A tartós és megelégedett társkapcsolat 5.

2011.12.06.

Megosztom
Elküldöm
Isten hozott benneteket! Nagyon köszöntök mindenkit ezen a fontos napon! Nagyon fontos nap. Köszönöm szépen az ajándékokat, nagyon jól esik, és van itt egy speciális ajándék is, ami utal a múltkori találkozásunkra. Az lett a benyomásom, miután jó páratokkal különböző helyzetekben és fórumokon találkoztam az elmúlt egy hét alatt, hogy talán a múltkori alkalom volt a legfontosabb sokak számára, legalábbis kiderült, hogy rengetegen csak azért hallgatták meg, hogy kiderüljön, hogy a háromból melyiket kiabálták a legtöbben. Ezt hallottam, hogy egyesek kizárólag ezért hallgatták meg a végét, és hogy sajnos nem lehet megállapítani. Úgyhogy csak helyi ismereteket lehetett szerezni arról, hogy ki mit hallott. Minden esetre, minden esetre állítólag, legalábbis az én egyáltalán nem reprezentatív benyomásaim alapján az derült ki, hogy a madártej győzött. Állítólag, de nem kívánok ebből nagy problémát kovácsolni. Minden esetre, nézzétek! Aaah! Micsoda vacsora! Lehet, hogy adok nektek valami feladatot, és közben megeszem. Majd meglátjuk. De olyan érdekes, rám is nagy hatást gyakorolt. Valami szabadság-érzést megőriztem azóta magammal. Valami, valami így átjárt, és nagyon jó azóta is. Na, nézzük csak!

Ismétlés

Ugye arról beszélünk, hogy… a nagy-nagy témánk, a nem is a legnagyobb, de most amit járunk körbe, hogy tartósan, megelégedetten társkapcsolatban, családi kapcsolatrendszerben lenni. És akkor ez alatt nézzük meg, hogy milyen konkrét, gyakorlatias dolgokról beszélhetünk, ami segíti egyrészt a megelégedettséget, boldogságot, másrészt pedig a tartósságot. Akkor így jutottunk el egy nagyon fontos szempontig, ez pedig az, hogy a mai társkapcsolatoknak az alapvető szempontja az, hogy érzelmi összetartozás alapúak. Ez nem azt jelenti, hogy az elköteleződéssel szemben azok, vagy az elköteleződést kijátszandó azok, hanem hogy miközben természetesen hosszútávon nehéz úgy együtt lenni, hogy az elköteleződést megpróbáljuk megúszni, de hogy az elköteleződés és az érzelmi összetartozásnak a belül hordozott tapasztalata, meggyőződése. Ez ma nagyon fontos ahhoz, hogy mi egy társkapcsolatban megelégedetten, hosszútávon tudjunk lenni.

Így jutottunk el egy picit a gondoskodás témájához is, de az volt nekem nagyon fontos az elmúlt két alkalommal, és ma még ezt szeretném tovább szőni, hogy az érzelmi összetartozásunknak a tapasztalata és a bennünk hordozott élménye, ahogyan arra vissza is emlékszünk, az nem csak azon múlik, hogy pillanatról pillanatra, ahogy ezt az okosok mondják, hogy a pszichológiai jelen 3 másodperc. Hogy az, hogy én össze tudok veled tartozni, hogy mi összetartozunk, hogy közös világot alkotunk, közös identitásunk van és a többi, az nem múlhat csak a 3 másodpercről 3 másodpercre történő dolgokon. Vagyis nem múlhat csak azon, amit így mondtunk, hogy az éppenséggel meglévő jelen. Így jutottunk el oda, és erről beszéltünk egyrészt, hogy milyen nagy fontossága van annak, hogy – éppen a legújabb kutatások szerint, ezek most egészen friss kutatások, néhány évesek – nagyon világosan meg tudjuk különböztetni a tapasztaló ént, aki a jelenben van és az emlékező ént, aki visszaemlékszik arra, azokra a 3 másodpercekre és az összes többire, ami volt. Az érzelmi összetartozásunk, a közös világunk, és hogy abban megelégedettek tudunk-e lenni, kiderült, hogy szó sincs arról, hogy pusztán azon múlna, hogy 3 mp-ről 3 mp-re éppen te hogy közelítesz hozzám. Hogy a szükségleteimet… (Mit, mit csinálsz te? Hu-huu! Ennyi levegőt fújok bele?) Hogy nem azon múlik, hogy 3 mp-ről 3 mp-re éppenséggel mi történik. Most nem a jelen jelentőségét akarom kisebbíteni, hanem ezt a szempontot szeretném megint kimondani, hanem éppenséggel a boldogságkutatások alapján jutottak el erre a fölismerésre, tehát nem is akárhonnan kérdeztek rá a tapasztaló én és az emlékező én közti különbségre, hogy a boldogság szempontjából, hogy boldog embernek tartom-e magam, óriási jelentősége van annak… (Szegény, ezt a masnit tapostam az előbb. Te láttad? Láttátok? Éreztem, hogy valami puhán taposok. „Cseréljünk!” Cserélünk. (…) Mikulás… Na, szóval! Köszönöm szépen. De akkor most pórázhoz vagyok kötve. Hehehh! Ti nem látjátok, amit én. Há-há-hááá! Itt a szabadság! Na, szóval! Tehát! Hogy éppen a… Az a baj, hogy össze fogok így gabalyodni. Na, nem baj. Szegény, jól van, nem akartalak bántani. Ő is csak egy ember.) (06:05)

Tehát éppen a boldogság szempontjából, és nem is csak abból a szempontból, hogy éppen boldognak érzem-e magam, aminek van jelentősége, hanem a boldogság szempontjából számomra egy fontosabb megközelítésből, hogy boldog ember vagyok-e, boldog és megelégedett emberként élem-e az életem és nézem a múltamat. És ennek kapcsán, ahogy a múltra nézünk, nagyon nagyban meghatározza, ahogy a jövő felé tekintünk. Tehát hogy boldog ember vagyok-e? Ez milyen nagyban múlik azon, hogy a visszaemlékező én a visszaemlékezésében hogyan látja a múltat, és hogy tulajdonképpen milyen hihetetlen sokat töltünk és időzünk a visszaemlékező énben. Ha másképp ezt nem látnánk be, hogy ennek mekkora jelentősége van, elég konkrétan csak az időket összeadni, hogy egy férj és egy feleség mennyit van együtt a jelenben, amikor konkrét, jelenbeli, egymásra vonatkozó élményük van, és mennyi időt töltünk a tapasztalati énben, hogy visszagondolunk a társunkra, vagy a társunkkal való kapcsolatunkra. Ugye, tehát ennek óriási jelentősége van, és éppen abból a szempontból, hogy boldogok tudunk-e lenni, és hogyha boldog emberek vagyunk, az a tartósságra nagyon jó hatást gyakorol. „Hát boldog ember vagyok, jó hogy vagy, jó hogy vagyunk, ej-haj!” Ugye ez volt. (07:30)

Beszéltünk négy pontról. Hogy na de minden változásnak bennünk a fejlődésnek, hogy például szemléletmódot tudjunk váltani, és tudjunk rácsodálkozni arra, hogy minden élettörténetünket, minden kis történetet mi szabadon be tudunk fejezni, ami nem a realitás átírását jelenti. Mert minden elemet benne hagyunk, de mert élünk, minden történetet át tudunk írni. A szónak jó értelmében inkább ezt mondanám, hogy mi fejezzük be őket szabadon, s az a történet akkor már azzal fejeződött be. Ugye erről beszéltünk. (08:10)

A négy elem csak gyors ismétlés, tik-tik-tik, akkor már rámelegedtünk. (Vagy én. Ti már régen, és már „Fejezze már be! Hát ez nem igaz, már ötször tudtam már. Előbb tudtam, mint ő. Szóval… tehát!) A négy elem:
Csábítás a jóra. Ugye ennek, ennek a fölidézése, elevenen tartása benne, hogy van ilyen. Csábítás a jóra. És tudjátok, mindig van egy óriási lehetőségünk. Ha valamit szeretnénk, hogy velünk megtörténjen, csináljuk másokkal. Hiszen ha én valakit elkezdek nagyon tudatosan csábítani a jóra, akkor annak az élménye, emléke, tapasztalata elkezd bennem nagyon eleven lenni. Az agyam nagyon szívesen veszi, hogy átélt egy élményt, annak az élményét, hogy mit jelent, hogy csábítás a jóra. Sokkal kisebb különbség van itt, mint amit gondolnánk, hogy „Jaj, hát nem, hát mit számít, hogy én csinálom és nem te?” Ajj, de nagyon sokat számít, hogy valaki csinálja, és én éppen abban vagyok, hogy történik egy jóra való csábítás. 
Tehát jóra való csábítás.
Bátorítás.
Segítségnyújtás.
Dicséret. Az ujjongás és az ünneplés. (09:25)

Hej-haj! Ez a négy, és látjátok, mind a négy jól hangzik. Semmi olyan nincs benne, amihez ne lenne kedvünk – remélem. Na most! És azután beszéltünk, hogy igen, de akkor éppen a kutatások tükrében nem egyszerűen csak jó szándékkal gondolkozva valamin, mit mondhatunk el, hogy az emlékező ént mire kellene jól megtanítani? Hogy kéne begyakoroltatni vele a történet elmondását, a saját élettörténet fölidézését? S emlékeztek, itt meg volt három pontunk.
Milyen befejezéssel él bennem? Az egyikről már beszéltem: Nem mindegy, hogy hogyan fejezem be, hogy egy kapcsolatom, egy történetem, egy találkozásom milyen befejezéssel él bennem, és az hogy tudatosul.
Csúcspontok. Tehát a befejezés, és utána beszéltünk a csúcspontról, hogy egyáltalán fölfedezem-e, hogy vannak csúcspontok? Volt egy-két teológiai tanárunk, hihetetlen volt, szegény beteg is volt, dupla órákat tartott, mert ő bírta. Tehát leült, föl se nézett. Tehát bejött, akkor így még ránk nézett, elkezdte, akkor lenézett, s kb. 1 óra 30 percen keresztül így, maga elé nézve monotonon mondott hihetetlenül fontos igazságokat. És mit tettünk mi? Hrrr-rrrr. Nem lehetett egyszerűen elviselni, kibírhatatlan volt. Azt merem mondani, hogy semmire nem emlékszem belőle, de egyszerűen semmire. Mikor ott voltam, vissza tudok emlékezni, azt mondtam „Hú, de fontos, hú, de fontos!”, de így beszélt: „Az Isten egy kész csoda. A fia csodálatos. A Szentlélek lenyűgöző. A Szentháromság maga az élő és eleven titok. Fölfoghatatlan, végtelen misztérium. A teológiai gondolkozás szíve.” Na szóval… ezt nem is folytatom, mert valami rossz érzés elindul bennem, mint hogyha kiszívnák belőlem a madártejet, az összest, amit eddig megettem. Tehát egyáltalán nem mindegy, hogy képes vagyok-e a csúcspontokat megtalálni, egyáltalán rájuk csodálkozni, fölismerni, utána megőrizni őket, kiemelni őket. Betenni őket a vitrinbe, kitenni őket a polcra, tovább mesélni őket. A csúcspontokat, nem a panaszaimat meg a szerencsétlenségemet. A mai néhány csúcspontomat. „Tudjátok, mi történt velem?!” és itt akkor valami jó dolgot mondok el.
Fordulatok. És azután pedig a harmadik így volt: a fordulat. Nem is a változás, mondjuk a változás mindig egy folyamat, de a változás folyamatában általában szokott lenni egy fordulat, aminek óriási jelentősége van. És azért mondtam el nektek Böjte Csabáról néhány (Gyere, te! Ne szórakozz velem! Oh, nyugodt vagyok, „Om mani padme hum.”) Tehát azért mondtam el Böjte Csabáról két történetet, mert kifejezetten olyan valakinek tartom, aki anélkül, hogy szüksége lenne a szakirodalom ismeretére, éppen csinálja azt, amit annyira szeretnék megtanulni. Látja azt, hogy hogyan történhet meg egy fordulat, látja a csúcspontokat, és nincs számára reménytelen ember és helyzet. És ezért történnek is változások olyanokkal, akikkel kapcsolatban másoknak nem történnek. Ó, ezért hoztam azt a két történetet. Változás és fordulat, mert hogy ő ezt élőben csinálja ugye, amiről mi beszélünk. Oké. (13:30)

Arab történet: A mullah, a dió és a korsó


Na most, elmondok egy mesét. Ej, nem is mese, inkább egy történet a mullahról. Arab történet, ebből már tudhatjuk. A felesége megkérte őt, hogy föltétlenül hozzon haza diót, mert dióra igazán szüksége van az ebéd megfőzéséhez, és megígérte a férjének, hogy a kedvenc ételét fogja elkészíteni. Ezért aztán ő elment a piacra, és a piacon különböző korsókban árulták a finomnál finomabb csemegéket, s természetesen az árusító is azt mondta, hogy nyugodtan vehet ebből az első osztályú dióból – bár nem t’om, hogy akkor ezt mondták-e így – és ő nagyon megörülve, hogy a felesége kívánságát is tudja teljesíteni – arról nem is beszélve, hogy azt a finom diós ételt fogja nemsokára enni – benyúlt a korsóba, kinyitotta a markát, jól megragadott rengeteg diót. Érezte is, hogy milyen nagyok, és milyen frissek, és már össze is csordult a nyál a szájában, amikor megpróbálta kihúzni a korsóból a kezét, és nem ment. Nem ment. Errhh! S húzkodta a kezét a korsóból, s egyszerűen beszorult. S akárhogy húzkodta, egyre jobban érezte, hogy megfeszül a keze a korsónak a száján és egyszerűen nem és nem és nem. Ezért aztán barátait hívta oda, már egy csődület is körülvette őt, és próbált mindenki segíteni, és húzták és húzták, szinte már véresre horzsolták a kezét. Mígnem aztán egyvalaki odament hozzá, és azt mondta: „Nézzed, némi ezüstpénzért hajlandó lennék neked segíteni.” (Áhh, ez a világ nem változik!) S akkor azt mondta: „Hát most már annyira szorult helyzetben vagyok, bármitől és bárkitől való segítséget szívesen elfogadok.” És… és… ugye máris, máris megvan a történet befejezése bennetek. S akkor elmondta, hogy „Kérlek szépen, ne kifelé húzd a kezed, hanem befelé. Rossz irányba húzod.” Mire a mullah azt mondta: „Hogyhogy rossz irányba húzom? Hát ezen problémázok, hogy nem jön ki. – Áhá, te csak bízd magad rám, az ellenkező irányba told a kezed, befelé.” S amikor eléggé betolta, akkor megkérte, hogy nyissa ki a markát. „Most akkor zárd össze az ujjadat, és így húzd ki!” Természetesen a keze simán kijött, de gondoljátok, hogy a történet itt fejeződik be? Milyen szomorú, megszégyenítő történet lenne ez, micsoda rettenetes befejezéssel a mullah megaláztató végkifejletével. Nem így fejeződik be, hanem úgy, hogy az illető azt mondja: „És a következő jó tanácsomat már ingyen adom neked. Fordítsd meg a korsót!” S persze, a korsóból kiestek nagyszerű, első osztályú diószemek, amiket (Egészségedre!) hazavihetett a mi főhősünk. (16:50)

Ez a történet jól mutatja azt, hogy sokszor ahhoz, hogy ez a változás megtörténjen… Ugye a cél: boldogan, megelégedetten, tartósan lenni. Hogy a boldog és megelégedett és tartós kapcsolat és családi kapcsolatrendszer érdekében nem egyszer éppen abba az irányba érdemes mennünk, amely irányba azt gondoljuk, hogy pont nem kéne menni. Emlékeztek az ökörre meg a két zsák árpára? Ez ugyanaz, hogy pont azt kell kidobni a várból, amiről azt gondoljuk, hogy a legnagyobb szükségünk van rá. Ez most ugyanaz a gondolat más megközelítésből. Nem egyszer ahhoz, hogy fejlődni tudjunk, és elérjük azt a célt, hogy tartósan és megelégedetten, nem látnivalóan a célunknak megfelelően kell eljárnunk, kifelé húzni a kezünket, hanem éppen befelé. Mondom a másik történetet. (17:45)

Kísérlet a tyúkkal meg a ketreccel

Egyszerű kísérlet, de jól mutatja azt, hogy mennyire belénk van programozva az, hogy bizonyos helyzetek, amelyek könnyen megoldhatók lennének egy fordulat révén, mennyire megoldhatatlannak tűnnek a fordulat elmaradásával. Hogy az életünkben van nagyon sok helyzet, ami jóra tudna fordulni a fordulat révén, hogyha nem erőltetnénk azt, amit már eddig is nagyon sokat erőltettünk. A kísérlet egy végtelenül egyszerű: a tyúkot bezárják a ketrecbe. Ezt nem t’om, hogy demonstráljam. A tyúkkal van a bajom. A tyúkot bezárják a ketrecbe, de úgy ám, hogy a ketrecnek csak három fala van. Tehát képzeljük el a tyúkot, legyen ő, így áll. Azután… madártej… a tyúk nagyon szereti a madártejet, ha nem tudtátok volna. Igen ám, de a ketrecnek (Látjátok jól? Nem. De magamért csinálom, hogy én jól lássak.) tehát a ketrecnek van három fala.

