A terápiás csoportok segítő hatásai 4.

Nahát! Olyan csodaszámba megy ám nekem, hogy ti itt vagytok. Azért mondom ezt így, mert ugye sötét van, esik a hó, mínusz fokok, s akkor indulok el otthonról, és mindig van egy ilyen fantáziám, hogy lehet, hogy nem is lesztek itt, hogy én megjelenek, és hát… miért lennétek itt? Tehát tulajdonképpen sokkal több okotok lenne arra, hogy ne legyetek itt, mint hogy itt vagytok. Úgyhogy ez bennem mindig valamiféle rendkívüliségnek, vagy egy ilyen megszokhatatlan, talán ez a jó szó. Látjátok, hogy itt vagytok, ez segít nekem, hogy megfogalmazzam, hogy mi ez… megszokhatatlan. Na. Elkezdjük akkor most… a folytatást. Mert hát mégis csak 2010. Onnan indultunk, és így telt el most néhány hét, hogy legalábbis csak magunkban vittük tovább a témát, hogy egyediség, együttesség és egyetemesség. És ennek a három dimenziónak az összefüggésében nézzük külön-külön ezeket a témákat, de nagyon szeretnénk azért összpontosítani az együttesség témájára. Valamiképp az egy picit jobban előtérbe kerül. Nem azért, mert fontosabb, mint a másik két téma, hanem azért, mert általában, a mi kultúránkban különösen is sokkal többet beszélünk és sokkal fontosabb tartjuk az egyediséget és az egyetemességet. Sokkal fontosabbnak, és közben, hogyha elég vakok vagyunk, hogy az együttességet ne lássuk óriási jelentőségűnek, legalább olyan jelentőségűnek, mint az elsőt meg a harmadikat, akkor ez kárára lesz annak, hogy az egyediségünk, a rendkívüliségünk és az egyetemességünk valóban ki tudjon bontakozni. Hát ez az alap, amiről indulunk, és még egy nagyon fontos fölismerés, ami szintén fontos… na ez egy milyen mondat volt… Feri! Még nem melegedtem be… Vagyis, hogy nem egyszerűen csak azt állítjuk, hogy az életünk ebben a három dimenzióban zajlik, hanem azt is, hogy az énnek ez három nagyon egyértelmű jellegzetessége. Az énnek. Tehát nem azt mondjuk, hogy egy individuális én megéli az egyediséget, megéli a társas lény voltát és megéli az egyetemességet, hanem azt mondjuk, hogy az énnek a természete is megfelel ennek a három dimenziónak. Hogy az énről beszélhetünk úgy, mint individuális énről, mint társas énről, és mint egyetemes énről. És az egyetems én kifejezés igényel talán egyetlen mondatot, amit elmondtunk, csak hogy most kezdjünk visszahangolódni, főleg én, ez pedig az, hogy valamiből közel hétmilliárd van, akkor nehéz azt mondani róla, hogy csak egyedi vonásokkal rendelkezik. Ennél jobban ezt nem tudom, vagy egyszerűbben. Tehát ez volt egy másik rácsodálkozásunk, vagyis, hogy ha azt szeretnénk, hogy én, és ezt most a nevetekben mondom, tudjátok, mint amikor katonai esküt teszünk, hogy én, s akkor hőh… Petőfi Sándorororor… szóval most a nevetekben mondom, amikor én szeretném az életemet kibontakoztatni, és engedni, hogy az ki tudjon bontakozni, akkor tulajdonképpen nem csak az egyediség alapján tud az kibontakozni, az én életem, nem csak az egyediség, és a rendkívüliségem, és egyetlenségem talajáról tud kibontakozni, hanem a másik két talajról is. Hát ez benne a gyönyörű. Na akkor. Ez volt a bevezető. (04:18)

A bevezető most aztán csatlakozik oda, hogy közvetlenül hol tartunk. Ott tartunk, hogy nagyon megnéztük, hogy mi segíthet a társas dilemma megoldásában. Vagyis, hogy az egyes ember hogyan tudja saját érdekeit valamilyen együttesség érdekében, javára háttérbe tenni… nem azt mondani, hogy az rossz, vagy bűnös, vagy csúnya dolog, vagy ejnye-bejnye… értéknek tartani az individuumnak bizonyos szükségleteit, késztetéseit, törekvéseit és egyebeket… de hogy mi az, ami miatt azt háttérbe tudjuk tenni azért, hogy a közösség javára legyünk. Ugye ez volt az a 20 pont, és itt néztük a sportpszichológiát, elsősorban a csoportpszichológia részét, csapatsport-pszichológia részét, és néztük szent Benedeknek a reguláit. És aztán most fordítottunk a lapon, most azt nézzük meg, hogy mi történik akkor, mikor valaki oda tudja szánni magát egy közösségnek, csoportnak valamilyen együttességben tud létezni… hogyan tud akkor az én ezáltal megerősödni. Mit nyerünk ezzel, hogy ha nagyon csúnyán akarnám mondani… de miért akarnám csúnyán mondani. Tehát, hogy mi ebben a szép, hogyan tud gazdagítani. És így jutottunk el ennek talán a legjobban kidolgozott szakirodalmi részéhez… hogyha terápiás csoportba jár valaki, akkor nagyon jól kikutatták már az, hogy az egyes ember mit mond, hogy az miért volt jó neki. Ugye ezt használjuk most alapnak. És miután sokat beszéltünk arról, hogy hogyan tudunk megfelelő és alkalmas egyszerű, de pontos szabályok alapján mi is együttességeket létrehozni, azt alkotni, benne lenni… emlékeztek, egy egész alkalmat erre szántunk, alapdolgok… ezért nyilvánvaló, hogy most amit a terápiás csoportból hozunk, hát az így, úgy, amúgy nagyon is jellemző tud lenni mindenféle természetes csoportra is. Ha azok megfelelően működnek persze. És akkor itt 10 pont vár ránk. (06:36)

Az első pont így volt, hogy amikor egy csoportban vagyunk, odaszántuk magunkat, és a csoport megfelelően működik, akkor a reménynek a világa föltárul számunkra. Hogy mit jelent a remény, ami nem egyenlő az optimizmussal, nem egyenlő csak valamiféle de jó lenne ha, nem egyenlő a vágyakozással… egy mélységes remény. Együtt voltam ma délelőtt másokkal egy csoportban. Tudjátok, állandó csoporttag vagyok. Ebben a csoportban különböző lelkiségi mozgalmakhoz tartozó, de mégiscsak egy rettenetesen szűk… vagyis katolikus társaságban voltam, és arról beszélgettünk, hogy most megéltük valahogy az ádventet meg a Karácsonyt, és tulajdonképpen mit sejtettünk meg Istenből, miközben a várakozás idejét átéltük, és aztán a Karácsonyt. És kikristályosodott valahogy egy nagyon érdekes mondat, vagy nagyon érdekes közös tapasztalat, mert ezt kerestük, hogy mi a közös tapasztalatunk. S a közös tapasztalat valahogy így fogalmazódott meg, hogy mindannyiunkban élt egy biztos remény, hogy adatik valami, vagy adatik valaki. Egy biztos reménye annak, hogy adatik valaki és valami. A remény minimum ez, minimum, tehát teljesen sötét van, semmit se látok, gőzöm sincs, hogy mi a következő lépés, de él bennem valami biztonságtudat, hogy valami és valaki adatni fog. Ezt nevezem reménynek. Ugye nagyon megkülönböztettük a bizalomtól. A bizalom ahhoz kell, hogy az ember döntést hozzon, a remény meg ahhoz, hogy a döntésében benne maradjon, és el tudjon köteleződni, s tovább tudjon menni azon az úton, amelyen a döntését meghozta. Ezért nem elég csak a bizalom. A továbbmenetelhez remény kell. Ez volt nagyon egyszerűen. (08:47)

