A párválasztás alapmotívumai 2.

Isten hozott benneteket, nagyon köszöntök mindenkit!

(Elvileg szól, szól… ha nem halljátok, ez nem tudom, a ti készüléketekben van a baj, mert ez szól. ez be van állítva, ez szól, ez tuti biztos. Nem így van? Nem tudom, hogy szól-e… Szól? Szól, szól. Na, most hallom, kezd erősödni. Jó! Jó! Gyerünk, hajrá!)

A párválasztás alapmotívumai

Utolsó alkalom, Karácsonyba csavarodunk mindjárt, tehát még éppen van idő, 1 óra 10 perc, hajrá! Ott tartunk, hogy arról beszélünk, emlékeztek, ezt a kérdést intéztem felétek, hogy „Mit mondhatunk el a párválasztás alapvető motívumairól?” És akkor hoztatok nagyon jó szempontokat, ezeket szeretném is majd egy picit bővebben átgondolni. Minden esetre, mert egyes számban hangzik el, hogy ha úgy kérdezzük: „Mi a legalapvetőbb motívuma, vagy milyen a legalapvetőbb motívuma a társválasztásnak?” akkor ha egyetlen mondatot mondhatunk, akkor így szól: „A társválasztás legalapvetőbb motívuma tudattalan.” A legalapvetőbb motívumai együttesen is tudattalanok. Ez a legfontosabb kijelentésünk, mert ez egy nagyon világos realitást hoz, még akkor is, hogyha picit elbizonytalanít úgy elsőre.

Négy-öt alapvető tudattalan motívumot nevezhetünk meg – nyilván a szakirodalom alapján. Az elsőről beszéltünk hosszasabban.

Előszeretettel választunk nem tudatosan

…olyan társat magunknak, akivel vagy meg tudjuk ismételni, végig tudjuk élni azokat a számunkra már ismerős és hasonló mintákat és motívumokat, azokat a dinamikákat, amiket az eredeti családból hozunk. Most nagyon egyszerű példa ugye ez volt, hogy… nem is volt ez példa, mert annyira egyszerű, hogy nem – szégyelltem mondani, ilyet mondok – hogy mondjuk valaki megtapasztalja a családjából azt, hogy alkoholbeteg az apa, alkoholbeteg az anya, és utána tudattalanul is olyan valakit választ, akinek ez az eszköztárában benne van. A legizgalmasabb – persze ha valaki benne van, ezt nem mondaná izgalmasnak – de a legmegrendítőbb az az, amikor természetesen a választáskor, vagy a döntéshozatalkor, vagy az esküvőkor az illető nem alkoholbeteg, csak bent van a repertoárban. Tudattalanul is tudunk egy olyan valakit választani, akivel kapcsolatosan ott van a lehetőségek között, hogy ez így meg fog tudni történni. Hát nyilván pofonegyszerű lenne, hogyha látom, hogy az édesapám alkoholbeteg, s akkor olyasvalakit keresek, aki nem alkoholbeteg. Ha ez ilyen egyszerűen működne! Inkább eltelik 5 év, meg 15, és egyszer csak sajátosan ugyanaz a sors kerekedik ki a következő kapcsolatban is – mármost a szüleimre, vagy a szüleimhez képest következő kapcsolatban, a sajátoméban. (03:45)

Ez volt az egyik esete ennek, a másik esete pedig az, amikor nem egy meglévő mintához keresünk valakit, és egy olyan valakit találunk, aki éppen, éppen mint a puzzle, pont jól bele fog tudni simulni abba a rendszerbe, abba az összefüggésbe, abba a dinamikába, abba a belső logikába, amit én már ismerek. Hanem, hogy én magam, a saját magatartásommal, a saját életemmel, a kapcsolódásommal teremtem meg és hozom létre azt a helyzetet, ami számomra már nagyon ismerős. Ilyenkor tulajdonképpen nem is szükséges, hogy az a másik valaki egy nagyon speciális valaki legyen, mert ha én bárkivel nekiállok őrült módon és indokolatlanul féltékenykedni, ehhez nem kell valami csodabogár partner nekem, előbb-utóbb elég valószínűen hasonló reakciókat fogok kapni, vagyis ellehetetlenül a kapcsolat. Itt akkor tudattalanul nem egy nagyon sajátosan olyan valakit keresek, akivel meg lehet ismételni a már ismert dinamikát, hanem én magam ismétlek meg egy dinamikát folyton-folyvást, és a másik ennek a világnak, a rendszernek a részévé válik, és nagy valószínűséggel előbb-utóbb megelégeli. Vagy úgy, hogy elhagy, vagy úgy, hogy megcsal, de valamiképpen beteljesíti az én magatartásmódomból fakadó következményeket. (05:20) Ide tartozik még egy variáció. Ez pedig az, hogy pont olyan valakit keresek – nem tudatosan – akivel ott tudom folytatni a személyiségfejlődésemet, ahol a szülői házban abbahagytam. Akivel valamiképpen azok a dinamikák, azok az összefüggések, az a logika úgy föl tud állni, hogy az én képességeimnek ez pont megfelel. Nincs nagyon alatta, nincs nagyon fölötte, hanem úgy pont onnan lehet vinni a további történetemet. Ez az első szempont, ezt most ismétlésképpen hoztam ide nektek. Van bennem egy izgatottság, mert olyan sok izgalmas dolog van, hogy ájjajjajjaj, és nem jut már rá idő. Sajnos nem, idén, idén már nem jut rá idő. Jövőre kell, hogy elővegyük ezeket a rettenetesen izgalmas dolgokat. (06:30)

Vágy a hasonlóra

Van bennem egy nem tudatos ösztönző erő és vágy, hogy olyan valakit találjak, akinek az én életemhez hasonló – most mondjuk így – a belső élettörténete, vagy a belső, a családban megtapasztalt dinamikának a tapasztalása valahogy nagyon hasonló ővele. És akkor olyan érzésem van, olyan tapasztalatom, hogy mi nagyon megértjük egymást, hogy te is valami hasonlóban vagy, mint én, vagy legalábbis tudunk úgy illeszkedni, hogy ez nagyon hasonló tapasztalások mentén tud történni. (07:20)

