Szempontok a boldogsághoz, hiedelmek 3.

Ismétlés

Szóval a téveszméknél járunk. Lehet, hogy… na, szóval… a téveszméknél járunk, mégpedig a boldogságra vonatkozó téveszméknél, mert hogy úgy jutottunk el ide, hogy nem csak a kapcsolatra, házasságra, házastársi kapcsolatra vonatkozóan vannak olyan téveszméink, adott esetben ideáljaink, amelyek ideálnak megfelelnek, de elvárt realitásként egészen abszurdummá válnak, elvárássá lesznek és aztán tönkretesznek bennünket és a kapcsolatot. Tehát hogy nem csak a kapcsolatra vonatkozóan lehetnek téveszméink, hanem a boldogságra vonatkozóan is. Ezeket kezdtük el összegyűjteni. Volt egy alkalom, amikor a választás és a boldogság összefüggéséről beszéltünk, ezt mármost nem is akarom elismételni. Ezt már tudjuk, egyszerűen mondhatjuk azt, minél inkább nő a választási szabadságunk és minél inkább a választásaink által gondoljuk azt, hogy boldoggá tudunk lenni, ez annál inkább kudarcra van ítélve, de közben pedig az, hogy szabadok vagyunk és van lehetőségünk a választásra, az nyilván nagyon jó, de nem ez hozza meg önmagában azt, hogy elégedettek tudjunk lenni, hanem hogy – és itt jön annak az óriási jelentősége – megkülönböztettük a választást a döntéstől és az elköteleződéstől. Tehát pusztán csak a választási szabadságban lenni és a választások által megvalósítani magunkat, boldogtalanabbá tesz minket. Ha azonban döntéseink is vannak, időben elköteleződünk a döntéseink mellett, átadjuk magunkat azokban az elköteleződésekben, akkor az pedig növeli a boldogságnak a lehetőségét. Most ezt már nem akarom tovább ismételni, hanem nézzük itt, azt hiszem a 8. ponttól hangolódva, melegedve. Azt mondja… (02:40)

Téveszme az, hogy a pozitív dolgok nagyobb boldogságot fognak jelenteni és tartósabb lesz a hatásuk, mint ahogy a realitásból ez kiderül. Hogy a pozitív dolgok, a nagyon-nagyon jó élmények és a fantasztikus lottónyereményeink is rövid ideig jelentenek nagy boldogságot, és nem jelentenek olyan tartósan olyan nagy boldogságot, mint azt gondoljuk. Akkor a következő.

A boldogságot a génjeink határozzák meg. S akkor van egy irányadó számunk. Most hogy ez ont annyi, vagy nem annyi, hát ki tudja azt, de nagyjából be tudjuk lőni az örökletes adottságaink és a boldogság összefüggését az 50%-ban. Tehát nagyjából 50%-ig felelős azért, hogy mennyire tudom magamat boldognak érezni az, hogy az örökletes adottságaim hogyan határoznak meg. Itt jutottunk el oda, hogy a környezeti dolgok is meghatároznak, nyavalyás 10%. Ugye a jelzők nagyon fontosak. Nyomorult 10%, kis pökhendi 10%. Azt gondolja rajta múlik, és közben kifejezetten nem. Ezt ugye nézhetjük úgy is, hogy „Aha! Aha!” Tehát aki mondjuk egy pesszimista beállítottságú, most összeadta a kettőt, azt mondja „Ja, akkor 60%. Már buktam. Tehát ahogy végignézek az életemen, az örökletes 50% megvan, az tuti, az tuti, és hát most akkor nézzük meg, hogy élek, itt. Ugye itt.” Ugye a környezetnek… ez nem csak egy országot jelent, a körülmények nem csak egy országot fednek le, hát ez egészen nyilvánvaló, hanem például hogy házas vagyok vagy nem, házas szeretnék lenni, de nem az vagyok. Egészséges szeretnék lenni, de nem az vagyok, és a többi. 10%. Tehát ha… szerintem azonban ha azt mondjuk, hogy 60%, ez valami iránymutató, a 10% is iránymutató, azt mondhatjuk, hogy 40% a kezünkben van. Óriási lehetőség, 40%! Tehát nem igaz az, hogy a boldogság az olyan, hogy vagy van, vagy nincs. (05:05)

Emlékeztek ez is volt, most egy picit inkább a fejemből megyek, hogy az is egy téveszme, hogy a boldogság valami olyasmi, ami vagy van, vagy nincs, de hogyha nincs, akkor esetleg elindulhatunk megkeresni, és a nagyon szerencsések rátalálnak. Hát ez jó egy mesére, arra nagyon. Ugye, elég híres is. De… szóval van 40% lehetőségünk, és a 40%-ban, hogyha meg akarjuk keresni hogy mi a 40% kulcsa, akkor az a cselekvés. A cselekvés, hogy hogyan élünk, hogy hogyan cselekszünk. A cselekvéseink hátterében pedig döntések, hogy milyen döntéseink vannak, milyen elkötelezettségeink, hogyan cselekszünk, és ezekkel összefüggésben hogyan alakítjuk a gondolkozásmódunkat. Ezeknek akkor itt kulcsjelentősége van a 40% formálásában. Jó, akkor mondom tovább. (06:00)

A házasok sokkal boldogabbak és elégedettebbek, mint az egyedülállók. És kiderült, hogy 25% a házasoknál is 21 a nagyon elégedetek aránya, és azt is tudjuk, hogy melyik két korosztály az, a gyerekek szempontjából, ahol a szülők azt mondják, hogy „Hát azért ez nem egy fáklyás menet!” Ugye ezt könnyen ki tudjuk találni. Ahol ötéves kor alatti gyerekek vannak, ott a szülők azt mondják, hogy „Hát azért ez nem pite.” és nyilván igazuk is van. És, és… hát hogyne, hát látszik, itt érlelődsz már évek óta. Látnivaló a fejlődés. Szóval, ahol serdülő ifjoncok vannak a családban, ott a szülők elégedettségi szintje hmm-hmm-gmm-hmm. De ez nyilván nem azt jeleni, hogy arccal a boldogság felé, a serdülő gyerekeket száműzzük. Mert ez is egy lehetőség, ugye? Tehát egy kutatónak rögtön egy csomó gondolata támadhat, hogy hogyan tarthatnánk fönn a boldogságérzetünket. A serdülők száműzése elég jó ötletnek tűnik – rövid távon. Na jó. (07:30)

Az anyagi dolgok boldoggá tesznek. Ugye itt két dolgot kellett nagyon hangsúlyoznunk. Az egyik, hogy a pénz bizonyos szempontból boldogít, mindaddig boldogabbá tudunk lenni általa, ameddig az alapvető szükségleteink kielégítésére szolgáló pénz a rendelkezésünkre áll. Akkor addig boldogabbá tesz bennünket. De hogyha az alapvető szükségleteink kielégülést tudnak nyerni, és főleg hogyha elég – hogy is lehetne ezt mondani – kiszámítható módon hozzá tudunk jutni annyi pénzhez, amennyi nekünk vagy a családunk számára szükséges, akkor óriási nagy pénzbeli emelkedés is nagyon picivel tesz csak boldogabbá, egészen-egészen kicsivel. Majd itt ezt egy összehasonlító kutatásban szeretném nektek mondani. (08:30)