A második ont pedig az egyetemesség. Ez olyan szép. Az egyes emberek bemennek egy csoportba, aminek látható vége van, látható eleje meg vége, és a csoport segít nekik, ha az jól működik, az egyetemesség tapasztalatában. Ez gyönyörű szép. Az egyház felé minimális elvárásunk lenne az, ha az egyetemes, vagyis catholicos egyház, hogy önmagán mutasson túl. Az egyháznak addig van létjogosultsága, mint Istennek sajátos egyháza, ameddig önmagán túl tud mutatni. Ha nem mutat túl saját magán, akkor egy olyan szervezet, mint bármelyik másik. Nem sok különbség van. Az egyetemességnél még sok mondanivalóm van. Nagyon. Emlékeztek, az utolsó alkalommal hosszan ragoztam azt, hogy amennyiben önmagamat csak az egyediségben látom, ez rengeteg problémámat megoldhatatlanná teszi. Rengeteget. Merthogy az egyes ember problémái akkor tudnak előbb-utóbb megoldódni, hogyha az együttességben és az egyetemességben is lát, különben nem oldódnak meg soha. A helyzet azonban ennél még faramucibb, ugyanis nagyon sok probléma pusztán csak abból adódik, hogy csak az egyediségben látom magamat, és nem látom az együttességben és az egyetemességben. És akkor hoztam példákat, mondjuk a halál témáját. Ha csak az egyediséget látom, akkor a halál egy rettenetes kiszúrás, pont velem. És akkor ezerszámra teszem föl a kérdést, hogy miért pont én. És nem kapok, nem jön rá válasz. Ha csak az egyediség van, akkor a végtelenség, a születésemtől kezdve gyanakodva nézhetek az ég felé, meg a föld felé, meg a másik ember, hogy miért pont én? H1N1. Miért pont én? Miért pont én? Értitek ezt a kifejezést, amikor valaki azt mondja, pont én. Ez jól tükrözi ezt a világot. Mert hogy pont ő van ebben a világban csak. Úgy többé-kevésbé, mások lazán részesei az ő világának. De erről beszéltünk már. Egy csomó kérdésünk, egy csomó nehézségünk pont abból adódik, hogy ezt a kérdést tesszük föl szűk látókörünk miatt, hogy miért pont én, miért pont velem, miért pont nekem, miért pont pont, pont, pont. Ezt most már ugye nem kell tovább mondani. De még egy szempont ehhez. Milyen sokat beszéltünk, társkapcsolat, intimitás, házastársi kapcsolat és a többi. Nem tudok mást mondani, mint hogy két olyan ember, aki önmagát csak az individualitásában látja, az egyediségében, miért csodálkozik azon, hogy nem tud egy közösséget alkotni, vagy létrehozni a társával, hogy ott nem jön létre egy pár. Hát ők maguk akarnak individuumnak maradni, és ők maguk magukat csak individuumnak látják. Mitől lennének pár? Mondjátok meg nekem. Mitől? Hát amikor azt mondom, hogy mi, az egy pár. Mi. Hát a mihez az kell, hogy egy én is lerakja magát, meg egy másik én is lerakja magát, és aztán átadják magukat egy mi-nek A jelenleg, mondjuk a mi világunkban, szűkebb világunkban, Magyarország, meg ez a… ez nyugat? Tessék mondani, ez nyugat? Mert Helsinki már az…ahogy régen ezt tudtuk ugye, helsinki, csak így mondtuk, helsinki, tehát helsinki az már nyugat… hogy hogyan volna lehetséges egy harmonikus társkapcsolatban élni, ha ott két individuum állítja csak folyton-folyvást magát. Egyszerűen abból a képletből, hogy én+én, nem jön ki a mi. Abból sosem jött még ki az, hogy mi. Abból kompromisszumok jönnek ki, és valamiféle egymás mellett, vagy nem tudom, milyen élés jön ki. Én ilyen végtelenül egyszerűen látom egyébként, nagyon-nagyon egyszerűen. Szerintem a problémáknak egy nagyobb része ebből fakad. Nagyobb része. Ilyen egyszerűen látom. Tehát akinek csak ez volt a nehézsége, szerintem haza is lehet menni. Hát miért nem, a többi már csak szószaporítás. Tudom persze, hogy egy sereg reális dilemmánk, nehézségünk van, tudom, tudom. (14.12)

Menjünk akkor tovább. Tehát az egyes ember a saját élettémáját ebben a hármas összefüggésben tudja csak elrendezni, mondjuk így egyszerűn, megoldani, és stb. De a másik két szempontot is természetesen túl lehet hangsúlyozni. Mondjuk egyházi keretek között nagyon gyakran tapasztalható az, hogy valaki már így is hihetetlen sokat tett bele a mibe, tulajdonképpen az egyediségének a kárára és rovására. Igyekezett a mit megélni és megvalósítani, és elmegy a paphoz, vagy elmegy valamilyen mi-emberhez, aki alapvetően mi-ben lát, és gondolkodik, és a pap mondjuk még egy lapáttal rátesz. Ugye erről is lehet nektek tapasztalatotok Attól függ, hogy melyik szubkultúrából érkeztetek. Azt lehet mondani, na ebből lett elegünk. Mikor a bennünk élő egyedi én már üvölteni sem tudott, annyira fájt neki az élet, és elment a paphoz, és a pap azt mondta, hogy hűség, házasság, eskü, fogd be a szád. Úgy egyébként megértlek, de erre ne sok szót vesztegessünk, mert a lényeg, hogy hűség, házasság, kitartás, és a többi. Embertelen tud az is lenni, ha valakik azzal a problémával küszködik, hogy csak az individuumot látja, és elmegy egy pszichológushoz, akinek lehet, hogy az a hivatásbeli meggyőződése, hogy neki az individuális énnel kell csak foglalkozni. És utána kap egy megerősítést, hogy ja, hát az individuális én úgy tud tovább fejlődni, hogy elválok. Az individuális én úgy tud tovább fejlődni, hogy még keményebben ütöm az asztalt, hogy nekiállunk küzdeni. Hát lehet, az individuális én önmagában ettől tud fejlődni, hogy a szenvedései csökkennek. Csakhogy az énünknek az pusztán egy része. Ezért a bennünk élő társas én meg éppen belepusztul. Csak az individuális én nem érti, hogy a társas énnek mi a baja. Ja, hogy te elváltál? Én nem, én nem, én megvalósítottam magam. Ilyen kilátástalannak tűnő körökbe tudunk beleveszni. De ugyanez meg tud történni, nyilván most így mondom, az egyházon belül, vagy valamilyen társas hagyományokon belül, hogy már így is túl van terhelve és dimenzionálva a társas én, az individuális énnek kellene most már egy picit jobban megszületni, és még mindig nem kap semmilyen támogatást hozzá. Még mindig nem, azt még mindig megbélyegzés kíséri, még mindig erre csak azt mondják, hogy önző disznó vagy, vagy mit képzelsz. Pedig, hogy az a társas én tovább tudjon fejlődni, most egy ideig szüksége lehet arra, hogy az individuális én is meg tudjon erősödni. Tönkre lehet tenni magunkat, egymást azzal, hogy ezt nem tartjuk tiszteletben. Azt gondolom, hogy, bár nagyon buták ezek a felosztások, hogy, úgy mondjuk, egy profán közegben az individualitás túlhangsúlyozásában megyünk tönkre, egyházi közegben inkább a társas dolgok túlhangsúlyozásától megyünk tönkre, azzal, hogy a kettőt nem látjuk egymás mellett. (18:17)