Például, hogy énnekem van egy alapélményem és alaptapasztalatom arról, hogy hát a saját érzések nem fontosak. Az nem, hát azokat a másik érdekében…, azt nem, azt be kell áldozni. Nem, hát legjobb, ha az ember nem érez semmit, mert különben nem tud megfelelni. Legjobb tehát semmit sem érezni, hanem csak megfelelni, úgy viszont rosszul érezzük magunkat. Elég nagy csapda. Előszeretettel tudok olyan valakit kiválasztani, aki ennek a mintázatnak nagyon jól megfelel, és olyan valakit, aki vagy ugyanezt a mintázatot követi, s ő maga is, ezt ő nagyon ismeri. „Ó, de ismerem ezt, jaj!” És akkor, tudjátok, a harmadik-negyedik találkozáson egy mély egymásra borulásunk van. Az ötödiken. Nem, az elsőn, másodikon. Tehát valahol az elején. Ugye, a klasszikus ismérve, mikor úgy valami elindul két ember között, hogy – nem tudom, mondjuk – van egy ilyen pálferis buli – Így mondják, nem? Valahogy így… – és ott leülök valakivel beszélgetek, olyan 3 perc múlva: „Hát jó, jó…” és akkor elkezdek gondolkodni, most egyek, igyak, vagy kimenjek, bemenjek, ez most mennyi ideig fog tartani… Néhány perc alatt ilyen gondolataink könnyen tudnak támadni. Milyen jó, hogyha ez kölcsönös, ugye, és akkor… 5 perc után úgy döntünk, hogy mind a kettőnknek ez épp elég volt. Ugye, és akkor tudunk békében élni magunkkal is, meg egymással. De mi történik akkor, eljössz egy… pálferis bulira, mondjuk, és akkor leültök egy kis kóla mellett, (Az, az… más is lehet, de az nehezíti a helyzetet.) és akkor ahogy úgy beszélgettek, egyszer csak kikapcsol az időérzék, s valami – hát ilyenkor szoktuk ezt mondani, hogy: „Ez hihetetlen, ez hihetetlen. Nem is tudom már, 5 perc után nem tudom szavakban kifejezni, hogy mi történik.” Ez stimmel? Hát akkor persze, hogy tudattalan dolgoknál vagyunk. 5 perc után valami ilyesmi: elvesztettem az időérzékem, valami, valami tök jó, hát ez, ez tök jó, egészen nem tudatos egymásra hangolódás történik, és elkezdjük egymást félszavakból megérteni. Hát ezt mindenki ismeri. Legalábbis az az érzésem, hogy „Pont érti, ez hihetetlen! Így mondom neki, és teljesen vevő rá. Ez nagyon ott van. S ez kölcsönös, ott tzs-zszs-zsss, éjfél, egy, kettő, hú, hazakísérhetlek?” Hát de, most egy-két empatikus zsenit leszámítva azért bizonyára nagyon hasonló élettapasztalatokra szükségünk van ahhoz, hogy valakit ennyire kezdjünk tudni érteni. Hogy értjük. Mikor mondja, már tudom, hogy… „Tudom, tudom, jaj de tudom. Jaj, de nagyon tudom!” Ugye, és hogyha hevültségemben mondom: „Ne is mondd, hát ssszss!” És ilyenkor olyan érdekes ez, hogy az se zavar minket, hogyha a másik a szavunkba vág. Mert azt mondja: „De ne is mondd, és képz… hát velem meg… pont ez az. Basszuskulcs! Hát pont ez az!” Látjátok, szavaink sincsenek. „Nincs…, hát ez nem igaz!” És mikor este vagy van hazakísérés, vagy nem, ez lényegtelen, mert már egymásra vagytok cuppanva belül, már megvan a cupp, s este lefekszel, és ha nem vagy nagyon álmos, de tökmindegy, ha nagyon álmos vagy, akkor se bírsz elaludni. „A nemjóját! Hát ki ez? Hol, hogy van ez? Hát hogy került ez ide? Hogy lehet ez? Hát hogy, hogy eddig nem vettem észre? Hát itt ült máskor is, és ez egyszer csak megtörténik.” Na, le tudtam írni? (12:00)

Jaj, egész kedvem lett hozzá! Na, szóval… Ez kedves… Onnan jutott ez eszembe, ezt meséltem nektek? A pap barátomnak gyorsan kölcsönadtam a könyvet, vagy odaadtam, vagy mit csináltam vele, odaadtam, és amikor még nem is lehetett kapni, hogy gyorsan, hát egy barátom, meg minden, kritikus, és jó fej, és minden, mondjon róla véleményt. Meséltem ezt nektek? Nem meséltem. Szegények, nem tudhatjátok még, majd én segítek, és elmondom… Pap barátom azt mondja – mindegy, tehát jókat mondott, de ez most mellékes a történetünk szempontjából, mert végül is azt mondta: „Tulajdonképpen egyetlen nehézségem támadt.” Tü-düpp, tü-düpp, tü-dű…, jaj, most mit mond? És azt mondja: „Kedvem lett hozzá.” Ezt mondta. Szóval innen jutott ez eszembe. Kedvem… na! (13:10)

A második tehát az, és nyilván ezt a kört is tágíthatjuk, hogy az ismerősség, a hasonlóság, hogy valamiképpen – és ebben az az érdekes, hogy nem muszáj, hogy – ugyanabban a szerepben éljük, vagy éltük meg ugyanazt a helyzetet. A lényeg, hogy a dinamika köztünk össze tud állni. Tehát például én az a valaki vagyok, hogy hozzam ennek egy variánsát, aki azt mondja: „Az érzelmek nagyon veszélyes dolgok, mert föl tudnak törni, és ha föltörnek, akkor talán olyasmit teszek, ami neked nem tetszik, akkor nem tudok neked megfelelni, és te nem fogsz engem szeretni.” Hmm. Azért ehhez kell egy olyan valaki is, akitől reálisan félek, hogy ez így lesz, például. Mert van róla tapasztalatom, hogy tényleg, ha így voltam, úgy voltam, akkor harag volt, sértődés volt, nem álltak velem szóba, megvonták a szeretetet, vagy a többi… Na most ha én olyan valakit találok tudattalanul is, aki éppen ilyen, akkor mondhatjuk azt, hogy mi nem vagyunk hasonlók, de a helyzet az reprodukálható, az hasonló. És akkor vissza tudok menni és vissza tudom élni és át tudom élni ugyanazt a logikát. Tehát hogy olyan valakit keresek, akivel ez a hasonlóság – s minél több hasonlóság, annál nagyobb cupp létre tud jönni. (14:40) Egy mellékmegjegyzésem, gondolatom, hogy a párkapcsolatot ami döntően és nagyon megerősíti, és a többi, és a többi, az alapvetően a hasonlóság, sok hasonlóság. Ezt azért mondom, mert ma is lehet ugye ezt a vitát folytatni, hogy most a különbözőség vagy a hasonlóság. Ugye, „zsák a foltját”, vagy pedig jó, hasonló kell, hogy legyen. Hogy is mondjam… Az emberi természet azért egy annyira konzervatív valami, hogy a nagyon sok különbséget egyszerűen nem viseljük el. Ha nagyon sok a különbség, más kultúra, más nyelv, más vallás, más, más, más… egyszerűen ha ezekből a fontos elemekből sok a más, olyan megterhelő, hogy túl sok energiát emészt föl az, hogy egyáltalán valamiféle egységre vagy kapcsolódásra tudjunk jutni. Ezt, mint realitást mondom. Most már kevésbé hallok ilyen kérdéseket, lehet, hogy öregszem, vagy nem tudom, miért van, vagy már nem bíznak bennem az emberek, régebben, mikor még fiatalabb voltam, és mások is fiatalabbak voltak valahogy, tehát együtt voltunk fiatalabbak, akkor nem egyszer hallottam ilyen kérdést, 19 éves, 20, vagy 16, és azt mondja, hogy: „Feri atya! Most mondd meg nekem, szabad-e egy reformátussal?” Nem az, hogy Mit?, mert ott még nem tartunk, hogy Mit?, hanem hogy Reformátussal? Ugye, de hát nyilván, viszont is. Egy református: „Szabad-e egy kátolikussal?”