Tehát ez volt az egyik, hogy addig boldogabbá tesz a pénz, ameddig az alapvető szükségleteink kielégítésének az eszköze, és van egy másik szintünk, ez pedig az, hogy …és bombabiztosan, nagyon-nagyon látható módon sokkal boldogtalanabbak azok az emberek, akik a mélyszegénységben vagy a nyomorúságban élnek. Tehát itt akkor van két – mondjuk így – vonalunk. Az egyik, hogy minden olyan embertársunkat, aki nyomorog, minden lehetséges eszközzel kellene tudnunk segíteni, hogy ebből a mély szegénységből, nyomorúságból följebb tudjon jönni. És nem szépeket mondani neki, bár egy-egy reményt keltő szónak vagy mosolynak láttuk, hogy milyen óriási jelentősége van. De hogyha ez nem párosul tettekkel, akkor nagyon problémás. Tehát ez, ez az egyik. A másik pedig, hogy az egészen biztos, hogyha az alapvető szükségleteink kielégítést nyertek, akkor nem érdemes nagyon veszkődni a pénz után. Ez is egész biztos. És a kettő között nyilván van egy nagyon izgalmas rész. Szerintem sok magyar ember a kettő közé esik, és ezért is nagyon izgalmas számunkra, hogy hogyan találjuk meg az egyensúlyt, illetve hogy azzal a 40%-kal hogyan tudunk gazdálkodni, ami rajtunk múlik. A saját cselekvésmódunkon, döntéseinken és gondolkozásmódunkon. Na akkor…! (10:00)

Tehát akkor az is egy tévhitünk volt, hogy pontosan tudjuk, hogy az anyagi jólét nem boldogít, és kiderült a kutatásokból, hogy nem, ezt egyáltalán nem tudjuk ennyire pontosan, hanem ott is veszkődünk, nyomjuk és azt gondoljuk, hogy az tenne boldogabbá, amikor már világos, hogy nem, akkor hogy a szépség boldoggá tesz. Kiderült, hogy nem így van. Haha! Ennek én is megörültem. Viszont itt is van valami kulcs a kezünkben. Hogyha képesek vagyunk magunkat szépnek látni, az igen, az igen. Ó, de jó. Van egy jó tanácsom ezzel kapcsolatban. Érdemes legalább egy olyan baráttal rendelkezni, aki szépnek tart minket, mert ez nagyban megerősíti és hitelesíti a mi gondolatainkat. Hogyha minden jó szándékommal akarnék nektek valami kedvezőt mondani, akkor érdemes, hogy ő a házastársatok legyen. Ugye, és akkor nagyon sok felől van fenék alatt szék, hogy ezt az érdekes magyar kifejezést használjam. Ki is próbálom, hogy ez mi. Ugye tudjuk, hogy a tartósság szempontjából a barátságnak milyen nagy jelentősége van, a legfontosabb. Tartós kapcsolat és barátság. Ugye, hogy barátom legyen a házastársam. Tehát egy olyan házastársam, aki a barátom hosszútávon, és szépnek lát. Na? Jól van. S látjátok, ez milyen érdekes „Jaj, de hát nem lát szépnek!” Hát tanulja meg! Ez a 40%. Miből áll neki? Hát kezdjen el edzeni. Például vágogasson ki képeket nagyon csúnya emberekről. Ezt egy elég érdekes gyakorlatnak tartom. Most tanultam meg, tehát vágj ki 10 képet nagyon csúnya emberekről és vedd be ott a feleségednek a képét is tedd be, és akkor így rakosgasd ki, s nézzed, akárhogy rakosgatod, azt mondod „A legjobb az enyém. Ez kétség kívül, hát hogy tudtam ez így kiválasztani?!” Na jól van. Hát ez… jó. (12:40)

Az is egy hiedelmünk, hogyha rossz dolgok történnek velünk, akkor azt gondoljuk, hogy sok… az egészen természetesen sokkal boldogtalanabbá fog tenni bennünket, ezért eszeveszett módon próbálunk elkerülni egy csomó mindent, ami nem is tenne annyira boldogtalanná, és közben pedig hogy az a boldogtalanság tartósabban fönnmaradna. És kiderült, hogy nem tesz annyira boldogtalanná, és nem áll fönn annyira tartósan. Jó. Akkor… (13:05)

Ha egészségesebbek lennénk, sokkal boldogabbá válnánk. Aztán… Ha a problémáinkat megoldanánk, akkor lennénk boldogok. Hát aztán ez nagyon nincs így. Szeretitek ugye az érvelésnek ezt a cizellált, kiforrott módját, amit most… Sikerült, ugye? Hát azért igényes vagyok, láthatjátok. Tehát egyetlen mondat sincs csak úgy aládúcolatlanul. Ez… minden, ez már így van, tehát ez… ez egy komoly érv. Ugye mert sokkal inkább az derült ki, hogy aki problémaközpontúan gondolkozik, ő mindig talál problémát. Ugye, tehát szomorúságra mindig találhatunk okot. Problémára is mindig találhatunk okot, mindig. Tehát aki begyakorolta magát, hogy problémáról problémára lásson és éljen, őneki kifogyhatatlan tárházat jelent a földi élet úgy, a maga kis szűkös korlátai között. Rendben. Jó. Huh! Össze-vissza lapozok. Káosz van a jegyzeteim között. Igen, igen, igen… Szerintem egy lapot kihagytam. Rettenetes! Áhá, hehe! Tudtam, tudtam, jól van. Azt mondja. (14:40)

A fiatalok egyértelműen boldogabbak, mint az idősebbek. És kiderült egyetemisták vizsgálata során, hogy nem, nagyon sok egyetemista korú nem érezte magát olyan boldognak, mint a maszájok. Jó tanács: menjünk maszájnak! Álljunk be eszkimónak Grönlandon! Mert boldogabbnak érzik magukat, mint az egyetemisták. Jó, ezt is tudjuk már. Akkor a boldogságra rá kell találni. Ezt tudjuk, hogy ez is egy mítosz. Akkor leszünk boldogok, ha megváltoztatjuk a körülményeinket. „Boldog lennék, ha…” „Boldog leszek akkor, ha…” és akkor volt egy ilyenünk, hogy „Már sosem leszek olyan boldog, mint…” Már soha… Hóó, mikor fölszenteltek pappá, milyen szép napok voltak! Úgy éreztem előttem az élet, s most már mögöttem. (Jó. Azt mondja… Jó, jó, jó… Annyi új anyag van, hogy… Tessék, jöjjön!) (15:55)

Szempontok a boldogsághoz, hiedelmek - folytatás
A munkában a pénzkereset és a karrier lehetősége tesz a legboldogabbá.

Ez egy mítosz, mítosz. Mennyi modernkori mítoszunk van! Kiderült, hogy a hivatástudat. Minél erősebb a hivatástudat, annak a tudata, hogy jó amit csinálok, ez értelmes dolog, klassz dolog, annál inkább van lehetőségünk boldognak lenni. Szinte semmilyen összefüggés nincs aközött, hogy mit teszünk, és aközött, hogy mennyire vagyunk tőle boldogok. Szinte semmi. Az egyik könyv leírja valakinek a visszaemlékezéseit, aki elmondta, hogy az életét nagyon értelmesnek találta, nagyon fontos volt a precíz és pontos munka, és ő ennek nagyjából mindig meg is tudott felelni, s mennyire… Te tudod? Tudod, Péter? Igen, igen, hóhér, Anglia utolsó hóhérának a beszámolóját hallottátok. Tehát lehet tudni, hogy az, amit dolgozunk nem függ össze azzal, hogy mennyire vagyunk boldogok, hanem hogy minek tartjuk, minek látjuk azt, amit csinálunk. (17:15)

