2011. április 21. – NAGYCSÜTÖRTÖK
Kövi Szűz Mária templom – Pál Ferenc atya
Olvasmány (Kiv 12,1-8.11-14)
Akkor az Úr azt mondta Mózesnek és Áronnak Egyiptom földjén: ,,Ez a
hónap legyen nálatok a hónapok kezdete, ez legyen az első az esztendő
hónapjai között. Szóljatok Izrael fiainak egész közösségéhez, és
mondjátok nekik: Ennek a hónapnak a tizedik napján vegyen mindenki,
családonként és házanként, egy-egy bárányt! Ha háznépének száma kevés
egy bárány elfogyasztásához, vegye maga mellé háza legközelebbi
szomszédját, annyi személyt, amennyi elég egy bárány elfogyasztásához. A
bárány hibátlan, hím, egyesztendős legyen! Ugyanezen szabály szerint
kecskegidát is vehettek. Aztán tartsátok őrizet alatt ennek a hónapnak a
tizennegyedik napjáig! Akkor estefelé vágja le azt Izrael fiainak egész
sokasága! Vegyenek a véréből, és kenjék be mindkét ajtófélfát és a
szemöldökfát azokban a házakban, amelyekben elfogyasztják. A húsát pedig
egyék meg azon az éjszakán, tűzön sütve, kovásztalan kenyérrel, keserű
salátával! Így egyétek: derekatokat övezzétek fel, sarutok legyen a
lábatokon, bototokat tartsátok a kezetekben, és sietve egyétek, mert az
Úr Pászkája (vagyis: Átvonulása) ez. Átvonulok ugyanis azon az éjszakán
Egyiptom földjén, megölök minden elsőszülöttet Egyiptom földjén, embert,
állatot egyaránt, és ítéletet tartok Egyiptom minden istenén: én, az
Úr. Ez a vér jel lesz számotokra a házakon, amelyekben lesztek. Én
meglátom a vért, elvonulok mellettetek, és nem ér benneteket pusztító
csapás, amikor megverem Egyiptom földjét. Legyen azért ez a nap emléknap
nálatok: üljétek meg nemzedékről-nemzedékre, mint az Úr Ünnepét, örök
szertartásként!
Szentlecke (1Kor 11,23-26)
Mert az Úrtól kaptam, amit átadtam nektek, hogy az Úr Jézus azon az
éjszakán, amelyen elárulták, fogta a kenyeret, hálát adott, megtörte, és
így szólt: ,,Ez az én testem, amely értetek adatik. Ezt tegyétek az én
emlékezetemre!' A vacsora után ugyanígy fogta a kelyhet is, és így
szólt: ,,Ez a kehely az új szövetség [Jer 31,31] az én véremben.
Tegyétek ezt, ahányszor csak isszátok, az én emlékezetemre!' Mert amikor
ezt a kenyeret eszitek, és ezt a kelyhet isszátok, az Úr halálát
hirdetitek, amíg el nem jön.
Evangélium (Jn 13,1-15)
A Húsvét ünnepe előtt Jézus tudta, hogy eljött az ő órája, hogy
átmenjen e világból az Atyához, mert szerette övéit, akik a világban
voltak, mindvégig szerette őket. A vacsora alkalmával, amikor az ördög
már szívébe sugallta Júdásnak, az iskarióti Simon fiának, hogy elárulja
őt, Jézus tudva, hogy mindent kezébe adott az Atya, és hogy Istentől
jött el és Istenhez megy, fölkelt a vacsorától, letette felsőruháit,
fogott egy kendőt és maga elé kötötte. Azután vizet öntött a mosdótálba,
és mosni kezdte a tanítványok lábát, majd megtörölte a kendővel, amely a
derekára volt kötve. Amikor odaért Simon Péterhez, az így szólt hozzá:
,,Uram, te mosod meg az én lábamat?' Jézus azt felelte neki: ,,Amit
teszek, azt te most nem érted, de majd később meg fogod érteni.' Péter
erre így szólt: ,,Az én lábamat ugyan meg nem mosod soha!' Jézus azt
felelte neki: ,,Ha nem moslak meg, nem lesz részed velem.' Akkor Simon
Péter ezt mondta: ,,Uram, ne csak a lábamat, hanem a kezemet és a
fejemet is!' Jézus azt felelte: ,,Aki megfürdött, annak elég, ha csak a
lábát mossák meg, akkor egészen tiszta. Ti is tiszták vagytok, de nem
mindnyájan.' Tudta ugyanis, hogy ki az, aki elárulja őt, azért mondta:
,,Nem vagytok tiszták mindnyájan.' Miután megmosta a lábukat és fölvette
felsőruháit, újra leült, és azt mondta nekik: ,,Tudjátok-e, mit tettem
veletek? Ti úgy hívtok engem: ,,Mester
és ,,Uram, és jól
mondjátok, mert az vagyok. Ha tehát én, az úr és a mester megmostam a
lábatokat, nektek is meg kell mosnotok egymás lábát. Mert példát adtam
nektek, hogy amint én tettem veletek, ti is úgy tegyetek.