Egyszer voltam egy önismereti csoportban, egy héten keresztül. Ez visszatérő történetem, mert alaptapasztalat. És végül, a lezáró körben, a hétnek az utolsó körében mindenki megoszthatta azt, hogy na, mi az, ami olyan, olyan alapvetően, az egész héten át húzódó fontos tapasztalása volt. Ült mellettem egy nő, és azt mondta, hogy: „Hát tulajdonképpen a legmeglepőbb dolog – és akkor kicsit rám nézett, de csak úgy finoman – hogy egy katolikus is tud normális lenni.” De most ez egy hét önismereti csoport, reggeltől estig együtt, és ennek a gyümölcse ennyi. Hát ez egy kis szamóca magocska, ne haragudjatok, egy málnamag fele, hogy egyáltalán el tudta fogadni, hogy olyan van, ez tulajdonképpen azt jelenti, hogy egyáltalán a fantáziáját kitágította annyira, hogy én is belefértem még, mint normális ember. De ez egy hét önismereti csoport után, azt tudjátok! Ezzel csak érzékeltetni akartam azt, hogy ha a realitásokat nézzük, nem gondolom, hogy ez a kérdés így elég okos, vagy értelmes. Hát hogy én hívő ember vagyok, most szabad-e egy „áteistával”? Szabad-e egy mmmm? Nem, ennek a kérdésnek így nem sok értelmét látom. Érdemes-e? Érdemes-e, működik-e, megy-e, élhető-e? Tüdödöm-tödödöm. Ezt sokkal inkább, így gondolom. Ha nagyon sok a különbség, nagyon sok a befektetni váró energia. Hosszútávon, egyszerűen egy realitás. Tehát ebből ilyen elvi kérdéseket gyártani, hogy… hogy mondjam, mondjuk a kultúrkereszténységnek, vagy bizonyos vallási magatartásnak szerintem a rettenete. „Csak katolikussal! Csak ateistával!” Ugye, hát ilyen is lehet, ha én ateista vagyok, csak olyannal… Ezt fájdalmasnak tartom, mert szerintem nem ez a kérdés. Ez nem elvi kérdés, hanem éppen gyakorlati, hogy tudok-e vele hosszútávon élni, vagy nem. Túl sok különbséggel nehéz együtt élni. Na, ezt most már nem…, tehát assz’em ezt elmondtam, ugye? Megpróbálok visszaemlékezni, hogy mondtam-e már… de úgy rémlik, hogy erről már beszéltem. (19:10)

Különbség, különbözőség

Akkor folytassuk innen, ahol elejtettem a fonalat. A különbség, vagy különbözőség. Hmm! De azt mondják a kutatók, meg a kutatások: A különbség és a különbözőség tud dinamikát hozni a kapcsolatba, életet, történéseket, egyáltalán dinamizál bennünket, aktivál minket, ezért valamennyi különbözőségre azért, hogy általában ahhoz, hogy ott egy meghitt kapcsolat legyen, amivel megelégedettek tudunk lenni, de ez egy vitalizált kapcsolat legyen, szükségünk van. Valamennyi különbségre, hogy vitalizált… hát így nevezik, hát… Élettel teli, nem? Vagy életadó, éltető, szóval ilyen életes, életes kapcsolathoz valamennyi különbözőségre szükség van. (20:00)

Jung azt mondja, ezt is minden évben elmondom, mert nagyon szemléletes, és nagyon bölcs, miközben, mikor választotok, meg döntötök, fütyülni szoktatok rá. Ez pedig az, hogy tulajdonképpen nem tudatosan – és milyen érdekes volna, ha esetleg tudatosan – hoznánk meg azt az alapdöntést, hogy kevés különbség, kis dinamika, nagyobb biztonság – több különbség, nagyobb dinamika, nagyobb szenvedély, kevesebb biztonság. Ez tulajdonképpen egy alapdöntés, hogy én milyen párt választok. az egyiknél, ennél a biztonságos, sok hasonlóságot adó, az az élménye a feleknek, hogy ők nagyon erős baráti kapcsolatban vannak. Leginkább ezt szoktátok mondani, hallom tőletek, hogy „Olyan nagyon jó barátok vagyunk, olyan igazán nagyon jók.” Akár éveken keresztül. „El se tudom képzelni az életemet nélküle. Össze vagyunk forrva.” Ennek aztán lehetnek variánsai. De hogy ez szokott a kulcsmotívum lenni, hogy „olyan igazi barát”. Na most ha kezd kilógni a lóláb, már hogy itt valami, valami, mondjuk a középvonaltól eltérés van, akkor, s úgy kezdek valahogy elégedetlen lenni a „devitalizáltsággal” – föl is állok, ez egy olyan komoly szó – akkor pedig már nem azt mondom, hogy nagyon mély barátok tudunk lenni, azt mondom: „Valahogy olyan testvéri…” És hát itt kezdődnek aztán a nehézségek. „Hát tényleg olyan, mint a testvérem, akivel minthogyha együtt nőttünk volna föl, tényleg olyan, mint hogyha mindig az életem része lett volna, nagyon testvéri.” Hát, tudjátok, azért… nehéz a szex a tesóval. Na nem mintha próbáltam volna, nem, csak… eszembe se volt saját tapasztalatot gyűjteni, csak úgy mondom. Mert ezzel tudom ennek a helyzetnek a fonákját leginkább kifejezni. Hát ha nagyon baráti, nagyon harmonikus, nagyon testvéri, olyan nagyon ismerős, olyan nagyon biztonságos, akkor mi van a szex-szel? És a szex alatt nem, most szex, tehát ez egy ilyen izé, hát ehhez tartozó világot értem. Tehát a szenvedélyt értem, erős vonzalmat, sok mindent értek, amire őneki, vagy őnekik szükségük lehet. Ez van az egyik oldalon. (23:10)