Mondok egy chicagói kutatást. Csak a legboldogabb hét szakma. Most már tudjuk, hogy nincs ilyen, de nagyon érdekes, hogy ugye a chicagói kutatás mit mondott. Most csak azokat nevezem meg, akik azt mondták, hogy ők nagyon boldogok abban a tevékenységben, amit csinálnak. Tehát nem hogy boldogok, nagyon boldogok. Lentről fölfelé mondom. Hetedik legboldogabbak a színészek és a rendezők, mert ők 51%-on vannak. Hát, nem annyira sok. Azért mondom ezt, hogy lássátok a sokszínűséget. Tehát színészek, rendezők 51%. Gyógypedagógusok 53%. Na? Na? Hát ez jó hír. Jó hír, abba kell hagyni a színészkedést. Tessék, 2% plusz. Jó. Akkor… építészek 53%. És most jön egy… milyen izgalmas összehasonlítás. Autószerelők 53%. Hát USA, azért USA-ban vagyunk. Na igen, azok a nagy vasak, V8, az a gurgulázó hang, nem csodálom, nem csodálom. Na jó. Hát a harmadik, ezt nem tudom mi, de ti biztos tudjátok, mert ti ennek a kornak a nagyon jól képzett gyermekei vagytok, nem úgy mint én. Utazási szakreferensek. Számomra ez a kutatás értelmezhetetlen pontja. Nem tudom, de 56%-on állnak, tehát érdemes utánanézni, és ugyanígy vannak a tűzoltók. Tehát látszik, hogy szinte tökmindegy, hogy mit csinálunk, az nem mindegy, hogyan. Ugye azok a legboldogtalanabbak, akik pénzkeresetként dolgoznak. Annál egy fokkal jobb, ha karrierlehetőséget látunk benne, s a legjobb, hogyha hivatásszerűen tesszük. És akkor az első helyen kik vannak? 56% volt a tűzoltók és az utazási szakreferensek. 67%-kal ki a győztes populáció? Nagy meglepetésben lesz részetek. Hogy? Derültök… csak mondjátok! „A papok.” Papok? Hát kinek támadt ilyen gondolata? Neked, neked. De jó. S képzeljétek el, hogy így van. (Nevetés – szerk.) Így van. Papok 67%! Na tessék! (Taps – szerk.) Most hogy a pesszimistáknak is adjunk egy kis támot, Chicagóban. Ugye, ugye, hogy nagy különbség? De most már látjuk, hogy nem akkora nagy különbség, de majd erről is essen szó, mert már a múlt alkalommal megtanultuk, hogy nem érdemes Dániába menni mellplasztikára. Tehát most már nem ugrunk be mindenféle csábos utazási szakreferens dumának. Jó. (21:00)

Fogyasztásmérő a sportautóban

Van egy autószerelő ismerősöm. Nem tudom, tudjátok-e, van egy lassan 25 éves sportautóm. Bezony! Bezony! Nagyon jó passzió. Most, amikor a majdnem 25 éves sportautóban elromlott a fogyasztásmérő… Mit gondoltok, van értelme egy sportautóban fogyasztásmérőnek? „Van, van.” Hát teljesen hasznavehetetlen, értelmetlen dolog, de ebben van. Ráadásul egy végtelenül egyszerű műszer, körülbelül azt méri, hogy milyen gyorsan nyomom le a gázpedált. Tehát ehhez mondjuk nem kell egy műszer, visszajelző, hogy most lenyomtam, de mindegy, ezt csinálja. Hát látni, egy 25 éves sportautó, ezt tudja. Szóval zavart, hogy a fogyasztásmérő műszer nem működik. (Érzem rajtad az elmélyültséget, ahogy kezdesz valahogy beszívódni a témának az erejébe, a sodrába. Örülök ennek, jól esik, tudod, jól esik, hogy, hogy szinte nem veszel levegőt, amikor beszélek erről. Szóval…) Elmegyek a szerelőhöz, aki Magyarország egyik legjobb öreg sportautó-szerelője, és elmondom neki a bajom. „Képzeld el, ez a hasznavehetetlen visszajelző műszer nem működik. – Hát azt meg kell csinálni.” Nem az, hogy „Jaj, hát ezért jött ide?” meg nem t’om „Húsz millió lesz…” vagy nem t’om, nem ezt mondja. „Hú, hát azt…!” És szereli, egy teljesen értelmetlen műszert. Szereli, és akkor, amikor vége van a szerelésnek, akkor azt mondja… Elkezdtem neki szabadkozni. „Tudom én, hogy ház látom, így működik, hát nagyjából semmi értelme, de azért ott van, és hogy csak úgy zavart, hogy nem működik, és…” Azt mondja „Tudod milyen öröm nekem, hogy működik?” mondta a szerelő. „Hát én is így vagyok ezzel. Annyira… most kiadtam a kezemből. Bejött, nem működött, kiment, működik.” (Hát tudod! Hát vannak, akik nem ismernek se embert, se Istent ebben a közegben, úgy látom. Semmi se szent nekik. Szóval…) (23:45)

Szeretek ehhez az autószerelőhöz menni, mert nem tart hülyének. Nem, engem zavar, az annyira jó lenne, ha az működne, és ő is így van vele. El tudom képzelni, hogy miközben megszerelt egy teljesen hasznavehetetlen, értelmetlen műszert, jól volt közben. Nem azt mondta, hogy „Na, ezért születtem erre a világra? Hogy ezt az értelmetlen műszert most megcsináljam egy 24 éves autón?” – „Milyen jó. Nem működött és működni fog.” Ez nagy dolog. Úgyhogy az autószerelők 53%-a számomra kicsit sem rejtélyes. Na, nézzük! A következő mítosz… (24:35)

A kifelé forduló, extrovertált emberek boldogabban érzik magukat mások társaságában, míg az introvertált emberek természetesen boldogabbnak érzik magukat egyedül.

Az derült ki, hogy nem így van, hogy nagyjából ugyanolyan arányban a befelé forduló természetű emberek is nagyjából ugyanolyan arányban boldogabbnak érzik magukat mások társaságában. Hmm. Hmm, nagyjából ugyanaz az arány. Tehát aki itt befelé forduló, neki is lehet, hogy nagyobb boldogságot ad – lehet, hogy kevesebbszer, lehet, hogy megválogatja, hogy kivel – együtt lenni másokkal. Ez nagyon izgalmas, nagyon szép. Én is egy befelé forduló ember vagyok. Derültök ezen… tényleg így van. Tényleg így van, csak van valami ellensúlya. Na. Azt mondja…(25:45)

A megözvegyülés boldogtalanabbá tesz, mint a válás.

Hiszen meghal valaki, meghal egy szerettünk. Az derül ki a kutatásokból egész egyértelműen, hogy nem így van. Hogy a válás boldogtalanabbá tesz bennünket, mint a megözvegyülés. Hogyha ilyen 5-10-15 éves utánkísérések vannak, mondom, nagyon érdekes ezt látni, hogy válás után 5 évvel leszünk körülbelül annyira boldogok, mint amennyire válás előtt 3 évvel voltunk. Pedig válás előtt 3 évvel már általában nem szoktunk olyan nagyon boldogok lenni. Tehát ezzel azt mondhatjuk, hogy a válás nagyon-nagyon nehéz tehertétel, nagyon nehéz. Tehát idealizálni, hogy piff-puff… Ugye, mert a válás előtt is van egy jó pár éves szakasz, a válás után… Ugye tehát ez egy nagyon-nagyon nehéz, nehéz helyzet. Az özvegyek egy kicsit jobban járnak. (Rettenetes! Na jó.) (27:15)

A boldogságnak nincs konkrét haszna.

És van. Hihetetlen sok konkrét haszna van. Például mondok csak ilyen morzsákat. Kiderült az, igen, egészen egyszerű dolgokat néztek, például azt, hogy az érettségi tablón az illető mosolyog-e vagy nem. De megkülönböztettek kétféle mosolyt, a hamis, meg az igaz mosolyt. A kutatók számára a hamis és az igaz mosoly közti különbség tudjátok, mi? Ezt is elmondom. Hmm? Igen, igen, pontosan így van. A hamis mosolynál a száj körüli izmok (telefoncsörgés – szerk.) és a telefon lép működésbe, míg egy valódi mosolynál itt a szem körüli izmok is működnek. Ezért azokat a fölvételeket vették csak be a kutatásba, és nevezték azokat az embereket boldogan mosolygónak, ahol az nem egy erőltetett, ilyen „Csíííz! Vízicsibe!” Nekünk ezt mondták mindig, „Vízicsibe!”, de ez olyan hosszú, hogy mindig pislogtam a végén. Szóval azt nézték meg, hogy azok, akik boldogan mosolyognak az érettségi tablón, 27 éves korukra házasok-e, vagy nem? Találtak-e partnert, vagy nem? Kiderült, a boldog emberek könnyebben találnak házastársat. Ezért nagyon nehéz a boldogság összehasonlítása a házasoknál és az egyedülállóknál. Mert a boldogabb emberek könnyebben házasodnak, könnyebben találnak partnert, és adott esetben a boldogságszintjüket ott is valamennyire jól meg tudják őrizni a természetes hullámzással együtt. Tehát van egy oda-vissza játék, hogy a boldogabb emberek könnyebben házasodnak, és hogy a házasok valamennyivel boldogabbak. Ugye hát inkább ez egy egymást megerősítő rendszer már, és inkább ugyanúgy egy egymást megerősítő rendszer lehet az, hogy a boldogtalan ember könnyebben nem talál társat, és ezért az egyedüllétében még boldogtalanabbá válik, vagy érzi magát. Na most! (29:50)

Apácák boldogság-kutatása és összefüggése a várható életkorral.