Most tudjátok, hogy mire van szükségetek? A képzelőerőre. Hát nem erről beszélünk? Lehetsz bosszús, hogy nem látod. Semmiből nem áll elképzelned, hogy kiraktam egy tyúkot, előtte ketrec, jobbra ketrec, balra ketrec, és a tyúk előtt kérem szépen ott van a madártej. Mit gondoltok, hogy mit tesz a tyúk? Ó, te optimista! Az magzott el, hogy megeszi a madártejet. Hát… látjátok, ez a különbség a képzelőerő meg a fantázia között. Te a fantáziádat használtad. Mert a képzelőerő azt jelenti, hogy elképzelek valamit, amiről valaki beszélt. A fantázia pedig az, hogy képes vagyok a fantáziámmal olyan megoldásokra jutni, ami ebből a realitásból nem jön ki. Tehát hogyha boldog, megelégedett életet akarunk élni, változásokat, szükségünk van a képzelőerőre, elképzelek valamit, és a fantáziára. Ez, amit te most tettél, ez egy zen kóannak a magyarázata volt, csak nem mondtuk el a kóant. (20:55) A zen kóan így szól. Elmondom akkor a kóant is, és akkor tudjuk, hogy te megadtad a megoldását. A zen mester azt mondja a tanítványnak. „Tanítványom, képzelj el egy uborkás üveget! Nagyon kicsi a szája, és most képzelj el bele egy kicsi uborkát, ami egyre, egyre és egyre nő. Már akkora (Megvan nektek? Ugye… Mi az, hogy nincs? Mi az, hogy nincs? Hol vagy? Drága, te mit csinálsz itt? Figyelsz. Hát nem…, hát… Tehát. Képzelj el egy uborkát, amit beleteszel egy uborkás üvegbe, de az uborka nő és nő és nő. Nem nő és férfi, hanem növekszik.) És már akkorára növekedett az uborka ott az uborkás üvegben, hogy nem fér ki az uborka száján. (Mondom, hogy nő az uborka, van neki szája.) Nem fér ki az üveg száján. Ezek olyan komoly dolgok, nahát, elviccelitek. És akkor a mester azt mondja: „Hogyan lehetséges kivenni az uborkát az üvegből?” S akkor a tanítványok rengeteg megoldást mondanak: szét kell törni az üveget – de nem, azt mondja, hogy nem, az uborkának is épnek kell maradnia és az üvegnek is épnek kell maradnia. Mindenféle rengeteg trükköt képzelnek el, és mondják és mondják és mondják, a mester azt mondja: „Nem, nem, nem.” S akkor egyszer csak a tanítvány fölsóhajt és azt mondja: „Mester, hát már kinn is van!” Ez a fantázia. (23:00)

Mi akadályoz meg bennünket abban, hogy lássunk egy üveget, benne az uborkával, nagyobb az uborka, mint az üveg szája, majd a fantáziánk segítségével egy szemvillanás alatt az uborka kikerüljön? Semmi akadálya nincs, ez a fantázia. A képzelőerő arra jó, hogy elképzelem, hogy az uborka megpróbál kijönni az üveg száján, és ott szegény hullává lesz, uborkasalátává alakul, az a képzelőerő. Ahhoz, hogy az életünkben jó változások, folyamatok tudjanak történni fordulatok… Nagyon nagy segítségünkre van nem csak a képzelőerő, hanem a fantázia is. Háhh! Na most! (23:55)

Itt van a tyúkunk, még mindig ott tartottunk, hogy mi történik a tyúkkal. A tyúk természetesen, mert tyúkesze van… Hogy mondod? Megfullad? Mert hogy a csoki be van zárva a zacskóba? De várjál, ez egy rácsos ketrec, tehát éppenséggel egy valami van: levegő. Ez, azontúl semmi más, de levegő van. Tehát minden esetre, minden esetre jön a tyúk, s nekiugrik a ketrec falának. Tgg-dgg! Tgg-dgg-zss-zss! Dgg-dgg-zzs-zss! Szegény tyúk nem tudja, hogy az ellenkező irányba kéne elindulnia, mert itt ugyanis a ketrecnek nincsen oldala. Ha a tyúk fogná magát és azt mondaná „Ja, hát hátrafordulok, ott nincs semmi.” Tik-tik-tik-tik. Tik-tik-tik-tik tííí-hi-hí-hi-hí! (Bocsássatok meg! Lehet, hogy ezt most megérdemlem, elértem.) Tehát a tyúk – és ezt nyilván az emberek miatt vizsgálgatták, nem a tyúk miatt. Hogy képesek vagyunk úgy beszűkülni, hogy elől próbáljuk megszerezni a zsákmányt, miközben hogyha hátrafelé indulnánk, ami nem tűnik logikusnak, minden nehézség nélkül elérnénk a célunkat. Tehát hogy a céljaink nagyon is elérhetők, csak gyakorta kiderül, hogy pont azon az úton nem, amit már erőltetünk 10 éve, vagy 50 éve. Vagyis azon az úton, ami belénk – hát, mondjuk – programozott, vagy legalábbis az addigi élettapasztalataink által elég jól bevésett út. De ha a tyúkot megkérdezzük, hogy van-e megoldás, ő azt mondja, hogy nincs. Iszonyatos, szomorú tragédiát írhatnánk a tyúk életéről. Ha van valakinek kedve, szívesen veszem. Elég egy oldal most, hogy a tyúk végül azt mondja, hogy „Én valószínű, hogy megkérem a gazdasszonyt, hogy vágja el a torkom, mert ez nem élet így. Mert ha nem lenne madártej, még azt hinném, hogy, hogy az élet nem kínálhat valami jót. De így, hogy látom és nem jutok hozzá, ez nem élet.” – mondja a tyúk. (26:30)

Tehát hogy éppen az, amire vágyunk, az nagyon is elérhető, csak nem úgy, ahogyan azt gondoljuk, hogy elérhető. És most nézzünk valamit, ami a témánk szempontjából ugyanúgy fontos, mint annak a megkülönböztetése, hogy tapasztaló én és emlékező én. Ez pedig… ha-haa! Úgy hívják, hogy…
Visszatekintési hiba

Jaj, most van ez a vetélkedő. Ez a micsoda? Ez a… „Zuhanj le” vagy micsoda? Mi? Ja, „Maradj talpon!” Szóval… szegény… na jó. Tehát ez a „Maradj talpon!” Képzeljük el, hogy az egyik kérdés így szól, hogy „Milyen hosszú a Duna hossza?” Az eredéstől, forrástól – torkolatig. S mondjuk kiderül, hogy… mindjárt mondom… 2852 km. 2852 km a Duna hossza. Megkérdezzük az embereket, hogy mielőtt tudnák, hogy mi a helyes megoldás, tippeljenek, hogy milyen hosszú. Nyilván különböző megoldások születnek. Mi derült ki? Hogy például azok, akik azt mondják, 2200 méter hosszú lehet, mikor megtudják, hogy 2800…valahány méter hosszú – máris elfelejtettem, kilométer, nehéz az élet, látjátok – amikor meghallják a jó eredményt, és visszakérdezzük tőlük, hogy hogyan emlékeztek, hogy milyen hosszú a Duna és hogy ti mit mondtatok, akkor vissza tudnak emlékezni a jó eredményre, és nagyon sokan például azt mondják, hogy „Én úgy emlékszem, hogy 2400 métert mondtam. Szerintem olyan 2500 körül becsülhettem. (Látom, derültök ezen.) De valami ott volt, nem voltam messze tőle, azt tudom, 2000 fölött mondtam, de olyan 2500-2600 körül talán, most nem is emlékszem. De ott nagyon, nagyon közel jártam, emlékszem, szóval erre emlékszem. De most nem akarok hazudni, semmiképp, mert hát hülyeség, egy játék, egy Maradj talpon!, hát ez nem ér annyit, mint a becsületem, de olyan 2700-re saccoltam, emlékszem, páratlan szám volt benne, hát most vagy 5, vagy 7, de én, énszerintem ez 7 lehetett, mert a szerencseszámom, és akkor az úgy szokott lenni, hogy akkor azt úgy bele szoktam mondani. Én, énszerintem úgy valahogy így, 2750-60, most úgy sacc per kábéra, hogy ez. (29:25)

Na most mit gondoltok, hogy mi volt a hipotézise a kutatóknak, hogy miért teszünk így? Miért van az, hogy az emberek közül amikor visszaemlékeznek, hogy hogyan tippelték meg, miután kiderült, hogy mi a Duna valóságos hossza, miért mondunk többet, már hogyha alábecsültük? Miért gondoljuk azt, hogy jobb volt a válaszunk, pontosabb, mint amennyi valójában volt? Én remélem, hozzátok az átlagot, legalább az átlagot, kérlek! Mert a kutatóknak az volt a hipotézise, hát nagyon-nagyon valószínű, egyszerűen jobb színben szeretnénk föltűnni. Hát mi másért? Hát nem esik jól 600 km-t eltévesztettem… (Vagy métert… mit tévesztettem el? Azt is eltévesztem, hogy mit tévesztettem el. Ez a vég. Ez a sok roráte mise.) A kutatóknak ez volt a hipotézise: az ember jobb színben szeretné föltűntetni magát. S tudjátok, hogy kiderült, hogy nem ez az oka. Nem és nem és nem. Nem azért történik ez így, ugyanis nagyon izgalmas és szellemes ellenőrző kísérleteket végeztek, amiben kizárták annak a lehetőségét, hogy a saját becslésre kelljen visszagondolni. Mert úgy is meg lehet tenni, hogy a másik becslésére gondoltak vissza. Kiderült, hogy nem azért mondunk a valósághoz közelebbit, mert hogy magunkat jobb színben szeretnénk föltűntetni, hanem ezért, mert ennyire rugalmas az agyműködésünk. Miután megtörtént a jó válasz, arra vagyunk kitalálva, hogy ne a rossz választ jegyezzük meg, hanem a jót, és hogy a jó válasz maradjon bennünk egy új emlékezeti körben. Vagyis hogy eleve úgy vagyunk kitalálva, hogy bennünk felesleges, értelmetlen hulladék megoldások, régi körök, stb. ne maradjanak benn lehetőleg, hogyha kapunk egy jobbat. (31:50)

Ezt a kutatást azért is tartom izgalmasnak, mert az én előítéletem is az volt, hogy szeretnénk jobb színben föltűntetni magunkat. És ez is milyen érdekes, hogy kiderült, hogy nem, hogy egy sokkal szebb megoldásunk van. Ez most miért fontos nekünk? Márpedig nagyon fontos. Képzeljünk el valakit, aki elmegy mondjuk egy pszichológushoz vagy paphoz, és segítséget kér. Mi történik vele? Azt mondjátok, hogy szeretnétek földolgozni az élettörténetünket, sebeinkből szeretnénk meggyógyulni, érzem én, hogy valami akadályoz engem a megelégedett, tartós társkapcsolatban. Nem vagyok elég boldog, valahogy utána kell néznem a múltamnak és gyógyulni kell. Az történik… ez történhet, hogy elkezdek beszélni a múltamról, de mire figyel a segítő? Vajon mire figyel? Nagyon sok segítő: „Hol lehet a baj? Hol lehet a sérülés? Hol lehet a fájdalom?” Ha nem emlékszel vissza rá, kapsz ösztönzést. „De hát ez nagyon fontos lenne. Nézd, te egy csomó pénzt kiadsz azért, hogy vissza tudj emlékezni a legszörnyűbb történeteidre. Hát érted, hogy ez milyen fontos? Ez igazán nagyon fontos.” Tehát az illető heteken, hónapokon, éveken keresztül sok pénzt fizet azért, hogy valaki segítsen neki fölidézni a legrosszabb emlékeit. (De, most… tudjátok… na. Majd még… nem most van a vége, most valaki kimegy – nehogy kimenj! – de valaki kimegy és azt mondja „Ezzel fejezte be…” várjál, még a végét nem mondtam el. Tehát, ez történik.) (34:00)

Na most az agyunk hu-hu-húú, mit kezd ezzel? Az agyunk nagyon jótékony, azt mondja: „A gazdi rájött az igazságra.” Tényleg ezt mondja, hát ne… a felesleges múltbéli dolgokat el kell tüntetni, nincs semmi értelme rossz adatokat tárolni, hogy 2500-at mondtam, ja, 2200-at mondtam. Hát már nem is emlékszem, minek erre emlékezni, hogy hogyan rontottam el. Hát erre nem kell emlékezni, hát felesleges információ. Alakuljon ki a visszaemlékezésnek egy új köre. Eddig is volt a visszaemlékezésnek egy köre, de most, most kezdem egyre alaposabban látni „Micsoda rettenetes dolgok történtek. Te jó ég! Hogy ezt eddig nem is láttam. Micsoda szörnyűségek történtek, és én eddig így azt gondoltam, hogy egész normális volt a gyerekkorom? Hát hogy lett volna már az?” És szép lassan kialakul a visszaemlékezésnek egy új köre, ami erősebb a réginél, fölülírja azt. Igen ám, de most jön a csavar. Mert ez már így is egy kicsit gyomros, úú-úúú, mit csinálok sok pénzért! Most… jahh! De a csavar most jön. Ugyanis a visszaemlékezési hibának része a következő jelenség. (35:30)

