Meglátni magunkat a teljesség felől 2.

2012.10.09.

Megosztom
Elküldöm
Köszöntelek benneteket, Isten hozott mindannyiótokat!

Ismétlés

Folytatjuk ott, ahol a múlt héten abbahagytuk. Emlékeztek, a bevezetésben, még az első alkalommal hoztam nektek kedves ismerőseimnek a nyári történetét, ahogyan arról számoltak be, hogy elindultak Franciaországba egy szép helyre, s az első baklövésük az volt, hogy azt mondták, hogy nem kell térkép, aztán a többi szépen jött utána. Azért idézem ezt föl most az alkalmunk elején, mert tulajdonképpen azért nem csapunk bele rögtön az ötödik sémába, a kirekesztettség sémába, de nem csapunk bele, csak úgy mondtam, mert hogy egy kicsit a térképet nézegetjük most. Tehát megállunk egy picit, és mielőtt elkezdenénk a gázt taposni esztelenül, hogy aztán még jobban eltévedjünk, mint ahogy eddig voltunk, egy picit nézzük a térképet, nézzük az utat, kicsit földerítjük, fölfedezzük. Ezért látszólag már mondhatnánk azt, hogy vannak olyanok, amik már elindultak, már régen mennek, vagy már két hete mehetnénk… de hova? Ugye… tehát most az első bevezető szó erre vonatkozik, hogy nagyon tudatosan állunk egy kicsit, és látszólag veszteglünk, s picit körbejárjuk egyáltalán azt, hogy mi fog ránk várni, ha tényleg beleeresztjük magunkat abba a világba, ami a séma terápia kapcsán fölismerésként ránk várhat. Hiszen az elkezdhet majd bennünk dolgozni, kifejti a maga hatását, és ezért érdemes előre legalább egy picit látni, tudni, hogy mi mindennel találkozhatunk út közben, hogy nehogy megrémüljünk, nehogy föladjuk. (02:05)

Az a gondolat, amit vissza szeretnék még hozni, emlékeztek, arról beszéltünk nagyon múlt héten, hogy hiánymotiváltan és sebzettségvezérelten élünk. A hiánymotiváltságról már sokat beszéltünk évekkel ezelőtt, most nagyon is ezt hangsúlyozzuk: sebzettségvezérelten. Vagyis túlságosan is a sémáink által meghatározottan. A nehézségünk abból adódik, hogy miközben sebzettségvezérelten élünk, a sémáink által túlságosan is befolyásoltan, ezt nem is látjuk, ez nem tudatos számunkra. Hanem szabadságnak tartjuk azt, ami tulajdonképpen sokkal inkább valami sebzettségnek a garázdálkodása bennünk. Nem egyszer le kell élnünk 30-40-50-60 évet, hogy valami földerengjen, mint ami a kedves ismerőseinknek, hogy „Hát most valószínű, hogy nem jó helyen vagyunk.” Tehát nyomtuk a gázt, toltuk, és akkor egyszer csak kiszakad belőlünk egy mondat, hogy „Hogy a búbánatba’ kerültünk ide?” Tulajdonképpen amikor a témánknál vagyunk, ezt nézzük meg, hogy hogyan is kerültünk ide, mi minden jellemez most bennünket. Nem a múltnak valami öncélú föltárása, hanem hogy a jelenünket minél jobban megértsük és a jövőnket minél inkább kézbe tudjuk venni. (03:30)

Emlékeztek, beszéltünk arról, csak egyetlen példát hoztam. Csak hogy miért beszéltünk róla, hogy ez esetleg jobban el tud bennetek mélyülni. Ha a lélektan által ödipális helyzetnek, a személyiségfejlődés ödipális szakaszának a jellegzetességeit nézzük, pusztán csak ezt az egyetlen egyet. Pedig hát a személyiségfejlődésünk hány és hány fontos lépésből áll. De ezt az egyet ragadtuk ki, és megnéztük, hogy mi történik, hogyha annak az elrendezetlensége, sebzettsége folytán túlságosan is annak a sebzettségnek a vezéreltsége formálja és alakítja az életünket. Öt lehetséges kimenetelt néztünk meg, hogy mi történik, hogyha az egyszerűen csak kifejti, kigarázdálkodja magát a lelkünkben, hogy akkor az milyen életutakat jelenthet számunkra. (04:20) Erről szóltunk, és aztán pedig megkülönböztettük az önbecsülést az énbecsüléstől. Emlékeztek, ez egy fontos megkülönböztetés. Olyan sokan gondolják azt, hogy főleg a sebzett énüknek a fölpumpálása az valamiféle szilárd önbecsüléshez fogja őket segíteni. De nem történik más, minthogy egy sebzett ént, egy töredékes ént pumpáltunk nagyra. Az még nem önbecsülés, hanem infláció. Úgy hívják. Valamit fölfújunk nagyra, akkor inflálódik, fölfúvódik. Ha sikerül inflálódnunk. Ha látnánk azt, hogy kicsik vagyunk, sebzettek vagyunk, töredékesek vagyunk, de közben nagyon értékesek, és gyerünk… akkor nem volna infláció. De mert azt mondjuk „Micsoda? Én? Ki olyan legény, mint én?” ugye akkor máris inflálódunk. (05:25)

Aztán még egy fontos dolgot igyekeztünk kifejezni. Ez pedig az, kérdés formájában tettem föl „Létezik-e önbecsülés önazonosság nélkül?” Tehát ha túlságosan is sebzettségvezérelten élünk, az önazonosságunk nem eléggé kiforrott, akkor mire fog vonatkozni az önbecsülés? Az önbecsülés akkor törvényszerűen csak valami töredékre tud vonatkozni, valami kiforratlan dologra. Azt éppenséggel becsülhetjük, rendben is van, ha egy jó viszonyunk van hozzá, de akkor maga az önbecsülés, aminek láttuk a hasznát, a jelentőségét, töredékes marad, és ez egészen természetes, hogy így lesz. Tehát ezért, ezért éppenséggel a fiatalabb életszakaszainkban milyen nagy jelentősége van annak, hogy egy szilárd önazonosságig eljussunk. Akkor itt az ödipális korszaknak is nagy jelentősége van, a serdülőkornak, az ifjúkornak, és a többi. Ehhez kapcsoltam, hogy milyen nagy jelentősége van például, hogy egy pont után éppenséggel a nagyon fontos szerepeink által is az önazonosságunk ki tud formálódni. Hogy apa leszek, hogy férj leszek, és hogy elkezdem magamat belehelyezni ezekbe a szerepekbe, és vállalom azt, ami ezzel a szereppel együtt jár. Azzal, hogy vállalom azt, hogy mit jelent, hogy apa vagyok, vagy barát vagyok… Valakinek a barátja, na az aztán… hát ha van valami, ami az önazonosságunkat tudja segíteni, az az, hogy barátai vagyunk néhány embernek, és lehet ránk számítani, és éjszaka föl lehet költeni, és sok mindent lehet. Egyszerűen azért, mert én a barátod vagyok. Amikor valakire lehet számítani, betölti ezt a szerepét, hogy ő tud egy igaz barát lenni. Ebben az önazonossága kezd megszilárdulni, egy része kidolgozódik, és ehhez természetes és valódi módon tud egy önbecsülés kapcsolódni. De látjátok, nem akarom unos untalan mondani, annyi mindent szeretnék hozni, hogy… na de egy töredékes önazonossághoz ugye töredékes önbecsülés társul jó esetben. Mert akkor legalább valamennyi társult, amihez tudott. Eszembe jutott az általános iskolás anyag a kémiai kötésekről. Úgy bevillant, hogyha nincsen önazonosság, akkor az önbecsülés nem tud mihez kötődni, nem tud mihez kapcsolódni. Na, rendben. (08:15)

Mondtam öt pontot. Gyik-gyik-gyik… gyorsan. De miért gyorsan? Azért, mert van újabb hat. Tehát nem időzhetünk már az elmúlt öt pontnál. Tehát belecsapunk majd az útba, elkezdjük nyomni a gázt. Ugye az ember igazán gyorsan megy az autópályán, sokszor a táblák elsuhannak ám gyorsabban, mint hogy el tudod olvasni. Ismerős az, amikor pont kéne egy táblát nézned, de a külső sávban egy kamion megy melletted. Na, ismerős? Most elkezdesz fékezni, akkor dudálnak rád a belső sávban, most akkor hogy…, akkor gyorsítasz, de mire eldöntötted, hogy gyorsítasz, a tábla csk-csk… és a visszapillantó tükörből csak a tábla hátulját látod. Ismerős ez? Ugye, tehát ha nagyon elkezdünk belecsapni, bizony lesz úgy, hogy én mondom… Meg állítólag egy előadás informatív részének kb. a 20%-a marad meg. Tehát az informatív résznek 20%-a. Tehát én azt mondom, hogy „Emlékeztek, erről beszéltünk…” és… lehet, hogy én emlékszem a legjobban arra, hogy erről beszéltünk, és akkor tudottnak tekintek valamit, ami öt emberből egynél tudott. A többiek csak emlékeznek rá, hogy volt valamiről szó, de hogy azzal úgy mi lehet, az elmélyült, vagy… Ugye ezért is van az, hogy picit mindig ismétlünk, hangolódunk, mert ez nem elmetorna itt 1 óra 15 percig, hogy minél gyorsabban tudok-e úgy beszélni, hogy azt még fölfogjátok. S akkor a végén jöhettek egy kis füzettel, és pecsételek, mint a gyerekeknek ugye a szentmisenaplót. Igen, jelen volt és végig, végig csinálta, végig, ezt most végig… Hát ez, ez nem, nem egy szellemi élsport, hogy képes vagyok-e követni valamit a fejemmel Na! (10:20)

1. Találkozás a sebeinkkel

Öt dologról beszéltünk. Hogy ahogyan éppenséggel az életünk során, de a sémákkal kapcsolatos megfontolásaink direkt módon vezetnek bele ebbe a világba, találkozni fogunk a saját sebeinkkel, amelyeket vagy meg tudunk gyógyítani, vagy nem, de fölismerjük, hogy sebzetten is tudunk másokat gyógyítani. Ez egy nagyon szép fölismerésünk lehet, ahogyan a sebeinkkel elkezdünk komolyabban foglalkozni. Nem érdemes az egész életünket a sebeink gyógyítgatására fordítani, mert közben kapunk még ötöt. Ugye, és még azt gondoljuk, hogy na éppen végeztünk, addigra prr, s akkor egyszer csak a koporsófedél… „Ne, ne, még nem vagyok kész!” És akkor, az utolsó pillanatban még a kisujjadra rányomják a koporsót, s azt mondod, hogy „Na ez, ez már túlzás!” Ugye, mondod a végén „Na ez, ez azért nem volt már benne a…” Tehát hogy tudunk sebekkel együtt élni, és gyógyítani másokat, javára lenni másoknak. De természetesen a teljesen gyógyítatlan, bennünk kontroll nélkül garázdálkodó sérüléseink nagy problémákat okoznak nekünk is, meg másoknak is. Tehát nem az a cél, hogy mindenképpen, mindenből meggyógyuljunk, ez lehetetlen is, de ugye hogy legalább tudjuk, hogy az van. (11:45)

Akkor ugye, hogy van… Ú, olyan… Idős nénikhez, bácsikhoz megyek, és van egy fölfekvésük. Hogy mennyire, hát akkor milyen óvatosan, és hogy úgy fekszik, és akkor gumipárna, és akkor dekubitusz matrac, és minden, minden azért, mert tudja, hogy ott van egy seb. S akkor… szóval… nem mindegy, hogy állandóan belefekszem-e, meg krr-krrr…, s akkor „Jé, itt a csontom!” Hát ez… Jó, tehát ez volt… Sebekkel fogunk találkozni, saját sebeinkkel fogunk találkozni kikerülhetetlenül, már most mondom, tehát ezért, ezért, ezért… hogy erre lehet számítani, egyszer csak ezekkel találkozunk. (12:30)

2. Találkozás hiányokkal


Hiányokkal fogunk találkozni. De közben arra is ráébredhetünk, hogy nem érdemes gyerekkori vagy fiatalkori, az eddigi életutunk során fölhalmozott hiányokat megpróbálni betölteni. Erre egy idő után rácsodálkozhatunk. Lehet, hogy még nem, akkor nyugodtan még csináld, még…, de előbb-utóbb érdemes erre rájönni. Azt mondhatnánk, hogy a mai napi hiányainkat a másik ember tudja töltögetni. Ez nagyon jó, hogy éppenséggel mondjuk a mai nap vágytam valamennyi szeretetre, és pont annyit kaptam is. Ebből a szempontból remélem, hogy élitek azt az életet, hogy van valamennyi szeretetre szükségetek, és egy nap többet is kaptok. Volt veletek ilyen? Nem egy akkora nagy szám. Szerintem nem, nem. Többet kapni egyik nap a másik után, mint amennyi éppen a mai napra kell, simán. Úgy és azt hó, hát nekem akkor itt van, van miből még adni is. (13:35)