Hogy, hogy, hogy? Az egyik kedvenc kutatás… erre szoktak hivatkozni, mert ez egy rendkívüli csoporttal zajlik, mégpedig apácák. Apácák boldogság-kutatása és összefüggése a várható életkorral. Ugyanis a Miasszonyunkról nevezett Szegény Iskolanővérek 1930-ban a főnöknő kérésére belépésükkor egy egyoldalas esszét írtak az életükről. A gyerekkorukról, családjukról, életükről, miért léptek be, mit várnak attól, hogy ők apácák szeretnének lenni. Ez a szerzetesrend, és a tagjai rendületlenül fönnmaradtak, s a kutatók azt mondták, ez egy remek csoport, ugyanis a környezeti különbségek minimálisak. Nagyjából ugyanabban a környezetben vannak, és ráadásul nagyjából ugyanazt az életmódot élik. Hát ennél jobb csoport nincs is, akiket lehetne kutatni. Tehát a környezetei tényezők a legkevésbé… Tehát a leginkább nézhetjük azt meg, hogy a belső adottságok milyen összefüggésben vannak a boldogsággal és a várható életkorral. (31:10)

A következő derült ki. Azt nézték, hogy abban az egyoldalas beszámolóban, amit fiatal nőként írtak, mennyi pozitív és negatív kifejezés található. Mondom a pozitív és negatív kifejezések és a várható életkor közötti összefüggést. Azt mondja… Ahol a belépő fiatal emberként, tizenévesen, huszonévesen nagyon alacsony százalékban írt ebben az önmagáról, életéről, családjáról, hivatásáról… pozitív dolgokat, érzéseket, érzelmeket, 54%-ban érték meg a 85. életévüket, 54%. Ahol magas volt a boldogságra utaló kifejezéseknek a száma, 79% - megérték a 85. évet. Csakhogy az apácák hosszú ideig élnek. Chicagóban legalábbis a Miasszonyunkról nevezett Boldog Iskolanővérek nagyon tudnak, a 93 éves kort is sokan élték meg. Ez az adat még izgalmasabb, mert ahol alacsony volt a boldogságra utaló kifejezések száma, 18% érte meg ezt az elég rövid életkort, tehát nagyon sajnálatos, hogy… 93 évet 18% élte meg. Mit gondoltok, hogy hány százalék élte meg azok között, ahol magas volt a pozitív érzésekre, érzelmekre, boldogságra utaló…? (Hát nem lehet, hát mert 79% alatt kell, hogy legyen.) 52%! Ez azt jelenti, például, hogyha én tizen-, huszonévesen boldog vagyok, hosszabb ideig fogok élni. Hmm-hmm. Tehát van konkrét haszna. Szegény egyetemisták, akik boldogtalanok! Sajnáljuk őket. Kapjátok össze magatokat, boldogtalan egyetemisták, na! És most jön az egyik legérdekesebb. (33:45)

A boldogság egyedi jellemzőnk.

(Orrfújás – szerk.) (Olyan provokatívak vagytok ma. Jobbról-balról támadtok engem, én meg egy kicsit énközpontúan észlelem ezeket.) A boldogságról kiderült, hogy nem egyedi jellemzőnk. Olyan izgalmas kutatások vannak, internetes kutatások is, és – mondjuk ha szabad így mondanom – élő kutatások is, a következő derült ki. Azt nézték meg – hálózat kutatás – hogy boldog és boldogtalan emberek, akik valamilyen kapcsolatban vannak egymással, valamilyen hálózatba rendeződnek, vagy láthatjuk az ő hálózatos elrendezésüket. Arra voltak kíváncsiak, hogy a boldogok a boldogtalanokkal, boldogok boldogokkal, boldogtalanok a boldogtalanokkal, milyen összefüggésben van az egyes ember boldogsága a kapcsolatainak a boldogságszintjével. Érthető? Vagyis hogy hány boldog barát veszi körül, vagy hány boldogtalan barát veszi körül, ez hogyan hat az egyes ember boldogságára vagy boldogtalanságára? A következő derült ki. (35:05)

Sok éves kutatások ezek, nagyon izgalmasak. Az egyik, hogy ezeknek a hálózatoknak a középpontjába nem föltétlenül kerültek a boldog emberek. Viszont a hálózatoknak a szélére előszeretettel kerültek a boldogtalan emberek. Tehát olyanok, akiknek szinte már csak egy-két boldogtalan barátjuk van. Tehát ők kerültek a hálózatnak a szélére. (35:40)

A másik pedig, egy döbbenetes dolog derült ki, és nagyon pontos százalékaink vannak. Ez pedig így szól. Ha a hálózat alapján azt lehet látni, hogy valakinek van boldog barátja, aki boldog, 15%-kal nagyobb esélye van, hogy ő maga is boldog legyen. Ha van olyan barátom, aki a barátomnak boldog barátja… két lépés. Tehát nem az én barátom boldog, hanem a barátomnak a barátja boldog ember, 10%-kal nagyobb esélyem van, hogy boldog legyek. Egyeseknek a tudomány smafu. És harmadíziglen is kimutatható. A barátom barátjának a boldog barátja – milyen érdekes, hogy ezen derültök – 6%-kal nagyobb az esélyem, hogy boldog legyek. Mindenféle ellenőrző kutatásokat végeztek, hogy akkor kizárják a különböző másfajta megfontolásokat, és az derült ki, hogy a boldogságnak van valami másikra átragadó természete, hogy hatunk egymásra. Tehát ezt tudtuk. (37:10)

A kutatás tudjátok, honnan indult el? Mondom a másik oldalt, akkor már nem fogtok annyira derülni. Ez a tömegpszichózisnak a jelensége. Hát melyikünk kétli azt, hogy bekerülünk egy nagy tömegbe, és a nagy tömeg az ránk hatást gyakorol-e, vagy nem? Vagy hogy olyanok, akik nem közvetlenül mellettünk állnak, csak ott állnak, hogy ők hatást gyakorolnak-e ránk, vagy nem? Hát pontosan tudjuk, hogy egy nagy tömegben hatunk egymásra, nagyon komoly módon hatunk. A kutatókat az izgatta, hogy hát a negatív hatást már nagyon régóta kutatták, de a pozitívokat meg nem kutatták, és ezek az összefüggések jöttek ki. (37:55)