És aztán itt van még a harmadik nagy téma, az együttesség. Az együttességet is túl lehet hangsúlyozni. Mondanék kifejezéseket, amik ezt megpróbálják leírni. Például a tolerancia diktatúrája. Az egyetemesség világának egyik kulcsszava a tolerancia. De ha mindennel és mindenkivel szemben toleránsnak kell lenni, az a toleranciának a diktatúrája. Egészen rettenetes, és ezt is érezzük a bőrünkön. Hát ne kelljen már mindennel és mindenkivel, főleg így együtt, tehát mindenkinek a mindenével toleránsnak lenni. Én kifejezetten nem szeretnék mindenkinek a mindenével toleráns lenni, mert abba is belepusztulok, meg mindannyian belepusztulunk a mindenkinek a mindenébe. De nem csak a tolerancia diktatúrája létezik. A mindent elfogadás zsarnoksága, a szabadságnak egy sajátos zsarnoksága, hogy… ezt a világot is most cizellálhatnánk, ragozhatnánk a végtelenségig. Ez azért félelmetes, mert ma aki itt kritikus megjegyzéseket tesz, könnyen szalonképtelenné válik. Ugye, ma a társadalom erre roppant érzékeny, és rögtön kirekesztéssel vádolja azt a valakit, aki azt mondja, hogy a toleranciának is lehet egy diktatúrája, vagy a mindent elfogadásnak is van egy sajátos zsarnoksága. Vagy az értéksemlegesség, vagy az… hogy mondják ezt? Úgy mondják? De nehéz szavak ezek… egyszerűbb, hogy kenyér, pék, autó, ház… ezeket értem, csak annyira… szóval, értékrelativizmus, ezt kerestem. Az értékrelativizmusnak is van egy döbbenetes zsarnoksága ma felettünk. Nem szeretnék egy értékrelativizmusban létezni, vagy például az egyenlősdinek a nyomása alatt létezni. Ezek mind rettenetes következményekkel járnak. Mi az, hogy semelyik értéknek a másikhoz nincsen relációja, mindegyik teljesen egyformán, ugyanolyan értékes? Hát kérdezzünk megy egy csecsemőt, hogy így gondolja-e! Egy csecsemőnek egészen biztos, hogy vannak értékpreferenciái. Ez teljesen biztos. Például a kultúrának bizonyos áldásaira nincs szüksége. De egy gyereknek se. Másokra viszont elemi szüksége van. Tehát ő nem értéksemleges és értékrelatív édesanyát kíván, nagyon is egy értékorientált édesanyára van szüksége, aki, ha meghallja az ő sírását éjszaka, akkor fölkel hozzá, de egy értéksemleges-értékrelatív édesanya azt mondja: gyerek sír, tévében érdekes műsor… s egyik is jó, másik is jó… tévében érdekes műsor is fontos, gyermekem sírása is fontos. Tehát a kettő között semmit nem állíthatunk, mert ez most a trend. Egy gyereknek arra van szüksége, hogy őt nagyon magas polcra tegyék. De ne hagyják ott. Tegyék, vegyék… na. De most képzeljünk el egy férfit és egy nőt. Nem nehéz… mindig az egyszerű felől indulunk… és képzeljük el az ő kettejük kapcsolatát, amennyiben valódi intimitásigényük és –szükségletük van, hogy teljes értéksemlegességben és értékrelativizmusban igyekeznek ezt megélni. Hogy? Hát én még olyan meghittséget nem láttam. Az gruppenszex. Az az, hát ott mindenki pont úgy mindenkivel, ahogy. Az egy ilyen értékrelatív semleges valami, és valami jól… úgy tűnik, valami jó történik. Én nem tudom, nem csináltam még… Tehát az egyetemesség túlhangsúlyozása teljesen ki tud üresíteni bennünket. Teljesen, kilúgoz, kiüresít. Élhetetlenné teszi az életet. Játszottam azzal, hogy én, te, ő, akkor mi, ti, ők, s milyen érdekes, hogy az egyetemességnek a személyes névmásaira is szükségünk lenne. Én, te, ő, mi, ti, ők, s akkor legalább az, hogy senki, bárki, mindenki. Senki, bárki, mindenki. Ugye, hogy ezt oda kellene a sorba írni. Hát az életünk csak én, te, ő, mi, ti, őkben van, akkor óriási dimenzióvesztésben vagyunk. Hát nem fontos az nekünk, hogy azt mondjuk, a halált senki nem kerülheti el. Szenvedés nélkül senki sem él ezen a földön. Senki sem úszhatja meg az életet. Nem az, hogy én nem úsztam meg, vagy na, most mi jól ráfaragtunk. Hát ha csak ez az élet, ú. De a bárki is nagyon fontos. Mikor valaki jön hozzám és késik, szoktam ezt a mondatot mondani, hogy ez bárkivel előfordulhat. Ugye, mert valaki úgy jön, ez nagyon érdekes, valaki úgy jön, hogy istenem, istenem, elkéstem, egy ilyen gigantikus én szenvedésével érkezik, mintha semmi más nem létezne, csak egy késő én, és nyugi, nyugi, egy kicsit emeljük ki ebből a szűkösségből, ez bárkivel előfordulhat. Volt már más ember is, aki késett. Megnyugtat ez egy picit? Tehát, hogy történt már ilyen, s most veled történt, és megyünk tovább. És óriási szükségünk van arra, hogy azt is mondjuk, hogy mindenki. Hogy mindenkiben van vágy egy emberi élet után. Hogy mindenkiben vannak értékek. Nem csak én, te, ő, meg mi, ti, ők. Ők ilyenek, olyanok, az ők is nagyon szűkös. Érezzük ezeknek az egymásrautaltságát, hogy én, te, ő, mi, ti, ők. Senki, bárki és mindenki. Így látom egybe. (25:35)

