2011. március 20. – NAGYBÖJT 2. vasárnapja – A év
Kövi Szűz Mária templom – Pál Ferenc atya
Olvasmány (Ter 12,1-4a)
Ekkor az Úr azt mondta Ábrámnak: ,,Menj ki földedről, a rokonságod
közül és atyád házából arra a földre, amelyet mutatok majd neked! Nagy
nemzetté teszlek, és megáldalak, s naggyá teszem neved, és áldott
leszel. Megáldom azokat, akik áldanak téged, s megátkozom azokat, akik
átkoznak téged. Benned nyer áldást a föld minden nemzetsége.' Elindult
tehát Ábrám, ahogy az Úr megparancsolta neki, és vele ment Lót is.
Hetvenötesztendős volt Ábrám, amikor elindult Háránból.
Szentlecke (2Tim 1,8b-10)
Ne szégyenkezz hát az Úrról való tanúságtétel miatt, sem énmiattam,
aki őérte bilincseket hordok, hanem szenvedj velem az evangéliumért
Isten erejének segítségével. Ő megmentett és szent hívással meghívott
minket, nem tetteink alapján, hanem saját elhatározása és kegyelme
által, amelyet örök idők előtt adott nekünk Krisztus Jézusban. Ez most
nyilvánvalóvá lett a mi Üdvözítőnknek, Jézus Krisztusnak megjelenése
által, aki a halált legyőzte, az életet pedig és halhatatlanságot
felragyogtatta az evangélium által.
Evangélium (Mt 17,1-9)
Hat nap múlva Jézus maga mellé vette Pétert, Jakabot és Jánost, a
testvérét, és fölvitte őket külön egy magas hegyre, és színében
elváltozott előttük. Ragyogott az arca, mint a nap, a ruhái pedig
fehérek lettek, mint a napsugár. És íme, megjelent nekik Mózes és Illés,
s beszélgettek vele. Péter ekkor azt mondta Jézusnak: ,,Uram, jó nekünk
itt lenni! Ha akarod, csinálok itt három sátrat, neked egyet, Mózesnek
egyet és Illésnek egyet.' Amíg beszélt, íme, fényes felhő árnyékolta be
őket, s íme, a felhőből egy hang szólt: ,,Ez az én szeretett Fiam,
akiben kedvem telik, őt hallgassátok' [Iz 42,1; MTörv 18,15]. Ennek
hallatán a tanítványok arcra borultak és igen megijedtek. Jézus odament,
megérintette őket és azt mondta: ,,Keljetek föl, és ne féljetek!'
Amikor fölemelték a szemüket, senkit sem láttak, csak Jézust egymagát.
Amint lejöttek a hegyről, Jézus megparancsolta nekik: ,,Senkinek se
beszéljetek a látomásról, amíg az Emberfia a halottak közül föl nem
támad.'
Szentbeszéd
Jézus valamiképpen megmutatja, és föltárja magát, mégpedig a
dicsőségében. A föltámadása utáni dicsőségének a fényéből érzékeltet
valamit a tanítványoknak. Érdemes volna most nem elsősorban arról
beszélni, hogy mit jelent Jézusnak a dicsősége, vagy a megdicsőülése,
mit jelent ennek a teológiai üzenete, vagy éppenséggel mit jelent az
eszkatológiai távlata ennek az eseménynek, mert akkor ez az egész
helyzet nem csak 2000 év messzeségbe fog tőlünk kerülni, hanem talán
fényévekre. Miközben ennek a történetnek valami ténylegesen adott ponton
annyira szó szerint bennünket megérintő jelentősége lehet, hogy érdemes
volna most erre figyelni, mégpedig abból a szempontból, hogy
tulajdonképpen ezt történetet fölfoghatjuk és értelmezhetjük úgy, mint
egy beavatási történetet.
Jézus ahogy megmutatja és föltárja magát, azt a világot
megmutatva a tanítványainak, ami még a többiek előtt is zárva van, és
azt a világot, és a megdicsőülésnek azt a fényét és jövőjét, ami azután
nemcsak őrá, hanem remény- és ígéret szerint miránk is, és a
tanítványokra vár. Tulajdonképpen ez egy sajátos beavatás, és ennek a
beavatásnak most érdemes volna az elemeit megnézni, kizárólag azokra a
pontokra figyelve, hogy mi történik Jézus és a tanítványok között, de
azok közül is csak azokra a pontokra, hogy Jézus hogyan cselekszik, és
ezt a sajátos beavatási szertartást hogyan valósítja meg.
