A család, mint élő rendszer 1.

2010.09.21.

Megosztom
Elküldöm
 

Vázlat

 
1. A család, mint élő rendszer
A családterápia kiindulópontjai
  • (1) Férfiak potenciazavara
  • (2) Beteg gyerek
  • (3) Pszichiátriai beteg felnőtt
2. A család az egyéni növekedés föltételeit teremti meg, vagy akadályozza
 

Az alkalom

 
(a bekezdések végén zárójelben a rögzített hanganyag-beli időbélyegző pp:ss)
 
Köszöntlek titeket! Tudjátok bejöttem ide, fél percig nem mertem arrafelé nézni, hanem csak így, így próbáltam itt valahogy asszimilálódni, hogy milyen sokan vagytok. Hejhaj! Mondanék néhány bevezető szót, amit nagyon fontosnak tartok.

Bevezetés

A keddi alkalmak

Az első, hogy most 10 év van mögöttünk, ezért tulajdonképpen, nyilván próbálunk úgy együtt lenni, hogy egy-egy alkalom önmagában is értelmes, értékes, használható legyen, de azért, de azért hogyha valaki igazán kíváncsi, vagy érdeklődik arra, hogy egy-egy témát hogyan látunk, vagy gondolunk, akkor az sok előadás együttességéből tud igazán előjönni. Azért olyan nagyszerű dolog, hogy hétről-hétre van lehetőségünk valamit kibontani, mert így nem kell minden előadásban mindenről beszélni. Nem kell állandóan minden felől, minden szempontot mondani, hanem megengedhetjük magunknak, hogy akár két-három alkalommal egy szempont felől nézzünk. Ez ugye azt jelenti, valaki eljön ide, hallgat két előadást, könnyen abba a helyzetbe kerül, azt mondja “Micsoda rettenetes egyoldalúság! Hát hol volt ez, ez, meg ez?” Igaza is van, mert az előtte egy évvel hangzott el. Ezzel nem tudok mit kezdeni, csak azt tudom mondani, hogy nem törekszem minden előadásban mindig mindent körbejárni és árnyaltan… mert hát akkor mást se tennénk, mint hogy magyarázzuk azt, amit próbálunk elmondani.

Az alkalmak műfaja

Ez az egyik, aztán a másik: Mi ez a műfaj, amit csinálunk? Nekem ez nagyon fontos, mert ugye könnyen azt gondolhatná valaki, hogy eljöttök, és akkor ez egy hittan óra. Na ezt én sose mondtam. Szó sem lehet róla! Ez nem hittan óra. Ezt azért, mert ha valaki hittan óraként hallgatja, nagyon sok problémája lehet vele. Húzzuk ki a méregfogát ennek a helyzetnek, szó sincs hittan óráról, és hogyha valami archaikusabb nyelven, mondjuk katekézisnek gondolná valaki, én sose mondtam, hogy katekézis. De nem! Még az előadás tűnt hosszú ideig a legjobbnak, de ott meg belefutunk abba a korlátok okozta nehézségbe, hogy akkor egy előadásnak nem t’om milyen kritériumai vannak, és akkor állandóan az irodalmakat kell hozni… Hát ne már! Hát ennél jobb dolgunk is van kedden este! Tehát nem. Ezért találtuk ki – találtam ki – ezt a szót, és nagyon, egyre jobban szeretem, hogy ez egy ALKALOM. Alkalom, és mert egy alkalom, ez azt is jelenti, hogy megengedhetem magamnak azt, hogy papi identitással, önazonossággal együtt; napi 24 órában van papi önazonosságom, ezt örömhírként mondom nektek, csak amikor alszom, nem tudatos, de attól az még van, csak nem tudatos. De ez nem jelenti azt, hogy például egy ilyen alkalmon, mint amin együtt veszünk részt, ne lehetnék más szerepben. Például gyerek szerepben. Gyerek szerepben kifejezetten szeretek lenni, mert annyira jó néha huncutkodni, vagy játszani, vagy, vagy önfeledten tenni valamit. Ezért aztán sokaknak nehézséget okozhat az, hogyha tőlem napi 24 órát, az előadáson is folyton-folyvást valami papi szerepet vár el, ennél gazdagabb az élet. Engedjétek meg, hogy papi önazonosságomban legyek itt, de ne kelljen mindig papi szerepben lennem, mert hogy az életben sem mindig vagyok papi szerepben. Például amikor billiárdozok… hát papként billiárdozok, kétség kívül, mert nem tudok máshogy, de ez nem jelenti azt számomra, hogy most papi szerepben lennék. Ha nem vagyok papi szerepben, akkor is tudok egész normális lenni. Tehát attól még, hogy most egy játékos szerepben vagyok… na. Csak tudjátok, érdemes az elején egy pici időt szánni a tisztázásokra, érdemes, érdemes. Sokszor azt gondoljuk, hogy „Jaj, már kezdjen bele, mondja, ne már, most … felesleges szöveg…” Nana! Nem, érdemes egy picit meglátni, hogy mi a műfaj, és mi a cél! CÉLtalanul nem csinálunk semmit.

Az alkalmak célja

A cél: hát azt nem tudom pontosan … Nyilván valamiképpen az a célunk, az ég felé növekedni. Úgy élem én meg a mi alkalmainkat, hogy itt egy együtt-növekedésről van szó. Hogy együtt növekedünk valamiképpen az ég felé. Na jó, itt szerettem volna. Minden alkalommal szoktam mondani történeteket. Tudjátok meg, hogy a történetekben mindig egy sereg részletet megváltoztatok. Ez nagyon fontos. Hát nem adhatom ki azokat, akikkel beszélgettem, vagy találkozok. Ezzel együtt hát valahogy be kell vezetni egy történetet, hát elmondom, hogy „Találkoztam egy 25 éves férfivel…”, gyaníthatjátok, hogy egy 40 éves nővel beszélgettem, tehát ezen a területen mindent mindennel össze szoktam kutyulni, azért hogy véletlenül se lehessen rá- vagy fölismerni valakire. Ezért tényleg, ezt legszabadabban tudom mondani, ha valaki egy történet kapcsán azt mondja: „Hát ezt tudom, ki.”, na ez a biztos tévedés. Még soha olyan történetet nem mondtam el, hogy abban minden részlet úgy volt, ahogy volt. Soha. Ezt például azért is mondom, mert így máris remek támadási felületet adok, mert komoly ítéletet lehet hozni fölöttem, hogy hazudok az alkalmakon. Szóval egyetlen történet sem pont úgy és pont azokkal és pont… mint ahogy mondom. De hát nyilván valós történeteket mondok, de védem azokat, akikről szól, és ezért változtatok annyit, hogy ez a tisztesség és a velem való találkozásnak az erkölcsisége megmaradhasson. Ez volt még nagyon fontos. Hej-haj! Miért nem írtam föl, hát nem tudtam, hogy ide jövök? Hát most itt kotorászok a fejemben? Jó. Tetszik a terem nektek? Nem. Gondoltam egy bátorító… jó nem baj, nem baj… Azért szép lett. Szép lett, és ezek az ülések? Király, Sirály, Cool. Jó, akkor örülök neki. Állítólag 367 vagy valamennyi, ennyi ülőhely van. ’68? (- Leszámoltam.) (07:50)

Miről lenne szó idén? Tavaly elkezdtünk egy megközelítést, és itt rögtön, még a bevezetésnél tartok. Az egyediségünk, az együttességek (Egészségedre!) és az egyetemesség hármas megközelítéséről beszélünk és gondolkodunk. valaki olyasmit állíthatunk egész bátran, hogy ebben a három dimenzióban láthatjuk, hogy zajlik az életünk – egyedi, együttes, közösségi, csoportos és egyetemes dimenziókban – de közben mibennünk is föllelhető ez a három dimenzió. Tehát nem csak ezekben vagyunk mi, hanem ezek vannak bennünk is, miközben természetesen ez egy modell. Egy modell, amibe belekapaszkodunk, hogy valahogy a valóságot megpróbáljuk leírni és megérteni.

