Jn 10,11-18 – Húsvét 4. vasárnapja – Jó Pásztor vasárnapja

2012.04.29.

Share on facebook
Megosztom
Share on email
Elküldöm

Milyenek legyenek a papjaink és a szerzeteseink?

Olvasmány (ApCsel 4,8-12)

Azokban a napokban: Péter a Szentlélektől eltelve így szólt: „Népünk elöljárói és ti vének! Ha ti ma azért hallgattok ki minket – miután egy beteggel jót tettünk –, hogy vajon ő hogyan is gyógyult meg, hát tudjátok meg mindannyian, ti és Izrael egész népe, hogy ez az ember annak a názáreti Jézus Krisztusnak a neve által áll itt előttetek egészségesen, akit ti keresztre feszítettetek, és akit az Isten feltámasztott a halálból. Ő az a kő, amelyet ti, építők elvetettetek, és mégis szegletkővé lett. Nincs üdvösség senki másban. Mert nem adatott más név az ég alatt az embereknek, amelyben üdvözülhetünk.”

Szentlecke (1Jn 3,1-2)

Szeretteim! Nézzétek, mekkora szeretettel van irántunk az Atya: Isten gyermekeinek hívnak minket, és azok is vagyunk. A világ azért nem ismer minket, mert őt sem ismeri. Szeretteim, most Isten gyermekei vagyunk, de hogy mik leszünk, az még nem nyilvánvaló. Azt tudjuk, hogy ha ő megjelenik, hasonlók leszünk hozzá, mert látni fogjuk őt úgy, amint van.

Evangélium (Jn 10,11-18)

Abban az időben így szólt Jézus: Én vagyok a jó pásztor. A jó pásztor életét adja juhaiért. A béres azonban, aki nem pásztor, akinek a juhok nem sajátjai, otthagyja a juhokat és elfut, amikor látja, hogy jön a farkas. A farkas aztán elragadja és szétkergeti őket. A béres azért fut el, mert béres, és nem törődik a juhokkal. Én vagyok a jó pásztor, ismerem enyéimet, és enyéim is ismernek engem, mint ahogy az Atya ismer engem és én ismerem az Atyát. Életemet adom a juhokért. De más juhaim is vannak, amelyek nem ebből az akolból valók. Ezeket is ide kell vezetnem. Hallgatni fognak szavamra, s egy nyáj lesz és egy pásztor. Azért szeret az Atya, mert odaadom az életemet, hogy majd újra visszavegyem. Nem veszi el tőlem senki, magam adom oda, mert van rá hatalmam, hogy odaadjam, és van rá hatalmam, hogy visszavegyem. Ezt a parancsot kaptam az Atyától.

Vasárnapi beszéd

Jó Pásztor vasárnapján, papi, szerzetesi hivatások napján, ehhez kapcsolódóan szeretnék néhány gondolatot megosztani veletek. És egy talán sokatok számára ismert mondást szeretnék fölidézni. Mégpedig Yehudi Menuhin idős korában egy nagyon elgondolkodtató üzenetet hagyott miránk, ez pedig így szól: Most, ahogy idős ember lettem, most rájöttem valamire. Szeretnék mindenkinek a tanítványa lenni, saját magamnak pedig mestere. Ennek a gondolatnak, ennek a kijelentésnek a világába szeretnék most egy kicsit mélyebben belemenni, és rögtön hadd tegyek hozzá még valamit, amivel talán érdemes volna kiegészíteni Yehudi Menuhinnak ezt a gondolatát. Tehát szeretnék mindenkinek a tanítványa lenni, önmagamnak pedig mestere. A hozzám fordulóknak pedig társa. Talán még ezzel a pici néhány szóval ezt érdemes volna így kiegészíteni.

Ez akkor a következőt jelenti. Ha most elkezdünk beszélni arról, leegyszerűsítve a témát egy kérdésre: milyenek legyenek a papjaink? Milyenek legyenek a szerzeteseink? Mit szeretnénk? Mit gondolunk róluk, hogy milyenné kellene válniuk, hogy milyenek legyenek ők? Akkor tulajdonképpen, ha Menuhin gondolatában vagyunk, akkor ő azt mondja: legyél saját magad mestere! Ha tehát meg tudjuk fogalmazni azt, hogy mit szeretnénk, hogy a papok, a szerzetesek, elöljárók, és a többi milyenné váljanak, tulajdonképpen azt is kimondjuk, hogy milyen mesteremmé szeretnék saját magamnak lenni. Tulajdonképpen ezek a kívánalmak vagy gondolatok ezek tükörként is szolgálhatnak én magam számára.

