Választás, döntés, elköteleződés 2.

2011.01.11.

Megosztom
Elküldöm
Isten hozott benneteket, nagyon köszöntök mindenkit! Jó látni benneteket. Igen, a szó szoros értelmében is. Nagyon, lehet, hogy valóban elérkezett az idő ahhoz, hogy helyet váltsunk. Csak mondom, hogy van rá nagy esélyünk most, nagy, nagy esélyünk van rá, és akkor az lenne a lehetőségünk, hogy április-májusban egy nagyobb térben tudnánk lenni, és akkor mindenki rendesen tud ülni, nem kell sokkal előbb jönni, nagyon szívemnek való lenne.

Ott tartunk ugye, hogy arról beszéltünk a múlt alkalommal, hogy a döntésnek a lélektana, vagy a döntésnek a szociálpszichológiája milyen ismeretekkel, vagy milyen fölismerésekkel gazdagíthat bennünket, és nagyon sok kísérletet gondoltunk át és néztünk meg és tulajdonképpen néhány mondatban esetlegesen a múltkori alkalom élményén túl össze tudjuk foglalni azt, hogy milyen irányba visznek ezek a megfontolások, amelyek az emberi természetünket tárják föl saját magunk számára. Ez pedig az, hogy az a fajta választási logika, hogy megtalálni az egyetlen tutit, hogy megtalálni a legjobbat – főleg ez, főleg a minden szempontból legjobbat – ez minthogyha önmagában kudarcra lenne ítélve. Ez volt az első, legfontosabb. Ez nem azt jelenti, hogy akárkivel elégedjünk meg, nem ezt jelenti, hanem az én belső motivációimról mondtam valamit. És ezzel szemben azt láttuk, hogy sokkal inkább az a valaki jár jól hosszútávon, aki képes egyrészt a választásában érvényre juttatni azt a szempontot, hogy nem a tökéleteset keresi, amit esetleg valaki megfogalmazhat így, hogy az igazit. Ugye, de az igazi alatt ki tudja, hogy ki mit ért. Szoktuk ezt használni, hogy „az igazi”, és közben egészen más képzeteink vannak mögötte. Van, aki azt mondja, hogy az igazit, s akkor azt mondja: „Ó, akivel én hűségben, szeretetben egy életet fogok leélni.” Ő ezt igazinak mondja. A másik meg azt mondja: „Kell nekem az igazi, és ő adjon meg nekem mindent, amire szükségem van. Hát attól igazi, nem? Hát ha nem ad meg nekem mindent, amit én szeretnék, akkor mitől lenne igazi? És aztán valaki azt mondja: „Legyen az igazi, és akkor hát tökéletes legyen!” Ugye, úgy, ahogy van. Tehát ne csak nekem adjon meg mindent, a gyerekeknek is. Ugye, hát ha tökéletes, akkor legyen így ő az igazi. Ezért én nagyon óvatos vagyok azzal, hogy belemenjek ebbe, hogy van-e ilyen, hogy igazi, vagy nem. A kérdés, hogy mit gondolsz mögötte, mit gondolsz alatta. És akkor tebenned az milyen változásokat hoz, vagy hogy alakít téged az, ha te valamiféle igaziról gondolkozol. (03:15)

De mondok pozitív példát is. Ha én az igaziról azt gondolom, hogy az „igazi”, ő az a valaki, aki valamiképpen még az istennel való kapcsolatom részeként is a legfontosabb személy lehet. Még a spirituális világomnak is a kulcsszereplője lehet. Ha az az igazi, akivel kapcsolatban én – most így nagyon egyszerűen mondom, olyan paposan is – úgy döntök, hogy ő legalább az egyetlen ember legyen a földön, akit úgy próbálok szeretni, ahogyan Isten szereti az embert, ahogyan Jézus szerette a barátait, a tanítványait meg az embereket. Hát ha őt nevezem igazinak, s egy egész spirituális háttérben jelenik meg az igazi, na, ez az nem rossz. Azt megízleljük, azt mondjuk: „ez finom, jó, én is szívesen…”, na, mindegy. Tehát elkezdtem gondolkodni, hogy hát tényleg, naná, hogy fölcsillanna a szemem egy olyan nőre, aki azt mondja, hogy „Igen, én téged az Istennel való kapcsolatom kulcsszereplőjének is látlak. Hogy mindent, amit az Istentől tanultam, amit Jézus szeretetéből megértettem, azt szeretném feléd gyakorolni.” Hát jó, jó, lehet, lehet, szabad, szabad…, ez nem rossz, nem hangzik rosszul. Na, ennyit erről az igaziról, tehát ezért vagyok nagyon óvatos, hogy most „Az igazi” témáról elkezdjünk beszélgetni, mert mi van mögötte, ez, ez a nagy kérdés. Ezért tehát az a fajta megfontolás, hogy „a tökéleteset választani”, a dö-dö-dö…, ez úgy tűnik, hogy kudarcra van ítélve. Egyszerűen az emberi természetünknek ez nem felel meg. (05:15)

Viszont nagy segítségünkre van az, ugye itt mondtam, hogy két dolog, csak aztán elkacskaringóztam az igazi témája felé, hogy az egyik, hogy meg tudom azt fogalmazni, és ebbe az irányba tudom aztán vinni a motívumaimat, amik segítenek a döntésben, hogy az „elég jó” társat keresem. Valakit, aki elég jó nekem. Akár már a döntésemkor is tudom azt, hogy igen, van, aki nála csinosabb, van, aki nála okosabb, van, aki nála ilyenebb-olyanabb, minden paraméterében tudok nála jobbat. He-he! De így egyben kérem szépen, azt tudom mondani, hogy „ő nekem pont elég”. Elég, és elég jó. Nem azt, hogy „elég”, jó, hát elég, elég. Jó, hát, ugye, nem tudom én, mikor nyáron valakinek nem jut más munka, mint a síliftkezelés. Ugye, az… hát jó, hát akkor az, hát akkor az jutott neki, és azt mondja: „Jó, hát akkor ezzel most…” Tehát ez az egyik, hogy mikor azt tudom mondani, hogy az elég jót keresem, mert tulajdonképpen ha mondjuk egy szépen megpucolt tükör van otthon, és belenézek, hát azért mondjuk max egy elég jó pasi néz szembe, tehát annál többet nem gondolnék. Szerintem ti se, de… (Nem rólam! Hát ne, ne már… csúnyák vagytok. Szóval, hát ugye, és akkor itt rögtön elérkeztünk… vagyis, na befejezem, tehát hogyha már beszélek, akkor valahogy annak legyen értelme. Hogy akkor befejezem ezt a gondolatot.) A motívumaimban akkor az van, hogy nem egy túlzó, irreális módon keresem a tökéleteset, vagy a nekem tökéleteset, hanem az elég jót keresem, és közben képes vagyok megelégedni vele. Az elég jóval tudok elégedett is lenni. Ez a kettő van mögötte. Ugye, ezt néztünk, hogy az jár jól, aki ezt tudja mondani, hogy „az elég jót, és akivel el tudom képzelni, hogy megelégedetten tudjak élni”. Abba nagyon sok hiány és emberi gyöngeség belefér. Hogy az élettel elég jól meg lehet békélni, pedig hát olyan, amilyen. (07:50)

Ez az egyik, és innen jutottunk el egy másik fontos következtetésig, ez pedig az, hogy valamennyi önbecsülésre, reális önértékelésre, pozitívan reális önbecsülésre és önértékelésre is szükségünk van, úgy tűnik. Tehát hogy magunkat is lássuk azért valahogy és valamiképp reálisan, de pozitív önbecsüléssel. A pozitív önbecsülésnek pedig megint mondom a spirituális vetületét. Most mondhatnánk, hogy vagy reális, vagy pozitív. Biztos kegyeskedtek néhányan így gondolni ezt, most vagy reális, vagy pozitív, de látjátok, hogy itt a spiritualitásnak milyen nagy szerepe van. Hogy lehet, hogy nagyon sok mindenben azt mondom, az én homlokomon lehet, hogy csak 28-as van 100-ból, itt a realitás. De hol a pozitív? A pozitív pedig abban lehet, hogy még ha 5 is lenne is, értékes volnék. Ha 1 volna, akkor is ember vagyok, és én azt nagyon meg tudom becsülni. De nagy dolog, hogy vagyok, kérem szépen. ez nagyon nagy dolog. Itt a spiritualitásnak tehát a reális önbecsülésben és önértékelésben nagyon nagy jelentősége van. (09:20)

