A nem hiteles kommunikáció okai, mélyebb értelmezése, a Satir- modell alapján

Isten hozott Benneteket! Szerbusztok!

Miről is beszéltünk? A hitelesség szempontjairól abban a vonatkozásban, hogy hogyan tudjuk föltárni azt, és hogyan tudjuk önmagunkat egy tükörben megtekinteni, hogy vajon képesek vagyunk-e a hitelességre. A kongruencia szót fordítja a fordító erre a kifejezésre, hogy hitelesség. Akkor egyenesen válaszol a kérdésre, nem kérdez vissza, hogy miért. Szabadon megjelenik, sugárzik belőle a nemisége, hogy férfi vagy nő, hosszú okfejtések nélkül meg tud nevezni néhány vágyat a sajátjaiból. Őszintén tud igent vagy nemet mondani, szabadon választ, mielőtt véleményt alkotna, megvizsgálja a szavakat, elképzeléseket, tetteket és helyzeteket. A szülői értekezlet után odajött hozzám egy hölgy, egy édesanya, és azt mondta, lennék-e a lelki vezetője. Mondtam neki, hogy fogalmam sincs, hogy az mi. Mert én gondolok róla valamit, de hogy ő mit gondol róla gőzöm sincs. Úgyhogy ilyen elaknásított kérdésre sosem válaszolok, hanem azt mondtam, képes vagyok leülni veled beszélgetni egy órát.

- Kockázatot vállal saját magáért akkor is ha félelmeit még nem oszlatta el. Szembe tud menni a félelmével. Még mindig van kérdése az életről, nyitott az új lehetőségekre, nem tesz úgy, mintha minden helyzetre kész válasza lenne.

- Képes hallgatni a belső intuíciójára, ha új lehetőségekről, választásról, megoldásokról van szó, és azt a cselekvésbe átvinni. Akkor a hiteles kommunikációnak a 4 szempontja. Tudatában van magának, a másiknak és az összefüggésnek, a helyzetnek, amiben történik a találkozás. Teljes figyelmével részt tud venni a másikkal való kapcsolatban. Ennek jó ismérve, hogy vissza tud-e emlékezni, hogy a másik mit mondott, vagy, hogy ő mit érzett.

- Tudatában van a testi üzeneteinek. Itt is nyugodtan mondhatjuk, hogy nem csak a sajátjának, a másikénak. Látom a másik testét, és az számomra fontos üzenet, nem azért, hogy utána manipuláljam. Jó tréningeken meg lehet tanulni, hogy nézd a másik üzenetét, és tudhatod, hogy most el tudod-e adni a kütyüt neki vagy nem, és befogadó-e vagy nem.

- Legyen tudatában a védekezéseinek, az elhárításainak és a családi szabályoknak. Mit igen, mit nem.

A hitelességnek a három szintje, ha most innen nézzük, akkor az első alapszintje az érzéseim, testem. A második észlelés, vágyaim, igényeim, szükségleteim, amelyek aztán elvárásokban is megjelennek vagy megjelenhetnek, és a harmadik szint, a spirituális szint, az abban való tudatosság. Satir asszony beszél a spiritualitásról, én direkt kihagytam azt a fejezetet, mert azt majd külön szeretném hozni. De ezt mondja, hogy a hitelességnek, önazonosságnak ez a három szintje: érzések, test, észlelés, vágyak, szükségletek, spiritualitás.

Beszéltünk a fényről, most szeretném ezt ellenpontozni. Akarok nektek egy történetet mondani. A történet szól egy anyukáról, egy apukáról és a gyerekről. Mert, hogy fiatal szülőpárról van szó, és egy gyerekük van, a gyerek. Arról, hogy egy nagyon egyszerű történetben mi minden játszódik le, és mi mindent tudunk föltárni abból, hogy a legegyszerűbb hétköznapi szituációban is, mindaz, ami ellehetetleníti a hitelességünket, az hogyan van jelen. Szeretnék most egy történetet elmondani, a mai alkalommal végig ebből a történetből fogunk dolgozni, és az ellenpontozás az úgy nézne ki, hogy nagyon szeretném nektek leírni, hogy miféle szülői magatartás és nevelés következménye, vagy következménye lehetett az, hogy mi magunk nehezen tudunk a hitelességünkre rátalálni. Ez lenne az ellenpontozás. Most mélyebbre megyünk egy kicsit. Nem csak leírjuk azt, hogy a 4 fajta nem hiteles kommunikáció hogy is van, hanem mélyebbre menve, hogy miért van úgy.