De hogyha valaki azt tűzi ki célul – persze sokszor nem tudatos, de ezért beszélünk róla, hogy tudatos legyen – hogy a hiányokat, amiket hozunk valahonnan, betöltsük, akkor olyanok vagyunk, mint a feneketlen kút. A mai napra bőven elég szeretet egyszerűen átfolyik rajtunk, és mi még szárazabbnak érezzük magunkat. Ellehetetlenülten, nem szeret minket senki, tehát miért nem… ez nem elég nekem, és a többi. Tehát fogunk találkozni hiányokkal, és fölismerjük a hiányaink sajátos természetét. (14:05)

3. Találkozás vágyakkal

Fogunk találkozni vágyakkal, és akkor rácsodálkozhatunk arra, hogy nem érdemes minden vágyunk után szaladni, mert a vágyaink végtelenek. Kérdezzétek meg Buddhát, érdemes ennél a pontnál mindenképp vele ezt egy kicsit megbeszélni. Ő erről nagyon sokat tud mondani, nagyon. Tehát a vágyaink végtelenek, ezért, ezért megint csak, ahogy fejlődünk és növekszünk, mire tudunk rácsodálkozni? Mindig szinte csak a végét mondom, mert nem akarok hosszan időzni. Arra, hogy érdemes a legmélyebb vágyaink szerint élni. Hát ha a legmélyebb vágyaink szerint élünk, két dolog történik. A legmélyebb vágyaink szerinti élet egész jól elrendezi a többit, mert nagyon hosszú távú életcélokat sikerül általuk megfogalmazni. A másik pedig, hogy megkímél bennünket attól, hogy pillanatnyi, rendezetlen vágyak után rohangásszunk és kapkodjunk. Ha sarkosan akarnám mondani, hogy semmi mással ne törődjünk, mint a szorongásunkat enyhítsük valamilyen formában. (15:15)

Micsoda paradoxon ez! Ma reggel jutott ez eszembe. Micsoda paradoxon, hogy rengeteg pénzt költünk azért, hogy pillanatnyi szükségleteknek, pillanatnyi lelkiállapotnak, éppen pillanatnyi negatív érzéseknek, szorongásnak az enyhítése megtörténjen: eszegetünk, iszogatunk, ide megyünk, oda megyünk, boltba megyünk, körbenézünk, veszünk, eladunk, mit t’om én mit csinálunk, ezer dolgot csinálunk. Mennyi pénzt költünk el arra, hogy a pillanatnyi egyensúlyunkat megteremtsük, rengeteg pénzünkbe kerül. Jobb esetben pénzzel rengeteg számunkra fontos érzést és érzelmet vásárolunk. Hangulatokat veszünk rengeteg pénzért. Bemegyünk egy illusztris étterembe. Ugye nincs önbecsülés, tehát ezért illusztris étterembe kell menni. Hát ha van önbecsülés, elmegyek a talponállóba, és eszek egy jó hekket. De nincs önbecsülés, hiányában, dög drága étterembe kell ülnöd, hihetetlen drága cuccok között, jó drága kaját kell enned, s dobod ki a fenébe azt a sok pénzt. De ez nem érdekes, mert ennek az ellenpéldája az, ami megfogalmazódott ma bennem. És közben ugyanez az ember azt mondja „Önismereti csoport, mennyibe kerül? Na azt nem! Egy terápia annyi pénzért? Gazember mind, csak lopja a pénzem.” Ez megrendítő, megrendítő. Az a rengeteg pénz, amit a pillanatnyi szorongás enyhítésre kiadunk, és az a nálánál sokkal kevesebb pénz, amit meg nem fektetünk be magunkba, s az egészre nem is látunk rá, úúú! (Tehát vágyak. Ez a harmadik volt, ugye? Azután…) (17:10)

4. Szükségletek

Itt is… találkozni fogunk a szükségleteinkkel, fölismerjük, hogy „Igen, a férjemtől nem kapok meg mindent. Tehát eddig próbáltam úgy tenni, mintha igen, de most járok Pálferire, s amióta elmondta, hogy védettséget ad, és a hűséghez az is hozzátartozik, hogy nem beszél rólam semmi rosszat a hátam mögött, és… Hát nahát, ezt, ezt nem kapom meg.” Mi következik ebből? Ugye sokak az asztalra csapnak, mit t’om én, újabb káosz veszi kezdetét. De eljuthatunk oda, lépések, lépések, lépések, sok minden nem hagyható ki, hogy azt mondjuk „Aha, akkor normális, hogy a társam nem tud úgy szeretni, ahogy a szükségleteimben ez van, mert hogy egy ember. – De erről már sokat beszéltünk. – Tehát nem is várom tőle, hogy minden szükségletemre megfelelően tudjon válaszolni.” (18:10)

Ötödik… Hiány, vágy, szükséglet, seb… Látjátok, erről beszéltem 10 perccel ezelőtt. E rről beszéltem 10 perccel ezelőtt. „Miről?” Ez a jó kérdés! Péter, te! Köszönöm a demonstrációt! Nem t’om, ezt te direkt csináltad? „Direkt.” Te ilyen okos fiú vagy. Hú, hát nekem kéne egy nap, mire egy ilyenhez eljutok. Na, tehát az ötödik a sérelmeink voltak. (18:50)

5. Sérelmek

Érnek bennünket sérelmek az életutunk során, és akkor ahogyan belemegyünk a sémáinkon keresztül abba, hogy tulajdonképpen mi van velünk, hogy vagyunk, egyszer csak föltárul. „Anyám ezért sosem kért bocsánatot.” Elkezdesz körözni az anyád körül, úgy, úgy a sebedet mutogatod. „Látod, anya! (Körkörös kézmozgással mutogatja hatalmas "sebét" a szívén –szerk.) Ugye, és ez nem egy ilyen kasztanyetta, hanem csak próbálod mutatni, s az anyukád meg csak olyan, mint eddig. Ugye, s eddig se voltál jól, na de ez aztán beteszi a kaput. „Hát azért ez már fölháborító. Itt élek, 30 éves vagyok, 50 éves vagyok, 68 – hát hogy-hogy nem látja? Na most miért a sorozatról beszél? Anya!” (19:45)

Ugye, tehát ahogy elkezdjük végezni ezt a belső munkát, erről beszéltünk ugye. Az igazság szabaddá tesz. Áhá, de előtte boldogtalanok leszünk. Sarkos. De nem ott van a vége, hogy boldogtalanok leszünk, hanem úgy érezzük, hogy „Na ebbe most minek kellett belekezdeni?” Hogy eddigi is úgy sejtettem, hogy valami nincs rendjén, most még egy újabb pofont kapok azzal, hogy a sérelmemet nem ismerik el. Nem kérnek tőlem bocsánatot, nem rehabilitálnak. Nem mondják… Nem kérnek föl végre a megfelelő pozícióra. „Már nagyon ideje lenne, hogy méltó helyemre kerüljek. Jó, még egy kicsit várok, most egy perc, még van 43 perc, ha valakin keresztül jönne az üzenet, föltétlen szóljatok! Meg szabad szakítani az előadást is.” Tehát ezek a sérelmek. A végén eljutunk oda, jaj, fütyülünk arra, hogy ki, hogy, mikor kívülről mit… hogy nem azon múlik. (20:50) Hamvas Béla szokott eszembe jutni. Hát, egy, egy csoda, csoda-csoda. Azt mondja, egyszer volt egy ilyen mondata „Én mármost az életművemet az árokparton is megírom.” Ugye nem is járt tőle messze. Ugye az inotai hőerőműben volt raktáros, ugye a 125 diplomájával meg nyelvismeretével, meg minden csodájával. Ó, szóval… jó, ez az öt. Most mondanék hozzá még hatot, hogy mi az, ami várni fog ránk. (21:30)

Mi az, ami várni fog ránk? (további 6 pont)

6. Szenvedések

(De nem, a sorrend az nem fontos.) Szenvedésekkel fogunk találkozni. A sajátunkéval is, hát nagyon, amiket eddig sikerült elkerülni. Elkezdünk átmenni bizonyos szenvedéseken, amikre eddig úgy tekintettünk, hogy az életben maradásunk miatt jobb, ha elkerüljük őket. Ezen most elkezdünk belemenni, és hova jutunk el a végére? Sokak azért próbálják elkerülni azt a szenvedést, ami nem is kerülhető el, mert félnek attól, hogy beleragadnak, hogy végérvényesen ott maradnak. Tulajdonképpen egyszer már valami szenvedésből sikerült kimentenem magam. „Most önként menjek bele és a nyakamat a hurokba önként…? Eddig is valahogy elketyegett a verkli.” Vagyis rettenetes volna valamilyen szenvedésünkben ottmaradni, vagy ottrekedni. De milyen nagy dolog az, hogy egy szenvedésen átmegyünk. Vannak olyan… hogy is lehetne ezt mondani, tehát bizonyos fejlődés kizárólag a szenvedés árán történik meg bennünk. Ezt nem tudom másképp mondani. Tehát semmilyen más módon bizonyos fejlődés, érés nem történik meg. Tehát a szenvedést mással bizonyos kulcspontokon nem tudjuk pótolni. Ezt tudom rá mondani. De közben, a másik oldalon rettenetes, ha valaki ottreked a szenvedésben. (23:10)

Olyan szép a keresztény hitvilág, ahogy Jézusra vonatkozik, hogy „Nem engedted – már hogy az Isten – hogy a szented romlást lásson.” Nem engedted a holtak birodalmába, nem engedted, hogy… Nem, átment, de nem maradt ott. Tehát a szenvedéssel kapcsolatban ide tudunk eljutni, hogy át lehet rajta menni, és kérhetünk sok-sok segítséget, hogy ne maradjunk benne. Ha nem megyünk át, csak kikerüljük, bizonyos dolgok kimaradnak az életünkből, amikre szükségünk van. Na, itt megállnék egy fél szóra. (23:50) Emlékeztek, arról beszéltünk múltkor, hogy kétszeresen nehéz a helyzetünk felnőttként. Mert ahogy belemegyünk ebbe a belső munkába, akkor egyszerre szembesülünk azzal, hogy milyen fájdalmaink, gyógyulatlan sebeink, sérelmeink, hiányaink, vágyaink, szükségleteink és szenvedéseink vannak és voltak, és lesznek. Egyszerre elkezdjük a saját élettörténetünket is látni, és látni azt, hogy mi mit tettünk és mit okoztunk. Ez olyan terhet jelenthet sokak számára, hogy inkább az egészet hagyják. Inkább hogy „Na, ezt nem, nem!” Tehát már ahhoz is bátorság kell, hogy egyáltalán belefogjunk. De még a harmadik nehézséget nem is mondtam. (Bocsi. Vártam egy hetet. Most azon túl, hogy nem jutott eszembe.) (24:50)

A harmadik nehézség az, hogy ahogy ott vagyunk és látjuk, hogy most így egyszerűen mi mit nem kaptunk meg, és hogy mi mit nem adtunk meg, amit kellett volna, akkor egyszer csak fölismerjük azt, hogy tulajdonképpen bizonyos tulajdonságokra, értékekre, adottságokra, készségekre – körösztény kifejezéssel – erényekre volna szükségünk ahhoz, hogy éppen a jelen által fölismert nehézségeinkkel valamit tudjunk kezdeni. De mi a harmadik nehézség? Hogy éppen ezekkel nem rendelkezünk. Tehát menet közben azt is fölismerjük, hogy éppen azokkal az eszközökkel nem rendelkezünk, amelyek a fölismert nehézségeink orvoslásához szükségesek lennének. Hiszen ahogy föltártuk, hogy ez hiányzik, abból keveset kaptunk, az ilyen minta, olyan minta, ez azt is jelenti, hogy bizonyos készségek, adottságok nem állnak a rendelkezésünkre. Egy ideig ment az élet ezek nélkül, és végül olyan C-vitamin hiányos lettem, hogy (arca behorpad – szerk.) Ugye nem mész ki a napra, D-vitamin. Tehát valameddig megy, megy, megy, és egyszer csak puff! Tehát a harmadik nehézség ez, hogy nem egyszer… ugye, mikor elkezdjük, azt mondjuk. (26:10)