Ezekre a pontokra kellene most figyelni, és szeretnék
összeszedett, és bizonyos szempontból rövid lenni, de van hat pontunk.
Tehát nem tudom, fog-e sikerülni. A hat pont az biztosnak látszik, a
többi nem annyira. Nézzük azonban akkor egymás után.
(1) Mivel kezdődik? „Maga mellé vette őket.” A beavatás azzal
kezdődik, hogy Jézus az embert maga mellé veszi. Nem csak úgy int, csak
úgy szól, nem email-t ír, nem így történik, még csak nem is SMS érkezik
két pityegéssel, hanem maga mellé vesz bennünket.
Sose felejtem azt el, egyszer jött hozzám valaki, a
népművészetnek volt egy mestere, és mondta, hogy „Olyan érdekes Feri,
nemrégiben kaptam egy kitüntetést, és azt kérdezték tőlem, hogy én kitől
tanultam a mesterséget.” S azt mondta, hogy „Tulajdonképpen erre egy
olyan egyszerű válaszom van. Hát hogyhogy kitől tanultam a mesterséget?
Az apámtól.” És akkor elmosolyintja magát, és azt mondja: „Ebben azért
az az érdekes, hogy az apám is megkérdezte egyszer ezt tőlem. Az apám is
egyszer, sok-sok évtizeddel ezelőtt, mikor én már nagyon ügyes ember
voltam, s látszott, hogy valami nagyon szépet tudok alkotni, az apám
megkérdezte. <Fiam, te ezt kitől tanultad?> És az apámnak is azt
tudtam mondani: Apám, hát ezt tőled tanultam. Az apám elcsodálkozott.
<Tőlem? Én soha olyat nem tettem, hogy: Ide figyelj fiam, nézd meg,
ezt így csináljuk, így ütjük, így vágjuk, így faragjuk, így fűzzük be.
Hát én ilyet soha nem tettem.> – mondta az apa a fiának. A fiú azt
mondja: „Az nem, de megengedted, hogy ott legyek a műhelyben. Én ott
voltam veled és melletted a műhelyben. Én minden fogást tőled tanultam.”
Anélkül, hogy az apa egyszer is azt mondta volna, hogy „Édes fiam, ezt
így kell csinálni, és miért bénázol, miért szerencsétlenkedsz, ne úgy
fogd, ne így üsd.” Elleshetővé tette.
Hát a középkori papnevelésben szó sem volt arról, hogy papnevelő
intézeteket hozzunk létre, és ott aztán egy ilyen nagyon sajátos,
zártkert szerű módon, félig szerzetesi eszményszerűen neveljünk
papnövendékeket, hanem élte a pap az életét, és maga mellé vett egy-két
tehetséges fiatalembert, és ez az egy-két tehetséges fiatalember
egyszerűen kijárta a pap mellett ott az élet oskoláját. És mikor a
püspök megkérdezte, hogy „Na, alkalmasnak tartod-e már ezt a valakit?” S
a pap azt mondta: „Igen. Eleget volt mellettem, eleget volt velem, föl
lehet szentelni.” És ez volt a szeminárium. Nem egy külön intézmény,
hanem a pap közelében való létezés.
És most még egy harmadik példát is ehhez hadd mondjak, ez egy női
történet. Valaki ezt a kérdést kutatta. Azok az asszonyok, akik még
tésztát gyúrva készítik a kenyeret, milyen technikával gyúrják a
tésztát? És mi derült ki? A kutatások sokszor évekig tartanak, és egy
egyszerű mondatban összefoglalható tanulságuk van. Ennek az egyszerű
mondatban összefoglalható tanulsága így szól: Az asszonyok olyan módon
gyúrják a tésztát, ahogy az anyukájuktól látták. Ezt lehet kutatni egy
évig, vagy kettőig, de mégiscsak így van. És ennek a kutatásnak megint
egy nagyon szép és egyszerű, világos eredménye van, és így utalunk akkor
most vissza ennek az első pontjához. „Jézus maga mellé vette őket.”
(2) Külön velük, külön velük. Hogy az életünkben szükségünk van
arra, hogy bizonyos nagyon fontos kapcsolatainkban, nagyon fontos
személyekkel átélhessük, hogy ezt most csak én, meg ő. Ezt most csak mi
ketten.