Szentbeszéd
(Évi, kérlek jöjj előrébb, és aztán ti kedves többiek, zárkózzatok
föl, mert ott már az ajtók között állnak sokan, és hogy legalább
valamennyire itt tudjunk lenni, benn tudjatok lenni.)
A mai evangélium az utolsó vacsorának a leírása, olyan döbbenetes
mélységű és hallatlanul megrázó paradoxonokban beszél. Kiválasztottam
ezek közül négyet, szeretnék erről, mindegyikről csak néhány-néhány
mondatot szólni.
(1) Azt mondja a szent író „Jézus pontosan tudta, hogy elérkezett
az idő, hogy itt van az óra, hogy át kell mennie ebből a világból.” Ha
legpontosabban fordítjuk ezt az igét, ténylegesen így fordítjuk: átmenni
ebből a világból. Nem egyszerűen csak elmenni ebből a világból, hanem
átmenni ebből a világból. Közben pedig, hogy a paradoxon hogyan szól,
miközben pontosan tudta, hogy az egész élete bizonyos szempontból egy
átmenetel ebből a világból vissza az atyához, hogy „Az Atyától jöttem,
átmegyek ezen a világon, és az Atyához megyek vissza.”, miközben az a
harmincegy-két év tulajdonképpen egy átmenetel, aközben – azt mondja a
szent író – „…és szerette övéit, akik a világban voltak, mindvégig
szerette őket.”
Micsoda döbbenetes dolog az, hogy valaki képes úgy élni az
életet: ez egy átmenet, ez egy átmenetel, és közben pedig teljesen benne
lenni. Milyen könnyen sarkítunk egyik vagy a másik irányba. Vannak
olyanok, s mi magunk is néha biztosan ilyenek vagyunk, hogy egészen
beleragadunk ebbe a világba. Szó sincs akkor itt átmenetelről, hát úgy
beleragadtunk, minthogyha…
A másik pedig, mikor valaki talán meg akarja úszni azt, hogy
ennek a világnak sokféle dolgába úgy nagyon beleragadjék, vagy talán
akár a fájdalomtól, vagy a szenvedéstől akarja megkímélni magát, és
akkor látszólag úgy fölülemelkedik ennek a világnak, az emberi
kapcsolatoknak nagyon sokféle formáján, ízén és színén, akkor viszont ő
szó sincs róla, hogy „szerette övéit, mindvégig szerette őket”, hanem
hát akkor ő egyszerűen csak elszakadt ettől a világtól, de nem átment
rajta.
Az első gondolat így szól: Jézus az a valaki, aki nagyon
mélységesen élte meg ezt a paradoxont, hogy egyszerre volt nagyon bent a
világban, mindvégig bent a világban, nem is akárhogy a világban, és
közben tudta, hogy ez nem más, mint átmenetel ezen a világon, és a
kettőt egyszerre élte. És akkor, hogyha ezt a gondolatot továbbvisszük,
milyen megrázó ez, hogy akkor Jézus, miközben az a harmincvalahány éve
egy átmenet ezen a világon, ő tudta szeretni mindazt, ami átmeneti.
Szerette az átmenetit. Mindvégig szerette mindazokat és mindazt, ami
múlékony, ami időhöz kötött, ami múlandó és halandó és esendő.
Tulajdonképpen Jézus egy gyönyörű szép dolgot mutat meg, ez pedig az,
hogy elkezdi szeretni az Örök Isten az egészen múlandó, egészen
törékeny, egészen átmeneti világot. Hogy ezt ő nagyon kitartóan és
hűségesen szereti.