Mit mondott a kedves fiatal pár? „Megyünk Párizsba. – Nem t’om, pont oda… - Lyonba. – Nem, ezt miért, miért…?” S azt gondolják, hogy az a dolguk, hogy célba érjenek. Ez a naiv kezdés. Mert ahogyan megyünk, és észrevesszük ezt a harmadik jelenséget, rájövünk valamire, hogy utat kell csinálni. Eddig azt gondoltuk, hogy út az van, csak oda el kell jutni, és legrosszabb esetben az történik, hogy néha eltévedünk. Valójában ennél többről van szó. Mégpedig arról, hogy néha eltévedünk, ez a kisebbik baj. Sokszor miért is tévedünk el? Mert van egy pont, elfogy az út, és nem utat építünk, hanem azt mondjuk „Hát ezen a földúton nem megyek, inkább megyek a betonúton. Az nem oda vezet, de legalább beton.” Kirándultatok már úgy, hogy csak úgy? Ugye, és akkor van egy jól kidolgozott út, meg van egy olyan kicsi, úgy, úgy… Hát melyik úton mész? Hát bizony, a jobbikon. Az, hogy egyáltalán nem oda visz, az… később derül csak ki. Tehát a harmadik nehézség az, hogy (Júj, nagyon köszönöm, látom, hogy dolgozol rajta. Szerinted ez a mikrofonnak a…? Nem kéne ilyet csinálnia. Nem. Köszi. Odaadom neked.) (27:45)

Arra csodálkoztam most rá ebben a pillanatban, hogy miről beszéltünk? Hogy utat kell készíteni. Ugyanez történt most velünk. Ugye, hogy azt gondoljuk, hogy itt a mikrofon, itt van minden, és akkor csináljuk, s akkor jön egy pillanat, s nincsen mikrofon. Akkor meg kell állni, és jó, akkor most a mikrofonnal kell először valamit kezdeni. Szóval a harmadik… érzitek ennek a szépségét, vagy csak én, én vagyok ilyen gyagya? „Igen.” Ezt köszönöm, köszönöm, köszönöm szépen. Assz’em egy kicsit sokan jutottak be ma. Szóval, na… a harmadik nehézség tehát ez, hogy menet közben rájövünk, hogy éppenséggel azok az adottságok és készségek is a hiányaink listáján szerepelnek, amelyek ahhoz kellenének, hogy a jelen helyzetünkkel valamit érdemben tudjunk kezdeni. Ezért aztán látszólag elkezdünk megfenekleni, vagy elkezdünk picit vesztegelni, mert először neki kell állnunk hajót építeni, utat kövezni, mikrofont cserélni, és csak utána tudunk továbbmenni. Ezért is van, hogy sokan ezt a munkát már nem vállalják. Azt mondják „Na, hát ha nincs út, akkor kész, akkor én már ilyen vagyok.” Ugye, ezt így szoktuk kulturálisan kifejezni. „Én már ilyen vagyok. Most már vénségemre változzak meg?” Ismerős ez a mondat, ugye? Hát ragaszkodjunk akkor a sebeinkhez, úgy, két kézzel, foggal, körömmel, mint a Pluto kutya a csonthoz. S akkor szép… még majd rágravírozzuk a koporsóra is: „Ragaszkodott sérüléséhez. Született ekkor, meghalt akkor, nem nagyon élt.” Ó, tudok ilyen bíztatókat, ez most nagyon, nagyon, rajta vagyok. (30:00)

7. Ellentmondások

Nem csak szenvedésekkel fogunk találkozni, hanem ellentmondásokkal. Ellentétekkel, feszültségekkel, rettenetes dilemmákkal, kikerülhetetlenül. Mi az, ami szükséges az élethez? Ahhoz, hogy ne legyen túl sok szorongás, valahogy legyünk, próbáljuk az életet annyira enyhíteni, egyszerűsíteni, hogy egész jól eltájékozódjunk. De ahogy elkezdünk belül dolgozni, rettenetes dilemmák kerülnek a fölszínre, és úgy érezzük, hogy ezek az ellentétek, ellentmondások szétfeszítenek minket, tönkre tesznek bennünket. (30:40)

Gondolkodtam, hogy példát mondani, vagy valami… (Egészségedre!) és az jutott eszembe, hogy milyen érdekes például az a dilemma, amit én minden alkalommal itt megélek. Sokfélék vagyunk, és vagytok olyanok, akik azt mondják, hogy „Egész tűrhető…” Na, aki azt mondja, hogy nem, az nincs itt, de hogy… „Egész tűrhető, de szóval az, hogy pap létére Jézusról nem esik szó, szentírásból nem idéz, egyházát nem dicséri, egy pici Üdvözlégy Mária nem hangzik el, szóval azért ez…, azért ez így kevés, ez kevés. Mond egy-két olyat, amiért úgy ezt el…, hagyján, de sokkal hitelt érdemlőbb lenne, hogyha ezt tisztességesen vállalná végre, hogy pap. Ne ugráljon már itt farmernadrágban, vegyen fekete nadrágot, rendesen.” Ez a dilemma egyik fele. Ugye a másik fele: „Végre egy pap, aki nem ilyen fekete gatya, síri arc, és a megszokott klisék. Jaj, hát ezért érdemes ide jönni! Nekem elkezd itt… következő alkalommal itt se vagyok. Hát ezért jövök ide, mert nem ezeket mondja.” Ez egy dilemma, ami ott van sokszor köztetek, akár bennetek, de hogy bennem itt van, az tuti. Ugye kiállok ide, és ez a dilemma feszít. „Nem látszik.” Ez kedves. Még, még, ide, ide! Hát hogyne feszítene. Jövök-megyek, most ebből, ebből itt annyit, ezt hogy… tehát ahogyan megpróbálunk menni a dolgok mélyére, velejére, forrásához, a dilemmák, ellentétek feszültsége sokszor elviselhetetlennek tűnnek majd. (32:45)

Föladjuk a leegyszerűsítését az életnek. „Nekem igazam van, te hülye vagy.” Ugye így ez feszültségmentes élet. Az más kérdés, hogy szép lassan nem lesz már kit fölhívni. Tehát nincs már értelme a mobiltelefonnak, ugye, mert már nincs barátod senki. Na, tehát ugye ezt úgy lehetne mondani, hogy a bennünk lévő ellentétek, feszültségek, ellentmondások egészen az elviselhetetlenség határáig szoktak fokozódni. Így, így, így. De ez szükséges is. Mert ha nem volnának annyira elviselhetetlenek, nem vennénk észre, hogy van egy kiút. Hogy lehetséges az ellentéteknek, az ellentmondásoknak valamiféle felülmúlása. Tehát éppenséggel szükséges az ellentéteknek ez az ellehetetlenítő feszültsége bennünk. (33:40)

Ez a történet… tudom, hogy ismeritek, de most… jaj, ne legyetek már annyira okosak, hogy ne mondhassam el. Tudjátok, valaki üdvözül, ott van Szent Péter előtt, és azt mondja Szent Péter „Jaj, de örülök, hogy itt vagy!” (Most nem csinálta, ilyenkor csinálta a másik.) „Jaj, de örülök, hogy itt vagy! Te tudod, ha az életed során gyűjtöttél 100 pontot, már nyitom is neked a mennyország ajtaját.” (Ugye ismeritek? „Nem.” Te kedves vagy, te ezt direkt kedvesen, csak úgy csinálod, mintha nem ismernéd, ugye? De édes vagy! Gyere máskor is. Na, szóval, ugye, és akkor…) Föllelkesedik az illető, azt mondja „Itt vagyok már Szent Péter, itt van mármost a mennyország ajtaja, tulajdonképpen csak 100 pontot… sitty-sutty, lerakjuk, aztán megyek is az örök élet, üdvösségre. Hát minden nap ott voltam vasárnap a misén. – Jaj (mondja Szent Péter) 1 pont. – Hát időről időre gyóntam is. – Még 1 pont. – Hát-dö-dö-dö-dö… néha elmentem lelkigyakorlatra. – Ó, ez derék, újabb 1 pont.” Na, és ez így megy tovább, és akkor a 14-diknél a feszültség elviselhetetlenné válik. Akkor még gondol egy… valószínű, hogy megvan, hogy hogyan… „Voltam Rómában a sírodnál. (Ugye, ez hátha… Péter egy picit elpironkodja magát, hogy de hát, hát…) – Azért ez 1 pont.” Ugye, és itt akkor krrr. Akkor fölkiált az égre, hogy „Istenem! Hát én a magam erejéből ide nem jutok be!” S akkor Szent Péter azt mondja: „87 pont, parancsoljál!” (35:35)

Ennél jobban nem tudom elmondani azt, hogy amikor merjük ezeket a dilemmákat, feszültségeket, ellentéteket egészen az elviselhetetlenség határáig hordozni, akkor egyszer csak kinyílik valami. Egyszer csak valami – általában fölfelé. Kivéve, hogyha hason alszol, mert… de ez csak a pozíciód miatt van. Akkor már az is fönn van. Jaj, látjátok, ez is itt, mindig…, szóval, igen, hát…, na jól van. Ez volt a hetedik. Azért mondogatom magamnak, hogy minden eszembe jusson. Van jegyzetem, tehát bele tudnék nézni. Jó, következő. Tehát volt a szenvedés, volt az ellentmondás, háhá, következő! (36:35)

8. Hibáim

Hibák. az nem a hiányaim, a hibáink. (Akár így is mondhatnám, ha valakinek ez mond valamit, hogy a bűneink, a bűneink.) Előbb-utóbb, ahogy elkezdünk befelé menni, hogy fejlődjünk, növekedjünk, jól legyünk, elégedetten egy társkapcsolatban, tartósan – ugye ez a nagy körünk – egyszer csak a saját bűneink elkezdenek bekopogtatni, a hibáink. Végigmegyünk egy úton, sokszor 1 év, 5 év, akármennyi, s a végén valami ilyesmi vár ránk, hogy „Haj, de jó, hogy van megbocsájtás! De jó, hogy ez létezik!” Létezik olyan, hogy irgalom. Na, eddig ez a szó nem sokat jelentett. Hát nem is volt mire, hogy jelentsen, mert nem merted elővenni az életednek azt a részét, amire az irgalom a válasz. Mikor valaki az életének azt a részét is meri elővenni, akkor aztán megtanulja becsülni az irgalmat. „De jó, hogy ez is van!” Mert erre semmi más nem lesz orvosság, csak ez. Ezt nem lehet kidumálni, meg „De, így akartam…” (37:45)

Tudjátok, gyóntató papként a legfárasztóbb, mikor magyarázod. Légyszi’ ne! Tehát ha nálam, akkor ezt ne! Ezt most így előre, használati utasítás. De tényleg, tényleg, tényleg. Hogy „Így volt, na, de atya.” És mikor elhangzik az a fél mondat, hogy „Hát nem volt más választásom.” akkor nagyon vigyázz, mert ez az a pont, ahol a kontrollvesztés határáig szoktam sodródni. A 8. dolog, amivel törvényszerűen találkozunk, ha elkezdünk komolyan kezdeni magunkkal, a saját hibáink. (Következő…) (38:30)

9. A hiányosságaink

Erre már tetten utalást. Pontosan azok az eszközök hiányoznak, amelyek ahhoz kellenének, hogy valamit kezdjünk magunkkal – tehát utat kell építeni. A hiányosságainkba beletartozik tulajdonképpen annak a fölismerése, hogy tökéletlenek vagyunk. Hova jutunk el a legvégén? Hogy valami olyasmit mondunk, hogy „Azt hiszem, tökéletlenül is értékes vagyok, tökéletlenül is szerethető vagyok.” Hogy a szerethetőségnek, az értékességnek nem ára a tökéletesség. Nem kell azt megfizetni érte, hogy… (Jó, következő.) (39:15)

10. Veszteségek


Ezt még így külön nem említettük. Veszteségek. Carl Gustav Jung nagyon cskgg-gg így beszél, azt mondja „Hát azok, akik bizonyos szükséges veszteségeket meg akartak úszni, szükségtelen veszteségekkel kell, hogy éljenek.” Hmm-hmm-hmm. Elég ilyen ízelős mondat. (39:45)

Megint egy pici kitekintés. Érdekes módon – most így mondom, aztán legföljebb nem tudunk vele mit kezdeni – a megváltásba be van építve a szenvedés és a veszteség, még pedig azon a módon, hogy a probléma, a veszteség és a szenvedés a megoldás része. Így is mondhatnám, hogy a probléma, a nehézség a megoldás része lett. Tehát nem kikerülnünk kell, mert a megoldás részévé vált. Ugye Jézus szenved, a szenvedést nem kellett kikerülni, de a szenvedés a megoldás része lett. Az ellentétek elviselhetetlen feszültsége bennünk a megoldás része lett. A hiányaink fölismerése a megoldás része lett. Rendben van ez? Mind a 11 pontra, mert a 11-dik az egyszerűen így nevezhető, hogy… (40:55)

11. Probléma


Amikor elkezdünk befelé dolgozni, akkor olyan problémákig jutunk el, amelyeket eddig nem is láttunk. „Most akkor beszélnem kéne az apámmal?” Ugye, amíg nem kezdtünk bele egy munkába „Ó, nem állok vele szóba 5 éve, és igazam is van.” Nem volt probléma. „Ez így rendben van.” Elkezdünk belül dolgozni: „Most akkor valahogy meg kéne próbálni vele kibékülni? Hát ezt… na ezt nem akarom.” A probléma is a megoldás része lett. (41:35)