A másik oldalon meg: végzetes szerelem, első látásra, villámcsapás, Feri, villámcsapás. Jól van, jól van, csak ne, kicsit azért… A végzetes és végletes szerelmek sokszor hihetetlen dinamikát tudnak hozni. Akik bent élnek, tudnak, amíg tart a szerelem, meg esetleg még egy picit később, még egy-két napig rá tudnak húzni: „Hát ez nem hogy fölkavaró, iszonyú jó, tehát életem leg… és leg… és leg…!” Ezt lehet róla mondani. De mennyire biztonságos? Vagy hogy mennyire tudunk hosszútávon, tartósan együtt lenni? Ott merülnek föl az óriási kérdések, valódi óriási kérdések. Tehát ahol itt a dinamika, a szenvedély, a szexualitás témája kerül nagyon-nagyon elő, vagy például az, hogy az illető olyat választott akár nem tudatosan, legyen olyan valaki, akivel biztonságban lehetek, mert otthon ez nem adatott meg, ezért jöjjön a maci. Ne a TV maci, hanem egy valódi mackó, de a… hát ha énnekem pont a biztonság nem volt meg, és azt mondom: „Nem, én ezt biztos, elegem van ebből, nem, nyugalmat akarok. Hogy valahova haza lehessen menni, úgy neki lehessen támaszkodni és olyan biztos, szóval úgy áll…, úgy érzem, hogy áll a lábán. Hát ez biztos, hogy évekig nagyon jó lesz nekem. Ez nagyon jó, ez hihetetlen, hogy úgy akárhogy nekidőlhetek, egyszerűen bírja. Ez fant… hát te ezt hogy csinálod? Hát még jobban szeretlek, át is ölellek, ezt annyira… te ezt úgy bírod. S tényleg, még az arcomat is…” Hát igen ám, mi szokott bekopogtatni, bal felől? Mert jobbról: „Maci…”, de mi van bal felől? Hát tudjátok, csak nem nektek kell mondani, hát azért jöttem én, hogy… (Tarzan! Ez jó, jó. Igen, már akkor, ha én föl akarom venni azt a lendületet, ahogy Tarzan érkezik az indán.) Úgy mondanám, hogy a szerelem kopogtat be bal felől. Azt mondom: „A nemjóját, itt biztos, hogy van biztonság, csak mi van a szerelemmel?” (Halljátok? Ennek fele se tréfa! Jó elvagyok egyébként! És a… hát… most tényleg ilyenkor mindig, ugye, hogy múltkor erre valahogy olyan jól rátaláltam, hogy ahhoz, hogy valamiről beszélni tudjunk, el kell távolítani. Ha eltávolítjuk, könnyen ugye olyan érzésünk lesz, hogy úgy nincs együttérzés, vagy hogy… de most ha visszatérek ide, akkor hát…) Itt ez egy hihetetlen fájdalmas dilemma lehet, hát képzeljük azt el, hogy valaki nem tudatosan, a családtörténetéből kiindulva nagyon fontos volt neki a biztonság, és szeretik egymást, hát szeretik egymást. (Hát ilyet én is, tehát ez… Nem is csoda, ő ül még mindig itt, és látjátok, én most össze-vissza megyek, ő marad. Hát ez nagyon, ez a stabilitás engem lenyűgöz, kicsit le is vesz a lábamról, csak az jobban.) Mikor valakinek 35-40-45 évesen x gyerekkel áll be ez a helyzet, hát az egy döbbenetes, erőteljes dilemma, egy életet fölforgató helyzet. Szóval ebből a szempontból egy picit sincs kedvünk még csak mosolyogni se, hanem azt mondjuk: „A nemjóját! Húha!” Hogy ez egy, ez egy realitás. (27:55)

És a másik oldalon pedig szintén ugyanez a dilemma áll föl, hogy valaki a romantikus és szenvedélyes szerelembe esés – mert akkor csak ezt lehet mondani, nem azt, hogy ő szerelmes, beleesett, mint a maci a verembe, beleesett, belezuhant, nem esett, zuhant. Hogy ő ilyen zuhanásról, szenvedélyről, fölkavarodásról extázisra él. S egyszer csak: „Mit csináltam én eddig az életemmel? Ez mi, mi volt ez? Hát mi történt énvelem? Három férfi, négy gyerek, három válás, mit csinálok? Mi történt?” Itt ez, tehát ahol itt 40 évesen, vagy 45 évesen azt mondja: „Te jó ég! Mit tettem az élettel, az életemmel mit csináltam?” Ugyanez a dilemma itt is, csak pepitában. „Te jó ég! Hát mit csináltam?” És itt azt mondja, hogy: „Most jöttem rá, hogy én boldogtalan vagyok.” Most kisarkítva mondom. „Hogy valami olyan hiányzott az életemből, ez hihetetlen. Hogy tudtam e nélkül élni? Hát ha én ezt tudtam volna, hogy ilyen van, akkor jól megnéztelek volna…” De itt is ugyanez. Ha valaki ráeszmél és szinte egy ilyen megtérésszerű élménye van. Nem vallási megtérés. Egy ilyen személyiségbeli megtérés, hogy „Te jó ég! Hogy, hogy… hát mi mindent hagytam ki az életemből? Hát ott vannak a barátaim…” Ugye ennek nyilván a – most a bar… nem fejeztem be a mondatot. Tehát mondjuk ha az illető ilyen fölkavarodásról extázisra élt, s azt mondja: „Itt vagyok 40 évesen, van egy csomó döbbenetesen hihetetlen élményem, csak gyerekem nincs, csak családom nincs. Csak nyomom a munkát, most már nem t’om milyen fölső vezető vagyok, és hova megyek haza? Van nekem egyáltalán olyan, hogy haza? Na még haza van, de otthon az nincs.” A dilemmának, vagy a fájdalomnak, a nehézségnek – nem akarom ezt dramatizálni, inkább a súlynak, talán ez egy jó szó, mert ez nem minősít semmit. Hogy ezen élethelyzeteknek a súlya nagyon reális és nagyon valóságos. (30:30)

Tehát itt, ahogy Jung mondja, van egy alapdöntésünk, hogy melyik irányba megyünk, és mind a kettő nyereségekkel és veszteségekkel jár. Olyan nincs, hogy most csak a nyereség vár, itt meg csak a veszteség, ilyen nem létezik. És így jutok el akkor a harmadik variációig, hogy a legklasszikusabb tudattalan döntéseink egyike az tud lenni, ez a különbségre utaló szempont, hogy olyan valakit választok nem tudatosan, akin keresztül olyan szellemi, lelki, érzelmi, emberi, és utolsó sorban anyagi javakhoz juthatok, amelyek nekem hiányoznak. Amelyek – s ez megint nem tudatos – nekem úgy gondolom, de ezt nem is gondolom, mert nem tudatos, hogy túl nagy erő, idő és energia befektetésbe kerülne, hogy én azokat egyáltalán kidolgozzam magamban. Vagy azt gondolom: „Hát hol vagyok én attól? Én nem olyan vagyok.” Ezért például egy nagyon nőies nő azt mondja: „Hát én nem dolgozom ki magamban a határozott férfit, aki döntéseket hoz és tud szenvedni, hát olyan pasit választok. Akkor nem kell nekem kidolgozni. Hát ha egy olyan férfit tudok választani, aki az általam hiányolt belső kincsekkel rendelkezik, akkor énnekem nem kell ezeket magamban kimunkálni. Akkor a kapcsolat révén ezekhez az értékekhez hozzájutok. Mert én össze-vissza…, az érzelmeim teljesen elsodornak, de milyen jó, hogy itt van Gusztáv, mert az én Gusztávom, hát, az úgy hallgatja ezt, olyan kedvesen mosolyog, olyan higgadtan mond három mondatot és minden a helyére kerül.” (Egészségetekre!)