És most nézzük egy picit a spiritualitás részét. Jaj, össze-vissza beszélek. Nem is össze-vissza, csak fejből. De ez majdnem ugyanaz. Itt egy picit hosszabban. Túl sok szabadidőm volt. Hát ez a karácsony nem terhelt le egy kicsit se, éjszaka maradt egy-két üres órám. Szóval, ha az isteni kapcsolatot csak abban az összefüggésben nézzük, hogy individuum és individuális én, akkor tulajdonképpen mindenkinek van saját istene. Akkor azt mondom, hogy Istenem, de ha ennek semmi köze a másik két világhoz, akkor az én istenem az egyetlen isten. S könnyen azt gondolom, hogy az én istenem az egyetlen isten. S akkor én, én istenem... hétmilliárd istenke létezik hétmilliárd agyban, zsigerekben, múlt, jelenben és elképzelésekben. Hát hogy volna lehetséges leszűkíteni az istent arra, hogy én istenem? Amikor a drága szociológusok megkérdezik, hogy vallásos ön, Teri néni? Teri néni beikszeli azt, hogy egyházias módon vagyok vallásos. De megkérdez valakit, hogy vallásos ön? S van egy külön kategória, hogy magam módján vallásos. Tudjátok, hogy mit gondolok erről... hogy ilyen nincs. Mert a vallás lényege, hogy nem a magam módján, mert akkor az egy egyszemélyes vallás. Akkor nem azt mondom, hogy mi, hanem, hogy én. Az egyszemélyes vallás, az mi? A vallás lényegileg nem tud egyszemélyes lenni, tehát magam módján vallásos nem lehetek. Személyes vallásosságom, az igen, de a magam módján… tehát az egy nem létező valami. Azt mondhatom, hogy a spirituális lény voltomat a magam módján élem meg. Nincs szükségem az egyházra. Ilyet lehet. A maga módján vallásos ember nem létezik. Ezt azért mondom így, mert ez egy önáltatás. Tehát azt gondolom, hogy én még vallásos vagyok, csak a magam módján – de ilyen nincs. A magam módján vallásos – kiiratkoztam a vallás világából. Tehát, ha csak ez van, akkor én, én istenem… de az én istenem egyáltalán nem egyenlő az egyetlen istennel. De ha csak ez a dimenzió van, könnyen azt gondolom, hogy az én istenem az egyetlen isten, és valamiképpen ti is az én istenemet hiszitek, ha azt mondjátok, hogy van isten, de hát erről szó sincsen. Ilyenkor hétmilliárd isten van. A vallások története ékes bizonyítékul szolgál arra, hogy mit jelent, amikor valaki azt mondja, hogy a mi istenünk. Az Ószövetségben hányszor olvassuk azt, hogy isten a mi istenünk. A mi Istenünk az egyetlen úr. Ebből nagyon sok háború fakadt már, rengeteg öldöklés és vérengzés abból, hogy a mi azt gondolta, hogy ő birtokolja az egyetlen istent. Az egy istent. Aztán a harmadik is lehetséges, ez roppant szűkös valamihez vezet, ez az, hogy azt mondjuk, az isten az valami… hát legszívesebben azt mondanám, ilyen tökös-mákos rétes. Tehát úgy csinálunk az istenből egyetlen istent, hogy megkérdezünk mindenkit, hogy ő mit gondol istenről, és azt végül összegyúrjuk. És ebből lesz egy egyetemes isten. Ugye, abból, hogy mindenki hozzátette a magáét. Ebből még sose lett isten, úgy hívják, hogy gólem. De jól összegyúrtunk bele mindent, egy ilyen rémszülemény. Nekem semmi kedvem egyetlen istennek tartani azt, ami a ti összes képzetetekből állna össze isten gyanánt. Egész borzasztóan hangzik, bele se gondolok. De aki az individualitásban van, azt gondolja, hogy az én istenem az egyetlen isten. Aki az együttességeket látja csak, azt gondolja, hogy a mi istenünk az egyetlen isten, és aki az egyetemességet látja csak, az azt gondolja, hogy a mi közös képzeteink teremtik meg azt az egyetlen istent. És egyik sincs így. Hanem mind a három talajon kellene állnunk, és állandóan egyeztetni a másik kettővel. Folyamatosan egymással egyeztetni, egyeztetni, és mindig, mindig folyamatosan fejlődni abban, hogy mit gondolok arról, hogy ki is az az egyetlen isten. Szerintem az egyetlen isten kérdése ma sokkal nagyobb kérdés, mint kétezer évvel ezelőtt. Sokkal nagyobb kérdés, mert az ószövetségi választott nép micsoda egyszerűséggel és büszkeséggel tudta azt mondani, hogy a mi istenünk az egyetlen isten. És kiderült, hogy nem. Kiderült, hogy nem így van. Hanem, hogy minimum azt kellene mondanunk, hogy az egyetlen istent szeretnénk, ha a mi istenünk lenne. Az egyetlen istent szeretném tudni az én istenemnek, és ezért egy egész élet fáradozása is kevés, hogy az a valódi, egyetlen isten lehessen az én és a mi istenünk. Sokkal könnyebb azt mondani, hogy a mi istenünk az egyetlen isten. Ki mond mást? Ez egy történelmi tévedése különböző egyházaknak is. Szívbemarkoló, hogy az ószövetségi választott nép azt mondta, hogy a mi istenünk az egyetlen isten. Jézus jött, és azt mondta, hogy ez nem így van, hanem fölajánlotta a választott népnek, hogy az egyetlen isten lehessen az ő istenük. Ez volt az ajánlat. Eddig azt gondoltátok, hogy a mi istenünk az egyetlen isten, most léphettek egyet a menny felé, és az egyetlen isten lehetne a mi istenünk. Erre a választott nép, az ószövetségi nép azt mondta, hogy ebből nem kérünk. Ragaszkodunk ahhoz, hogy a mi istenünk az egyetlen isten. Ez történt. A problémát ott látom nem megoldottnak, hogy az egyház nagyon könnyen ugyanezt az utat járja. Az egyházak, ugye megint egy sajátos mondat. Az egy-házak nagyon szívesen állítják kétezer évvel később is, hogy a mi istenünk az egyetlen isten. Megmosolyogtató. Ezért mondtam azt, hogy az egyháznak akkor van létjogosultsága, ha túlmutat magán. Ha nem a mi istenünket képviseli, hanem az egyetlen istent. Akit szeretne a mi istenünknek mondani és az én istenemnek tartani. Nem sok sztorit mondtam még ma. Ugye? Nem is tudok. Elmondtam az összes jó történetemet karácsonykor, mindegyiket, kifogytam! Úgyhogy folytatom. (33:36)