Tehát mind a 11 dolog, amivel majd találkozunk, és amitől annyira fázunk, és amit a magunk módján szerettünk volna elkerülni, végső fölismerésként ráébredünk, hogy a megoldás részei, és nem azzal szemben vannak. Nem valami olyasmi, amit ha elég ügyesek lettünk volna, megúszhattuk volna. A tökéletlenséget nem lehet megúszni, sem a hibákat, sem a hiányokat, sem a veszteségeket, sem a szenvedést, sem azokat a betöltetlen szükségleteinket. Ezeket egyikből, egyiket sem lehet megúszni. A kérdés: hogyan tud a megoldás része lenni? Hát, de ez csak a vége. Menet közben teljesen be tud sötétedni. „Mit, mi volt itt a harmadik alkalommal? Nem emlékszem semmire. De a mikrofonra igen, az, az, a mikrofon az, a mikrofon.” Ugye, ennyi fog maradni egy év múlva. Jó. Na most. (42:45)

Emlékeztek, arról beszéltem még, és ebbe bele is kezdtem, csak gondoltam, hogy egy árnyaltabb, finomabb fölbontású térképet nézhetnénk meg, mielőtt elindulunk, ezért az 5 pontból lett 11, hogy ha ebben a belső munkálkodásunkban, amit a sémákon keresztül végzünk el, szeretnénk – így mondom – növekedni, akkor valamiféle teljességlátásra lesz szükségünk. Eljutni valamiféle teljességre, így is, így is valamiféle teljességre, vagy legalábbis szembesülni azzal, hogy hol nem teljes az életünk. Akkor így beszéltem erről – emlékeztek, ez volt az első – hogy a személyiség összes dimenzióját, összes-összes részét, összes-összes alkotóelemét elkezdjük számításba venni. Hogy van olyan, hogy tudatos és nem tudatos, érzések, gondolatok, intuíció és tapasztalás, van személyes és kollektív tudattalan. Hogy a személyiségem valamiképpen őrzi az egész emberiség történetét, nem csak a személyes történetemet, hogy a személyiségben őrzöm a családtörténetemet, hogy a személyiségemben őrzöm az összes számomra fontos személyt. A személyiség összes dimenziója egyszer csak, egyszer csak meg tud jelenni, és rájövünk, hogy hol vagyunk egyoldalúak, illetve hogy bizonyos dimenziók mennyire hihetetlenül kimunkálatlanok. Hogy valaki mindig csak intuitív módon próbálja a valóságot megragadni, de nem ül le körzővel, vonalzóval, számológéppel valamit megmérni. Ugye, ő mindig csak úgy… (44:50)

Éppen néztem, National Geographic, légi katasztrófák. Nagyon, hát érdekes, érdekes. Az oknyomozás érdekel nagyon, amikor fölfejtődik valami. A mai adásban kicserélik a repülőgép ablakát, aki kb. 8000 méter magasságban puff, kirepül. A pilóta kiszívódik a repülőből, és rátapad a repülő orrára. Ezt képzeljétek el! 8000 méter magasban, mínusz 17 fok. A másodpilóta úgy hozza le a gépet, hogy a pilóta kívül rátapadva, az első pilóta a gép orrára. De tényleg, ez látszik, ez annyira furcsa, hogy ezen derültök, hogy na ne, ne már. De, és ketten fogják a lábát, hogy a túlnyomás ne repítse őt ki. Képzeljétek el, 5 hónap múlva ez a pilóta megint repül. Hát azt mondják, hogy másodperceken múlt az élete, sokkot kapott, elájult, lefagyott, gondolhatjátok. Hát képzeljétek el, megy 800 km/h-val. Milyen menetszél van mínusz 17-ben? Kicsit sok, ugye, azért ez már nem pite. Na, miért akarom ezt mondani? Mert a kutatás mit derítet ki? Hogy a szerelő kivette a régi csavart, és szemmértékkel megnézte az újat. Azt mondta „Ez ugyanolyan.” Eredmény: nem volt ugyanolyan. Ugye ez körülbelül ilyesmi, hogy ha valaki mindig az intuícióval dolgozik, úgy ránézek, úgy távolról, attól függ mennyire jó a szemem. Itt most jól látom, tikk, egy századmilliméterrel volt kisebb, csakhogy az összes. Az, hogy egy századmilliméterrel kisebb volt mind a 90 csavar, az elég volt ahhoz, hogy pkkk, elpukkanjon. Ugye ez az, amikor például amikor valaki csak intuícióval közelít. S akkor kiderült, hogy nem tudnák a szerelési munkákat befejezni időre akkor, ha mérnének. Ezért nem mérnek, hanem tik-tik-tik-tik. (47:35)

Az életben is így van. Ha mindig csak arra hagyatkozunk, sosem élünk, mindig csak úgy eresszük el a lovakat, majd lesz valahogy, hát néha aztán lesz. De a másik, amikor valaki „Nézzük is, meg vannak-e a lábaim? Egy-kettő-három-négy… mar, fej, nyak…” Ugye hát így meg mikor fogsz lovagolni?(48:05)

A teljesség dimenziói
1. A spirituális dimenzió

A személyiség része a spirituális dimenzió. Egy gyönyörű történetet ír Őri Géza. Utazik a tengeren egy hajóval, és az utasok örömmel veszik észre, hogy egy delfincsapat közelítette meg a hajót. Hát ezt nagyon élvezik, a delfinek tig-dig-dig, dig-dig-dig, tehát tök jópofa, és fogják, és elkezdik a delfineket kvázi etetni. Kidobálnak nekik kenyeret, ételt, ilyen tésztákat. Mit látnak? Hogy a delfinek fogják, és milyen édesen játszanak vele, hogy aláúsznak, kidobják a kenyérdarabot, akkor akkor az el…, akkor megint ki, és akkor „Áááá, milyen szép ez az út, a kenyerek, a kenyérrel játszanak a delfinek.” Igen ám, csak van valaki, aki azt mondja, hogy „A delfin nem játszik a kenyérrel, hanem azt hiszi, hogy él.” Amikor elkezd süllyedni, a delfin élettapasztalata a következő. Az élelem a vízből van. A levegő a víz felettről. Tehát meg akarja menteni. Kipöcköli a levegőre, hogy kapjon levegőt. (49:35)

Ez egy olyan gyönyörű kép az életünkre. Néha benne vagyunk, az olyan, mint amikor a delfin benne van a vízben. Eszünk, táplálkozunk, minden. De a levegő az akkor van, ha kidugjuk az orrunkat a vízből. (sóhajtás – szerk.) Ez a spiritualitás. S akkor megyünk vissza. Azzal a levegővel ott sok mindent… de ott akkor eszünk, szenvedünk, s néha kijövünk. Ez a vízből való kijövetel ez az, amit a 11 pont végére tettem. S akkor végül rájövünk arra, hogy megéljük azt, hogy…, fölismerjük azt, hogy… Ez az, amikor a delfin kijön a vízből. De aztán a delfin is visszamegy, és mi is visszamegyünk, és nem tudunk mindig spirituális emelkedettségünkben élni, hanem néha mi is alámerülünk, akkor szenvedünk, akkor hiányzik, akkor konfliktusaink vannak, akkor problémázunk. (Egészségedre!) Néha trüsszentünk, néha nem, és akkor… szóval, hát, úgy vagyunk, mint a delfinek. (50:50)

2. A kapcsolataink dimenziója

A teljesség 2. dimenziója, az összes kapcsolatunk. Rögtön, hogy miért olyan fontos – amikor elkezdjük ezt a belső munkát – a kapcsolatokat is számításba venni. Például kezdő segítők hihetetlenül képesek arra, hogy kizárólag az egyes embert és a személyiségét lássák. Akkor például van egy fiatal nő, aki nem lázadt otthon. Apukáját mindig tisztelte, fölnézett rá, ő mindig jó kislány volt. Most harmincvalahány éves, tehát nagyon fiatal, és elérkezik a személyiségfejlődésének ehhez a szakaszához. Ez most már kikerülhetetlenül bekopog, mert nem tudna tovább fejlődni, ha mindig megmaradna a tekintélytiszteletnek ebben a gyermeki szakaszában. „Tulajdonképpen félek a férjemtől.” S akkor elmegy, mondjuk segítséget kér, és van egy kezdő segítő. A kezdő segítő megorrolja „Ohó, látom én, miről van itt szó. Lázadni kell!” Ez kimaradt a személyiségfejlődésből, itt a… tényleg hát, joggal mondhatná, csaphatna az asztalra… és jól besegíti őt, hogy hogyan tudja most megélni a személyiségfejlődésének ezt az elmaradt állomását. Ez remek akkor, ha közben segítőként tudom, hogy éppenséggel egy feleséggel dolgozom, egy anyával. Tehát hogy őneki kapcsolatai vannak. Lehetséges, hogy az lesz az eredmény, hogy ő a személyiségfejlődésnek valóban ezt a kihagyott lépését most megcsinálta, csak a házassága tönkrement. H-hm. h-hm, h-hm. (53:10)

Tehát nem a problémán kell segíteni, hanem az emberen. Nem a problémával kezdünk valamit, hanem az embernek segítünk segíteni. Ő pedig kapcsolatokban él. Tehát azt is állandóan fontos mérlegelnünk, és ezt is állandóan témává tenni, hogy most milyen mértékben, hogyan kell hiányokkal dolgozni, sebekkel, késztetésekkel, elmaradt dolgokkal. Mert sokszor lesz kis nyereségünk, és nagy veszteségünk, ha nem vesszük számításba, hogy nem csak az egyes ember és az ő személyiségfejlődése létezik, főleg ilyen leszűkített módon, hanem hogy kapcsolatokban van. Ezért orrolnak nagyon sokan egyébként a lélektanra, mert azt mondják, hogy nagyon sok segítő leszűkítve tekinti az embert, kizárólag az egyes embert látja, és annak a személyiségével foglalkozik. Óriási sikernek tartja, hogyha abban történik valami fejlődés, de azt az összefüggést, amiben él az a valaki, nem látja eléggé világosan, vagy elég fontosnak nem tartja. De ez még hagyján, mondanám a… ugye mindig van még egy csavar. Na, ha ennyi volna, jó is lenne, de nem csak ennyi van, hanem. (54:30)

Sokan azt is mondják, hogy „Sajnos elmentem párterápiára, és végül elváltunk.” Ugye sokat ezt is mondják „Na…” Mert még amikor párokkal dolgozik valaki, az a munka nem tud nem valamiféleképpen személyiségfejlesztő hatású lenni. Valamiképpen az lesz, hát különben ugye azt akarjuk, hogy valami változás történjen, akkor valami változni fog. Hát föltehetően valaki egy-két évig dolgozik egy kapcsolaton, a kapcsolaton dolgozik, de hát nyilván az hatni fog rá. Az első lépés, az első természetes lépés, vagy inkább következmény mi szokott lenni? Kikerülhetetlenül ez megtörténik. Hogy jobban magunkra ébredünk. Tehát nagyon gyakran minden célom az, hogy a párt segítsem, de kikerülhetetlen lesz majd az ő személyiségének egy valamiféle fejlődése, valami… elkezd jobban magára találni. Amikor jobban magára talál, ez csak egy lépés. Ez nem azt jelenti, hogy ú, akkor mindent föl kell rúgni, hanem, hanem „Na, működik, amit csinálunk.” Most jobban magára talált, de ez a jobban magára találás sokszor „Hát akkor most mi szükségem rád? Ez egy nem jó kapcsolat, akkor ezt minek tovább húzni? Most, hogy kezdek magamra találni, minek is vagyok ebben benne? Most, hogy kezdek megerősödni, dolgokra rálátni, hát majd bolond leszek ezt így folytatni.” (56:00)

Ez megint a segítésnek egy gyerekbetegsége. Amikor, mert az, hogy aki segítséget kér, ezt nem tudja, az rendben van, mert – most mondjuk így – neked ezt nem kell tudnod. A segítőnek viszont igen. Ezért aztán, ahogy a személyiségfejlődésünk megy, éppenséggel még akkor is, hogyha ezt egy kapcsolat érdekében tettük, még akkor is törvényszerű, hogy megtörténhet valamennyi eltávolodás, valamennyi magamra ébredés és eszmélés. Hát hogy tudok magamra ébredni, és eszmélni? Úgy, hogy egy kicsit határozottabb határt húzok, ugye. „Na nem, ez, ez nem, eddig, eddig ezt, ezt ne mondd. Nem, én itt vagyok, én így vagyok, én ezt így látom.” Ezért – ez majd a harmadik pont lesz, nem akarok előre szaladni – van… ezt nem is mondom. Szóval kapcsolatok. A kapcsolatok, és akkor… (Jaj, most csak megy az idő, nem t’om, ez, ez… hogy ez… Azon vívódok, most megint egy feszültséget élek át, hogy ezt most már tudjátok, vagy ezt most mondjam, vagy ne mondjam, vagy már unjátok, vagy mit tudom én, hogy van?) (57:10)