Ha én visszaemlékszem arra, hogy ez történt 2 évvel, 5 évvel, 10 évvel ezelőtt, és a visszaemlékezésemben már nagyon sok új információ is a birtokomban van. Hát nyilván így van, mert már látom, hogy aztán ebből ez történt, aztán ez következett, ennek ez lett a következménye, ebből aztán az fakadt, ők így reagáltak rá, és látom, hogy az életem aztán hogy ment tovább. Ezért amikor visszatekintek egy múltbéli dologra, nagyon hajlamos vagyok a következőt gondolni. Erről szeretnék néhány példát mondani. Visszaemlékszem, és azt mondom: „Hát hogy nem láttam én akkor? Hogy voltam ilyen béna, hogy ezt nem láttam?” Miközben a realitás sokkal inkább az, hogy amikor ott voltam, azt nem lehetett látni. Az volt a reális, hogy akkor az elkerülte a figyelmem, de nem azért, mert figyelmetlen béna vagyok, hanem mert annak a momentumnak, pillanatnak, jelenségnek valóban nem volt ott és akkor jelentősége. Na de én mármost a mostanból nézek vissza, látom, hogy mi hova fejlődött, mi hogy történt, kinek milyen reakciója volt, és, és, és. Ezért olyan tulajdonításaim, gondolataim támadnak, amik a helyzetemet még jobban megnehezítik. Tehát például: (37:00)

Elkezdem magam szidni. „Hogy, hogy nem tudtam én ezt jobban csinálni? Hát hogy nem vettem észre, hogy egy ilyen férfi?” Például szerelmes voltál, nem kell akkor észrevenni. „Hogy nem láttam, hogy olyan nő?” Na ezt, ezt én sem értem annyira. Nem vághatunk mindent egy kaptafára. Visszanézek, és nagyon könnyen szidom magam. „Hát hogy ronthattam ezt így el? Hogy bénázhattam el?” Ez az egyik. De csak ez történhet? Nyilván nem. Mert azt is mondhatom… (37:45)

Hogy lehet az – most visszatérve ráadásul az eredeti történethez – hogy az apám így viselkedett? Mondjuk ezt a csúnya kifejezést. Hát nem látta, hogy mit okoz vele? Mi ketten, én és a terapeuta annyira világosan látjuk most. Nagyon világosan, olyan világosan, hogy hát fényözönben látjuk, hogy mi volt annak a következménye, hogy nem madártejet adott, hanem palacsinta volt. Hát most már, tudod mit! Na, ha most lennék ott, mondanám is neki, hogy vigye a palacsintáját oda, ahova akarja. Rohadt palacsintáját! Hát most emlékszem igazán vissza, hogy sírtam, hogy „Madártejet, madártejet akarok!” Azt a rohadt palacsintát csinálta az anyám! Az apám meg behozta direkt. Az anyám kiment, nem is akart velem lenni, az apám meg megalázó módon odatette elém, „Ezt edd meg.” Hát, hogy ez hogy fáj! Ez a megaláztatás a palacsintával. Ú, de fáj.

Most egy szálat veszünk végig. Ha akartok, botránkozzatok. Most nyilván nem a fájdalmainkról, sérelmeinkről, miegyebekről… nem, nem a fölött gúnyolódok. Nyilván mindenkinek megvannak a reális fájdalmai. Hanem arról, hogy egyrészt visszanézek a múltra, de már az azóta megtörtént események és információk tükrében, és lesz egy visszatekintési hiba. A visszatekintési hibának az egyik következménye, hogy magamat hülyének tartom. Ilyen egyszerű. „Hát hogy lehettem ilyen hülye?! Ilyen béna, ilyen szerencsétlen… vak voltam.” A másik, hogy téged tartalak hülyének. „Hogy tudtál ilyen kíméletlen, érzéketlen lenni, ennyire nemtörődöm, nem odafigyelő? Hogy voltál képes ezt megtenni velem?” Voltak már ilyen gondolataitok? És föltehetően ott és akkor, amikor az illető benne volt, ezt mind nem látta, ennek egy töredékét látta. Mint ahogy annak, amit te most látsz, magadra vonatkozóan te is csak egy töredékét láttad ott és akkor. De minden esetre a visszaemlékezésben ez a visszaemlékezési hiba… Olyan gondolataim támadnak, amelyek a múltat még sokkal sötétebb színben állítják be. Ezt egy logoterapeuta úgy fejezte ki, egyik kedvencem, Elisabeth Lucas, hogy „Megtanulunk haraggal visszanézni.” Hogy amikor nem tudunk a visszanézési hibáról, akkor elmélyítjük magunkban az emlékezésnek egy új körét, mármost azt tartjuk valóságnak, azokkal a tulajdonításokkal, következtetésekkel, meglátásokkal, amelyek most vannak. Mert az agyunk ezt támogatja, mert elég friss és életképes, és azt akarja, hogy ne a rossz információk legyenek meg, hanem a jók, és ezért megtanulunk nagyon sajátosan haraggal visszanézni a múltra. Ejha! (41:35)

És ezzel szemben lehetséges mindaz, amit az elmúlt két alkalommal beszéltem. ezt pedig így fejezte ki Elisabeth Lucas, hogy ahelyett, hogy haraggal néznék vissza a múltra, megtanulhatok bizakodással nézni a jövőbe. Például elismerni azt, hogy igen, a konkrét és adott helyzetekben nem lehetett látni, nem lehetett fölismerni, nem lehetett tudni. Ott és akkor nem azt éreztem, tényleg nem azt tartottam fontosnak, valóban volt bennem jó szándék, de fogalmam sem volt arról, hogy… Ezzel nehogy azt gondoljátok – hát gondolhattok akármit, csak nyilván nem a valós, megtörtént életeseményeknek, fájdalmaknak, adott esetben nagyon, nagyon szörnyű dolgoknak a realitását vonom kétségbe. Szó sincs róla, vagy hogy ezt elvitatnám valakitől, vagy hogy az fájhat és… és most itt fejezném be. Ez most nem valamiféle terápiaellenes, pszichológus-ellenes kirohanás volt a részemről. De hát ezt úgyis tudhatjátok, mert én magam is ezt csinálom. Mármint hogy nagyon szívesen nézek a múltba, valakinek az élettörténetébe. Csakhogy nem azzal a nézőponttal, hogy a tulajdonítási hibától elvakultan hogy láthatjuk még rosszabbul azt, ami lehet, hogy ott és akkor sem annyira az enyém, sem annyira a te hibád nem volt. És itt megint nem ingyenes fölmentést akarok adni bárkinek, hanem csak reálisan látni az ember voltunknak a gyarlóságát és gyöngeségeit. Hogy kevés igazán gonosz ember van – mondhatom így is. Kevés, akik úgy direkt, és úgy direkt a saját gyerekével, na azt meg úgy direkt rossz szándékkal. Rossz szándékkal, rosszat akarnak, előre megfontoltan, jó előre kigondolva… Tehát hogy nagyon is van értelme a múltra tekinteni és a visszaemlékező én kezében óriási lehetőségek vannak, de nagyon érdemes ismerni ezt a visszaemlékezési hiba nevű jelenséget, ezt nagyon. (44:00)
Milyen téves ítéletek fakadnak a visszaemlékezési hibából?

Mondanék csak a képzelőerőtök fölvillanyozása szempontjából még néhány dolgot, ezek a leglátványosabbak, hogy milyen téves ítéleteink tudnak a visszaemlékezési hibából fakadni. Ezek olyan klasszikus mondatok, sokféleképp lehet befejezni.

1. Hát így kellett ennek lenni


Mikor ezt mondjuk: Így, így kellett történnie. Vagyis kétségbe vonjuk, hogy van szabadság, vagy hogy történhet sokféleképpen valami. Nem, hát ennek így, így kellett történnie, ez… Ugye ennek a párja…: „Hát én már csak ilyen vagyok.”

A legújabb kutatások döbbenetes szép dolgokat mondanak. Az eugenetika olyan csodálatok dolgokat állít már. Szó sincs arról, hogy a genetikai állományunk egyszer s mindenkor határozna meg minket. Tudjátok, hogy ez ma már megdőlt? Hogy nem úgy van, hogy „Hát így születtem, ez bele van írva a génekbe.” Tudjátok, hogy ez már régen nem így van? Ti ezt tudjátok? Ezt most gyorsan mondom, még karácsony előtt. Hát muszáj még itt gyorsan, gyorsan, gyorsan. Ez a… Mikulás ezt hozta a puttonyában. Hihetetlenül jól lehet látni, hogy a környezeti hatások adott esetben nem engednek bizonyos géneket aktiválódni. Azt nézték, hogy bizonyos emberekben vannak gének, amik kifejtik a maguk hatását. Másokban is vannak gének, ugyanazok a hibás gének, amelyek ugyanolyan hatást fejtenek ki. De az egyik emberben ez a hatás nagyon látványosan megjelenik, és a másikban nem.

És mi derült ki? Hogy a környezeti hatásnak, azzal, hogy ővele hogy bánnak, gondoskodnak-e róla, és az…, és az…, és most nem is mondom, akkor olyan ereje van, hogy képes hibás, az életünket tönkretevő géneket nem engedni – most így mondom, megszemélyesítve – szóhoz jutni. Tehát hogy egyszerűen nem állíthatjuk azt, amit olyan könnyen mondunk például egy ilyen téves visszatekintési körben, hogy „Hát, én ilyen vagyok, mindig is ilyen voltam.” Mikor valaki azt mondja: „Mindig is ilyen voltam.” ez egész biztos, hogy hogyan történik? Hogy itt vagyok a jelenben, összeszedem az ennek megfelelő pillanatokat, és akkor a múltra tekintve kialakítok egy új visszaemlékezési kört, és azt mondom: „Mindig is ilyen voltam, hát engem így kell elfogadni, én ezen biztos nem tudok változtatni. Nem, hát ilyen vagyok. „Feri atyának az a baja, hogy a genetikáról nagyon keveset beszél. Nem, mert mint hogyha nem is lenne. Ugye, mindig csak így, így a környezet, úgy ezt csinálni, azt csinálni… Hát ez nagyon problémás. Cupp-cupp neked! (47:05)

Tehát még akkor is lehetőségünk van, még akkor is, hogyha ténylegesen olyan génjeink vannak, amilyenek. Tehát hogy itt egy sokkal finomabb, rendszerszerű működésünk van. Ez számomra ez egy karácsonyi ajándék. Na jó, Mikulás, legyen Mikulás, majd… Oké, mondom még a mondatokat. Tehát. „Ennek már így kellett lennie. Én már csak ilyen vagyok, mindig is ilyen voltam, ezen nem is lehet változtatni. (47:40)

2. Hát rögtön tudnom kellett volna

Hátha fölidéződnek mondatok. Azután…

3. Nem is lehetett mást várni

Úgy ez nem is annyira rám vonatkozik, nem is annyira rád, inkább a helyzetre, ahogy a világot látom. A világot is mindig „valahogy” látjuk. „Hát nem, nem, nem is csodálkozom, hogy így történt. „Mi más lett volna várható, mint végül, az igaz elbukott. Hát mi, mi más is? Hát ez valahogy, ez az élet rendje. Hát vannak ilyen optimista fajták, ilyen „félig tele van a pohár”, na hát ez nevetséges.” Szóval ez az önámítás csimborasszója – hogy szépen mondjam. Na! Nem lehet… igen. (48:30)

4. Miért nem fogtátok föl?

Miért nem fogtad föl? Miért nem értetted meg ott és akkor? Mert ott és akkor nem volt még fölfogható és megérthető. Vagy… ez is érdekes, erről nem volt szó, mikor úgy kezdem a mondatot…:

5. Én mást tettem volna

Az egész biztos, hogy én ezt nem tettem volna. Oké. Jó, jó, jó. (49:15)

Tehát akik ezt és ezt tették velem a múltban, előre láthatták volna, megakadályozhatták volna. És legvégül hova jut ez a kör? Tehát láthatták… Ez egy folyamat. Tehát láthatták volna, azután megakadályozhatták volna, még jó, hogy készültem a mai estére, és a harmadik, valószínű, szándékosan tették. Ugye ha láthatták volna, és megakadályozhatták volna és nem jártak így el, akkor ezt valószínű, hogy direkt csinálták. (49:55)

Megcsalás

Nem vagytok egy kicsit dühösek? Képzeljük el a férfit és a nőt, variálunk, megyünk tovább, nézem az időt, hú-hú! A férfi megcsalja a feleségét. Fordítva is elképzelhetjük. Ugye a képzelet mindent, mindent tolerál, de most képzeljük el, hogy a férfi megcsalja a feleségét. Azután, amikor már jól benne van, azt mondja, hogy „Hát, azért ezt nem kellett volna. Szóval ezt, ezt nem. Ezt nem, hát most hiába iszom a kólát, nem leszek jobban. Hiába Mikulás, madártej, kóla, azért ez, ez nem, ezt így nem kellett volna.” Vagyis mije van neki? Igen, bűntudata van, ilyen ehh-ehh-ehh… Ha valaki nem elég stramm, nem elég stabil, nincs meg benne annak a bejáratott köre, hogy magát ne idealizálja, ne szépítgesse, ha ezt történt, ez történt, ezt csináltam, ezt csináltam, szembe nézzen és ne a bűntudatától, hanem most így egyszerűen mondom, a bűntől akarjon szabadulni. Mert van, aki ezt gyakorolja be. Rosszul érzem magam, a rossz érzést kell megszüntetni, nem a helytelen cselekvést. Tik-tik… nem mindegy. De… érzi a gyöngeségét, de valahogy belül el kell rendeznie a dolgot. Mit teszünk ilyenkor gyakran? Visszaemlékszünk, és azt mondjuk, hogy „Na jó, azért, azért, azért biztos nem csak én vagyok az oka. Azért… na most nézzünk szembe a tényekkel, most, most! Ez a legjobb alkalom.” Ugye, és már érzem is az erőt magamban. Eddig egész össze voltam szorulva, ú-úú, de most, hogy kimondtam ezt a mondatot, hogy „Most nézzünk szembe a tényekkel!” Ez most mit jelent? A te bűneiddel szeretnék szembenézni, máris jobban érzem magam. „Na nézzünk csak szembe! Feri is megmondta, hogy a kapcsolati egyensúly, meg rendszerszintű működés, ugye, hogy egy rossz, egy jó. Ha-hah-hah-ha! Álljunk csak meg egy baráti szóra!” S akkor azt mondod: „Na, hát eljutottam volna én ide, ha te…? Remélem, látod, hogy az ujjam hova mutat? Én eljutottam volna, ha te… nem azt csinálod négy évvel ezelőtt? Három éve? Két éve? Tegnap? Hát én eljutottam volna ide? Hát most kezdek megvilágosodni. Hát persze, hogy így volt. Hát persze, hát most látom lépésről-lépésre, ahogy visszaemlékszem. Hát látom, hogy lépésről-lépésre hogy tetted tönkre közünk az érzelmi kapcsolatot. Hát most már értem. Hát mi mást tehetnék akkor? Hát tulajdonképpen áldozat vagyok, s annyi erőm van csak, hogy dühös legyek rád.” Úgy ennyi jön ki. (53:15)

Sajna-bajna az történik, hogy kialakul egy új visszaemlékezési kör, amiben a kettőnk kapcsolatának az eseményeit abból a szempontból rendeztem újra, és emlékszem vissza rá egy új megközelítésből, hogy tulajdonképpen szeretnék a bűntudatomtól megszabadulni. Ezért elkezdtem a negatív elemeket összerakosgatni. És ha ezt sokáig csinálom, és elég kitartóan, akkor belül, mert az agyam arra találtatott ki, hogy az új és megfelelő információkat raktározza el és a feleslegeseket meg dobja ki, megtanulja azt, amit én megtaníttatok vele. Hogy köztünk tulajdonképpen ez a kapcsolat volt már az elejétől kezdve. Hmm. Tessék? Ez nem? Hogy nem gonosz ember? Nem, ilyenek vagyunk mi. Hát mindenki, de… kedves kérdés. A kislány megkérdezte, hogy „Tényleg ilyen rossz a világ? Van egy-két igaz?” (54:40)