Maradnék akkor az együttességnél. Mennyi az idő? Ú, még van fél óránk! Elmondok mégiscsak egy történetet. Gyerekeknek írtam egy egyszerű mesét, elmondom nektek, mert szerettem volna ezt a témát érzékeltetni, és azon gondolkodtam, hogy lehetne ezt egy mesében valahogy kimondani, és egy, hát, kicsit olyan tanmese-szerű, de mégiscsak értették. A tanmese egy szerzetesről szól. A szerzetes, aki szerzetesrendjének a gyönyörűségében él, de természetesen, mint minden rendes szerzetesrend, ezt vegyük idézőjelbe a mese kedvéért, fogad vándorokat, s egyszer csak jön egy vándor, és a vándor bebocsátást kér, hogy körbenézzen a szerzetesrendben. S akkor a szerzetes kalauzolja ezt a vándort, persze nagyon utálja, hogy neki kell ezzel foglalkoznia, de hát mindegy, hogy ha rá került a sor, s elmondja, hogy látod, ez itt az én templomom, ez itt az én gyönyörű kertem, ezek a gyönyörű paradicsomaim, gyönyörű almafáim, s látod itt a gyönyörű gyertyák, én készítettem őket a műhelyben, és így beszél, csak azt nem értem, mondja a vándornak, hogy miért olyan üres a lelkem. S a vándor azt mondja, hogy meg tudod mondani, hogy miért olyan üres a lelked, ha megtudod, hogy mi az ami sok benne. És ugye azért olyan üres a lelke a vándornak, mert az énből túl sok van benne. Tessék? Igen, a szerzetes, szerzetes, igen. És innen már könnyű elképzelni a másodikat. Kicsit a lelke gazdagodik, s a vándor néhány év múlva megint odaérkezik, és akkor a szerzetes már kicsit boldogabban azt mondja, hogy gyere, megmutatom, mi minden van itt. Ez itt a mi templomunk, ó, ez itt a mi kertünk, ó, és itt vannak a mi gyönyörű gyertyáink, és ha idejössz, láthatod a mi gyönyörű kézműves munkáinkat. Csak azt nem értem, kedves vándor, hogy miért üres, félig még a lelkem. És akkor azt mondja, hogy hát, tudod, azért üres félig még a lelked, mert még mindig túl sok van itt valamiből. A miből. S akkor harmadjára is jön a vándor, és a szerzetes azt mondja, hogy gyere, kedves vándor, hadd vezesselek körbe. Nézd csak, ez a templom mindenki előtt nyitva áll. Nézd csak ezt a kertet, erre a kertre mindenkinek a napja süt, és ez a gyümölcs bárkié lehet, aki jön, mert bárkinek szívesen odaadjuk. És nézd csak ezeket a gyertyákat, ezeknek a gyertyáknak a fénye bárkinek világít, aki szeret abban gyönyörködni, és nézd csak, itt vannak ezek a könyvek, amelyek mindenkinek tudnak valami szépet hozni. És a gyerekek kedvéért persze kell, hogy legyen csattanó: és ekkor megnyílik a szerzetes szeme, és fölismeri a vándorban… Péter azt mondja, hogy a télapót, de ez az ő szabadsága, hogy tévedjen. (37:18)

Maradnék akkor egy picit akkor annál, hogy mikor érezzük az énnek a szűkösségét… azt mondja Richard Rohr… Megjelent egy könyve, képzeljétek, két héttel ezelőtt találtam rá, s pont arról van benne szó, amiről beszélünk. Döbbenetes. Mondom is nektek, Reménység a sötétben, Richard Rohr. De ki gondolta, hogy erről van benne szó, mert az alcíme Assisi Szent Ferenc életmegújító látomása a nyugtalanság korában. Ajánlom nektek, pont a témánkhoz szól, megdöbbentő. Vannak szellemi rokonaink. Amikor az egyes ember túl kicsinek érzi magát, az első ösztönös tévútja mi szokott lenni? Hogy a világ színpadán ő is szeretne egy kis helyet kapni, de a világ színpada kicsi. A világ színpada hétmilliárd embernek kicsi. Kicsi, kicsi. De aki csak individuumban gondolkodik, őbelőle lesz mondjuk szexéhes nagyi egy kereskedelmi csatornán, vagy traumatizált lantművész, ugyanezen a kereskedelmi csatornán. A lényeg, hogy az individuum, amelyben csak a saját világát ismeri, igyekszik a világ színpadán valami jelentőségre szert tenni. Ha ezt szexéhes nagyiként tudja vagy traumatizált lantművészként, teljesen mindegy. Tehát megalkotjuk a rekordok könyvét, hogy hány szilvás gombócot tudtam fél lábon állva, vakon megenni -20 fokban. Ez az individuum görcsös kísérlete télen, hogy a világ színpadára föl tudjon állni. Miért van ez így? Ez a jelenség tulajdonképpen megrázó. Azért van így, mert az individuális én pontosan érzi, hogy kevés önmagának, hogy valami jelentőségre kellene szert tennie, hogy neki valakivé kéne válnia. Az individuális én ezt nagyon jól érzi belülről, de azt gondolja, azért, mert egyszer szerepel a Nők Lapjában, ez egy jó irány. Vagy egyszer a tévében megkérdezte őt a királyi televízió, hogy mit tetszik szólni a hóeséshez, és erről aztán még negyven évig lehet beszélni, hogy tudjátok, a negyvenes években volt, amikor egyszer neves riporterünk odajött, hohó, micsoda idők jártak, énvelem micsoda dolgok történtek, és akkor képzeld el kisunokám, megkérdezte ez a neves riporter: Mari néni, mit tetszik szólni a hóhoz? Na kisunokám, most ülj le, ülj le, mert olyat mondtam, ó... micsoda világtörténelmi esemény! Azt mondtam neki, hogy az a sok hó... az ne volna. S átéltem akkor a létezés teljes súlyát. Az a sok hó, s akkor ez egy ilyen közös történetévé válik a családnak, hogy amikor a nagymamát megkérdezték arról, hogy mit tetszik szólni a hóhoz. Ezt ugye nem kell tovább ragoznom. A leglehetetlenebb útjait, módjait keresi az individuális én annak, hogy valahogy valakivé legyen, és jelentőségre tegyen szert. Megmosolyogtató. Hát megmosolyogtató, néha elkeserítő, néha nem tudom én, milyen. (41:27)

