2010. december 26. – SZENT CSALÁD – A év Kövi Szűz Mária templom – Pál Ferenc atya
Olvasmány (Sir 3,2-6.12-14)
Hallgassátok, fiúk, az atyáról szóló törvényt, és szerinte
cselekedjetek, hogy üdvösséget leljetek. Mert Isten tekintélyt adott az
atyának a gyermekek előtt, és megszabta az anya jogát a gyermekekkel
szemben. Aki szereti Istent, bűneiért engeszteli; tartózkodik tőlük, és
mindennapi imája meghallgatásra talál. Kincset gyűjt, aki megbecsüli
anyját; aki tiszteli atyját, örömét leli gyermekeiben, s amikor
imádkozik, meghallgatásra talál. Ne keresd dicsőségedet apád
lenézésében, mert az ő szégyene nem válik becsületedre; Az ember
becsülete ugyanis apja jó nevétől van, s a meg nem becsült apa szégyene a
fiának. Fiam! Legyen gondod apádra öregségében, és ne keserítsd őt
életében!
Szentlecke (Kol 3,12-21)
Öltsétek tehát magatokra, mint Isten szent és kedves választottjai,
az irgalom érzületét, a jóságot, az alázatosságot, a szelídséget és a
béketűrést! Viseljétek el egymást, és bocsássatok meg egymásnak, ha
valakinek panasza van a másik ellen! Ahogy az Úr megbocsátott nektek,
úgy tegyetek ti is! Mindezek fölött pedig: öltsétek magatokra a
szeretetet, amely a tökéletesség köteléke! S Krisztus békéje, amelyre
meghívást kaptatok egy testben, uralkodjék a szívetekben! Legyetek
hálásak! Krisztus igéje lakjék bennetek gazdagon! Minden bölcsességgel
tanítsátok és intsétek egymást! Hálaadással szívetekben énekeljetek
Istennek zsoltárokat, szent dalokat és énekeket! Bármit tesztek, szóval
vagy tettel, mindent az Úr Jézus nevében tegyetek, és adjatok hálát az
Atyaistennek általa! Asszonyok, engedelmeskedjetek férjeteknek, ahogy
illik az Úrban! Férfiak, szeressétek feleségeteket, és ne legyetek
kemények irántuk! Gyermekek, fogadjatok szót mindenben szüleiteknek,
mert ez kedves az Úrnak! Apák, ne keltsétek fel a haragot
gyermekeitekben, hogy kedvüket ne veszítsék!
Evangélium (Mt 2,13-15.19-23)
Miután ők elvonultak, íme, az Úr angyala megjelent Józsefnek álmában
és így szólt: ,,Kelj föl, vedd magad mellé a gyermeket és anyját, és
menekülj Egyiptomba! Maradj ott, amíg nem szólok neked! Heródes ugyanis
keresni fogja a kisgyermeket, hogy megölje őt.' Erre ő fölkelt, éjjel
magához vette a gyermeket és anyját, és eltávozott Egyiptomba. Ott volt
Heródes haláláig, hogy beteljesedjék az Úr szava, amit a próféta által
mondott: ,,Egyiptomból hívtam az én fiamat' [Óz 11,1]. Amikor Heródes
bevégezte életét, íme, az Úr angyala megjelent álmában Józsefnek
Egyiptomban és így szólt: ,,Kelj föl, vedd magadhoz a kisgyermeket és
anyját, és menj Izrael földjére. Meghaltak ugyanis, akik a gyermek
életére törtek.' Ő fölkelt, maga mellé vette a kisgyermeket és annak
anyját, és bement Izrael földjére. Mivel meghallotta, hogy Arkelausz
uralkodik Júdeában apja, Heródes helyett, félt odamenni. Miután álmában
intést kapott, eltávozott Galilea vidékeire. Odaérve egy Názáretnek
nevezett városban telepedett le, hogy így beteljesedjék, amit a próféták
mondtak: ,,Názáretinek fogják hívni.'