Ez egy nagyon klasszikus és mélyről jövő dinamika. Nyilván nem arról van szó, hogy ilyen kicsinyesek vagyunk, vagy ilyen… „Csak ne kelljen dolgozni valamivel!” Egészen természetesen tudunk olyan valakire irányulni, akinek olyan belső adottságai, kincsei, értékei vannak, amelyek nekünk nem. Ez tulajdonképpen egy jó, jó gondolat az embertől. Hol szokott itt a nehézség előállni? Ott, hogy elkezdünk fejlődni. Tehát ha a macsó férfi 80 évesen is kopasz macsó… A kopaszság megy, az összes többi kritikus. Például, mert csökken benne a férfi nemi hormon szintje. Már olyan plöttyedt macsó. Csak olyan macs-macs. Szóval ha másért nem, mert idősödünk, mert a hormonháztartásunk változik, mert biológiai adottságaink alakulnak, már ezért is szoktunk változni. S előbb-utóbb például a nő azt mondja, s a nők előbb-utóbb szokták ezt mondani manapság Magyarországon, főleg kultúrköreinkben, hogy: „Azért most már én is, én is számítok. Most már azért én is érek, most eddig voltam Hamupipőke, meg eddig voltam minden…, most már azért, azért most már, most már. És egyszer csak azok a nagyon csodás adottságok, tulajdonságok, képességek, minden, amit a férfin keresztül birtokolhattam, azok már, miután itt is elkezdődnek kifejlődni, vagy elkezdem benyújtani az igényt, hogy én is tudok olyan lenni, vagy én is ezt érzem, most már késztetést is érzek, egyre kevésbé szimpatikusabbak a társamnál. Egyszerűen az a benyomásom lesz, hogy az már akadályozza az én kibontakozásomat.” S a férfinél ugyanígy történhet. A fejlődés azért valamiképpen, éppen azért, mert idősödünk, a tapasztalataink bővülnek, a biológiai adottságok változnak, bizonyos szempontból elkerülhetetlen. Ezért ez a helyzet is itt egy óriási dilemmát szokott szülni. Hát, ez a Nóra történet. Ugye, hogy egyszer csak elég a babaházból, elég. Azt mondja: „Eddig csináltam, eddig tartott, na, most köszönöm szépen.” (35:25)

Igazán nagyon-nagyon klasszikus az, ahogy nők érkeznek -tek, -tak, -tam, nem, -tál, és akkor én szeretnék fejlődni, mondja a nő, tízből kilencszer ilyet hallok, vagy tízből nyolcszor: „Én kész lennék erre, és én kész lennék arra, a férjem egy tapodtat se mozdul.” Ez nehéz helyzetet teremt. Amikről eddig beszéltem, egyik se megoldhatatlan helyzet, csak most nem akartam előreszaladni, mert azt majd később akarnám mondani, amikor a kapcsolatban vagyunk már nagyon benne. Csak most odáig akarok menni, hogy na, ez bizony hihetetlenül nehéz helyzet tud lenni. Úgy mondja a lélektan, hogy az elkerülhetetlen szétfejlődés. („De jó.” Ezt mondtad?) A szétfejlődés – legalábbis az ösztönző erők, hogy elkezdjünk szétfejlődni, ami nagyon sajátosan ebben az esetben azt jelenti, hogy kezdek egyre gazdagabban magamra találni – többé-kevésbé elkerülhetetlen. De hogy mit teszek a szétfejlődéssel, az… relatív szabadsággal rendelkezem. Nincs veszve semmi. (36:55) A következő, mikor egy olyan klasszikusan apa-anya dinamikát akarok továbbvinni és megélni. Vagyis: „Énnekem volt egy annyira jó apám, hát én, én szerintem – most nő vagyok – most ha, ha most így négyszemközt vagyunk, s egy vallomást mondhatok nektek, énszerintem nincs még egy ilyen férfi. Szóval az apám, hát… szóval, magunk között, mindenben ő a legjobb.” És akkor ehhez keresek valakit. Nehéz ügy. Nem is folytatom ezt. Nyilván nagyon sok klasszikus dinamika tud lenni: fiú és anya, lánya és apja között. Hát annyi, megszámlálhatatlan, mint égen a csillag.

Na, olyat nem!

Ezeket itt végig lehetne zongorázni, teljesen fölösleges, vagy értelmetlen. Rengeteg alapdinamika tud lenni. És itt van egy nagyon sajátos dolog, hogy ugye sokan vannak úgy, beszéltünk az alkoholbeteg férfiről, vagy a szenvedélybeteg nőről, és akkor ugye hozunk egy döntést, a döntés így szól: „Na, pont olyat nem!” Ugye, ez is nagyon-nagyon…: „Na, olyat nem.” Mi történik ott a mélyben? Az, amivel kapcsolatban azt mondtuk, hogy „Na, olyat nem.”, árnyékként követ bennünket. Amikor valaki úgy dönt, hogy „Na, olyat nem.”, és ez lesz a kapcsolatkeresésének az alapdinamikája, akkor valójában nem szabad még attól, amire azt mondta, hogy „Olyat nem.” Mert amire azt mondjuk, hogy olyat nem, attól nem váltunk szabadok, csak a függőségünknek az előjele változott meg, és az bennünket árnyékként követ egy egész életen keresztül. (39:35)

Mondok egy példát, kettőt is rögtön, mert akkor az ellentétét is mondom. Hogy ne volna olyan, valaki egy olyan családból jön, ahol sok a gyerek. Hat gyere, hét gyerek, nyolc gyerek, tíz gyerek. (Ott volt a bulin az a pár, akiről éppen előtte beszéltem nektek, ahol kereszteltem a tíz gyereket, ott voltak a bulin. Igen, eljöttek. Tök jó, nem?) És képzeljük el, hogy a tíz gyerekben –ből, -ben, -ből van egy olyan, aki azt mondja: „Hát, ha egy pszichológus mondaná, biztos azt mondaná, én relatív elhanyagoltságban szenvedtem. Hát, ameddig a pszichológus nem mondta, én nem tudtam, hogy ez az, csak úgy hiányzott ez-az.” Egy nagycsaládban lehetséges relatív elhanyagoltságban felnőni, miközben kívülről minden nagyon tutinak fest, belül kérdezzük meg őket. Mi történik? Azt mondja: „Na hát, hát az biztos, hogy én ilyet nem, egy vagy kettő, egy vagy kettő.” És mi történik? Amikor ötven évesek, akkor egyszer csak kezd neki derengeni valami, hogy „Tulajdonképpen ezt én akartam így? Ez volt nekem a jó, hogy egy vagy kettő?” És rájön, hogy valójában ez nem is egy valóban szabad döntés volt. Mert a döntés csak arról szólt: „Én azt nem akarom, amit megéltem otthon. De most, hogy ötven évesen megkérdezem, hogy tulajdonképpen mi is lenne jó, hát 4-5 gyerek, tulajdonképpen az lenne a jó. Mert most eljutottam magamhoz.” És ugyanez fordítva, mikor valaki azt mondja: „Rettenetes volt, egykeként nőttem föl, elhatároztam már korán, a gyerek a boldogság.” Tik-tik-tik-tik-tik… S akkor ül, ötven évesen, azt mondja: „Mit csináltam én? Ezt akartam én? Ez jó ezeknek a gyerekeknek? Hát talán lehet, hogy megszállott voltam – bizonyos értelemben. Mert iszonyat erőt adott nekem, hogy sok gyerek, sok gyerek, azt semmiképp, amit én, hogy ott egyedül unatkozom, Karácsony, rettenetes, a tűlevelekkel játszottam. Ezt nem.” (42:35)

Van egy kedves család, ismerőseim. Képzeljétek el, nagyon jó fejek, van, van azért ilyen. Jó, hát ritka, ritka, de arról a néhányról szoktam beszélni. És azt csinálják Karácsonykor, hogy – elég nagy a nappalijuk, tudnak venni nagy fát – nagy fa, és a nagy fának ugye nagy alsó ágai vannak, és Szenteste után a gyerekek ott alszanak a fa alatt. Le vannak rakva a polifoamok, minden, és ott alusszák végig egészen azt a 2-3 hetet, ameddig a fát le nem bontják. Egy tesó, egy ajándék, így, így valahogy, és erről semmi pénzért erről le nem mondanának. Hát azért ez nagy buli, ez nagy buli. Micsoda jó ötlet, ugye? Hááát, igen.