És aztán ha hozzátesszük azt, hogy legyünk társai annak, akik hozzánk érkeznek, hogy igen, talán az a társ, aki leginkább kéznél van. Hogy alakítson és formáljon engem, mint társ, ez én magam vagyok saját magam számára. Ezzel természetesen nem mondom, hogy ne legyenek papok, ne legyenek szerzetesek, elöljárók, püspökök és a többi, hiszen szükség van rájuk. De milyen nagy dolog az, ha az életnek sok reális helyzetében önmagunknak mestereivé tudunk lenni. Pont olyanná, amilyennek szeretnénk látni a papjainkat, a szerzeteseinket és a püspökeinket.

És akkor jöjjenek egymás után a gondolatok.

Az első: minden pap és szerzetes felelős a saját fejlődéséért, a saját emberi és szakmai növekedéséért. Például a saját egészségéért. És milyen nagy dolog az, hogy ti olyan közösség vagytok, akik nem tartjátok dicsőségeteknek azt, ha a pap kövér lesz közöttetek. Ez nagy dolog! Ha nem tartjátok büszkeségeteknek azt, hogy mi hizlaltuk föl. A mi művünk! Hogy milyen nagy dolog az, hogy közöttetek nem kell elhíznom. Hogy megőrizhetem a magam alkatát, és hogy óvhatom az egészségemet. És milyen nagy dolog az, eszembe jutott egy kedves papnövendék-társam, az ógörög nyelv hihetetlenül fontos volt neki. Többször beszélgettünk, és mindig mondta nekem: Feri, hát ez egy csoda dolog, hogy ide járok a papnevelő intézetbe, és itt van az eredeti nyelvű újszövetségi Szentírás. És nekiesett az ógörög tanulásának, rengeteget tanult, mert elvarázsolta őt ez a lehetőség, hogy az eredeti nyelven olvasom Jézusnak a történeteit. És aztán mikor ő lett ötödéves vagy hatodéves, én voltam ötöd- vagy negyedéves, egyszer csak látom, hogy a reggeli fél óra csendes elmélkedésre hozza a Szentírást, és olvassa a Szentírást. És emlékszem, odamentem hozzá az egyik reggelinél, és mondom: te, hát miért kezdted el olvasni a Szentírást az elmélkedési időben? Azt mondja: te, azért, mert rájöttem, nem ismerem. Nem ismerem eléggé. Muszáj, muszáj, mindjárt pappá szentelnek, és még nem ismerem eléggé. Jobban ismerte bármelyikünknél. Főleg jobban fordította bármelyikünknél. S mégis ott volt és: mindjárt fölszentelnek, és még nem tudom, nem, nem, nem, hát, még nem. Kivülről nem tudom a felét még. Ez tehát az első gondolat, hogy felelősek vagyunk a saját emberi és szakmai növekedésünkért és fejlődésünkért. Például, hogy felnőttként mennyivel árnyaltabban, gazdagabban, mélyebben értjük meg a hitünknek az igazságait. Vagy a titkait. Hogy már régen elérkezett az idő, hogy kinőjük azt, ahogyan gyerekkorunkban hittünk. Hogy már régen túllehetünk azon, ahogyan gyerekkorunkban láttuk az Istent, vagy értettünk meg hittitkokat. Meg lehet érteni felnőtt módjára is. Sokkal színesebb, árnyaltabb és gazdagabb.

Második gondolat: a belső indíttatás kiművelése. Az Istenre vonatkozó belső indíttatásnak a kiművelése, kimunkálása. Vagyis hogy legyen bennünk… mit várok én egy paptól? Én egy paptól azt várom, hogy ne kötelességszerűen csinálja, amit csinál. Tudja, hogy mi a kötelessége, de azt ne csinálja kötelességszerűen! Hanem hát valahonnan valami mélyebb forrásból vegye az indíttatását. Hogyha mi a magunk részét kötelességszerűen tesszük meg, többé-kevésbé azt lehet mondani, az arra elég, hogy Isten Országa bennünk és körülöttünk elvegetáljon. Valahogy úgy-úgy… hát valamennyire, még egy picit éljen. Valahogy úgy, ahogy eső nélkül a természet. Hogy látjuk, hogy nagy baj van vele, hát még… még él. Tehát a kötelességszerű keresztény élet az olyan, hogy hát na, még van. De hogy meddig, azt nem tudjuk.

Böjte Csaba testvér jutott eszembe. Amikor dörömbölt a szívén az a gondolat, hogy itt vannak ezek a gyerekek, itt kallódnak az utcán, itt bolyonganak a városban, egyszer csak fogta magát, és egy arra alkalmas épületnek a lakatát leverte. Így kezdődött az ő műve vagy munkája. Fogta, és egy lakatot levert onnan. Mert ha ő azt mondta volna, hogy nem, maradjon a törvény, maradjon a szabály és az előírás, a lakat még mindig ott van, és a gyerekek… ki tudja mi lenne velük. Azt mondta, kell itt valami többet tenni, mint pusztán csak törvény és szabály.