Körlevél
Krisztusban Kedves Testvérek!1. Harminc esztendeje annak, hogy 1981-ben II. János Pál pápa
kibocsátotta Familiaris consortio kezdetű apostoli buzdítását a
keresztény család feladatairól a mai világban. Püspöki Konferenciánk a
2011. évet a Család Évének nyilvánította. Döntésünket az a szándék
vezérelte, hogy tanúságot tegyünk hitünkről és felkeltsük az emberek
szívében a szeretet és a felelősség érzését a társadalom legfontosabb
intézménye, a család iránt.Hogyan alakul a családok sorsa Európában, különösen pedig
hazánkban? Ez a kérdés alapvető emberi problémát tár fel: milyen
helyzetben van ma Európa, milyen állapotban élnek földrészünkön,
különösen hazánkban az emberek? Nehéz erre átfogó választ adni. Ha a II.
Vatikáni Zsinatnak az Egyház a mai világban című lelkipásztori
rendelkezését tartjuk szem előtt, ma is el kell ismernünk, hogy az igazi
választ úgy találhatjuk meg, ha szembenézünk a mai ember örömeivel és
reményeivel, bánatával és aggodalmaival (Gaudium et spes 1). Amikor
tehát az Egyház értékeli az egyén helyzetét és a társadalom állapotát,
újra és újra pozitív és negatív szempontokra hívja fel a figyelmet. Nem
azért teszi ezt, mert mindenáron azt akarja kimutatni, hogy a mérleg
egyensúlyban van, hanem attól a meggyőződéstől vezérelve, hogy Isten
műve önmagában mindig jó, de a bűn árnyékot vet a teremtett világra. Így
hát a hívő keresztény nem engedhet a reménytelen borúlátás
kísértésének, de nem élhet a valóságtól elrugaszkodott álomvilágban sem.2. Európa, ahol annyi nemzet kultúráját alakította Krisztus
evangéliuma, ahonnan a keresztény örömhír hirdetői eljutottak az egész
világra, ma azonosságának mély válságát éli át. Ha elutasítjuk Isten és a
vallás gondolatát, sőt a valóság megismerésének lehetőségében is
kételkedünk, könnyen kiszolgáltatjuk alapvető értékeinket pillanatnyi
vágyak és érdekek játékának. Európának és népünknek is szüksége van
Istenre. Nem feledkezhetünk meg gyökereinkről, mert csak így tudunk
reménységgel és a valóság talaján állva tekinteni a jövőbe.Kortársaink közül sokan abban akarják megélni szabadságukat, hogy
mindentől függetlenítik magukat, semmire nincsenek tekintettel, a másik
emberre sem, a közösségre sem, a saját jövőjükre sem. A kellemes
közérzetnek ebben a bűvöletében könnyen megeshet, hogy nem vesszük
észre: elmúlik az élet, s amire lehetőségünk volt tegnap, az holnapra
már a múlté. Gyakran félünk meghozni életünk nagy döntéseit, elkötelezni
magunkat a sírig tartó hűségre egy jó házasságban. Pedig olyan lények
vagyunk, akiknek a fejlődéséhez is, a fizikai, szellemi, lelki
értékekben való gyarapodásához és kiteljesedéséhez is szüksége van a jó
közösség, a szerető család biztonságára. Még Isten szeretetét is a
családi élet tapasztatából vett fogalmakkal fejezzük ki. Így tudjuk
igazán átérezni, mit jelent, hogy ő szerető Atyánk, mi pedig egymásnak
testvérei vagyunk. Ugyanígy az Egyházban és a közösségben is
magabiztosabban, harmonikusabban találjuk meg a helyünket, ha átéltük a
szeretet és a bizalom légkörét. Ha megtapasztaltuk az anyai szeretetet,
igazi értelmet kap számunkra az is, hogy az Egyházat édesanyánknak
valljuk.
