Mk 1,12-15 - Nagyböjt 1. vasárnapja - B év

2012.02.26.

Share on facebook
Megosztom
Share on email
Elküldöm

2012. február 26. – NAGYBÖJT 1. Vasárnapja – B év

Angyalföldi Szent Mihály templom – Pál Ferenc atya

Olvasmány (Ter 9,8-15)

Majd ezt mondta Isten Noénak, s vele fiainak: ,,Íme, szövetséget kötök veletek és utódaitokkal, és minden élőlénnyel, amely veletek van, a madarakkal, a lábasjószággal és a mező minden vadjával, amely kijött a bárkából, s a föld minden állatával. Szövetséget kötök veletek, hogy nem pusztul el többé minden test az özönvíz által, s nem lesz többé vízözön, amely elpusztítja a földet.,, Azután Isten azt mondta: ,,Ez lesz a jele annak a szövetségnek, amelyet megkötök velem és veletek, és minden élőlénnyel, amely veletek van, örök időkre: szivárványomat a felhőkbe helyezem, s az lesz a jele a szövetségnek közöttem és a föld között. Amikor ugyanis felhőkbe borítom az eget, feltűnik a felhőkben szivárványom, és megemlékezem szövetségemről, amelyet veletek kötöttem, és az összes testet éltető élő lélekkel kötöttem, s nem lesz többé özönvíz, hogy eltöröljön minden testet.

Szentlecke (1Pét 3,18-22)

Mert Krisztus is meghalt egyszer a bűnökért, az Igaz a bűnösökért, hogy minket Istenhez vezessen. Test szerint megölték ugyan, de életre támadt a Lélek szerint. Benne ment el, hogy azoknak a lelkeknek is a megváltást hirdesse, akik a börtönben voltak, akik egykor hitetlenek voltak, amikor Isten türelmesen várt Noé napjaiban, mig a bárka épült, amelyben kevés, összesen nyolc lélek menekült meg a víz által. Ennek felel meg most a keresztség, amely titeket most megment, nem a test szennyének lemosása által, hanem mint a jó lelkiismeret kérése Istentől Jézus Krisztus feltámadása alapján, aki az Isten jobbján van, miután felment a mennybe, és uralma alá vetette az angyalokat és hatalmasságokat és erőket.

Evangélium (Mk 1,12-15)

Ezután a Lélek azonnal elragadta őt a pusztába. A pusztában volt negyven napig; a sátán kísértette. A vadállatokkal volt, és az angyalok szolgáltak neki. Miután Jánost átadták, Jézus Galileába ment, hogy hirdesse Isten evangéliumát. Azt mondta: ,,Betelt az idő, és elközelgetett az Isten országa. Tartsatok bűnbánatot, és higgyetek az evangéliumban.'

Szentbeszéd

Jézus megkísértésének a történetébe ágyazottan, azzal kapcsolatosan halljuk ezt a nagyon egyszerű néhány szót, hogy Jézus ahogyan kivittetett a pusztába, vadállatokkal volt együtt. Erről szeretnék beszélni. Mit is jelenthet annak a jelképes, szimbolikus üzenete és tartalma, hogy Jézus ott a pusztában, éppenséggel a megkísértésének a helyén tudott vadállatokkal együtt lenni.

Érdemes talán nagyon gyorsan összeszedni azt, hogy mi a legtermészetesebb emberi – akár így is mondhatnánk – ösztönös magatartásformánk arra vonatkozóan, mikor egyszer csak megjelenik egy vadállat. Tudjuk jól, hogy három féleképpen szoktunk erre a helyzetre reagálni. Az egyik, elmenekülünk – nagyon érthető módon. A másik, ha már úgy adódik és nincs mit tenni, hát harcba bocsátkozunk, főleg ha a vadállat megtámadott bennünket. A harmadik pedig, megpróbáljuk halottnak tettetni magunkat, megdermedünk, és úgy teszünk, mintha ott se lennénk.