Én csak annyit tudok mondani, hogy nagyon fontos nekünk az, hogy valahogy a stabilitásunkat megőrizzük. Minden, ami kikezdi… ezt úgy lehetne mondani, hogy nem szeretjük, ha macerálják az énképünket. Ezt így szoktam volt mondani. Utáljuk, amikor valaki így kapargatja az énképemet. „Na az énképemet te ne kapargasd! Kapargasd a sorsjegyet! Hülye! Kapargatja az énképemet. Az énképemet te ne kapargasd!” Egyszerűen az olyan, mint amikor nem t’om én, a mezítlábunk talpát elkezdik piszkálni, annál sokkal olyanabb. Nem, egyszerűen háklisak vagyunk, ha az énképünkbe belekötnek. Na de ez megtörténik a bűntudattal. Ugye van egy magamról alkotott kép, hogy én egy rendes pasas vagyok, rendes pacák vagyok, rendes csávó vagyok, rendes ürge vagyok, egy rendes mókus vagyok. (Tényleg, ez mi ez? Ezt régen mondták ez, nem? Eh honnan jött elő? Látjátok, ötödjére a múlt homályába…) Tehát én rendes mókus vagyok. De a bűntudatom rákérdez erre. „Lehet, hogy rendes vagy, de azért ezt mégiscsak csináltad.” Erre azt mondom, hogy azért, mert a lelkünk… De a lelkünket nem szabad ezért bántani. Ugye, ez, hogy nem mindegy, hogy most hogy gondolok erre. Ez nem a gonoszság. Nem azt jelenti, hogy rossz vagyok, hanem azt jelenti, hogy van bennem egy teljesen természetes működésmód, ami állandóan a stabilitásra törekszik. Ha én állandóan válságban élek, ú, nem is tudom, milyen vagyok, azt sem tudom, mit kéne csinálni, fogalmam sincs, hogy kik a jók és kik a rosszak, s merre van a jobb és merre van a bal, és merre a lépcső és a színpad – hát így nem lehet élni. Tehát nem rosszaságból csináljuk, hanem a stabilitásunk miatt. (56:40)

A probléma ugye az, Jézusnak ez a mondása nagyon jelentős. „Annak, akinek van, ő még kap, akinek nincs, attól az is elvétetik, amije volt.” Ez az életnek egy nagyon szomorú realitása. Egy a sok közül, mert van nagyon sok szép realitás, de ez egy elég ürghh. Mert ugyanis aki egyébként is eléggé instabil, ő fog a legmerevebben ragaszkodni ahhoz, hogy ez nem úgy van, hogy mégiscsak jó, őt ne bántsa senki. Ezért nagyon könnyen belefut egy negatív spirálba azért, hogy az egyébként is kicsiny önbecsülését vagy instabilitását valahogy meg tudja őrizni. Ezért ő még inkább elmondja azt, hogy a másikkal volt a baj, csinál egy új visszaemlékezési kört, azt elkezdi realitásnak tartani, és oda a tartósság. Lehet búcsút inteni a tartósságnak. Közben lépésről lépésre lehet látni, hogy mint a tyúk, aki ott van, lépésről lépésre gdd-zzggg, madártej, madártej, madártej, madártej… Madárteeeej! Jó vagyok, jó vagyok, te, te vagy a rossz, te vagy a rossz, tgg-dgg-tkk-tgg, madártárs… És végül földobom a talpam, krrr-hhh, „Az élet tök vacak. Krrr-hhh.” Ez a mementó: „Ez az élet vacak. Krrr-hhh.” Az ember a madártej mellett döglik éhen. Sikerült ezt érzékeltetnem? (58:20)

Hát nem tudom, hogy most ezt a részét mondtam, de közben én elkezdtem jól érezni magam. Mert hát jaj, de jó, hogy nem muszáj, nem muszáj így élni! Tehát ez… pont az történt, mint a tyúkkal, hogy most elmentem a másik irányba, végigéltem, hogy ez milyen, és azt, hogy de jó, hogy nem, nem kell így élni. De lehet, tehát ha valaki szeretne így… Még idén van egy-két hét. Nyugodtan, még, még, még… gyorsan, éld ki magad! Tehát nem vagyunk rosszak. Ezt nem gonoszságból csináljuk. Ezt, ezt tudom rá mondani. De érdemes néha rálátni, hogy tulajdonképpen jó, rendben van, de akkor mi is történik? Na! Na-na! Gyerünk, gyerünk, gyerünk! Jó, jó. Na. Ühüm. (59:30)

Fordulat
Karnevál Flandriában


Láttátok? Film. Van benne egy zseniális jelenet. Ugye, most elindulunk, még jó, hogy van negyed óra, fordulat. Szeretnénk fordulatot, hogy például a visszaemlékezési hiba révén ne, ne, ne, ezt ne. Ne, fordulat. Na tehát. Mi történik? Egy pici falu, és jönnek a spanyol hadak. És tudva levőleg a spanyol hadak nagyon nagy hadak, és rengetegen vannak és hihetetlenül kegyetlenek. Világuralmi törekvéseik vannak. Összegyűlik a kis falunak a lakossága, hogy mit lehetne tenni? Ugyan mit lehetne tenni? Elkezdenek ötletelni, és az ötleteléseikből a képzelőerejük révén elképzelik, hogy valószínű az fog történni, hogy az összes férfit megölik, az összes nőt megerőszakolják, a falvukat vagy kisvárosukat porig égetik, ez rettenetes. A férfiak egyre rosszabbul érzik magukat. Ha a férfiak rosszul érzik magukat, akkor a nők is egyre rosszabbul érzik magukat. Mígnem egyszer csak valaki a következő gondolatra jut. „Figyeljetek! Szerintem csináljuk azt, hogy…” Lehet, hogy most befejezzük így, és a… hagyok egy kicsi időt. Ez a madártej időm? Mit sütnétek ki? Hogy? Áhh! Áhh! Tessék? Na, te jó felé vagy! Jó, jó felé gondolkoztál. Welcome party. Jó ötlet, Yeah! A következő ötlete támad az egyik hölgynek. Hát ha ez a valószínű, hogy ez történik, akkor a férfiak mind egy szálig hagyják el a falut. Senki más ne maradjon a faluban, csak a védtelen asszonyok. És mint igazi nőhöz illik, várják nyitott szobával, nyitott házzal, nyitott éléskamrával, nyitott, megterített asztallal a vendégeket. S az történik, jönnek a spanyol hadak, és a nők kis zászlócskákkal, nem pont így, de… Jönnek, welcome drink, és a spanyol hadak megjuhászodnak. Hát most ezzel mit csináljanak? Gálánsan, udvariasan viselkednek, visszatér beléjük a keresztény Európa képzete, senkinek nem esik bántódása. Arról azért érdemes néhány szót ejteni, hogy bizonyos szerelmek azért szövődnek, amelyekre az asszonyok előszeretettel emlékeznek vissza, mert hát oly gálánsnak mutatkoznak a spanyol marcona hajósok. (63:30)

Ez egy fordulat, amitől valami, ami teljesen kilátástalannak, reménytelennek…, előre látható, mi fog történni, semmi esélyük nincsen, a világ már csak olyan, hogy… És nem olyan. Illetve nem csak olyan. Tehát a ketrecnek van egy oldala, az teljesen nyitva van, arra is lehet menni. Pont úgy tűnik, hogy az a rossz irány, s mégis arra van az élet.
Amerikai rendőr – vérontás nélkül

Olvastam egy amerikai rendőrről. Arról volt híres, sztorikat jegyeztek föl a megoldásaiból, hogy hogyan tudott vérontás, fegyverhasználat nélkül olyan helyzeteket megoldani, amelyeket mások nem. Megmutatva azt, hogy nagyon sok helyzetet meg lehet ontani vérontás nélkül – meg lehet ontani! – meg lehet oldani vérontás nélkül, és most gondoljunk a házastársi 178-dik ugyanúgy lefolyó vitatkozásotokra, hogy azzal is lehet mit kezdeni. Ez a rendőr például… a következő történt vele, hogy szabálysértési eljárást kezdeményezett egy autóssal szemben. Igen ám, de annak a városnak egy olyan negyedében történt ez, ahol ő volt kisebbségben, és mások voltak többségben. Ahogy éppen a szabálysértési eljárás űrlapját töltögette ki, egyszer csak hihetetlenül vészjóslóan közeledett rengeteg ember felé, és lehetett látni, hogy ennek biztos, hogy fele se tréfa. Régóta volt rendőr, ezért jól meg tudta ítélni a helyzetet, hogy itt hogyha „Kérem szépen, odább állnának?”, hogy ebből nem lesz semmi jó. Tehát hogyha a tyúk az étel felé indul. Vagyis, hogy ezt most túl kell élni. „Arra van az autóm, ha beülök az autóba, akkor minden megvan.”, akkor biztos, hogy nem jut el az autóig. Hol van az a negyedik oldal, ahol a ketrecnek nincsen fala? Az illető a következőt tette. (65:50)

Ha rögtön mondom, úgy nem annyira jó. Ja, ez az, hogy mindenkinek megkérdezte a nevét, és kiállított mindenkinek a nevére egy… Hogy elmondott egy viccet. Igen, ez, ez… igen, csak az a baj, hogy a poén akkor ott, mire megérkezik, már ő nem érkezik meg. Ez, ez, ez a…, tehát itt valami frappáns és gyors dologra volt szükség. A következőt csinálta. Egyszer csak fölkapta a lapot és azt mondja: „Én ennek és ennek az államnak a rendőre vagyok. Most pedig egy szabálysértési űrlapot töltök ki.” S elindult az autójához. Az emberek pedig: „Mi, micsoda? Mit csinál? Mit mondott?” Mire átgondolták, hogy mi az, hogy „Én a nem t’om milyen állam rendőre vagyok, és szabálysértési űrlapot töltök ki.”, na az az idő pont lég volt ahhoz, hogy eljutott az autójáig. Be tudott ülni és el tudott menni. Ez a fordulat. Ezért nem véletlen, hogy mondtam ezt: képzelőerő, fantázia. (67:20)

Hogy egy veszekedés, egy konfliktus, egy beragadt szituáció, egy már 125-ször elmondott helyzet, amit úgy látok, hogy…, hogy az át tudjon alakulni, vagy meg tudjon változni. A fordulatra van szükség. S emlékezzetek a tyúkra. A ketrecnek van egy oldala, amin nincsen rács. (De jó, te csokit eszel. Nem, nem, köszönöm, nem. Úgy nem tudok előadást tartani. Jaj, na nézzük!) Mondok egy utolsó történetet, akkor ez saját lesz. Mmm, mégis csak… (68:00)
Saját történet

Járt hozzám több éven keresztül egy pszichotikus beteg. Nagyon súlyosan beteg volt, de orvosságokkal karban tudták úgy tartani, hogy nem zuhant vissza a pszichózisába. Ez, ez nagyon nagy teljesítmény volt, mert az illető éveken keresztül, éveket töltött pszichiátriai osztályokon. Éveket! Egész elképzelhetetlen, éveket töltött ott. De egész jól karban tudták tartani. De hát el lehet képzelni, hogy aki egész életében ott pendlizik, hogy, hogy még egyáltalán képes vagyok, vagy már nem, azért az nem lehetett egy könnyű, hogy milyen lelki, érzelmi állapotai lehettek, és a többi. Őróla mondtam azt a történetet, talán emlékeztek erre, hogy egyszer jött egy alkalommal, s akkor állt, mondjuk én ott ülök, s akkor azt mondja. Belenyúlt a zsebébe, kivett egy követ. (Hát ez jó!) Kivett egy követ. Azt mondja: „Feri, ez a szívem. Érzed, hogy milyen meleg? Kérlek, hogy ameddig beszélek, te melegítsd!” Odaadta a követ, amire azt mondta, hogy „Ez a szívem, s kérlek, hogy te melegítsd.”, s én fogtam, s beszélgettünk, és végig fogtam a követ, s melegítettem a szívét. Amikor vége volt a beszélgetésnek, akkor azt mondta: „Most szeretném visszakérni.” S akkor odaadtam neki, jó meleg volt, konstatálta, és békében ment. Egy nagyon érzékeny valaki volt. (69:55)

Ez egy zseniális módja az ő kapcsolattartásának, stabilizálásának, énstabilizálásának. Nagyon csodásnak tartom. Olyan gyönyörű, hogy legbetegebb, lehetetlenebb, szörnyebb helyzetekben milyen hihetetlen fantáziadús és milyen lenyűgöző képzelőerőről tanúságot tevő stratégiáink és fordulataink tudnak lenni. Ezért érdemes például visszanéznetek egy-egy nagyon nehéz élethelyzetre abból a szempontból, hogy „Tettem-e én ott valamit, ami segített abban, hogy egyáltalán túléljem?” És ki fog derülni, hogy nem tudatosan is rengeteg hihetetlenül érdekes, fontos életben tartó technikát gyakorlunk, csak sosem gondolunk rájuk, nem nevezzük őket meg. Hát, ez csodálatos, hogy milyen leleményesek tudunk lenni, ha az életben maradásról van szó. Tehát erről a valakiről beszélek, el lehet képzelni, akkor ebből, hogy mennyire sérült lehetett. Ugye, hogy így, így… És akkor, de hát közben ez gyönyörű volt. Áh, nem is felejtem el. (71:15)

Na ővele történt az, hogy ültünk, s akkor elkezdte mondani a nagyon nehéz életérzéseit és helyzetét, és mondta, hogy „Tudod Feri, nem egyszer azt gondolom, hogy nincs is ennek értelme, hogy, hogy halálfélelem, hogy, hogy gyötrődöm, hogy, hogy kilátástalannak tartom, hogy meg kéne halni és akkor belehalok. S akkor, mert tudtam róla, régen úszó volt, hogy szeretett beszélni arról, hogy ő milyen sokat úszott. S akkor azt kérdeztem tőle: „Te figyelj! Hát te úszó voltál. Vissza tudsz te emlékezni, hogy, hogy mi történt ott a medencében egy-egy edzés után?” Már húzta is ki magát. „Hogy mi történt ott? Hát belehaltunk. Hát mikor le kellett úszni 6000-8000 métert? Pillangózni 3000-et, kis pihenő, megint 3000? Hát beledöglöttem nap mint nap. Nagyon jól is úsztam, csak hát aztán jött a betegség. Én ott bele tudtam halni ott a vízbe.” Hát, na én is erre emlékeztem. „És meg tudnád nekem mondani, hogy miután meghaltál, mit csináltál?” – „Hát elmentem zuhanyozni.” S akkor ahogy kimondta ezt, ugye én ezt megerősítettem. „Áhá, szóval te halál után mentél zuhanyozni mindig.” Milyen jó ötlet! Halál után egy frissítő zuhany. S erre elmosolyogta magát, és azt mondta: „Látod Feri, ezért járok ide. Mert te is sportoló voltál, meg én is. Te tudod, milyen az.” Ez a fordulat persze nem a sportolói múltból érkezett. (73:15)

Na hát akkor! Ha valaki úgy érzi, hogy a mai napon őt Mikulás nem látogatta meg, s valahogy nagyon szomorú az ő élete, azt tudnám mondani, hogy halál után egy jó zuhanyozás mindenkinek segít. Na, jól van. Köszönöm a figyelmeteket. Köszönöm szépen. (73:45)

Segíts,

hogy ez a hanganyag másokhoz is eljusson.

