A komplexuselmélet alapjai

Köszöntök mindenkit! Isten hozott benneteket!

Szép napunk volt ma, ugye? Jó volt élni! De ha nektek nem, akkor legyen, ahogy ti akarjátok. Nehogy valakitől elvegyem azt az élményt, hogy szar az élet. Éljétek meg, ahogy akarjátok, én csak úgy mondtam, hogy voltam máma.

Jung apónak a komplexus-elméletéről beszélünk. Nem az ő eredeti nézőpontja és fölismerései alapján, hanem Verena Kastnak, ennek a nagyon zseniális jungiánus analitikusnak a szemléletmódján, megközelítésén, tapasztalatain, és továbbfejlesztett látásmódján keresztül. Nem sok mindent tudtunk eddig mondani, mit is jelent ez, mit jelent, hogy a komplexusaink, amelyekből van bőven nekünk, hogyan határozzák meg az életünket, de mindenesetre elég alaposan ahhoz, hogy ne tudjuk a saját életünket élni. Miután a három generációs családtörténetnek a tükrében nézzük a saját egyéni életutunkat, a komplexuselmélet - nagyon vastagon beleértve az anyukánkra vonatkozó, az apukánkra vonatkozó vagy a nagyszüleinkre vonatkozó komplexusainkat -, hallatlan módon meghatározzák az életünket, és ezért érdemes erről egy kicsit gondolkodni.

Nézzük csak, hogy miket tudtunk eddig mondani.

(Nagyon sokat tanultam Che Guevarától, legkomolyabban, nála csak Fidel Castrótól tanultam többet, mert ők a boldog, szép forradalmi időkben azzal szórakoztatták magukat, hogy két cédula közül lehetett húzni. Az egyik cédulán a következő feladat állt: A villamos előnyei a busszal szemben a városi tömegközlekedésben. A második cédulán a következő állt: A busz előnyei a villamossal szemben a városi tömegközlekedésben. És bármelyiket is húzta Castro atya, hát tudni kellett róla legalább egy órát beszélni. És mit gondoltok, sikerült neki? Sikerült. Ezt ma úgy hívják, kormányszóvivő.)

Szóval, annyit tudunk, hogy a komplexusok a tudattalanhoz vezető királyi utak az álommal egyetemben. Tehát, ha valaki utálja az álmait, foglalkozzon a komplexusaival. Miközben az álmok (szerintem) érdekesebbek. A komplexusok inkább fájdalmasak, de valahol el kell kezdeni. 2. pontunk az volt, hogy a komplexusok a lelki folyamataink fókuszaivá, erőtereivé válnak. Sajátos energiaközpontok. Nagyon erős, sajátos érzelmi töltésük van. Ez például az, amikor meglátok egy olyan valakit, aki csak egy picit is hasonlít az apámhoz, görcsbe rándul a gyomrom. Akárhányszor látok meg (nem magamról beszélek) egy ilyen figurát, görcsbe rándul a gyomrom, hogyha be kell mennem a főnökömhöz beszélni, görcsbe rándul a gyomrom. Beköszöntött egy negatív apakomplexus. Jó erős érzelmi töltettel.

A komplexusokat fölfoghatjuk úgy, mint lehasadt lélekrészeket. A lehasadt lélekrészek nem tudnak integrálódni abba, amit úgy hívunk, hogy "én". Nem tudnak, hanem független életet élnek és elég komplexek ahhoz, hogy meg tudjanak bennünket határozni. Ezért úgy fest - mondjuk, ha Verena Kast felől nézzük az életet -, hogy a napunkat néha az "énünkből" éljük, nagyon gyakran azonban a komplexusainkból élünk, azok válnak a személyiségünk valamiféle központjaivá. Sosem lesznek igazán a középpontjai, de valamiképpen azok lesznek a reakcióink, a magatartásunk, a viselkedésünknek a középpontjai.

A következő az az, hogy komplexusok jönnek-mennek. Nem csak két komplexusunk lehet, apa meg anya, és akkor ebből lehet olyan, hogy pozitív, negatív. Az élet ennél sokkal színesebb. Kutyakomplexusunk is van, macskakomplexus, hallgatóságkomplexus. Mondjuk, ha idejön valaki, és attól, hogy itt megáll és rátok néz, kiszárad a szája, elkezd izzadni a hóna alja, nem tud megszólalni, remeg a hangja. Miért? Nem látlak benneteket fenyegetőnek. De bizonyára nagyon sokan rettentően fenyegetőnek látnának titeket, igaz? Itt egy komplexusról van szó. A szülőknek gyerekkomplexusaik vannak. Lánykomplexus, fiúkomplexus. Tehát így is működik, hogy milyen hihetetlen erősek tudnak lenni a szülőkben a gyerekeik felé való komplexusaik, az egészen megrázó. Éppen néhány nappal ezelőtt volt nálam valaki, azt mondta: "Ha visszagondolok, a fiammal való kapcsolatom, sosem volt jó. A magzati korától kezdve egyszerűen képtelen vagyok a fiamra hangolódni. Egyszerűen nem megy. Mindig belelátok valamit, valakit, mindig." És akkor mondja a komplexusos látását, hogy hogyan látja ebből a komplexusból kiindulva a fiát: "Mindig akkor akar valamit, amikor én pihenni szeretnék. Sosincs rám tekintettel. Állandóan kell neki valami. Különben is rettenetesen akaratos. Mindig ki akarja verekedni azt, amire szüksége van. Nem hagy nekem békét. Nem fogja föl, hogy milyen hihetetlenül erőszakos?" És közben, ha ránéznénk arra a kisfiúra, az egy pici csecsemő. És mégis egy komplexusból kiindulva, ilyeneket tudunk mondani. Megvan ez? Ha egy apa mindenáron fiút akar, és születik egy női pötty, lány pötty, és akkor az apa elkezd egy komplexus alapján élni. S kezdi látni a saját lányát, hogy hát ez meg kicsoda? Látjátok, nagyon dühös lesz. "Lehetett volna fiú is! Csak nekem nem tud fiú lenni!" Akkor választhat, hogy az anyját szidja, ugye akkor lesz feleségkomplexus. Férjkomplexus, baciluskomplexus. Rá tudunk nézni egy papra normális tekintettel? Százegy százalék, hogy nem. Hogy ne mondjak túl sokat. Hogy tudnánk már? Többé-kevésbé pozitív vagy negatív papkomplexusokkal ültök itt, és ez totálisan meghatározza azt, hogy mit hallotok vagy mit láttok. Oké ez? Tehát, komplexusok magzati kortól kezdve alakulnak ki, és egészen még a haldoklásunkban is ki tudnak alakulni. És közben pedig mindig lehetőségünk van arra, hogy a komplexusok föloldódjanak, vagy feloldjuk azokat. És azoknak fontos elemeit végre integráljuk az "énbe", ettől az "én" megerősödik. A komplexusban lévő energia átjön az énbe. Ez egy jó buli, ugye? Tehát a komplexusainkat föl lehet oldani és föl lehet dolgozni. De ez egy életig tartó folyamat. Életig tart, sosem lesz vége.