A gyerekeket kérdeztem reggel, ti mit tudtok arról, mit kell kezdeni akkor, hogyha egyszer csak mondjuk valahol messze-messze kirándultok, és ott megjelenik egy medve? Mit érdemes akkor tenni? Persze oda szerettem volna eljutni, hogy a medve gyorsabb, mint mi, erősebb, mint mi, tehát különösebben menekülésnek, támadásnak, harcnak nem sok értelme van, érdemes halottnak tettetni magunkat. Kérdeztem a gyerekeket, na ti mit gondoltok erről, mit tehetünk, hogyha jön a medve? Rögtön jelentkezett egy kislány és azt mondja „Elő kell venni a mézet.” De ez nem egy rossz nyom, mert ennek kapcsán még egész bátran hozhatunk két dolgot, ami mondjuk az emberi kultúrtevékenységből adódik, hogyha vadállatokkal kerülünk össze. Az, amit ez a kislány mondott, nagyon okosan rávisz bennünket egy útra, megpróbálni megszelídíteni azt a vadállatot. Mondjuk mézzel is el lehet kezdeni.

Aztán persze van az is, ahogyan megint csak az ember sajátos világából adódóan lekicsinyeljük a veszélyt. Azt mondani „Ó, nem olyan veszélyes az, nem olyan félelmetes. Majd jól kijövünk mi egymással.” Néhány héttel ezelőtt láttam egy megrázó filmet, ahogy kimentettek a halál torkából egy kutyát. Miután az az ember, aki megmentette a kutyát szinte az életét veszélyeztette a kutyamentés kapcsán, hát ebből lett egy műsor, s ott a stúdióba behívták a kutyát, a gazdáját, a kutyaszakértőt. Azután ott volt a riporter, aki egyre jobban babusgatta azt a kutyát, lekicsinyelve a veszélyt, s egyszer csak jött egy pillanat, és a kutya, akármennyire is éppen most mentették meg az életét, beleharapott a riporternek az arcába. Ez az, ahogyan lekicsinyeljük a veszélyt, s egyszer csak rádöbbenünk, hogy attól, hogy behívtuk a kutyát a műsorba, a stúdióba, attól ő még egy vadállat. Lehet, hogy olyan háziasult vadállat, de megvannak az ősei.

Van ötféle módunk, olyan nagyon természetes, magától adódó: elmenekülni, támadni, megdermedni, azután igyekezni megszelídíteni, vagy lekicsinyelni a veszélyt. Azért szedtem össze ezt az ötöt, mert biztos, hogy megvan ennek az ideje. Megvan az ideje a támadásnak, a védekezésnek, a megmeredésnek, megvan az ideje a szelídítésnek és a lekicsinylésnek egész biztos. Jézus itt egy hatodik utat választ. A hatodik út: egyszerűen csak együtt van a vadállatokkal.

Most szeretnék négy gondolatot hozni, mit jelent jelképesen, szimbolikusan együtt lenni a vad állatainkkal? Kérdeztem a gyerekeket, többször nem hozom őket szóba, hogy „Mondjátok meg – miután megvolt azért a ráhangolódás, bemelegítés – mit is jelent a vadállat, hogy hogyan jelentkeznek a vadállatok a ti életetekben? Nagyon érdekeset mondtak. Jelentkezett egy kisfiú, azt mondja „Rémálmok formájában.” A másik kisfiú jelentkezett rögtön, aranyos, egy négyéves, azt mondja nekem, így integet „Nekem is vannak rémálmaim.” Akkor jelentkezett egy kislány, azt mondja „Én egyszer nagyon-nagyon beteg voltam, én pedig a betegséget úgy képzeltem el, mint egy gonosz szellemet, attól nagyon féltem.” S aztán a gyerekek egyre inkább föloldódtak és mertek beszélni a vadállataikról.