Tehát hogyha boldog barátaink vannak, kimutathatóan, nem is elenyészően nagyobb az esélyünk arra, hogy mi magunk is boldogok legyünk. De hát két ember szintjén is ez egészen nyilvánvaló. Hát hatunk egymásra. Olyan hihetetlen… hát szóval erről beszéltünk éveken keresztül, hogy milyen mélységes, tudatos le nem tudatos hatást gyakorlunk egymásra. De hogy ezt a barátom barátjának a barátja 6%-ot most lebecsüljük-e vagy nem, itt mondok egy összehasonlító adatot, ez pedig így szól. Ha valaki, akinek az alapvető létszükségletei kielégítést nyertek, és 10.000 dollárral kap fizetésemelést, évi fizetésemelést, mondjuk 2 millió forint, tehát 10.000 dollárral, az 2%-kal növeli a boldogságnak az esélyét. Egy boldog barát 15-tel. Akkor látjuk, hogy ezek a kis számnak tűnő dolgok hihetetlenül nem kicsik. És tényleg van olyan, hogy van egy közösség, vagy egy társaság, és ott valami jó dolog tud történni azon a szinten is, ami nem is annyira látható, csak inkább a tünetei vagy a jelei vannak meg. De hát ezt ismerjük, nem? Belépünk egy intézménybe, és valami érzésünk van, hogy itt nem jó, belépünk egy másikba és ott meg jó. (39:40)

Szóval minden egyes boldog baráttal 9%-kal növekszik az esélyünk a boldogságra. Tehát boldog házastárs, egy-két boldog barát… Hoppácska! És a házastársunk tartson minket szépnek. Hát ez olyan elképzelhetetlen? „Igen.” Melyik része? „Így együtt a három, ez megvalósíthatatlan.” Ó! Óriási lehetőség. De akkor ez most azt is mutatja, hogyha teszünk valamit mások boldogságáért, az még ilyen szinten is visszahat ránk. Hálózati hatást gyakorol ránk. Hát ez gyönyörű szerintem. (40:35)

Hány százalékkal csökken az esélyünk a boldogságra, ha boldogtalan barátaink vannak? Ugye 9%-kal nőtt az esély a boldog baráttal… Csak hagyok egy pici időt, hogy ezen töprengjetek. Van egy szívderítő adatom. 7%. Hahh! 7% és mondjuk vesztesz 10.000 dollárt, akkor az annyi. Na jó. Tehát egy boldogtalan barát ott a hálózatban, akkor azt jelenti, hogy 7%-kal nagyobb az esélyed, hogy boldogtalan leszel, vagy boldogtalan vagy. (41:30)

Többet ér egy jószándékú szomszéd, mint egy távollevő barát.

Van itt még egy nagyon izgalmas dolog, nagyon-nagyon izgalmas. Ez pedig az, hogy az se mindegy, hogy a boldog barát milyen közel lakik hozzánk. Ez kifejezetten nagyon-nagyon izgalmas. Hát tudjuk, hogy egy társkapcsolatban is, a rokoni, családi kapcsolatrendszerben milyen hihetetlen mélyen tudunk összetartozni egymással. Nagyon ígérgettem, hogy majd még erről beszélek, hogy sokszor tudatossá tud lenni az, amikor… hát van is egy… Most csak mondok egy ószövetségi, egy ószövetségi, ószövetségi gondolat, így szól a szentírásból. „Többet ér egy jószándékú szomszéd, mint egy távollevő barát.” Valami ilyesmi. Nagyon nagy jelentősége van, hogy kik, ilyen értelemben kik a szomszédaink, hat ránk. Vagy hogy azt tudjuk mondani, hogy „Van egy barátom, csak két sarkot kell mennem és ott van.” Egyszerűen ennek a tudata, hogy ez így van, nem tudatos módon is hat ránk. Most nem t’om, olyan sok mindent tudnék mondani… (43:00)

Mentem az utcán ott, ahol lakom, jött velem szemben valaki, aki szintén ott lakik a közelben. Mondja nekem „Te Feri, el fogok költözni innen.” S akkor sóhajtott egyet, és azt mondja „De sajnálom! Ez olyan jó volt. Közel volt a közért, meg te.” Ezt mondta. Soha nem volt nálam, és én soha nem voltam nála. Mikor találkoztunk, azt mondta „Két dolgot sajnálok, a közértet meg téged.” A sorrend is ez volt, de az… De ugye azt tudjuk, az alacsony elvárás a boldogság egyik kulcsa. Tehát én a közért után lenni, ezt nagyon megértem, tehát… tehát ha már evett, akkor nekem is tud örülni. Ez rendben van, ez jó, ez egy reális sorrend. Kettővel lejjebb van egy másik ismerősöm, aki még mindig ott van, s nagyon kedvesen egyszer meghívott magához, és azt mondja, hogy „Feri, te tudd azt, hogy mi itt vagyunk, itt vagyunk. Csak lemész egy sarok, két sarok, mi ott vagyunk, és ha bármi van, akkor szóljál.” Hát ha ez bennünk van, és néha egyszer csak megjelenik egy-egy gondolat, vagy ötlet, vagy teljesen irracionálisnak tűnő kijelentés formájában. (44:25)

Az egyik legjobb pap barátom nagyon közel lakik hozzám, és kifejezetten jó, ahogy például megyek haza, eszembe jut, hogy na, bármikor beugorhatnék hozzá. Nem egyszer van, hogy rácsörgök. „Na, mi van? Alszol már?” Ugye, ez egy kedves dolog úgy este, éjfél felé félúton. Ó, tehát most csak azért mondom ezeket, hogy egy picit a saját élményeitek, emlékeitek hogyha összejönnek, hogy milyen… hogy, hogy… nem is jelentőségtelen az, hogy ez így van. Nem csak hogy egy jó szomszéd, hanem egy jó barát, aki egy mérföldes körzeten belül van. Valahogy az a benyomásunk, hogy elérhető. (45:15)

Most eszembe jutott egy másik paptársam, de nem készültem ezekre, csak ahogy derültetek, jön ez belőlem, hogy… Találkoztam vele, egy helyen tanítunk. Igen ám, de ő az országnak az egyik csücskéből jön. Akkor azt mondja, meglát engem, „Szia Feri! Te, mondok neked valamit. Te, mikor úgy gondolom, hogy alig bírom, meg sok a munka, meg fáradt vagyok, meg nem t’om én mi, te szoktál az eszembe jutni, hogy teneked is biztos ilyen sok, meg fáradt vagy, meg mi. Olyan erőt adó nekem az, hogy tudom, hogy te vagy.” Egyszerűen csak annak a tudata, hogy tudunk egymásról, hogy ő is van. Az őt egészen konkrétan tudatossá tehető módon megerősíti. Amióta ezt elmondta nekem, ez most már oda-vissza van. Tehát énnekem is eszembe tud jutni, ott az országnak a másik csücskében van valaki, aki lehet, hogy valami hasonlót él át, mint én, s őt megerősíti, hogy én is így vagyok, engem meg az, hogy ő úgy van. Hát… na! Hát az, hogy… tehát az, ahogyan hatunk egymásra, ennek óriási jelentősége van sok más területen is, de a boldogság szempontjából is. (46:40)

Ó, hát hogy milyen hihetetlen finom érzékünk van. Hát ó, ó! Hát csak voltak megérzéseitek? Nem, a barátaitokkal kapcsolatban, a házastársatokkal. Messze van, messze, és történik vele valami, és megérzitek. Biztos volt már veletek ilyen. Hát nem Faraday-kalitkában élünk, hogy ne éreznénk. Hú, na, erről sokat tudnék, de nem akarok most. Azt mondja… most már csak a százalékos arány az érdekes. Hű, meg még a magyar helyzetről akarok beszélni, föltétlen. Évértékelő gondolataim vannak most. Azt mondja… Látjátok, hogy hat rám a hely szelleme, hogy…, hogy azért kibuggyant belőlem, valami hat rám itt. Mi volt itt néhány órával ezelőtt? Tudjátok? „Feri, hagyd abba!” Tehát! (47:45)

