki hirdetni?

 Lejegyezte: Somogyi Erzsi és Tóth Erika