Jn 6,1-15 - Évközi 17. Vasárnap

2012.07.29.

Share on facebook
Megosztom
Share on email
Elküldöm

Olvasmány (2Kir 4,42-44)

Elizeus próféta korában, a nagy éhínség idején történt: Jött egy ember Baal-Salisából és az Isten emberének kenyeret hozott az első termésből: húsz árpakenyeret meg friss gabonát a zsákjában. Erre Elizeus megparancsolta: „Adjatok enni az embereknek!” Szolgája ellene vetette: „Hogy adjak ennyit száz ember elé?” De ő azt felelte: „Adj csak az embereknek enni! Mert ezt mondja az Úr: Esztek és még marad is.” Erre eléjük tette, azok ettek és még maradt is, ahogy az Úr mondta.

Szentlecke (Ef 4,1-6)

Testvéreim! Kérlek benneteket, én, aki fogoly vagyok az Úrban, hogy éljetek méltón ahhoz a hivatáshoz, amelyet kaptatok; teljes alázatban, szelídségben és türelemben. Viseljétek el egymást szeretettel. Törekedjetek arra, hogy a béke kötelékével fenntartsátok a lelki egységet. Egy a Test és egy a Lélek, mint ahogy hivatástok is egy reményre szól. Egy az Úr, egy a hit, egy a keresztség. Egy az Isten, mindnyájunk Atyja, aki minden fölött áll, mindent áthat és mindenben benne van.

Evangélium (Jn 6,1-15)

Abban az időben Jézus átment a Galileai-tengernek, vagyis Tibériás-tavának a túlsó partjára. Nagy tömeg követte, mert látták a csodajeleket, amelyeket a betegeken végbevitt. Jézus fölment egy hegyre, és ott leült tanítványaival. Közel volt a húsvét, a zsidók ünnepe. Amikor Jézus fölemelte szemét, és látta, hogy nagy tömeg jön felé, így szólt Fülöphöz: „Honnan vegyünk kenyeret, hogy legyen mit enniük?” Ezt pedig azért kérdezte, hogy próbára tegye, mert tudta ő, hogy mit fog tenni. „Kétszáz dénár árú kenyér sem elég nekik, hogy mindenki kapjon valami keveset” – felelte Fülöp. Az egyik tanítvány, András, Simon Péter testvére megszólalt: „Van itt egy fiú, akinél öt kenyér és két hal van, de mi ez ennyinek?” Jézus meghagyta: „Telepítsétek le az embereket!” Sok fű volt azon a helyen. Letelepedtek hát: szám szerint mintegy ötezren voltak csupán a férfiak. Jézus pedig vette a kenyereket, hálát adott, és kiosztotta a letelepedett embereknek; ugyanígy (adott) a halból is, amennyit csak akartak. Amikor pedig jóllaktak, szólt tanítványainak: „Szedjétek össze a maradékot, hogy semmi se vesszen kárba.” Összeszedték, s tizenkét kosarat töltöttek meg az öt árpakenyér maradékából, amit meghagytak azok, akik ettek. Amikor pedig az emberek látták a csodajelet, amelyet Jézus végbevitt, így beszéltek: „Ez valóban az a próféta, aki a világba jön.” Mikor Jézus észrevette, hogy érte akarnak jönni, és el akarják vinni hogy erőszakkal királlyá tegyék, ismét visszavonult a hegyre, egészen egyedül.

Vasárnapi beszéd

Két héttel ezelőtt arról elmélkedtünk, hogy hogyan írhatjuk le elsősorban azt a belső utat, azt a belső folyamatot és az ahhoz kapcsolódó belső változást és fejlődést, ami a keresztény embert jellemzi, aki a küldetésében jár. Múlt héten pedig ugyancsak a küldetését gyakorló keresztény emberről volt szó, de ott egy másfajta összefüggésben – mégpedig a kapcsolataira vonatkozóan. Hogy mit mondhatunk el a küldetésében járó emberről, az Istenhez fűződő, a társaihoz fűződő, és a küldöttekhez fűződő viszonyában. S a mai napon lépjünk egy lépést, de maradjunk meg ennél a témánál. Mit mondhatunk el akkor a küldetésében járó emberről, amennyiben azt nézzük meg, hogy mi az és hogyan cselekedhetünk, hogy a küldetésünket valóra tudjuk váltani? Tehát most legyen akkor a cselekvés és a cselekvésre való alkalmasság, lehetőség és tulajdonképpen küldetés a középpontban. Azért is volna talán érdemes éppen a mai evangéliummal kapcsolatban ezt megtenni, mert ez egy olyan történet, ami leginkább így nevezhető meg, hogy csodatörténet. Vagyis nagyon könnyen mondhatjuk azt valahogy hasonló gondolattól indítva, mint a kétezer évvel ezelőtti emberek: hát itt van Jézus, milyen nagyszerűen meg tudja oldani az élelmezési problémákat! Micsoda világraszóló csodát tett! Hát akkor úgy látszik, őnála van a lehetőség, kenjük királlyá, és majd akkor ő cselekszik értünk. S egy nehézség ki van pipálva. Tehát a mai evangéliumban, ahol tulajdonképpen egy csodatörténetről van szó, érdemes igazán megnézni, hogy miközben Jézus teszi a csodát, az ember, mi, hogyan tudunk hozzájárulni ahhoz, hogy ez a csoda meg tudja futni a maga útját.