Ha az a barát egy mérföldnél közelebb van – az több, mint egy kilométer, hihi-híj, de jó – tehát 1500-600 méter, de nem kevés, hát az nem kevés. 25%-kal nagyobb az esélyünk, hogy boldogok vagyunk. Áhh! Tehát akkor egymás boldogságáért tenni, vagy a magunk most jó értelemben vett…, hogy megelégedett életet élni, ez nagyon hat a másikra és jó hálózatok tudnak kialakulni. Olyan… Beszélgettem valakivel, aki az Európai Unióban a muszlim-keresztény párbeszédért egyik felelős ember. Azt mondja, hogy az jelent nekik nagyon sokat, és az az, ami nagyon ösztönzi őket a munkára, a párbeszédre és a közös cselekvésre, hogy azt a stratégiát dolgozták ki, hogy annak van realitása, hogy oázisokat hozunk létre. Nem rögtön mindenki változzon meg, meg mindenki gondolja így, meg „fejbe csaplak, ha nem úgy látod, mint én”, oázisokat létrehozni, ahol kölcsönösen tudunk egymásra hatni, és annak tud lenni egy kisugárzó ereje. (Jaj, hát van is egy jó történetem.Látjátok, ahogy így szkeptikusak voltatok, ez fölpezsdített. Majd adok én nektek! …egy történetet. Tényleg, ez most jutott eszembe. Ez a történet így szól… ilyen legenda, hogy… De lehet, hogy igaz.) (49:55)

Történet a hálózatok erejéről

Szerzetesek élnek az egyik – tényleg, lehet, hogy igaz, nem t’om – szerzetesek élnek az egyik városnak a határában, vagy falunak a határában, de nincsenek már, csak négyen. Ez a négy szerzetes azonban már mind a Miasszonyunkról nevezett Iskolanővérek korosztályába tartozik a 21. évezredben, vagy micsodában, évszázadban. (Ú, hát ez, majd jó lesz…, majd kirakom a bokrétára a mai előadást. Na jó.) Szóval idősek, egy szóval. Hát miért nem lehet egyszerűen mondani? Idősek és kész. Nem csak idősek, hal ki a rend.

(Nem „Hal ki!”, tehát ez nem egy ilyen pecaműsor, hogy „Hal, ki! Rend!” Ugye, mert így is érthetnénk, hogy kivesszük a halat, és akkor rendbe kell rakni ott. Jó, hát ez, hát ezért számon dognak kérni. Szám-on fognak kérni. Na, tessék már rendesen…! Szóval… na jó! Tényleg, rendesen! Tehát rend essen. Értitek, tehát „essen!” Tehát maradjon minden a régiben. Jól van, gyerünk már, Feri! Ott vannak a szerzetesek, már integetnek, hogy beszéljek róluk. Már szegény nyomorultak, már így állnak, hogy… őróluk van szó. És öregek ugye, én meg állatom őket, ott állnak. Na jó.) (51:40)

Tehát itt vannak, négy szerzetes. Halnak ki. De nem annyira, hogy még élnének, vagy ne élnének, még élnek, de már… tehát az irány látványos, értitek ezt. Szóval ott vannak ők négyen, és ahogyan lépnek ki az életből, akkor elfogja őket egy búbánat, hogy hát hogy lesz most így, hogyha mind a négyen meghalnak, vége itt a kolostornak, a sok száz éves hagyománynak, a rendnek, vége, vége… s ez nagyon szomorúvá teszi őket. Azt hallják, hogy nem olyan messze itt a környéken van egy öreg remete, és hogy ennek a remetének úgy hírlik, hogy jósló tehetsége van, szinte prófétai karizmája. Elmennek mind a négyen, hogy vajon mit lehet még, hát nem sok évük van már hátra valószínűleg, mert tudják, hogy milyen levelet írtak 20 évesen, s hát… sajnos szenvedésre vállalkoztak és áldozatra. Na és aztán a remete végighallgatja őket, végignézi őket, mustrálgatja, azt mondja „Nagyon fontos dolgot látok. Négyőtök közül az egyik szent lesz.” (Ezen is nevetnek.) Hát így köszönik is, nem is, hát most ez olyan, mint a virgács az ablakban, hogy most akkor elővegyük vagy ne vegyük, mire jó ez. A következő történik. Igaz, hogy idősek, de azért úgy, úgy kezdik egy picit nézegetni egymást. „Nem, nem lehet, hogy ő az? Kapálgat és úgy sandán-bundán úgy oda… lehet, hogy Rafael testvér lesz az? Most itt kapálunk együtt?” Elkezdik egymást… Hát az egyikük, de ki lehet? Melyikük lehet? Elkezdenek nagy tisztelettel beszélgetni egymással. „Hát végül is lehet, hogy szent lesz, és akkor…” Igen ám, de hogy egyszer-egyszer úgy megjelenik egy gondolat bennük. Úgy el-elhessegetik, de úgy… és elkezdenek egy picit másképp élni. Elkezdenek nagy tisztelettel beszélgetni egymással, elkezdenek magukra másképpen lenni, megújítják az elköteleződésüket. Egyszer csak emberek kezdenek ott jönni, van egy-egy látogató, megéreznek valamit. Nem történik semmi, nem lépnek be rögtön a rendbe, hanem kialakul ott a faluban egy szokás, hogy az ünnepekre odamennek a kolostor parkjába. Ott ünnepelnek, mert olyan jó hely. Kedvesek a szerzetesek, olyan meglepően tisztelettel, olyan méltóságteljesen élnek, és van bennük valami olyan megkapó, nem is tudjuk, hogy mi. S akkor ott megy a piknik, és évtizedeken keresztül nem történik más, csak valahogy jó hellyé lesz. Egyszer csak jön egy jelentkező, aztán még egy… Ez a történet ó, a hálózatok erejéről. És ha nem nevettek, eszembe se jut, úgyhogy hála nektek, kinevettétek belőlem. Na most! (55:45)

Magyar helyzet

Ezt egyszerűen csak egy… érdekes megközelítést szeretnék adni. Lehet, hogy most kellene befejezni, de hát elszúrtam. (Tessék? Magyar helyzet, most mondom. Azt mondja.) Ugye azt mármost tudjuk, hogy Magyarországon – új kutatások – minden második ember boldogtalannak mondja magát, elégedetlen az életével. Két ország fiai, lányai vannak alattunk, Románia és Bulgária. Bulgária a legzűrösebb, mert ott nagyjából minden harmadik ember mondja magát boldognak. Tehát Bulgária, Románia, és… Dánia van elöl. Na most! (56:40)

A magyar ember boldogtalanságának okai

Próbálták kikutatni, hipotéziseket fölállítani, hogy mi lehet a magyar ember boldogtalanságának az oka. Hat tényezőre találtak, ami társadalmi tényező. Most már látjuk, hogy ilyen tényezők vannak. Mondom ezeket egymás után, hogy mi az, amin érdemes változtatni. Hát nem az, hogy most búsongunk, és a végén…, hanem hogy hol lehet máshogy látni. Azt mondja.

Előszeretettel panaszkodunk és vagyunk gyanakvóak. És hogy a panaszkodásra való nem tudom én, kihegyezettségünk az talán azért is van, mert a jó hírekkel nem tudunk mit kezdeni. Tehát az derült ki, hogy ha valaki mond egy jó hírt a környezetünkben, tulajdonképpen a kultúránk nem erősít meg abban, hogy egy jó hírre milyen jó válaszokat lehet adni. Ugye emlékeztek, néhány alkalommal ezelőtt erről beszéltünk, hogy pozitív-konstruktív válasz, építő-aktív, aktív-konstruktív válasz. Tehát valaki mond egy jót és akkor mi hmm, hmm… „Hát jó…” Nincs meg az együtt örülésnek egy jól kidolgozott színes kultúrája. A panaszkodásnak a meghallgatása és a viszont panaszkodásnak nagyon színes kultúrája van. Hát ez számít, számít, hát nincs hova nyúlni. Tehát mondasz egy jót, és ráadásul amikor jó közléseink vannak, még mielőtt közölnénk örömöket, satöbbi, rossz érzéseink tudnak támadni. Például a következő hipotézisek.