Ezért van egy másik út. Ez nyilván az együttességek felé vezet. Hogy tud az a pici én valakivé válni, úgy, hogy jelentőségre tegyen szert, és kimeneküljön a saját piciségének a tudatából, a halandóságának a szorításából... Hát, hogy a mi tudatnak az egoizmusába kezd el fürdőzni. Hogy mi, és az a pici én micsoda erős tud lenni, hogy mi mit gondol magáról. Nagyon erősnek gondolja magát, és ha nézzük a történelmet, a mi nagyon gyakran az isten helyére kerül. Nagyon gyakran. A mi a pici individuális én számára olyan nagy tud lenni, főleg, ha úgy hívják, mondjuk, hogy Római Katolikus Anyaszentegyház, vagy Református Egyház, vagy úgy hívják, hogy Evangélikus Egyház, vagy Baptista Egyház, vagy hmhmhm... vagy úgy hívják, hogy ilyen párt, és úgy hívják, hogy olyan párt, és úgy hívják, hogy amolyan párt, tehát az a pici én valami együttességhez csatlakozva szinte munka nélkül átélheti azt, hogy most már vagyok valaki, és hogy nem vagyok már olyan pici és törékeny, és esendő, és kiszolgáltatott, és halandó, merthogy mi, miközben nem fektetett be tisztességes munkát, hogy valaki legyen, és ezért a mi és az isten ebben a világban nagyon könnyen egymás szinonimájává válik. Ebből rettenetes dolgok születnek. Ezt emlegettem nektek, hogy egy isten, haza, család, ez a kifejezés most nem a politikai tartalom az érdekes, hanem maga a szlogen. Isten, haza, család. Látlelete annak, hogy az egyház helyére hogyan kerül be az isten szó. Látlelete annak. Ezért tiltakozom az ellen, hogy bármelyik nemtomén milyen társaság kereszteket állítson. Ne állítson. Azért, mert a kereszt nem egy cégér. A keresztből ne csináljunk cégért. A kereszt nem egy propagandajelkép. Volt, aki a propagandajelképet... ezt hagyjuk is. A kereszt nem cégér. Ezért a mi helyére vagyis az isten helyére, ha a mit tesszük, ebből megint rengeteg fájdalom származott, és származik ma is. És mind emögött lehet, hogy egy individuális énnek az útkeresése áll. Nagyon-nagyon rettenetes tud az lenni, hogy ha valaki bezáródik a minek a világába, és akkor a minek persze van mi-istene, és aztán a többit nem is ragozom. Sok fájdalom, sok szenvedés, vér, háború, és egyebek. Ezért a mi, amilyen óriási jelentőségű, rettenetes tud lenni, ha csak az van. Rettenetes tud lenni. És ezt azt hiszem, mindenféle csoportközi konfliktusban jól látjuk. Ezért tulajdonképpen én mindig bajban vagyok akkor, amikor nemzeti ünnepeink vannak. És mondjuk 1848-49, 1956... akik ott az életüket adják, ők a mi-ért adják az életüket, és azt még nem tudom, hogy istenért is adják-e, vagy nem. És nagyon problémásnak tartom, amikor egyházi berkeken belül a mi-ért adott életet istennek adott életnek definiálják mindenféle különbségtétel nélkül. Ezt nagyon problémásnak tartom. Egy mi-ért adott élet lehet istennek adott élet, és lehet egyáltalán nem istennek adott élet. Hát ezért, hogy pusztán valaki az életét adja valamilyen együttességért, ez persze egy döbbenetes nagy dolog, de közben lehet egészen rettenetes is. Sokszor abból is adódhat, hogy az isten helyére ez a mi került. Az isten helyére ne kerüljön a mi, és az isten helyére ne kerüljön a mi istenünk. Az isten helyére az egyetlen isten kerüljön, akiben jó esetben mindannyian ismerjük föl az egyetlen istent. Szóval a kereszt nem törzsi szimbólum, meg cégér, meg ilyesmi. Nem és nem és nem. (46:46)

És itt van még egy nehézség. Ez pedig az, hogy a minek az egyedüli hangsúlyozása nagyon könnyen az egyetemesség látszatát kelti, főleg, ha az egyetemességet közben tagadom, és azt gondolom, hogy a mi egyenlő az egyetemességgel. Itt két nagyon nagy veszély van. Az egyik a fundamentalizmus. A fundamentalizmus a mit máris egyetemességnek tartja. Ezt jól látjuk, hogy mi a következménye. Mikor valaki - Richard Rohr ezt úgy mondja, a fundamentalizmus az, amikor valaki az életnek a különböző lépéseit nem járja be, hanem rögtön az egyetemesbe akar ugrani. Berobban az egyetemesbe ez a fundamentalizmus. Rettenetes. A másik pedig a különböző elkülönültség. Elkülönültség, és amikor valaki elkülönül másoktól, vagy valakik elkülönülnek másoktól, az pedig gyakran szentség jelét hordozza látszólag. A farizeus tudjátok mit jelent? Elkülönült. A farizeus azt jelenti, hogy elkülönült. Minél gőgösebb elkülönültségben él egy csoport, annál inkább hiheti belülről, hogy ők szentek. Az elkülönültségük révén. És milyen érdekes, hogy a legnagyobb szentek éppen legkevésbé különülnek el bárki mástól. Hogy a szentségnek egyáltalán nem az elkülönültség értelmében vett látszatában élnek, hanem pont fordítva. Hogy a szentek tudnak milyen hihetetlenül egyszerűek lenni, pont olyanok, mint bárki más. Egy utolsó mondat ide. Hogy még most az egyetemességről és annak, hogy ha csak az van, erre azt mondja Richard Rohr, hogy ha Isten nem kivételez, akkor minden ember nagy bajban van. Ez egy nagyon szép mondat. Ha Isten nem kivételez, minden ember nagy bajban van. Ez nagyon szép, hogy csak az egyetemesség nem elég. (49:24)

Ennyit akartam bevezetésként. Az egyetemesség témáját egy picit körbejárva, és arra gondoltam, írtam most tizen... ja nem is, mondok még valamit. A terápiás csoportokhoz visszatérve a terápiás csoportokban nem egyszer a terápiának része, hogy a következőt kéri a csoportterapeuta. Mindenki írja le egy papírra az élete nagy titkát. Cégeknél is szokott lenni, hogyha vettetek részt jó pár ilyenen, lehet, hogy belefutottatok ebbe. Cégvezetőkkel szoktak nem egyszer ilyet, meg középvezetőkkel, hogy mi az a nagy titok, amit hordozol. Három nagy titkot szoktunk hordozni. A terápiás csoportok erről számolnak be, ezt szeretném kimondani. Ugyanis az is a gyógyulásunknak a része, hogy kiderül, hogy amit kizárólag valami egyéni, egyedi, másokkal semmiféleképpen nem megosztható, rettenetes titokként hordozunk, az milyen általános dolog. És egy csoportban milyen jól ki lehet mondani. Hogy meglegyen a három kupacunk... játszhatunk ezzel? Nagyon kíváncsi lennék, mi a három nagy kör. Ami a legmélyebb titokként szokott emberek életében élni. Általánosságokat mondjatok. Hát általánosságban megfogalmazva a három nagy kör, ami olyan rettenetesen hangzik, hogy az emberek legszívesebben soha-soha-soha erről nem beszélnének. Nem, nem, nem, ez nem derülhet ki. Nem tudhatja senki. A bűntudat-függőség, szégyen, félelem... gátlások, vétkek, tehát bűnök. Hogy? Traumák... Ezek részei ennek a három nagy dolognak. Mondom a... tessék? Gyengeség... Tehát traumák, gyöngeség, ühüm. Bűntudat... ezek érintik. Betegség? Mondom akkor az első csoportot. Szexualitással kapcsolatos dolgaink. Azok egy nagy kört alkotnak, amiről nem szabad tudnia senkinek, nem mondható el, nem fejezhető ki. Emlékeztek az egyetemista fiúnak a történetére? Aki ugye a két világban él, s ha a két világ találkozik, akkor pszichózisba esik. Tehát az egyik nagy kör az ez, és tudjuk, hogy a gyógyulás akkor következik be, ha ez a három nagy tabu, ez a három nagy rettenetes titok, kör valamiképpen földolgozhatóvá válik, és megtalálja az összefüggését ebben a hármas rendszerben. Ha ezek titokként, izoláltságban maradnak meg bennünk, nehezen tudunk igazán boldog, harmonikus spirituális lényként élni. Tehát az egyik a szexualitással kapcsolatos kör. (53:35)