Hogyan alakulnak ki? Legegyszerűbben, hogyha valami trauma ér bennünket vagy sokk, valami egyszeri, nagyon erős esemény, de ez a kevésbé általános és gyakori. Sokkal gyakoribb az, hogy egyszerűen csak olyan találkozásokban, kapcsolatokban vagyunk, amelyek az akkori erőnket éppen meghaladják. Ez már bőven elég ahhoz, hogy egy komplexus kialakuljon. Valami túl nagy megterhelést jelent, valamire tudnom kellene válaszolni, akarnék is, lehet egy külső elvárás, belső, de nem tudok, és kialakul egy érzelmi gubanc. Én a komplexusokat legszívesebben így hívom: egy érzelmileg telített gubanc. Ami aztán eluralkodik rajtunk.

Egy-egy komplexus annyira erős és független tud lenni, hogy nemegyszer azt látjuk, hogy erősebb, mint az "én". Van, akinek van egy viszonylag talpraesett "énje", az egész jó. Akkor néha átvált, és akkor a komplexusból él. Aztán visszavált, és megint többé-kevésbé az "énből" él. Mert az "én" is csak egy sajátos komplexus Jung apó szerint. Buddhisták ennek nagyon örülnek, nagyon bólogatnak a buddhisták.

Szóval, vagy az "énből" élünk vagy a komplexusainkból. Általában néha innen, néha onnan. Vannak egészen szerencsétlen helyzetek, amikor valaki sokkal többet él a komplexusaiból, mint az "énből", és vannak egészen szerencsétlen helyzetek, mikor valaki szinte kizárólag a komplexusából él. Amikor valaki kizárólag a komplexusából él, akkor lehet vagy pszichotikus beteg, ez az egyik irány, a másik irány, megszállott, fanatikus. Akkor őt egy komplexus bekebelezte, az "énből" nem tud élni, uralkodik rajta egy megszállottság. Ezért mondhatjuk azt, hogy van istenkomplexus. Ezért van, aki az istenkomplexusa által megszállott módon él. Nem egy szerencsés életút, főleg a környezetének. Ők a vallási fanatikusok. Beszéltetek már vallási fanatikusokkal? Mi a tapasztalatunk? Lehet velük beszélni? Egyszerűen nem lehet, mintha nem lenne a másik oldalon senki. Igaz? Vagy egy nyitott Biblia jön, ez az egyik formája. Te mondod, hogy: Hogy vagy? - Vegyük csak elő, Máté 5. Ott az elején boldogok a lelki szegények. - Ezt én értem, de te hogy vagy? De nincsen "te". Egy nyitott Szentírás jön, és nem lehet vele beszélni. Ugye, ez ismerős? Mikor kérdezel valamit: Jó a kérdés. Mit is mond erről a katolikus katekizmus? - Én is ki tudom nyitni a katekizmust, rád lennék kíváncsi! De nincsen "rád".

Sose felejtem el, Kuklay Tóni bácsi "lehúzta" a maga 7-8 évét 56 után, és aztán kiszabadult, nem engedték őt papnak lenni, aztán nagy kegyesen megengedték, hogy Sárospatakon csukott templomban misézzen. Ez így volt. Tóni bácsi csukott templomban misézett (evangelizációnak nem rossz, csak nem túl eredményes). Aztán Sárospatakon elvégezte a művészettörténet szakot, lett belőle tudós bácsi, és mi történt? Az, hogy ő könyvtáros is lett, művészettörténész, ücsörgött a könyvtárba, az emberek meg kezdtek hozzá menni. Állandóan tele volt a könyvtár. A hetvenes évek elején vagyunk, és szemet szúrt valakinek. Ugye, ritka volt, hogy a könyvtárban vannak. Akkor kitalálta a hatalom, Tóni bácsit megszívatjuk. Ezért elküldték Körömbe. Köröm. Ez már önmagáért beszél. Kétszáz lelkes cigányfalu, a Sajó partján. A Tóni bácsi ott is kivirult. Legkomolyabban. Újabb és újabb projekteket talált ki. Ha valakiben van egy tisztességes "én", abból lesz valami! Belőle mindig lett. Megszállták őt a tanúi (nehogy célozgassak bárkire is!). És jöttek ketten. (Mindig ketten jönnek, ez is milyen érdekes!) Kijön az egyetlen komolyabban írni, olvasni tudó ember: Ó, jöttünk ám. S kezdték mondani a szöveget, köszönés után rögtön. Tóni bácsi mit csinált? "Egy komplexussal beszélgessek? Nem egy örömteli dolog." Nagyon szívesen meghallgatlak benneteket - mondta -, de előtte menjünk ki a Sajó partjára! Végül is a Szentírásban nem szerepel sehol, hogy súlyos bűn a Sajó partjára kimenni, ezért kicsit meginogtak, de gondolták, ami nem tilos, talán szabad, s kimentek a Sajó partjára. Akkor kezdték volna megint. - Nem, nem, nem. Látjátok, itt folyik a Sajó. Itt egy part meg ott is egy part. Ücsörögjünk egy kicsit! Ücsörögtek 10 percet, kezdték megint. - Nem, nem, nem. Látjátok, Sajó folyik, fák, mi meg ücsörgünk. Egy órát ültette őket Tóni bácsi. Egy óra után képzeljétek el, valami "énkezdemény" kibontakozott ott a Sajó partján, ebben a természetes közegben. Azt mondja Tóni bácsi: Egészen tudtunk egymással beszélgetni. Megszülte őket, értitek? Ott a Sajó partján.