És itt egy nagyon fontos dolog a célunkhoz: az együtt növekedésnek az eszköze az, hogy egyetlen mondatot se mondok azért, hogy az bármilyen olyan módon használjátok föl, hogy a másikat azzal bántsátok, hogy ítélkezzetek egy másik ember fölött. Szívem szerint azt mondanám, hogy egyetlen kijelentést se szánom arra, hogy valakit azzal még csak elemezzetek, vagy analizáljatok. Dehogy is! Hanem hogy megértsünk. És miért fontos az, hogy talán megértünk, és az alkalmak nem csak a fejünkben, hanem így lejjebb is tudnak menni? Azért, mert az a tapasztalat, hogyha valahogy mélyen megértünk, és a megértés nem csak a fejünkben játszódik le, hanem valahogy így az egész testünket átjárja, ez lehetővé teszi azt, hogy képesek legyünk jobban szeretni. Minél jobban megértettünk valakit, vagy megértettünk egy helyzetet, ez nagyobb szabadságot és teret ad arra, hogy úgy tudjunk lenni ebben a világban, ahogy az a többieknek is jó, vagy ahogy a többieknek jó és nekünk is jó. Tehát a hegértés ebből a szempontból egyáltalán nem akar fegyver lenni a kezünkben. Rettenetes dolgokat is hallottam ezzel kapcsolatban. Jobb, ha el se mondom őket! Úgyhogy egy példát mindjárt…

Volt ilyen, hogy házastársak hallgatták az előadás-alkalmakat, és mondatokat ragadtak ki és azzal szidalmazták egymást. „Tessék, itt van, a Pál Feri is megmondta! Ez a te negatív anyakomplexusod! Hát csoda, hogy nehéz veled élni? Hát itt van feketén-fehéren.” S a következő: „Na most miért nem hallgatod a Pál Ferit ezután?! Most miért nem hallgatod? Olyan jókat mond.” Hát rettenetes! Összeszorul a gyomrom. Na ne. Tehát a megértés eszköz, az élményszerű megértés egy lehetőség, hogy az által képesek legyünk úgy lenni, hogy az jó legyen másoknak, beleértve magunkat is. Na, ennyi.

Egyediség, együttesség, egyetemesség. Ebben a megközelítésben szeretnénk idén is lenni, és emlékeztek, hogy néha az individualitásunkról beszéltünk, néha csoportokról, közösségekről, talán kicsit kevesebbet még az egyetemes dolgokról, de már van egy csomó megírt anyagom, már alig várom, hogy elmondhassam. Szóval így jutottunk el oda, hogy beszéltünk arról, hogy első sorban a pszichoterápiás csoporttagok beszámolói és a velük kapcsolatos kutatások alapján mit mondhatunk el, hogy egy csoport, egy csoport egy tagjának lenni, egy közösséghez tartozni, ez hogy járul hozzá a legegyedibb és személyesebb életünkhöz. Hát ha valaki csak az individualitásában fejleszti és éli meg magát, az önazonosságának csak az individuális részét tudatosítja és éli, akkor még az önazonosságának a nagyobb részét kikukázta. Eldobta a semmibe. Vagy pedig nem tudatos az életében. Hát nem csoda, hogy akkor instabil és lézeng a világban és nem tudja, hogy mitévő legyen. Tehát hogyha csoportoknak, közösségeknek a részeiként is tudjuk látni magunkat, vagyis elég kimunkált a társas önazonosságunk, képesek vagyunk – így is mondhatjuk azt – nem csak az individuális énünkben lenni, hanem a kapcsolati énünkben, a társas kapcsolati énünkben. Ha képesek vagyunk ott is jól lenni, ott is szilárd talajt fogtunk, nem csak az individuális énünkben, akkor ez azt jelenti, hogy ezek egymást kölcsönösen erősíthetik, nagyon támogathatják. Bizonytalan valaki az életben és semmi más kapaszkodóm nincs, de egy valamit tudok: vannak gyerekeim. Fogalmam sincs, hogy most hogy lesz a munkával, hogy lesz az élettel, hogy lesz a társkapcsolatommal, de egy valamit tudok: apa vagyok. Na, ez biztos. Micsoda kapaszkodó ez az életben! Ez ugye a társas önazonosságból fakad. Ha valakinek van ehhez kötődő identitása, hahh, máris szilárdabban vetette meg a lábát ebben a világban. Ez nagy dolog – szerintem, na… (13:45)

Itt még csak egy suhintás, hogy úgy visszatérjen a téma, hogy ugye ezért például nem (Egészségedre! Te is tüsszentettél… Neked is volt zsepi a kezedben. De érdekes… Neked is volt, milyen ügyesek vagytok! Mi nem így szoktuk. Háhhhccs! Persze ha nincs zsepim, akkor már összetaknyoztam a zsebeimet, van mit tanulni tőletek. Jaj de jó! Köszi a zsepit, majd szólok, ha kell, csak már késő lesz. Hát…) Jaj, de jó! Ugyanis hát egy valami mottóval akartam kezdeni. Mert az egy olyan jó dolog, hogy van valami éves mottónk, és hát majdnem elfelejtettem, úgy elkapott itt a gépszíj.

Amikor huszonéves voltam, akkor volt egy, hát sokszor a gyermeki világból is táplálkozó, a Csillagok háborújából erősen merítő elképzelésem a saját élettörténetemre, és ezt úgy fejeztem ki a barátaim, meg nem t’om én, sokak felé, hogy annyira nagyszerű dolog lenne, hogyha valaha mester lehetnék. Mondtam ilyen szerényen, és előttem Yoda mester képe úszott el ilyenkor… Tényleg így van, és most, hogy a Dalai Láma itt van… Megnéztem, késő este volt egy film tibeti szerzetesekről, talán láttátok, nem t’om melyik csatornán, s ott az egyik szerzetes úgy néz ki, mint Yoda. Rájöttem, innen van, innen. Csoda! Hát ki nem kapcsoltam a tévét. Szóval amikor huszonéves voltam, énnekem ilyen nagyratörő álmaim voltak, ó, egyszer mesternek lenni… És aztán, mikor elmúltam harminc, a realitásérzékem növekedett, a valóság észlelésem fontosodott és finomodott, és ennek nyomán rájöttem, hogy micsoda gyönyörű címe van annak a könyvnek, ami az egyik kedvenc könyvem volt. A könyvnek a címe így szól: Zen, az örök kezdők szelleme. (Na, ebbe belebuktunk! De főleg te!) (Shunryu Suzuki – A zen szellem az örök kezdők szelleme – ISBN: 9789637310041 – szerk.) Emlékszem, harminc évesen nézem, hát micsoda zseniális, hát ez az! Akkor rájöttem, hagyjuk ezt a gyerekkori nem t’om mit, vagy ifjúkori, harminc éves kori… Hát egy igazi, jó tanítványnak lenni! Ez de nagy dolog lenne. Tehát úgy élni az életet, hogy 70-80 évesen egy igazi tanítvány. Na, így éltem 10 évet. Ó, bárcsak tudnék igazi tanítvány lenni! S képzeljétek, mi történt most nyáron? Mindig történik valami. Az élet annyira jó. Jött egy kedves ismerősöm, és hozta a párját, a párja nem csak magyar származású, és kiderült róla, hogy Yehudi Menuhinnak volt a tanítványa, képzeljétek el, és kaptam tőle egy gyönyörű történetet, ezt most meg is osztom veletek. Ez pedig a következő. (17:45)

