Jn 10,1-10 - HÚSVÉT 4. vasárnapja, A év.

2011.05.15.

Megosztom
Elküldöm

2011. május 15. – Húsvét 4. vasárnapja – A év

Kövi Szűz Mária templom – Pál Ferenc atya

Olvasmány (ApCsel 2,14a.36-41)

Akkor Péter, aki a tizeneggyel ott állt, felemelte szavát, és beszédet intézett hozzájuk: ,,Zsidó férfiak, és Jeruzsálem összes lakója! Tudjátok meg ezt, s halljátok szavamat! Tudja meg tehát Izrael egész háza teljes bizonyossággal, hogy Isten Úrrá és Krisztussá tette őt, azt a Jézust, akit ti keresztre feszítettetek!' Amikor ezeket hallották, szívükben megrendültek. Így szóltak Péterhez és a többi apostolhoz: ,,Mit tegyünk, férfiak, testvérek?' Péter azt felelte nekik: ,,Tartsatok bűnbánatot, és mindegyiktek keresztelkedjék meg Jézus Krisztus nevében bűneitek bocsánatára; akkor megkapjátok a Szentlélek ajándékát. Mert az ígéret nektek szól, valamint a ti fiaitoknak, és mindazoknak, akik távol vannak [Iz 57,19], de akik közül mindenkit meghív magához a mi Urunk Istenünk.' Számos egyéb szóval is bátorította és buzdította őket: ,,Mentsétek meg magatokat ettől a gonosz nemzedéktől!' Azok tehát megfogadták szavát és megkeresztelkedtek; körülbelül háromezer lélek csatlakozott aznap hozzájuk.

Szentlecke (1Pét 2,20b-25)

Hiszen miféle dicsőség az, ha vétkeztek, és azért viselitek el a pofonokat? De ha jót cselekedtetek, és békével tűrtök, ez kedves Isten előtt. Hiszen erre vagytok hivatva, mert példát hagyva nektek, Krisztus is szenvedett értetek, hogy az ő nyomdokait kövessétek. Ő, aki bűnt nem cselekedett, s álnokságot sem találtak szájában [Iz 53,9], aki, mikor szidalmazták, maga nem szidalmazott, mikor szenvedett, nem fenyegetőzött, hanem rábízta magát az igazságos Bíróra; aki a mi bűneinket maga elviselte testében a fán, hogy a bűnöknek meghalva az igazságnak éljünk; az ő sebe által gyógyultatok meg. Mert olyanok voltatok, mint a tévelygő juhok [Iz 53,5k], de most megtértetek lelketek pásztorához és felügyelőjéhez.

Evangélium (Jn 10,1-10)

,,Bizony, bizony mondom nektek: Aki nem az ajtón megy be a juhok aklába, hanem máshol oson be, az tolvaj és rabló. Aki pedig az ajtón megy be, az a juhok pásztora. Ennek ajtót nyit a kapus, a juhok pedig hallgatnak a szavára. Juhait a nevükön szólítja, és kivezeti őket. Amikor mindegyiket kiengedi, előttük megy, a juhok pedig követik őt, mert ismerik a hangját. Idegen után pedig nem mennek, hanem elfutnak tőle, mert az idegenek hangját nem ismerik.' Ezt a példabeszédet mondta nekik Jézus, de ők nem értették, mit mondott. Jézus ekkor ismét szólt: ,,Bizony, bizony mondom nektek: Én vagyok az ajtó a juhok számára. Mindnyájan, akik előttem jöttek, tolvajok és rablók, s a juhok nem is hallgattak rájuk. Én vagyok az ajtó: aki rajtam keresztül megy be, üdvözül, bejár és kijár, és legelőre talál. A tolvaj csak azért jön, hogy lopjon, öljön és pusztítson. Én azért jöttem, hogy életük legyen, és bőségben legyen.