Hogyan segíthetsz? Támogasd az alapítványt. Oszd meg a hanganyagot azokkal a barátaiddal, ismerőseiddel, akiket érdekelhet. Add tovább!

Megosztom
E-mailben küldöm

Isten hozott benneteket! Nagyon köszöntök mindenkit ezen a fontos napon! Nagyon fontos nap. Köszönöm szépen az ajándékokat, nagyon jól esik, és van itt egy speciális ajándék is, ami utal a múltkori találkozásunkra. Az lett a benyomásom, miután jó páratokkal különböző helyzetekben és fórumokon találkoztam az elmúlt egy hét alatt, hogy talán a múltkori alkalom volt a legfontosabb sokak számára, legalábbis kiderült, hogy rengetegen csak azért hallgatták meg, hogy kiderüljön, hogy a háromból melyiket kiabálták a legtöbben. Ezt hallottam, hogy egyesek kizárólag ezért hallgatták meg a végét, és hogy sajnos nem lehet megállapítani. Úgyhogy csak helyi ismereteket lehetett szerezni arról, hogy ki mit hallott. Minden esetre, minden esetre állítólag, legalábbis az én egyáltalán nem reprezentatív benyomásaim alapján az derült ki, hogy a madártej győzött. Állítólag, de nem kívánok ebből nagy problémát kovácsolni. Minden esetre, nézzétek! Aaah! Micsoda vacsora! Lehet, hogy adok nektek valami feladatot, és közben megeszem. Majd meglátjuk. De olyan érdekes, rám is nagy hatást gyakorolt. Valami szabadság-érzést megőriztem azóta magammal. Valami, valami így átjárt, és nagyon jó azóta is. Na, nézzük csak!

Ismétlés

Ugye arról beszélünk, hogy… a nagy-nagy témánk, a nem is a legnagyobb, de most amit járunk körbe, hogy tartósan, megelégedetten társkapcsolatban, családi kapcsolatrendszerben lenni. És akkor ez alatt nézzük meg, hogy milyen konkrét, gyakorlatias dolgokról beszélhetünk, ami segíti egyrészt a megelégedettséget, boldogságot, másrészt pedig a tartósságot. Akkor így jutottunk el egy nagyon fontos szempontig, ez pedig az, hogy a mai társkapcsolatoknak az alapvető szempontja az, hogy érzelmi összetartozás alapúak. Ez nem azt jelenti, hogy az elköteleződéssel szemben azok, vagy az elköteleződést kijátszandó azok, hanem hogy miközben természetesen hosszútávon nehéz úgy együtt lenni, hogy az elköteleződést megpróbáljuk megúszni, de hogy az elköteleződés és az érzelmi összetartozásnak a belül hordozott tapasztalata, meggyőződése. Ez ma nagyon fontos ahhoz, hogy mi egy társkapcsolatban megelégedetten, hosszútávon tudjunk lenni.

Így jutottunk el egy picit a gondoskodás témájához is, de az volt nekem nagyon fontos az elmúlt két alkalommal, és ma még ezt szeretném tovább szőni, hogy az érzelmi összetartozásunknak a tapasztalata és a bennünk hordozott élménye, ahogyan arra vissza is emlékszünk, az nem csak azon múlik, hogy pillanatról pillanatra, ahogy ezt az okosok mondják, hogy a pszichológiai jelen 3 másodperc. Hogy az, hogy én össze tudok veled tartozni, hogy mi összetartozunk, hogy közös világot alkotunk, közös identitásunk van és a többi, az nem múlhat csak a 3 másodpercről 3 másodpercre történő dolgokon. Vagyis nem múlhat csak azon, amit így mondtunk, hogy az éppenséggel meglévő jelen. Így jutottunk el oda, és erről beszéltünk egyrészt, hogy milyen nagy fontossága van annak, hogy – éppen a legújabb kutatások szerint, ezek most egészen friss kutatások, néhány évesek – nagyon világosan meg tudjuk különböztetni a tapasztaló ént, aki a jelenben van és az emlékező ént, aki visszaemlékszik arra, azokra a 3 másodpercekre és az összes többire, ami volt. Az érzelmi összetartozásunk, a közös világunk, és hogy abban megelégedettek tudunk-e lenni, kiderült, hogy szó sincs arról, hogy pusztán azon múlna, hogy 3 mp-ről 3 mp-re éppen te hogy közelítesz hozzám. Hogy a szükségleteimet… (Mit, mit csinálsz te? Hu-huu! Ennyi levegőt fújok bele?) Hogy nem azon múlik, hogy 3 mp-ről 3 mp-re éppenséggel mi történik. Most nem a jelen jelentőségét akarom kisebbíteni, hanem ezt a szempontot szeretném megint kimondani, hanem éppenséggel a boldogságkutatások alapján jutottak el erre a fölismerésre, tehát nem is akárhonnan kérdeztek rá a tapasztaló én és az emlékező én közti különbségre, hogy a boldogság szempontjából, hogy boldog embernek tartom-e magam, óriási jelentősége van annak… (Szegény, ezt a masnit tapostam az előbb. Te láttad? Láttátok? Éreztem, hogy valami puhán taposok. „Cseréljünk!” Cserélünk. (…) Mikulás… Na, szóval! Köszönöm szépen. De akkor most pórázhoz vagyok kötve. Hehehh! Ti nem látjátok, amit én. Há-há-hááá! Itt a szabadság! Na, szóval! Tehát! Hogy éppen a… Az a baj, hogy össze fogok így gabalyodni. Na, nem baj. Szegény, jól van, nem akartalak bántani. Ő is csak egy ember.) (06:05)

Tehát éppen a boldogság szempontjából, és nem is csak abból a szempontból, hogy éppen boldognak érzem-e magam, aminek van jelentősége, hanem a boldogság szempontjából számomra egy fontosabb megközelítésből, hogy boldog ember vagyok-e, boldog és megelégedett emberként élem-e az életem és nézem a múltamat. És ennek kapcsán, ahogy a múltra nézünk, nagyon nagyban meghatározza, ahogy a jövő felé tekintünk. Tehát hogy boldog ember vagyok-e? Ez milyen nagyban múlik azon, hogy a visszaemlékező én a visszaemlékezésében hogyan látja a múltat, és hogy tulajdonképpen milyen hihetetlen sokat töltünk és időzünk a visszaemlékező énben. Ha másképp ezt nem látnánk be, hogy ennek mekkora jelentősége van, elég konkrétan csak az időket összeadni, hogy egy férj és egy feleség mennyit van együtt a jelenben, amikor konkrét, jelenbeli, egymásra vonatkozó élményük van, és mennyi időt töltünk a tapasztalati énben, hogy visszagondolunk a társunkra, vagy a társunkkal való kapcsolatunkra. Ugye, tehát ennek óriási jelentősége van, és éppen abból a szempontból, hogy boldogok tudunk-e lenni, és hogyha boldog emberek vagyunk, az a tartósságra nagyon jó hatást gyakorol. „Hát boldog ember vagyok, jó hogy vagy, jó hogy vagyunk, ej-haj!” Ugye ez volt. (07:30)

Beszéltünk négy pontról. Hogy na de minden változásnak bennünk a fejlődésnek, hogy például szemléletmódot tudjunk váltani, és tudjunk rácsodálkozni arra, hogy minden élettörténetünket, minden kis történetet mi szabadon be tudunk fejezni, ami nem a realitás átírását jelenti. Mert minden elemet benne hagyunk, de mert élünk, minden történetet át tudunk írni. A szónak jó értelmében inkább ezt mondanám, hogy mi fejezzük be őket szabadon, s az a történet akkor már azzal fejeződött be. Ugye erről beszéltünk. (08:10)

A négy elem csak gyors ismétlés, tik-tik-tik, akkor már rámelegedtünk. (Vagy én. Ti már régen, és már „Fejezze már be! Hát ez nem igaz, már ötször tudtam már. Előbb tudtam, mint ő. Szóval… tehát!) A négy elem:
Csábítás a jóra. Ugye ennek, ennek a fölidézése, elevenen tartása benne, hogy van ilyen. Csábítás a jóra. És tudjátok, mindig van egy óriási lehetőségünk. Ha valamit szeretnénk, hogy velünk megtörténjen, csináljuk másokkal. Hiszen ha én valakit elkezdek nagyon tudatosan csábítani a jóra, akkor annak az élménye, emléke, tapasztalata elkezd bennem nagyon eleven lenni. Az agyam nagyon szívesen veszi, hogy átélt egy élményt, annak az élményét, hogy mit jelent, hogy csábítás a jóra. Sokkal kisebb különbség van itt, mint amit gondolnánk, hogy „Jaj, hát nem, hát mit számít, hogy én csinálom és nem te?” Ajj, de nagyon sokat számít, hogy valaki csinálja, és én éppen abban vagyok, hogy történik egy jóra való csábítás. 
Tehát jóra való csábítás.
Bátorítás.
Segítségnyújtás.
Dicséret. Az ujjongás és az ünneplés. (09:25)

Hej-haj! Ez a négy, és látjátok, mind a négy jól hangzik. Semmi olyan nincs benne, amihez ne lenne kedvünk – remélem. Na most! És azután beszéltünk, hogy igen, de akkor éppen a kutatások tükrében nem egyszerűen csak jó szándékkal gondolkozva valamin, mit mondhatunk el, hogy az emlékező ént mire kellene jól megtanítani? Hogy kéne begyakoroltatni vele a történet elmondását, a saját élettörténet fölidézését? S emlékeztek, itt meg volt három pontunk.
Milyen befejezéssel él bennem? Az egyikről már beszéltem: Nem mindegy, hogy hogyan fejezem be, hogy egy kapcsolatom, egy történetem, egy találkozásom milyen befejezéssel él bennem, és az hogy tudatosul.
Csúcspontok. Tehát a befejezés, és utána beszéltünk a csúcspontról, hogy egyáltalán fölfedezem-e, hogy vannak csúcspontok? Volt egy-két teológiai tanárunk, hihetetlen volt, szegény beteg is volt, dupla órákat tartott, mert ő bírta. Tehát leült, föl se nézett. Tehát bejött, akkor így még ránk nézett, elkezdte, akkor lenézett, s kb. 1 óra 30 percen keresztül így, maga elé nézve monotonon mondott hihetetlenül fontos igazságokat. És mit tettünk mi? Hrrr-rrrr. Nem lehetett egyszerűen elviselni, kibírhatatlan volt. Azt merem mondani, hogy semmire nem emlékszem belőle, de egyszerűen semmire. Mikor ott voltam, vissza tudok emlékezni, azt mondtam „Hú, de fontos, hú, de fontos!”, de így beszélt: „Az Isten egy kész csoda. A fia csodálatos. A Szentlélek lenyűgöző. A Szentháromság maga az élő és eleven titok. Fölfoghatatlan, végtelen misztérium. A teológiai gondolkozás szíve.” Na szóval… ezt nem is folytatom, mert valami rossz érzés elindul bennem, mint hogyha kiszívnák belőlem a madártejet, az összest, amit eddig megettem. Tehát egyáltalán nem mindegy, hogy képes vagyok-e a csúcspontokat megtalálni, egyáltalán rájuk csodálkozni, fölismerni, utána megőrizni őket, kiemelni őket. Betenni őket a vitrinbe, kitenni őket a polcra, tovább mesélni őket. A csúcspontokat, nem a panaszaimat meg a szerencsétlenségemet. A mai néhány csúcspontomat. „Tudjátok, mi történt velem?!” és itt akkor valami jó dolgot mondok el.
Fordulatok. És azután pedig a harmadik így volt: a fordulat. Nem is a változás, mondjuk a változás mindig egy folyamat, de a változás folyamatában általában szokott lenni egy fordulat, aminek óriási jelentősége van. És azért mondtam el nektek Böjte Csabáról néhány (Gyere, te! Ne szórakozz velem! Oh, nyugodt vagyok, „Om mani padme hum.”) Tehát azért mondtam el Böjte Csabáról két történetet, mert kifejezetten olyan valakinek tartom, aki anélkül, hogy szüksége lenne a szakirodalom ismeretére, éppen csinálja azt, amit annyira szeretnék megtanulni. Látja azt, hogy hogyan történhet meg egy fordulat, látja a csúcspontokat, és nincs számára reménytelen ember és helyzet. És ezért történnek is változások olyanokkal, akikkel kapcsolatban másoknak nem történnek. Ó, ezért hoztam azt a két történetet. Változás és fordulat, mert hogy ő ezt élőben csinálja ugye, amiről mi beszélünk. Oké. (13:30)

Arab történet: A mullah, a dió és a korsó


Na most, elmondok egy mesét. Ej, nem is mese, inkább egy történet a mullahról. Arab történet, ebből már tudhatjuk. A felesége megkérte őt, hogy föltétlenül hozzon haza diót, mert dióra igazán szüksége van az ebéd megfőzéséhez, és megígérte a férjének, hogy a kedvenc ételét fogja elkészíteni. Ezért aztán ő elment a piacra, és a piacon különböző korsókban árulták a finomnál finomabb csemegéket, s természetesen az árusító is azt mondta, hogy nyugodtan vehet ebből az első osztályú dióból – bár nem t’om, hogy akkor ezt mondták-e így – és ő nagyon megörülve, hogy a felesége kívánságát is tudja teljesíteni – arról nem is beszélve, hogy azt a finom diós ételt fogja nemsokára enni – benyúlt a korsóba, kinyitotta a markát, jól megragadott rengeteg diót. Érezte is, hogy milyen nagyok, és milyen frissek, és már össze is csordult a nyál a szájában, amikor megpróbálta kihúzni a korsóból a kezét, és nem ment. Nem ment. Errhh! S húzkodta a kezét a korsóból, s egyszerűen beszorult. S akárhogy húzkodta, egyre jobban érezte, hogy megfeszül a keze a korsónak a száján és egyszerűen nem és nem és nem. Ezért aztán barátait hívta oda, már egy csődület is körülvette őt, és próbált mindenki segíteni, és húzták és húzták, szinte már véresre horzsolták a kezét. Mígnem aztán egyvalaki odament hozzá, és azt mondta: „Nézzed, némi ezüstpénzért hajlandó lennék neked segíteni.” (Áhh, ez a világ nem változik!) S akkor azt mondta: „Hát most már annyira szorult helyzetben vagyok, bármitől és bárkitől való segítséget szívesen elfogadok.” És… és… ugye máris, máris megvan a történet befejezése bennetek. S akkor elmondta, hogy „Kérlek szépen, ne kifelé húzd a kezed, hanem befelé. Rossz irányba húzod.” Mire a mullah azt mondta: „Hogyhogy rossz irányba húzom? Hát ezen problémázok, hogy nem jön ki. – Áhá, te csak bízd magad rám, az ellenkező irányba told a kezed, befelé.” S amikor eléggé betolta, akkor megkérte, hogy nyissa ki a markát. „Most akkor zárd össze az ujjadat, és így húzd ki!” Természetesen a keze simán kijött, de gondoljátok, hogy a történet itt fejeződik be? Milyen szomorú, megszégyenítő történet lenne ez, micsoda rettenetes befejezéssel a mullah megaláztató végkifejletével. Nem így fejeződik be, hanem úgy, hogy az illető azt mondja: „És a következő jó tanácsomat már ingyen adom neked. Fordítsd meg a korsót!” S persze, a korsóból kiestek nagyszerű, első osztályú diószemek, amiket (Egészségedre!) hazavihetett a mi főhősünk. (16:50)

Ez a történet jól mutatja azt, hogy sokszor ahhoz, hogy ez a változás megtörténjen… Ugye a cél: boldogan, megelégedetten, tartósan lenni. Hogy a boldog és megelégedett és tartós kapcsolat és családi kapcsolatrendszer érdekében nem egyszer éppen abba az irányba érdemes mennünk, amely irányba azt gondoljuk, hogy pont nem kéne menni. Emlékeztek az ökörre meg a két zsák árpára? Ez ugyanaz, hogy pont azt kell kidobni a várból, amiről azt gondoljuk, hogy a legnagyobb szükségünk van rá. Ez most ugyanaz a gondolat más megközelítésből. Nem egyszer ahhoz, hogy fejlődni tudjunk, és elérjük azt a célt, hogy tartósan és megelégedetten, nem látnivalóan a célunknak megfelelően kell eljárnunk, kifelé húzni a kezünket, hanem éppen befelé. Mondom a másik történetet. (17:45)

Kísérlet a tyúkkal meg a ketreccel

Egyszerű kísérlet, de jól mutatja azt, hogy mennyire belénk van programozva az, hogy bizonyos helyzetek, amelyek könnyen megoldhatók lennének egy fordulat révén, mennyire megoldhatatlannak tűnnek a fordulat elmaradásával. Hogy az életünkben van nagyon sok helyzet, ami jóra tudna fordulni a fordulat révén, hogyha nem erőltetnénk azt, amit már eddig is nagyon sokat erőltettünk. A kísérlet egy végtelenül egyszerű: a tyúkot bezárják a ketrecbe. Ezt nem t’om, hogy demonstráljam. A tyúkkal van a bajom. A tyúkot bezárják a ketrecbe, de úgy ám, hogy a ketrecnek csak három fala van. Tehát képzeljük el a tyúkot, legyen ő, így áll. Azután… madártej… a tyúk nagyon szereti a madártejet, ha nem tudtátok volna. Igen ám, de a ketrecnek (Látjátok jól? Nem. De magamért csinálom, hogy én jól lássak.) tehát a ketrecnek van három fala.