Az emberi személy igazi szabadsága lehetőség az Isten akarata szerinti,
értékeket teremtő és megvalósító életre. A szabadság tehát nem a
kapcsolatok megszakítását, az azoktól való úgynevezett megszabadulást
jelenti, hanem életünk megtöltését a szeretet gazdagságával.3. Társadalmaink irányvesztésének világos jele a népesség
fogyása. Hazánk lakossága az idén tízmillió alá csökkent. Pedig a család
egészséges működése egyben a társadalom egészségének is fokmérője.
Európában mindenki elismeri, hogy súlyos népesedési probléma alakult ki.
A keresztény ember azt is feladatának érzi, hogy a megoldást keresse,
mégpedig abból a biztos hitből kiindulva, hogy Isten szeret minket, hogy
neki terve van velünk. Ezt a tervét pedig Jézus Krisztusban
nyilatkoztatta ki.A család és az élet Isten tervének szerves része, sőt a család
lehetővé teszi, hogy megérezzük az Istennel való közösség örömét. A
férfi és a nő szerelmének szépsége, ha egész életre szóló szövetségre
lépnek egymással, Isten legvonzóbb természetes képét jeleníti meg az
emberi társadalomban. Ez az életszövetség a férj és a feleség kölcsönös
javára, s az új emberi élet elfogadására és nevelésére irányul. Ma mégis
azt látjuk, hogy gyakran hiányzik a nyitottság a sírig tartó házassági
közösségre. Mintha félnénk attól, hogy igent mondjunk az életre! A mai
városi, de egyre inkább a vidéki élet is úgy szerveződik, hogy nagy
nehézséget jelent népes családot fenntartani. Az anyaságot a társadalom
nem mindig becsüli meg kellően. A gazdasági válság és a munkanélküliség
szorongást és félelmet hoz sok család életébe. Pedig az anyaság és a
családok megérdemlik az egész társadalom megbecsülését és
szolidaritását. Az ő támogatásuk nem pusztán szociális kérdés, hanem
egész népek, társadalmak jövőjének, létének vagy nemlétének kérdése.
Márpedig az élet ára megfizethetetlen. Bármilyen gazdag legyen is egy
ember, az életét nem vásárolhatja meg: végül is minden vagyona kevésnek
bizonyul. Ahogyan a zsoltár írja: „Az élet ára túl magas volna, meg nem
fizetheti senki soha, hogy örökké éljen, s a sírt ne lássa” (Zsolt
49,9-10).4. Imádkozzunk az idén különös odaadással családjainkért. Legyen a
család maga is a közös hit, a közös imádság otthona. Plébániai
közösségeink ismerjék meg, tartsák számon a körükben élő katolikus
családokat. Maguk a családok is örömmel találják meg egymással a
kapcsolatot. Osszák meg egymással ünnepeiket és gondjaikat, segítsék
egymást munkával, személyes jelenléttel, tapasztalatok átadásával, és ha
szükséges, anyagiakkal is. Büszkeség lehet számunkra olyan családok
közösségéhez tartozni, akik gyerekruhával, bútorral, baráti szóval,
betegek ápolásával nap mint nap segítik egymást, akik hordozzák a
nemzedékek közötti összetartást, akiknek gondjuk van a magányosokra, az
idősekre és a betegekre is. Különös figyelemmel és szeretettel kísérjük
azok kereszthordozását, akik súlyosan fogyatékos gyermekeket nevelnek!
Bátorítjuk azokat is, akiknek megtört a családi életük, tartsanak ki a
hitben és az Egyházzal való közösségben.Kérjük a Szent Család áldását családjainkra, kérjük az első
magyar szent családnak, Szent István királynak, Boldog Gizellának és
Szent Imre hercegnek közbenjáró támogatását. Kérjük a példamutató
családapa, Boldog Batthyány-Strattmann László könyörgését családjainkért
és egész nemzetünkért. Amen.Budapest, 2010. december 26, Szent Család vasárnapja - a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia
Szentbeszéd
A körlevél az körlevél, nyilván megvan a maga műfaja, s a maga műfaji
sajátosságai. Nem tisztességes tehát egy körlevéltől olyasmit elvárni,
ami nem egy körlevél műfajába, vagy műfaji kereteibe tartozik bele.