Nézzük a történetet. Jött hozzám a fiatal pár, és azt mondják, hogy baj van a gyerekkel. Ilyenkor mindig tudom, hogy sosem a gyerekkel van a baj. Van a felszínen előjövő téma, meg a látens téma. Sok esetben, aki a témát hozza, tényleg nem tudja, hogy valójában mi a témája. Hogyan jött ez elő? Persze az elején tisztáztuk, hogy nincs gyerekem, ezt fontos volt tisztázni, ha nem tudták volna. Én tőlem ilyen mélységesen, a tapasztalati világból fakadó szülői nem tudom miket ne várjanak. Rögtön mondtam, hogy én a gyerekhez nem értek, ott én még nem tartok. Néhány évvel ezelőtt rájöttem, hogy talán már tudnék férj lenni, most ez már néhány éve tart, elég nehéz. Most már mernék megházasodni, ha az csak egy ilyen férj-feleség történet lenne. Talán nem okoznék akkora nagy bajt. Most vagyok azon az úton, hogy mikor leszek alkalmas arra, hogy apa legyek. Tényleg. Nem biológiailag, mert lassan arra már nem vagyok alkalmas. Én valahogy ilyen elcsúszásban vagyok.  Tehát tisztáztuk, hogy nincs gyerek. Gyereknevelésből annyi tapasztalatom van, amit gyerekként átéltem. Hát azt inkább hagyjuk. Maradjunk a felnőtteknél, mert ez valamennyire…Na, ebben megegyeztünk, és a következő nagyon egyszerű történet. Azt kértem tőlük, hogy mondjanak egy tipikus helyzetet, amikor azt élik át, amit úgy át szoktak élni, amitől azt gondolják, hogy érdemes volna segítséget kérni, mert nem bírunk vele mit kezdeni. A helyzet így néz ki. Az anya és a gyerek eseményével indul, játszótéren vagyunk. Az anyuka a nagy fiával, aki már 5 éves, elmennek a játszótérre, az apa pedig később fog érkezni. Mi történik? A gyerek elkezdi birtokba venni a játszótéren a játszótéri játékokat. Az anya, ahogy látja a gyerekét, hogy mászik föl a csúszdára, a glóbuszra, úgy ítéli meg, hogy a gyerekem ügyetlen. Nem elég ügyes, ezért egyre feszültebb és dühösebb lesz, hogy mégis csak egy fiam van, nem igaz, hogy ennyire szerencsétlen, esetlen, hogy nem tudja úgy csinálni, hogy egy láb és a másik láb mellé zár. Hanem egyik láb, másik a következő fokon van már. Nem az, hogy lép és zár, hanem lép és lép. Tehát a sima szemlélőből, egyszer csak egy érzelmileg érintett anyává válik, és amikor a gyerek a maga játékos módján megy játszani, egyszer csak elfogy a cérna, és elmondja a gyerekének, hogy kell felmászni. A gyerek már egy kicsit kevésbé jókedvvel megy vissza játszani, de mindenesetre megpróbálja a nyílt szülői utasítás alapján az életét tovább élni, kevés sikerrel. Az anya még jobban dühbe gurul. Az összes többi fiú gyerek jobban csinálja, mint az én fiam, ennyire béna nem lehet. Ezért aztán kiáltani kezd a gyerekének, hogy lép és, lép és, lép és. Ez egy kicsit sem megszégyenítő ott a játszótéren. Mindenesetre a gyereknek elmegy a kedve az összes játéktól ez biztos, és mit tudna csinálni, visszamegy a saját anyukájához, és az anyuka kicsit reflektáltan, kicsit még dühtől lihegve, de természetesen nagyon azonosulva önmagával, még úgy utoljára még egyszer nyomatékosítja, hogy fiam, nemsokára iskolás leszel, és lép és zár, lép és zár…A gyereknek valahogy itt elfogy a türelme, és elkezd perelni az anyjával. Amit abban a formában tesz, amit minden gyerek. Sír is, kiabál is. Ez az a kulcs pillanat, amikor megérkezik az apa. Az apa látja, hogy mi történik az anyja és a gyerek között, és pontosan tudja, hogy mit kell egy ilyen helyzetben csinálni. Megrántja a kisfiúnak a kezét, és elkezd vele még hangosabban üvölteni, mint ahogy ő üvölt az anyjával. „Édes fiam. Így te nem üvölthetsz az anyáddal. Akármi is történt, engem nem érdekel…” Tudjátok folytatni, ugye? De a helyzet nem itt ér véget, a helyzet ott ér véget, hogy mit gondol erről az anya. Az anya azt gondolja - ahogy beszélgetünk, akkor derült ki, mert mindig kérdeztem, hogy mi volt belül, ez volt kinn és mi volt belül? Az volt bennem, hogy ez a hülye férjem, akinek fogalma sincs, hogy mi történik köztünk, én vagyok itt a gyerekkel a játszótéren, én tudom, hogy mi történt. Vagyis itt már a harag és némi bűntudat, pedagógia folyamat, most próbálja még az anya valamennyire kézben tartani a szálakat. „A férjem csak elrontja ezt az egész helyzetet!” Ezért mit csinál? A gyereket kirántja a férfi kezéből, és ráüvölt a férjére, hogy ne üvölts ezzel a gyerekkel, mit tudod te, hogy mi történt. Erre a férfinek a reakciója, aki éppen csak most érkezett meg a családi idillbe, sértetten, fájdalommal, egy szó nélkül elmegy. Mire a nő teljesen magába zuhan. Elég kis egyszerű helyzet, ugye? Néhány éve házasok. Ha elkezdjük kérdezgetni az apát és az anyát, a férjet és a feleséget, a férfit meg a nőt, akit kérdezünk, az válaszol. Másokat fognak válaszolni. Elkezdjük őket kérdezgetni, akkor a következőkhöz jutottunk, de ez kb. 2 óra, kétszer 1 óra mire ezek valóban felszínre tudnak jönni. A feleség a következőig jut el. Azt mondja, hogy igazából rájöttem, hogy nekem tényleg nagyon komoly elvárásaim vannak a fiam felé, és igenis elképzeltem, hogy az én fiamnak ügyesnek, rátermettnek, kongruensnek