Most tudjátok, hogy mire van szükségetek? A képzelőerőre. Hát nem erről beszélünk? Lehetsz bosszús, hogy nem látod. Semmiből nem áll elképzelned, hogy kiraktam egy tyúkot, előtte ketrec, jobbra ketrec, balra ketrec, és a tyúk előtt kérem szépen ott van a madártej. Mit gondoltok, hogy mit tesz a tyúk? Ó, te optimista! Az magzott el, hogy megeszi a madártejet. Hát… látjátok, ez a különbség a képzelőerő meg a fantázia között. Te a fantáziádat használtad. Mert a képzelőerő azt jelenti, hogy elképzelek valamit, amiről valaki beszélt. A fantázia pedig az, hogy képes vagyok a fantáziámmal olyan megoldásokra jutni, ami ebből a realitásból nem jön ki. Tehát hogyha boldog, megelégedett életet akarunk élni, változásokat, szükségünk van a képzelőerőre, elképzelek valamit, és a fantáziára. Ez, amit te most tettél, ez egy zen kóannak a magyarázata volt, csak nem mondtuk el a kóant. (20:55) A zen kóan így szól. Elmondom akkor a kóant is, és akkor tudjuk, hogy te megadtad a megoldását. A zen mester azt mondja a tanítványnak. „Tanítványom, képzelj el egy uborkás üveget! Nagyon kicsi a szája, és most képzelj el bele egy kicsi uborkát, ami egyre, egyre és egyre nő. Már akkora (Megvan nektek? Ugye… Mi az, hogy nincs? Mi az, hogy nincs? Hol vagy? Drága, te mit csinálsz itt? Figyelsz. Hát nem…, hát… Tehát. Képzelj el egy uborkát, amit beleteszel egy uborkás üvegbe, de az uborka nő és nő és nő. Nem nő és férfi, hanem növekszik.) És már akkorára növekedett az uborka ott az uborkás üvegben, hogy nem fér ki az uborka száján. (Mondom, hogy nő az uborka, van neki szája.) Nem fér ki az üveg száján. Ezek olyan komoly dolgok, nahát, elviccelitek. És akkor a mester azt mondja: „Hogyan lehetséges kivenni az uborkát az üvegből?” S akkor a tanítványok rengeteg megoldást mondanak: szét kell törni az üveget – de nem, azt mondja, hogy nem, az uborkának is épnek kell maradnia és az üvegnek is épnek kell maradnia. Mindenféle rengeteg trükköt képzelnek el, és mondják és mondják és mondják, a mester azt mondja: „Nem, nem, nem.” S akkor egyszer csak a tanítvány fölsóhajt és azt mondja: „Mester, hát már kinn is van!” Ez a fantázia. (23:00)

Mi akadályoz meg bennünket abban, hogy lássunk egy üveget, benne az uborkával, nagyobb az uborka, mint az üveg szája, majd a fantáziánk segítségével egy szemvillanás alatt az uborka kikerüljön? Semmi akadálya nincs, ez a fantázia. A képzelőerő arra jó, hogy elképzelem, hogy az uborka megpróbál kijönni az üveg száján, és ott szegény hullává lesz, uborkasalátává alakul, az a képzelőerő. Ahhoz, hogy az életünkben jó változások, folyamatok tudjanak történni fordulatok… Nagyon nagy segítségünkre van nem csak a képzelőerő, hanem a fantázia is. Háhh! Na most! (23:55)

Itt van a tyúkunk, még mindig ott tartottunk, hogy mi történik a tyúkkal. A tyúk természetesen, mert tyúkesze van… Hogy mondod? Megfullad? Mert hogy a csoki be van zárva a zacskóba? De várjál, ez egy rácsos ketrec, tehát éppenséggel egy valami van: levegő. Ez, azontúl semmi más, de levegő van. Tehát minden esetre, minden esetre jön a tyúk, s nekiugrik a ketrec falának. Tgg-dgg! Tgg-dgg-zss-zss! Dgg-dgg-zzs-zss! Szegény tyúk nem tudja, hogy az ellenkező irányba kéne elindulnia, mert itt ugyanis a ketrecnek nincsen oldala. Ha a tyúk fogná magát és azt mondaná „Ja, hát hátrafordulok, ott nincs semmi.” Tik-tik-tik-tik. Tik-tik-tik-tik tííí-hi-hí-hi-hí! (Bocsássatok meg! Lehet, hogy ezt most megérdemlem, elértem.) Tehát a tyúk – és ezt nyilván az emberek miatt vizsgálgatták, nem a tyúk miatt. Hogy képesek vagyunk úgy beszűkülni, hogy elől próbáljuk megszerezni a zsákmányt, miközben hogyha hátrafelé indulnánk, ami nem tűnik logikusnak, minden nehézség nélkül elérnénk a célunkat. Tehát hogy a céljaink nagyon is elérhetők, csak gyakorta kiderül, hogy pont azon az úton nem, amit már erőltetünk 10 éve, vagy 50 éve. Vagyis azon az úton, ami belénk – hát, mondjuk – programozott, vagy legalábbis az addigi élettapasztalataink által elég jól bevésett út. De ha a tyúkot megkérdezzük, hogy van-e megoldás, ő azt mondja, hogy nincs. Iszonyatos, szomorú tragédiát írhatnánk a tyúk életéről. Ha van valakinek kedve, szívesen veszem. Elég egy oldal most, hogy a tyúk végül azt mondja, hogy „Én valószínű, hogy megkérem a gazdasszonyt, hogy vágja el a torkom, mert ez nem élet így. Mert ha nem lenne madártej, még azt hinném, hogy, hogy az élet nem kínálhat valami jót. De így, hogy látom és nem jutok hozzá, ez nem élet.” – mondja a tyúk. (26:30)

Tehát hogy éppen az, amire vágyunk, az nagyon is elérhető, csak nem úgy, ahogyan azt gondoljuk, hogy elérhető. És most nézzünk valamit, ami a témánk szempontjából ugyanúgy fontos, mint annak a megkülönböztetése, hogy tapasztaló én és emlékező én. Ez pedig… ha-haa! Úgy hívják, hogy…
Visszatekintési hiba

Jaj, most van ez a vetélkedő. Ez a micsoda? Ez a… „Zuhanj le” vagy micsoda? Mi? Ja, „Maradj talpon!” Szóval… szegény… na jó. Tehát ez a „Maradj talpon!” Képzeljük el, hogy az egyik kérdés így szól, hogy „Milyen hosszú a Duna hossza?” Az eredéstől, forrástól – torkolatig. S mondjuk kiderül, hogy… mindjárt mondom… 2852 km. 2852 km a Duna hossza. Megkérdezzük az embereket, hogy mielőtt tudnák, hogy mi a helyes megoldás, tippeljenek, hogy milyen hosszú. Nyilván különböző megoldások születnek. Mi derült ki? Hogy például azok, akik azt mondják, 2200 méter hosszú lehet, mikor megtudják, hogy 2800…valahány méter hosszú – máris elfelejtettem, kilométer, nehéz az élet, látjátok – amikor meghallják a jó eredményt, és visszakérdezzük tőlük, hogy hogyan emlékeztek, hogy milyen hosszú a Duna és hogy ti mit mondtatok, akkor vissza tudnak emlékezni a jó eredményre, és nagyon sokan például azt mondják, hogy „Én úgy emlékszem, hogy 2400 métert mondtam. Szerintem olyan 2500 körül becsülhettem. (Látom, derültök ezen.) De valami ott volt, nem voltam messze tőle, azt tudom, 2000 fölött mondtam, de olyan 2500-2600 körül talán, most nem is emlékszem. De ott nagyon, nagyon közel jártam, emlékszem, szóval erre emlékszem. De most nem akarok hazudni, semmiképp, mert hát hülyeség, egy játék, egy Maradj talpon!, hát ez nem ér annyit, mint a becsületem, de olyan 2700-re saccoltam, emlékszem, páratlan szám volt benne, hát most vagy 5, vagy 7, de én, énszerintem ez 7 lehetett, mert a szerencseszámom, és akkor az úgy szokott lenni, hogy akkor azt úgy bele szoktam mondani. Én, énszerintem úgy valahogy így, 2750-60, most úgy sacc per kábéra, hogy ez. (29:25)

Na most mit gondoltok, hogy mi volt a hipotézise a kutatóknak, hogy miért teszünk így? Miért van az, hogy az emberek közül amikor visszaemlékeznek, hogy hogyan tippelték meg, miután kiderült, hogy mi a Duna valóságos hossza, miért mondunk többet, már hogyha alábecsültük? Miért gondoljuk azt, hogy jobb volt a válaszunk, pontosabb, mint amennyi valójában volt? Én remélem, hozzátok az átlagot, legalább az átlagot, kérlek! Mert a kutatóknak az volt a hipotézise, hát nagyon-nagyon valószínű, egyszerűen jobb színben szeretnénk föltűnni. Hát mi másért? Hát nem esik jól 600 km-t eltévesztettem… (Vagy métert… mit tévesztettem el? Azt is eltévesztem, hogy mit tévesztettem el. Ez a vég. Ez a sok roráte mise.) A kutatóknak ez volt a hipotézise: az ember jobb színben szeretné föltűntetni magát. S tudjátok, hogy kiderült, hogy nem ez az oka. Nem és nem és nem. Nem azért történik ez így, ugyanis nagyon izgalmas és szellemes ellenőrző kísérleteket végeztek, amiben kizárták annak a lehetőségét, hogy a saját becslésre kelljen visszagondolni. Mert úgy is meg lehet tenni, hogy a másik becslésére gondoltak vissza. Kiderült, hogy nem azért mondunk a valósághoz közelebbit, mert hogy magunkat jobb színben szeretnénk föltűntetni, hanem ezért, mert ennyire rugalmas az agyműködésünk. Miután megtörtént a jó válasz, arra vagyunk kitalálva, hogy ne a rossz választ jegyezzük meg, hanem a jót, és hogy a jó válasz maradjon bennünk egy új emlékezeti körben. Vagyis hogy eleve úgy vagyunk kitalálva, hogy bennünk felesleges, értelmetlen hulladék megoldások, régi körök, stb. ne maradjanak benn lehetőleg, hogyha kapunk egy jobbat. (31:50)

Ezt a kutatást azért is tartom izgalmasnak, mert az én előítéletem is az volt, hogy szeretnénk jobb színben föltűntetni magunkat. És ez is milyen érdekes, hogy kiderült, hogy nem, hogy egy sokkal szebb megoldásunk van. Ez most miért fontos nekünk? Márpedig nagyon fontos. Képzeljünk el valakit, aki elmegy mondjuk egy pszichológushoz vagy paphoz, és segítséget kér. Mi történik vele? Azt mondjátok, hogy szeretnétek földolgozni az élettörténetünket, sebeinkből szeretnénk meggyógyulni, érzem én, hogy valami akadályoz engem a megelégedett, tartós társkapcsolatban. Nem vagyok elég boldog, valahogy utána kell néznem a múltamnak és gyógyulni kell. Az történik… ez történhet, hogy elkezdek beszélni a múltamról, de mire figyel a segítő? Vajon mire figyel? Nagyon sok segítő: „Hol lehet a baj? Hol lehet a sérülés? Hol lehet a fájdalom?” Ha nem emlékszel vissza rá, kapsz ösztönzést. „De hát ez nagyon fontos lenne. Nézd, te egy csomó pénzt kiadsz azért, hogy vissza tudj emlékezni a legszörnyűbb történeteidre. Hát érted, hogy ez milyen fontos? Ez igazán nagyon fontos.” Tehát az illető heteken, hónapokon, éveken keresztül sok pénzt fizet azért, hogy valaki segítsen neki fölidézni a legrosszabb emlékeit. (De, most… tudjátok… na. Majd még… nem most van a vége, most valaki kimegy – nehogy kimenj! – de valaki kimegy és azt mondja „Ezzel fejezte be…” várjál, még a végét nem mondtam el. Tehát, ez történik.) (34:00)

Na most az agyunk hu-hu-húú, mit kezd ezzel? Az agyunk nagyon jótékony, azt mondja: „A gazdi rájött az igazságra.” Tényleg ezt mondja, hát ne… a felesleges múltbéli dolgokat el kell tüntetni, nincs semmi értelme rossz adatokat tárolni, hogy 2500-at mondtam, ja, 2200-at mondtam. Hát már nem is emlékszem, minek erre emlékezni, hogy hogyan rontottam el. Hát erre nem kell emlékezni, hát felesleges információ. Alakuljon ki a visszaemlékezésnek egy új köre. Eddig is volt a visszaemlékezésnek egy köre, de most, most kezdem egyre alaposabban látni „Micsoda rettenetes dolgok történtek. Te jó ég! Hogy ezt eddig nem is láttam. Micsoda szörnyűségek történtek, és én eddig így azt gondoltam, hogy egész normális volt a gyerekkorom? Hát hogy lett volna már az?” És szép lassan kialakul a visszaemlékezésnek egy új köre, ami erősebb a réginél, fölülírja azt. Igen ám, de most jön a csavar. Mert ez már így is egy kicsit gyomros, úú-úúú, mit csinálok sok pénzért! Most… jahh! De a csavar most jön. Ugyanis a visszaemlékezési hibának része a következő jelenség. (35:30)