Szentbeszéd

Azt mondja Jézus: „Azért jöttem, hogy életük legyen, és bőségben legyen.” Engedjétek meg, hogy különösebb okosságok, remélem aztán főleg valamiféle okoskodás nélkül, vagy e helyett, egyszerűen csak néhány történetet hadd mondjak el nektek. Néhány hallatlanul egyszerű történetet, saját szubjektív szűrőmön keresztül át eresztve, amik az utóbbi napokban értek engem, hogy mit jelentett nekem az, hogy bőségben lenni, és bőséges életet kapni Istentől. Erről szeretnék nektek néhány történetet mondani. És nyilván nem azért, hogy leragadjatok az én történeteimnél, hanem hogy ennek kapcsán rátaláljatok a sajátjaitokra.

Az első, s talán innen indulnék, egy ellenpontozásból, mert ez egy hete történt velem, már több is egy picit, és nem tudok ettől az élményemtől elszakadni. Ez pedig az, hogy bekapcsoltam egy hírműsort, és a hírműsornak a végén a televízióban időjárás-jelentést adtak. Az időjárás-jelentésnek a vége felé azt mondja a meteorológus: „Hétfőn, kedden és szerdán 21-24 fok között lesz a hőmérséklet.” S utána hozzátesz egy fél mondatot: „Ez ilyenkor az elvárható hőmérséklet.” Hát ez engem nem hagy nyugton. Mi az, hogy elvárható hőmérséklet? Most lenne először is egy kérdésem: Kitől várja el? Hát hova, hova tekint, hova pillant, hogy most… hova kell nézni, kinek kell mondani? Hát tudjátok, hova lettünk így, a XXI. század elején, hogy egyáltalán kialakul ez a gondolat, hogy a hőmérséklet elvárható? Mi az, hogy a hőmérséklet elvárható? Hát olyan van, hogy középhőmérséklet, vagy megszokott hőmérséklet, vagy amit szeretnénk hőmérséklet, vagy az ilyenkor szokásos hőmérséklet, ezeket mind el tudom képzelni. De elvárható időjárás, elvárható hőmérséklet? Azért hozom ezt ide, mert hátha még mármost az időjárással kapcsolatosan is így vagyunk, tehát elvárom a Földtől, hogy keringjen a Nap körül, az a minimum, hogy így járjon el. És én ezt mondom itt, megvetve a kis lábamat, hát szóval hogyha eljutunk oda, hogy azt gondoljuk, hogy már az időjárást is elvárjuk, akkor én szerintem ebből a szemléletmódból az élet bőségéből semmit nem lehet megtapasztalni, de éppenséggel semmit. Mert akkor, hogyha az elvárható napsütéses 24 fok ér bennünket, akkor azt mondjuk: „Igen, ez volt az elvárható.” Hát az milyen hála, vagy milyen öröm, vagy milyen bőség? A minimum volt, kérem szépen. Ezt nem is akarom tovább mondani.

Amikor Jézus ezt mondja, hogy életük legyen, és bőségben legyen, az éppen az ellenkező irányban van, mint a ma emberének a gondolata, akiből ki is szakad egy ilyen, hogy „elvárható hőmérséklet”. S tudjátok, most annyira foglalkoztat ez, elmondtam délután tegnap az idősebb és betegebb testvéreinknek, akik készülnek jövő vasárnapra a betegek szentségének a fölvételére. Jelentkezett egy idős hölgy, egy nagyon kedves valaki, és azt mondja: „Nem lehet az, Feri atya, hogy valahogy eltévesztette ezt a szót, hogy talán nem is tudta pontosan a jelentését?” Na, látjátok, ez a bőséges élet. Hogy én 10 perce puffogok valamin, és ő akkor egy ilyen szép, egy ilyen hallatlan, nyitott szívű gondolattal jött, hogy lehet, hogy eltévesztette, hát lehet, hogy ő se gondolja azt pont úgy. Hát ez aztán nagyon szíven érintett engem. Milyen fantasztikus, hogy valakinek erről, az én puffogásomról egy ilyen szép gondolat tud eszébe jutni.