Először is ott van – ahogy hallottuk ezt – szám szerint ötezer férfi. És még akkor, és még akkor… tehát jóval többen voltak. Mi kell ahhoz, hogy azok a kenyerek eljussanak az éhező embereknek? Nyilvánvalóan kellenek apostolok, akik kéznél vannak. Az első lépés tehát az, hogy tulajdonképpen a keresztény ember olyan valaki, aki ott sündörög Isten körül. Valamiképpen ott téblábolunk, ott járunk-kelünk Isten körül, szeretnénk a keze ügyében maradni. Hogy amikor Ő szól vagy szólít bennünket, akkor ne legyünk messze, hanem valamiképpen csak úgy… úgy mutatni kéne vagy inteni kéne… tehát hogy ott legyünk az Ő keze ügyében.

Eszembe jutott néhány évvel ezelőtt az a riportműsor, hetven-hetvenöt éves bácsi, a Népművészet Mestere. S akkor mutatta a műveit, az alkotásait, és azt kérdi a riporter tőle: hát mondja, Laci bácsi, kitől tanulta meg maga a fafaragást, hogy ilyen gyönyörű dolgokat képes készíteni? És akkor elmosolyodott a Laci bácsi, azt mondja: jaj, de érdekes, hát az apám is pont ezt kérdezte körülbelül hatvan évvel ezelőtt. S akkor azt mondja: hát, apámnak se tudtam mást mondani, mint hogy… apa, hát én tőled lestem el. Az apa elcsodálkozott, azt mondja: tőlem? Hát én nem tanítottalak téged fafaragásra! Mire a fiú azt mondta akkor, ott, sok évtizeddel azelőtt: az lehet, apám, de nem küldtél el a műhelyből. Hogy én ott sündörögtem körülötted, ott tébláboltam, tettem-vettem, és én tőled ellestem az összes fortélyt. Hát te tanítottál meg! Az első gondolat valahogy így szól, hogy milyen nagy dolog az, hogy Isten keze ügyében lenni, Isten közelében maradni azért, hogy megszólíthatóak legyünk. Ugye, ismerjük ezt, ahogy szokták-szoktuk mondani: valaki jókor volt jó helyen. Vannak olyan alázatos, szerény emberek, mikor kérdezik, hogy na hogy… hogy sikerült ez? És akkor olyan szerényen csak annyit mond: én azt hiszem, hogy valahogy jókor voltam jó helyen. Ezen sok múlott. Az Isten országa szempontjából is sok múlik azon, hogy Isten keze ügyében tartjuk-e magunkat. És a szónak most legmélyebb értelmében jókor újból és újból jó helyen vagyunk. Hogy megszólíthatóvá legyünk.

Aztán a második. Jézus tudja, mit akar tenni, s akkor ennek a helyzetnek a kulcsa valahogyan az, hogy van ott egy fiú. Van nála öt kenyér meg két hal. De sokat beszélünk mi papok erről! S akkor szoktuk nagyon magasztalni ezt a fiút és azt mondjuk róla: ez a fiú azzal hozza a maga nagyságát, hogy mindent odaad. De nem szeretném én ezt idealizálni. Tulajdonképpen mindenünket nem nagyon tudjuk odaadni. Valamiből tudjuk a mindent odaadni. Például ti most az időtökből mindent odaadtatok. Mindent. Az összeset  maradéktalanul, merthogy most itt vagytok. És az is lehetséges, hogy valahogy a figyelmünkkel teljesen ott legyünk valakinél. Vagy a jó szándékunkat nagyon valakire összpontosítsuk. Igen, lehetséges, hogy legalább valamikből néha úgy mindent odaadunk, odaszánunk valakinek a javára.