Aztán a következő: a fokozatosság. Hogy milyen fontos az, hogy azok, akik a javunkra vannak bizonyos élethelyzetekben, kérdésekben vagy nehézségekben, ne várják el tőlünk rögtön a teljeset vagy a maximumot. Volt egy nagyszerű tanárunk. Ez a nagyszerű tanár elméleti, gyakorlati dolgokat is tanított. S volt egy szava járása. Elmondott valamit, megmutatott valamit, kipróbáltunk valamit, a következőt mondta mindig: na, ezt még most nektek nem kell tudni. Most akkor próbáljuk meg, gyertek, ti is csináljátok meg, ismételjük el, és mindig mondta: de még nem kell tudni. És azzal, hogy azt mondta, hogy ezt még nem kell tudni, mindenki olyan szabadon elkezdte csinálni. Elkezdtük próbálgatni, kísérletezni, és akkor, mikor azt mondta, hogy nahát, most már tudni kell, addigra már mindenki tudta. Nagyon sokat köszönök ennek a valakinek, akinek ez volt a szava járása: nem, ezt még most nem kell tudni. De csinálni érdemes már! Csak tudni nem kell.

Aztán a következő: nyilván azt várjuk a papoktól, a szerzetesektől, a püspökeinktől, hogy az életük valamiféle példa lehessen. Eszembe jutott egy idős pap bácsi. Mondom is a nevét, mert miért ne mondanám?! Hiszen múlt héten beszéltünk arról, hogy mondjunk minél több jót mások háta mögött. Úgyhogy most ennek a szellemében mondok valami jót Futó Karcsi bácsi háta mögött. Futó Karcsi bácsi – mindenki csak bácsizza, hát pap, tudjuk jól – kedves barátomnak-évfolyamtársamnak volt a lelki atyja. És mikor elsősök voltunk és másodikosok, lelkesek voltunk, és mentünk papokhoz beszippantani a papi levegőt. Hogy milyen papnak lenni. És akkor ő mondta, gyere Feri, hát akkor megnézzük most az én lelki atyámat. És elmentünk oda, délelőtt volt, beszélgettünk Futó Karcsi bácsival, egyszer csak ránéz az órájára, azt mondja, hűha, hát már fél egy van, és még nem is ettetek semmit. Mit kértek? Hát, mi ott zavarban voltunk, nem, nem kérünk semmit, nem, köszönjük szépen, nem, Karcsi bácsi, nem enni jöttünk… De nem tágított. És végül én úgy kinyögtem, hogy hát szilvás gombócot. És akkor Futó Karcsi bácsi – már akkor is bottal járt – fogta a harminc éves táskát, fölrakta magára, botot elővette, mondta, megyek a közértbe. De Karcsi bácsi, hát csak nem képzeled, hogy most te ki fogsz menni nekünk szilvás gombócot venni?! Hát itt vagyunk, 20-21-22 éves fiatalok, hát életerősek… azt mondja: hát dehogynem képzelem! Már megyek is! Nem lehetett róla lebeszélni. S Futó Karcsi bácsi, akkor volt 40 éve pap, a beteg lábával, a bottal, a tarisznyával kiment nekünk – elsőéves papnövendékeknek – szilvás gombócot venni. Megvette, megcsinálta, megettük. És, tudjátok, őt kértem föl, hogy az egyik első misémen mondjon beszédet. Gondoljátok, hogy bármire is emlékszem belőle? Egyetlen szavára se emlékszem belőle. A szilvás gombócra igen.

Következő gondolat: milyen nagy dolog az, hogy azok, akik a javunkra vannak, akik segítségünkre vannak, valamiből valamit tudnak, amire nekünk is szükségünk van… hogy ők ezt nem fölülről lefelé adják oda nekünk, hanem egy mellérendelő helyzetben. Vagyis, hogy a pap tud-e társunk lenni. A szerzetes ő társunk-e? Ebből a szempontból egy picit félrevisz minket, hogy a papnak azt mondjuk, hogy atya. Hiszen még a szentmise bemutatásakor is nem az Atyát reprezentálja a pap, hanem Jézust. Jézus nevében cselekszik. Jézust jeleníti meg. És Jézus kink? Hát a testvérünk! A társunk. Ezért hát legalább annyira, amennyire a papjainkat atyának látjuk vagy mondjuk vagy nézzük, kellene a papoknak mindenki mást társának tartani. Mi egymásnak alapvetően társai vagyunk. És legföljebb… mondhatjuk, hogy atya, ebből vagy abból a szempontból. Társ. Még a szentmisében is alapvetően társ.