Ma reggel az elsőáldozó gyerekek ültek itt 19-en és beszélgettem velük. Azt volt aztán a kérdés: Mondjátok meg nekem, szerintetek mi a jó abban, hogy mi tudunk találkozni valakivel, akit szeretünk, meg aki szeret bennünket? Mert hát hiszen az áldozás tulajdonképpen ez: találkozunk valakivel, akit szeretünk, és aki szeret minket. Mi ebben a jó? Ült itt elöl egy kisfiú, hát 9 éves. A 9 éves kisfiú azt mondja: „A találkozás valakivel azért jó, mert akkor ővele lehet jót tenni. Ha valakivel jót tudok tenni… – nem itt volt a vége, még csak most kezdte – akkor az azt jelenti, hogy ő a barátom lesz. Ha a barátom lesz, akkor ő megmutatja nekem az életét, – és akkor ezt a kifejezést használta –, és ahogy én bekukkantok az ő életébe, sok dologra jöhetek rá.” Ezt mondta. Hát tulajdonképpen egy-két ilyen mondat nekem egy napra elég. Levezette itt elsőáldozás előtt csuklóból, s aztán ez a kisfiú elsőáldozás után lejött a sekrestyébe, nagyon komolyan elém állt, és a következőt mondja: „Feri atya, most már eljött az ideje annak, hogy mi négyszemközt is beszélgessünk.” Hát ha eljött, akkor eljött, biztos, hogy jól látja, úgyhogy meg is beszéltünk egy időpontot, négyszemközt hogyan tudunk találkozni.

Eltöprengtem azon, egy emlékemen. Néhány héttel ezelőtt hétköznapi mise volt. Itt ültek legalább nyolcan-tízen fekete ruhában. Én ahogy kijöttem, nem számítottam erre, és nem volt gyászmise, nem értettem, hogy mit keres itt 8-9 ember feketében, hát látszott, hogy gyászolók. Kicsit elkezdtem szorongani, izgulni, hogy jaj, valamit elfelejtettem, valamit elrontottam, de hát nem, nem… S végül az egész gyászoló család, egy nagy család lejött a sekrestyébe, és azt mondják, hogy „Hát, mi vidékről, messziről jövünk – mondja az 50 év körüli férfi – nekem meghalt az édesanyám. És azért jöttünk most el ide, mert az én édesanyámnak a végrendeletében volt egy mondat: <<Hogyha én meghalok, menjetek el a Feri atyához, és köszönjétek meg neki, hogy én az ő előadásait hallgathattam.>>” De most várjatok, hogy miért, várjatok csak. Itt most nem rólam szól a történet, hanem erről a néniről. Mert azt mondja a fia, persze könnyes a szeme, és azt mondja: Hát képzeld el, Feri atya, elmondjuk neked azt, hogy a mi édesanyánk haldoklott egy vidéki kórházban. Lógtak belőle a csövek minden felől, már semmi mást nem tudott, azt kérte, hogy rakják a fejére a fejhallgatót, és hallgatta az előadásokat. Volt, egy kicsit jobban volt, az előadásokat hallgatta, és nevetett az anyukánk. Jött az orvos, hogy beadjon neki valamilyen injekciót, s ő tudta, hogy haldoklik a néni, a néni is tudta. S az orvos azt mondta, hogy „Ezt nem hiszem el, én még így embert nem láttam elmenni ebből a világból, hát mit hallgat maga?” És ekkor a néni úgy haldoklás közben azt mondja: „Hát doktor úr, hallgassa csak meg, ez nagyon jó.” És vidékről fölutaztak, fölültek a vonatra, idejöttek, és azt mondták: „Ennyit akartuk, ezt csak el akartuk mondani, ennyivel tartoztam az édesanyámnak.” S mentek el. És akkor… talán nem értitek félre, mert én most a saját szubjektív szűrőmön keresztül mondom el, hogy nekem mit jelent az, hogy az élet, amit bőségben ad az Isten. Ezért most még egy ilyet megengedek magamnak.