Ezért aztán egy-két gondolatot engedjetek meg, ami kiindul ebből a
körlevélből, de természetesen, nyilvánvalóan nem is kerülhetett be a
körlevél gondolatsorába. Azonban, hogy ez a körlevél a maga üzenetével
valóban el tudjon érni bennünket, úgy tűnik számomra, hogy ezt a néhány
gondolatot érdemes kimondani.Először is azt, hogy nagyon egyszerű lenne a helyzetünk, az ember
helyzete, vagy a férfi és a nő helyzete, hogyha egy picit tudnánk
osztani ennek a körlevélnek egy nagyon sajátos optimizmusát, vagy
reménységét, hogy mintha nagyon pontosan tudnánk, hogy mi a helyes, és
mi a jó, és tulajdonképpen már csak meg kellene valósítani. Hogy szinte a
jóakarat, vagy a belátás, vagy némi elmélyedés a hitben máris és
rögvest erre alkalmassá tenne bennünket, vagy egyszerűen csak oda kéne
menni az embertársainkhoz, és elmondani, hogy „Tudjátok ti, hogy így
érdemes?” Mire a fejükre csapnak, és azt mondjuk: „Jaj, de jó, hogy
mondtátok! Ez eddig talán eszünkbe sem jutott.”Ennél a helyzet sokkal árnyaltabb, és sokkal gazdagabb is egyben.
Mert ma sokkal inkább tapasztaljuk azt, hogy miközben az értékekről
azért többé-kevésbé tudunk, aközben annak a belső, a személyiségünkben, a
társas intelligenciánkban, az érzelmi intelligenciánkban való
föltétele, hogy például egyáltalán elköteleződésre alkalmas
személyiséggé váljunk, vagy hogy megérlelt döntéseket tudjunk hozni,
vagy képesek legyünk a hűségre, vagy alkalmassá váljunk az önátadásra,
vagy hogy hosszú távon is képesek legyünk az élet terheit úgy hordozni,
hogy közben még boldogok is tudjunk lenni, ennek igenis sok föltétele
van, és ezen föltételek nincsenek minden ember számára már készen, vagy
adva. Ez az igazságainkat természetesen nem vonja kritika alá, hanem
egyszerűen csak azt a tényszerűséget kell, azt gondolom nagyon
tisztességesen, becsületesen kimondanunk, hogy már ahhoz is
munkálkodnunk kell, hogy egyáltalán bizonyos értékeknek a föltételeit
megteremtsük magunkban, vagy a kapcsolatainkban. Hiszen ha csak a
statisztikából ezt-azt egy picit kimazsolázunk, tudjuk, hogy ma már a
megkötött házasságoknak 60%-a végződik válással. Ez pedig még a legjobb
arány, mert hiszen az élettársi kapcsolatban élők nagyobb százalékban
szakítanak, vagy válnak el egymástól, tehát a 60% az nem 60% valójában,
hanem legalább 70-80%. Ez tehát egy olyan vaskos realitást jelent, mivel
kapcsolatosan eleve nagyon sok mindent kellene kimondanunk és
kidolgoznunk.Azután természetszerűen a ma embere, mert hogy nagyobb a
szabadság, ezért nyilván a felelősség is nagyobb, de ennek az a
következménye, hogy a családot összetartó erők, a kívülről összetartó
erők nagyon lecsökkentek már, a szabadságunk megnövekedett, ennek
azonban az lett a következménye, hogy a belső erőinkre vagyunk utalva.