Az, hogy „Ha ezt elmondom, hát meg fogsz bántódni. Ugye, hogy én jól vagyok, te meg nem.” Tehát hogy kialakulnak ilyen spirálok. „Hát nem merem elmondani, most látom, hogy így vagy, úgy vagy, amúgy vagy, én meg most elkezdem mondani, hogy „Ú…!”, akkor ez neked fájni fog, nem esik neked jól, nem akarlak téged megbántani, mit fogsz akkor szólni.” És ugye van egy kultúrája ennek, és miután megvan a gyanakvás és a panasz kultúrája, sok esetben ez a gondolatom, hogy az esetleg neked majd fájni fog, vagy nem átveszed tőlem ezt az örömöt, nem velem együtt örülsz és ettől te is jobban leszel, hanem kritikus leszel velem, vagy elutasító. Ez a félelmem bizonyos szempontból meg is alapozott, hiszen ténylegesen nincs meg ennek a kultúrája. És tényleg, tényleg… tehát hogy benne tudunk lenni egy ilyen örvényben, ahol tulajdonképpen mondhatnám, de inkább nem mondom, és ennek van is alapja. Ez, ez nagyon-nagyon kiveszi belőlünk az életet. (59:30)

Vagy mondjuk egy keresztény szubkultúrában még ezt megfejelhetjük azzal, hogy azért nem mondom, mert azt gondolod, hogy nagyképű vagyok. Ugye? Hát itt viszont van egy nagyon erős kulturális fék is, hogy „Nem tartasz elég alázatosnak, elég szerénynek, elég jóravalónak, hanem egy ilyen pökhendi, beképzelt…” Ugye a keresztény kultúránkban, vagy a kultúrkereszténységben – így mondom – tulajdonképpen az a szó is egy szitok-szónak számít, hogy „Büszkeség”. Ugye, tehát amit tulajdonképpen olyan jól esik hallani az apánktól, ha férfiak vagyunk, ha nem, hogy „Büszke vagyok rád!” Ugye, ez a mi szubkultúránkban ugye az már a… az orromat fönn hordom, s azt’ hiába megyek plasztikára… Tehát a mi kultúránkban ez egy kétszeresen, szinte tilalmas, hogy elkezdjek ujjongani, hogy „Sikerült!” Ugye, „Most mit nagyképűsködsz, mit? De ez ismerős, nem, hogy…? Na, tehát a panasz és a gyanakvás. A gyanakvás alatt pedig ugye a sajátos magyar valóságunkban, hogy megtanultuk, megszoktuk, megláttuk azt, hogy aki viszi valamire, az egy piszok ember. Ugye, hogy becsületes ember nem sokra viszi. Hát ez nem a kultúránk része? Nagyon is. Mert a diktatúra alatt az volt, hogy akik ugye megtanultak jól feküdni, most meg akik megtanultak nagyon ügyesen bűnözni. Ugye, a szónak… Tehát amikor valaki a sikeréről, vagy hogy jó…, ehh, akkor „Aha! Na e mögött mi van?” (61:30)

Tehát tulajdonképpen magunkat védendő sem mondjuk el. Hú, de egy cifra, hülye helyzetben vagyunk! Ökölbe szorult a kezem, hogy „A nemjóját, micsoda hülye helyzet ez!” Nőiesen toporgok itt. Na, valamit akartam mondani, elvitte a… Közben pedig nem volna ördögtől való az, hogy a másik ember sikere ösztönözzön engem. Ugye ha egy pozitív összefüggésben élnénk, ha te elmondod a sikered, akkor … nem a gyomromban megy a liftezés, hogy „Te szemét! Még izélsz is velem?” hanem ez ösztönző erőt adna nekem, ösztönözne. Tehát itt van egy már nagyon-nagyon sajátos, ilyen lefelé menő helyzet. Ha ezt pozitívan… Inkább olyan… tudjátok, tudom, hogy ment a hírlevél, és a hírlevélben írtuk, írtátok az, hogy létrejött az Alapítvány. Milyen nagy dolog! Van egy alapítvány, és ez nagyon… sokkal nagyobb lehetőséget ad arra, hogy valami jó szülessen. Többen odajöttetek hozzám misék után „Semmi mást nem akarunk, csak gratulálni szeretnénk, örülni, hogy megvan az alapítvány.” Kézfogás, öröm, jaj de jó, s mentek el. Ez óriási dolog, hogy valaki veszi az időt, a fáradtságot, kivárja a sort, és semmi mást nem akar mondani, csak azt, hogy „Örülök annak, hogy ez sikerült.” Hát… híjj, de nagy dolog ez! (Na! Jó, jó. Következő a saját valóságunkból…) (63:40)

Tanult tehetetlenség

Nagyon magas azoknak az aránya hazánkban, akik a tanult tehetetlenségben jól begyakorolták magukat. Sok, sok-sok, sok. Tehát hogy nem látjuk, nem érzékeljük, nem tudjuk, nem vesszük észre, nem jut eszünkbe, nincs fantáziánk, elképzelésünk sem, semmink nincs, hogy mennyi mindent tehetnénk. Tehát hogy rengeteg lehetőség mellett megyünk el, miközben azok vannak, és mi mégis úgy látjuk, hogy nincsenek. Ugye erről sokat beszéltünk már, de ez nagyon-nagyon jellemző ránk. A… hát szóval… hmm… ó, annyi mindent megtanulunk, hogy nem lehet, hogy nem szabad, hogy egyáltalán nem lehet, egyáltalán nem szabad. (64:30)

Tegnap bementem este egy könyvesboltba. Nagyon inspirál az, olyan könyveket is szoktam nézni, amelyek teljesen távol állnak az érdeklődési körömtől. Ez nagyon izgalmas volt, teljesen… minden honnan: főzőkönyvek, kertépítészet. Ezek a legizgalmasabbak. Olyan dolgokra talál az ember, egész csoda. Képzeljétek, melyik tárlónál álltam? (Tessék, így… Ó, már nem lesz jó, tudom, tudom.) A tárlón a következő volt kiírva: boszorkányság, ezotéria, sámánok. Ugye, valami ilyen tárló, tényleg. Ott néztem egy könyvet, nagyon érdekes könyv volt, nagyon érdekes. A könyv egy tipikus amerikai könyv, ráírva, hogy „A világ legnépszerűbb trénere”, szóval pont úgy, ahogy azt úgy kell – már ebben a műfajban. Éppen ott olvasgatok, ugye mellettem egy ilyen kiírás, hogy „boszorkányok, …” és ugye, hát ilyenkor biztos, hogy jön egy ismerős. Ugye hát óvatosan jön, ugye, mert nem…, ott boszorkányok…, ugye ő is tudja, a hálózatnak a hatása. Tehát van egy hálózat, szerinte harmadik nekem, a boszorkányok, ez hogy lesz… nehogy hassak rá. És akkor lát…, de kedves volt, mert furdalta az oldalát a kíváncsiság, hogy mit nézek a „Boszorkányok” tárolóban, de legalább meg is kérdezte. „Mit olvasol?” Ugye, és akkor odaadtam neki ezt a legamerikaibb, legaranyszínűbb, legizébb… ezt, hogy nagyon érdekes. Kedves volt, mert azt mondja „Hát nekem előítéleteim vannak.”