Aztán lett még egy gondolatunk, ez a szerelemre vonatkozik, hogy nem is olyan könnyű megmondani és megállapítani, hogy mi minden is van a szerelemben, s egyetlen példát hoztunk, hogy sokszor a rémülettel teljes ijedtség és a biztonság utáni vágy, és valaki, akibe bele lehet kapaszkodni, máris úgy tűnik, hogy szerelmes vagyok belé. A riksás fiú esete ugye Tóth Marival. Nagyjából ezek voltak a legegyszerűbb megfontolásaink, és emlékeztek a pénzes példára? Nem az volt elégedett fél évvel, háromnegyed évvel később, miután elfogadta az állásajánlatot, aki a legtöbb pénzt kereste, nem ő volt, hanem aki éppen nem ilyen megközelítéssel választott munkát, hanem az érzéseinek és az érzelmeinek is tudott teret adni a döntésben. Ez most miért fontos? Emlékeztek talán, bár attól függ, hogy hány évesek vagyunk, mikor én gyerek voltam, akkor hihetetlen nagy sláger voltak az intelligencia tesztek. Ez volt a nagy sláger. Tehát emlékszem, hogy jelentek meg egymás után, intelligencia teszt, és akkor én például az ikertestvéremmel versengtem. Hát kár volt. Ezt tudom mondani, tehát nem sok esélyem volt, tehát tényleg, a tesóm messze fölülmúlt engem, ez egy kicsit fájt, igen, így a múlt idő nem biztos, hogy indokolt, és a… szóval… Ugye, ez volt a nagy…, ú, az intelligencia tesztek. És akkor teljesen ennek a bűvöletében éltünk. De emlékszem, hogy volt még olyan családi élményünk is, hogy leültünk, és akkor anyukám is megoldotta, meg mi is, és akkor na, ez hogy van, és akkor…, és amikor láttam, hogy az anyukám és a tesóm is jobb, akkor elfogott valami érzés, és az érzelem, inkább érzelem volt az. Az érzelem mellé egy gondolat társult, hogy én assz’em kevesebb eséllyel indulok az életben, hogy ez nem tűnik annyira jónak. És aztán, elmúltak ezek a naiv 80-as évek, vagy naiv 70-es évek, hogy így, majd az intelligencián múlik, értelmi intelligencián. Elkezdett bejönni a 80-as évektől a nagy téma, az érzelmi intelligencia. Most az elmúlt időket tulajdonképpen ennek a bűvkörében éltük. Tehát nogy nem, nem annyira ezen múlik, inkább ezen, ami nem itt van (fej – SzZ), hanem itt (szív – SzZ), tehát az érzelmi intelligencia, az itt van. És erre nagyon rácsodálkoztunk, hogy hát igen, hát hogy egy kapcsolatban milyen hihetetlenül nem mindegy, hogy valaki egy alap érzelmi intelligenciával rendelkezik-e. Tehát például, amikor egy nehéz helyzetbe kerül, arra hogy reagál? Hogy akkor csapkod, dühöng, akkor nem ismer se Istent, se embert? Vagy ha fél, teljesen elveszti a lába alól a talajt? Vagy hogyha csalódik, akkor teljesen ki tud ábrándulni, és a bizalma mindig nullázódik? Hát most mondtam csak néhány dolgot, tehát hogy valamennyi érzelmi intelligencia. Há-há! És aztán pedig a 90-es években új slágertéma jött, a spirituális intelligencia. Háá! Igen, látom, hogy sokan lecsúsztak erről annak idején, semmi baj, egy 20 év csúszásban vagyunk csak, majd egy kicsit nekilódulunk, és akkor kiderült az, hogy hát hiába van értelmi intelligencia valamennyi, érzelmi valamennyi, éppen a spirituális intelligencia nélkül is nehéz az emberi élet. Hmm. Most pedig éppen azt gondolom, éppen nem véletlenül, a tapasztalataink nyomán lett egy negyedik sláger. Szerintetek mi? Légyszi, légyszi, légyszi! Nem? Hát nagyon tudsz! Igen, ugye most, most valahogy ez lett a nagy téma, hogy létezik ilyen, hogy társas intelligencia. Hát akkor ez azt jelenti, ez négy óriási terület és óriási téma. És úgy tűnik, hogy egyáltalán ahhoz, hogy valamennyire elégségesen jó helyzetben tudjam a döntésemet meghozni, ugye mikor ezt mondjuk, hogy valamennyire érett személyiség, valamennyire reális, pozitív önbecsülés, hogy akkor legalább ezt a négyet érdemes számba venni. Hogy az értelmi, az érzelmi, a spirituális és a társas intelligencia. Hogy nagy nehézséget jelent az, ha valamelyikben gyöngék vagyunk. S ugye attól, ahhoz nem kell kereszténynek lenni, hogy valakinek magas spirituális intelligenciája legyen, az nem függ össze a vallással, a spirituális intelligencia, mert lehet anélkül is, vagy nem vallásos formában megélt magas spirituális intelligenciával létezni. Az lehetséges. Legföljebb egy magas spirituális intelligencia előbb-utóbb mindig valami formában mások szolgálatára hív bennünket, kikerülhetetlenül. Én még olyan spirituális intelligenciát nem láttam, amely másoktól elidegenített volna valakit, vagy közönyössé tett volna mások iránt valakit. Há. (15:05) Tehát amikor oda jutottunk, hogy a jó döntés és jó választáshoz a személyiségnek valamiféle érettsége is kéne, s akkor ezt a négy intelligenciában tudjuk valahogy összefoglalni. Ahogy jöttem, elkezdtem mosolyogni magunkon, hogy tulajdonképpen mit csinálunk mi? Mi ez? Nem rossz azért, 11 év után fölteszem ezt a kérdést, hogy tulajdonképpen ez most itt mi? De nem, azért ennyire nem mentem a gyökerekig, csak arra kérdeztem rá, hogy ugye, hogy a választás, a párkapcsolat, a döntés, tehát minthogyha 18-19 éves embereknek beszélnék. Nem úgy fest? Úgy elsőre. Tehát valaki megkérdezi tőletek: „Igen, és most mi a téma? – Jaj, nagyon érdekes, hogyan találjunk társat.” Ugye, és akkor vagyunk 35-40-45 évesek. Hát… önmagában ez a helyzet, és hogy nem lettünk húszan, ugye, mert kiment volna mindenki „Jaj, hát ez nem nekem szól.”, de nem furcsa, hogy úgy érezzük, hogy nekünk szól? Még én is úgy érzem. Ez visszautal bennünket, hogy há-há, hát itt akkor örökbecsű önismereti témák vannak, és hogy attól, hogy a döntéseinket meghoztuk, úgy tűnik, hogy valahogy a mai élet, és valahogy a társas intelligencia is megkívánja azt, hogy valahogy elmélyítsük a meglátásainkat, a megértésünket, önmagunkra, a kapcsolatunkra, az 5 éve, vagy 50 éve hozott döntésünkre nézve. Hogy valahogy ezt nem lehet megúszni, hogy ez ne egy folyamat legyen. Hogy nem érezzük se 30, se 70 évesen idegennek magunktól ezt a témát. Mert mindig van valami, amit még fölismerhetünk, valami, ahol lehet valamit gyógyulni, vagy valamit fejlődni. Tehát… sőt, azt gondolom, hogy tulajdonképpen egy 19 éves embernek szinte mindegy is, úgyse hallja meg. Tehát, ha meg szerelmes, pláne reménytelen. Szinte nem is ő az a valaki, aki, szinte nem is ő. Egy 18-19 éves ember számára inkább valahogy jó közeget kell teremteni, hogy belátásokhoz jusson, hogy fejlődni tudjon, hogy ki tudja még bontakoztatni magát, hogy még, még, még, még… aztán majd eljut bizonyos megfontolásokig.