A kapcsolatokhoz mi minden hozzátartozik. Az életutunk összes kapcsolata. Meghalt személyekkel való kapcsolatunk. Az előző nemzedékekhez fűződő kapcsolatunk. Transzgenerációs örökségek. Hát az hozzátartozik a kapcsolati világunkhoz. Olyanok hatnak ránk, akiket nem is ismertünk. Tehát amikor az összes kapcsolatról beszélek, az… leülök, hogy ki is jut eszembe, vagy ki van benne a… névjegyzékemben. Az nem az összes kapcsolatod, akik benne vannak a névjegyzékedben, mert például az exeket valószínű már régen kitörölted. Már csak a következő miatt is. És most nem az a cél, hogy beírd megint őket, csak hogy tudd, hogy kikerülhetetlenül ott vannak. Ugye ez is… de sokat nem beszélünk erről, hogy régen az úgy volt, hogy ugye hát mi is kicsit ebben a naivitásban, hogy hát akkor szülő kapcsolat, és akkor valahogy a szülő kapcsolatot, az örökséget elrendezzük, és akkor na, jön a társkapcsolati rész. Höhö! Hát már a legtöbben 2-3-4-5-6 komoly kapcsolaton túl vannak, mire valaki mellett megállnak. Hát azok ugyanolyan kapcsolatok, ugyanúgy értékekkel, csodás dolgokkal és sebekkel. Tehát tulajdonképpen nem is csak az eredeti családból hozott dolgok vannak nálunk, amikor élünk már valakivel, akivel szeretnénk tartósan, hanem az összes előző kapcsolatunk is itt van. Nem egyszer azok a társkapcsolatot még jobban is meghatározhatják, mint a családi örökség. (58:55)

Hát az összes kapcsolatunk, jövőre vonatkozó kapcsolataink, hát az is meghatározó. Még meg sem született, de számít. Egy unoka, számít. A nagypapám hat hónappal azelőtt halt meg, hogy megszülettem volna. A családi legendáriumban szinte a legfontosabb üzenet a nagypapámról, akit sosem láttam, és aki engem sosem látott, az volt, hogy várta, hogy megszülessek. Hát milyen érdekes ez, hogy van a nagypapámmal egy kapcsolatom, kölcsönösen nem találkoztunk, de ő várt engem, én meg nagyon hálás vagyok érte, hogy ő várt engem. Egész rendkívüli, kivételes kapcsolat, hogy tudok egy embert, aki tuti, hogy várt engem. És hogyha belegondolok, neki fájt, hogy nem láthatott engem, az még inkább…. Ó, fájt, hát akkor vagyok valaki. Hogy azért az, hogy valakinek fáj, ha én nem vagyok? Hogy ezt azzal a nagyapámmal kapcsolatban őrzöm magamban, akivel sosem találkoztam. Hahh! Jó, tehát az összes kapcsolat. (60:05)

A kapcsolatokhoz nem csak a kétszemélyes dolgok tartoznak hozz, hanem a kapcsolatrendszerek. Családi kapcsolatrendszer, közösségek, osztályok, intézmények, a hazánk – a kapcsolatrendszerhez ez is hozzátartozik. Egyházunk, egyházunk a teljes örökséggel, mmm, van árnyéka, van színe. Jó, ez a kapcsolataink. Nem, nem, nem akar… hát… de hogy ez is egy sokkal tágabb világ, és látjuk, hogyha a kettőt egyben látjuk, ha-ha, máris azért egy elég finom árnyalt rendszerhez jutottunk, pedig ez még csak kettő, jön a harmadik. (60:50)

3. A folyamat dimenziója

Az életet, a személyiségfejlődést a maga folyamatosságában látjuk. Mindennek van egy folyamata, egy íve. Egy dinamikus folyamat és ív az egész életünk. Mi hajlamosak vagyunk – hogy tudjunk magunkkal valamit kezdeni – pillanatfelvételeket készíteni. „Amikor apám kiabált velem.” S akkor ezzel dolgozunk. „Amikor rám csapta a gyerek az ajtót.” Ezek pillanatfölvételek, de az életünk állandó folyamatban levés. Ez a harmadik, mikor valaki nem látja, hogy az, ami éppen most van, az egy folyamatnak a része is. (61:30)

Ha valaki nem látja az életnek a folyamat jellegét, akkor ugyanúgy el tud akadni ebben a belső munkában, mint ha az első kettőt nem látja tisztességesen. Érvényes a segítőre is. Mondok egyszerű példákat. Ha tudom, hogy az életnek folyamat jellege van – kikerülhetetlenül, legfeljebb én kikockázok azért, hogy valamit jobban megnézzek – akkor például a megbocsájtás folyamatában a harag elfogadható lesz. Amikor haragszom valakire, az elfogadható lesz, mert az a folyamatnak a része. Mikor elköltözöm otthonról, s az édesanyám sír… Ugye érdekes ám, én látom a szülőket, miközben esketek. Jó, hogy a pár nem látja őket, meg vannak ettől kímélve. Szokták mondani párok, hogy olyan nem jó, hogy háttal ülünk – de, jó. Én mán ezt tudom, jó. Tudjátok, mikor kezdő pap voltam, arra gondoltam, hogy valahogy rám dühösek. Ugye, hát kissé énközpontú megközelítése volt az esküvőnek. Mármost rájöttem, hogy dehogy rám dühösek. Majd megpusztulnak. „Viszik a lányom! Pont ezzel a pasival. S ez a pap meg itt lelkesedik, itt, itt… sz’al ki tudnám tekerni a nyakát. – Az én egyetlen kicsi fiam. Énszerintem jobbat érdemelt volna, legalább egy számmal jobbat. Nem, tényleg, nem lennék nagy igényű, egy…” Ugye ezek a természetes veszteségek. Most ha valaki azt mondja, hogy „Hát de nem okozhatok fájdalmat anyának azzal, hogy elköltözök.” akkor azt a fájdalmat, amit az elköltözés vált ki, nem látja egy folyamat részének. Hát ha az egy folyamat része, „Ó, anya, túl leszel rajta.” Hát a legtöbb anya túl van rajta. Legföljebb aztán elkezd anyóskodni. Az azt jelenti, hogy még sincs teljesen túl rajta. (63:40)

Ha látjuk az életnek a folyamat jellegét, óriási jelentősége van például, hogy minden életszakasznak megvan a maga jelentősége, külön jelentősége. Hát de hányan vannak – remélem, ti nem (De közben nézem az órát.) – hogy tulajdonképpen elég, ha a gyerek mondjuk hatévesen tanul meg olvasni. „A gyereknek elég, nem az én gyerekemnek. Mert A gyereknek igen. (innentől suttogva – szerk.) Az a jó, hogy a többiek úgy tudják, hogy elég csak hatévesen elkezdeni olvasni. Ezért ők, kis buták, lemaradnak. De a mieink már oviba úgy mennek, tud számolni. Stikába’! Ismeri a bötveket, az összes magyar bötvet.” (64:55)

Rettenet, amikor nem adjuk meg minden életszakasznak a maga méltóságát. Hát hadd játsszon a kis Mirr-Murral, nem kell neki németül tudni számolni 4 évesen. Játsszon a Mirr-Murral. Éppenséggel mikor valamit át akarunk lépni, túlhaladni, valamit megerőszakolunk, hogy ne, ő már előbb tudja… sokszoros veszteségként jön ki a végén. Egyoldalúságként, elveti gyerekkorként, szóval olyan az életnek ez a bölcsessége, ez már a hatodik pont (Hatodik pont? Majd a negyedik lesz, nem is mondom, hogy mi.) hogy egy folyamat. Hogy megengedhetjük a gyerekünknek, hogy gyerek legyen. Aztán a serdülőnek megengedhetjük, hogy serdülő legyen. (65:50)

Jött hozzám egy anyuka, azt mondja „Jaj, te Feri, olyan jót mondott nekem egy segítő. – Na nem én voltam. – Olyan jót mondott. Azt mondta <<Figyelj, a serdülő gyereked ugyanazt csinálja, mint amikor magzat volt, csak nem belülről rugdos, hanem kívülről.>> Ja, ennyi?” Igen, ennyi. „Ja, hát akkor rugdosson. Hát azzal sem volt semmi baj, hogy belülről rugdosott, hát kicsi volt neki a hely.” Azért rugdosott ugye, hát kereste, hogy hol a vége. Ez normális is, mert ha csak úgy ült volna, mikor „gyün” ki, hogy „gyün” ki? Hát kicsit már azért edzett rá. A serdülő ugye megismétli a személyiségfejlesztés fázisait, most kívülről rugdos. Mert kell neki a tér, a saját világába meg akar születni. Hát te vagy pont útban, hát világos, mert te vagy… Hát ki más? Hát az ismeretlen katona nincs neki útban, te… (66:55)

Azután most végignézhetjük, olvassatok Ericksont, hogy az élet fázisai. Mindennek meg van a maga jelentősége. Ha valaki valamit kihagy, az később akkor egy teherként a kimaradt személyiségfejlődési lépések – most így mondom, ilyen egyszerűen – megbosszulják magukat, teherként nehezednek aztán ránk. De ez is ugyanígy, hogy most, amikor… most 60 évesen problémás, ha úgy élek, mint 20 évesen. Tehát 20 évesen nem problémás úgy élni, mint amikor 20 éves vagyok, de 60 évesen az problémás. De viszont is, hát 20 évesen ne akarj már bölcs lenni – ez a vesszőparipám. (67:40)

Milyen, mikor van egy kissrác, érettebb, mint a korosztálya, s akkor mindenki elkezdi ezt pumpálni, hogy „Híí, micsoda… megint milyen jót mondott! Hát írni kéne ezeket az aranyköpéseit!” És akkor csinálunk belőle egy ilyen kis professzort, egy kis okostojást. Első fázisban kinő a környezetéből, s utána lemarad. Ez szokott történni. Először csodájára járnak, és aztán meg… jobb esetben valamiben tovább tudja vinni ezt az erőltetett menetet, a személyiségének, az életének más részeiben pedig lemarad. Az még a jobbik, hogy valamennyire az életében legalább egy csíkon valahogy előre tudott lépni. (68:30)

Óriási jelentősége van folyamatokban látni és gondolkodni. Hogy amikor szerelmes leszel, normális, ha idealizálod a társad. 20 év múlva már problémás. Az első 2 évben nagyon rendjén való, hogy az összes szép, valódi, nagyszerű értékből készítesz róla egy képet, s azt mondod „Én vagyok a legszerencsésebb nő a világon. Én ezt, ezt…” 7 év múlva, amikor összetörik ez a kép, és ugye a negatív mozaikokból alkotsz egy képet a társadról „Hogy nem vettem észre, hogy lusta is!” És végül az „is” kerül ki. És ha nem folyamatban látsz, akkor azt mondod „Hát most mutatkozik meg a valódi énje. Hinnye! Most, itt a valódi énje, na most, most derült ki, hogy kihez mentem hozzá, hát de ostoba vagyok! Gyorsan orvosoljuk ezt a problémát.” De ez egy folyamat, s majd ez a negatív kép is összetörik, és akkor jön egy reális kép. Hát már akinél jön. (69:50)

Az életnek ez a folyamat jellege hihetetlen, hihetetlen jelentőségű. Nagyon, hogy lássuk pillanatszerűen, most ez van, vagy így van, vagy ez. Ha valaki mindig a pillanatnyi egyensúlyával foglalkozik, akkor a hosszú távú egyensúlyát bombabiztosan elveszti. Ez azt jelenti, ha folyamatokat látunk, hogy tudunk – megint a vesszőparipáim jönnek elő – célokat kitűzünk. Nem csak pillanatnyi cél, ma este élvezzem az életet, hát jól van, hanem tik-tik-tik-tik. De rendben van ez, ugye? Folyamatok. Nem, nem t’om, teljes életutat látni. (70:35)

Akkor a kríziseket is. Találkoztam ma valakivel a HÉV-en. Volt nálam egy pár alkalommal, rettenetesen nem volt jól. Meglátott, fölállt a helyéről, s jön „Jaj, Feri!” Elkezdtünk beszélgetni, 3 perc múlva már azt mondja „Emlékszel, hogy az életközepi krízist milyen rettenetesen éltem át?” és mosolyog rajta. Hát de nagy dolog, mikor egy krízisben úgy néha-néha egy ilyen kis spotlámpa pttt, „Krízis, nem maradsz így.” Például ezért nagy jelentősége van egy krízist krízisként fölismerni. Azt mondani, hogy „Na, azért vagyok ilyen rosszul, mert egy elkerülhetetlen életciklus-váltópontra értem.” Ez nem volt elég egyszerű mondat? Hát itt vagyok nem t’om, 47 évesen, most rám szakadt az életnek ez a rettenet terhe, hogy nem lesz már több gyerekem, hogy akik meg lesznek, elköltöznek, hogy a férjem olyan, amilyen, hogy már többet éltem, mint amennyit fogok, és egyébként is világválság van. De ezért nem kell széttúrni mindent magunk körül. Beazonosítjuk „Áhá, egy tisztességes rohadt krízisben vagyok. Útálom az egészet elölről hátulra.” De hogy egy pici, pici… (72:10)