Yehudi Menuhin egy alkalommal a következőt mondta erről a mester – tanítvány témáról és kérdésről. Azt mondta: „Egyre idősebb vagyok, a következőt gondolom erről. Szeretnék mindenkinek a tanítványává válni, (ettől jó) de önmagamnak mestere.” Hm! Ez ott van, ugye? Tehát hogy most elmúltam negyven, most ennek az igézetében élek. Ez gyönyörű szép! Mindenki tanítványa, de önmagam mestere. Hogy tudnak emberek ilyenekre rájönni?! (Hogy, mit mondtál? Ja, biztos olvasta…)

 
Na, vissza akkor az egyediség, együttesség, egyetemesség… Hogy miért van ennek óriási jelentősége? Párkapcsolat, család, családi kapcsolatrendszer… Azért, mert tudom, ezt már mondtam, de ezt nem győzöm hangsúlyozni, hogy ma Magyarországon is, Magyarországon főleg, mert még a környező országoknál is individuálisabbak vagyunk, úgy kötnek nagyon sokan házasságot, sőt már úgy sem kötnek házasságot, csak próbálnak, vagy élnek együtt, hogy tulajdonképpen az individuális énjükből szinte csak alkalomszerűen, élményszerűen lépnek át néha-néha a társas világba és a társas énjükbe, a társas kapcsolati énjükbe. Hát egészen elképesztően meredek vállalkozás párkapcsolatban élni úgy, hogy magamat sosem látom egy pár tagjának, hanem mindig az individualitásomban vagyok. A legtöbb párkapcsolat valójában lényegileg sosem vált párkapcsolattá. Nem vált azzá, mert ahhoz, hogy én egy párkapcsolatban éljek, ahhoz nekem valami MI tudatban, valami társas kapcsolati létezésben, önazonosságban kellene tudnom létezni, s onnan látni a világot. Erre jutottam egy héttel ezelőtt. Látjátok, ti még szörföztetek az Adrián és én már nyomtam, nyomtam… Hogy milyen érdekes, 10-20 évvel ezelőtt párkapcsolatról beszéltünk, s most már nem. A párkapcsolat kifejezés kezdett ódivatúvá lenni, most már társkapcsolatról van szó. Nekem nem volna mindegy, hogy téged az én társamnak tartalak, az én társam vagy, vagy mi egy pár vagyunk. A hangsúlyeltolódás szerintem nagyon tiszta. Rácsodálkoztam erre, elkezdtem nézegetni egy-két szakkönyvet, és alig szerepel benne már a párkapcsolat kifejezés. Társkapcsolat van! És ugye innen már csak egy lépés az, hogy igen, társkapcsolatban szeretnék élni, társkapcsolat, párságig talán el sem jutunk, társkapcsolat, az azt jelenti, hogy akkor vagy te az én társam, ha hozzájárulsz az én egyéni céljaim eléréséhez. Ugye, az én egyéni ambícióim, szükségleteim kielégítéséhez hozzájárulsz, akkor gondolom rólad, hogy az én társam vagy. Tulajdonképpen az, hogy pár, mint egység, adott esetben meg se jelenik. Annak az egész világát ki is lehet kerülni, de közben pedig rettenetesen szenvedni attól, hogy valami hiányzik. Mert közben meg ugye ez szokott történni. És az, hogy nem értjük, hogy mi nem működik. Ez az egyik legmarkánsabb élményem. Tehát hogy szenvedünk nagyon valamiben, s attól is olyan rettenetes ez a fájdalom, hogy nem értjük, hogy mitől nem megy. Hogy mi, mi nem megy itt… (Tönkre teszem az ingemet…egy gombbal. Az alaptermészetem nem változott meg a nyáron. Valami szenvedélyesség átjött erre az iskolai évre is.) (22:55)
 
A másik, amit szeretnék idehozni, és akkor máris tudunk továbblépni, mert így az egyediség és az együttesség összefüggését néztük meg csak egy villanás erejéig. Most nézzük meg az együttesség és az egyetemesség összefüggését. Erről akarok majd beszélni, 1 hónap, 2 hónap, de legalább 1-2 alkalommal, ez pedig az, hogy egy párkapcsolatnak, egy család életének megvannak a minden párra és minden családra egyetemesen érvényes szakaszai, ciklusai, hullámhegyei és hullámvölgyei. Tehát lehet tudni például, hogy amikor az első gyerek megszületik, az változást hoz a család életében. A pár életében meg még nagyobb változást hoz. Ezt lehet előre tudni. Ha tehát ezt semmi másképpen nem értelmezem, mint hogy „A feleségem megváltozott, nem lehet vele élni, nem lehet vele élni, hát nem ér rám! Arra hivatkozik, hogy: gyerek. Nem erre szerződtünk! Hát úgy volt, hogy szeretjük egymást, és erre ez most mi?!” Ha ez sehogy máshogy nem tud értelmezést nyerni, mint valami egyéni sorscsapásként, hát ebből akkor hogy jövünk ki? De akkor is, hogyha azt gondoljuk, hogy „Velünk valami baj van, valami. Házasságig se volt könnyű, de azért valahogy megházasodtunk, jó, hát a nászúton is, hát arról is tudnék beszélni… Most amióta megszületett a gyerek, ez rettenetes!” Ha az értelmezési keret semmi más, csak addig tágítjuk ezt a valóságot, hogy velünk valami nagyon nagy baj van… (24:56)
 
Mondanék egy döbbenetes dolgot. Kedves ismerősömmel beszélgettem, azt mondta: „Képzeld, van egy munkatársam, 27 évesen most halt meg infarktusban. 27 éves valaki, meghal szívinfarktusban, egy héttel az esküvője előtt. Éppen az előtt, hogy munkahelyet váltana. Azelőtt, hogy más helyre költözne. Azelőtt, hogy megváltozna az élete azzal, hogy együtt él valakivel, akivel addig ő nem élt együtt.” Ez mit jelent? Emlékeztek, talán hat évvel ezelőtt, mikor… mikor egy amerikai kutatás alapján beszéltünk arról, hogy milyen mélységű stresszhelyzetet tud előidézni. Tudjátok, van egy táblázat, ez eléggé közismert. Házastárs halála, közeli szerettünk halála: 100 pont, és így tovább. Hogy és ebben, emlékeztek erre, pozitív események is szerepelnek. Tehát házasságkötés: kb. 50 pont. Olyan komoly stressz. Gyerek születés: 60 pont. Kibékülés: 40 pont. Hát az nem csak „Hawaii, dizsi”, kibékülni valakivel… micsoda meló van abban! Új lakásba költözés is sok-sok pont. Új munkahelyre költözés, hiába szeretünk odamenni – stressz. Ez mit jelent? Azt, hogy most csak úgy mondok egy nagyon egyszerű megközelítést, nem tudom, hogy pont így van-e, de láthatjuk így, hogy ennek a valakinek az életében olyan sok stresszhelyzet állt össze egyszerre, ami hozzájárulhatott ahhoz, hogy az itt nem volt elviselhető nála. Ugye, van, akinek ilyen az idegrendszere, a másiknak olyan. Valakinek ez könnyebben megy, a másiknak nem. Sok sajátosságunk van. Ezt miért mondom? Azért, mert hát vannak egyetemes törvényszerűségek. Egy párkapcsolat életében, egy család életében. Ezeket rettenetesen kínzó, hogyha nem így látjuk és értelmezzük, hanem egyéni, vagy kapcsolati problémaként próbáljuk csak meghatározni, és aztán megoldani. Hát akkor állandóan az lesz, hogy „13 éve vagyunk házasok, és ez alatt 8 évig hogyha összeadogatom, rettenetes nehézségeink voltak.” Következtetés: az lehetetlen, hogy akkor jól választottam. Hát ha megnézzük onnan, hogy az alatt a 8 év alatt milyen nehézségek voltak, kiderül, hogy az hozzá tartozik egy párkapcsolat természetes életútjához, vagy egy család természetes dinamikájához. Na, ez akart volna a másik megközelítésem lenni. Hogy tehát az egyéni életünk szempontjából nagyon nagy jelentősége van, hogy ebben a három dimenzióban élünk, de ez a három dimenzió van bennünk is, és hogy itt valamiféle rendszerben, egységben lássuk ezt a három területet. (Na, most már, András, ügyesen kiabálok? Jó lesz, jó lesz. Mária rádió kedves hallgatói! A készülékkel semmi probléma nincsen.) (28:55)
 