Én nagyon naiv voltam 30 évesen, de talán még 35 is. Ezen a területen, papi kötelességem az úgynevezett jegyesoktatás. Cuki műfaj. Ugye, 30 évesen a nagy tutit elmondani, az nagyon belevaló dolog, igen, mókás dolog. Most képzeljünk el, 25 éves pap elmondja a tutit 18-20 éves fiataloknak, hogy mit hogy érdemes. Hát, igen, lehet ezt is. Na én aztán ezen elkezdtem gondolkodni, hogy talán ezt nem így kéne, hogy valahogy inkább valami közös utat kéne járni, meg dolgokra rácsodálkozni, és… Miért mondom ezt? Mert a naivitásom az volt, hogy találkozunk mondjuk 7 alkalommal, az már elég sok. Most a 7 alkalom alatt úgy mindent tisztába rakunk. Én ilyen naiv voltam. A 7 alkalom elég lesz, a fontos témákat elővesszük, átgyúrjuk, átbeszéljük, mindent… s akkor a többi az… - ilyen naiv tudtam lenni 30 évesen. 32-3… 4-5… Ezt miért hozom ide? Mert ma már teljesen mást gondolok erről, teljesen. Ma tulajdonképpen egyet gondolok, úgy azt érzem, hogy az biztos talaj a lábam alatt. Ez pedig az, hogy előveszünk témákat, beszélgetünk, gyakorlatok vannak, érzések lepnek meg bennünket, fölismeréseink lesznek, ott és akkor történik egy kommunikáció, valami. Ez lehetőség arra, hogy valamiképpen egy sok szempontú kultúrának és intelligenciának bizonyos elemeit gyakorolgassuk. Körülbelül ezt gondolom róla. Tehát az, ahogyan fül tudtok készülni, tudunk készülni az egyházi kereteken belül, az körülbelül ennyi. Tehát teremtünk egy közeget, ahol tudtok egymással beszélgetni. De nagy dolog. Jé, ezek beszélgetnek! Jé, de érdekes. Máris egy csomó probléma fog fölmerülni. Na, akkor az is ennek a kultúrának a része, hogy áhá, tehát akkor beszél…, az, amikor azt mondjuk, hogy beszéljük meg, az nem a recept, ugye, mert sokszor, amikor elkezdjük megbeszélni, rosszabbá válnak a dolgok. Mert addig volt egy problémánk, most már az is problémánk, ahogyan azt megpróbáltuk megbeszélni. Már most két problémánk van. Tehát eddig rosszul éreztük magunkat valami miatt, most az a valami egy tapodtat sem lett jobb, de most azért is rosszul érezzük magunkat, ami az előbb történt. És a harmadik problémánk az lesz, mikor rájövünk, hogy ezt már most ötször próbáltuk jobban, és nem megy. Tehát úgy tűnik, hogy valami krónikus dologról van szó. Tehát ezek a jó tanácsok, hogy nagyon fontos, mert a házasságban mikor valami nehézség van, akkor a felek üljenek le és beszéljék meg. Háh, háh, háh! Hát ha ez így menne, hát akkor tulajdonképpen édesanyánknak, apukánknak sokat köszönhetünk, hogy megtanítottak beszélni. És akkor úgy körülbelül itt meg is állt, mert beszélni tudunk, szék van, fenék van, szék se kell, elég a fenék, és megbeszéltük. De hát hogy nem így működik. (Egészségedre! Ez áá!) Jaj, olyan, most úgy hallom kívülről, hogy „Most közhelyeket mondasz Feri, vagy mit csinálsz itt most? Ilyen… dedózol, vagy mi, mi…?” De közben meg a realitás valahogy mindig ilyen, ilyen alapdolgokig szokott bennünket elvinni, és ettől még tanácstalanabbak leszünk, mert sokszor azt gondoljuk, hogy a többieknek megy. „Hát az, az lehetetlen, hogy mások…, hát ez ne…, hát ez…” Rosszabb esetben: „Ja, nem te vagy az igazi. Tehát ha te lennél az igazi, meg tudnám veled beszélni, de nem…” (22:10)

Oda akartam ezzel eljutni, hogy tulajdonképpen mikor a választásunk, a döntésünk születik és meghozzuk, egyrészt valamiféle háttérre van szükségünk, másrészt pedig annak a belátására, hogy egyáltalán szó sincs arról, hogy a házasságkötésig, vagy a házasságkötés előtt valamit készre lehetne csinálni. Ilyen nincsen. Hanem egy folyton-folyvást való krízispontokkal tűzdelt folyamatra és fejlődésre tudunk igent mondani, ami a végtelenbe tűnik, és fogalmunk sincs, hogy mi vár ránk. Ez a realitás. De közben mégis csak van szilárd talaj a lábunk alatt, mégpedig az, hogy tudjuk, hogy ez vár ránk. Ez nem rossz dolog, hogyha… A kultúra ezt a helyzetet nagyon, még jobban kiélezi, és még jobban megnehezíti. Mondok egy történetet. (23:20)

Néhány évvel ezelőtt egy nagy, ilyen egyházmegyei programon vettem részt, az egyházközségek fölvonultak. És mi, egy viruló egyházközség gyanánt úgy döntöttünk, hogy csinálunk a gyerekeknek sátrat, és akkor ott mindenféle kézműves foglalkozást, meg mindenféle gyerekprogramot csinálunk, és akkor, akkor ott sokan lesznek. Tényleg így is lett, a sláger a gyöngyfűzés volt, de nem gyöngyből, tésztából. Színes tészta, fehér tészta, áá… és nagyon sok kicsi gyerek ült ott, meg a nagyobbak is, akkor karperecet, vagy karláncot, meg nyakláncot, meg lábperecet fűzögettek. És mi történt? Egyszer csak az egyik püspök úr megjelent a sátrunknál. A gyerekeket ez nem zavarta, ők tovább készítették, amit csináltak, én azonban mégiscsak csatasorba álltam, és a nevezett püspök úr, akinek nem mondom a nevét, megállt, és volt körülötte néhány ember, és a néhány ember közül voltak papok és civilek. Az egyik azt mondja: „Igen, itt mi csináltuk, igen, ezt csináljuk, azt csináljuk, jó, hmm, hmm, tehát egy ilyen… ilyen. Ez teljesen rendjén van, hát most két perc alatt mit…” Igen ám, csakhogy egyszer csak valaki a következőt mondja. „Lehetne a püspök úrnak adni valamilyen készárut?” A problémám ott kezdődött, hogy azt mondja: „készárut”. Mi az, hogy készáru? Készáru, készáru, így mondogattam magamban, tudjátok…, gyerekkorban csináltatok olyat, hogy egy szót sokszot mondtatok, s teljesen elveszítette minden jelentését és értelmét. Ugye, csináltatok ilyen? Ilyen tt-tzz-tz…, teljes hülyeség jött ki belőle, és a… Próbáltuk: készáru, készáru, készáru, készáru, mi ez a készáru, készáru?” És aztán rájöttem, hogy ez két szó. De hát közben azért zajlott az élet, tehát én egy kicsit lemaradtam ott. Ja, hogy kész áru, hogy egy kész áru. És akkor ugye mint ahogy a szentírás mondja, a zsinagógában minden szem rá szegeződött, az egész fesztiválon megállt az élet, egyszer csak föllebegett, mint egy óriási felhő, egy kérdés: „Lenne püspök úrnak egy kész áru?” Kétség kívül én voltam a megszólított fél, hát… „Nem lenne.” Itt nincsenek kész áruk, itt tésztából gyöngyöt és karperecet fűzünk, ez egy folyamat, nincs kész áru. De ha a püspök úrnak van kedve ebben a folyamatban részt venni, a végén lesz majd valami kész áru, de nincs kész áru. Na, szóval ez, komolyan mondom, ez nagyon sok évvel ezelőtt történt, maradandó élmény, maradandó, nincsen kész áru. És hogy a…, nincs, ez nem…, de közben a kultúra pedig ezt nagyon megerősíti. Ugye eleve hajlamosak vagyunk egy dologi szemléletre, és emiatt a dologi szemlélet miatt is egymásra nagyon könnyen úgy tekintünk, hogy keressük a kész árut. Valaki, aki kész van. Hát ránézek, kész…, ez úgy ez… jó. (27:35)