Egy kedves édesapa a következőt mondta. „Gyerekeimmel – három fiam van –
megvannak azok a szeretett tevékenységeink, amelyeket a gyerekeim
szoktak kérni tőlem, és azt csak velük csinálom.” S akkor azt mondta:
„Van a legkisebb fiam, már azért ő se egy-két éves, oda szokott hozzám
jönni, persze megvan ennek a története, és azt mondja: <Apa,
döglődjünk!> És akkor azt úgy kell csinálni, hogy az apa meg a fia
lefekszenek az ágyra, és úgy egy teljesen össze-vissza pózban, kezek,
lábak, fejek, nyakak, ott egymáshoz érnek, úgy össze is vannak bújva, de
nem is, és nem csinálnak semmit. Ez, ahogyan az apa a fiával döglődik,
de ezt csak azzal a fiával teszi, s amikor a fia át akarja élni azt, ami
ebben az evangéliumban van, hogy külön velem, akkor odamegy az apjához,
és azt mondja: „Apa, döglődjünk!”
Nagyon fontos nekünk az, hogy kapjunk kitüntetett figyelmet, és
nekünk szentelt minőségi időt azoktól, akik nekünk fontosak, és akik a
leginkább át tudják nekünk adni azt, hogy hogyan érdemes élni.
(3) Elváltozott előttük. Nem egyszerűen csak elváltozott,
fölhívta őket, aztán azt mondta: „Jó, ti itt maradjatok, én meg akkor
most elváltozom.” De nem így történt, előttük elváltozott. Akár
nyugodtan mondhatjuk így is, hogy, egy kicsit így is mondhatjuk, hogy
nekik, őértük elváltozott Jézus. Ez mit jelent? Hogy az a fontos valaki –
megint csak a hétköznapi tapasztalataink szintjére hozzuk – aki magát
megmutatja nekünk. Hát sose felejtem el, hogy kik voltak azok a tanárok,
akik a legnagyobb hatást gyakorolták rám az általános iskolában,a
középiskolában. Nem a legokosabb tanárok voltak ezek, még csak nem is
azok, akik nagyon jól megtanítottak valamit, hanem azok, akik magukból
valamit megmutattak. Nem csak azt mutatták meg, hogyan kell az
egyenletet levezetni és befejezni, hanem hogy volt néha, csak
hónapszámra egy-egy mondatuk, amivel magukat egy picit föltárták és
megmutatták, és akkor azon keresztül őhozzájuk lehetett tartozni. Nem
csak a matematikát adták át, vagy a biológiát, hanem valamiképpen azon
az egy-két egyszerű mondaton keresztül, ahogyan magukat megmutatták és
föltárták, érzelmileg lehetett hozzájuk kötődni.
Az intimitásnak is éppen ez az egyik kulcsa: meghitt kapcsolat
ott tud létrejönni, ahol az egyik ember magát megmutatja és föltárja, és
a másik ember erre a föltárásra ugyanabban a mélységben, ugyanabban a
tiszteletben, megbecsülésben egy választ tud adni. Vagyis ő saját magát
is válaszképpen, valamiképpen megmutatja és föltárja. Ez a meghittségnek
az egyik kulcsa. Milyen sokan panaszkodnak arról apák és anyák: „Nem
értem, hogy a gyerekem miért nem viszi tovább azt, amit én? Hát ezt
hányszor mondtam neki? Hányszor mondtam? Na, tőlünk ezt nem látta.
Minálunk ez nem volt szokás.” És tudjátok, mi derül ki? Az derül ki,
megint csak hogy bizonyos kutatásokat idehozzak, azok a szülők tudják
átadni az értékeiket a gyerekeiknek – nem az értékes szülők adják át az
értékeiket, nem a legtehetségesebbek, a legműveltebbek, a
legiskolázottabbak – azok a szülők adják át az értékeiket a következő
nemzedéknek, akikkel érzelmi kapcsolatban lehet lenni. Azok a szülők,
akik érzelmileg elérhetők a gyerek számára, azok a szülők az értékeiket
át tudják adni a gyerekeiknek. És lehet, hogy valakinek kétszer annyi
értéke van, de ha nem tárja föl magát, nem mutatja meg magát, ha
nincsenek a kitüntetett idők, ha nincsen az a fantasztikus idő, amit
csak te meg én, ha nincsen az, amit itt hallottunk, hogy „Én most azt
tudom, hogy te egy olyan valaki vagy, aki magad mellé vettél engem.”,
akkor az értékek elsikkadnak. Ez a harmadik szempont. Elváltozott
előttük, és ennek óriási következményei vannak.