Még egy bevezető ehhez, ez pedig az, hogy van egy másik naivitásunk. Úgy tűnik nekem, hogy ez a naivitásunk is az egyoldalú életszemléletünkből fakad, amelyre most így tekintek, hogy általában egyoldalúan, individuális szemléletmód. Mi következik ebből? Az, hogy ha én magamat csak az egyediségemben látom, akkor azt mondom, hogy egészen természetes, hogy az életemhez értékeket rendelek, és értékeket valósítok meg, és szeretném, ha értékek lennének az életemben. Azt nem mondjuk, hogy értékek mentén élünk, mert akkor pont egyetlen értékhez sem nyúltunk hozzá, értékek alapján élünk. Nem? Én nagyon szeretnék értékek alapján élni és nem értékek mentén. Tehát ott van a hűség, hát jól van… Az érték mentén éltem. Na jó. Miért pont a hűség jutott az eszembe? Ha az értékeket, tehát azt, hogy boldognak lenni, élményeket átélni, biztonságban lenni, a létfönntartásomhoz szükséges föltételeket megteremteni, kibontakoztatni magamat, a képességeimet megélni, sikeresnek lenni. Most ha ezeket, az összes értéket, ami nagyszerű dolog ebben a világban, ezt magamhoz csak, mint egy egyedi létezőhöz kötöm, ebből rettenetes katasztrófák származnak, hogy egy kicsit se túlozzak. Ez pedig az, hogy akkor azt gondolom, hogy – most kicsit sarkítva – hogyha ezek az értékek mind szépek és jók, én egy értékes valaki vagyok, természetesen nekem ezekhez az értékekhez mind-mind jogom van. Persze, lehet így látni, mondhatjuk, hogy jogom van hozzá. Mi a probléma? Hogy az értékek valamiféle rendszerben léteznek az ember életében. Ez mit jelent? Hát például azt jelenti, hogy ha én a szabadság értékét, inkább mondom ezt, a függetlenség értékét egy ponton túl hangsúlyozom, az a kapcsolataim rovására fog menni. Ha én a stimulációt, hogy élmény, vagy élvezet, vagy újdonság, az nagyszerű dolog, én már csak tudom, mert a karakterem ilyen. Ha van valami új dolog, rögtön kinyílik a szemem. Ha valamit már kétszer csináltam, „jaj, jó, ez az átkozott rutin”, szóval persze, hihetetlen jó, hogy élmény, de-de-deee, de ha az egy ponton túl hangsúlyozódik valakinek az életében, hát annak van egy párja, mondjuk az, hogy megbízhatóság, állandóság, hűség, stabilitás, és a többi. Hogy nem tudunk minden értéket a végtelenségig az életünkben kibontakoztatni, mert előbb-utóbb az más értékekkel konfliktusba fog sodorni minket, és úgy látom ma, ahogy körbenézek, hogy minthogyha ennek a belátása egyszerűen nem volna meg. Nem így van? És inkább egy ilyen rettenetes, panaszos, kiábrándulásba hajló csalódottsággal él ma nagyon sok ember. Hogy hogy-hogy ez így nem megy együtt? Menne, de hát akkor megy együtt, hogyha ott valami egyensúlyt, valami harmóniát tudunk hozni, ez pedig azt jelenti, hogy minden értéket valamiképpen korlátoznunk kell, valamiképpen. Hát azért, hogy egyensúlyban lehessen más értékekkel. Például nagyszerű dolog számomra papnak, nyilván való, hogy nagyszerű dolog mondjuk a hagyomány, a hagyomány tisztelete, a hagyomány megőrzése, és nagy érték a rend is. Na de hogyha ezt túlhangsúlyozom, soha semmi új dolgot nem fogok elkezdeni. Hát egészen rugalmatlanná is válhatok, szinte életképtelenné. Tehát az értékek az életünkben egy nagyon sajátos viszonyban vannak egymással, egy szerkezetet mutatnak, és egy pont után a legcsodálatosabb értéket is általában, praktikusan a gyakorlati életünk színterén csak más értékek rovására lehet megvalósítani és megélni. Tulajdonképpen ez is, tudjátok, hogy elgondolkodtok, én nagyon szeretek itt lenni. Ez talán látszik is, tehát úgy, szinte nélkületek is ez nagyon… Dehogy is, hát na… Nagyon, nagyon élvezem ezt kifejezetten, és olyan jó valamit élvezni, amit csinálok, hát ez egy jó dolog. Hogy… mit akartam ezzel mondani? ( – Hogy rovására megy másnak. – Köszönöm. Hát ti itt vagytok!) (34:45)
 