Egyszerűen nem vagyunk készen. Tehát az a realitás, hogy hihetetlenül nem vagyunk készen, nem vagyunk készek néha valamennyire, de készen biztos, hogy nem vagyunk. Az ember nem tud készen lenni, ezért ha a döntésemben valami ilyen kultúrtévedés irányít engem, hogy egy kész valakit akarok, vagy pedig azt mondom, hogy hát jól van, vannak még olyan gyerekbetegségei, de úgy az első egy-két évben ezek le fognak tisztulni. Aha. Na azt… ugye „Na azt lássam meg!” Nahát én még olyat nem láttam, hogy az első egy-két évben az úgy letisztult volna. Dehogy is! Fölszínre jön minden, hát fordítva történik. Éppen, hogy amikor találkozgatunk, egy-két év, három, akkor tűnik még legjobbnak a helyzet. Hát ez a realitás, és mikor úgy már jobban benne vagyunk, akkor látjuk, hogy hú, de nincs ez kész. A mutató névmás pedig olyan hab a tortán, hogy úgy valakire ezt mondtam, hogy „Hát ez aztán nincsen kész.” Ha van tükör, akkor ketten nem vagyunk készen, nagyon nem. Ez számomra nagyon fontos, mert ez a logika, hogy valami készet akarni, vagy valami készet elvárni, ez aztán később, a konfliktusok során nagyon föl tud elevenedni, és akkor sokszor nem tudatosan azt mondom: „Na jó, hát ez a Pityi Palkó nincsen kész, az már biztos.” Tovább megyek, és nézek egy készet, mert Pityi Palkó nincs kész, de hát olyan biztos van, hogy valaki kész van, ő, ő nincs kész. Brünhilda nincsen kész, most már ez tuti, tehát már elmentünk családterápiára is, ott nagyon kiderült, hogy nincs kész, nagyon, tehát ott még plusz szempontok jöttek. Hát, ez a Brünhilda, én nem is tudom hova tettem a szemem! Hát ez nagyon nincs kész! Meg is mondta neki a szakember: „Egy kis egyéni terápiát azért javaslok még.” Fú, hát csak nem mellettem. Akkor keresünk egy olyat, apróhirdetés, hogy „Legalább három év pszichoanalízis és néhány hónap pszichoterápia elvégzésén túl lévő, házasságra alkalmas készárut keresek <<Legfontosabb a személy>> jeligére.” (30:20)

Mondanék még. Hát persze, ezért jöttem, most nem t’om mit, mit… hogy tulajdonképpen az, hogy nem vagyunk készen, ez a döntésünket úgy tudja megalapozni, hogy eleve arra számítok és azzal számolok, hogy akkor ez egy folyamat lesz, amiben váratlan dolgok is történnek majd. Hogy tulajdonképpen egy közös fejlődésre mondok igent, és végül is talán olyan valakit keresek – ez mondjuk az „elég jó”-ba szerintem bele tud férni – aki hozzám hasonlóan kész egy közös fejlődésre. Nem készen van, hanem kész egy közös fejlődésre. Az nagyon más. Hát most ezt mondjam, vagy ne? Most mondjam, vagy ne, mondjam, vagy ne? – Mondjam! – Ez a… nehogy nagyon megterheljelek benneteket. Akkor előtte egy példát. (31:35)

Néha el-elmerengek azon, hogy például az egyház életében milyen szép dolog az, hogy 23, most 24 éves fiatalembereket fölszentelnek, és utána egy 24 éves fiatal srácot, aki hát készen biztos nincs… Mit tud ő a papságról? Megtanult bemutatni egy szentmisét. Van erről egy történet. Most a történet története, tehát kép a képben, most megyünk, van egy ilyen funkciónk. 5 év papnevelde után diakónussá szentelték a fiatalembert. Ment haza nagy büszkén, ugye, és akkor a plébánosa azt mondta: „Ah, Laci, te már igazán diakónus vagy, hordod a stólát, ez nagyszerű, akkor te fogod vezetni a litániát szombat este.” Stóla, s akkor litánia, és minden, ami kell. Hát az egész falu odavolt, Laci vezeti a litániát, elterjedt a hír, nem is kellett harangozni, jöttek a népek. Mindenki hihetetlenül büszke volt „a mi Lacink”-ra, mindaddig, míg – beletelt egy év – Laci már nem így hordta a stólát, hanem így. Ugye, újmisét mutatott be, elsőmisés pap lett a Laci, és bizony, voltak, akik olyan „Hmm!” így, így méregették. S végül valaki, amikor a nagy ünnepségnek vége volt, odament hozzá, és azt mondta: „Te Lacikám, nagyon örülünk, hogy pappá szenteltek, de egyvalamit nem értünk, hogy egy év alatt meg tudtál tanulni misézni, most akkor mit csináltál te akkor öt évig? Akkor az az öt év, azt nem lehetett volna gyorsabban? Tehát öt évig tanultál meg litániát mondani, egy év alatt meg misézni. Hát nem lazsáskodtál te ott, mondd csak, te Laci gyerek?” (Szóval… ez volt a belső kép, most jön a külső.) A mise. Ott van az a 24 éves fiatalember, hát a késztől fényévekre van, de készen van arra, hogy há-há-há-há…, hogy történjenek, fejlődjenek benne a dolgok. Ez mit jelent? Hogy ott van egy közösség, aki mondjuk 5 évig, vagy 10 évig viseli azt, ahogyan az a pap, az a fiatalember ott belenő a papságába. Óriási dolog, hogy van egy közeg, ami lehetőséget ad arra, hogy ez a csetlő-botló, misézni alig tudó, majd mindjárt mondok egy történetet, hogy az a valaki, aki elmondja az első beszédeit és se füle, se farka. A kedves ismerősöm jut eszembe, nem ez a történet, ez most a történet mögötti történet, kedves ismerősöm, aki megcsinálta azt, hatodéves papnövendék korában, amiről azt gondoltam, ezt biztos senki nem csinálja meg, ez pedig az, hogy már a misén beszélt, mert már diakónus volt, és elmondott egy nagyon jó történetet, amire legalább napokig készült, hogy oda beszőjön egy történetet, és elfelejtette a csattanóját. Ezt így, ahogy mondom. Én ott voltam, ott ültem, és na, történet, és odaillett, és egyszer csak megállt, és síri csönd, s az emberek először azt gondolták, hogy „Micsoda szónoki kvalitások!” Tehát hogy egy fiatal pap így bírja a csöndet, így, s így kivár. Kivár, hogy a megfelelő pillanatban azt a végső mondatot odategye, mint királykoronázáskor a koronát. De nem ezt történt, így bevörösödött, és azt mondja: „Elnézést kérek tőletek, de elfelejtettem a végét.” Ez, ez történt. Az illető ma már teológiai doktor. Attól még…, 10 évvel azelőtt…, na, hát ez nem baj, a saját történetének a végét elfelejtette. Most azokról az atyákról, akik a saját miséjükön alszanak el, ne is beszéljünk. Igen, ebből a szempontból a Dicsőség a legnehezebb rész, az messze, messze, tehát egy ilyen, jól végigmelózott éjszaka után az, a Dicsőségbe úgy bele lehet, bele lehet egyezni úgy… Na, szóval, visszatérek a nagy képhez. Ugye a nagy kép meg az, hogy de nagy dolog ez, hogy van egy közösség, és elfogadja, és elviseli, és az életnek a természetes menetébe beletartozik, hogy ez a fiú itt köztünk és általunk, és a mi révünkön és a kapcsolatok révén, és az idő révén, meg a saját erőfeszítés meg a mi türelmünk révén, meg a mi nagyvonalúságunk révén pappá lesz. Igaz, hogy már pappá szentelték, de azért, azért az úgy közbe még úgy pappá lesz, meg még lesz, meg úgy lesz még, meg lesz. Nem egy olyan kedves pap, sőt lelkész ismerőssel beszélgettem, akik pontosan ezt mondták, hogy az első hely – olyan érdekes ez, most kicsit hogy „Milyen érdekes a papi élet…most m-hmm…”, hogy mi is szoktunk beszélni arról, hogy első szerelem. Hogy valahogy az első hely az, az maradandó, az maradandó. Hát ott, ahol elkezded, szóval ott, ahol elsőször ezt és először azt, és először ezt is elrontottad, és azt is először jól elrontottad, az nagyon maradandó, nagyon. Ez mit jelent? Hogy milyen nagy dolog az, hogy tehát hogy van egy háttér, egy közeg, egy közösség, egy világ, ahol lehet készülni, már az után, hogy téged pappá szenteltek. Hát nem egy férfivel beszéltem, aki azt mondta: „Hát tulajdonképpen, mikor a harmadik gyerekem megszületett, akkor lettem apa.” Kívül már az volt, belül. „Néztem, néztem, kezembe fogtam a harmadik gyereket, a másik kettő meg ott rohangászott… Hát én assz’em apa lettem.” Hogy ez így, és ez teljesen normális, ez nagyon normális. És én is azt gondolom, hogy sokat köszönhetek azoknak a helyeknek, ahol eddig voltam, ahol elfogadtak és elviseltek engem, és kibírták nagyvonalúan, hogy én azzá legyek, ami vagyok. Ez szerintem, hogy mondjam, nem léphető át. Ez valahogy az ember voltunkból, ez a helyzetünk nem léphető át. (Na, mit akarok még? Olyan sok mindent akarok és most… jaj-jaj… de hogy legyen?) (39:30)
Választás, döntés, elköteleződés