Ha a szentjeink életét nézzük, egyik-másik kifejezetten megszállott. Egy istenkomplexus által vezérelt megszállott személyiségről van szó. Jó esetben a komplexusának a tartalma elég pozitív ahhoz, hogy ne csináljon nagy gazemberségeket. Ugye? Hamvas Béla zseniálisan látja ezt a jelenséget. Ezt már nektek olyan sokszor mondtam. "Az európai szentekkel kapcsolatban óvatos vagyok. Mindegyiket jellemez egy valamiféle üdvgörcs." Hihetetlenül találó, egy istenkomplexus által vezérelt lénynek a leírására.

Nagyon, nagyon kritikus vagyok, mikor bárki veszi a bátorságot arra, hogy másokat fanatizáljon. Hihetetlenül félelmetes a fanatizálás az belobbant nagyon mélyen lévő archetipikus forrásból táplálkozó komplexusokat. Szörnyű. Teljesesen "énvesztetten" tud az ember zombiként létezni. Hogy meg tudnak rémülni szülők, amikor a gyerekeiket elfogja a vallási hóbort. A szülők érzik, hogy gyerekükkel nem lehet beszélni. Elkezdenek rettegni, mert "megkergült a gyerekem". Erről akarok beszélni, hogy ennek van pozitív oldala is. Az, hogy valaki hívő ember, nem kell, hogy egy istenkomplexus által megszállt legyen, nincs rá szükség.

Jung apó azt mondja: "Valójában azt kell mondanunk, hogy nem az embernek vannak komplexusai, hanem a komplexusoknak vannak emberei." Ugyanis a komplexusok olyan erősek tudnak lenni, hogy simán lenyelnek bennünket. A komplexusaink pedig igen gyakran összeegyeztethetetlenül működnek az erkölcsiségünkkel, vagy a tudatos beállítódásunkkal. Ez az, amiről Pál apostol azt mondja: "Látom a jót, tudom a jót, akarom is csinálni, csak nem azt teszem." Nagyon sok bűnnek a hátterében komplexus van. Tudjátok, jöttök gyónni: "Jaj, atya! Annyira utálom ezt a gyónást! Már megint ugyanazt fogom elmondani." Ugye, hetvenévesen már megint ugyanaz. Nagyon gyakran arról van szó, hogy egy komplexus hamm, bekapta az "ént". Az "én" egy kicsit ellenkezett, aztán megadta magát. A Komplexus egy kicsit táplálkozott, aztán elengedte az ént. És az illető jött gyónni. Valami ilyesmi történik. Ezért olyan hihetetlenül problematikus megmondani kívülről, hogy mi bűn és mi nem. Ha te egy komplexus által megszálltan cselekszel - ami perszer egy relatív megszállottság, egy relatív szabadságvesztés -, ezért kívülről gyakorlatilag nem lehet megmondani, hogy mi bűn és mi nem. Ezt kívülről én biztos nem tudom. De erről is sok szó esett.

Érvelésre meg sem nyekken. Mondhatjuk neki, hogy: Feri, most mit vagy betojva? Feri, miért idegeskedsz? Feri, miért vagy megszeppenve? Feri, miért vagy dühös? Feri, miért akarod agyoncsapni? Hiába. Mondhatok ezer érvet, meg se nyekken, mert mélyebben van, mint az érveink.

Az akaratunk gyöngének bizonyul, mert az akarat az "én" egyik funkciója. A komplexusaink egyrészt a tapasztalatainkból állnak össze - mondjuk, egy anyakomplexus abból áll össze, ahogyan az anyukámat tapasztaltam, másfelől a saját fantáziáimból, ahogyan az anyukámat látom. Ez egy nagyon fontos megkülönböztetés. Valójában sosem az anyukánkkal van bajunk, hanem azzal a képzettel, ami bennünk él róla. Már nagy segítség lehet az is, hogy azt mondjuk, hogy ennek a képzetnek egy nagy része valóságos tapasztalatra épül, más része az én fantáziámnak a terméke. S a fantáziánkkal ki szoktuk tölteni az üres helyeket. Ezt nagyon jól csináljuk.

Ez azt jelenti, hogy az életünkben gyakran komplexusosan reagálunk. Ha most Satir asszonyt idekeverjük, akkor azt lehet mondani, egy komplexusos reakció az olyan, hogy képtelenek vagyunk hitelesen kommunikálni. Ha egy komplexus a markába kaparintott, nem tudunk hitelesen kommunikálni. Nem tudunk. Ez tehát, azt jelenti, hogy amikor egy komplexusból nézünk kifelé, a másik embert sosem látjuk. Nagyon, nagyon erős férjkomplexusunk van meg feleségkomplexusunk. Ez mindenképpen kialakul. A kérdés, negatív férjkomplexusom van vagy pozitív? Feleségem pozitív vagy negatív. De hogy őt nem látjuk, az tuti.

A cél az az lenne, hogy a komplexusainkat, mint a diót föltörtjük. Megnézzük, hogy te meg ki a szösz vagy? Miket csinálsz itt velem? Mit akarsz mondani? Honnan jöttél? Aztán valahogyan, legalábbis valamennyire kinőjünk a komplexusainkból. Jelen esetben az apakomplexusunkból és az anyakomplexusunkból. Múltkor még egy másik nagyon fontos dolgot mondtunk. Ez pedig az, hogy lehet, hogy nekem nagyon pozitív apakomplexusom van. Az is csak egy komplexus. És lehet, hogy nagyon pozitív anyakomplexusom van. Az is csak egy komplexus. Akkor járok igazán jól, ha a pozitív komplexusaimból is kinövök, mert akkor tudok szabad lenni. Erről kifejezetten sokat szeretnék beszélni. Milyen egy pozitív anyakomplexusnak a jó és a rossz oldala. Akkor ezen meg tudjuk mutatni.