Ha én visszaemlékszem arra, hogy ez történt 2 évvel, 5 évvel, 10 évvel ezelőtt, és a visszaemlékezésemben már nagyon sok új információ is a birtokomban van. Hát nyilván így van, mert már látom, hogy aztán ebből ez történt, aztán ez következett, ennek ez lett a következménye, ebből aztán az fakadt, ők így reagáltak rá, és látom, hogy az életem aztán hogy ment tovább. Ezért amikor visszatekintek egy múltbéli dologra, nagyon hajlamos vagyok a következőt gondolni. Erről szeretnék néhány példát mondani. Visszaemlékszem, és azt mondom: „Hát hogy nem láttam én akkor? Hogy voltam ilyen béna, hogy ezt nem láttam?” Miközben a realitás sokkal inkább az, hogy amikor ott voltam, azt nem lehetett látni. Az volt a reális, hogy akkor az elkerülte a figyelmem, de nem azért, mert figyelmetlen béna vagyok, hanem mert annak a momentumnak, pillanatnak, jelenségnek valóban nem volt ott és akkor jelentősége. Na de én mármost a mostanból nézek vissza, látom, hogy mi hova fejlődött, mi hogy történt, kinek milyen reakciója volt, és, és, és. Ezért olyan tulajdonításaim, gondolataim támadnak, amik a helyzetemet még jobban megnehezítik. Tehát például: (37:00)

Elkezdem magam szidni. „Hogy, hogy nem tudtam én ezt jobban csinálni? Hát hogy nem vettem észre, hogy egy ilyen férfi?” Például szerelmes voltál, nem kell akkor észrevenni. „Hogy nem láttam, hogy olyan nő?” Na ezt, ezt én sem értem annyira. Nem vághatunk mindent egy kaptafára. Visszanézek, és nagyon könnyen szidom magam. „Hát hogy ronthattam ezt így el? Hogy bénázhattam el?” Ez az egyik. De csak ez történhet? Nyilván nem. Mert azt is mondhatom… (37:45)

Hogy lehet az – most visszatérve ráadásul az eredeti történethez – hogy az apám így viselkedett? Mondjuk ezt a csúnya kifejezést. Hát nem látta, hogy mit okoz vele? Mi ketten, én és a terapeuta annyira világosan látjuk most. Nagyon világosan, olyan világosan, hogy hát fényözönben látjuk, hogy mi volt annak a következménye, hogy nem madártejet adott, hanem palacsinta volt. Hát most már, tudod mit! Na, ha most lennék ott, mondanám is neki, hogy vigye a palacsintáját oda, ahova akarja. Rohadt palacsintáját! Hát most emlékszem igazán vissza, hogy sírtam, hogy „Madártejet, madártejet akarok!” Azt a rohadt palacsintát csinálta az anyám! Az apám meg behozta direkt. Az anyám kiment, nem is akart velem lenni, az apám meg megalázó módon odatette elém, „Ezt edd meg.” Hát, hogy ez hogy fáj! Ez a megaláztatás a palacsintával. Ú, de fáj.

Most egy szálat veszünk végig. Ha akartok, botránkozzatok. Most nyilván nem a fájdalmainkról, sérelmeinkről, miegyebekről… nem, nem a fölött gúnyolódok. Nyilván mindenkinek megvannak a reális fájdalmai. Hanem arról, hogy egyrészt visszanézek a múltra, de már az azóta megtörtént események és információk tükrében, és lesz egy visszatekintési hiba. A visszatekintési hibának az egyik következménye, hogy magamat hülyének tartom. Ilyen egyszerű. „Hát hogy lehettem ilyen hülye?! Ilyen béna, ilyen szerencsétlen… vak voltam.” A másik, hogy téged tartalak hülyének. „Hogy tudtál ilyen kíméletlen, érzéketlen lenni, ennyire nemtörődöm, nem odafigyelő? Hogy voltál képes ezt megtenni velem?” Voltak már ilyen gondolataitok? És föltehetően ott és akkor, amikor az illető benne volt, ezt mind nem látta, ennek egy töredékét látta. Mint ahogy annak, amit te most látsz, magadra vonatkozóan te is csak egy töredékét láttad ott és akkor. De minden esetre a visszaemlékezésben ez a visszaemlékezési hiba… Olyan gondolataim támadnak, amelyek a múltat még sokkal sötétebb színben állítják be. Ezt egy logoterapeuta úgy fejezte ki, egyik kedvencem, Elisabeth Lucas, hogy „Megtanulunk haraggal visszanézni.” Hogy amikor nem tudunk a visszanézési hibáról, akkor elmélyítjük magunkban az emlékezésnek egy új körét, mármost azt tartjuk valóságnak, azokkal a tulajdonításokkal, következtetésekkel, meglátásokkal, amelyek most vannak. Mert az agyunk ezt támogatja, mert elég friss és életképes, és azt akarja, hogy ne a rossz információk legyenek meg, hanem a jók, és ezért megtanulunk nagyon sajátosan haraggal visszanézni a múltra. Ejha! (41:35)

És ezzel szemben lehetséges mindaz, amit az elmúlt két alkalommal beszéltem. ezt pedig így fejezte ki Elisabeth Lucas, hogy ahelyett, hogy haraggal néznék vissza a múltra, megtanulhatok bizakodással nézni a jövőbe. Például elismerni azt, hogy igen, a konkrét és adott helyzetekben nem lehetett látni, nem lehetett fölismerni, nem lehetett tudni. Ott és akkor nem azt éreztem, tényleg nem azt tartottam fontosnak, valóban volt bennem jó szándék, de fogalmam sem volt arról, hogy… Ezzel nehogy azt gondoljátok – hát gondolhattok akármit, csak nyilván nem a valós, megtörtént életeseményeknek, fájdalmaknak, adott esetben nagyon, nagyon szörnyű dolgoknak a realitását vonom kétségbe. Szó sincs róla, vagy hogy ezt elvitatnám valakitől, vagy hogy az fájhat és… és most itt fejezném be. Ez most nem valamiféle terápiaellenes, pszichológus-ellenes kirohanás volt a részemről. De hát ezt úgyis tudhatjátok, mert én magam is ezt csinálom. Mármint hogy nagyon szívesen nézek a múltba, valakinek az élettörténetébe. Csakhogy nem azzal a nézőponttal, hogy a tulajdonítási hibától elvakultan hogy láthatjuk még rosszabbul azt, ami lehet, hogy ott és akkor sem annyira az enyém, sem annyira a te hibád nem volt. És itt megint nem ingyenes fölmentést akarok adni bárkinek, hanem csak reálisan látni az ember voltunknak a gyarlóságát és gyöngeségeit. Hogy kevés igazán gonosz ember van – mondhatom így is. Kevés, akik úgy direkt, és úgy direkt a saját gyerekével, na azt meg úgy direkt rossz szándékkal. Rossz szándékkal, rosszat akarnak, előre megfontoltan, jó előre kigondolva… Tehát hogy nagyon is van értelme a múltra tekinteni és a visszaemlékező én kezében óriási lehetőségek vannak, de nagyon érdemes ismerni ezt a visszaemlékezési hiba nevű jelenséget, ezt nagyon. (44:00)
Milyen téves ítéletek fakadnak a visszaemlékezési hibából?

Mondanék csak a képzelőerőtök fölvillanyozása szempontjából még néhány dolgot, ezek a leglátványosabbak, hogy milyen téves ítéleteink tudnak a visszaemlékezési hibából fakadni. Ezek olyan klasszikus mondatok, sokféleképp lehet befejezni.

1. Hát így kellett ennek lenni


Mikor ezt mondjuk: Így, így kellett történnie. Vagyis kétségbe vonjuk, hogy van szabadság, vagy hogy történhet sokféleképpen valami. Nem, hát ennek így, így kellett történnie, ez… Ugye ennek a párja…: „Hát én már csak ilyen vagyok.”

A legújabb kutatások döbbenetes szép dolgokat mondanak. Az eugenetika olyan csodálatok dolgokat állít már. Szó sincs arról, hogy a genetikai állományunk egyszer s mindenkor határozna meg minket. Tudjátok, hogy ez ma már megdőlt? Hogy nem úgy van, hogy „Hát így születtem, ez bele van írva a génekbe.” Tudjátok, hogy ez már régen nem így van? Ti ezt tudjátok? Ezt most gyorsan mondom, még karácsony előtt. Hát muszáj még itt gyorsan, gyorsan, gyorsan. Ez a… Mikulás ezt hozta a puttonyában. Hihetetlenül jól lehet látni, hogy a környezeti hatások adott esetben nem engednek bizonyos géneket aktiválódni. Azt nézték, hogy bizonyos emberekben vannak gének, amik kifejtik a maguk hatását. Másokban is vannak gének, ugyanazok a hibás gének, amelyek ugyanolyan hatást fejtenek ki. De az egyik emberben ez a hatás nagyon látványosan megjelenik, és a másikban nem.

És mi derült ki? Hogy a környezeti hatásnak, azzal, hogy ővele hogy bánnak, gondoskodnak-e róla, és az…, és az…, és most nem is mondom, akkor olyan ereje van, hogy képes hibás, az életünket tönkretevő géneket nem engedni – most így mondom, megszemélyesítve – szóhoz jutni. Tehát hogy egyszerűen nem állíthatjuk azt, amit olyan könnyen mondunk például egy ilyen téves visszatekintési körben, hogy „Hát, én ilyen vagyok, mindig is ilyen voltam.” Mikor valaki azt mondja: „Mindig is ilyen voltam.” ez egész biztos, hogy hogyan történik? Hogy itt vagyok a jelenben, összeszedem az ennek megfelelő pillanatokat, és akkor a múltra tekintve kialakítok egy új visszaemlékezési kört, és azt mondom: „Mindig is ilyen voltam, hát engem így kell elfogadni, én ezen biztos nem tudok változtatni. Nem, hát ilyen vagyok. „Feri atyának az a baja, hogy a genetikáról nagyon keveset beszél. Nem, mert mint hogyha nem is lenne. Ugye, mindig csak így, így a környezet, úgy ezt csinálni, azt csinálni… Hát ez nagyon problémás. Cupp-cupp neked! (47:05)

Tehát még akkor is lehetőségünk van, még akkor is, hogyha ténylegesen olyan génjeink vannak, amilyenek. Tehát hogy itt egy sokkal finomabb, rendszerszerű működésünk van. Ez számomra ez egy karácsonyi ajándék. Na jó, Mikulás, legyen Mikulás, majd… Oké, mondom még a mondatokat. Tehát. „Ennek már így kellett lennie. Én már csak ilyen vagyok, mindig is ilyen voltam, ezen nem is lehet változtatni. (47:40)

2. Hát rögtön tudnom kellett volna

Hátha fölidéződnek mondatok. Azután…

3. Nem is lehetett mást várni

Úgy ez nem is annyira rám vonatkozik, nem is annyira rád, inkább a helyzetre, ahogy a világot látom. A világot is mindig „valahogy” látjuk. „Hát nem, nem, nem is csodálkozom, hogy így történt. „Mi más lett volna várható, mint végül, az igaz elbukott. Hát mi, mi más is? Hát ez valahogy, ez az élet rendje. Hát vannak ilyen optimista fajták, ilyen „félig tele van a pohár”, na hát ez nevetséges.” Szóval ez az önámítás csimborasszója – hogy szépen mondjam. Na! Nem lehet… igen. (48:30)

4. Miért nem fogtátok föl?

Miért nem fogtad föl? Miért nem értetted meg ott és akkor? Mert ott és akkor nem volt még fölfogható és megérthető. Vagy… ez is érdekes, erről nem volt szó, mikor úgy kezdem a mondatot…:

5. Én mást tettem volna

Az egész biztos, hogy én ezt nem tettem volna. Oké. Jó, jó, jó. (49:15)

Tehát akik ezt és ezt tették velem a múltban, előre láthatták volna, megakadályozhatták volna. És legvégül hova jut ez a kör? Tehát láthatták… Ez egy folyamat. Tehát láthatták volna, azután megakadályozhatták volna, még jó, hogy készültem a mai estére, és a harmadik, valószínű, szándékosan tették. Ugye ha láthatták volna, és megakadályozhatták volna és nem jártak így el, akkor ezt valószínű, hogy direkt csinálták. (49:55)

Megcsalás

Nem vagytok egy kicsit dühösek? Képzeljük el a férfit és a nőt, variálunk, megyünk tovább, nézem az időt, hú-hú! A férfi megcsalja a feleségét. Fordítva is elképzelhetjük. Ugye a képzelet mindent, mindent tolerál, de most képzeljük el, hogy a férfi megcsalja a feleségét. Azután, amikor már jól benne van, azt mondja, hogy „Hát, azért ezt nem kellett volna. Szóval ezt, ezt nem. Ezt nem, hát most hiába iszom a kólát, nem leszek jobban. Hiába Mikulás, madártej, kóla, azért ez, ez nem, ezt így nem kellett volna.” Vagyis mije van neki? Igen, bűntudata van, ilyen ehh-ehh-ehh… Ha valaki nem elég stramm, nem elég stabil, nincs meg benne annak a bejáratott köre, hogy magát ne idealizálja, ne szépítgesse, ha ezt történt, ez történt, ezt csináltam, ezt csináltam, szembe nézzen és ne a bűntudatától, hanem most így egyszerűen mondom, a bűntől akarjon szabadulni. Mert van, aki ezt gyakorolja be. Rosszul érzem magam, a rossz érzést kell megszüntetni, nem a helytelen cselekvést. Tik-tik… nem mindegy. De… érzi a gyöngeségét, de valahogy belül el kell rendeznie a dolgot. Mit teszünk ilyenkor gyakran? Visszaemlékszünk, és azt mondjuk, hogy „Na jó, azért, azért, azért biztos nem csak én vagyok az oka. Azért… na most nézzünk szembe a tényekkel, most, most! Ez a legjobb alkalom.” Ugye, és már érzem is az erőt magamban. Eddig egész össze voltam szorulva, ú-úú, de most, hogy kimondtam ezt a mondatot, hogy „Most nézzünk szembe a tényekkel!” Ez most mit jelent? A te bűneiddel szeretnék szembenézni, máris jobban érzem magam. „Na nézzünk csak szembe! Feri is megmondta, hogy a kapcsolati egyensúly, meg rendszerszintű működés, ugye, hogy egy rossz, egy jó. Ha-hah-hah-ha! Álljunk csak meg egy baráti szóra!” S akkor azt mondod: „Na, hát eljutottam volna én ide, ha te…? Remélem, látod, hogy az ujjam hova mutat? Én eljutottam volna, ha te… nem azt csinálod négy évvel ezelőtt? Három éve? Két éve? Tegnap? Hát én eljutottam volna ide? Hát most kezdek megvilágosodni. Hát persze, hogy így volt. Hát persze, hát most látom lépésről-lépésre, ahogy visszaemlékszem. Hát látom, hogy lépésről-lépésre hogy tetted tönkre közünk az érzelmi kapcsolatot. Hát most már értem. Hát mi mást tehetnék akkor? Hát tulajdonképpen áldozat vagyok, s annyi erőm van csak, hogy dühös legyek rád.” Úgy ennyi jön ki. (53:15)

Sajna-bajna az történik, hogy kialakul egy új visszaemlékezési kör, amiben a kettőnk kapcsolatának az eseményeit abból a szempontból rendeztem újra, és emlékszem vissza rá egy új megközelítésből, hogy tulajdonképpen szeretnék a bűntudatomtól megszabadulni. Ezért elkezdtem a negatív elemeket összerakosgatni. És ha ezt sokáig csinálom, és elég kitartóan, akkor belül, mert az agyam arra találtatott ki, hogy az új és megfelelő információkat raktározza el és a feleslegeseket meg dobja ki, megtanulja azt, amit én megtaníttatok vele. Hogy köztünk tulajdonképpen ez a kapcsolat volt már az elejétől kezdve. Hmm. Tessék? Ez nem? Hogy nem gonosz ember? Nem, ilyenek vagyunk mi. Hát mindenki, de… kedves kérdés. A kislány megkérdezte, hogy „Tényleg ilyen rossz a világ? Van egy-két igaz?” (54:40)