Beszélek egy picit a döntésről. Választás, döntés, elköteleződés, és utána pedig a párválasztásnak, mondjuk így nagyon egyszerűen a nem elégséges okairól, mondjuk egy 12 pontot, csak hogy úgy egy kicsit el-ellazuljunk, nem sietünk sehova, már házasok vagyunk, tehát nem sietünk sehova, én már pap vagyok, én se sietek sehova, ugye van időm. 40-50 évecske. Szóval…

A mi kultúránk olyan, hogy összekeverjük a döntést a választással. Választási szabadságról szeretünk beszélni, szabad választójogról, és azt, valahogy az él bennünk úgy általában, tudatosan vagy nem, hogy az életünket a választásaink révén határozzuk meg, s a választások aztán meghatároznak bennünket, a választásaink révén fejezzük ki magunkat, választásaink tesznek azzá, akik vagyunk, a választásainkkal igyekszünk mindig a jót, vagy a még jobbat, vagy a pont nekünk valót, vagy… és akkor… Ez egy óriási kultúrtévedés. (40:50)

Mondom a nagyon egyszerű példát, amikor elmegyünk választani. Mikor nekilátunk, hogy elmenjünk választani, akkor ott vannak a kis köröcskék, meg a kis logócskák, meg a nem t’om mik, és akkor fogod magad, és fv-vf, vagy fv-vf, vagy ssh-ssh. Tudjátok, a 80-as évek elején így csináltuk. Annyira emlékszem, ugye megvolt az egy szem valaki, akit lehet választani, tehát ez eleve egy, ez valószínű egy ilyen, egy ilyen filozófiai ördöglakat volt. Az egy szem valaki, akit választhattam, emlékszem assz’em 18 éves voltam és akkor is volt választás, vagy 19, ott nagyon frissibe, ugye, hogy már meg volt a kis SzIg-em, akkor… Kis SzIg – ugye tudjátok, jó. Mi történt? Bementünk a választási fülkébe, a lapon pedig egyetlen név szerepelt, tehát nagyon fontos volt az anonimitás, valójában azonban nem a választás volt anonim, hanem az összes többi jelölt volt anonim, tehát maximálisan kimerítettük a szabad választást. Egy valakire lehetett, a Hazafias Népfront jelöltjére. Egyébként azt általában csak, a Hazafias Népfrontról, az nem is tudtam, hogy az van, tehát elég jól leéltem a gyerekkoromat anélkül, hogy tudtam volna, hogy létezik a Hazafias Népfront (Egészségedre!) de életem első választásán ez meglepett, a Hazafias Népfront jelöltje. És ugye mit tettünk? Há! Hát nagyon vagányak voltunk, nagyon odaraktuk magunkat. Fogtuk, és áthúztuk az egészet. Ugye, voltak, akik kihasználták az anonimitást, és különböző ábrákat, rajzokat helyeztek el a papírra, nem mondom el, hogy miket, majd pedig este, fél 8-kor az M1 elé leültünk, s iszonyatosan vártuk, hogy elmondják a választások eredményét. Mielőtt azt gondoln…, vagy miután, nem t’om, azt gondolták, hogy teljesen hülyék vagyunk, arra ment ki a játék, hogy bemondták a tévében, ugye, ezt a 80-as években még így gondoltuk, Isaura fölszabadításáért gyűjtöttünk, és hittünk annak, ami a tévében volt. Szóval bemondták a tévében, hogy nem tudom én, Kiss Töhötöm 90,2%-os arányban megnyerte a választásokat, 0,8% érvénytelen szavazat. Ahh! Mi ezt a számot vártuk, az érvénytelent. Ugye, ma nem értjük, hogy hogy lehet, hogy valaki érvénytelenül szavaz, tehát mit nem lehet ebben érteni. Ugye akkor meg ez, ez, hú-hú, és legalább 1% fölé menjen, közben azt gondoltuk, úgyis elcsalják az érvénytelen szavazatainkat, piszkok. Na, most ugye onnan jutottam ide, aztán ezt… igen, hogy tulajdonképpen mit mondott ma, ugye ez, mert mentek haza, és tulajdonképpen mit mondott, vagy… most ez mire volt jó? Tehát, szóval, amikor választunk, a választásunkat valójában jó esetben megelőzi egy döntés. Mert énnekem van egy valamilyen világnézetem, valamilyen értékrendem, valamilyen családtörténetem, valamilyen örökségem, sok mindenem van, ez alapján döntök, hogy kijen, milyen valakire szavazok. Az egy döntés. Majd pedig azokból, akik a döntésemnek megfelelnek, választok valakit. Az nagyon problémás, mikor valaki a választásokkor csak választ. Ő a ma embere, ma fia, ma lánya, mert ott a választást megelőzően nincsen döntés. Ez biztos, hogy érthető. (45:55)

Most ezt példának hoztam a párkapcsolatra vonatkozóan. Tudok egy ilyen másik egyszerűt. Ülünk mondjuk egy társaságban, mondjuk az osztály, vagy egy hittancsoport, vagy valami, kör, és akkor azt nézem, hogy hát, itt van 15 fiú, meg 15 lány, most a fiúkat kizárom valamiért, 15 lány, döm-döm-döm…, valahogy kiválasztok közülük… Kit, kit is, kit is? Áh! Áhá! Nem, nem, nem… Áh! Á-á-ááá… Kiválasztottam a 15-ből valakit. De hol van a döntés? Nincsen mögötte döntés. Minden nehézség nélkül lehet úgy házasságot kötni, hogy nincsen megalapozó döntés. Hogy nincsenek mögötte döntések. A döntés az embert megszilárdítja, az stabilizál bennünket. Akkor azt mondtuk, hogy az igen igen, a nem nem. Az egy döntés. De ha csak választás van? A választáskor mi szokott történni? Hát ezt sosem felejtem el, voltak a választások sok évvel ezelőtt, utána, a választások után 2 hónappal jött hozzám valaki, és azt mondta: „Engem becsaptak. Ilyeneket ígértek, ezt meg ezt ígérték, engem becsaptak. Hát most már nem őket választanám.” A párkapcsolatban is ez ugyanígy meg tud történni. Nincsenek megalapozó, megszilárdító döntések. Hát ha ezek nincsenek, akkor maradnak a választások. De ha csak választások vannak, akkor azt mondom: „Ja, hát akkor rosszul választottam. Hát hülye voltam, mikor őt választottam, hát nem őt kellett volna választani. Jaj, hát mit tudtam én, hogy kit válasszak?”