(4) Mi történik, amikor az Isten, de hát az emberi
kapcsolatainkban is így van, megyünk egy mélység felé, föltárjuk
magunkat, megmutatjuk az arcunknak valami olyan vonását, amit hétköznap
nem szoktunk megmutatni, és ez sokszor félelmet kelt, mert nem gondoltuk
volna, hogy ez is benned van. Sokszor megijedünk akkor, amikor a másik
föltárja magát. Mert azzal még nem találkoztunk, nem is tudjuk, hogy
azzal mit kell kezdeni, és ez sokszor nem csak a félelmet keltő
tulajdonságokkal van így, mikor egyszer valaki, aki nyugodt természetű
fölcsattan. Hát persze, egy picit megijedünk tőle. Hát sokszor a
közelségtől is megijedünk, sokszor a bizalomtól is megijedünk. Sokszor
óriási kincsektől, amit valaki föltár, attól is hátrahőkölünk, hogy
„Jajjaj-jaj, ez felelősség lesz most nekem, mit kezdjek ezzel?” Hát
sokszor a mélységektől is meg tudunk ijedni, pedig azok óriási kincset
hordoznak. Nem véletlen tehát, hogy amikor szívében elváltozik Jézus, és
valami, hát valami ragyogást odahoz, mi emberek vagyunk, és mi ettől is
megijedünk.
Jézusnak a következő gesztusa az, hogy odalép hozzájuk, és
ráadásul ugye ezzel lép oda hozzájuk: „Ne féljetek!” Vagyis elfogadja és
elismeri, hogy bár ő a legnagyobb kincset mutatja itt meg, az örök
életnek a föltámadott valóságnak a szépségét, az énbennem éppen kelthet
félelmet. Nem szid le engem azért, mert én még a széptől is félek, vagy
az érték megijeszt engem, mert hogy még azt se tudom, mit kezdjek vele,
hanem odalép hozzám és azt mondja: „Ne féljetek!” Emlékszem, volt egy
olyan tanárunk, bizonyos foglalkozások voltak, és nézte, hogy hol
tartunk, és mennyire jutottunk előre a feladatokban. Ez a tanár nagyon
gyakran azt tette, amikor ott volt a mi padunknál, egyszerűen csak
odatette a kezét a vállunkra, és úgy nézett bele a füzetbe, vagy a
dolgozatunkra. Teljesen más volt az, miközben én ott szorongtam és
izgultam, hogy jó lesz-e, meg tudom-e oldani, s a tanár odajött, és
miközben éppen egy záró dolgozatot írtam, vagy témazárót, aközben a
kezét rátette a vállamra. Hát egyszer csak oly sok szorongásom,
aggodalmam tudott ott föloldódni. Egyszer csak ki tudtam magamból hozni
azt, ami bennem volt.
A negyedik pont tehát így szól: „Odalépett hozzájuk.” (És az ötödik – tulajdonképpen át is mentem ebbe…)
(5) „Megérintette őket.” Van, hogy mi, a félelmünkben, a
bizonytalanságunkban nem tudunk elindulni, és de nagy dolog az, hogy itt
Jézus odalép hozzájuk, és ráadásul meg is érinti őket. Egy nagyon
érdekes kutatás, azt nézték, telefonfülke, a telefonfülkében otthagyja
valaki a pénztárcáját – persze tudatosan – és megvárja azt, hogy lássa,
hogy már valaki szeretne bemenni a telefonfülkébe, és mikor látja, hogy
már valaki, aki ott vár, akkor kijön a telefonfülkéből, és egyszerűen
látszólag véletlenszerűen, ahogy elmennek egymás mellett, ő hozzáér
ahhoz, aki be fog lépni a telefonfülkébe. Képzeljétek el, hogy ha ez az
ember véletlenszerűen is csak hozzáér a másikhoz, akkor többszörösére nő
a valószínűsége annak, hogy az illető, aki belépett a telefonfülkébe,
és látja ott a pénztárcát, utánaszalad és visszaadja neki. Ha nem ér
hozzá, akkor töredéke lesz az esélye annak, hogy az illető odaszaladjon
és megpróbálja megkeresni a pénztárca gazdáját. Ennyi múlik egy
érintésen. És ezért nem véletlen, hogy Jézus tudja, hogy igen, van olyan
helyzet, amikor szükségünk van arra, hogy megérintsenek bennünket.
A megérintés nyilván szimbolikusan azt is kifejezi, hogy a
félelem valamiképpen távolságot tart köztem és az Isten között, és ahogy
ő megérint engem, ez azt jelenti, hogy valamiképpen egyek lehetünk,
valamiképpen ez a távolság legyőzetik, és mi ténylegesen az érintésben
valami egységben állunk ott.