Volt, aki a matematika tanárnőben vélte fölfedezni a vadállatot. Mások kevésbé személyesnek látták. Minden esetre, minden esetre valami ilyesmiről szeretnék beszélni. Hogyan jelenhet meg az életünkben a vadállat, és nem egyszer ez a hatodik út az, amit érdemes begyakorolnunk. Egyszerűen csak megtanulni együtt lenni vele.

Eszembe jutott az a történet, amit talán többen ismertek, vagy olvastatok. Jálics Ferenc írja ezt le, hogy amikor ő fiatalember, a világháború alatt besorozzák. Tizennyolc éves srác. De már azon gondolkodik, az a vágya, hogy ő esetleg egyszer majd pap lesz, vagy szerzetes. Elérkezik ott, a fronton a tábori misének az ideje. Jön a pap és bemutatja a misét, s elérkezik az áldozás pillanata. Kiáll a pap, kezében a cibórium, benne a szentostya, és egyetlen katona sem mozdul meg, mindenki a másikat várja. Ahogy egyre telik az idő, továbbra is senki se mozdul meg, és ott van Jálics Ferenc, tizennyolc évesen, az egyik legnagyszerűbb szerzetese a magyar világunknak, és ő sem megy ki. Akkor a pap fogja magát, elviszi a cibóriumot, vége a misének, nem áldozott meg senki. Ő zúgó fejjel megy vissza, és azt mondja „Hogy lehetséges ez? Hogy hathatott rám ennyire a többi katonatársam?” Mint egy vadállat, aki megdermesztette őt, s ő sem mert megmozdulni. Azt mondja „Hogy történhet ez velem, hiszen pap szeretnék lenni, szerzetes? Hogyhogy nem, hogyhogy nem léptem és nem indultam?” S elhatározza, hogy a legközelebbi tábori misén ha törik, ha szakad, ő egyedül is megáldozik. Elérkezik a következő mise ideje, és ugyanúgy megy minden, ahogy szokott, s a pap kiáll a cibóriummal, benne a szentostya, és megint nem áll föl senki. Akkor Jálics Ferenc föláll, s azt mondja – az egyik könyvében írja ezt – hogy még azzal a régi nyikorgós csizmával elindul onnan hátulról, mert hogy a legfiatalabbak ott hátul vannak, s végig nyikorog az egész téren. Magán érzi annak a rengeteg katonatársának a tekintetét, és ő egyedül áldozik meg aznap. Utána ugyanazzal a nyikorgó csizmával visszamegy a helyére. Azt mondja: „Az a néhány lépés oda meg vissza, az én férfivá avatásomnak sajátos szertartása lett.”

Tehát találkozhatunk nagyon sajátosan, jelképesen azokkal a vadállatokkal, amelyek valamiképpen a környezetünkből tekintenek ránk.

(2) Aztán a második gondolat, a saját vadállataink, amelyeket itt hordozunk saját magunkban belül. Egy valakiről jellemzés készült. Szakember írta a jellemzést, s körülbelül ezek a kijelentések voltak benne olvashatók. „Irreálisan fölfokozott igazságérzettel rendelkezik. Nem csak, hogy impulzív, hanem nem egyszer indokolatlanul dühkitörésekre kész és hajlandó. Az indulataival nehezen bánik. Túlságosan is, szinte már nárcisztikusan érzékeny jellem.” Még folytathatnám a sort, de inkább megkérdezem, mit gondoltok, kiről szól? Néhány hónappal ezelőtt emlegettem Pierre abbé nevét. Egy francia pap, aki népszerűbb volt és többen szerették őt, mint Cousteau kapitányt. Évtizedeken át odaállt a hajléktalanok, a nyomorultak, a bevándorlók, a kiszolgáltatottak mellé. Egy nagyszerű valaki, a XX. század egyik legnagyszerűbb valakije. Megtanult együtt élni a benne lakó vadállatokkal. Nem biztos, hogy mindent meg tudott szelídíteni. Legyőzni? De el sem menekült előlük, inkább megtanult velük együtt élni, s ebből fakadt aztán valami.