Egy hosszú távú kapcsolatra, hogy ott megelégedett legyek, teljességgel alkalmatlan, ha csak választásaink vannak. Kifejezetten elégtelen, nincsen semmi alap, ha csak választunk. Ez azért megdöbbentő számomra, mert azt is nagyon jól mutatja, hogy egy kultúra milyen döbbenetesen erős hatást tud ránk gyakorolni. Ténylegesen a gondolkodásmódunkat annyira befolyásolja, hogy azt gondoljuk, hogy ténylegesen elég valahogy jól választani, vagy a jót választani. Egyáltalán nem elég a jót választani, mert utána akkor mi van? Az is nagy kérdés, hogy egyáltalán tudom-e azt a valakit jól kiválasztani, ha nincsen mögötte döntés. Ezért azt lehetne mondani, hogy előzetes döntésekre van szükség. Tehát ahhoz, hogy valaki tartósan, meghitten, elégedetten, krízisekkel, nyavalyákkal, tokkal-vonóval nádi hegedűvel, bá-brá-brá-blrá…, ahhoz előzetes döntésekre van szükség. Mondok egy példát. (49:20)

Odüsszeusz. Odüsszeusz. Őt hívjuk segítségül. Áhhh! De jó is, hogy vagy nekünk, Odi! Odüsszeusz bölcs ember, azt mondja: „Ha meg fogom hallani a szirének hangját, annyi lesz nekem. Nem vagyok elég erős, lehet, hogy más se lenne, mások se voltak elég erősek. A szirének elég igézőek. Ha meghallom a szirének hangját, a sziréneket fogom választani, s akkor annyi lesz nekem, pedig vár engem otthon Pénelopé. Mmm, meg a kutya. Ó, a kutya.” Mindig elfelejtem a nevét – Argosz talán. És akkor mi történik? Ez egy gyönyörű történet. A szakirodalom ezt hozza az előzetes döntés archetipikus példájaként. Vagyis azt mondja: „Én tudom jól előre, hogy majd oda fogok jutni, ahol valószínű, hogy azt fogom gondolni, hogy rosszul választottam, mikor úgy döntöttem, hogy hajózok, és Pénelopéhez haza akarok érni, Argoszról nem is beszélve, a hűséges kutyusról, ezért aztán kössetek oda az árbochoz. De még a fülemet is viasszal, légyszi. (Ja nem is, az ő fülét nem, a többiekét.) És mikor könyörögni fogok, sőt parancsolom nektek, hogy engedjetek el, na akkor még szorosabbra a köteleket.” Gyönyörű történet. (51:35)

Az előzetes döntés az segít akkor, amikor azt gondoljuk, hogy rosszul választottunk, vagy másképpen kéne választani. De egyébként is, nem csak ezekben a kritikus pillanatokban segít, hanem eleve stabilizál bennünket. Tehát döntés nélkül ümm! Először van a döntés, utána a választás. Valami megalapozó, előzetes döntések sorozatára szükség van. Hát ezt most hosszan lehetne… ezt talán az elköteleződésnél majd. Ez a döntés és a választás. (52:20)

Mondanék még egy nehezet. Ez pedig az, hogy hogy. Miután a választások világában éljük meg a szabadságunkat, azt gondoljuk, hogy választási szabadságunk van, pedig nem, van döntési szabadságunk is. Ha csak a választások alapján élek, mi fog történni? Tudjuk ezt, hogy az értékeknek egy nagyon sajátos struktúrája létezik. Megint szociálpszichológiai háttér ez. De az értékek bizonyos szempontból egymással szemben is állnak. Tik-tik-tik-tik. Egy kört szoktak fölrajzolni, megvannak a cikkelyek, és különböző értékek különböző értékekkel szemben helyezkednek el. Ezt el tudjuk képzelni. Tehát például a hagyománytisztelet, a stabilitás, az idősek tisztelete, a megbízhatóság, a kiszámíthatóság, a hűség van az egyik cikkelyben. Mi van vele szemben? Há-há! Nagyon naivak vagyunk, ha azt gondoljuk, hogy a hűtlenség, az instabilitás, a labilitás és a többi. Nem az van vele szemben. Hát ha az értékeknek van ez a sajátos struktúrája, vele szemben a stimuláció van, az izgalom, az új dolgok, a kaland, a fölfedezés. Áhá! Értékekkel szemben nem csak értéktelenségek vannak, értékekkel szemben így is láthatjuk az életünket, értékek vannak, ugyanolyan fontos értékek. Értékekkel szemben értékek állnak. A ma embere mit mond? „Nem, a döntés az nem kell, választani kell.” Ezért a ma embere mit tesz? Hallatlan naivitással értékeket választ, és értékes embereket választ. Mi ennek a következménye? Abban a hiszemben ringatjuk magunkat, hogy miután mindig értékek felé megyünk, mindig egy érték felé, ettől az életünk bombabiztosan stabilizálódik, elmélyül, gazdagodik, fejlődik és boldogok leszünk. Hát hiszen mindig egy érték felé léptünk. Teljes naivitás. Ugyanis egy pont után, amikor egy érték felé lépek, az egyet jelent azzal, hogy egy másik értéktől most éppen ellépek. Mindig ellépek egy másik értéktől. Ezért például egy kapcsolatban mindenféle nehézségek, konfliktusok, satöbbi, fölmerülnek. Mi történik? Mindig találunk nagyon fontos értékeket, amelyek felé akkor el fogunk indulni. „Te most nem szeretsz engem ahogy úgy, ahogyan én, és ahogy Pénelopé szerette Odüsszeuszt, hát… – Hát persze nem voltak együtt, úgy könnyű volt. – akkor én most egy érték felé lépek. Hát az hogy volna rossz? Az nem lehet rossz, hogyha én most egy érték felé megyek. Hát most…” Jaj, most csak ne akarok, nem, ezt nem paposan akarom mondani, olyan emberesen szeretném, olyan emberien. Most ne… hogy… annyi könnyet látt… tehát hogy… sz’al azt látom, hogy ezt nem látjuk. Ezt tudom mondani. Azt látom, hogy nem látjuk, és ezért ilyen kia… kiabálok, hogy „Látjátok ezt?! Hogy mi történik velünk?” Sokszor a legnagyobb fájdalmat nekem az okozza, hogy azt látom, hogy nem, nem látunk valamit. Olyan… nem csodálom, hogy Keleten a megvilágosodásról beszélnek, azt nem csodálom. Hát úgy rászorulunk egy kis megvilágosodásra, mint egy falat kenyérre. Ezzel pedig azt mondjuk magunknak, hogy „Hát akkor most jó felé kell, hogy menjek, hát hiszen itt értékek vannak. Hát biztosan jónak kell, hogy legyen.” Ugye aztán bele tudok menni egy egészen sebzett helyzetbe. Akkor találok egy harmadik szereplőt. Ugye, akkor megcsalom a férjem, vagy a feleségem, megyek abba az irányba, azt mondom: „De hát itt gyönyörű értékek vannak!” És tényleg így van. Tehát ha az ember mindig csak a választásaival akarja a saját életét kibontakoztatni, végül hihetetlen nagy káoszig lehet eljutni. Pedig minden választását értékek irányították. Mindig értékek felé mentél és végül a feneketlen kút mélyén találod magad. Na ez hogy lehet? Sicc! Hogy tört latinsággal fejezzem ki magam. (57:10)