(6) És így jön az utolsó pont, ez különösen is izgalmas, a
fordításunk így szólt: „ A hegyről lejövet Jézus a lelkükre kötötte.”
Tulajdonképpen a görög szónak két jelentése van. Az egyik: meghagyta
nekik, megparancsolta nekik; a másik pedig: megbízta őket valamivel. S
ez milyen gyönyörűséges dolog, ez a szó, ahogy két jelentésárnyalatot
hoz, ez mit jelent? Először van az, hogy megbízza őket, a másik pedig,
hogy miután megbízta őket, lehet őnekik megparancsolni valamit. Van a
bizalom, és azután a parancs. Nem egyszerűen csak azt mondja: „Márpedig
most az a törvény, hogy…” Itt van egy gyönyörű folyamat. Először is
bízik bennük, és utána megbízza őket.
Nem elég, hogy valaki bízik bennünk. Ma nagyon mondják ezt:
óriási dolog, az kell az élethez, hogy bízzanak bennünk. Jó, kapunk
bizalmat, és… Nem, az élethez nem elég, hogy kapunk bizalmat. Arra is
szükségünk van, hogy akik bizalmat adnak nekünk, néha meg is bízzanak
bennünket ezzel-azzal, hogy az valamilyen irányt adjon az életünknek.
„Bízok benned, és ezért megbízlak most azzal, hogy…” Nem elég csak
bízni, de a másik sem elég: állandóan megbízni valakiz ezzel-azzal,
főleg megparancsolni neki ezt-azt.
Itt ebben a hatodik pontban gyönyörű, hogy ez a kifejezés átöleli
ezt az egész gazdagságot, hogy Jézus bízik a tanítványokban, ezért
bízza meg őket valamivel, és ezt úgy is mondhatnánk, hogy megparancsolta
nekik. Amikor a szentírásban az van, hogy Jézus a búcsúbeszédében azt
mondja: „Az az én parancsom, hogy szeressétek egymást.” Ugyanez a
kifejezés szerepel benne. Tehát amikor Jézus azt mondja: „Az az én
parancsom, hogy szeressétek egymást.”, úgyis fordíthatnánk, „Jézus
megbízta a tanítványait azzal, hogy szeressék egymást.” Bízott bennük,
és azzal bízta őket meg, hogy ezentúl akkor szeressék egymást úgy,
ahogyan ő szereti őket.
Azért ez egy gyönyörű finomságot hoz, és gyönyörűen tárja föl
azt, mit jelent az, amikor az Isten parancsol az embernek. Hogy ez a
parancs nem a katonatisztnek a baka felé elhangzó szava, hanem annál
sokkal többről van szó.
Most megnéztük akkor ezt a hat pontot, tehát maga mellé vette, külön
velük, elváltozott előttük, odalépett hozzájuk, megérintette őket,
megbízta őket és megparancsolta nekik. Ez a beavatásnak egy nagyon
sajátos íve ebben a történetben. És ezért a zárómondatok…
Ezért nagy lehetőségünk az, hogy ezekhez a pontokhoz megkeressük a
saját életünkből a kapaszkodókat. Hol éltem én ezt meg a hétköznapi
életemben? Majd pedig egy következő lépéssel azt mondhatom: Hát ha én
emberi kapcsolataimban ezekről őrzöm a tapasztalatot, akkor tudhatom,
hogy Isten valahogy ugyanígy van velem, csak ennél még sokkal szebben.
De hogyha egyik-másik pontra valamelyikőtök azt mondja, hogy „Ilyet én
nem találok.”, pedig szerintem mindenkinek van ilyen, de azt mondja „Nem
találok.”, akkor a következőt lehetne tenni. Akkor legyél te az a
valaki, aki ezeket megteszed másokkal, mert akkor te is a másik oldalról
részesedni fogsz abból, amit adsz.
Gyönyörű dolog az, hogyha mi valamit nem kaptunk az élettől, az
nem teszi lehetetlenné ezt, hogy azt ne adjuk. És miközben adunk
valamit, amit esetleg konkrétan és közvetlenül nem kaptunk, egyszer csak
a másikon keresztül, akinek adtunk, részesedünk abból. Ez az életnek
egy nagyon szép, csodás titka. Ez a mai evangélium tehát egy sajátos
beavatási történet, és ahogy megtaláljuk a kapaszkodókat, a támpontokat a
saját élettörténetünkben a mai evangéliumhoz, ez tulajdonképpen a
beavatásunkat is valamiképpen tükrözi.