(3) A másik emberben lakó vadállat. Na erről is biztos hosszan tudnánk beszélni. A férfiak ismerik a feleségben lakozó vadállatot. Mikor a feleség a férfi számára a legalábbis látható mindenféle indok nélkül egyszer csak elárasztja őt a panaszával, az indulatával, a haragjával, a csalódottságával és egyebekkel. De nagy dolog, ha egy férfi nem menekül el. A kapcsolatnak nagyon jót tesz, ha nem dermed meg, mert az a feleségét csak tovább fogja bosszantani. Ha támad, meglesz az ízes veszekedés, de ki tudja, hogy az hova fog kifutni. Hogyha azt mondja „Nyugodj le drágám.” mert úgy érzi, hogy egy szelídítő, ez olaj a tűzre. Úgyhogy de nagy bölcsesség az, amikor egy férfi megtanul együtt lenni a feleségében lakó vadállattal. És de nagy dolog az, amikor a feleség megtanul együtt lenni a férjében lakó vadállattal, mert természetesen hosszan sorolhatnánk azokat a vadakat, amelyek a férfiszív mélyén rejtőznek. Nehogy félreértsétek, itt nem az agressziónak valamiféle behódolást, vagy az áldozat szerepet akarom nektek propagálni. Hát erről szó sincs.

Vagy szülőként ki ne ismerné a serdülő gyerekében lakó vadállatot? Ahogy egy kedves pedagógus ismerősöm mondta, belém sült ez a gondolata. Azt mondja „Mikor az első gyerekem lett serdülő, hát ahogy úgy tapasztaltam, hogy milyen, rettenetesen elszomorodtam. Mikor a második gyerekem lett serdülő, akkor már dühös is tudtam lenni. A harmadik gyerekemnél pedig rájöttem, hivatalból vagyok ellenség. Akkor már nem voltam se szomorú, se dühös, megtanultam, hogy a serdülőkben is laknak vadállatok, s megtanultam velük együtt lenni egy födél alatt.”

(4) Azokat a helyzetek, amelyek félelmet, rettenetet keltenek bennünk. Nagyon is ismerhetünk ilyen helyzeteket, és ezek a helyzetek néha úgy elsőre egyáltalán nem tűnnek úgy, mint egy vicsorgó pofájú oroszlán. De képzeljük csak azt el, mikor egy kedves ismerősünk bekerül a kórházba, s fölmerül az a kérdés, ahogyan ő rettenetesen súlyos állapotban van, már az ismerősök között megy a szó, valószínű sose jön onnan vissza, és fölmerül, hogy bemész-e a kórházba, vagy nem? Ez egy vadállat. Ez a helyzet egy vadállat, rettenetesen fenyegető sokak számára. Micsoda gondolatok tudnak bennünk támadni. „Jaj, nem megyek be, biztos nem esne neki jól, hogy ilyen kiszolgáltatottan látom én őt. Ez őneki biztos nem esne jól.” Menekülőre fogtad, inkább erről van szó.

Vagy amikor egy másik ismerősünk, egy kiszolgáltatott, nehéz helyzetbe kerül, s akkor aztán lehet, hogy akár valamennyi pénzzel is lehetne neki segíteni. Akkor is olyan okos gondolataink tudnak támadni. „Nem a pénz az igazi segítség.” A másik okos gondolatunk az tud lenni „Nem halat kell adni, hálót.” Persze, csak ma éhes. A legegyszerűbb, az emberi élet szempontjából legtermészetesebb élethelyzetek vadállatainkká tudnak lenni, s inkább menekülünk, vagy, vagy… De nagy dolog az, hogyha megtanulunk együtt élni ezekkel a vadakkal, az emberi életből adódó vadakkal. Ahogyan megtanulunk velük együtt lenni, semmi többet, se legyőzni, se megszelídíteni, csak együtt lenni, lehet, hogy ehhez kapcsolódóan élhetjük meg leginkább azt, amit a szerző így mond „Vadállatokkal volt együtt, és angyalok szolgáltak neki.”