Az a tapasztalatom, a sebzettségvezérelt életre jellemző az, hogy minden életszakaszban ami hülyeséget meg lehet csinálni, azt megcsináljuk, mert nincsen semmi íve az életnek. Ezért aztán minden szakaszban az összes téveszmét, hiedelmet, őrültséget, éppen az ahhoz az életszakaszhoz kapcsolódó összes marhaságot végigcsináljuk. Hát! Ezt tudjátok kötni az életben valamihez? Ugye, hogy 17 évesen azt mondja „Aaa, mindent ki kell próbálni!” Ez 17 évestől egy normális valami, de azért van szüksége valami, valami rendre, fegyelemre, valamire, hogy ez ne nyelje őt el. De ma… „Minek a rend meg a fegyelem? Majd én rájövök, hogy hogyan van.” De ez rendben van, de hol van a szelep, hol vannak, hol a biztosítás? (Híjj, jááj, annyi mindent szeretnék még mondani. Még két mondat. Hát de még van is két perc.) (73:20)

Úgy fest megint, hogy az életnek van egy íve, folyamat jellege, hogy azok, akik fiatal emberként valamennyi fegyelemhez szoktak, később jól járnak vele. És ma a kultúra nem ezt erősíti meg, hanem azt, hogy minden pillanatból hozzuk ki a legtöbbet, sokszor valamiféle fegyelmezettség rovására, hosszú távú célok rovására. Ugye mindig, mindig, mindig, túlságosan is a pillanat. Ezért a fegyelmezettség, előrelátás, kitartás, hűség, engedelmesség, ezek ma nem fényes értékek. Rövid távon ennek látjuk előnyét. Ugye én szabad vagyok, én elmehetek, én megcsinálhatom, én kipróbálhatom, én fütyülhetek rá. Ez rövid távon sok előnnyel jár. Leszünk 40 évesek, 50, 60 (egyre görnyedtebb – szerk.) és „Hogy a búbánatba’ kerültem ide?” Tehát például az élet első felének igenis nagyon fontos szerepe, hogy valami rendhez, fegyelemhez szoktatjuk magunkat. Lehet, hogy nagyon furcsán hangzik, de aki ezt megspórolja, valamiféle szabadságnak, az élet szépsége, nem t’om micsodájának az ideológiájával, ő később keserű gyümölcsöket fog aratni. Ez kikerülhetetlenül így van. (75:10)

Mikor terápiára jártam – záró mondat – a terapeuta úgy mondta, hogy mindig úgy… mondtam mindenfélét, hát úgy el tudjátok képzelni, ott is körülbelül ezt csináltam, s akkor… Na, és akkor a terapeuta egyszer sóhajtott egyet, azt mondja „Hát, magát úgy nagyjából értem, de hogy miért lett pap, azt nem.” De egy valamire gondolt itt, aztán ki is fejtette. „Maga, aki egy ilyen… így zsíí-csíí-csíí (Ez érthető volt? Remélem, ugye, hát a közlés nem csak szavakból áll.) Maga egy ilyen félkatonai szervezetben miért, miért… maga mit tagozódott ide be? Hogy ez miért… honnan jött ez magának?” Ugye, ez egy nyilván, nyilván ott helye volt nagyon ennek a kérdésnek. (76:00)

Na, a folytatást most nem mondom el, mert az nem rám vonatkozik már, hanem rátok. Jól van, cuppantlak titeket, és akkor tényleg… nem muszáj átvenni, csak… és akkor hirdessen, aki akar, én meg tűnök el innen már. (76:35)
Lejegyezte: Vinkó Zoltán Tamás

Segíts,

hogy ez a hanganyag másokhoz is eljusson.

Hogyan segíthetsz? Támogasd az alapítványt. Oszd meg a hanganyagot azokkal a barátaiddal, ismerőseiddel, akiket érdekelhet. Add tovább!

Megosztom
E-mailben küldöm

Köszöntelek benneteket, Isten hozott mindannyiótokat!

Ismétlés

Folytatjuk ott, ahol a múlt héten abbahagytuk. Emlékeztek, a bevezetésben, még az első alkalommal hoztam nektek kedves ismerőseimnek a nyári történetét, ahogyan arról számoltak be, hogy elindultak Franciaországba egy szép helyre, s az első baklövésük az volt, hogy azt mondták, hogy nem kell térkép, aztán a többi szépen jött utána. Azért idézem ezt föl most az alkalmunk elején, mert tulajdonképpen azért nem csapunk bele rögtön az ötödik sémába, a kirekesztettség sémába, de nem csapunk bele, csak úgy mondtam, mert hogy egy kicsit a térképet nézegetjük most. Tehát megállunk egy picit, és mielőtt elkezdenénk a gázt taposni esztelenül, hogy aztán még jobban eltévedjünk, mint ahogy eddig voltunk, egy picit nézzük a térképet, nézzük az utat, kicsit földerítjük, fölfedezzük. Ezért látszólag már mondhatnánk azt, hogy vannak olyanok, amik már elindultak, már régen mennek, vagy már két hete mehetnénk… de hova? Ugye… tehát most az első bevezető szó erre vonatkozik, hogy nagyon tudatosan állunk egy kicsit, és látszólag veszteglünk, s picit körbejárjuk egyáltalán azt, hogy mi fog ránk várni, ha tényleg beleeresztjük magunkat abba a világba, ami a séma terápia kapcsán fölismerésként ránk várhat. Hiszen az elkezdhet majd bennünk dolgozni, kifejti a maga hatását, és ezért érdemes előre legalább egy picit látni, tudni, hogy mi mindennel találkozhatunk út közben, hogy nehogy megrémüljünk, nehogy föladjuk. (02:05)

Az a gondolat, amit vissza szeretnék még hozni, emlékeztek, arról beszéltünk nagyon múlt héten, hogy hiánymotiváltan és sebzettségvezérelten élünk. A hiánymotiváltságról már sokat beszéltünk évekkel ezelőtt, most nagyon is ezt hangsúlyozzuk: sebzettségvezérelten. Vagyis túlságosan is a sémáink által meghatározottan. A nehézségünk abból adódik, hogy miközben sebzettségvezérelten élünk, a sémáink által túlságosan is befolyásoltan, ezt nem is látjuk, ez nem tudatos számunkra. Hanem szabadságnak tartjuk azt, ami tulajdonképpen sokkal inkább valami sebzettségnek a garázdálkodása bennünk. Nem egyszer le kell élnünk 30-40-50-60 évet, hogy valami földerengjen, mint ami a kedves ismerőseinknek, hogy „Hát most valószínű, hogy nem jó helyen vagyunk.” Tehát nyomtuk a gázt, toltuk, és akkor egyszer csak kiszakad belőlünk egy mondat, hogy „Hogy a búbánatba’ kerültünk ide?” Tulajdonképpen amikor a témánknál vagyunk, ezt nézzük meg, hogy hogyan is kerültünk ide, mi minden jellemez most bennünket. Nem a múltnak valami öncélú föltárása, hanem hogy a jelenünket minél jobban megértsük és a jövőnket minél inkább kézbe tudjuk venni. (03:30)

Emlékeztek, beszéltünk arról, csak egyetlen példát hoztam. Csak hogy miért beszéltünk róla, hogy ez esetleg jobban el tud bennetek mélyülni. Ha a lélektan által ödipális helyzetnek, a személyiségfejlődés ödipális szakaszának a jellegzetességeit nézzük, pusztán csak ezt az egyetlen egyet. Pedig hát a személyiségfejlődésünk hány és hány fontos lépésből áll. De ezt az egyet ragadtuk ki, és megnéztük, hogy mi történik, hogyha annak az elrendezetlensége, sebzettsége folytán túlságosan is annak a sebzettségnek a vezéreltsége formálja és alakítja az életünket. Öt lehetséges kimenetelt néztünk meg, hogy mi történik, hogyha az egyszerűen csak kifejti, kigarázdálkodja magát a lelkünkben, hogy akkor az milyen életutakat jelenthet számunkra. (04:20) Erről szóltunk, és aztán pedig megkülönböztettük az önbecsülést az énbecsüléstől. Emlékeztek, ez egy fontos megkülönböztetés. Olyan sokan gondolják azt, hogy főleg a sebzett énüknek a fölpumpálása az valamiféle szilárd önbecsüléshez fogja őket segíteni. De nem történik más, minthogy egy sebzett ént, egy töredékes ént pumpáltunk nagyra. Az még nem önbecsülés, hanem infláció. Úgy hívják. Valamit fölfújunk nagyra, akkor inflálódik, fölfúvódik. Ha sikerül inflálódnunk. Ha látnánk azt, hogy kicsik vagyunk, sebzettek vagyunk, töredékesek vagyunk, de közben nagyon értékesek, és gyerünk… akkor nem volna infláció. De mert azt mondjuk „Micsoda? Én? Ki olyan legény, mint én?” ugye akkor máris inflálódunk. (05:25)

Aztán még egy fontos dolgot igyekeztünk kifejezni. Ez pedig az, kérdés formájában tettem föl „Létezik-e önbecsülés önazonosság nélkül?” Tehát ha túlságosan is sebzettségvezérelten élünk, az önazonosságunk nem eléggé kiforrott, akkor mire fog vonatkozni az önbecsülés? Az önbecsülés akkor törvényszerűen csak valami töredékre tud vonatkozni, valami kiforratlan dologra. Azt éppenséggel becsülhetjük, rendben is van, ha egy jó viszonyunk van hozzá, de akkor maga az önbecsülés, aminek láttuk a hasznát, a jelentőségét, töredékes marad, és ez egészen természetes, hogy így lesz. Tehát ezért, ezért éppenséggel a fiatalabb életszakaszainkban milyen nagy jelentősége van annak, hogy egy szilárd önazonosságig eljussunk. Akkor itt az ödipális korszaknak is nagy jelentősége van, a serdülőkornak, az ifjúkornak, és a többi. Ehhez kapcsoltam, hogy milyen nagy jelentősége van például, hogy egy pont után éppenséggel a nagyon fontos szerepeink által is az önazonosságunk ki tud formálódni. Hogy apa leszek, hogy férj leszek, és hogy elkezdem magamat belehelyezni ezekbe a szerepekbe, és vállalom azt, ami ezzel a szereppel együtt jár. Azzal, hogy vállalom azt, hogy mit jelent, hogy apa vagyok, vagy barát vagyok… Valakinek a barátja, na az aztán… hát ha van valami, ami az önazonosságunkat tudja segíteni, az az, hogy barátai vagyunk néhány embernek, és lehet ránk számítani, és éjszaka föl lehet költeni, és sok mindent lehet. Egyszerűen azért, mert én a barátod vagyok. Amikor valakire lehet számítani, betölti ezt a szerepét, hogy ő tud egy igaz barát lenni. Ebben az önazonossága kezd megszilárdulni, egy része kidolgozódik, és ehhez természetes és valódi módon tud egy önbecsülés kapcsolódni. De látjátok, nem akarom unos untalan mondani, annyi mindent szeretnék hozni, hogy… na de egy töredékes önazonossághoz ugye töredékes önbecsülés társul jó esetben. Mert akkor legalább valamennyi társult, amihez tudott. Eszembe jutott az általános iskolás anyag a kémiai kötésekről. Úgy bevillant, hogyha nincsen önazonosság, akkor az önbecsülés nem tud mihez kötődni, nem tud mihez kapcsolódni. Na, rendben. (08:15)

Mondtam öt pontot. Gyik-gyik-gyik… gyorsan. De miért gyorsan? Azért, mert van újabb hat. Tehát nem időzhetünk már az elmúlt öt pontnál. Tehát belecsapunk majd az útba, elkezdjük nyomni a gázt. Ugye az ember igazán gyorsan megy az autópályán, sokszor a táblák elsuhannak ám gyorsabban, mint hogy el tudod olvasni. Ismerős az, amikor pont kéne egy táblát nézned, de a külső sávban egy kamion megy melletted. Na, ismerős? Most elkezdesz fékezni, akkor dudálnak rád a belső sávban, most akkor hogy…, akkor gyorsítasz, de mire eldöntötted, hogy gyorsítasz, a tábla csk-csk… és a visszapillantó tükörből csak a tábla hátulját látod. Ismerős ez? Ugye, tehát ha nagyon elkezdünk belecsapni, bizony lesz úgy, hogy én mondom… Meg állítólag egy előadás informatív részének kb. a 20%-a marad meg. Tehát az informatív résznek 20%-a. Tehát én azt mondom, hogy „Emlékeztek, erről beszéltünk…” és… lehet, hogy én emlékszem a legjobban arra, hogy erről beszéltünk, és akkor tudottnak tekintek valamit, ami öt emberből egynél tudott. A többiek csak emlékeznek rá, hogy volt valamiről szó, de hogy azzal úgy mi lehet, az elmélyült, vagy… Ugye ezért is van az, hogy picit mindig ismétlünk, hangolódunk, mert ez nem elmetorna itt 1 óra 15 percig, hogy minél gyorsabban tudok-e úgy beszélni, hogy azt még fölfogjátok. S akkor a végén jöhettek egy kis füzettel, és pecsételek, mint a gyerekeknek ugye a szentmisenaplót. Igen, jelen volt és végig, végig csinálta, végig, ezt most végig… Hát ez, ez nem, nem egy szellemi élsport, hogy képes vagyok-e követni valamit a fejemmel Na! (10:20)