Szóval, ugye itt arra szerettem volna a figyelmünket fölhívni, hogy attól, hogy valaki azt mondja, és látványosan nem alkoholbeteg embert választ, olyat, akinek a személyiségének a morzsáiban sincs benne még a lehetősége se, hogy az legyen, végül azt mondja, hogy „Igen, megkaptam, amire olyan mélységesen vágytam, magam sem tudva, hogy ez micsoda erő énbennem, csak éppen nem ilyen férfira vágytam.” Ugye, itt akkor megint egy hihetetlen nehéz élethelyzetbe, életszakaszba jutott az illető. Mikor ráeszmél, hogy milyen hihetetlen tudattalan erővel hozott egy döntést – ez nagyon érdekes, tudattalan erővel hozott egy döntést, ez nem t’om, hogy van – minden esetre házasodott meg valakivel. „Ú, de hát…” (Azt hiszem – közben nézem az őrát – jön még egy, ez az utolsó. Ez igazán nekünk való lesz!) (44:45)

Sebzettek vagyunk és hiányaink vannak

Ezek nem tiszta kategóriák, tehát nem úgy van, hogy valakire csak egy lehet jellemző, vagy ha valamelyikünkre egy jellemző, az összes többi nem lehet jellemző. Ez pedig az, hogy mindannyian többé-kevésbé sebzettek vagyunk, és hiányaink vannak. De főleg, hogy sebzettek vagyunk, az már tuti. Tudattalanul olyan valakit választok, aki mellett az a fantáziám (?), nem is tudom, hogy őmellette lehet gyógyulni. Hogy ő valahogy az a valaki, aki mellett megkísérelhető az elakadásnak a fölülmúlása, a gyógyulás. Ugye az előző gondolatokban is meg-megjelent azért ez a szempont, csak nem mondtuk ki.

Hogy szoktuk ezt mondani? Ez nem annyira elegáns, ugye? „Miért választottad Pannit? – Ő tűnt legalkalmasabb ápolónőnek.” Hát… nem, nem annyira hízelgő. Inkább azt szoktuk mondani, hogy „Hát ő olyasmit is megad, amit otthon sose kaptam, hogy ővele boldog tudok lenni, hogy ő érti azt, amit a szüleim sose értettek, hogy neki elég volt egyszer mondani, és tudta, amit a szüleimnek hiába mondtam. Hogy ő rögtön megértette, hogy az micsoda fájdalom.” Ááá? Egy olyan valakit, aki mellett az a reményünk, hogy gyógyulni tudunk. (Ez azonban… a szakemberek egy következő mondatot… na, most belezavarodtam, ez a mondat, ez már… kuka.A szavakat még nyugodtan ki lehet venni belőle, és akkor összeállítani egy normális mondatot… Szóval…)

A kutatók azt mondják erről, hogy a szerelemben a sebzettség a sebzettséget választja. Mmmm-mhh… „Nem akarom a kutatókat!” Hogy a sebzettség hihetetlen érzékenységgel találja meg a neki illő másik sebzettséget. Ez itt akkor két gondolat egymás mellett. Olyan valakit, akivel kapcsolatban az a aki nem mondott vágyam, hogy „Te majd meggyógyítasz engem. Majd te meg tudod adni, ami nekem hiányzik. Majd te…”, a másik pedig, hogy a sebek valahogy összetalálkoznak egymással. Ez alatt azt is érthetjük, hogy nem egyszer azt látjuk, hogy ha valaki nagyon sebzett, bizonyos értelemben annak a minőségében egy hasonlóan sebzett társat választ, így aztán nem is könnyű a kapcsolat. A seb a sebet találja meg és keresi, s a sebek összeillenek. (48:10)

Mondanék rögtön egy ellenvetést, amit meg is cáfolok, mert ez egy közkeletű ellenvetés. Sokan azt mondják: „Jaj, ez nem is úgy van. Hát hogy ne ismernénk olyanokat, hogy van egy ilyen igazán normális pasi – ez jutott eszembe –, egy nagyon normális pasi, hát az olyan, az tud dolgozni, szeretni, a gyerekeket neveli, hát ez, ez egy csoda. Egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy választhatta azt a nőt. Hova tette a szemét? Ez elképzelhetetlen, tehát a lottónak kevesebb esélye van arra, hogy ez így! De hát ezek így, ez hihetetlen.” S tudjátok, hogyha valakinek egy nagyon-nagyon sebzett pár kellett – nem tudatosan –, hát akkor ő mennyire sebzett, ha őneki arra van szüksége, hogy ő csak egy nagyon sebzett emberrel tudja elképzelni az életét? Hát akkor neki éppen ez a sebzettsége. Itt akkor elkezdhetünk ötletelni ezen. Miért, ő csak egy olyan emberrel tud hosszútávon együtt élni, akik között ég és föld a távolság? Akinél ő ha a legrosszabb napját is hozza, fényévekkel jobb? Ez nem sebzettség? Hogy mindig ő akar fölül lenni? Hogy nem tudatosan őneki az a biztonságérzete, hogy ki tudja mi kell, hogy ővele nincs baj, főleg a feleségéhez képest? Hát ez nem sebzettség? Hát lehet, hogy fényévekre van attól, hogy egy valódi pár- és társkapcsolatban mind a ketten egyformán ilyenek-olyanok, hogy ő abban tudna létezni. Há-háá! Ezt azért mondom, hogy látszólag az, hogy „Ez teljesen elképzelhetetlen, ez nem, nem, hát hova tette a szemét?” – nagyon is volt neki szeme. Nagyon is, hogy olyat választott. (50:25)

Erre mondta Carl Gustav Jung: „A nagy embereknek döbbenetes árnyéka szok’ lenni.” Óóó… S akkor azt mondta, nagyon kritikus volt, valószínű, hogy reális. Azt mondta, hogy: „Egyszer majdnem elhittem, hogy valaki tényleg szent. Volt egy férfi, és a környezete is úgy többé-kevésbé szentnek tartotta, mindenki… Én is, ahogy találkoztam vele, az a gyanúm támadt, hogy ez az ember tényleg szent, mindaddig, míg a feleségét meg nem ismertem.” Mondta Jung. Mert abban a kapcsolatban könnyű volt a pasinak magára venni az összes jó szerepet, s a feleségére hagyni az összes rosszat. Könnyű úgy, hogy én mindig a fényben állhatok, és mindig, mindenkinek elmondhatom, hogy „Hát, igen. Sajnos a feleségem depressziós. Sajnos igen, igen… Tulajdonképpen én nevelem a gyerekeket, én tartok el mindenkit, tulajdonképpen az én vállamon van minden, de én szeretem őt.” Mrrrr-mmhh! Az ötödik verzió tehát ez, seb a sebhez.