Azon szoktam töprengeni például, Scott Pecknek van egy nagyon izgalmas története. Elmegy egy előadásra, és ott találkozik egy ismerősével. Beszélgetnek arról, hogy milyen volt az az előadás. Scott Peck pedig – egy amerikai pszichiáter – azt mondja, hogy „Jaj, hát ez az előadás ez egészen nagyszerű volt, nagyszerű volt, hát két oldalt végigjegyzetelek és legalább 3-4 olyan dolog van, ez nagyszerű.” Másik valaki: „Hát, ez, ez bizony nem, ez nem. Ez mire volt jó, teljesen kár volt ide eljönni.” Elkezd ez a pszichiáter ezen ötletelni, hogy vajon mi hozza a különbséget, s egy nagyon érdekes dologra jut, amit aztán tovább kutat. Ez pedig az, hogy még egy előadáson – egy alkalomról nem is beszélve – hogy még egy előadáson is lehet az ember valamiféle passzív szemlélő, aki azt mondja: „Nyűgözz le!” és ennek a variánsai. Ugye, hát hódíts meg, ragadj el… Egy másik kedves ismerősöm azt mondta az üzlet világából: „Ma már egy vasszeget nem lehet eladni, ha a marketingjében nem szerepel az, hogy élmény.” Vegye meg százas szegünket! Már kézbe venni is élmény, finom kidolgozású, minimális fájdalmat okoz a falnak. Miután megfelelő méretű a feje – ez is nagy dolog – gyönyörű arányos szögeket gyártunk. Miután kézbe venni is élvezet, a fejére pontosan jól lehet a kalapács fejét rádöngögetni, ennek következtében sikerélményhez jutunk. Vásárolja meg a mi termékünket, az élményszöget! Azt! Most miért mondom így? Mert nagyon szíven ütötte ez, hogy azt mondja Scott Peck, hát nem, mert elmegyek egy előadásra, akkor én ott egy aktív munkára készülök. Én abba belerakom magam. Nem azt várom, hogy énvelem történjen valami meglepjen egy élmény, vagy ilyesmi, hát nem, itt belezúzom az erőimet. Hát abból jön aztán majd ki valami. Ezen nagyon sokat töprengek, hogy mi lenne több a jó egyensúly. Lehet, hogy beiktatok egy-két halálosan unalmas részt, és ezzel stimulállak titeket, aktiválom a közreműködést. Ezt még az értékek egyoldalúságához akartam kötni. Hát nekem is óriási érték az, óriási élmény az, hogy vannak élmények, hogy élményszerűen is lehet az életet élni. De, de hát ez egy pont után kifacsarja az életet. Emlékeztek a statisztikára, megtérés élményt átélteket vizsgálják, és az derül ki, hogy akár ilyen villámcsapás-szerű, mindent átforgató istenélmény vagy spirituális tapasztalat után is az azt az élményt átélteknek 80%-ával az életében nem történik komoly változás, mert az élménnyel semmit sem kezdett. Tehát lehet, hogy az az érdemes, hogy megbecsüljük az élményt, picit alá is dolgozunk neki, de utána a megfelelő élményeinkből éljük az életet, arra ráépítünk. Mikor úgy történt, hogy Istennel meg tudtam (Ott van a helye, nézd csak, ott van a helye. Jófelé mutatom? Ott a helye, ott hátul, kockás ing, karok, szakállas arc. Milyen jó dolog, valakinek van helye ebben a világban! Mindig elvesztem a fonalat. Ági? – Isten. – Egy kicsit bővebben?) Hogy mikor kialakult Isten meg köztem egy találkozás, egy párbeszéd, és abban eldőlt élményszerű módon, hogy pap leszek, vagy lehetek, vagy hogy ebbe az irányba menjek… Tudjátok, hogy utána hányszor és hányszor megkérdőjeleződött az, hogy „Hát hülye vagyok én? Most azért, mert valamikor egy nap, egy este, tudom is.. öt óra ötven perckor egy vasárnapi nap, február 8-án 5:50-től néhány percen keresztül átéltem valamit a XII. kerületben, leszállva a buszról… S erre teszem föl az életem?” De aztán átgondoltam, hogy hát most akkor nézzük, az életemben van rengeteg élmény, szabad vagyok abban, hogy melyik élményre teszem rá az életem. Vagy mit mondok, hogy számomra ez az élmény – miközben mondhatom, hogy szabadon és önkényesen választok – aközben lehet, hogy egy nagyon jó döntés. Hát de nagy dolog, hogy szabadon választhatok az élményeim között, és azt mondom: „Na, erre az élményre érdemes alapozni!”. És amikor éppen kutya rosszul vagyok, akkor előhívom az élményt. Azt mondom, hát de nekem volt ez az élményem. Hát nem szorulok rá, hogy miden nap élményeim legyenek. Nem, tényleg, nem szorulunk rá. Ha valaki rászorul egy párkapcsolatban, hogy minden nap őt megerősítsék, és megerősítést kapjon és élmény legyen, és satöbbi, az sajnos a személyiségfejlődésnek valami sebzettségére utal. Ha valaki az érett személyiség felé megy, nem szorul arra rá, hogy minden nap élményei legyenek. Nem szorul rá. Tud az élményekre építeni, arra alapozni, abban szilárdnak lenni, és várni, hogy mikor jön a következő meglepetés. Ezt akartam még. Mennyi az idő? Jé, ez érdekes. Görcsösebben fogtam a mikrofont, mint szoktam. Azért egy kis szorongás van, EU stressz. (42:25)
 