Senki sem tiszta eset. Tehát, nincsen olyan, hogy valaki kizárólag egy negatív apakomplexusból él. Mindenkinek van ilyen is, olyan is. Az egyik erősebb, a másik gyöngébb és a többi. Verena Kast azt mondja, hogy eredetileg pozitív és eredetileg negatív komplexusokról beszélhetünk. Tehát, amikor kialakult, akkor a hatása pozitív volt vagy, amikor kialakult, a hatása negatív volt. Ha ez a komplexus továbbra is él bennem, akkor a hatása mindenképpen már csak relatívan pozitív lehet, a komplexus volta miatt mindenképpen negatív és korlátoz.

A serdülőkor nagyon fontos. A serdülőkorban ugyanis óriási lehetőségünk van, hogy az addig általában teljességgel tudattalan komplexusainkról valamennyire leváljunk, aminek a záloga, hogy az élő apukánkról és az élő anyukánkról próbálunk leválni. Ez nagyon nagy lehetőség. Nagyon sok ember, még akkor is, ha megházasodik, valójában sosem válik le az apukájáról vagy anyukájáról. Soha. Ha valaki képes megházasodni, az azt jelenti, valamennyi "énereje" van, hogy egyáltalán fizikailag távol legyen a szüleitől. Ez már nagy teljesítmény. De hogy ő levált-e róluk, ezt egyáltalán nem biztos, hogy mondhatjuk. Sosem felejtem el, egy ismerősöm jött. A felesége úgy járt, hogy mikor hazafelé indult a munkából, akkor a haza, az neki a házasságkötés után is az otthon volt, a családi ház, az apukája meg az anyukája. Húsz fölött voltak, de ő még mindig a szüleihez ment haza. És a férje mindig várt, hogy a felesége mikor érkezik meg. És a feleség nem érkezett meg. Mert arra még volt ereje, hogy megházasodjon, de arra nem, hogy leváljon. Ez a férfi mesélte el nekem hihetetlen szomorúsággal: "Tudod, mikor már fél éve volt az, hogy a feleségem a munkából a szüleihez ment, és szinte csak lefeküdni jött haza (a "lefeküdni-t" blaszfémikus módon említem), akkor egyszer csak fogtam, levettem a gyűrűt az ujjamról és kivágtam az ablakon." Egyszerűen a felesége sosem tudott megérkezni hozzá. Soha. Ugyanez megtörténhet, ha a fiú megházasodik. De azért, ha az anyja azt mondja: Fiacskám, gyere, olvaszd le a hűtőt! Akkor a fiú hanyatt-homlok, tök mindegy, hogy ki van otthon, mi a téma, megy, és leolvasztja a hűtőt. Akkor az anyukája: Fiacskám, várd meg, míg olvad, mert látod, olyan bizonytalan ez a helyzet! Ismerünk olyan anyákat, aki fölhívják gyermekeiket, amikor villámlik. Fölhívják gyermekeiket, amikor elkezd esni az eső. Az ilyen anyák előszeretettel nézik a tévéhíradót, és ha bemondják a hírekben, hogy két autó "összepuszilkodott", az anya máris tárcsázik: Fiam, ugye nem te voltál? - Nem, anya! Még mindig nincs autónk. - Láthatod, mennyire bizonytalan vagyok, mennyire aggódtam!

Szóval, a serdülőkor óriási lehetőség. Hogy egy serdülő leváljon az apukájáról, a könnyező anyukájáról és valamennyire egy énből élő ember legyen, és ne egy anya- vagy apakomplexus által totálisan fogvatartott lény.

Más utat jár be azonban fiú, meg mást a lány. Egyszerűen azért, mert más a nemük. Ez tagadhatatlan. A nőknek nehéz dolga van. Azért, mert ha egy nő kevésbé válik le az anyukájáról, az nem feltűnő. Ha egy nő végig anyás marad, az nem szokott annyira szemet szúróan gáz lenni, kivéve a férfinek, akivel próbál együtt élni. De a társadalom szempontjából nincsen túl nagy nyomás arra, hogy egy nő föltétlenül váljon le az anyukájáról. Mire van szüksége egy nőnek. Két dologra biztos ebből a szempontból. Az egyik, hogy az anyukája őt elengedje. Ez vagy megtörténik, vagy nem. Ha az anyukájának is egy földolgozatlan anyakomplexusa van - vegyünk egy pozitívot -, egy földolgozatlan pozitív anyakomplexusú anya komplexusosan az egész belső komplexusos világát rá tudja irányítani a saját gyerekére. Mert a saját gyerekével kapcsolatban éli meg azokat szimbiotikus, mélyen pozitív érzéseket, amiket átélt az anyukájával. Látjátok, megvan a három generáció. Ezért nem engedi el a saját lányát, mert a saját lányával tudja azt a pozitív komplexusos életet folytatni, amit anyukájával kezdett anno. De mert azt a komplexust nem dolgozta föl, ezért ezt átviszi a saját lányára, és akkor van igazán "otthon", amikor a lánya is otthon van, és csevegnek (és mit tudom én, mit csinálnak, nem szoktam ott lenni ilyenkor). Ezért a komplexusos problematika máris átadódik a saját lányának. Az első óriási dolog az, ha az anya képes elengedni a lányát. De ez nem elég. Mert ki kell még ide? Szükség van az apára. Kell egy apa, aki felé serdülő korban ismét azt lehet érezni, hogy érdemes az anyámtól eljönni, mert azért az apám kicsit "izgatóbb", mint az anyám. Az mégiscsak egy pasi. Igaz, hogy az anyámé, de pasi. Tehát, szükség volna egy "pasi apára". Egy apa pasira. Aki felé a serdülő lány az anyjától megint tud mozdulni. Ezért az lehetséges, hogy az anya nem is annyira tartja vissza a lányát, de nincsen apa, aki felé mozdulni lehet. Akkor is ott lehet ragadni az anyánál. Ezért - majd erről megint akarok beszélni - az apákra hihetetlen szükség van. Apák kellenek. De ahhoz meg az kell, hogy először férfiak tudjanak lenni. Ahhoz viszont a férfiaknak le kell válni az anyukájukról.