Hát ha a külső erők nem tartanak meg, ad absurdum kényszerek, vagy külső
követelmények már nem támasztanak olyan igényt velünk szemben, aminek
úgy éreznénk – akár belül – hogy meg kell felelnünk, nagyobb a
szabadság, nagyobb a felelősség, és rátalálunk arra, hogy az
adottságaink pedig nem mindig elégségesek.Ezért például arról is mindenképpen kellene beszélnünk, hogy
milyen óriási jelentősége van a korai kötődésnek. A korai életszakaszban
az anya-magzat és az anya-csecsemő kapcsolatnak. Hogy ma az embereknek,
ma a magyar lakosságnak mondhatjuk így, körülbelül a fele eleve
kötődési nehézségekkel él. Tehát már mikor ő eleve szeretne egy életre
szóló kapcsolatra igent mondani, már őbenne egyáltalán, hogy kötődjön
ahhoz a valakihez, és hogy ebben a kötődésben ő ne szorongjon, vagy ne
éljen át félelmet, vagy ne legyen bizonytalan, már ez eleve őneki
nehézséget okoz.Vagy hogyha most a válás felől gondolkodunk tovább, hogyha ekkora
a válások aránya, akkor nemde milliószámra fognak fölnőni kisfiúk, és
most főleg a kislányokra gondolok, akiknek az a tapasztalatuk a
férfiről, aki az első életkorokban nyilvánvalóan az édesapa, hogy a
férfi vagy van, vagy nincsen, hogy a férfi 2 napra van, és 12 napra
nincs. Vagy 1 hónapra nincs, és aztán egy hétvégére van. Hogy a férfi
mintha egy eleve olyan valaki lenne, és ez lesz az alaptapasztalata. Aki
néha elérhető, és néha nem, de érzelmileg csak ritkán érhető el. Nem
kell túl nagy fantázia ahhoz, hogyha százezer számra fognak és már
növekedtek föl így kislányok a mai magyar társadalomban, akkor számukra
miért nem lesz elképzelhetetlen, vagy idegen az, hogy például szeretői
státuszban legyenek. Mert a szeretői státusz éppen nagyon megfelel az ő
alapvető és elsődleges szocializációjukban megtapasztaltaknak, hogy a
férfi általában nincs, néha van, néha egy kicsit elérhető, általában nem
érhető el. Ez a struktúra éppen megfelel annak, amit szeretői
viszonynak szoktunk hívni.Nem tudom, ismeritek-e azt a statisztikát, hogy már a 2000. évtől
kezdve túlléptük a 10%-ot abban, hogy mikor a kisgyerek 1 éves korát
eléri, már az apja nem él velük. Tehát minden 10. gyerek már évek óta
úgy nő föl Magyarországon, hogy az apukáját már néhány hónapos kora után
– a szónap sajátos értelmében – elveszíti. Hogyan mondhatjuk akkor
tehát azt, hogy ő úgy tud fölnövekedni, hogy adva vannak azok a
föltételek, amelyek az egyház kincsestárából előhúzva nyilvánvalóan
óriási lehetőséget adnak egy teljes emberi élet kibontakozásához.Aztán hadd mondjak még legalább kettőt, aztán keresztelünk.
Keresztelünk! Én már alig várom, csak… hát muszáj 1-2 gondolatot
mondani. Például ismeritek-e azt a statisztikát, hogy Magyarországon a
házassági kapcsolattal való elégedettség milyen viszonyban van a
gyerekek születésével? Nagyon egyszerű viszonyban van: a házastársak,
amikor megszületnek a gyerekek, hihetetlen meredeken, zuhanó módon
válnak egyre kevésbé elégedetté a párkapcsolatukkal. Ez azt jelenti,
hogy létezik itt egy törvényszerűség, ahogy megszületnek a gyerekek,
megnövekedik az élet terhe. Ez természetes, s akkor, ahogy megnövekszik
az élet terhe, a belső erőforrások nem mindig elegendőek. Kihez szeretne
nyúlni az a férj, kire tekint az a feleség? Nyilván a házastársára,
akinek ugyanúgy megnövekedtek az élet terhei, és nem tudnak megfelelő és
kellő módon egymás segítségére sietni, pedig ők a férj és feleség, és
ez egyre fokozódó elégedetlenséget hoz a párkapcsolatra vonatkozóan.Nyugodtan mondhatjuk mi azt, hogy valójában nem a párkapcsolat
az, amivel ők alapvetően elégedetlenek, hanem az élet olyan nehéz, hogy
még a társuk sem tud megfelelő és elégséges segítsége adni az élet
nehézségei között, de ez a kapcsolati elégedetlenségben tör felszínre.