De nem erről szeretnék beszélni. Hanem lenne egy költői kérdésem: amikor az a fiú odaadja az öt kenyeret meg a két halat, akkor mi történik egészen biztosan és nyilvánvalóan? Neki nem marad semmi. Ez az egyetlen biztos eredménye. És amikor a küldetésünket járjuk, akkor nem egyszer kerülünk ilyen helyzetbe. Hogy egyszer csak valahogy ott sündörgünk Isten körül, Ő megszólít minket, és akkor adunk valamit, de abban a pillanatban, mikor adjuk, az tulajdonképpen egy veszteség. Éppenséggel odaadtuk, de most akkor éppen nálunk nincs semmi, és csak valahogy naivan egy meseszerű befejezéssel tudjuk azt elgondolni, hogy ahogy nyújtjuk a kenyeret, már száz lesz belőle. Hogy már a nyújtás pillanatában nehogy egy picit is csak a veszteséget éljük meg, hanem lássuk, hogyan sokasodik. Hát, ez naivitás volna! Az életből hogyne ismernénk azt, hogy adunk valamiből valamit, vagy akár mindent, amit tudunk, és tíz év múlva lesz eredménye, ötven év múlva lesz eredménye. És nem egyszer olyan is van, hogy mi valahogy adtuk-adtuk, amit csak tudtunk, és mi egy picit sem találkoztunk annak a gyümölcseivel. Mi egyáltalán nem. Jó esetben azonban mások igen! Tehát, hogy érzelmi szempontból, emberi szempontból, ahogyan adunk, ami biztos, az a veszteség. Az egy más kérdés, hogy ki hogyan, mennyire éli meg mélyen ennek a rendelkezésre állásnak, az odaadásnak a veszteség részét. De az a biztos.

Azután a harmadik. Amikor Jézus azt mondja – tudjuk a párhuzamos helyekből –, hogy menjetek, ültessétek le az embereket. Hát hozzátok őket helyzetbe! S hiába van itt a kenyér össze-vissza, meg itt minden, helyzetbe kell hozni őket, hogy az Isten országának a jele, az örömhíre az meg tudja őket találni. Egyszer-kétszer érdemes végignézni az életünket abból a szempontból, hogy mindegyikünk visszaidézheti azokat az embereket, akik bennünket helyzetbe hoztak valamikor. Hogy valamikor helyzetbe kerültünk, hogy egyszer csak valamit… valamit meg tudjunk kapni az élettől, az Istentől.

Néhány nappal ezelőtt Tatán voltam egy nagy ifjúsági táborban, s ott a serdülő fiatalok azt kérték, hogy jaj, olyan uncsi itt lenni a táborban, menjünk ki az Öreg tó partjára, és ott üljünk le az árnyékba, és ennél jobb helyet el se tudunk képzelni, hogy a Szentlélekről beszélgessünk. Hát, akkor leültünk ott az árnyékba az Öreg tó partján, és persze ott mentek a pecások meg a fürdősök jobbra-balra fürdőnadrágban, ebben-abban. Mi pedig hát a Szentlélekről nagyon beszélgettünk. S akkor, ahogy jön egy fiatal pár fürdőnadrágban, fürdőruhában, egyszer csak úgy olyan pimaszul odaszólnak nekünk, elég udvariatlanul, hogy na ez meg itt micsoda?! Ti itt mit csináltok? És akkor megy egy-két szó ide-oda, és akkor azt találtuk mondani nekik, hogy hát gyertek, üljetek ide. Hát ha ideültök, majd akkor meghalljátok, meglátjátok, hogy miről folyik itt a beszéd. S meg is lepődött a fiatal nő ezen. Úgy megbökte a srácot, és azt mondja: na, hát akkor üljünk le! Hát ha már híttak, üljünk le! És aztán ezt az élményemet viszem most két napja, mert tulajdonképpen mit jelent ez, hogy helyzetbe hozni valakit? Mikor helyzetbe került ez az ifjú pár, az lehet, hogy minekünk éppen nagyon kényelmetlen. Mi azt mondjuk: hát, most éppen a Szentlélekről olyan jól beszélgetünk. Nem kívánjuk ezt az udvariatlan, pimasz, beszólós fiatal párt ide. Mikor mi olyan jól megvagyunk éppen, és beszélgetünk. Mikor azt mondjuk, hogy helyzetbe hozni valakit az Isten országa szempontjából, akkor nagyon gyakran arra gondolunk, hogy én kerüljek helyzetbe. Pedig itt az Isten országa szempontjából ez a fiatal pár helyzetbe hozható volt. Megszólítható volt! Csak annyit kellett mondani… minden, a terülj-terülj asztalkám ott volt, csak oda kellett őket hívni. Ismeritek azt a mondatot? Hogyne ismernénk! Állj vele elő, akár alkalmas, akár alkalmatlan! Mármint az evangéliummal. Ugye ismerjük?! És általában hogyan szoktuk értelmezni? Úgy például… itt állok… s nem érdekel, hogy ez titeket érdekel-e vagy nem. Az, hogy ez nektek most alkalmas vagy nem, fárasztó vagy nem, meleg van-e vagy nem, engem nem érdekel. Mert én előállok, akár alkalmas, akár alkalmatlan. De hát nem éppen fordítva van erről itt szó? Vagyis, hogy akkor is merjünk és tudjunk előállni és helyzetbe hozni egy másik embert az Isten országa szempontjából, ha minekünk alkalmatlan. Hogy nekünk legyen mindegy, hogy énnekem ez most alkalmas vagy alkalmatlan, kényelmes vagy kényelmetlen, vagy pont kapóra jön vagy nem. Igen, te csak álljál vele elő akkor is, ha alkalmatlan… neked. És nem arról van szó, hogy vegyünk erőszakot másokon és ne érdekeljen bennünket, hogy elég készek-e arra, hogy meghallják, amit mondani szeretnénk.