Ezt tudjátok miért tartom hihetetlenül fontosnak? Mert a másik sebzettségére elég könnyen rá tudunk találni. Amit a pszichológiával művelünk, az sokszor a – hogy is mondjam – viking harcmodorhoz hasonlít. Tehát bármilyen eszköz, ami fegyvernek használható, jó lesz arra, hogy téged üsselek-vágjalak. Leülünk, és akkor 5 hét után, mert PálFerire járunk, azt mondom: „Te drága, de most én nem akarlak megbántani, csak úgy már olyan jóban vagyunk. Nincs neked negatív anyakomplexusod? Én azt gyanítom, hogy veled ez a baj. Ez a negatív anyakomplexus, ez… Tudod te, hogy ez van neked? Mert csak úgy mondom, tehát még…” Hát ez a legenyhébb. És aztán: „Nem igaz, ameddig nem látod be, hogy ez a rohadt negatív anyakomplexus miatt nem tudunk boldogok lenni! Azért nem vagyok én boldog, mert te nem vagy hajlandó azzal a rohadt negatív anyakomplexusoddal semmit se kezdeni! Ez, mikor lát… és te még ide jársz? Minek jársz te ilyen alkalmakra, most ezt mondd meg nekem? Csiklandoztatni a füledet, ezért jössz ide? Mi meg itt boldogtalanok vagyunk? Persze, lehet, hogy te nem, de én… énnekem kell elviselni a te rettenetes negatív anyakomplexusodat.” Nagyon csúnya, úgy magunk között szólva. Hát nagy kunszt bizonyos ismeretek birtokában úgy nézni a másikat és azt mondani: „Hát… ez ez! Trrő-rö-röm.” Hát van vignetta elég az ÁPISZban, tük-tük-tük. Hát ha már olyan okosak vagyunk, s azt mondjuk: „Hát, a te rettenetes negatív anyakomplexusod!” Most amennyire az elviselhetetlen, tűrhetetlen, ordítóan megvan, ott van nálad a párja. Azt harapd el! Ne a feleséged torkát! De azt egyáltalán nem. Te ugye beálltál a dicsfénybe, s azt mondod, hogy „Hát így nem tudunk ötről hatra jutni, ezzel, ezzel a komplexus gyárral.” Ez egy nagyon sajátos, nem t’om, egy szelektív vakság. Hogy tebenned mindent észrevettem, még lehet, hogy igazam is van. Tehát amennyire rettenetesnek látom azt, a párja nálad van. Nem tudok mást mondani. Fekete Péter? Abban vannak a párok és végül marad a Fekete Péter? Na. Ott a párja nálad. A lehető legsürgősebben izgalmas volna rájönni, hogy hogyan illeszkedsz te ahhoz az „elviselhetetlen negatív anyakomplexushoz”? (Na jó. De miért dühöngök, vagy miért… Á, biztos azért, az Advent annyira nem megterhelő időszak, úgy tele vagyok energiával. Jöőő-ő… ma is egész nap pihentem, és… legalább itt kiélem magam, biztos ez. Inkább nem mondom el, hogy… Ilyenre szokták mondani papi körökben, hogy: „Csak papot nem szenteltem.” Már más minden volt. A… Jó, jaj, hogy menjek tovább? Most kérek egy kis időt. Lenyomom a sakkórát, és akkor te gondolkozzál. Hogy, hogy menjek tovább? Itt a… megvan, megvan, jó, köszönöm az időt, nagyon rendesek vagytok, ezért szeretek ide járni. Egy ilyen hömpölygő együttérzést éreztem. Hogy akkor most…) (56:05)

Összefoglalás

A tudattalan motivációink, a tudattalan vágyaink. A tudattalan motívumai a párválasztásnak. Öt ilyet mondtunk, öt klasszikusat. Lehet, hogy van hatodik, meg… Most ezen? Nem kell belőle vizsgázni, tehát… Hmm. Ezekhez a motívumokhoz milyen gondolatot volna érdemes kapcsolni? Emlékeztek, néhány héttel ezelőtt több alkalomig arról beszéltünk, hogy mi az, ami engem egyáltalán már az odafelé vezető úton megakaszthat. Ugye, hogy egyáltalán valami, ami akadályává válik annak, hogy egyáltalán tartós, vagy valamilyen hosszú távú és meghitt kapcsolatra tudjak jutni. És ott nem az volt a végső gondolatunk, az az összefüggés, amibe beleágyaztuk, hogy „Hát, igen, vannak, akik alkalmatlanok, csáó!” Szó sincs róla! Hanem arról beszéltünk, és ez volt a kulcsgondolata ennek az összefüggésnek, hogy ilyenkor őneki még valami dolga van. Tehát valami föltétele, valami dolga van még ahhoz, hogy arra alkalmasabbá tudjon válni. Van még előtte valami dolga. Ezzel semmi baj nincsen – énszerintem –, hát van ilyen az életben. Nem? Tehát ahhoz, hogy 400 métert tudjak futni, mondjuk, kell futócipő. Ez nem derogáló. Ha mezítláb futom, vérhólyagos leszek. Tehát hogy valami dolgom még van az életben előtte, vagy legalább valamibe bele kell kezdenem, hogy az is be tudjon indulni. Most ezzel az öt gondolattal kapcsolatban mi lehet a fontos összefüggésünk? Nem az, hogy „Akkor ki kell pusztítani az összes tudattalan, minket nyomorító, lehetetlenítő motívumot, nem az, hogy Zsk-zzssrrr-zsssk, meg, hogy milyen szemétség az élet, hogy kiszúrt velünk, akkor így nem is lehet dönteni, az egész egy zsákbamacska. Még ha az lenne, zsákbaegér!” Hanem ébredhet bennünk két dolog: az egyik egy tisztelet. Ejha, mi minden van benned és bennem? Valószínű, hogy a tisztelet mellett ébredhet bennünk egyfajta alázat is. Na, akkor valószínű, hogy nem mint egy viking harcos kell egymásnak esni, vagy pedig önpusztító fájdalmakkal önmagunkat marcangolni, hogy „Hogy lehettem ilyen hülye?!” Hanem egy tisztelet és egy alázat. „Áháá! Bizony, itt belül, meg ott belül nagyon erős tendenciák, nagyon hatékony erők működnek. A természetnek van egy lenyűgöző ereje, és ezt mi itt tapasztaljuk magunkban, meg egymásban. (59:25)

Na most ezekkel az erőkkel elkezdhetek valamit kezdeni. Tudatosítani őket, valahogy természetesen gyógyulni, fejlődni, és a többi. Attól még ezek az erők lesznek. Nincs olyan ember, aki először kész lesz, és utána megházasodik. Hát… Majd erről a döntésnél sokat szeretnék beszélni. Erre nincsen idő. Tehát tulajdonképpen képlékenyül, nem kész állapotban kezdünk neki. Ezért a legbölcsebb az, hogyha kialakul bennünk egy tisztelet és egy alázat a másik, a magunk felé, és azok felé az erők felé, amelyek erősebbnek bizonyulnak nálunk. Hogy minden eszünket, tudásunkat, realitás érzékünket, mindenféle segítséget, az összes bölcs könyvet és pszichológia szakot végeztünk… Pttrrrr-pttrrr… na és? Sokkal bölcsebben járunk, ha megtanuljuk ezeket az erőket elfogadni és tisztelni, és azt mondani, hogyha a legzseniálisabb döntést hoztam 61 évesen, épp a nagyobb részét még mindig nem látom, ami miatt most éppen téged választottalak.