kell lennie, és nem engedhetem meg magamnak, hogy nem, hát az én fiam, az én gyerekem. Amikor végigmegy ez a találkozás, akkor a feleség legvégül a következőt mondja ki a férjének: Tudod, igazából rád vonatkozóan az van bennem, hogy nagyon hiányzol, hogy úgy egyébként is hiányzol, mert sokat dolgozol, és állandóan én vagyok a gyerekkel, és annyira jó lenne ha együtt is lennénk a gyerekkel. Ez annyira jó lenne nekem, mert én magam is tudom, hogy sokszor nem úgy csinálom, ahogyan kellene, és annyira erősítő lenne, hogy ha velem együtt lennél, és együtt tudnánk valamit…Egyetlen mondat: Tudod, hiányzol. Hiányzol nekem férfiként is, férjként is, apaként is. Hiányzol, legyél velem többet. Akkor a férfinek a legmélyebb dolgai. A férfi azt mondja, hogy hát igen, tényleg belátom, hogy olyan vagyok ezekben a helyzetekben, mint egy sértődött gyerek. Feleség azt mondja, hogy bizony, bizony, ilyenkor azt érzem, hogy két gyerekem van. Van egy dühöngő gyerekem, meg egy sértett gyerekem. Ez akkor az apokaliptikus fantáziáit beindítja. Most így éljek még 50 évig. Nevelem a gyerekem, nevelem a férjem. Kérdezem a férfit, hogy mélyebben mi van benned? Akkor elmegyek sértettem, duzzogva, és az van bennem, hogy neveld te a saját gyereked, a te gyereked, akkor neveljed. De nem ez a legmélyebb. A legmélyebb ugyanolyan szép, mint a feleségnél. A legmélyebb az, tudod, szeretném azt tapasztalni, hogy szükséged van rám, hogy értékes vagyok, hogy értékesnek tartasz a veled való kapcsolatban, hogy tudok olyan lenni, hogy az neked jó, és értékes vagyok a gyerekünkkel való kapcsolatban is, hogy tudok olyan tenni, ami a gyerekünknek jó. Azt szeretném, ha értékelnél. Ez van a legmélyén. Két órás beszélgetés kell ahhoz, hogy egy újból és újból megismétlődő játszma, amiben a felszínen ilyen ádáz küzdelem folyik, és mindenki mindenkinek beszól és belerúg, és valahogy minden elromlik. Ha elmegyünk a legmélyére, ezt nevezem itt spirituális szintnek. Először fel kell tárni az érzéseket, a gondolatokat, aztán a vágyakat és az elvárásokat, amik ebből fakadnak, és aztán eljutunk a spiritualitásig, hogy szükségem van rád és azt szeretném, ha értékesnek tartanál. Ezt én már a spirituális szintnek tartom, mikor valaki ezeket ki tudja mondani, és amikor mind a két fél egymásnak ezeket el tudja mondani, ott tényleg megjelenik a pillangó. Nagy csend lesz, és akkor egy ilyen láthatatlan pillangó elrepül gyönyörű szép szárnyával. Ez az alap történet. Mi az, ami ezt a nőt, ezt a férfit, ezt az anyát, ezt az apát, ezt a férjet és ezt a feleséget nem abba az irányba vitte, amit ők maguk is a szívük mélyén a legjobban szerettek volna? Bár finoman megjegyzem, hogy ameddig nem beszélgettünk egy biztonságos közegben arról, hogy mi van a szívük mélyén, azt ők nem tudták. Ez az, amiről a múltkor beszéltem, hogy hogyan tudnék hiteles lenni azonos önmagammal, ha nem is tudom, hogy ki az a valaki, akivel azonos lehetnék. Ha fogalmam sincs ki ez a valaki, azt gondolom és azonosítom magamat a dühös férfivel, a megsértett férfivel, ha azonosítom magam az elváró anyával, ha azonosítom magam az otthagyott feleséggel. Bármivel azonosíthatom magam, csak nem mentem el a spirituális szintig. Ezért egyáltalán nem mindegy, hogy mivel azonosítom magam. Itt vannak ezek a rétegek, de érdemes lemenni a legmélyére, és a legmélyén mindig szép dolgok vannak, mindig. Sosem láttam, hogy mentünk negatív, negatív és egyszer csak az ne váltott volna pozitívra, mindig pozitívra vált, csak nem biztos, hogy te eljutsz oda, hogy az is én vagyok, hogy felismered, hogy a sokkal mélyebben én vagyok. Ezért nem tudsz vele azonosulni. Ilyen értelemben nem tudsz hiteles lenni. Ezért mondja Virginia Satir, hogy a hitelességnek szintjei vannak. Mondhatom azt, hogy hiteles az anya, amikor kiabál, hitelesen kifejezi a felszínen lévő haragját a fia iránt. Hiteles az apa, amikor elrántja a gyereket, és ráüvölt, és azt mondja, hogy így te nem beszélhetsz anyáddal. De egy felszínesebb szinten üti meg a hitelességet, a mélyebb szinten azonban nem talált még magára. Ennek a történetnek a kimeneteli oldalán van egy gyerek. Róla még nem beszéltünk. Ennek a történetnek ki az igazi vesztese? Ezt a történetet a gyerek szívja végig. Ővele üvölt az anyukája, őt szégyeníti meg az anyukája a többiek előtt, őt tolja le az anyukája, őt rángatja az apukája, őt rángatja az anyukája, tőle megy el az apukája és tőle megy el az anyukája. Ebben a történetben van egy gyerek, aki úgy vesztese ennek a helyzetnek, ahogy csak kell. Én itt most a gyerekre szeretnék összpontosítani. Mert az a témánk idén, hogy a szüleinkkel, a nagyszüleinkkel, a családi kapcsolataink, a családi élet hogyan határozta meg az egyéni élettörténetünket. Aki segítségünkre lesz, hogy ne mindig egy szerző legyen, mindig hozok mást is, Alice Miller: A tehetséges gyermek drámája és az igazi én felfedezése. Egy zseniális könyv. Összeszedtem 18 pontot, de megpróbálom ezt ma elmondani.