Tehát, először is fontos, hogy legyen egy anya, aki megadja a nőnek azt a lehetőséget - annak a tizenéves lánynak -, hogy jó nőnek lenni. Ezután kell, hogy az anyu engedje, de kell egy pasi, egy biztonságos pasi - jó esetben egy apa a serdülő lánya számára a biztonságos férfi -, akivel kapcsolatban az első női dolgait jól meg lehet élni. "Tetszek-e az apámnak?" Nehogy már a serdülő lánynak ez ne legyen témája! Persze, hogy témája. "Tudom-e egy kicsit csábítgatni az apámat?" Kell egy biztonságos talajon álló férfi. Akit úgy hívna, hogy apa. Aki felé el lehet indulni, s akkor, ha ez az apa a pincében nem készít egy lakást, ahova bezárja az anyjáról éppen leváló serdülőkorú lányát, hogy megismételje a komplexusát, akkor a lányra még egy nagyon fontos feladat vár, a még nehezebb: le kell pattannia az apáról is. Híj, de nehéz! Azoknak a nőknek a legnehezebb, akiknek jófej az apjuk. Miért hagynák el? Kifejezetten olyan apára van szükség, aki hajlandó "elrugdalni" a lányát magától. Egy apa, legyen apa, rugdaljon. Jó irányba, finoman. Ugye, nem értettétek félre. Egy apa, ne kéjelegjen abban, hogy "a lányom még mindig énhozzám jön, annyira jó, hogy azért még mindig én vagyok a lányomnak az első számú férfi!". Nagy baj. Egy ideig kell, nagyon jó, ott megerősödünk. És utána: "Lányom, menj már bulizni!" Itt vegyünk egy brutálisan kultúrkeresztény apát, aki a lányának az el nem engedését bevonja egy kultúrkeresztény mázba. Félti a lánya szűzhártyáját. Akkor ebbe be van csomagolva, egy hatalmas szűzhártyába becsomagolja az egész problémát. Az apa, mint valami cerberus, ott áll a lánya szűzhártyája előtt: "Ide senki be nem megy!" Problematikus fölállás. Egy apa előbb-utóbb pattanjon le a lányának a szűzhártyájáról, és ne gondolja azt, hogy azt neki kell őrizgetnie. Szörnyű, amikor az apa elkezdi ezeket a morális dolgokat mondani. Moralizál. Egészen más, hogy van erkölcs, meg egészen más, amikor valaki moralizál. A moralizálást fújjuk ki magunkból!

Szerintem ezt most elég érthetően sikerült elmondani.

Azért beszélek így, hogy ez talán valamiféle indirekt engedélyt ad arra, hogy szabad leválni. Szabad. Hogy szabad nem ottmaradni egy lánynak az anyukájánál, aztán az apukájánál. Mert az apukájánál megerősödik, mert az apám mindig is tudott engem úgy látni, hogy "te egy gyönyörű szép nő vagy." Mindegy, hogy három füle van! Ez nem érdekes. Föltűnt nektek? Nem annyira szép nők is simán, ukk-mukk-fukk megházasodnak, mert az apukájuk szépnek látta őket. Oda tudnak állni szintén nem annyira szép férfi elé, és az élet megy tovább. Nem szép ez? Szerintem, tök szép! Nem kell, hogy mindenkinek jól álljon a füle. Erre nincs szükség. Arra sokkal inkább, hogy az anyánk és az apánk pozitívan nézzen ránk. Ennyi elég. S a legcsúnyább ember is simán megházasodik, mert tudja, hogy miért ne. És gyönyörű szép emberek meg… Istenem, mi lesz veletek? Nemde?

Most a nőről beszéltem. Nézzük a pasikat. Ó, a szegény férfiak, fiúk. Miért iszonyú nehéz egy férfinek? Azért, mert nem nő. A férfiaknak nagyon nehéz. Ugyanis egy nő, mikor pici, kivel van a legszorosabb viszonyban. Naná, hogy az anyukájával. Ez mit jelent? Hogy az ő női önazonossága a lehető legtermészetesebb módon alakul azáltal, hogy az anyukájával azonosul, aki hozzá a legközelebb van. De mi van a fiúkkal? Nemet kell váltani. Tehát, egy kisfiúnak már - kétéves kor, hároméves kor, négyéves kor, hatéves kor, hétéves kor - állandóan indulnia kell az apukája felé. Ha van apukája. Ezért van az, hogy tízszer annyi férfi homoszexuális van, mint leszbikus nő. Ilyen egyszerű. Mert sokkal könnyebb egy fiúgyereknek apa nélkül ottmaradni az anyukájánál. Egy nő azonban ezt a nehézséget megússza, mert ő, amikor a saját nemi önazonosságát észrevétlenül is kialakítja, ezt az anyukájával való kapcsolatában egész természetes módon tudja megtenni. Egy fiúnak azonban állandóan le kell pattannia az anyukájáról és tudnia kell megerősödni az apukájának a világában. Ezért nincsenek férfiak, nincsenek apák. Nincs hova mozdulniuk a fiúknak. És ha a nagypapa az unokája fütyiével törődik, még rosszabb a helyzet. Sokszor a fiúk, akik szeretnének mozdulni valaki felé, akkor belebotlanak olyasmibe, amibe nem kellene belebotlaniuk. És serdülőkorban ez ismét hihetetlen élessé válik. Egy serdülő tele van pattanással (már, aki) - hát hogy nézünk ki serdülőként? Látszik, hogy teljes megborulásban vagyunk, és ez így normális, mert különben sose tudunk fejlődni. Naná, hogy ebben az elesett, "énvesztett", önazonosság-kereső fázisunkban, megint egy picit fiúként rácsimpaszkodunk az anyukánkra. Naná, hogy ezt nem ismerjük el. Mire van szüksége a fiúnak? Arra, hogy az anyukája egy kicsit megdédelgesse. És utána kell az apa. Hogy a fiúgyerek tudjon mozdulni az apja felé. S végérvényesen megerősödjön abban a világban. Tudjátok mi a fiúgyereknek a legnehezebb? Hogy kilépjen az apukája világából, és önálló férfi legyen. Nagyon sok férfi dehogy lépett ki az apja világából! Dehogy! Sehogy nem lépett ki. Ha valaki karrierista, ő ottrekedt az apukája világában. Egy egészséges férfinak nincs szüksége karrieristának lenni. Egyszerűen nincs rászorulva. Amikor egy fiúgyerek még állandóan arra szomjazik: "az apám mondja már végre, hogy büszke rám!" Vagy: "Túl akarom szárnyalni az apámat! Meg akarom mutatni az apámnak!" Ottrekedt az apukája világában. Ez a látszólag macsó világ, amit a férfiak élnek, hogy - karrier -, megálljuk a helyünket …. . Röhejes. Sokkal inkább szól arról, ki mennyi pénzt visz haza. Ottrekedt az apukája világában. Ha valakinek van egy masszív férfi önazonossága, miért kéne neki állandóan a ranglétrán följebb jutnia. Mondjátok, mi szüksége lenne rá? Mi értelme van annak? Van egy kedves ismerősöm, át tudott lépni az apja világából. Harminc valahány éves, jól ment a szekér, főorvos lett valahol negyven évesen, vagy harminckilenc. Azt mondta: "Na, ez az ahol most lelassítok, mert van családom is. Hülye leszek tovább teperni. Itt megteszem a kötelességem normálisan, egészségesen és irány haza." Ez a férfi egyben van. Egyben van apaként, egyben van férjként, egyben van férfiként. És nem kell, hogy: Még három órát ráhúzok, még előrejutok, azt kifúrom, abba belerúgok, azt legyőzöm. Az ilyen férfiak ottrekedtek az apjuk világában. Nem tudtak onnan egészségesen elmozdulni.