Ebből tulajdonképpen azt mondhatnánk, hogy akkor ez azt jelenti,
hogy a tökéletes szeretet a tökéletlen szeretete. A tökéletes szeretet,
amikor a tökéletlent szeretem, és Jézus éppen ezt tette. És azért volt
tökéletes a szeretete, mert a legtökéletlenebbet is ezzel a kitartó
szeretettel tudta szeretni. Milyen nagy dolog az, hogy valamit
megsejthetünk abból, hogy mit jelent a tökéletlent szeretni, az
ideig-óráig valót, az esendőt, a gyarlót, a kiszolgáltatottat, a
megtépázott arcút. De nagy dolog az, hogy akkor jutunk leginkább a
szeretetnek a tökéletességére, amikor az egészen tökéletlent is
nekilátunk szeretni.
(2) Azt mondja a szent író: „Jézus tudta, hogy az Atya a kezébe
adott mindent.” Majd mivel folytatódik az evangélium? És Júdás megy, és
elárulja őt. Hát akkor ez hogy van? Hát nem megrendítő, hogy éppen azt
mondja, mindent a kezébe adott, de azért Jézussal is nagyon sok minden
megtörténhet. Ez a paradoxon, hogy miközben Isten az életünket a
kezünkbe adta, hogy tartsuk az életünket, hogy vigyük az életünket,
aközben a fiát sem kímélte meg attól, hogy ővele is nagyon sok minden
megtörténhessen. És akkor ez azt jelenti, hogy attól, hogy az élet a
kezünkben van, attól még nem szabadulunk meg az életnek attól a
vonásától, hogy velünk is nagyon sok minden megtörténhet.
Most akkor az a kérdés, hogy ebből a hallatlan esendőségünkből,
kiszolgáltatottságunkból, hogy bármelyikünkkel bármi megtörténhet,
hogyan lesz az, amiről Jézus esetében a szent író azt mondja „de az Atya
mindent a kezébe adott”? Hogy közelítsük meg ezt a döbbenetes
ellentmondást? Mária esetében is látjuk ugyanezt a feszültséget.
„Üdvözlégy kegyelemmel teljes!” és közben ő az, aki el kell, hogy
veszítse a saját fiát. Mit jelent ez az ellentmondás a mi életünkben?
Itt is egy nagyon egyszerű gondolatig juthatunk. Annál inkább van
valóban az egész életünk a kezünkben, minél inkább adjuk az életünket
Isten kezébe. Annál inkább adatik az egész élet az én kezembe, én minél
inkább adom Isten tenyerére a saját életem. És ezért mondhatja az író
Jézusról „Ő pontosan tudta, hogy mindent az Ő kezébe adott az Atya.” Nem
azért, mert ne történhetne meg vele az igazságtalanság, a fájdalom és a
szenvedés, a kereszthalál, és minden, amit meg fogunk ünnepelni holnap
és holnapután, hanem azért van az élete egészen a kezében, mert Ő az
életét az Isten kezébe helyezi.
(3) A Mester, bár úr és mester, megmossa a tanítványai lábát. Ez
talán a számunkra is legnyilvánvalóbb ellentmondás és paradoxon, s Szent
Benedek reguláját egyszerűen nem győzöm elégszer idézni nektek. Hogy
tud egy ilyen zseniális mondat megszületni, hogy vegye tudomásul a
főapát azt, hogy nem az egészséges emberek fölötti uralomra kapja a
megbízást, hanem a beteg lelkek gyógyítására. Hogy minél inkább valaki
mesternek vagy úrnak mondható, annál inkább kapja a gyógyításnak a
szolgálatát. Annál inkább az a dolga, és az a tehetsége, hogy a lehető
leginkább fölismerje azt, hogy kinek mikor mire van szüksége.
Hadd idézzek most egy kedves feleséget, ez a feleség egy mester.
Néhány nappal ezelőtt ez a feleség a következőt mondta nekem: „Feri,
most már tizenvalahány éve vagyok házas, rájöttem valamire. A férjemnek
igazából két dologra van szüksége. Az egyik: átölelő melegségre, a
másik: szabadságra.” Ez is egy paradoxon. „Hát a férjemnek erre a két
dologra van leginkább szüksége: átölelő melegségre, és hogy engedjem el,
ha akarja, és szabadságra.” Megcsillant a szeme ennek a feleségnek, és
azt mondja: „És tudod, most azzal foglalkozom, hogy rájöjjek, hogy mikor
melyikre van szüksége, most itt tartok.” Ezért erre a feleségre azt
mondom, hogy mester, mert az van benne nagyon elmélyülten, hogy hogyan
lehetnék leginkább szolgálatára annak, akivel együtt élek. Nem is akarom
ezt tovább mondani.