1.            Elsősorban a szülőség és a nevelés összefüggésében. Azt mondja Alice Miller, roppant élesen beszél. Éppen ezzel az élességével tár föl valamit. Azt mondja: A nevelés különböző jellegű felnőtt szükségleteket árul el. A nevelés, úgy alapvetően a szülők szükségleteit takarja és nem a gyerekét. Mégpedig olyan felnőtteknek a szükségleteit, akik nem elég szabadok, és túl sok bennük a félelem, a szorongás, bizonytalan felnőttek szülői szükségleteiről van szó a nevelésben. Ha 95%-unk nem elég szabad és bizonytalan szülő, akkor nyilván nem elég szabad és bizonytalan szülőnek a szükségleteit igyekszik kielégíteni a nevelés. Ami a helyzetet még nehezíti ez az, hogy hiába voltunk mi is ilyen nagyon sajátos nevelési dresszura alatt, ez később bennünket nem akadályoz meg abban, hogy ezt továbbadjuk. Tehát a leckét nem úgy tanuljuk meg, hogy hát ez nem volt jó, akkor majd én másképp, hanem visszük tovább.

2.            Ezek a szükségletek gyakran gátolják a gyerek fejlődését. Nevelési szükségletekről beszélünk, ahogyan neveljük a gyerekeinket, azok az általában és gyakran gátolja a gyerek szükségleteit és fejlődését. Ugyanis a gyerek, mint ebben a történetben is, fenyegető az anyára nézve. Az anya, amikor elgondolja, hogy milyennek kellene lenni a fiának, akkor neki vannak érzelmi, pszichés szükségletei. Akkor vagyok biztonságban, akkor tartom magamat jó anyának, akkor gondolom, hogy értékes vagyok, akkor gondolom, hogy bár a férjemet alig látom, mégis csak van értelme az életemnek. Hát ez hol szól a gyerekről? Az anyának a szükségletéről szól, de egy eléggé sebzett szükségletéről, amiben az ő vágyai, elvárásai minden benne van. Vagyis a gyerek, azzal, hogy ő 5 évesen egy olyan kisfiú, hogy „lép és zár, lép és zárban” él, mert ott tart, valójában fenyegető a szülőre nézve. A szülőnek ráadásul eléggé sérült, mélyen fekvő, fontos szükségleteire nézve. Nem ilyen csip-csup szükségletekre nézve. Vagyis, hogy értékes vagyok-e, jó vagyok-e, jól csinálom-e. Ezért ez a legegyszerűbb gyermeki felfedezés, hogy megyek, mászok, hihetetlenül fenyegető tud lenni az anyára nézve. Ezt látjuk is, ha nem volna fenyegető, nem reagálna ilyen módon.  Ezért tehát a szülők megkímélését célzó nevelésről kell gyakran beszélnünk, mert a nevelés a szülők megkímélését célozza nagyon gyakran, és ennek következtében a gyerekekből többé-kevésbé az elevenséget kiöli. Ez a történet ékes példája ennek.