Van egy olyan pszichoanalitikus elmélet - roppant érdekes - azt mondja, hogy a szexualitás, ami olyan erősen tör föl a serdülőfiúban (ahogy emlékszem), hogy annak tulajdonképpen nem is az az elsődleges célja, hogy rátaláljunk egy nőre, hanem, hogy le tudjunk pattanni az apánkról. Ezért látjátok, hogy serdülőkorban is még, miközben éppen le kellene válnunk a szüleinkről, különben komplexusaink rabjaként élhetünk, milyen hihetetlen módon szükségünk van az apukánkra is meg az anyukánkra is. És olyan apukára meg olyan anyukára lenne szükségünk, aki a komplexusaival valamit tudott kezdeni. Az apa- meg anyakomplexusával. Mert különben nem fog minket elengedni. Nehéz ügy, nagyon!

Mi tud egy serdülő számára egy nagyon sajátos kiút lenni ebből a gyötrő helyzetből, hogy "nem vagyok még elég erős, de közben le kéne válnom"? Az istenképzetek. A legtöbb megtérés serdülőkorban kezdődik, vagy ott erősödik föl, vagy ott történik valami. Ez elég furcsa, mert nem szoktuk ezt hangsúlyozni, pedig így van. Egészen logikus. Ugyanis sok esetben az Anyaisten meg az Apaisten az, amelyik irányba túl tudjuk haladni az élő anyánkat és apánkat. Azt mondjuk, hogy nincs merszem egyszerűen csak lepattanni az anyámról, de egy kicsit szűzmáriás leszek (vallási értelemben). Nincs merszem leválni az apámról, de talán, ha pap lennék, az elfogadható úgy. Tehát az apámnál és az anyámnál egy erősebb férfi és egy erősebb nő oltalmába helyezem magam, és vele azonosulok, és nem az apámmal és az anyámmal. Sokszor az istenképzeteink az egyetlen számunkra legitim lehetőségek arra, hogy az apukánktól és az anyukánktól merjünk lelépni. Ez pont az ember az Isten irányába nagyon jól meg tudja tenni. Micsoda jelentősége van ezért egy jól strukturált istenképzetnek, jól strukturált női és férfi képzetnek. Ezért a Katolikus Anyaszentegyháznak óriási kincse a Mária-kultusz. Óriási kincs. Protestáns testvéreimet nem irigylem. Ugyanis nincsen női kép, nincs. Vagy nem tudom, lehet, hogy van, szóljatok, gyertek, mondjátok! Hogyan talál akkor az a lány egy, az anyjánál erőteljesebb képet. Persze "itt belül" talál, csak nincsen fogódzó a vallási világában. Jó esetben ilyenkor a spiritualitás betör egy serdülő ember életébe, segít neki a felnőtté válásban, majd pedig maga a spiritualitás is a helyére kerül. Nem egyszer azt látjuk azonban, hogy az illető belekapaszkodik Máriába vagy a Mennyei Atyába vagy Jézusba, mint egy rakéta, hordozó rakéta, piff, ki tudja lőni magát otthonról, de a következő bátor lépést, hogy erről a komplexusról, az Isten komplexusáról leváljon, nem tudja megtenni. Pap lesz és apáca. Ez egyáltalán nem baj, ha utána nem egy komplexusos máriakép meg egy istenkép foglyaként éli az életét. Ez nagy dolog lenne. Itt szoktak jönni a hivatásbéli krízisek. Majdnem minden apáca és minden pap jól padlót fog az életében néhányszor. Akkor, amikor ennek a komplexusnak az ereje már nem elég hatékony. Vagy pedig olyan életesemények történnek, hogy megkérdőjeleződik, hogy: "Te jó ég, miért lettem én pap?" "Lehet, hogy ez az egész történet csak arra volt jó, hogy kiszakadjak a szüleim világából? Mit keresek akkor itt?" Semmi probléma nincs ezzel. Újra döntési helyzetbe kerül az illető. Ha sikerült egy komplexusra rájönnöm, azt mondanom, hogy "mennyit köszönhetek én a sajátos vallási megszállottságomnak 17 évesen, meg 21?" "Nagyon sokat köszönhetek nekik, mert nélkülük nem adtam volna engedélyt magamnak arra, hogy eljöjjek otthonról." Klasszikus. Akkor elkezd az illető a komplexusával dolgozni, az istenkomplexusával vagy máriakomplexusával, és akkor szabadon tud pap lenni vagy apáca. Nem egy komplexus foglyaként. Nem kell görcsösen attól félnie, ha a komplexust elengedem, gumikötélen visszarántódok az anyámhoz. A papok életében ez nagyon sajátos. Mit érdekel titeket a papoknak a komplexusos világa, csak ezzel valamit jól meg tudok mutatni. Milyen sajátos út az, mikor egy pap egyáltalán nem válik le az anyukájáról, de egy istenkomplexus vagy Mária-kultusz segít neki abban, hogy legalább ne végig agglegény maradjon együtt élve anyukájával a családi házban. Óriási dolog. És akkor ott szokott a gumikötél végül is befeszülni, hogy az anyját odaköltözteti a parókiára vagy a plébániára.