Ezzel a dologgal olyan gyakran találkozom. Tehát hogy mondjuk elmegyek egy könyvesboltba, s az van a fejemben, hogy nem láthattok meg engem, papot egy olyan tárlónál, ahol olyan könyvek is vannak, amelyekben olyan tartalom van, hogy! Nem abszurdum ez? És az a tapasztalatom, hogy mi papok ezt nagyon jól tudjuk csinálni. Tehát mi nagyon pontosan tudjuk, hogy hány méterre kell elkerülni egy olyan tárlót. És akkor itt egy kicsit azért lehet operálni így… vagy sietni, a hatás akkor csökken. (Minden rendben? Jó.) Egyáltalán, hogy kikkel lehet leülni beszélgetni, kiket lehet meghallgatni, mit lehet elolvasni. Ezt most miért mondom így? Mert valami döbbenetes prés alatt tudunk lenni. Ezt a tanult tehetetlenséggel összefüggésben mondom, hogy mi az, amit nem lehet csinálni. „Nem lehet csinálni! Nem szabad csinálni! Az eszedbe se jusson, hogy valami olyasmi történjen!” Ugye ezt nem… az underground zenekarok zseniális dolgokat szültek a ’80-as évek elején. „Agyamban kopasz cenzor ül, minden szavamra ezer fül. Nem nyerhetek, nem veszthetek, ha nem leszek, hát nem leszek.” Á, igen. Szabadíts meg a gonosztól. (68:35)

Jaj, tehát… amikor hajlékt… ezt tudom, ezt meséltem már nektek. Hajléktalanszállón dolgozva osztottuk a ruhát, és hosszú válogatás után az egyik hajléktalan férfire találtam egy zseniálisan pont rá passzoló gatyát. Így volt, és nagy büszkén „Ez így…” Hát jó, az divatos volt. Most, hogy ránéztem a farmeromra, na az jó volt. Nem úgy, mint ez. Örülök a farmernek, na, nehogy félre értsétek, mert… És akkor tök jó volt a nadrág, zipzár is jó volt, a gomb le volt szakadva róla. Fölveszi, azt mondja „Sajnos ez nem jó.” Nem tudtam, hogy miért nem. „De hát hogyhogy nem jó? Hát itt húsz perc alatt ezt… hogyhogy nem jó? – Hát nincs rajta gomb.” Áhá! És tudjátok, én akkor még tele voltam előítélettel. Azt gondoltam, na, hát ezért hajléktalan ez az ember. Hogyha a nadrág nem jön föl neki, így magától, akkor nem is vesz föl nadrágot. Hát reggel megáll, és akkor… odanéz. Van gatya, akkor elmegy dolgozni, ha nincs, nincs, és… Ez volt, amikor előítéletes voltam. Később rájöttem, hogy ez, ez az én előítéletességem, mert a realitás az az, hogy ő valamikor hosszú ideje megtanulta azt és jól elmélyítette magában, hogy „Nincs mit tenni, nem tudok cselekedni magamért.” Nem, hogy hiány… hogy eszébe se jut az, ami miatt ti derültök és azt mondjátok, hogy hát, hát kérjen, vegyen, varrja föl, vagy ezer megoldásunk lehet egy gomb előállítására a gatyánkon. (70:40)

Annak, aki nem nevelődött bele a tanult tehetetlenségbe. Tudjuk azt, hogy minél több évig van valaki kinn az utcán és éli át azt a tehetetlenséget, ami őt ott fogadja, annál nagyobb igazságtalanság is a részünkről azt mondani, hogy „Hát menjen el dolgozni, és intézze ezt el!” Tudod, mikor te azt mondod, hogy intézze el, ez neki olyan, mint hogyha ő azt mondaná neked, hogy lődd föl magad a Holdra. Már lehetséges. Hát miért, Anettkának is majdnem sikerült. Hát most jut eszembe, tehát ne gondoljuk azt, hogy lehetetlent mondtunk. Aki a tanult tehetetlenségben vergődik, ő tényleg nem látja. Eszébe se jut, föl se merül benne, egyszerűen nincs, még a vízió sincs, a kép sincs meg hozzá. Az nagyon komoly dolog, megtanulni tanult tehetetlennek lenni. És hogy… és hogy mi kollektíve sok minden ilyesmit megtanultunk. „Hát úgyse lehet előre jutni diktatúra alatt, hát hiába dolgozol ötször annyit, vannak ötleteid.” Ugye, hát micsoda zseniális műsorok voltak arról, hogy vannak magyar szabadalmak és találmányok, és nem lesz belőlük semmi. Ugye, hát egy ország nézte ezeket a dolgokat, hogy magyar ember előhozott valami zseniálisat, átment minden, és nem lett belőle semmi. Ugye, hát ezt mindenki ismeri, aki egy picit élt ott. Tehát ezt nagyon jól megtanultuk. És hogy ezért – és most gyorsan be is fejezem. (72:20)

Lesz majd még négy pont, hogy reflektálni, nem, lehet, hogy sokkal több lehetőség van, de a sokkal több lehetőség nem egyszer azzal kezdődik, hogy valaki odalép hozzám, és segít nekem azt meglátni. Segít velem együtt megcsinálni. Egyáltalán megmutatja, hogy mi van. Ezért például a gyerekeknél óriási jelentősége van azoknak a felnőtteknek, pont éppen serdülőkorban, mikor nagyképűsködik. S tudjátok, ahogy beszélgetek serdülőkkel a hittanórákon, hogy mennyire bizonytalanok! Hogy mennyire gőzük sincs, hogy hogyan legyen az élet, hogy mit csináljanak, hogy hogyan legyen, s milyen óriási dolog egy-két felnőtt, semmi mást nem tesz, csak nyitogatja a szemét. „Nézd csak, ez is van! Nézd, ezt… ilyet is lehet csinálni. Nézd, hát ebbe az irányba is lehet menni. Hát nézd, ezt is ki lehet próbálni.” Esetleg annyit, hogy „Nézd, akár együtt is elmehetünk. Nézd, itt ezt a valakit kell fölhívni hozzá.” Ennek óriási jelentősége van, mert mi azt gondolhatjuk, ő pontosan tudja, hogy mit csinálhat, de ő nem tudja, hogy mit csinálhat. Segíteni kell neki, hogy lássa, hogy mi mindent lehet csinálni. Hó! Ezért ezt… számomra ez nagyon boldogító, mert ez azt mutatja, hogy szinte nagyon kevés dolog is nagyon nagy változást tud előhozni. Egyszerűen embereknek csak… „Nézd, ezt is lehet, azt is lehet.” Hú, de nagy dolog tud ez lenni! (74:00)

Mikor múlt alkalommal beszéltem a térdemről, ugye, és elszakadt a keresztszalagom, most sincs benne, és hogy elrontották az első műtétet, de nem lehetett pontosan tudni, hogy elrontották, csak én éreztem, hogy nem jó. De hálás vagyok most is azoknak, emlékszem arra a két emberre, aki mondott nekem olyat, hogy hova lehet elmenni. Hogy kihez mehetek el, aki lehet, hogy segít. Hogy ilyen végtelenül egyszerű dolgoknak mekkora jelentősége volt, mikor én úgy éreztem, hogy tehetetlen vagyok. Hát nem, nem vagyok orvos, azt sem tudom, hogy mi van a térdemben belül, nem tudom. Valaki azt mondta „Menj el oda, az egy rendes valaki…” Na. Hó-ha! Köszönöm a figyelmeteket! Köszönöm. (74:50)



Egy nehéz dolog vár ránk. Ez pedig az, hogy tudjátok, tudjátok, jövő héten nem itt leszünk. De nagyon nem itt, hanem Szentkirályi utca, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Jogi kar, ahol voltunk nagyon sok ideig. Tehát nem itt leszünk, hanem ott. De 350 ember fér be. Két gondolatunk van, hogy mit lehetne tenni. Az egyik: érkezési sorrend. Áhá! A másik ötletünk: ez az alkalom legyen csak a férfiaknak. Ó! Most rajtatok múlik, szeretném megszavaztatni ezt. Kérlek benneteket, gondoljátok át! És akkor… csak férfiak, akkor így magunk között leszünk. Ígérem, hogy nem beszélünk ki benneteket, hanem a saját sorsunkról fogunk beszélgetni. Jó, tehát tegye föl a kezét, aki azt mondja, hogy érkezési sorrend. Köszönöm, köszönöm. Aki azt mondja, hogy a férfiaknak tartsunk egy alkalmat. Jó. Akkor így leszünk. Akkor ezt köszönöm most a férfiaknak, akik azt mondtátok, hogy jó, és a nőknek, akik azt mondtátok, hogy így jó. Tehát akkor Szentkirályi utca, férfiak. Ez eléggé ellenőrizhető lesz. (76:55)