1. Találkozás a sebeinkkel

Öt dologról beszéltünk. Hogy ahogyan éppenséggel az életünk során, de a sémákkal kapcsolatos megfontolásaink direkt módon vezetnek bele ebbe a világba, találkozni fogunk a saját sebeinkkel, amelyeket vagy meg tudunk gyógyítani, vagy nem, de fölismerjük, hogy sebzetten is tudunk másokat gyógyítani. Ez egy nagyon szép fölismerésünk lehet, ahogyan a sebeinkkel elkezdünk komolyabban foglalkozni. Nem érdemes az egész életünket a sebeink gyógyítgatására fordítani, mert közben kapunk még ötöt. Ugye, és még azt gondoljuk, hogy na éppen végeztünk, addigra prr, s akkor egyszer csak a koporsófedél… „Ne, ne, még nem vagyok kész!” És akkor, az utolsó pillanatban még a kisujjadra rányomják a koporsót, s azt mondod, hogy „Na ez, ez már túlzás!” Ugye, mondod a végén „Na ez, ez azért nem volt már benne a…” Tehát hogy tudunk sebekkel együtt élni, és gyógyítani másokat, javára lenni másoknak. De természetesen a teljesen gyógyítatlan, bennünk kontroll nélkül garázdálkodó sérüléseink nagy problémákat okoznak nekünk is, meg másoknak is. Tehát nem az a cél, hogy mindenképpen, mindenből meggyógyuljunk, ez lehetetlen is, de ugye hogy legalább tudjuk, hogy az van. (11:45)

Akkor ugye, hogy van… Ú, olyan… Idős nénikhez, bácsikhoz megyek, és van egy fölfekvésük. Hogy mennyire, hát akkor milyen óvatosan, és hogy úgy fekszik, és akkor gumipárna, és akkor dekubitusz matrac, és minden, minden azért, mert tudja, hogy ott van egy seb. S akkor… szóval… nem mindegy, hogy állandóan belefekszem-e, meg krr-krrr…, s akkor „Jé, itt a csontom!” Hát ez… Jó, tehát ez volt… Sebekkel fogunk találkozni, saját sebeinkkel fogunk találkozni kikerülhetetlenül, már most mondom, tehát ezért, ezért, ezért… hogy erre lehet számítani, egyszer csak ezekkel találkozunk. (12:30)

2. Találkozás hiányokkal


Hiányokkal fogunk találkozni. De közben arra is ráébredhetünk, hogy nem érdemes gyerekkori vagy fiatalkori, az eddigi életutunk során fölhalmozott hiányokat megpróbálni betölteni. Erre egy idő után rácsodálkozhatunk. Lehet, hogy még nem, akkor nyugodtan még csináld, még…, de előbb-utóbb érdemes erre rájönni. Azt mondhatnánk, hogy a mai napi hiányainkat a másik ember tudja töltögetni. Ez nagyon jó, hogy éppenséggel mondjuk a mai nap vágytam valamennyi szeretetre, és pont annyit kaptam is. Ebből a szempontból remélem, hogy élitek azt az életet, hogy van valamennyi szeretetre szükségetek, és egy nap többet is kaptok. Volt veletek ilyen? Nem egy akkora nagy szám. Szerintem nem, nem. Többet kapni egyik nap a másik után, mint amennyi éppen a mai napra kell, simán. Úgy és azt hó, hát nekem akkor itt van, van miből még adni is. (13:35)

De hogyha valaki azt tűzi ki célul – persze sokszor nem tudatos, de ezért beszélünk róla, hogy tudatos legyen – hogy a hiányokat, amiket hozunk valahonnan, betöltsük, akkor olyanok vagyunk, mint a feneketlen kút. A mai napra bőven elég szeretet egyszerűen átfolyik rajtunk, és mi még szárazabbnak érezzük magunkat. Ellehetetlenülten, nem szeret minket senki, tehát miért nem… ez nem elég nekem, és a többi. Tehát fogunk találkozni hiányokkal, és fölismerjük a hiányaink sajátos természetét. (14:05)

3. Találkozás vágyakkal

Fogunk találkozni vágyakkal, és akkor rácsodálkozhatunk arra, hogy nem érdemes minden vágyunk után szaladni, mert a vágyaink végtelenek. Kérdezzétek meg Buddhát, érdemes ennél a pontnál mindenképp vele ezt egy kicsit megbeszélni. Ő erről nagyon sokat tud mondani, nagyon. Tehát a vágyaink végtelenek, ezért, ezért megint csak, ahogy fejlődünk és növekszünk, mire tudunk rácsodálkozni? Mindig szinte csak a végét mondom, mert nem akarok hosszan időzni. Arra, hogy érdemes a legmélyebb vágyaink szerint élni. Hát ha a legmélyebb vágyaink szerint élünk, két dolog történik. A legmélyebb vágyaink szerinti élet egész jól elrendezi a többit, mert nagyon hosszú távú életcélokat sikerül általuk megfogalmazni. A másik pedig, hogy megkímél bennünket attól, hogy pillanatnyi, rendezetlen vágyak után rohangásszunk és kapkodjunk. Ha sarkosan akarnám mondani, hogy semmi mással ne törődjünk, mint a szorongásunkat enyhítsük valamilyen formában. (15:15)

Micsoda paradoxon ez! Ma reggel jutott ez eszembe. Micsoda paradoxon, hogy rengeteg pénzt költünk azért, hogy pillanatnyi szükségleteknek, pillanatnyi lelkiállapotnak, éppen pillanatnyi negatív érzéseknek, szorongásnak az enyhítése megtörténjen: eszegetünk, iszogatunk, ide megyünk, oda megyünk, boltba megyünk, körbenézünk, veszünk, eladunk, mit t’om én mit csinálunk, ezer dolgot csinálunk. Mennyi pénzt költünk el arra, hogy a pillanatnyi egyensúlyunkat megteremtsük, rengeteg pénzünkbe kerül. Jobb esetben pénzzel rengeteg számunkra fontos érzést és érzelmet vásárolunk. Hangulatokat veszünk rengeteg pénzért. Bemegyünk egy illusztris étterembe. Ugye nincs önbecsülés, tehát ezért illusztris étterembe kell menni. Hát ha van önbecsülés, elmegyek a talponállóba, és eszek egy jó hekket. De nincs önbecsülés, hiányában, dög drága étterembe kell ülnöd, hihetetlen drága cuccok között, jó drága kaját kell enned, s dobod ki a fenébe azt a sok pénzt. De ez nem érdekes, mert ennek az ellenpéldája az, ami megfogalmazódott ma bennem. És közben ugyanez az ember azt mondja „Önismereti csoport, mennyibe kerül? Na azt nem! Egy terápia annyi pénzért? Gazember mind, csak lopja a pénzem.” Ez megrendítő, megrendítő. Az a rengeteg pénz, amit a pillanatnyi szorongás enyhítésre kiadunk, és az a nálánál sokkal kevesebb pénz, amit meg nem fektetünk be magunkba, s az egészre nem is látunk rá, úúú! (Tehát vágyak. Ez a harmadik volt, ugye? Azután…) (17:10)

4. Szükségletek

Itt is… találkozni fogunk a szükségleteinkkel, fölismerjük, hogy „Igen, a férjemtől nem kapok meg mindent. Tehát eddig próbáltam úgy tenni, mintha igen, de most járok Pálferire, s amióta elmondta, hogy védettséget ad, és a hűséghez az is hozzátartozik, hogy nem beszél rólam semmi rosszat a hátam mögött, és… Hát nahát, ezt, ezt nem kapom meg.” Mi következik ebből? Ugye sokak az asztalra csapnak, mit t’om én, újabb káosz veszi kezdetét. De eljuthatunk oda, lépések, lépések, lépések, sok minden nem hagyható ki, hogy azt mondjuk „Aha, akkor normális, hogy a társam nem tud úgy szeretni, ahogy a szükségleteimben ez van, mert hogy egy ember. – De erről már sokat beszéltünk. – Tehát nem is várom tőle, hogy minden szükségletemre megfelelően tudjon válaszolni.” (18:10)

Ötödik… Hiány, vágy, szükséglet, seb… Látjátok, erről beszéltem 10 perccel ezelőtt. E rről beszéltem 10 perccel ezelőtt. „Miről?” Ez a jó kérdés! Péter, te! Köszönöm a demonstrációt! Nem t’om, ezt te direkt csináltad? „Direkt.” Te ilyen okos fiú vagy. Hú, hát nekem kéne egy nap, mire egy ilyenhez eljutok. Na, tehát az ötödik a sérelmeink voltak. (18:50)

5. Sérelmek

Érnek bennünket sérelmek az életutunk során, és akkor ahogyan belemegyünk a sémáinkon keresztül abba, hogy tulajdonképpen mi van velünk, hogy vagyunk, egyszer csak föltárul. „Anyám ezért sosem kért bocsánatot.” Elkezdesz körözni az anyád körül, úgy, úgy a sebedet mutogatod. „Látod, anya! (Körkörös kézmozgással mutogatja hatalmas "sebét" a szívén –szerk.) Ugye, és ez nem egy ilyen kasztanyetta, hanem csak próbálod mutatni, s az anyukád meg csak olyan, mint eddig. Ugye, s eddig se voltál jól, na de ez aztán beteszi a kaput. „Hát azért ez már fölháborító. Itt élek, 30 éves vagyok, 50 éves vagyok, 68 – hát hogy-hogy nem látja? Na most miért a sorozatról beszél? Anya!” (19:45)

Ugye, tehát ahogy elkezdjük végezni ezt a belső munkát, erről beszéltünk ugye. Az igazság szabaddá tesz. Áhá, de előtte boldogtalanok leszünk. Sarkos. De nem ott van a vége, hogy boldogtalanok leszünk, hanem úgy érezzük, hogy „Na ebbe most minek kellett belekezdeni?” Hogy eddigi is úgy sejtettem, hogy valami nincs rendjén, most még egy újabb pofont kapok azzal, hogy a sérelmemet nem ismerik el. Nem kérnek tőlem bocsánatot, nem rehabilitálnak. Nem mondják… Nem kérnek föl végre a megfelelő pozícióra. „Már nagyon ideje lenne, hogy méltó helyemre kerüljek. Jó, még egy kicsit várok, most egy perc, még van 43 perc, ha valakin keresztül jönne az üzenet, föltétlen szóljatok! Meg szabad szakítani az előadást is.” Tehát ezek a sérelmek. A végén eljutunk oda, jaj, fütyülünk arra, hogy ki, hogy, mikor kívülről mit… hogy nem azon múlik. (20:50) Hamvas Béla szokott eszembe jutni. Hát, egy, egy csoda, csoda-csoda. Azt mondja, egyszer volt egy ilyen mondata „Én mármost az életművemet az árokparton is megírom.” Ugye nem is járt tőle messze. Ugye az inotai hőerőműben volt raktáros, ugye a 125 diplomájával meg nyelvismeretével, meg minden csodájával. Ó, szóval… jó, ez az öt. Most mondanék hozzá még hatot, hogy mi az, ami várni fog ránk. (21:30)

Mi az, ami várni fog ránk? (további 6 pont)

6. Szenvedések

(De nem, a sorrend az nem fontos.) Szenvedésekkel fogunk találkozni. A sajátunkéval is, hát nagyon, amiket eddig sikerült elkerülni. Elkezdünk átmenni bizonyos szenvedéseken, amikre eddig úgy tekintettünk, hogy az életben maradásunk miatt jobb, ha elkerüljük őket. Ezen most elkezdünk belemenni, és hova jutunk el a végére? Sokak azért próbálják elkerülni azt a szenvedést, ami nem is kerülhető el, mert félnek attól, hogy beleragadnak, hogy végérvényesen ott maradnak. Tulajdonképpen egyszer már valami szenvedésből sikerült kimentenem magam. „Most önként menjek bele és a nyakamat a hurokba önként…? Eddig is valahogy elketyegett a verkli.” Vagyis rettenetes volna valamilyen szenvedésünkben ottmaradni, vagy ottrekedni. De milyen nagy dolog az, hogy egy szenvedésen átmegyünk. Vannak olyan… hogy is lehetne ezt mondani, tehát bizonyos fejlődés kizárólag a szenvedés árán történik meg bennünk. Ezt nem tudom másképp mondani. Tehát semmilyen más módon bizonyos fejlődés, érés nem történik meg. Tehát a szenvedést mással bizonyos kulcspontokon nem tudjuk pótolni. Ezt tudom rá mondani. De közben, a másik oldalon rettenetes, ha valaki ottreked a szenvedésben. (23:10)