Kedves ismerősöm, erre a fél 10 órai misére járnak ide, azt mondja: „Feri, hát érdekes dolog történt. Mentem föl este a szobába, hogy a gyerekeket megnézzem 10 óra körül, hogy alszanak-e már. Hát azt hallom, hogy fönn, az egyik szobából a te hangod hallatszik. Gondoltam, hogy a feleségem hallgat valamit, de nem, a 8 éves fiam hallgatta. És akkor bekopogok hozzá, bemegyek: Hát fiam, hát te mit csinálsz? – A Pál Ferit hallgatom. – Miért, érted te, hogy mit mond? – Nem, én nem, de olyan megnyugtató a hangja. Tudod, apa, be szoktam rakni, és olyan jól elalszom.” Hát, ez se tőlem jön, az biztos. Az Isten adja bőségesen.

Zárásként… mondok még kettőt. De, hú, azért ez fájdalmas lesz, a következő, az fájdalmas is lesz. A héten eltemettem egy 17 éves fiatalembert. A 17 éves fiatalembernek az édesanyja odajött hozzám a ravatalozóban, még mielőtt elkezdtük volna a szertartást, és azt mondta: „Feri atya, én szeretnék a fiam koporsója előtt néhány szót szólni. Ott szabad-e?” Mondtam neki, hogy szabad, de magam is egy kicsit zavarban voltam, hogy hát fog-e ez menni, hogy egy édesanya a saját 17 éves fia koporsójánál hogy fog ő tudni beszélni? S végül akkor átadtam neki a szót egy megfelelő helyen, és ahogy mondta, hogy hát, akkor most ő és ő beszélhet, az édesanya szólhat, persze hogy elkezdett zokogni. Hát akkor aztán pláne zavarba jöttem, most nem tudom akkor, hogy lesz. De mindegy, vártunk egy picit, vártunk egy percet, és végül az édesanya oda tudott jönni, a mikrofon elé állt, s akkor a következőt mondta. Két dolgot, de olyan szépet, ezt el akarom nektek mondani. „Tudod, fiam, hogyha mind a mesében, nekem lehetne három kívánságom, én csak egyet használnék, és akkor azzal az egy kívánsággal azt kérném, hogy legyél itt. Én azt a másik kettőt nem használnám.” És aztán sírt ott, és mondott még egy-egy mondatot, és végül az utolsó mondata az így szólt: „De hát tudod, fiam, én akkor most azt kívánom neked, hogy ahol te most vagy, hát ott legyél nagyon boldog.” Ez a bőséges élet, hogy egy édesanya ennek a legnagyobb fájdalomnak a közepén tud egy ilyen mondatot mondani: „Fiam, ahol most te vagy, hát ott akkor legyél nagyon boldog.”

És akkor zárásképpen. Egy papnövendék volt itt pénteken-szombaton, aztán most elment a családjához, azért vagyok most én. Ültünk a fiatalok társaságában, s lehetett őt kérdezni. Kiderült, hogy ez a papnövendék, most már közel a 40-hez, volt beosztott, volt főnök, volt cégvezető. Azt kérdi az egyik 20 éves fiatalember ott a körből: „Akkor lehet azt mondani, hogy te sikeres voltál mielőtt elmentél volna papnövendéknek?” S ez a papnövendék fiú, másodéves, elgondolkodott és azt mondja: „Hát tudod, ez nem is olyan könnyű kérdés, mert nem tudom, hogy mi is a siker. Most az-e a siker, hogy sok pénzt kerestem, vagy az, hogy a munkatársaim megelégedettek voltak?” Ez a bőséges élet. Valaki egyszer csak sokkal tágabban lát valamit, mint ahogyan a kérdező azt feltételezhetően kérdezi.

Van bennem egy kívánság, csak egy. Bárcsak a mai nap rá-rá tudnánk találni azokra a közelmúltból, akár a mai napból származó történeteinkre, élményeinkre, amelyekben olyan kézzel fogható, átélhető, érezhető volt az, hogy mit jelent, hogy az Isten adja az életet, és bőségben adja.