3.            A szülő általában meg van győződve arról, hogy a gyereke érdekeit tartja szem előtt. Itt kezdődik már az első elrejtése annak, hogy mi is történik. Ha jönnek hozzám szülők, és mondják, hogy…akkor valóban süt belőlük a jó szándék, az, hogy ők a maguk kereteik, lehetőségeik, képességeik szerint, erejükön felül vállalnak. Ez az anya egy egyszerű félórás játéktól totál kipurcant, és utána még este üljön le olvasni annak a rohadt kölyöknek. Én ezt óriási teljesítménynek tartom. Közben a szülő egész mást él át, egész nap próbálja a gyereknek a jót, ráadásul bűntudata is van, utána még erején felül ráhajt egyet, és utána dögre kifárad. Utána jön a férfi, hogy na, lesz szex? Meg tudjuk érteni ezt az anyát. A szülő általában meg van győződve, hogy gyereke érdekeit tartja szem előtt. Alice Millernek zseniális gondolatai vannak, a következőket mondja: A nevelés valójában abba az irányba neveli a gyereket, hogy a gyerek később maga is neveljen. A később alatt rögtön értsük, hogy a kistesóját. A neveléssel van egy naiv ábrándunk, hogy a neveléssel azt érem el, amire nevelem. Valójában a nevelés sok esetben nem arra tanítja, amire nevelem, hanem, hogy neveljen. Ha a szülő erkölcsről prédikál, akkor nem erkölcsösebbé nevelte a gyermekét, hanem megtanította, hogy ő is prédikáljon az erkölcsről. Annyira eredeti, és ráadásul még van is benne valami. Az mondja Alice Miller, mert egy szarkasztikus nőszemély, hogy: Valójában annyi választási lehetőséget ad meg az efféle nevelés, hogy amit a szüleink tettek velünk azt most másokkal vagy magunkkal, vagy mind a kettőnkkel meg tegyük e. Körülbelül ennyi teret ad.

4.            A gyerek számára a határt nem a szülő szabadsága, hanem a nevelői megfontolások szabnak. Vagyis, hogy a szülő nem azt mondja, hogy játszottam veled 2 órát, nagyon elfáradtam. Én bizony most leülök a hintaszékbe, mert tudod én is ember vagyok. A szülő szabadsága kijelöl valamit. Hanem e helyett a szabadság helyett nevelői megfontolások. Ezt mondom tovább. A szülők általában korán megtanulták, hogy saját érzéseiket ne vegyék tekintetbe, mert hát nevelték őket. A neveléshez tehát a legfontosabb érzékszervük fog hiányozni, az érzéseik, a hitelesek. Nem csak a felsők, hogy dühös vagyok, mert nem vagy olyan, amilyennek akartalak. Egy parazitaérzés, mikor látom a gyerekemet játszani és dühös leszek rá, mert nem úgy rakja a legot, ahogy én akarom. Hát az apukámmal nem lehetett játszani. Kizárólag akkor voltam hajlandó vele játszani – máris szerepet cseréltünk – amikor valami olyan játékot mutat meg, amit nem tudom, hogy kell csinálni, és csak addig vagyok hajlandó vele játszani, amíg valamennyire nem látom, hogy hogyan kell, de inkább előbb lelépek. A 80% meg van, utána már csak kitalálom. Így voltam például az apukám által hozott gőzgéppel. Spiritusszal működő gőzgépet kaptam karácsonyra, de nem tudtam, hogy kell működtetni, mert kicsi voltam. A neveléshez a legfontosabb érzékszervünk hiányzik, mert mire lenne szükség a neveléshez? Például, hogy az anya ül ott a padon, és nézem a gyereket, lép-zár, lép-zár…Mi a legfontosabb érzékszervem? Az érzelmeim, jelen esetben az együttérzés, az empátia. Elég szabad vagyok önmagamtól, tehát nem önt el a harag, hogy miért nem lép-lép, emiatt képes vagyok együtt érző lenni, és azt mondani, hogy na, hát, azt hittem már meg tudja csinálni. A legfontosabb érzékszervem az együtt érzésem lenne, csakhogy azt én magam is gyerekkoromban megtanultam, nem az együttérzésnek az elfojtását, a saját érzéseimnek az eltüntetését. Ha a saját érzéseimmel kapcsolatban nehezen vagyok tudatos, akkor hogy vagyok a tieddel? Ráadásul a szabadságról ne is beszéljünk. Ez miben akadályoz meg bennünket, hogy nem vagyunk itt benn elég szabadok, emiatt nem tudunk érzések mentén együtt lenni? Ennek az a következménye, hogy nem tudunk a gyerekeinktől tanulni. Ez történik. Azt mondja Alice Miller: Sokkal többet tanulunk meg az életről a gyerekeinktől, mint a szüleinktől. Mert mikor gyerekek voltunk, nagyon kiszolgáltatottak voltunk, nem voltunk elég szabadok, hogy azt tanuljuk meg az életről, ami nekünk igazán fontos. Azt tanultuk meg, ami a szüleinknek volt fontos. Most azonban, hogy a saját gyerekeinket neveljük, sokkal nagyobb lehetőségünk lenne, hogy az életről fontos dolgokat felismerjünk, csak sajnos most már nem vagyunk elég szabadok. Akkor még nem voltunk, most meg már nem vagyunk.