Szóval, gyönyörű szép dolog az istenkapcsolat, ha az nem egy masszív, megszállott komplexusnak az eredménye. Ugyanezt gondolom a Mária-kultuszról is. Tudjátok ezt rólam, énnekem egy kifejezetten negatív anyakomplexusom áll földolgozás alatt. Mi következik ebből a hitéletemre vonatkozóan. Az én hitéletemre vonatkozóan sajátosan az, hogy nekem a Mária-kultusz nem sokat jelent. Nincs mit átvinnem Máriára. Idealizálhatnám Máriát, azt is lehet. Ugye, vannak, akik ezt csinálják: "Az anyámat negatívan látom, de a Máriába belelátom mindazt…" Erről volt szó 5 alkalommal ezelőtt. Én nem jártam ezt az utat, anyám se tetszik, Mária sem, tehát, körülbelül ez van. Halljátok, amit mondok? Ez a komplexusos beszéd. Ugye? Azért mondtam így. Tehát, mikor az ember a komplexusból néz kifelé, akkor nem túl sok vonzót lát egy negatív anyakomplexus után Máriában. Nem látja vonzónak. Tudjátok, hogy a szemináriumban - papnevelő intézet - ott hogyan próbálkoztak papok morális kérdést csinálni abból, hogy: "Feri, te nem látjuk rajtad a máriás lelkiséget! Te nem tudsz mit kezdeni a Szűzanyával. Ez nagyon problematikus! Mi lesz így? Nem vagy elég katolikus." A legszebb számomra az - egyszer jött hozzám egy nő - azt mondja: Feri, most két éve vagy itt nálunk. Én azt hiszem, hogy te két év alatt egyszer beszéltél Máriáról, de akkor is arról, hogy Mária egy okos nő. Mondd, szerinted a katolicitáshoz hozzá kell-e, hogy tartozzon a Mária-kultusz vagy nem? - Miért kérded? Mert nekem ezzel nehézségem van - mondta őt. Mire én: Negatív anyakapcsolat. Elég volt azt a néhány mondatot mondani: Erről szól. Ezért ostorozod magad? Közben pedig pozitív anyakomplexusukat Máriára vivő katolikus papok tudnak bennünket szapulni: Bennetek nincsen semmi! Hányszor hallgattam én ezt meg. - Drága, komplexusos vagyok, ennyi. Ez nem a kereszténységről szól.

Ezért aztán nagyon fontos Urunk Mennybemenetelének ünnepe. A komplexus-elmélet felől értelmezve Jézusnak el kellett mennie tőlünk. Muszáj volt leválni. Muszáj. Mondjátok meg, csak úgy töprengjünk saját kontókra. A földtámadt Jézus nem jelenhetne meg most od újból meg újból? Van ennek valami akadálya? Ha azt gondolod, hogy nem támad föl, akkor van. De ha mondjuk így, egy hittalajon állunk. Simán történhetne úgy, hogy most is megjelenik, meg megint megjelenik. Mi lenne akkor velünk? Egyszerűen nem tudnánk felnőni. Sosem lennék felnőtt hívők. Soha. Mert mindig kapaszkodnánk a Jézus lábába, hogy: Gyere legközelebb is! Mikor jössz? Kétezer év óta a Kereszténység erről szólna: Magyarországra Jézus legközelebb 2025-ben jön, kicsit sűrűbben jön, mint a Halley-üstökös. Ezt nem látom nagyon előrevivő dolognak. Miután mi, a földről még nem tudunk eltávozni, maradt a másik. Ment Jézus. Ezért el kell menni, különben nem növünk föl soha az istenkapcsolatunkban ebben a vallási összefüggésben. El kell menni. A gyerekeket kérdeztem erről: Mondjátok meg nekem! Mi az, amit ti már tudtok egyedül is csinálni? Mert a Mennybemenetel ünnepének az egyik üzenete: képesek vagyunk egyedül is dolgokat megtenni. Miközben itt a szívünkben őrizzük a számunkra fontos valakiket. De képesek vagyunk fölnőni és egyedül vinni valamire. Itt az egyedül, nem letépve magunkat más emberekről, hanem, hogy felnőtt, független. Tudjátok miket mondtak? Tök jókat! Azt mondja az egyik: Tudok egyedül uborkát szeletelni. A másik - fölcsillant a szeme - azt mondja: Én répát vágok egyedül. Természetesen, fülbe súgva: egyedül ki tudom törölni a popómat már. Nagyon tündi-bündi dolgokat mondtak, hogy miket tudnak már egyedül csinálni. Van, aki egyedül képes segíteni az anyukájának. Ez ugye, egy kislány. "Egyedül tudok segíteni főzni anyukámnak." Mondom: Ez szuper! Tehát, elmondták, hogy mi mindent tudnak egyedül csinálni, kedvencem egy kisfiú volt. Kihúzta magát, és azt mondta: Én tudok egyedül gombfocizni. Mise után megtárgyaltuk, hogy ezt, hogy csinálja. Azt mondja: Fradit jobb kézzel, UTE-t balkézzel. Képzeljétek el, egyik kéz, másik kéz, fölváltva nyomkodja apjának a régi készletét. Fradi, UTE, még ott lila-fehér.