Vagyis döntésekre van szükség. Ha nincsenek – hát nincs rájuk szükség, hát lehet nem is úgy, csak akkor abból meg ez, meg az, meg az lesz. Ha vannak döntések, akkor a döntések irányba állítanak bennünket. Akkor van egy irány. Azt mondom: „Most úgy döntöttem, hogy házasság.” Ismeritek? My place. „Úgy döntöttem, hogy házasság, megvan az ara, …ny, az aranyos…” Erről mondok egy történetet. Tudjátok, nagy dolog a II. vatikáni zsinat, hogy „A hívő nép kapcsolódjék be minél hatékonyabban a liturgiába, a szent liturgiába.” Ez nagyszerű, ezért adjuk nektek a könyvet, hogy olvassátok az olvasmányt, meg a szentleckét. És az idős néni megkapja a szentleckét, Apostolok cselekedeteiből, a következőképpen olvassa. A történet arról szól, hogy Péter apostol föltámaszt egy elhunytat. Hát van, aki ilyet tud, más meg mást. Én például jól tudok készárut készíteni a… makaróniból. És akkor ezt egy nagyon sajátos bevezető szöveggel mondja el, hogy… lehet, hogy nem is halottat támaszt föl, csak beteget gyógyít csak, assz’em csak, talán csak… és akkor a néni a következőképp olvassa. „Aranyom! Ezüstöm nincsen, de amim van, azt neked adom. A názáreti Jézus nevében gyógyulj meg!” A nép ajkán egy szövegvariáns született, egy parafrázisa a szentírás történetének, hát ez felejthetetlen. Szóval…(59:45)

Amikor vannak előzetes döntéseink, akkor az előzetes döntések alapján már irányba álltunk, ott akkor lehet választgatni, azon belül, a döntésen belül. Nagyon szabadon lehet választani. Lehet a döntésen kívül is, csak akkor mi lesz? Az elköteleződés pedig nem egyelő sem a döntéssel, sem a választással. Mert az elköteleződés azt jelenti, hogy döntöttem, azután választottam, majd pedig ezt hosszú távon gondolom, hosszú távon, ez az elköteleződés. Tehát hogy amit most mondtam, annak az érvényessége hosszútávra vonatkozik. Ez az elköteleződés. Végül is nagyon egyszerű. Ezért ma nagyon sokan szinte csak választanak, döntés és elköteleződés nélkül. Akkor ami abból kijön, picit sem meglepő. De én ezzel nem kritikát mondtam, csak ilyen „kiáltok”, hogy én így látom kívülről, ajjajjajjaj. Hogy ha te ezt tudod, akkor talán tudsz mást is. Az elköteleződésnek pedig nagyon sajátosan pozitív megerősítő hatása van a kapcsolatra hosszútávon. Itt mondanék még egy fontos dolgot, ez pedig ugye… választás, döntés, elköteleződés, mégpedig azt, hogy mi segít nekem abban, hogy én egyáltalán el tudjak köteleződni. Sok mindent lehet mondani, de nem mindegy, hogy én a rövid-, a közép-, a hosszú távú, vagy akár a halálon túli életcélokat is értelmesnek tartom-e vagy nem. Hogy egyáltalán énnekem milyen távú életcéljaim vannak? Ez a döntésig visz el engem, vagyis hogy előzetes döntést kell hoznom arról, hogy például én egy kapcsolatban milyen távú elköteleződésben gondolom el önmagamat. Ez sem szokott tudatos lenni, hanem ilyen „Hát persze…” Ez azt jelenti, hogy „ameddig jó”. „Jaj, hát az természetes, hogy életre szólóan. – Hát ameddig az az életemnek jó.” (62:40)

Most megint, egyáltalán nem az az érdekes, hogy hosszú távú, sőt halálon túlmutató életcéljaink lehetnek. Ugye régen a keresztény, vagy a vallásos hagyomány azt mondta, de nem csak a kereszténységben, hogy az ember életéhez hozzá tud tartozni a halálon túli életcél. Ezt nevezték örökéletnek, üdvösségnek, valami ilyesmivel megnevezték. Azt mondták, ó, ez nagyon reális. Milyen reális az, hogy egy halandó embernek a halálon túli életcéljai lehetnek. Ez nagyon reális volt, ez nagyon segítette azt a 70-80 évecskét, ameddig itt voltunk. Ma azt mondjuk, hogy „Hááá, a halál után minden bizonytalan. Á, mit tudjuk mi, hogy lesz? Milyen badarság, halálon túli életcélok, hát ez… ! Itt a Földön, majd itt bizonyosodjon be minden, derüljön ki, hogy mi a jó, mi nem.” Mi ennek a következménye? Éppen fordítva történik, mint ahogy reméljük. Miután már nincsenek halálon túli életcélok, nincsenek életünk végéig tartó életcélok, és szinte már hosszú távú életcélok sincsenek, hanem csak közép-, vagy egészen rövidtávú életcéljaink vannak, ezek alapján hozzuk a döntéseinket és aztán a választásainkat, és csak ezekre a szakaszokra köteleződünk el, akkor értelem szerűen ebből származik aztán nagyon sok csalódásunk. Mert itt egyáltalán nem tettünk tudatossá valamit. (64:20)

Mondok nektek azonban egy szépet. Hogy itt ez nem egy fejmunka, meg „Igen, akkor é-életcél…” Akkor van valódi, valahogy olyan mély lehetőségünk arra, hogy halálon túlmutató célokhoz képesek legyünk magunkat hozzárendelni, és azt valahogy csinálni, ha megtaláljuk a cél hosszúságának, mélységének, értékének megfelelő vágyat. Vágyakra van szükség. Érzelmi intelligencia, spirituális intelligencia, nem csak fej. Ha énnekem a szívemből föltárásra került – hú, de csúnyán mondom, ezt nem, nem… - tehát megsejtettem valamit idebenn, hogy itt kérem szépen nekem nem csak pillanatnyi vágyaim vannak (Például, hogy most iszom egy kis ásványvizet, Mária rádió kedves hallgatói tudhassák, hogy ásványvizet iszom, az papos, a buborék stimmel benne, meg a víz. Tehát… na! Szóval…) Ha énnekem a rövidtávú vágyaim tudatosak, azokhoz rövidtávú életcélok rendelődnek. Ugye, a kettő között mi van? Rövid távú álmok, rövidtávú élettervek, rövidtávú stratégiák, és rövidtávú célok. Na most, ha azt mondom: „Jaj, de jó lenne egy laptop! Hmm! Hát, egy laptop, igen, igen.” És miután nincs laptopom, nem tudom megnézni egy laptopon, hogy mennyibe kerül a laptop, ez nehéz… elmegyek egy áruházba, megnézem mik vannak. Hmm. Van egy közép-, vagy rövidebb távú, de már nem pillanatnyi vágyam, ahhoz rendelek cél, terv, satöbbi, és azt mondom: „Hú, hát ezért meg kell dolgozni! Az biztos. Akkor érdemes ajándékba kérni, s akkor…” Na, hülyéskedtem. Szóval… (66:55) Hogyne ismernénk azt, hogy vannak hosszabb távú, leghosszabb távú, életig, életünkig kitartó, sőt, az életen túli céljaink, hogy lehetnek ilyenek. De a vágyainkkal nem vagyunk eléggé tisztában. Nagyon könnyen a fejünkkel azt mondjuk: „Ó, én nagyon szeretném, hogy hűségben, boldogságban, szeretetben, sok kis purdéval együtt. Aztán jöhetnek az unokák, kis izé… kis pöttyöcskék, mint egy pöttyhalmaz. Ó, így képzelem az életet, de szép! Ez a célom.” Hát a fejünkben ez meg tud jelenni. Hol van az azt segítő vágy? Valójában ezért azt gondolom, nem a céljaink hiányoznak, a vágy. De nem a felszínes vágy, mert az van bőven. Rövidtávú vágyunk is van szakajtónyi. Igazi mély vágyakig eljutni. Ha valaki a saját szívéből föltárta az igazi mély vágyakat, há-háá…, abban van erő. Onnan jön az erő ahhoz, hogy az annak megfelelő minőségű, mélységű, hosszú céljainkat valamiképpen tervek, stratégiák, satöbbi, meg tudjuk valósítani. Az pillanatnyi vágyakból sose fog menni. Egyszerűen nem megy. Nincs hozzá se kedv, se erő, se gusztus. Egy kapcsolatban van egy pont: „Nincs hozzád gusztusom.” Hogy kell ezt visszacsinálni, tessék mondani? Hát ezek iszonyú nehéz dolgok. Ezért egy picit sem gondolom azt, hogy ez itt fejben dől el. Á-á! Nem, a legmélyebb vágyainkat ha megtaláljuk… (68:40)

De itt mondanék valamit, hogy azt nem is olyan könnyű ám. Egyáltalán nem szoktak tudatosak lenni bennünk a legmélyebb vágyaink, nem, a fejünkben vannak dolgok, de nem a vágy. A vágyat kell fölszínre hozni, a vágyig elérkezni, a vágyig. Hmm! (Nézem, most 4 perc, 5… Ajjaj! Hogy, hogy miről beszéljek, 5 perc, 4…, hát ez rettenetes, megszorultam most. H-hmm. Ja, igen. Akkor ez belefér a 3 percbe.)