6.            Valódi, hiteles érzelmek. Most a szülőre vonatkozóan, mert vannak ilyen parazitaérzések. Valódi hiteles érzelmek autonómia hiányában, nevelési elvek protéziséhez folyamodunk, és nevelési szabályokra szorulunk. Tehát nem tudunk hitelesen teljesen benne lenni a gyerekünkkel való kapcsolatban, úgy, hogy tudjunk nagyon együtt érzők lenni vele, de közben elég szabadok legyünk abban, hogy magunkkal is tudjunk együtt érzők lenni. Ez a szabadság kijelölné a gyerek számára a határokat. Mert határokra szükség van, szabályok kellenek, a gyereknek kell a szabály. A gyerek megbolondul, ha nincs szabály,agresszív lesz tőle. Ezért olyan agresszív, mert kéri a szabályt, kipüföli belőlünk a szabályt, hogy húzzunk már valahol egy határt. Természetesen kellenek határok, kellenek korlátok, de azt nem a szabadságban szüljük meg a kapcsolatunkban hitelesen, hanem miután a legfontosabb érzékszervünktől el vagyunk vágva, nevelési szabályok alapján ténfergünk és lézengünk. Mondok két nagyon egyszerű példát. Ott van mondjuk az anya, aki látja a gyerekét, hogy lép és zár, lép és zár, és átfut benne egy ilyen nagyon mélyebbről jövő anyai gyöngédség, hogy de adnék neki egy puszit, olyan édi, ahogy itt bénázik. Akkor mit csinál? Nem, mert sose tanulja meg, hogy lép és lép, és lép és lép…Ez a nevelési elv érvényre juttatása. Tehát még ha fölfakadna is valami mélyről jövő hiteles érzés, vagy együttérzés, akkor sem, mert egy nevelési elv mankójával közlekedünk. Persze azt gondoljuk, hogy így teszünk majd jót a gyerekünknek, és a gyerekünk lehet, hogy most sír, de 20 év múlva majd aranyba foglaltatja a nevünket. Az a baj, hogy sok esetben tényleg így történik, de erről majd később. A másik, hogy például, ha a szülő elég szabad, és a gyerek ténylegesen rávág a szülőre és azt mondja, hogy hülye, barom, mert megtanulta az óvodában. A szülőknek égnek áll a haja, hogy nevelték 5 évig a gyereket, óvoda két hét alatt annyi. Tehát a gyerekek olyanokat beszólnak. (Mondok egy történetet. Ülnek a gyerekek az ebédlőben, katolikus általános iskola, első osztály. A csoport kohézió már a második félév vége felé elég masszív ahhoz, hogy a gyerekek eléggé társai legyenek egymásnak. Négyesével ülnek, ül itt Petike, és Petike mellett ül Marika. Marika azonban valamilyen oknál fogva nem eszik húst. Kihozzák az ebédet, tyúkhúslevest, és Marika piszkálgatja. Jön a pedagógus. - Mi folyik itt? - Nem eszem húst. – Azt látom. Tehát megkapja a magáét, és erre Petike odaszól a tanító néninek: - A Marika sosem eszik húst, otthon se. De ezt ilyen teljesen adekvát módon. Erre a tanító néni nevelési mankójára támaszkodott. Mi történik? Jól lenyomja a kisfiút is. – Mit képzelsz te, nem szólítottalak fel! Erre a gyerek az óvodai eszköztárból találomra előkap egy mondatot, ami így hangzik: Te köcsög! Ennek a mondatnak két következménye lett. Az egyik, hogy a kisfiú nem ment el az osztálykirándulásra évvégén, ahelyett, hogy a pedagógus néni értékelte volna, hogy 7 évesen képes a lojalitásra a hasonló korú társával. A másik, hogy a szülőknek el kellett mondaniuk, hogy mi az, hogy köcsög. Mert a gyerek nem tudta, hogy mit mond, ő csak mondta, hogy te köcsög. Onnan indultam el, hogy ha a szülő elég szabad lenne, és azt mondaná neki a gyerek, csak úgy, hogy te hülye köcsög, akkor a szülő védje meg magát. De annak nem sok értelme van, hogy a szülő ilyenkor fölüti a szentírást és a 4. parancsolatról kezd el morális fejtegetéseket…Nem, legyen képes azt mondani, hogy nem.)