(4) „Tudjátok-e, hogy mit tettem veletek? – kérdezi Jézus – Most
akkor ezután ti is mossátok meg egymás lábát!” S úgy elgondolkodtam
ezen, hogy a ma világában ez a mondat tudjátok, hogy hangozna? Valahogy
úgy „Na, hát akkor azt a parancsot adom nektek, most már mindenki
tanulja megmosni a saját lábát! Hát vegyétek magatokra az élet
felelősségét, és tessék, álljon neki mindenki a saját lábát megmosni.”
De hogy Jézusnak a logikája nem ez. „Mostantól kezdve mossátok meg
egymás lábát.” És ez mit jelent? Tulajdonképpen mi 2000 évvel Jézus után
egy nagy titoknak a tudói vagyunk. Ez pedig az, hogy ne sarkítsunk
egyik vagy a másik irányba. Nagyon sokáig élhettük úgy az életet, hogy a
saját életünkért a felelősséget kevésbé vállaltuk, inkább azt mondtuk:
„Te vagy felelős énértem.” És ezért a kapcsolatainkban, a családunkban, a
nemzetünkben, és, és, és… még az egyházunkban is az életünkért nagyon
szerettünk másokat felelőssé tenni. És így képzeltük el a
kölcsönösséget, hogy egymásért vagyunk felelősek, de közben e mögé
elrejtettünk valamit, akkor azért a saját életünkért legyünk kevésbé
felelősek. Legyen mindenki más nagyon felelős énértem. Azután változott
egy nagyot a világ. Ezt lesöpörtük, és azt mondtuk: „Micsoda
kiszolgáltatottság, micsoda függőség! Most már aztán mossa meg mindenki a
saját lábát! Most mindenki vállaljon felelősséget a saját életéért, s
mindenki hozza ki a saját életéből azt, amit tud.” És teljesen elveszett
az, hogy mit jelent egymásért felelősséget vállalni, vagy hogy megmosni
egymás lábát.
2000 évvel később ezt a kettőt most már együtt látjuk. Vagyis,
hogy például a házastársi kapcsolatban, a baráti kapcsolatainkban, a
közösségi kapcsolatainkban teljes egészében vállaljunk felelősséget
magunkért, és miközben teljesen felelősséget vállalunk magunkért,
aközben legyünk szolgálatára másoknak. És ezt a kettőt egyszerre kellene
gyakorolnunk, nem csak az egyiket, és nem csak a másikat. Mert ahogyan
az emberi kapcsolatainkban látjuk, éppen amikor valamelyik irányba
sarkítunk, maga a kapcsolat szokott sérülni. Mind a két irányba ha
sarkítunk, a kapcsolat sérül.
Milyen gyönyörű az, ahogy Jézus azt mondja: „Meg kell, hogy
mossam a te lábad – bár te is meg tudnád mosni a sajátodat – azért, hogy
közünk legyen egymáshoz. De ez egyáltalán nem jelenti azt, kedves
Péter, hogy te a saját életedért ne vállaljál felelősséget. De azért
mosom meg én a te lábad, mert különben nem tudunk kapcsolatban lenni, és
közösségben lenni egymással.” Ezért tehát ezt a két dolgot egyszerre
szeretnénk megélni. Teljesen felelősséget vállalni magunkért, és a saját
életünkért, és közben, Jézus mintájára, szolgálatára lenni éppen
azoknak, akiket a felelősségvállalásunk révén már nem terhelünk túl
azzal, hogy ők legyenek felelősek a mi életünkért.
Milyen nagy dolog az, ahogyan Jézus, miközben átmegy ezen a
világon, aközben megtanít bennünket az átmeneti tiszteletére, és az
átmeneti szeretetére. És de nagy dolog az, hogy mi az Ő tanítványai
vagyunk, hogy minket Ő hívott egybe, hogy Ő szólított meg bennünket, és
hogy mi azon az úton járunk, ahol gyakorolhatjuk a teljességnek az
elsajátítását, ami azt jelenti, hogy gyakoroljuk a tökéletlen
szeretetét.