Gyorsan idebiggyesztek egy kutatást még, ez pont ide illik. Jé, de szép! Ez pedig arra vonatkozik, hogy a kutatók azt nézték, hogy amikor valaki meghozza a döntéseit, akkor azt milyen alapon hozza. Ezt most nagyon gyorsan elmondom nektek, miközben ez egy teljes világ. Ugye azt gondoljuk, hogy a döntéseinket tudatosan, akaratlagosan és szabadon hozzuk. Valamennyire. E mögött azonban, mint a jéghegy csúcsához képest az egész jéghegy, a következő áll. Nagyon jól lehet már látni az agykutatásból, hogy a döntéseinket, amikor valaki azt mondja, hogy Látni, hogy bekapcsolt az agyának az a területe, ahol a kognitív döntés születik, ott megy, tzz-zzz, megy az aktivitás. Lehet tudni, lehet tudni, hogy most megfogalmazta, hogy ide, most, most született meg a szó, hogy igen, vagy nem. Hogy azt minden esetben az érzelmi központ aktivitása előzi meg. Ezért a kutatók azt mondják, valójában érzelmi alapú döntéseket hozunk, minden esetben, és később az értelmünk ezt követi. Mi ezt fölismerjük és azt mondjuk: „Á, igen, így! Vagy igen, úgy! Döntöttem.”, de azt megelőzte egy érzelmi állapot. De van tovább is, mert az érzelmi állapotot is megelőzi valami. A kutatók még tovább kutatták az agyműködést, és ma azt mondják, hogy valójában az agy érzelmi központjának, vagy központjainak az aktivitását megelőzően az egész agynak egy sajátos működésmódja azt megelőzi. És erre egy okos könyv így mondta – ez persze nem igaz, de így mondta – hogy valójában az agyunk dönt. Ez bizonyos szempontból igaz, más szempontból vaaáááá… persze egy marhaság, hát pffff… ezt megúsztam. Mert közben pedig tehetünk azért a relatív szabadságunkkal, hogy az érzelmi állapotunkat az érzelmi intelligenciánk révén hangoljuk és alakítsuk, vagyis, hogy például a jóhoz legyen kedvünk. A rosszhoz meg ne legyen kedvünk. Hogy a vágyainkat föltárjuk a jó irányba és valamiképpen az ellenérzésünket a rossz irányba. Tehát ha az érzelmi intelligenciánkat tudjuk fejleszteni, az azt jelenti, hogy valójában segítünk az agyunknak, és aztán az értelmi képességeinket kisegítjük. Azt pedig egy sokkal komplexebb agyműködés előzi meg, és azért is tehetünk valamit, mégpedig az alapján, ahogyan élünk. Tehát ez, ahogyan végül is valaki dönt és választ egy férfi vagy nő mellett, egy hihetetlenül árnyalt, komplex folyamat előzi meg, és felszínesen azt gondoljuk, hogy szabad, tudatos, akaratlagos, racionális döntés. Hö-hö-hö-hö! Ezt elmélyítettük, tudjuk, hogy nem, nem, az értelmünk leköveti az érzelmeinket, az érzelmeink pedig lekövetik azt az egész rendszert, ami idebent van. De ez mégsem veszi el a szabadságunkat, vagy tesz teljesen kiszolgáltatottá, ezért nem igaz, hogy az agyunk dönt, mert közben ezt az egész rendszert mi valamiképpen képesek vagyunk kézbe venni. Valamiképpen, és valamennyire. Buddhista testvéreink ennek a zsenijei. Mikor naponként, sok órán keresztül vizualizálunk, vizualizáció, vizualizáció, aztán meditáció. Mi történik ilyenkor? Vagy amikor azt tanuljuk, hogy „a jót tenni”, tenni a jót. Nincs hozzá kedved, akkor is csináld, tedd a jót. Tulajdonképpen az agyunkat is beállítjuk egy rendszerre. De nem elég csak cselekedni, az érzelmeket utána kell vinni, ez nagyon fontos. Ugye, sokszor… Van egy gyönyörű buddhista gyakorlat, csak mondok egy példát, de megvan a jezsuita párja is, a keresztény párja, hogy például hogyha valakit iszonyatosan utálsz, akkor kezdj egy olyan vizualizációs gyakorlatba, ahol őt valahogy egy előnyös helyzetben tudod látni, valahogy értékesnek tudod látni. Ezt találd ki, tehát lásd azt a valakit, akit annyira utálsz, mondjuk hogy hazamegy a családjához, és kedves a feleségével. Ezt, ezt a belső képet nézd meg 150-szer. Hazamegy, megsimogatja a feleségét, átöleli a gyerekeket. Egyszer, kétszer, húszszor, kétszázszor. Ez nem változtat rajtunk? Hogyne változtatna. Erre a kezdő szerzetes azt mondja: „Hát, énnekem ez nem megy. Úgy utálom, mint a franc, ezt el se bírom képzelni, hogy valakivel jó legyen!” Bölcs buddhista gyakorlat. Akkor rendben van, most akkor képzeld el őt, hogy milyen egy aljadék, egy rohadék, vagy mi minden bűnt tud elkövetni. Ezt csináld valamennyit, ameddig úgy meg nem unod. S amikor azt mondod, hogy „Jó, hát most már ennek már most mi értelme van?” akkor jön az előző gyakorlat. Nem véletlen, hogy a Szentlélek ajándékai között, a keresztény hagyomány ezt mondja, a jámborság lelke. Nem tutyimutyiság lelke, meg szerencsétlenkedés lelke, meg naivitás lelke, meg kincstári optimizmus lelke, nem, szó sincs róla. Infantilizmus lelke, nem, igaz jámborság lelke. Az igaz jámborság lelke azt jelenti, hogy már 200 évvel ezelőtt tudjuk azt, amit az agykutatók most mondanak, hogy nem elég a belátás, a gondolat, a pozitív cél, és… az aztán nem elég. Érzelmi állapot, tréning. Nagyon sok, azt megelőző cselekvés, az egész rendszernek a folyamatos karbantartása. Például: zene, tánc, mozgás, művészeti tevékenység. Iszonyú fontos. Serdülő korban két kapura kellene mozogni, sportolni, énekelni, zenélni, táncolni, rajzolni, festeni, faragni, fúrni, ezt kéne csinálni. Mert éppen akkor strukturáljuk még utoljára nagyon-nagyon, nagyon-nagyon markánsan az agyunkat, az egész rendszert, aminek része lesz majd az érzelmi világunk, és aztán pedig a racionális döntéseink. Ezt hihe…, ezt el se tudom mondani, hogy milyen fontos. Egyáltalán nem vagyunk kiszolgáltatottak. Nagyon. Igen, relatív szabadsággal rendelkezünk, és ezért, hogyha mindig csak a jéghegy csúcsát kapargatjuk, persze, hogy sehova nem jutunk. Csak persze nincs kedvünk gyakorolni. Ugye? Pillanatnyi vágyak és célok elsodornak bennünket. Na, látjátok, ez egy döntés kérdése. Most akkor lehet hozni egy előzetes döntést, hogy mit akarok azzal kezdeni, hogy fogom hallani a szirének hangját. Ez egy döntés. Tik-tik-tik. Öt év, tíz év, és egész jól leszünk. Tudjátok, ez a …

Hú, hát elbeszéltem az időt! Mit csinálok? Á, majd öt perccel később kezdem… Nem? Nem, nehogy! Nagyon köszönöm a figyelmeteket. Akar-e valaki hirdetni? (78:20)

Videók a keddi alkalmakról YouTube-on