Én csak annyit tudok mondani, hogy nagyon fontos nekünk az, hogy valahogy a stabilitásunkat megőrizzük. Minden, ami kikezdi… ezt úgy lehetne mondani, hogy nem szeretjük, ha macerálják az énképünket. Ezt így szoktam volt mondani. Utáljuk, amikor valaki így kapargatja az énképemet. „Na az énképemet te ne kapargasd! Kapargasd a sorsjegyet! Hülye! Kapargatja az énképemet. Az énképemet te ne kapargasd!” Egyszerűen az olyan, mint amikor nem t’om én, a mezítlábunk talpát elkezdik piszkálni, annál sokkal olyanabb. Nem, egyszerűen háklisak vagyunk, ha az énképünkbe belekötnek. Na de ez megtörténik a bűntudattal. Ugye van egy magamról alkotott kép, hogy én egy rendes pasas vagyok, rendes pacák vagyok, rendes csávó vagyok, rendes ürge vagyok, egy rendes mókus vagyok. (Tényleg, ez mi ez? Ezt régen mondták ez, nem? Eh honnan jött elő? Látjátok, ötödjére a múlt homályába…) Tehát én rendes mókus vagyok. De a bűntudatom rákérdez erre. „Lehet, hogy rendes vagy, de azért ezt mégiscsak csináltad.” Erre azt mondom, hogy azért, mert a lelkünk… De a lelkünket nem szabad ezért bántani. Ugye, ez, hogy nem mindegy, hogy most hogy gondolok erre. Ez nem a gonoszság. Nem azt jelenti, hogy rossz vagyok, hanem azt jelenti, hogy van bennem egy teljesen természetes működésmód, ami állandóan a stabilitásra törekszik. Ha én állandóan válságban élek, ú, nem is tudom, milyen vagyok, azt sem tudom, mit kéne csinálni, fogalmam sincs, hogy kik a jók és kik a rosszak, s merre van a jobb és merre van a bal, és merre a lépcső és a színpad – hát így nem lehet élni. Tehát nem rosszaságból csináljuk, hanem a stabilitásunk miatt. (56:40)

A probléma ugye az, Jézusnak ez a mondása nagyon jelentős. „Annak, akinek van, ő még kap, akinek nincs, attól az is elvétetik, amije volt.” Ez az életnek egy nagyon szomorú realitása. Egy a sok közül, mert van nagyon sok szép realitás, de ez egy elég ürghh. Mert ugyanis aki egyébként is eléggé instabil, ő fog a legmerevebben ragaszkodni ahhoz, hogy ez nem úgy van, hogy mégiscsak jó, őt ne bántsa senki. Ezért nagyon könnyen belefut egy negatív spirálba azért, hogy az egyébként is kicsiny önbecsülését vagy instabilitását valahogy meg tudja őrizni. Ezért ő még inkább elmondja azt, hogy a másikkal volt a baj, csinál egy új visszaemlékezési kört, azt elkezdi realitásnak tartani, és oda a tartósság. Lehet búcsút inteni a tartósságnak. Közben lépésről lépésre lehet látni, hogy mint a tyúk, aki ott van, lépésről lépésre gdd-zzggg, madártej, madártej, madártej, madártej… Madárteeeej! Jó vagyok, jó vagyok, te, te vagy a rossz, te vagy a rossz, tgg-dgg-tkk-tgg, madártárs… És végül földobom a talpam, krrr-hhh, „Az élet tök vacak. Krrr-hhh.” Ez a mementó: „Ez az élet vacak. Krrr-hhh.” Az ember a madártej mellett döglik éhen. Sikerült ezt érzékeltetnem? (58:20)

Hát nem tudom, hogy most ezt a részét mondtam, de közben én elkezdtem jól érezni magam. Mert hát jaj, de jó, hogy nem muszáj, nem muszáj így élni! Tehát ez… pont az történt, mint a tyúkkal, hogy most elmentem a másik irányba, végigéltem, hogy ez milyen, és azt, hogy de jó, hogy nem, nem kell így élni. De lehet, tehát ha valaki szeretne így… Még idén van egy-két hét. Nyugodtan, még, még, még… gyorsan, éld ki magad! Tehát nem vagyunk rosszak. Ezt nem gonoszságból csináljuk. Ezt, ezt tudom rá mondani. De érdemes néha rálátni, hogy tulajdonképpen jó, rendben van, de akkor mi is történik? Na! Na-na! Gyerünk, gyerünk, gyerünk! Jó, jó. Na. Ühüm. (59:30)

Fordulat
Karnevál Flandriában


Láttátok? Film. Van benne egy zseniális jelenet. Ugye, most elindulunk, még jó, hogy van negyed óra, fordulat. Szeretnénk fordulatot, hogy például a visszaemlékezési hiba révén ne, ne, ne, ezt ne. Ne, fordulat. Na tehát. Mi történik? Egy pici falu, és jönnek a spanyol hadak. És tudva levőleg a spanyol hadak nagyon nagy hadak, és rengetegen vannak és hihetetlenül kegyetlenek. Világuralmi törekvéseik vannak. Összegyűlik a kis falunak a lakossága, hogy mit lehetne tenni? Ugyan mit lehetne tenni? Elkezdenek ötletelni, és az ötleteléseikből a képzelőerejük révén elképzelik, hogy valószínű az fog történni, hogy az összes férfit megölik, az összes nőt megerőszakolják, a falvukat vagy kisvárosukat porig égetik, ez rettenetes. A férfiak egyre rosszabbul érzik magukat. Ha a férfiak rosszul érzik magukat, akkor a nők is egyre rosszabbul érzik magukat. Mígnem egyszer csak valaki a következő gondolatra jut. „Figyeljetek! Szerintem csináljuk azt, hogy…” Lehet, hogy most befejezzük így, és a… hagyok egy kicsi időt. Ez a madártej időm? Mit sütnétek ki? Hogy? Áhh! Áhh! Tessék? Na, te jó felé vagy! Jó, jó felé gondolkoztál. Welcome party. Jó ötlet, Yeah! A következő ötlete támad az egyik hölgynek. Hát ha ez a valószínű, hogy ez történik, akkor a férfiak mind egy szálig hagyják el a falut. Senki más ne maradjon a faluban, csak a védtelen asszonyok. És mint igazi nőhöz illik, várják nyitott szobával, nyitott házzal, nyitott éléskamrával, nyitott, megterített asztallal a vendégeket. S az történik, jönnek a spanyol hadak, és a nők kis zászlócskákkal, nem pont így, de… Jönnek, welcome drink, és a spanyol hadak megjuhászodnak. Hát most ezzel mit csináljanak? Gálánsan, udvariasan viselkednek, visszatér beléjük a keresztény Európa képzete, senkinek nem esik bántódása. Arról azért érdemes néhány szót ejteni, hogy bizonyos szerelmek azért szövődnek, amelyekre az asszonyok előszeretettel emlékeznek vissza, mert hát oly gálánsnak mutatkoznak a spanyol marcona hajósok. (63:30)

Ez egy fordulat, amitől valami, ami teljesen kilátástalannak, reménytelennek…, előre látható, mi fog történni, semmi esélyük nincsen, a világ már csak olyan, hogy… És nem olyan. Illetve nem csak olyan. Tehát a ketrecnek van egy oldala, az teljesen nyitva van, arra is lehet menni. Pont úgy tűnik, hogy az a rossz irány, s mégis arra van az élet.
Amerikai rendőr – vérontás nélkül

Olvastam egy amerikai rendőrről. Arról volt híres, sztorikat jegyeztek föl a megoldásaiból, hogy hogyan tudott vérontás, fegyverhasználat nélkül olyan helyzeteket megoldani, amelyeket mások nem. Megmutatva azt, hogy nagyon sok helyzetet meg lehet ontani vérontás nélkül – meg lehet ontani! – meg lehet oldani vérontás nélkül, és most gondoljunk a házastársi 178-dik ugyanúgy lefolyó vitatkozásotokra, hogy azzal is lehet mit kezdeni. Ez a rendőr például… a következő történt vele, hogy szabálysértési eljárást kezdeményezett egy autóssal szemben. Igen ám, de annak a városnak egy olyan negyedében történt ez, ahol ő volt kisebbségben, és mások voltak többségben. Ahogy éppen a szabálysértési eljárás űrlapját töltögette ki, egyszer csak hihetetlenül vészjóslóan közeledett rengeteg ember felé, és lehetett látni, hogy ennek biztos, hogy fele se tréfa. Régóta volt rendőr, ezért jól meg tudta ítélni a helyzetet, hogy itt hogyha „Kérem szépen, odább állnának?”, hogy ebből nem lesz semmi jó. Tehát hogyha a tyúk az étel felé indul. Vagyis, hogy ezt most túl kell élni. „Arra van az autóm, ha beülök az autóba, akkor minden megvan.”, akkor biztos, hogy nem jut el az autóig. Hol van az a negyedik oldal, ahol a ketrecnek nincsen fala? Az illető a következőt tette. (65:50)

Ha rögtön mondom, úgy nem annyira jó. Ja, ez az, hogy mindenkinek megkérdezte a nevét, és kiállított mindenkinek a nevére egy… Hogy elmondott egy viccet. Igen, ez, ez… igen, csak az a baj, hogy a poén akkor ott, mire megérkezik, már ő nem érkezik meg. Ez, ez, ez a…, tehát itt valami frappáns és gyors dologra volt szükség. A következőt csinálta. Egyszer csak fölkapta a lapot és azt mondja: „Én ennek és ennek az államnak a rendőre vagyok. Most pedig egy szabálysértési űrlapot töltök ki.” S elindult az autójához. Az emberek pedig: „Mi, micsoda? Mit csinál? Mit mondott?” Mire átgondolták, hogy mi az, hogy „Én a nem t’om milyen állam rendőre vagyok, és szabálysértési űrlapot töltök ki.”, na az az idő pont lég volt ahhoz, hogy eljutott az autójáig. Be tudott ülni és el tudott menni. Ez a fordulat. Ezért nem véletlen, hogy mondtam ezt: képzelőerő, fantázia. (67:20)

Hogy egy veszekedés, egy konfliktus, egy beragadt szituáció, egy már 125-ször elmondott helyzet, amit úgy látok, hogy…, hogy az át tudjon alakulni, vagy meg tudjon változni. A fordulatra van szükség. S emlékezzetek a tyúkra. A ketrecnek van egy oldala, amin nincsen rács. (De jó, te csokit eszel. Nem, nem, köszönöm, nem. Úgy nem tudok előadást tartani. Jaj, na nézzük!) Mondok egy utolsó történetet, akkor ez saját lesz. Mmm, mégis csak… (68:00)
Saját történet

Járt hozzám több éven keresztül egy pszichotikus beteg. Nagyon súlyosan beteg volt, de orvosságokkal karban tudták úgy tartani, hogy nem zuhant vissza a pszichózisába. Ez, ez nagyon nagy teljesítmény volt, mert az illető éveken keresztül, éveket töltött pszichiátriai osztályokon. Éveket! Egész elképzelhetetlen, éveket töltött ott. De egész jól karban tudták tartani. De hát el lehet képzelni, hogy aki egész életében ott pendlizik, hogy, hogy még egyáltalán képes vagyok, vagy már nem, azért az nem lehetett egy könnyű, hogy milyen lelki, érzelmi állapotai lehettek, és a többi. Őróla mondtam azt a történetet, talán emlékeztek erre, hogy egyszer jött egy alkalommal, s akkor állt, mondjuk én ott ülök, s akkor azt mondja. Belenyúlt a zsebébe, kivett egy követ. (Hát ez jó!) Kivett egy követ. Azt mondja: „Feri, ez a szívem. Érzed, hogy milyen meleg? Kérlek, hogy ameddig beszélek, te melegítsd!” Odaadta a követ, amire azt mondta, hogy „Ez a szívem, s kérlek, hogy te melegítsd.”, s én fogtam, s beszélgettünk, és végig fogtam a követ, s melegítettem a szívét. Amikor vége volt a beszélgetésnek, akkor azt mondta: „Most szeretném visszakérni.” S akkor odaadtam neki, jó meleg volt, konstatálta, és békében ment. Egy nagyon érzékeny valaki volt. (69:55)

Ez egy zseniális módja az ő kapcsolattartásának, stabilizálásának, énstabilizálásának. Nagyon csodásnak tartom. Olyan gyönyörű, hogy legbetegebb, lehetetlenebb, szörnyebb helyzetekben milyen hihetetlen fantáziadús és milyen lenyűgöző képzelőerőről tanúságot tevő stratégiáink és fordulataink tudnak lenni. Ezért érdemes például visszanéznetek egy-egy nagyon nehéz élethelyzetre abból a szempontból, hogy „Tettem-e én ott valamit, ami segített abban, hogy egyáltalán túléljem?” És ki fog derülni, hogy nem tudatosan is rengeteg hihetetlenül érdekes, fontos életben tartó technikát gyakorlunk, csak sosem gondolunk rájuk, nem nevezzük őket meg. Hát, ez csodálatos, hogy milyen leleményesek tudunk lenni, ha az életben maradásról van szó. Tehát erről a valakiről beszélek, el lehet képzelni, akkor ebből, hogy mennyire sérült lehetett. Ugye, hogy így, így… És akkor, de hát közben ez gyönyörű volt. Áh, nem is felejtem el. (71:15)

Na ővele történt az, hogy ültünk, s akkor elkezdte mondani a nagyon nehéz életérzéseit és helyzetét, és mondta, hogy „Tudod Feri, nem egyszer azt gondolom, hogy nincs is ennek értelme, hogy, hogy halálfélelem, hogy, hogy gyötrődöm, hogy, hogy kilátástalannak tartom, hogy meg kéne halni és akkor belehalok. S akkor, mert tudtam róla, régen úszó volt, hogy szeretett beszélni arról, hogy ő milyen sokat úszott. S akkor azt kérdeztem tőle: „Te figyelj! Hát te úszó voltál. Vissza tudsz te emlékezni, hogy, hogy mi történt ott a medencében egy-egy edzés után?” Már húzta is ki magát. „Hogy mi történt ott? Hát belehaltunk. Hát mikor le kellett úszni 6000-8000 métert? Pillangózni 3000-et, kis pihenő, megint 3000? Hát beledöglöttem nap mint nap. Nagyon jól is úsztam, csak hát aztán jött a betegség. Én ott bele tudtam halni ott a vízbe.” Hát, na én is erre emlékeztem. „És meg tudnád nekem mondani, hogy miután meghaltál, mit csináltál?” – „Hát elmentem zuhanyozni.” S akkor ahogy kimondta ezt, ugye én ezt megerősítettem. „Áhá, szóval te halál után mentél zuhanyozni mindig.” Milyen jó ötlet! Halál után egy frissítő zuhany. S erre elmosolyogta magát, és azt mondta: „Látod Feri, ezért járok ide. Mert te is sportoló voltál, meg én is. Te tudod, milyen az.” Ez a fordulat persze nem a sportolói múltból érkezett. (73:15)

Na hát akkor! Ha valaki úgy érzi, hogy a mai napon őt Mikulás nem látogatta meg, s valahogy nagyon szomorú az ő élete, azt tudnám mondani, hogy halál után egy jó zuhanyozás mindenkinek segít. Na, jól van. Köszönöm a figyelmeteket. Köszönöm szépen. (73:45)