Aztán pedig az utolsó: milyen nagy dolog az, hogy ha egy pap, egy szerzetes, egy püspök a hagyományt tudja tisztelni és őrizni. Azért, mert a hagyomány tisztelete vagy őrzése az azt jelenti, hogy sok gyökérrel tudunk kapaszkodni. Hogy tudunk valahova, valakikhez tartozni, és ezt el tudjuk mélyíteni sok-sok-sok nemzedéknek, korszaknak a távlatában is. Volt egy professzorunk. Az egyházatyákról tanított. Tudjátok, az olyan volt, hogy mikor ő elindult és belelkesedett egy órán, akkor olyan érzésünk támadt… egyrészt, hogy eltűnt az óra, hát minden időérzékünk eltűnt, mert úgy mondta, hogy az volt az érzésünk, hogy csak föl kéne ülni az esztergomi buszra, néhány megálló múlva leszállni, és ott lakik Szent Ágoston. Vagy ha vonatra ülnénk föl, csak néhány megálló, és Szent Ambrussal biztos ott lehetne találkozni. Olyan elevenen beszélt ezekről az ezerötszáz, meg ezernégyszáz, meg -hatszáz, -hétszáz éve halott emberekről, mintha a legjobb barátai lettek volna. És az az elevenség, ahogy ő ezekről az emberekről beszélt, élővé tette a hagyományt. Azt, hogy mennyire lehet gyökeret ereszteni ebbe a kétezer esztendőbe. És szinte csodálkoztunk azon, hogy ha kimegyünk, az utcán előbb-utóbb nem találkozunk Nazianzi Szent Gergellyel. Mert ahogy ő beszélt róla, az lett volna a minimum, hogy előbb-utóbb összefussunk egymással.

Érdemes volna tehát úgy találkoznunk egymással, hogy bárkinek tudjunk tanítványai lenni. Önmagunknak mesterei, és akivel pedig találkozunk, őneki társai. Nagyon remélem, hogy ti is úgy érzékeltétek az együttlétünket, mint én, vagyis hogy jócskán a harangozás előtt befejeztem. Ez azért fontos, mert most jön a beszédnek a vége, csak ide áttoltam. Mégpedig, hogyha elfogadható nekünk az, amit Menuhin mond, hogy bárcsak tudnánk bárkinek a tanítványai lenni, hát ennek szellemében szeretnék fölolvasni… ez körülbelül tíz bővített mondat. Mégpedig nem is akárhonnan: Edzők etikai kódexe. A Jó Pásztorral kapcsolatosan. Hallgassátok meg.

  1. Az edzőnek kötelessége harmonikus testi és lelki egészsége fönntartása mellett önmagát, tudását és képességeit fejleszteni, mindenekelőtt saját szakterületén és a kapcsolódó tudományokban.
  2. Az edző föladatának lényege, hogy tudását úgy adja át tanítványának, hogy belső indíttatású fejlődésre törekedve a sportoló képességeit fokozatosan fejlesztve érje el a kitűzött célt. A pozitív ösztönzés jellemezze tevékenységét.
  3. Az edző magatartásával az együttműködésben is példát mutat a sportolónak.
  4. Az edző közvetlen, de határozott, megfontolt, türelmes, világos magyarázatú, egyértelmű és tárgyilagos legyen a döntései meghozatalában.
  5. Az edző a sportoló életének részese. Veszteségeiben, sikereiben társa. Megértően és támogatóan foglalkozzon a sportoló sporton túli gondjaival is.
  6. Az edző fölkészült a jó erkölcsöt veszélyeztető jelenségekkel, megnyilvánulásokkal szemben is.
  7. Az edző legyen önkritikus magatartású, példamutatás, esetleges tévedései megelőzésére, illetve azok beismerésére törekedni erkölcsi kötelessége.
  8. Az edző ismerje sportága hazai és nemzetközi történetét, a kapcsolódó sporteszközök fejlődéstörténetét, hiszen ezzel elősegíti a sportolókban a hagyományokhoz való hűséget, a hagyománytiszteletet, s mélyíti a sportághoz való kötődését.
  9. Az edző munkáját nemcsak sportolói fejlődése és eredményei, továbbá a folyamatos önképzés és kötelezettségeinek teljesítései minősítik, hanem az erkölcsi normák következetes betartása is.

És az utolsó: az edző saját tevékenységének ellenőrzéseként is rendszeresen a sportszervezet szabályzataiban rögzítetten időszakonként, illetve szükség szerint számoljon be a sportolók előrehaladásáról, saját tevékenységének érintésével együtt, és arra építve határozza meg a következő időszak föladatait.

Nem tudom, hogy kell-e ehhez bármit is hozzáfűzni. Ha mi papok megütjük a jó edző mércéjét, már az nem lesz kis teljesítmény.

(Az igeversek forrása: http://igenaptar.katolikus.hu)

(Az igeversek forrása: http://igenaptar.katolikus.hu

Örökbe fogadta és lejegyezte: Papp Kristóf