7.            A szülők belső bizonytalansága elbizonytalanítja a gyereket, a szabályok ellenére is. A gyerek éppen elég érzékeny ahhoz, hogy tudja, hogy a szülő fél, hogy a szülő bizonytalan. Ezt a gyerek rögtön leveszi. A szülői kettősség, hogy határozott is vagyok, belül meg egy ilyen sebzett gyerek. Ez a kettősség, hogy erősnek mutatom magam, de belülről bizonytalan vagyok. Ez a szülő esetében a következő irányba megy. Vagy olyan lesz, mint ez az emlegetett pedagógus, hogy üti-vágja a gyereket. Azt mondja Alice Miller, szadisztikus. Ez nagyon gyakran, mint ami alaptörténetünkben, a játszóteresben is az anya először szadizza a gyerekét, de utána mit csinál? Erős bűntudata lesz. Akkor jön a mazochizmus, önostorozás, öncséplés, önszidalmazás. „Nem vagyok jó semmire, minek szültem ezt a gyereket, ha felnő engem fog utálni.” Mi szokott ebből a kettősségből következni? Az következik, hogy amikor éppen az önmagamat bántó fázisban vagyok, és azt gondolom, hogy tényleg hülye vagyok, béna vagyok, akkor viszont túlságosan engedékeny a gyerekkel. Nem tudja a határait megvédeni, hiszen azt mondja, hogy úgy is rossz vagyok, hát csak üssél. Nem elég szabad, nem tudja magát megvédeni, ezért a természetes, jóleső határokat nem tudja szabni a gyereknek. Akkor meg a gyerek eluralkodik rajta. De ez, hogy én uralkodok a gyereken, a gyerek uralkodik rajtam, ez így váltakozik. Miért van az, hogy ez a hatalmi logika belénk vésődik? Mert vagy rajtunk uralkodtak, vagy mi uralkodtunk az anyánkon, apánkon.

8.            A gyerek agresszióval provokálja a szüleit, hogy azok valódi arcát fölismerje. A gyerek hitelesség után kiált. A szabály mögött valami sokkal fontosabb izgatja őt. Ki vagy te, ki is vagy te valójában, bízhatok benned, szeretsz engem, fontos vagyok neked? Ez az alapkérdés. Adsz enni, adsz inni, ha elmész, visszajössz, akkor is ha rám kiabáltál, akkor is szeretsz? A gyereket ez érdekli, mert kiszolgáltatott. Igen ám, de hogy ez a kettősség, ami az anyában is, az apában is benne van, ebben a történetben nagyon. Először lett egy agresszív férfi, rángatta azt a gyereket, utána lett egy védtelen kisgyerek. Ez a kettősség akkor, téged bántalak, magamat bántom, ezért a gyerek nem tudja, hogy ki vagy te, most kihez igazodjak? Most nekem kell erősnek lenni, vagy az apa az erős? De most megvéd engem, vagy csak üt engem? Hogy van ez? A gyereknek egy csomó reális kérdése van felénk. Tessék mondani, hogy kell most élni? Amikor a gyerek érzi magát fölényben, mert a szülő éppen önmagát kárhoztatja, (Virginia Satir, 95%) valamiképpen az önértékelés, az önbecsülés gyönge. Vagyis, ha igaz ez, hogy 95% önbecsülés, önértékelés gyönge, ebből az adódik, hogy mindig lesz olyan fázisa szülőként a te életednek, hogy éppen magadat bántod, mert hiszen gyönge az önbecsülésed. Ebben az esetben a gyerekkel az történik, hogy a gyerek lesz a szülő szülője. Tavalyi év, szülősítés. A gyerek egyszer csak a saját nagyszülőjévé válik. Hülye helyzet, és tényleg az. Most én vagyok, vagy a saját nagyszülőm vagyok? Most védjem magam, vagy a szüleimet védjem, mintha én lennék az ő szülője? Nem csoda, hogy egy gyerek megzavarodik ettől. Tovább fokozódik ez a kettősség. Tehát nem csak szülő fölött uralkodok, hanem közben a szülő meg jobb helyzetben van, amikor ő volt gyerek a saját szülőjével. Igaz? Tehát a szülő kapva kap az alkalmon, hogy, amit gyerekként nem tudott megtenni a saját szülőjével, most a gyerekével, aki szülő szerepbe került, megtegye. Vagyis, hogy most akkor uralkodhatok az apámon és az anyámon, csak a probléma az, hogy ez a gyerekem. Csak sajnos szülő szerepben van, és a szülők megmámorosodnak ettől, hogy amit nem lehetett gyerekként, most lehet. Az egészből visszajön, hogy ő meg a szülője, hogy volt, hogy őt is nevelték.