Ezért például annak az idealizálása, hogy majd születnek a gyerekek, és
akkor egy nagyon szép családi élet kerekedik magától, ez tulajdonképpen
az embernek a becsapása. Mert azt kell mondani, hogy az a realitás, hogy
nagyon is meg kell néznünk, hogy megvannak-e a belső, a kapcsolati,
érzelmi, társas intelligenciából fakadó alapjaink, és megvannak-e a
készségeink, hogy amikor a gyerekek születnek, akkor azt bírjuk
szuflával. Mert hogy az fokozottan meg fogja terhelni magát a
társkapcsolatot is.Vagy hogyha valakinek nincsen megfelelő önbecsülése, akkor
fokozott mértékben a konfliktusok során – márpedig mikor megszületnek a
gyerekek, lesz konfliktus annyi, amennyit csak akarunk – az olyan
valaki, akinek nincsen megfelelő önbecsülése, sokkal hajlamosabb lesz az
ellenségességre, a kirekesztésre és a megvetésre, és sokkal hajlamosabb
lesz a depresszióra, mint az, akinek van egészséges önbecsülése. Hát ha
a konfliktusok évtizedei alatt egymással kapcsolatban a kirekesztésnek,
vagy éppen az élet teljes megszűnésének a tapasztalatait kell, hogy
egymással kapcsolatosan átéljük, akkor ez nyilvánvalóan megint csak egy
nagyon komoly föladatot ró ránk. És ezért az egyháznak azt gondolom azon
túl, hogy megmutatja az irányokat, kimondja az értékeket, első sorban
talán nem is ez a föladata, hanem az, hogy nekilássunk és nekiálljunk
minden embernek – aki csak hajlandó a mi segítségünket, vagy a mi
kísérésünket elfogadni – segíteni abban, hogy meg tudjunk erősödni
azokban az értékekben, amelyek lehetővé teszik, hogy a társas
kapcsolatnak, a családi életnek, a közösségi életnek a kibontakozására
valóban alkalmasak legyünk, és arra tudjunk vállalkozni. Az egyháznak
tehát óriási lehetőségei vannak, és mi, az egyház, azt gondolom, ha csak
egy picit akarunk tenni, ezen a téren van mit. Van, tehát itt akármerre
nyúlunk, munkába fog ütközni a kezünk. De ez tulajdonképpen nagyon nagy
lehetőség.Ezért a körlevélbe belefér, ami belefér, sok minden azonban nem,
és nagyon fontos, hogy először is lássuk azt, hogy honnan is indulunk,
hogy milyen föltételei vannak, és lehetnek annak, hogy meg tudjuk
valósítani egyáltalán a céljainkat. Különben az történik, hogy egyre
értetlenebbül, kiábrándultabban, csalódottabban és boldogtalanabbul nem
értjük, hogy akkor ez most hogy lehet, pedig mi összeszedtük magunkat,
és egész jól csináltuk, ahogyan csak tudtuk. Ezért ma nagyon sok
lehetőségünk van, és ez az egy év – nyugodtan mondhatjuk – semmire sem
lesz elég, éppen csak arra, hogy valamit tegyünk. Tehát az élet éppen
ilyen, hogyha sok mindent kell tenni, akkor el lehet kezdeni az elején,
kis lépésekben. Úgyhogy ebben az esztendőben, a család évében ezt a sok
lehetőséget érdemes volna elkezdeni kimunkálni, kidolgozni, és egymásnak
segítségére lennünk.