Tudom ennek a biblikus párhuzamát is hozni. Mikor megjelenik az angyal József álmában: „József, ne félj magadhoz venni Máriát, mert a gyermek, akit fogant, az a Szentlélektől van.” József azt mondja: „Jó, hát akkor…” Most mit értek ez alatt? Azt, hogy Máriában is működnek olyan erők, amelyekkel kapcsolatban József a leghelyesebben akkor jár el, ha fejet hajt előtte. A történetben az angyal szavára azt mondja József, hogy „Legyen akkor úgy.” Mária az angyal szavára azt mondja: „Legyen a te igéd szerint.” Ha ezeket most szimbolikus történetnek is látjuk, hát az angyal megtestesíti azokat az erőket, amik ott működnek Máriában, és aztán Józsefben, és azután a kapcsolatukban. „Legjobb, ha nagy tisztelettel és alázattal fogadom ezeket az erőket.” S ebben az a gyönyörű szép, hogy József nem csak a saját magában lévő, nálánál erősebb és őt fölülmúló erőket tudta tisztelni, hanem a társában, éppen Máriában őt fölülmúló erőket tudta tisztelni. Ez ott, abban a történetben nagyon egyszerű, mert az ott a Szentlélek ereje. Na de a Szentlélek ereje, most csak egy picit, hogy most azt mondjuk, hogy az nagyon egyszerű, ez egy ilyen tiszta képlet. Mert a sebet azt, meg a különböző tudattalan motívumokat egyáltalán nem láttuk ilyen szépnek, ugye? Ugye hát azoktól milyen könnyű, vagy jó lenne mentesülni. „Bezzeg ez nem jó, nem jó, amit mondtál, Feri, nem jó.” Milyen apologetikus vagyok ma! „Ez nem jó, Feri, mert itt ez egy gyönyörű erő, hát ebben semmi negatív nincs, hát ez csodálatos.” Á-há! A-ha! Hát akkor csak nézzük meg, hogy annak a csodálatos megszentelő erőnek, amire József azt mondja az angyal előtt meghajolva, hogy „Igen, ú, ez az angyal jött itt benn, annak engedünk teret.”, hogy annak milyen következményei vannak! Hogy mi minden jön akkor Máriával együtt? A megpróbáltatástól kezdve a kiszámíthatatlanságon át, a titkon keresztül, a megmagyarázhatatlan helyzetek sorozatán keresztül, a menekülés és a… Pedig éppen azért jó példa ez, mert azt látjuk, hogyha ezek az erők bennünk kizárólag szent erők lennének, olyan értelemben, mint hogy a Szentlélek erejét szentnek hívjuk, még akkor se lehetne az életet megúszni. Háhh! Hát nem Hawaii-dizsi-napfény! Bár ez nem idézet volt a Szentírásból. (64:15)

Nem tudom, hogy ez titeket hogy érint, engem nagyon megérint az, hogy – elnézést, a vasárnapi beszédben utaltam erre, de most megyek még tovább. Most képzeljük azt el, ezen fantáziáltam aztán, hogy van egy férfi meg egy nő, s a férfi meg a nő azt mondják, hogy „Hát nézzük meg, hogy mit akarunk mi! Mit akarunk az élettől, mit szeretnénk megvalósítani?” S akkor a férfi is ír egy listát: „Én ezt akarom! Ezt, ezt én ígérem, ezeket, ezt én akarom, megvalósítjuk.” A nő is ír egy listát: „Én akarom, megvalósítjuk.” Összevetik a listát. Jegyesoktatás, egyetlen alkalom, összevetik a listát, azt kérem tőlük. „Húzzátok ki, ami nem tetszik nektek, írjatok még hozzá, ami elfogadható, legyen egy közös lista. Van rá egy órátok.” Egy óra? Fél óra alatt kész vannak. Utána jön az esküvő, s akkor mind a kettő megesküszik arra, hogy úgy lesz, ahogy akarja. Szőrös? Hát, hogy lenne már ilyen élet? Hogy valaki úgy élhetné le az életét, ahogy ő akarja. Hát olyan emberi élet nincsen, hogy úgy élem, ahogy akarom. Hát úgy éljük, ahogy akarjuk, úgy kezdődik, és aztán úgy éljük, ahogy lesz úgy éppen. Most a lesz-ben mi magunk is benne vagyunk, de az élet éppen olyan, amilyen lesz, nem olyan, amilyennek akarjuk. Ezért hogy volna lehetséges az, hogy egy férfi meg egy nő ezekkel a tudattalan motívumokkal, hogy most akkor mindent tudatosítunk, mindenből kigyógyulunk, és akkor mindent kézbe veszünk, és akkor aztán… Hu-hú! Ugye, hát Hofi Gézát idéztem már: „Mama, ha ébren van, m’ér alszik?” (66:30)

Ezzel karácsonyi ajándékot akartam nektek adni. Hát nehogy úgy menjetek el, hogy most két alkalom… „Ó, hát eddig azt gondoltuk, hogy mi választunk, és akkor az egész…, s tudattalan motívumok rabszolgájaként sínylődjük az életet végig. Eddig volt kedvem élni. Rohadt Feri! Rohadt Feri!” Ilyen karácsonyi jókívánságként. Hát éppen hogy ez elvezet bennünket egy énszerintem egy sokkal reálisabb világba, amiben a spiritualitás természetszerűen jelenik meg. Elfogadása azoknak az erőknek, amelyek erősebbek az akaratomnál, nálam, nálad, sőt nálunk. Mert olyan is van, mind a kettőnknél erősebbek. (Heeehh! Hát, én nem tudom, én… ) Nagyon köszönöm a figyelmet. Nagyon izgalmas szempontjaim vannak még, nagyon.

Egy karácsonyi ajándékot szeretnék adni nektek, de én a szavaimmal. Ez pedig az, hogy emberi számítás szerint, tehát nagy tisztelettel azon erők felé, amelyek gyökerestül áthúzhatják a számításunkat, de van reményünk arra, hogy a következő április-májusában egy nagyobb helyen legyünk, van. (taps) És meg is súgom nektek, hogy hol, hogy egy picit tudjatok akklimatizálódni: a Millenáris Parkban, valószínű, hogy ott tudnánk lenni, ami ugye Moszkva tér, közel, tö-dö-döm, 750 férőhely, és akkor nem kell nagyon korán jönni. Na, ennyit, kész vagyok. Hirdetés. (68:42)