A másik kettő... hm. Ez volt a legegyszerűbb. Nem mondom, hogy a legkönnyebb, de legegyszerűbb. Szülők titka... család, igen itt inkább minthogy ha tabuk jönnének. Tabuk. De igaz, szóval titok tabu. Mondom a második kört. Minél magasabb vállalati vezetőt kérdeznek erről a kérdésről, annál gyakrabban a legnagyobb titka az illetőnek az, hogy kiderül, hogy alkalmatlan. Döbbenetes százalékban derül ki ezekben a csoportokban, hogy mindannyian egy rettenetet, egy félelmet hordozunk, hogy tulajdonképpen amit éppen csinálunk, ahhoz alkalmatlanok vagyunk. Ismerős ez nektek? Nem kell mondani, nem, nem, dehogy! Csak őrizzétek! És hát logikus is, hogy az életünkben úgy általában azért szoktunk tehát... takarítóként kezdünk, aztán főtakarító... ugye, valami előbb-utóbb, már csak az életkor miatt is, picit szoktunk följebb menni. Az alkalmatlanság rettenete. Én ezt papként hát hogyne élném meg. Hát nagyon meg lehet élni. Hát kiállni és az istenről beszélni? Ki alkalmas erre? Hát ne vicceljünk már. De jó lenne néha csak hallgatni. Jövő kedden például... Spirituális hallgatás 1 óra 15 perc, és átéljük az alkalmatlanságot... a második nagy kör, hogy mindannyian hordozzuk... hogy ha a munkatársaim rájönnek, hogy nem is értek hozzá... ha a főnököm előtt kiderül, hogy ezt én nem is tudom... ugye hogy mindenkinek vannak ilyen történetei, nem? Hogy megbízták egy munkával, és ott még tudta magát tartani, és hazament, és ott... nem hiszem el, hogy lesz ez? Hát megőrült ez? Egyetemes élményünk... hogy nem is értünk ahhoz, amivel foglalkozunk. És az az érdekes, hogy minél inkább beledolgozom magamat valamibe, annál inkább látom azt, hogy az ott dolgozók is ezzel küszködnek. Hogy milyen döbbenetesen esetleges tud lenni, ahogy egy pszichológus, egy mentálhigiénés szakember éppen segít. Döbbenetesen esetleges, hogy egy orvos segít. Az is tud rettenetesen esetleges lenni, és minden, mindenről ezt mondhatjuk el. Na, tehát ez a második nagy. De jó volt kimondani. Alkalmatlannak érzem magam! Fölszabadító! Ez volt a második kör. (56:54)

Harmadik: légyszi-légyszi... elmondom, nem, nem járatom veletek a... ugye milyen... ehhez nagyon hasonlít. Tessék? Pénz? Nem. Na ez érdektelenség. Ki mondta? Na az már ott nagyon, nagyon. Nem kell jelentkezni! Tehát a harmadikhoz nagyon közel vagyunk. Nagyon jó, nem merem azt mondani, hogy meleg, mert félreérthető, de... igen, valami ilyesmi. Értéktelen vagyok mindenkinél... nem fogadnak el... tudjátok, erről szeretünk beszélni, mert rögtön megsajnálnak minket. Mindegy, de azért némi pici részvétet szoktunk így koldulni, hogy jaj, olyan szerencsétlen vagyok! Nem is, nem is... ennek szokott lenni ilyen dinamikája. A mobiltelefont erre találták ki... A harmadik nagy kör... látjátok, milyen szép ez, hát persze, hogy nem mondjátok. Ha most gyorsan kimondtátok volna, kiderül, hogy rossz a szakirodalom. De most egy sajátos igazolást nyert a szakirodalom. A harmadik nagy kör nem az, hogy nem is szeretnek, meg nemtom, mi, hanem hogy nem tudok szeretni. Ez a harmadik nagy... hogy tulajdonképpen senkit sem szeretek. Hogy él bennem egy félelem, egy rettenet, hogy tulajdonképpen ki a fenét is szeretek én egyáltalán. Hogy ott az a sereg kapcsolatom, s elkezdem boncolgatni, szeretek én valakit? Tudok én egyáltalán szeretni? Péter, az egyetemesség dimenziójából egy kapaszkodót nyújtott nekünk... senki nem tud. De bárki megpróbálhatja. És mindenkinek van esélye. Senki nem tud... hát ahogy szeretnek, biztos nem, persze, persze, hogy... hát na... de azért meg van ez a kör is, ugye. Érezzük ezt, hogy, ú, kicsit összerándult a gyomrom. Nektek is? Ez a három kör. Szexualitással kapcsolatos kör, az alkalmatlansággal kapcsolatos kör, s a szeretettel kapcsolatos kör. Ami a terápiás csoportokban rendre előjön, mint legnagyobb titok. (59:56)

Most képzeljük el ezt a három kört, ez máris vihet bennünket oda, amiről beszéltünk, hogy külön világokban éljünk. Ugye? Ha ez nem kerülhet napfényre, akkor létezik majd egy világ, ahol egy szerencsétlen, béna, tehetetlen valaki vagyok. Az egy külön világ lesz. Amit jól elzárva tartok a látványos szerepeim világától. És akkor a szexualitásnak is lesz majd egy külön világa, abban is teljesen külön életet élek, és ebben a csoport segíthet nagyon sokat, hogy ezek a külön világok tudjanak egymással találkozni. Hogy tudhassanak egymásról, s kezdődjön föloldódni a farizeusság, az elrekesztettség, a lezártság. Na. Most belekezdek, 10 perc, a következő nagy pont... bár lehet, kéne egy kicsit szuszogni. Azért ez... megfelelő közegekben a három témáról de nagy dolog, ha tudunk beszélni. Jaj, de nagy dolog, jaj! Nagyon kívánom nektek, hogy a megfelelő közeget megtaláljátok ehhez. (61:26)