Onnan ágaztunk el, hogy azt néztük, hogy az egyes ember életéhez mit tud hozzáadni az, hogyha egy közösségnek, csoportnak a tagja, vagy része, és akkor az derült ki, hogy nagyon jó irodalmunk van a pszichoterápiás csoporttagok kutatásaiból, és onnan mondtuk egymás után a szempontokat. Hogy a csoport nagyszerű, mert a remény föltárulásának a helye. A csoport nagyszerű, mert életbevágó információkat tudunk csoporttagként, egy közösség tagjaként a társas létezésünkből kapni egymástól. Emlékeztek, mondtuk ezeket, nem sorolom el, és így jutottunk el oda, hogy amikor valamilyen közösségben vagy csoportban vagyunk, bármilyenben, akkor az általában valamit előhoz a családi dinamikából. Abból a tapasztalatból, amilyen lenyomatunk van abból, amit a családban átéltünk. Szociálpszichológusok egészen messze merészkedtek egy kijelentéssel, legalábbis ahhoz képest, amit gondolnánk. Azt mondja a szociálpszichológiának egy tétele, hogy amikor egy csoportban vagyunk, akkor ott hajlamosak vagyunk inkább a csoportdinamika szabálya és a csoportban lévő pozíciók és az alapján, ahogy magunkat egy csoportban látjuk, vagy egy csoporthoz kapcsolódunk, cselekedni, mint az egyéni pszichológiai sajátosságunk szerint. Ez döbbenetes kijelentés. hát hogy nem vagyunk érthetőek, már amikor egy családban élünk, ha csak onnan próbáljuk megérteni, hogy mi történt, vagy kik vagyunk, ha csak az egyéni, lélektani sajátosságainkat vesszük alapul. Mert ott már valami együttesség, egy élő rendszernek a tagjaként vagyunk, és az sokszor jobban befolyásol bennünket, hogy mint hogy milyen egyéb sajátosságaink vannak. Vagy milyen egyéni szükségleteink közben. Hát a csoport nem egyszer jobban meghatározza a magatartásunkat, mint az egyéni összes adottságunk. Ezt nagyon jól látjuk. Tudjátok, hogyha munkahelyi, vagy valami ilyen helyen vagyunk, döbbenetes, hogy emberek, amikor valami csoporthelyzetbe kerülnek, egészen másmilyenek tudnak lenni, mint amikor négyszemközt beszélgetünk velük. Döbbenetes különbségek tudnak lenni. Ez nagyon megrázó. Egyszer pap barátaimmal beszélgettem arról, hogy minden egyházközségben, plébánián van képviselőtestület. Nagyon érdekes dolog, mert a pap meghívja az egyes embereket, akikkel sosem volt csoporthelyzetben, hogy legyél légy szíves képviselőtestületi tag, mert te egy nagyon értékes valaki vagy, így és így hozzá tudnál járulni a közösség életéhez. Bekerülünk egy csoporthelyzetbe…, más emberek ülnek ott. Gőzünk sincs, hogy egy csoporthelyzetben milyen ő. Jámbor emberek, igazi, ilyen megértő, együtt érző, hallgatni tudó, nem játszmázó emberek bekerülnek egy csoporthelyzetbe, és megvadulnak. Legkomolyabban. Olyanokat tesznek…, és akkor vége a csoportnak, mintha egy másik ember lenne. Megyünk vele haza…, ez hogy? És így most már nagyon ott vagyunk, hogy, tehát a családról beszélünk most, arról szeretnék még jó pár hónapon keresztül még beszélni, és nagyon így mondom: A CSALÁD-ról, mint együttességről, és akkor most a férfiről, a nőről, a házaspárról, a szülő-gyerek kapcsolatról, mint a család részéről. Most ez lenne a megközelítésünk. (És 10 percet szeretnék még beszélni, akkor lesz negyed, és még soha ilyen nem volt, körülbelül 10-15 perc hirdetnivalóm van. De fontos, különben nem, látjátok, én nem nagyon szoktam hirdetni, de most muszáj. Úgyhogy 10 perc, de azért beleugrunk.) (47:20)
1. A családról szeretnék akkor most beszélni, mint élő rendszerről. A család, mint egy élő együttesség, mint egy élő rendszer, és természetesen a rendszerszemlélet sajátosságait nagyon komolyan alapul vesszük. Honnan jött egyáltalán az, ahogyan ez föllelhető, hogy a ’40-es, ’50-es években az Egyesült Államokban elkezdődik a családterápia, hogy egyáltalán honnan indul a családterápia? A következő jelenségek indítják el azt, hogy nem csak egy pszichiáter és egy kliens, vagy pszichológus – kliens, hogy nem csak így van, vagy nem csak egy házaspár meg a segítő, hanem hogy elkezdenek egy családot meghívni egy valamilyen segítő kapcsolatra. A ’40-es, ’50-es években indul, és egyébként, ahogy lenni szokott, rettenetes tiltakozással kezdődik, a szakma fölhorkan, hogy ilyet nem lehet csinálni. Mindig így szokott lenni. Három kiindulópontja van, és most nem a sztorizás miatt mondom, vagy hogy kit érdekel a családterápia története, vagy a családterápia pionírjai, nem ezért mondom, hanem mert hogyha erről beszélünk, máris a témának egy részénél tartunk. Ez pedig az, az első… Nem sorrend ez, csak hát tudjátok. Még nem is voltak számok…
(1). Férfiak potenciazavara. Magának organikusan semmi baja nincs, menjen el a dili dokihoz! Ugye, amerikai filmekben így szokták. Elmegy, és kiderül, hogy a potenciazavar (Kezdek berekedni, de miért pont itt?), hogy a potencia zavar nem orvosolható és gyógyítható azzal, hogy pusztán csak a pasi jár a segítőhöz, megy, megy, megy… Miért? Mert van egy nő is a képben. Egy családról nem is beszélve. És kiderül, hogyha nem hívják meg a feleséget is, a potenciazavarral nem lehet mit kezdeni. Nyilván nem mindegyikkel, de így egyszer csak rájönnek, hogy ez az egyik, de hú, hát úgy látszik, hogy valakinek van egy teljesen egyedi, személyes, sokak számára szégyellni való története, aminek azonban nyilvánvaló köze nem csak ő magához van, hanem a feleségéhez is, miközben nála jelentkezik a probléma. (Ez volt az egyik, a másik…) (50:30)
(2). Beteg gyerekek. Például az történik, hogy súlyosan asztmás a gyerek, vagy nagyon korán cukorbeteg a gyerek, vagy rohamai vannak, magas vérnyomás egy gyereknél. Bekerül a kórházba. Kivizsgálják, gyógyítgatják, a gyerek jól van, jól van nap, nap után. Orvosok örülnek: jól van a gyerek. Hazamegy, megint rosszul van. Hát nem, nem értjük, hát minden lelete jó volt, visszamegy a kórházba, néhány nap múlva megint jól van. Előbb-utóbb azt mondták, hát akkor úgy tűnik, hogy nem elég csak a gyerekkel foglalkozni, a családdal is foglalkozni kell, különben ez a magas vérnyomás, vagy ez a cukorbetegség, vagy asztma, akármi, ez úgy tűnik, hogy valahogy a családhoz, mint valami élő egységhez kapcsolódik, nem csak a gyerekhez. Ugye, így jelenik meg ez a kifejezés, hogy bárki lehet a családban tünethordozó. Ő hordozza a család kóros működésének a tünetét. Ő mutatja meg, hogy valami nem stimmel, de nem nála nem stimmel, a családban nem stimmel, csak ő hordozza annak a tünetét. (51:50)
(3). Nem csak gyerek, hanem pszichiátriai beteg felnőttek, akik az ellátórendszerben gyógyulnak és stabilak, hazatérve a családba rosszul lesznek, és instabilak. Ellátórendszerben jól vannak, családban rosszul vannak. Ez volt a harmadik indítéka annak, hogy úgy tűnik, hogy egy pszichiátriai betegség adott esetben nagyon mélyen a család működéséhez kapcsolódik, onnan érthető, vagy értelmezhető, csak a család megértése nyomán lehet valóban gyógyítani. Emlékezt… nem t’om, Miklós, itt vagy? Emlékeztek, amikor Miklós kiállt ide és hozta a könyvet, és megígértem neki, hogy felolvasom, hogy mi van benne, s azt mondta, hogy a halmozottan hátrányos helyzetűeknek vagy enyhén középsúlyosan értelmi fogyatékos embereknek a segítése a család segítésén keresztül tud csak történni. Ezt a Miklós hozta. Nem elég csak ővele. (53:00)Ez volt a kiindulópont, hogy egyáltalán rájöttünk, de érdekes ez, hogy egy rendszernek, most jelen esetben a családnak a tagjaiként is éljük nagyon világosan és tanulságosan az életünket, és hogy nagyon sok minden a saját, egyéni, személyes élettörténetünkben nem is érthető, ha ezt nem egy család összefüggéséből próbáljuk megérteni. Innen indult ez. Ez volt tehát az első pont, hogy a család egy pszichológiai egység. Tehát nagyjából ez egy általánosan elfogadott kijelentés, a család valami pszichológiai egységként is látható, értelmezhető. (53:45)
2. A család az egyéni növekedés föltételeit teremti meg, vagy akadályozza. Tulajdonképpen erről már beszéltünk, hogy a családban az identitásunk alakul ki, a legelemibb szükségleteink kielégítése történik, ha gyerekek vagyunk, satöbbi… Gyorsan egy történet.Ugye elindult már az iskolaév, pöttyös mise, visszanyúltam a saját tapasztalataimhoz. A saját tapasztalataim azok, hogy az általános iskolát végigszorongtam. Azt úgy többé-kevésbé az elejétől a végéig. Szorongás, frusztráció…, énnekem olyan sok rossz élményem van, ami nem csak kinti, hanem benti okokból is értethetők. Egy rettenetesen körömrágós, szorongós gyerek voltam. És tudjátok, mikor fölszenteltek pappá, s akkor kellett iskolába mennem, tanítani. Beléptem az iskolába, elfogott ugyanaz a szorongás, mint amit 10 évesen, meg 12 évesen éltem át, ugyanaz. Hát, ahogy megéreztem az iskola szagát… Ugye, hogy az iskolának van szaga? Hát hogyne lenne! A délutáni takarításból valamennyi kis hypo szag terjeng, természetesen az ételnek a szaga ott lebeg, az kiiktathatatlanul, és hát a gyerektestek kipárolgása pedig pláne. Ez egy olyan sajátos szag, és bemegyek, átfut rajtam ez a szorongás, így megyek, először a terem, vagy az igazgató… Megyek, és úgy elkezdtem magamnak mondani, hogy „Feri, te tanár vagy! Te most itt tanár vagy, te már most tanár vagy, hohó, hohó!” Szóval eszembe jutott ez az élményem, és akkor beszélgetek a gyerekekkel, tudjátok, a pöttyös misén, és az volt az első kérdésem: „Tudjátok, én először is szeretnék egy vallomást tenni nektek. Én minden év elején izgulok. Nincs olyan év, hogy én ne izgulnék. (Itt is izgultam, de olyan bátorítóak voltatok, hogy már egész jól vagyok.) Minden év elején izgulok. Tudjátok, itt van most ez a pöttyös mise. (Hát nekik ennyit mondok.) Mondjátok el, hogy ki mitől izgul!” Egymás után jelentkeztek. Annyi szorongásukról, izgalmukról számoltak be, olyan édesek voltak. Egy kislány, aki azt mondta: „Én azon izgulok nagyon, hogy a barátnőim szeretnek-e még. Most megyek, egész nyáron nem találkoztunk, mi lesz?” Ez olyan… szóval, látjátok arra gondoltam, hogy itt van egy szentmise, egy közösségbe gyűltünk össze, istentisztelet történik, de hogy közben, az istentiszteletben milyen óriási dolog, hogy az egyes emberek átélhetik azt, hogy mit jelent hogy Istennek van valami szabadságot adó jelenléte. Mondjuk az által, hogy elmondhatja, ott, egy nagy templom előtt, hogy én nagyon szorongok a matektól, vagy az Irma nénitől. És sokszor a kettő együtt jár, hogy szabad szorongani és szabad izgulni, és nincs lecsapva. „Hát mit képzelsz te! Tessék összeszedni magad!” Áh! Ez volt az első kérdés. Aztán azt kérdeztem tőlük: „Jó, most a szorongás, mi meg jól elmondtuk. Húú! Most azt mondjátok meg nekem, milyen álmaitok vannak!” No, itt aztán nagyon beindultak. És akkor volt egy kissrác, azt mondta: „Én minden versenyen, amin el fogok indulni, szeretnék győzni.” Van egy másik kissrác, van egy ilyen sajátos modell, az Alfa a csoportvezető, Béta a szakértő, Omega az ellenpontozó. Na, ezt ismeritek. Tehát a templomban is van Omega, ő a kissrác, jelentkezik. Mondjad, Peti! „Én olyan versenyeken szeretnék szerepelni, amelyeken egyedül én indulok.” Hát ilyesmik történnek nálunk a misén. Egyébként ennek a tört… (Húha! Még, még, mert ezt a történetet befejezem, aztán hirdetek. Nincs irgalom, nincs kecmec!) A történet úgy fejeződik be, hogy hát persze, van pedagógiai célja is a gyerekmisének, anélkül, ki se állok oda. Pedagógiai cél, oktatási cél. Pedagógiai cél (!) többek között az, hogy bár szorongunk és izgulunk, vannak nagyszerű álmaink, és azokból idén valamit meg fogunk tudni valósítani. Ez a pedagógiai cél, ezért kell egy harmadik kérdés. Harmadik kérdés így szól: „Mit tudnátok ti tenni a saját álmaitok megvalósításához?” Olyan jókat mondtak, hihetetlen. Volt egy 7 éves kisfiú, ő egy stratégiát vázolt föl. Döbbenetes volt, szinte pontokba szedve, mintha magamat hallottam volna. Ez a kisfiú, ez a Peti (Aki persze nem Peti, de mindegy.) jelentkezik. Na mondom, most ez egy nagy alkalom, most átlépjük ezt az Omega-státuszt, és akkor föloldódik. Na, Peti, te mit tehetnél az álmodért? „Hát ha a versenyen mások is indulnak, le lehet őket fizetni.” Ez a mi Petink! Rengeteg ötlete van, ez azt jelenti, hogy a Petinknek van nagy szabadsága, tehát látja, hogy sokféleképpen lehet, most már csak a jó döntésig kell lejutnia. Lehet, hogy előrébb jár, mint aki azt gondolja, hogy semmit se lehet csinálni. De lehet, hogy még annál is előrébb jár, aki azt mondja, hogy csak egyvalamit lehet csinálni. Peti tudja, hogy lehet jól is, meg rosszul is, tisztességesen meg nem. Nagy dolog! (61:15)
Hirdetések
 