Látom, hogy fáradtok. Ezért most ráhúzok. Negyedik. Végül aztán konkrétan tenni is kell valamit. Mennek a tanítványok, kiosztják a kenyeret. Ahogy hallottam egy idős bácsit, kérdezte őt a riporter: hogy volt, hogy maga túlélte a koncentrációs tábort? S akkor a bácsi beszélt róla ezt-azt, s akkor azt kérdi a riporter: hát, tudna-e valami közös vonást mondani azok között, akik túlélték? A túlélőknek van-e valami közös emberi vonása, ami lehetővé tette, hogy ők most itt legyenek vagy túléljék? S a bácsi azt mondja: „tudja, én is évtizedek óta gondolkodom ezen. Hogy mi a túlélők közös vonása. És egyvalamit biztosan tudok mondani. Valamikor valakik segítettek nekünk. Ez a biztos közös vonásunk.” S arra jutottam, hogy tulajdonképpen talán ez az egyik legjobb definíciója az embernek. Az ember az a lény, aki azért van, mert valamikor valakik segítettek neki, hogy éljen. Hogy egyikünk sem lenne most itt a szó szoros értelmében, ha nem lettek volna sokan, akik sokszor segítettek nekünk. Nem lennénk. És hogy talán akkor, ha az emberségünket ki akarjuk bontakoztatni, akkor ez felénk nézve így néz ki: hogy érzékenynek lenni arra, hogy valamikor valakinek a segítségére lenni. Mert különben nem tud embernek lenni vagy maradni.

S aztán az utolsó, ez a zárógondolat: végül a maradékot össze kell szedni. Hogy kárba ne vesszen. Hogy valami megőrződjön, valami továbbvihető legyen abból, ami történt. Az istenélményt átélt embereknek az a tapasztalata, hogy tíz emberből kettő marad meg a megtérés által megvilágított úton. Nyolc pedig bizonyos szempontból zsákutcákba jut. Miért? Azért, mert utógondoskodásra annak is szüksége van, akinek istenélménye volt. Hogy még az istenélménnyel is egyedül lehet hagyni valakit! És milyen nagy dolog, ahogy tudjuk a természetből, a teremtett világból, hogy a természet, a teremtett világ, mint élő rendszer azáltal tud fönnmaradni, hogy a nap ad bele energiát. Hogyha a nap nem sütne, akkor ez az élő rendszer, ez a teremtett világ nem tudna fönnmaradni. Nyilván ennek a hátterében föltételezzük Istent.

Most akkor egy párkapcsolat, egy családi kapcsolatrendszer, ami egy nagyon bonyolult, árnyalt, élő rendszer, hogyan tudna fönnállni anélkül, hogy abba sok energiát ne fektetnénk? Főleg pedig, hogyan tudna egy jó egyensúlyt fönntartani energiabefektetés nélkül? Ez a természetben sincs így. A természetben is, ha nem fektetünk be elégséges energiát, instabillá válik a rendszer. És aztán széthullik. De nagy dolog az, hogyha be tudjuk fektetni azt a kellő energiát, ahogy a nap újból és újból… minden pillanatban és annak a törtrészében adja az energiát, hogy valami megmaradjon és fönnmaradjon. Ezért aztán kérhetjük most ebben a szentmisében Istent, hogy azt a keveset, ami ránk jut az Isten országából, azt meg tudjuk tenni, mert az a kevés, ami a mi részünk, az nélkülözhetetlen.

(Az igeversek forrása: http://igenaptar.katolikus.hu)

Örökbe fogadta és lejegyezte: Papp Kristóf