A harmadik nagy kör, ami miatt, ha odaadom magamat egy csoportnak, a csoport nagyon sokat ad nekem vissza, hogy a csoport az információáramlásnak a helye. Olyan információ birtokába tudunk jutni egy csoportban, amely információk elzárva vannak egyébként előlünk. Az információknak van egy nagyon személyes szintje, tehát például, mikor elmondom valakinek, hogy tudod, hogy ott állok, néha a vasárnapi beszéd előtt, és azt gondolom, hogy tulajdonképpen milyen jogon nyitom ki a szám. Milyen alapon beszélek? Mit képzelek én magamról, hogy én Istenről beszéljek? Hova jut ez az egyház, hogy én papja vagyok? Hogy megfelelő közegben erről lehet beszélni, ez egy nagyon sajátos információ, amit adok egy paptársamnak, mire a paptársa azt, hogy ne is mondd... aj, ne is mondd, nekem még gyomorrontásom van minden beszéd előtt. Minden vasárnap úgy kezdem a rötyin! Ez egy ilyen paraliturgia. Ceremónia, liturgia előtt, csak senki nem látja, s elmondom nektek, hogy én ott a slozin kezdem. Tök üres vagyok belül, csak a fejembe ami van, azt akkor mondom. Hát ezek az információk kincset érnek, aranyat ér, hogy ugye akár akárhol is pottyant el, aranyat érnek. A, emlékeztek arra, mikor valaki, ezt annyira szeretem ezt a valakit. Nehéz élettörténet, és akkor azt mondja, hogy tudod, Feri, a legtöbb ember mégis csak rettenetesen középszerű, de azt jól csinálja. Hát micsoda mondatok ezek! Életkedvem visszatér! Szóval ha a személyes információknak ez a szintje egy csoportban, hű de fölszabadító tud lenni. De a személyesen elmondott egyetemességre vonatkozó információk is nagyon sokat tudnak adni, és ezért most arra gondoltam, írtam 18 pontot, hogy mondanék nektek információkat. Olyasmit, amiről esetleg volt már szó, olyasmit, amiről talán kevésbé, ezek az egyetemességből fakadó információk hogy tudjuk ezeket. (64:14)

Meséltem nektek, jaj, biztos meséltem nektek arról a pánikbeteg emberről, emlékeztek? Aki ment egyik orvostól a másikig, hogy ő pánikbeteg, és ilyen tünetei vannak, és mindenki csak cöccögött, ajajjajj, a pánikbetegségében nagyon erős tünetei voltak, hogy attól rettegett, hogy a szíve fölmondja a szolgálatot, ez volt a... nem meséltem ezt? Nem? És rettenetesen odavolt, mígnem elkerült egy pszichiáterhez, aki azt mondta, hogy tudja mit, vállalom magát. Nézzünk utána ennek, hogy mi a pánikbetegségének a háttere, s akkor azt kérdezte, hogy történt-e ebben a kérdésben bármi, ami magának segített? Nem meséltem ezt nektek? S akkor azt mondja ez az illető, egyetlen pszichiáter segített nekem, az nagyon-nagy segítség volt. S persze a másik, aki vállalta a terápiát, nagyon kíváncsi lett, hogy mit tudott az? Ugye információéhség! Azt mondja, hogy mindenki cöccögött, hümmögött meg minden, összevissza beszélt, ez pszichiáter a következőt mondta: magának B típusú pánikbetegsége van. Ebből és ebből a kategóriából magának B típusúja van. Azt mondta, hogy ez az ember segített nekem a legtöbbet. Mentem hozzá, és ez az! B típus! Megvan! B típus! Nem meséltem akkor ezek szerint. Valóságos, megtörtént, éppen a kórházban kiszolgáltatottságban sokszor egy-egy végtelenül egyszerű mondat, ami informál valamiről, olyan súlyokat vesz le rólunk, hogy ja, akkor tudom! És hogy az a néhány mondatnak az elmaradása milyen rettenetes tud lenni... tehát örüljetek neki, hogy tudjátok, B típusú, A típusú, H1N1 típusú... hát megvan, ez az! Na. Mondom akkor ezeket a nagyon fontos információkat, amelyeket általában sokéves csoportfolyamat után szoktunk úgy, hogy ja, hát ez van!... (66:51)

Első. Nem lesz mindegyik új, de az első. A megbocsátás folyamatában kikerülhetetlen a harag. Nem tudunk úgy megbocsátani, hogy ne engednénk meg a haragot. Azzal kapcsolatban aki, ellenünk a bűnt elkövette. Tehát a nagyon egyszerű kijelentés az egyetemesség világából így szól: nincs megbocsátás harag nélkül. Nagyon sokan szeretnék kihagyni a haragot azért, mert nem tudják, hogy nincs megbocsátás harag nélkül, mert pont, amikor rettenetesen haragszom, míg előtte próbáltam jó képet vágni, és valahogy, valahogy megbocsátásban lenni, a haragom látszólag, mintha nem a megbocsátás felé vinne, hanem pont az ellenkező irányba, ezért olyan problémás, de most mondom nektek, a harag egy lépés a megbocsátás felé vezető úton. Ráadásul kihagyhatatlan, tehát a harag nem elvezet, hanem továbbvisz a megbocsátás felé. Természetesen bele lehet ragadni a haragba, s akkor ötven évig gyűlölködni, de ez egy másik kérdés. Nem erről beszéltem. Ilyeneket fogok mondani, rendben? Ilyen nagyon egyszerűeket. Tehát közben meg jaj, miért nem mondta nekem ezt valaki? Hát mit nyűglődtem, meg próbáltam jó kislány meg jó kisfiú lenni. Jaj, ha ezt tudom. Na ilyeneket szeretnék. (68:35)

A másik. A gyász folyamatában, ha az egy valódi gyász, ami jó irányba megy, előbb-utóbb negatív és ambivalens érzéseket fogunk átélni az elhunyttal kapcsolatban. Vagyis az a mondat, hogy halottról jót vagy semmit egy pusztító mondat, kukázzuk ki. Ez abból a világból származik, amikor attól féltünk, ha halottról rosszat mondunk, megidézzük, és este majd jól meglátogat. Ez a mágikus hitvilágnak a része, így ahogy mondom, semmi rendkívüli nincs benne. Tehát előbb-utóbb a halottról is az ambivalens és a negatív dolgaikat fontos, hogy tudatosítsuk, jó esetben kimondjuk valaki felé. Tehát halottról jót, rosszat és vegyesen. Tudjátok, mint régen a Balcsin, mikor volt az a fagyi: vanília-csoki. Más nem volt, tehát vanília az egy kar, csoki egy másik kar, de az előkelők vegyesen kérték, és akkor a kisasszony a két kart egyszerre húzta le, és mi gyerekek hihetetlenül tetszett az, ahogyan ugye így jön ki a vanília meg a csoki, de itt van egy trükk, ez pedig a tölcsérnek egy sajátos körkörös irányú mozgatása. Megvan? És így a vanília és a csokoládé egy sajátos mintázat alakul ki, mígnem elzárjuk, és lesz egy ilyen kis kunkorodó vége. De gyönyörű volt a nyár annak idején a Balaton partján, hogy nem volt, csak vanília meg csoki. Na itt a vége. Akkor nagyon köszönöm a figyelmeteket, és akkor jövő héten találkozunk. Szeretne-e valaki hirdetni? (70:49)