9.            A pedagógiailag nehéz helyzetek, ahol túl messzire mentek a dolgok, mint mondjuk itt, igazolni látszanak a fenyítést és a büntetést. Gyereket nem bántalmazunk, kivéve, ha túl messzire mentek a dolgok. Régen nem erről van szó, amiről a szülő azt gondolja, hogy szó van. Mert a szülő azt gondolja egyébként a fejében, hogy én jót akarok a gyereknek, és tényleg ezt gondolja. Most látszik már, hogy nem hajlik a jó szóra, ezt így éli át a szülő, hogy nincsenek a kezemben eszközök. A gyerekem már 7 évesen elkanászodik, ez az én felelősségem.

10.          A szülő, a szülősített gyerekétől rengeteget vár el, ami a gyerek számára teljesíthetetlen. Ha éppen a csúszdára mászó gyerekem kezében van az én lelki egyensúlyom, az én önbecsülésem. Ha ez így van, akkor ez a gyerek számára egy teljesíthetetlen, elviselhetetlen feladat, hát 5 éves. Ennek fordítva kéne lenni. A gyereknek nem szilárd az önbecsülése, a szülőnek kéne olyan erősnek lenni, hogy amikor a gyerek, esetleg maga is kicsit az ügyetlenség tudatában, mert látja a többieket, akkor ezzel a kis szomorúsággal megy oda az anyukához, akkor az anyukájának kéne visszatükröznie a szomorú gyerekének azt, hogy nincs semmi baj, menni fog. (Meséltem nektek, hogy, hogy felvételiztem sportosztályba, 6 évesen? 6 éves vagyok, nincsenek súlyproblémáim, illetve vannak csak lefelé. A tesóm egy ügyes, tehetséges, sokkal jobb képességei vannak, mint nekem sok dologban. Ilyen volt például az, hogy 6 évesen úgy kellett felvételizni a sportosztályba, hogy le volt téve a BSE tornacsarnokában - mert ott volt a felvételi - egy gerenda. Gerendán kellett, jobb láb, bal láb. A tesóm mit csinált? Életrevaló gyerek. Már írták is: felvéve. Mit csinálok én? Anya! Mikor nem a gerenda van, hanem anya, puff már estem is le. Háromszor. Gerenda, anya. Kijött a papír, tesóka felvéve, Ferike nem. Ének osztályba még jó lesz, gondolták. Vagy tesi vagy ének. Ezt most miért mondtam el? A gyerek túlnőtt rajtam. Túl sokat vár el a gyerektől, ami számára teljesíthetetlen, ez nekem is egy ilyen volt. Milyen hihetetlenül fontos lenne, hogy ez ne fordítva legyen, vagyis a szülő legyen olyan kompetens, hogy képes legyen a gyerekének a félelmét, a haragját, a csalódottságát úgy tükrözni vissza neki, hogy nincs semmi baj, hogy menni fog, hogy ügyes leszel. Nekem nagyon nagy szerencsém volt, hogy mikor látták a szüleim, hogy nem vettek fel a sportosztályba, azt mondták, hogy írassuk be sportolni. Csaknem olyan béna. De nem ezért írattak be, hanem azért, mert olyan eleven voltam nekik, én jól voltam, de nekik az sok volt, hogy azt gondolták, 2 legyet egy csapásra. Nincs ott és még mozog is. Jó taktika. Ezért aztán 6 évesen ment a sport, és tényleg kiderült, hogy 6 évesen nagyon ügyetlen, 10 évesen ügyesebb. Vagyis a korán elkezdett pszicho-motoros fejlesztésnek meg lett a foganatja. Ugyanis a pszicho-motoros készségek fejlesztése 25 éves korral befejeződik.)

Mondok egy történetet. Testnevelési egyetemnek új rektora van, és látja az NBA mérkőzést. Úgy dönt 50 évesen, hogy ő tutira megtanul kosarazni. Vesz egy Puma szerkót, hóna alatt vadi új kosárlabda. A Testnevelés Egyetemen szokott kosárlabda élet is zajlani, ezért a megfelelő embereket kiválasztva el kezd játszani. A játéknak az, az eredménye, hogy amikor labdához jut és elkezdi próbálni pattogtatni, az visszajön neki, de miközben halad is, mindig orrba nyomja őt a fizika szabályainak megfelelően. Ezt a mi rektor urunk tudta elméletben, de más a gyakorlat. Van ott egy empatikus pedagógus, vagyis képes valami szeretetet kicsiholni magából, és fölajánlja ennek az 50 éves rektornak, hogy segítek neked. Üres tornaterem, egykezes vezetés, eltelik 2 hét. Rektor azt mondja magának, tök állat vagyok. Labdavezetés elkezdődik. Egy probléma van, nem egyedül van, emberek jönnek, mennek, elé állnak…Közben emberek jönnek, mennek, elé állnak. A Puma cucc azóta is szépen meg van. 50 évesen már nem megy.)

Lejegyezte: Somogyi Erzsi és Tóth Erika