Eltelt 10 év, és tőletek elindult valami. Énbelőlem biztos nem. Tehát tiéd a felelősség… majd az íveket írjátok alá, légy szíves. Ez pedig az, hogy nem lehetséges-e az, hogy most így mondom, egy picit a nevetekben beszélek… Inkább mondok egy mondatot. Valaki jött, körbenézett egy előadáson és azt mondja, aztán később találkoztunk: „Feri, ez megdöbbentő. Itt csupa jó arcú ember ül.” és igaza van. Szóval, hogy jött az az igény, hogy milyen jó lenne, hogyha nem csak alkalomról alkalomra lehetne találkozni. Ezért a tavalyi évben Andrásék, ha szabad így mondanom, Andrásék, sokan, sokan, Zsolt és … rengeteg név… elkezdtek nagyszerűen tök jó programokat szervezni. Hogy lehessen máshogy is találkozni, ha már ilyen jó arcúak vagyunk. Tehát ez egy élvezet, jó arcú emberekkel együtt járni. És most, hogy elment ez az év, most az érlelődött meg bennünk, hogy mi lenne, hogy főleg ha a téma is már ezt adja, lehetőséget próbálnánk teremteni – amennyire rajtunk múlik – hogy csoportok tudjanak szerveződni. Többféle csoport. Mondom is a kínálatot, mert körülbelül egy éve szervezzük ezt, tervezzük.
Lehetőségetek volna pszichodráma alapú önismereti csoportba jelentkezni. Most úgy söprögettem az életem, hogy több csoportot is tudnék elindítani. Természetesen soha sem egyedül vezetek, hanem mindig valakivel. Azért, hogy ti még nagyobb biztonságban legyetek. Ugye, mindenki egyoldalú, mindenki, ezért kell, hogy… Tehát lehet pszichodráma alapú önismereti csoportba jelentkezni.
Lehet, hogy valakinek az túl sok, vagy valami túl… Tisztelet. Akkor, szervezünk nem pszichodráma alapú önismereti csoportot. Ott is szakképzett, rátermett vezetőkkel. Tehát nem ilyen, hogy majd valakit odahívunk aztán majd lesz valami, hát azt már nem. Tehát ott is rendesen, klasszul, hogy az jó legyen.
Gondoltunk a harmadik nagy kör, hogy tematikus csoportok indulhatnának. A téma talán adódik abból, ami az előadások, alkalmak témáját esetleg megbeszéli, vagy abból kiindulva, és akkor nyilván egész más minőség, mikor személyesen kapcsolódunk egy témához és van alkalmunk… satöbbi. De természetesen más téma is lehet. Ezt nevezem tematikus csoportnak. Mert hát úgy az alkalmak adnák, hogy mi a téma, de az is lehetséges, hogy azt mondjátok, hogy a tavalyi év sokkal izgalmasabb volt, tavaly előtti… És hogyha azt mondjátok, mi az anya-apa-komplexusról szeretnénk tematizálni valamit, no az sokkal izgibb. Hát akkor legyen, ahogy akarjátok. Hát ennek a föltételeit is szeretnénk megteremteni, hogy tematikus csoport.
Önsegítő csoport. Az önsegítő csoport az azt jelenti, hogy hasonló élethelyzetű emberek sokszor attól szenvednek, hogy nem találják a sorstársaikat. Ugye erről sok szó esett a tavalyi évben. Tehát például hogy te egy kisgyerekes édesanya vagy, beszorítva annak minden nehézségével, és de jó lenne egy jó közegben, jó szabályok között, strukturált formában, megfelelő moderálással, az ezzel kapcsolatos mindenfélét megosztani. Mindenféle lelki, érzelmi, akár másfajta konkrét segítségnyújtási lehetőségeket igénybe venni, azzal, hogy egy csoportban tudunk összejönni. Ezt nevezem önsegítő csoportnak. De nyilván, több ilyen hasonló élethelyzetben lehetünk. Már annyira jó lenne másokkal egy picit erről beszélni.
Spirituális csoport. A jelentkezők kitalálhatnák majd azt – nyilván ebben is nyújtanánk segítséget – hogy mi lenne az az imaforma, vagy ami belőlük olyan jóízűen jön, és tudjuk valahogy együtt ezt a fölfelé való növekedést gyakorolni.
 