Milyen óriási dolog az, mikor az első élményeink vannak arról, hogy felnőttek vagyunk. Ezért jártattam nagyon sokat a számat arra nézve, hogy mikor az istenkomplexusainktól megszabadulunk, akkor tudunk egy felnőtt, szabad viszonyt kialakítani az Istennel. Amelyben a szabadságunk egy relatív szabadság, egy teremtett, teremtményi szabadság. Egy fölszabadító, egészséges dolog.

A depresszióra vonatkozóan sajátos megközelítést ad a komplexus elmélet. Elmondom, hátha segít valakinek. A következőt mondja: Ha valaki nem bír leválni az anyukájáról, egy pozitív anyakomplexusból nem tud kinőni, hogy álljon aztán a lábán. Mi történik vele? Mindig arra vágyik, hogy: szeretgetés, dédelgetés, cukorka, csokoládé. De ahogy az élet megy előre, az élet realitása szép lassan azt bizonyítja, hogy ezt már nem kapja meg mindig. Mert dolgozni kell, mert kudarcok vannak, teljesítmény és a többi. A komplexus azonban működik. A komplexus mit mond? Neked ezt meg kell kapnod! Te egy nagyon aranyos kislány vagy. A világ nem működhet úgy, hogy dolgokat te nem kapsz meg, az nem lehet, hogy nem szeretnek téged, hogy van ember, aki téged nem szeret, ez skandalum, ez lehetetlen! - mondja a komplexus. Mit kezd ilyenkor a nő például? Elindulunk a teljesítmény irányába. Jó, jó nem mindenki adta meg, de az nekem jár, az az evidencia, hogy engem dédelgetni, szeretni kell, engem rajongással kell körbevenni, rám áhítattal kell nézni, engem tenyerükön kell, hogy hordozzanak! Ez a pozitív anyakomplexus, csak nem történt leválás. De a világ ezt nem adja meg, mert a világ ennél normálisabb. Mi történik? A nő elkezd teperni. "Akkor teljesítünk, akkor meg kell felelni, akkor be kell vágódni!" Azért hogy beszerezze a komplexus által diktált: elismerés, dédelgetés, szeretgetés, te vagy a legfontosabb, te vagy a legjobb, nálad nélkül semmik sem lennénk! Ugye? Komplexus diktál, nem az "én". Az "én" beledöglik. A komplexus meg virul. Mi a következménye? Természetesen az - mert a komplexusból még mindig nem gyógyult ki -, hogy iszonyú dühös kezd lenni a világra. "Rohadjatok meg, hogy még mindig nem kaptam fizetésemelést. Dögöljön meg az is, hogy még mindig itt küzdök, és még mindig nem mondta, hogy jófej vagyok! Tegnap dicsért meg utoljára?" Ha ez a férjével kapcsolatos dinamikában is benn van, naná, hogy benn van, kipasszírozza belőle, kinyomja, kizsarolja, vagy pedig megpróbál iszonyat görcsösen megfelelni a férjének, hogy a férje aztán azt mondja, hogy "te vagy a cupp az éjszakában". Mert ha nem élheti át azt valakitől, hogy "ő a cupp az éjszakában", akkor a komplexus megbolondul. Mert az "én" azt mondaná: Attól, hogy a férjed nem mondja, hogy te vagy a "cupp", attól még tudhatod, hogy te vagy a "cupp". De nincs elég erős "én". Tehát, a komplexustól kell ezt megszerezni. Mi történik? Naná, hogy egyre dühösebb lesz azokra, akik nem az ő komplexusának megfelelően viszonyulnak őhozzá. Ezt azonban megengedheti magának? Nem engedheti meg magának, mert akkor nem kap elég elismerést. Tehát, ezt nem lehet előhozni. Ezért lesz benne egy csomó elfojtott feszültség és szorongás, és közben pedig bűntudata lesz. "Valami baj van velem? Velem valami baj van! Nekem nagyon jónak kéne lennem! A világnak engem kellene hordoznia a tenyerén, mint ahogy az anyám hordozott és a világ nem adja meg nekem. Velem valami baj van." Puff neki jön egy bűntudat. "Akkor nem tudok mit csinálni! Nem tudom, hogy a világ dögöljön meg, vagy én rohadjak meg?" Ebben a dilemmában van, hogy "a világ rossz, vagy kiderült, hogy én még sem vagyok királykisasszony", akkor jön a tehetetlenség. Ott puff, a depresszió elragadja. Aztán valahogy kijön belőle, de a komplexusával nem kezdett semmit. Mit kellene tennie? Leválni az anyukáról, kifejleszteni egy elég erőst "ént", aki ott belül azt tudja mondani: Lehet, hogy a férjed most nem mondta, a főnököd, a barátod, attól te még OKÉ vagy. Különben egy vesszőfutás lesz az élet. Újabb és újabb depressziós mélypontok következnek, és mindez egy rohadt komplexus miatt. Egy eredetileg pozitív anyakomplexus okán. Ez arra is jó példa lehetett, hogy egy eredetileg pozitív anyakomplexus - tehát, hogy egy anya szeret, gondoskodik -, hogyan tud az élet ellenére fejlődni bennem, vagy nem fejlődni sehova se. Ezért van olyan óriási szerepe az apának, mert az apa világában napnál is világosabb, hogy néha kemény az élet. Nincs mindig tündi-bündi, hanem fölkelünk, csináljuk. Erre hihetetlenül szüksége van minden embernek. Egy apára, aki nem puszit ad, de nem is pofont. Hanem bátorítóan azt mondja: Ki fogod bírni! Ennyi. Tényleg kibírjuk. Ez a szép. Persze, hogy kibírjuk. Az eredetileg pozitív anyakomplexus mondja azt, hogy nem fogod kibírni, ezt te nem éled túl. Ezt nem. Bele fogsz dögleni! Neked az anyád puha tenyerén a helyed. Ha ezt nem adja meg a világ, a férjed, a főnököd, úgy nem érdemes. - Dehogynem érdemes! Kibírod, kemény van! Just do it!

Befejeztem. Ez olyan volt, amilyen. Köszönöm! Akar-e valaki hirdetni?