Ez öt fajta csoport. A csoportokra találtunk egy állandó helyet. Ez azt jelenti, most mondom így az egyszerűség kedvéért, hogy bérelünk egy lakást. Valami ilyesmi. Azért, hogy ezek a csoportok bármilyen napon lehessenek. Hogy a hét minden napján lehessen akár, egész nap lehet például a pszichodráma csoport. Mégpedig ez a hely nincs messze innen, kb. 20 perc metrózás, a Kodály köröndnél. Hát még akár az is elképzelhető, hogy ha valakiben van nagy lelkesültség, meg ilyesmi, hogy akár a keddi alkalom után oda el lehet menni, hát 20 perc, és ott le lehet ülni és van egy nagy terem, ami csoportozáshoz is meg pszichodrámához is nagyszerűen alkalmas, és egy kisebb, egy ilyen leülős, cipőeldobós…
 
Szeretném bemutatni nektek ennek a lakásnak a gazdáját. Veronika drága, gyere, csak egy picit villantsd föl magad! A jótündér-aranyhal. Emlékeztek? Jótündér-aranyhal a farsangon, ugye, és hát most ebben a szerepében segítségünkre van. Csak azért, hogy lássátok, hogy ez valakié, és hogy Veronika… Veronika, aki nagyon sok évig járt ide, hogy azt mondja, hogy neki ez egy jó, szóval hogy ő ezt szívesen… ha ő is valamiben részt vehet… Ezt ugye mondtam? Ennyit szerettem volna a csoportokról. Holnap az interneten már minden elolvasható lesz. Azt szeretném tehát kérni tőletek, hogy akinek van kedve, akkor jelentkezzetek. Ugye, hogyha jelentkeztek, körülbelül… ne húzzuk ezt a végtelenségig, körülbelül két hét lenne rá, hogy azalatt úgy el lehet dönteni, hogy melyikbe hogy, 2 hét, és akkor ezt össze tudjuk gyűjteni. Van egy jó team, aki bele tudja nyomni az energiáját, a munkáját, és akkor megszerveznénk hogy itt ezt hogy lehetne a gyakorlatba átönteni. Például, csak egy példát hadd mondjak, novemberben már a pszichodráma csoportokat indítani akarjuk. Tehát ezért nem érdemes jelentkezni hónapokon keresztül. Hát körülbelül két hét. András, vagy bárki! Kellene valami fontosat mondanom, amit elfelejtettem…
 
A honlap címe: www.www.palferi.hu Ezt akartam volna hirdetni, mert ez egy nagy év, nagy változás a mi életünkben és azt reméljük, hogy ebből jó dolgok tudnak születni. Hát akkor miért ne szülessen! Hogy van-e kikötés, hogy egy ember egy csoportba jelentkezhet: nincsen. Nincsen, de a különböző csoportok különböző mértékű elköteleződést igényelnek. Tehát nyilván akkor tud valaki többen is lenni, hogyha ott a megfelelő elköteleződéssel is jelen van. Hogy milyen hosszúságúak a csoportok? A pszichodráma csoport az 120-150 óra, ami azt jelenti, hogy ha novemberben kezdünk, az több mint egy év havi egy alkalommal. A többi csoportban pedig a csoporttagok szerződnének a szükségleteiknek megfelelően, de valamiféle szerződésre szükség van, emlékeztek, erről sokat beszéltem. Tehát hogy egy évig, vagy fél évig… Az szokott lenni általában egy csoportban, hogy van egy-két alkalom, ami alatt meg lehet nézni, hogy ez nekem kell-e vagy nem, ez jó-e vagy nem, és akkor ott lehet egy jó döntést hozni. Például a tematikus csoport, tehát mondjuk hogy beszélni az alkalmakról, ott semmilyen szerződés nincs, hanem ha valakit érdekel, összeül azokkal, akiket még érdekel és kész. Tehát hogy van olyan, amiben pedig nincs szerződés, csak úgy ott vagyok. Tehát a csoportja válogatja, hogy milyen mértékű elköteleződésre vagy szerződésre van szükség és ez azért, hogy tényleg jó dolgok történhessenek. Talán ennek a hátterét már elmondtam. Hogyha nincsenek szabályok, káosz van, abból semmi jó nem jön ki. Létszámstop van-e? Általában egy csoport, itt kis csoportokról beszélünk 20 fő alatt kell, hogy legyen. Nem működik egyébként, pont az a jó benne, hogy személyesek vagyunk, 20 fő fölött már nem vagyunk személyesek, hanem küzdünk a személyességért, és harcolunk a a bensőségességért. Amíg 12 ember van, azt egész jól meg lehet teremteni.
 
Térítés? Igen, ez fontos. Pénz. A pszichodráma csoport, miután a Magyar Pszichodráma Egyesület keretében, akkreditált, papírt adó képzés, az annyiba kerül, mint általában egy pszichodráma csoport. Az önismereti csoport azonban nem pszichodráma csoport, az minimális térítéssel menne, talán csak annyival, hogy egyáltalán a csoportot vezető, aki egy szakember, hát hogy mégiscsak ne szívességet kérjünk tőle. De hogy az minimális lenne épp azért, hogy anyagi okai ne lehessenek annak, ha valaki szeretne ebből meríteni és hogy nem tud annyit fizetni. Itt esetleg valami minimális pénz lenne, a többi csoport pedig nem kerülne pénzbe. Tehát az önsegítő, a tematikus csoport, nyilván az imacsoport, nyilván az semmi pénzbe nem kerülne.
 
A pszichodráma csoport nem terápiás csoport, hanem önismereti csoport, ugye, ennek más a célja. Azt jelenti, hogy többé-kevésbé egészséges pszichéjű embereknek való. valamennyi neurózis az jó, mert akkor van „anyag”, ezért nem terápiás csoport, hanem önismereti csoport. Legföljebb van terápiás hatása. Reméljük, hogy lesz! Az akkreditáció alatt azt értem, hogyha valaki jelentkezik pszichodráma csoportba, akkor az nem egyéni vállakozásként megy, hanem a Magyar Pszichodráma Egyesület keretében, az elvégzéséről pecsétes aláírt papírt kap az illető, hogy őneki van 120 vagy 150 óra önismereti csoportja, ez van olyan munkahely, ahol például akkor engednek el valakit, ha hoz róla papírt, hogy ő ilyet végzett – mondjuk egy pedagógus. Illetve ha valaki a pszichodráma módszerében akar továbbmenni, vagy képződni, akkor ezt a 120 órát be tudja számítani. Tehát ez ilyen értelemben egy képzésnek az elejeként is működik. Igen, azt gondolom, hogy ez a tisztességes és így adjuk a legtöbbet.
 
Köszönöm. Egy hét múlva folytatjuk, és akkor mondjunk egy imát!