Olyan szép a keresztény hitvilág, ahogy Jézusra vonatkozik, hogy „Nem engedted – már hogy az Isten – hogy a szented romlást lásson.” Nem engedted a holtak birodalmába, nem engedted, hogy… Nem, átment, de nem maradt ott. Tehát a szenvedéssel kapcsolatban ide tudunk eljutni, hogy át lehet rajta menni, és kérhetünk sok-sok segítséget, hogy ne maradjunk benne. Ha nem megyünk át, csak kikerüljük, bizonyos dolgok kimaradnak az életünkből, amikre szükségünk van. Na, itt megállnék egy fél szóra. (23:50) Emlékeztek, arról beszéltünk múltkor, hogy kétszeresen nehéz a helyzetünk felnőttként. Mert ahogy belemegyünk ebbe a belső munkába, akkor egyszerre szembesülünk azzal, hogy milyen fájdalmaink, gyógyulatlan sebeink, sérelmeink, hiányaink, vágyaink, szükségleteink és szenvedéseink vannak és voltak, és lesznek. Egyszerre elkezdjük a saját élettörténetünket is látni, és látni azt, hogy mi mit tettünk és mit okoztunk. Ez olyan terhet jelenthet sokak számára, hogy inkább az egészet hagyják. Inkább hogy „Na, ezt nem, nem!” Tehát már ahhoz is bátorság kell, hogy egyáltalán belefogjunk. De még a harmadik nehézséget nem is mondtam. (Bocsi. Vártam egy hetet. Most azon túl, hogy nem jutott eszembe.) (24:50)

A harmadik nehézség az, hogy ahogy ott vagyunk és látjuk, hogy most így egyszerűen mi mit nem kaptunk meg, és hogy mi mit nem adtunk meg, amit kellett volna, akkor egyszer csak fölismerjük azt, hogy tulajdonképpen bizonyos tulajdonságokra, értékekre, adottságokra, készségekre – körösztény kifejezéssel – erényekre volna szükségünk ahhoz, hogy éppen a jelen által fölismert nehézségeinkkel valamit tudjunk kezdeni. De mi a harmadik nehézség? Hogy éppen ezekkel nem rendelkezünk. Tehát menet közben azt is fölismerjük, hogy éppen azokkal az eszközökkel nem rendelkezünk, amelyek a fölismert nehézségeink orvoslásához szükségesek lennének. Hiszen ahogy föltártuk, hogy ez hiányzik, abból keveset kaptunk, az ilyen minta, olyan minta, ez azt is jelenti, hogy bizonyos készségek, adottságok nem állnak a rendelkezésünkre. Egy ideig ment az élet ezek nélkül, és végül olyan C-vitamin hiányos lettem, hogy (arca behorpad – szerk.) Ugye nem mész ki a napra, D-vitamin. Tehát valameddig megy, megy, megy, és egyszer csak puff! Tehát a harmadik nehézség ez, hogy nem egyszer… ugye, mikor elkezdjük, azt mondjuk. (26:10)

Mit mondott a kedves fiatal pár? „Megyünk Párizsba. – Nem t’om, pont oda… - Lyonba. – Nem, ezt miért, miért…?” S azt gondolják, hogy az a dolguk, hogy célba érjenek. Ez a naiv kezdés. Mert ahogyan megyünk, és észrevesszük ezt a harmadik jelenséget, rájövünk valamire, hogy utat kell csinálni. Eddig azt gondoltuk, hogy út az van, csak oda el kell jutni, és legrosszabb esetben az történik, hogy néha eltévedünk. Valójában ennél többről van szó. Mégpedig arról, hogy néha eltévedünk, ez a kisebbik baj. Sokszor miért is tévedünk el? Mert van egy pont, elfogy az út, és nem utat építünk, hanem azt mondjuk „Hát ezen a földúton nem megyek, inkább megyek a betonúton. Az nem oda vezet, de legalább beton.” Kirándultatok már úgy, hogy csak úgy? Ugye, és akkor van egy jól kidolgozott út, meg van egy olyan kicsi, úgy, úgy… Hát melyik úton mész? Hát bizony, a jobbikon. Az, hogy egyáltalán nem oda visz, az… később derül csak ki. Tehát a harmadik nehézség az, hogy (Júj, nagyon köszönöm, látom, hogy dolgozol rajta. Szerinted ez a mikrofonnak a…? Nem kéne ilyet csinálnia. Nem. Köszi. Odaadom neked.) (27:45)

Arra csodálkoztam most rá ebben a pillanatban, hogy miről beszéltünk? Hogy utat kell készíteni. Ugyanez történt most velünk. Ugye, hogy azt gondoljuk, hogy itt a mikrofon, itt van minden, és akkor csináljuk, s akkor jön egy pillanat, s nincsen mikrofon. Akkor meg kell állni, és jó, akkor most a mikrofonnal kell először valamit kezdeni. Szóval a harmadik… érzitek ennek a szépségét, vagy csak én, én vagyok ilyen gyagya? „Igen.” Ezt köszönöm, köszönöm, köszönöm szépen. Assz’em egy kicsit sokan jutottak be ma. Szóval, na… a harmadik nehézség tehát ez, hogy menet közben rájövünk, hogy éppenséggel azok az adottságok és készségek is a hiányaink listáján szerepelnek, amelyek ahhoz kellenének, hogy a jelen helyzetünkkel valamit érdemben tudjunk kezdeni. Ezért aztán látszólag elkezdünk megfenekleni, vagy elkezdünk picit vesztegelni, mert először neki kell állnunk hajót építeni, utat kövezni, mikrofont cserélni, és csak utána tudunk továbbmenni. Ezért is van, hogy sokan ezt a munkát már nem vállalják. Azt mondják „Na, hát ha nincs út, akkor kész, akkor én már ilyen vagyok.” Ugye, ezt így szoktuk kulturálisan kifejezni. „Én már ilyen vagyok. Most már vénségemre változzak meg?” Ismerős ez a mondat, ugye? Hát ragaszkodjunk akkor a sebeinkhez, úgy, két kézzel, foggal, körömmel, mint a Pluto kutya a csonthoz. S akkor szép… még majd rágravírozzuk a koporsóra is: „Ragaszkodott sérüléséhez. Született ekkor, meghalt akkor, nem nagyon élt.” Ó, tudok ilyen bíztatókat, ez most nagyon, nagyon, rajta vagyok. (30:00)

7. Ellentmondások

Nem csak szenvedésekkel fogunk találkozni, hanem ellentmondásokkal. Ellentétekkel, feszültségekkel, rettenetes dilemmákkal, kikerülhetetlenül. Mi az, ami szükséges az élethez? Ahhoz, hogy ne legyen túl sok szorongás, valahogy legyünk, próbáljuk az életet annyira enyhíteni, egyszerűsíteni, hogy egész jól eltájékozódjunk. De ahogy elkezdünk belül dolgozni, rettenetes dilemmák kerülnek a fölszínre, és úgy érezzük, hogy ezek az ellentétek, ellentmondások szétfeszítenek minket, tönkre tesznek bennünket. (30:40)

Gondolkodtam, hogy példát mondani, vagy valami… (Egészségedre!) és az jutott eszembe, hogy milyen érdekes például az a dilemma, amit én minden alkalommal itt megélek. Sokfélék vagyunk, és vagytok olyanok, akik azt mondják, hogy „Egész tűrhető…” Na, aki azt mondja, hogy nem, az nincs itt, de hogy… „Egész tűrhető, de szóval az, hogy pap létére Jézusról nem esik szó, szentírásból nem idéz, egyházát nem dicséri, egy pici Üdvözlégy Mária nem hangzik el, szóval azért ez…, azért ez így kevés, ez kevés. Mond egy-két olyat, amiért úgy ezt el…, hagyján, de sokkal hitelt érdemlőbb lenne, hogyha ezt tisztességesen vállalná végre, hogy pap. Ne ugráljon már itt farmernadrágban, vegyen fekete nadrágot, rendesen.” Ez a dilemma egyik fele. Ugye a másik fele: „Végre egy pap, aki nem ilyen fekete gatya, síri arc, és a megszokott klisék. Jaj, hát ezért érdemes ide jönni! Nekem elkezd itt… következő alkalommal itt se vagyok. Hát ezért jövök ide, mert nem ezeket mondja.” Ez egy dilemma, ami ott van sokszor köztetek, akár bennetek, de hogy bennem itt van, az tuti. Ugye kiállok ide, és ez a dilemma feszít. „Nem látszik.” Ez kedves. Még, még, ide, ide! Hát hogyne feszítene. Jövök-megyek, most ebből, ebből itt annyit, ezt hogy… tehát ahogyan megpróbálunk menni a dolgok mélyére, velejére, forrásához, a dilemmák, ellentétek feszültsége sokszor elviselhetetlennek tűnnek majd. (32:45)

Föladjuk a leegyszerűsítését az életnek. „Nekem igazam van, te hülye vagy.” Ugye így ez feszültségmentes élet. Az más kérdés, hogy szép lassan nem lesz már kit fölhívni. Tehát nincs már értelme a mobiltelefonnak, ugye, mert már nincs barátod senki. Na, tehát ugye ezt úgy lehetne mondani, hogy a bennünk lévő ellentétek, feszültségek, ellentmondások egészen az elviselhetetlenség határáig szoktak fokozódni. Így, így, így. De ez szükséges is. Mert ha nem volnának annyira elviselhetetlenek, nem vennénk észre, hogy van egy kiút. Hogy lehetséges az ellentéteknek, az ellentmondásoknak valamiféle felülmúlása. Tehát éppenséggel szükséges az ellentéteknek ez az ellehetetlenítő feszültsége bennünk. (33:40)

Ez a történet… tudom, hogy ismeritek, de most… jaj, ne legyetek már annyira okosak, hogy ne mondhassam el. Tudjátok, valaki üdvözül, ott van Szent Péter előtt, és azt mondja Szent Péter „Jaj, de örülök, hogy itt vagy!” (Most nem csinálta, ilyenkor csinálta a másik.) „Jaj, de örülök, hogy itt vagy! Te tudod, ha az életed során gyűjtöttél 100 pontot, már nyitom is neked a mennyország ajtaját.” (Ugye ismeritek? „Nem.” Te kedves vagy, te ezt direkt kedvesen, csak úgy csinálod, mintha nem ismernéd, ugye? De édes vagy! Gyere máskor is. Na, szóval, ugye, és akkor…) Föllelkesedik az illető, azt mondja „Itt vagyok már Szent Péter, itt van mármost a mennyország ajtaja, tulajdonképpen csak 100 pontot… sitty-sutty, lerakjuk, aztán megyek is az örök élet, üdvösségre. Hát minden nap ott voltam vasárnap a misén. – Jaj (mondja Szent Péter) 1 pont. – Hát időről időre gyóntam is. – Még 1 pont. – Hát-dö-dö-dö-dö… néha elmentem lelkigyakorlatra. – Ó, ez derék, újabb 1 pont.” Na, és ez így megy tovább, és akkor a 14-diknél a feszültség elviselhetetlenné válik. Akkor még gondol egy… valószínű, hogy megvan, hogy hogyan… „Voltam Rómában a sírodnál. (Ugye, ez hátha… Péter egy picit elpironkodja magát, hogy de hát, hát…) – Azért ez 1 pont.” Ugye, és itt akkor krrr. Akkor fölkiált az égre, hogy „Istenem! Hát én a magam erejéből ide nem jutok be!” S akkor Szent Péter azt mondja: „87 pont, parancsoljál!” (35:35)

Ennél jobban nem tudom elmondani azt, hogy amikor merjük ezeket a dilemmákat, feszültségeket, ellentéteket egészen az elviselhetetlenség határáig hordozni, akkor egyszer csak kinyílik valami. Egyszer csak valami – általában fölfelé. Kivéve, hogyha hason alszol, mert… de ez csak a pozíciód miatt van. Akkor már az is fönn van. Jaj, látjátok, ez is itt, mindig…, szóval, igen, hát…, na jól van. Ez volt a hetedik. Azért mondogatom magamnak, hogy minden eszembe jusson. Van jegyzetem, tehát bele tudnék nézni. Jó, következő. Tehát volt a szenvedés, volt az ellentmondás, háhá, következő! (36:35)

8. Hibáim

Hibák. az nem a hiányaim, a hibáink. (Akár így is mondhatnám, ha valakinek ez mond valamit, hogy a bűneink, a bűneink.) Előbb-utóbb, ahogy elkezdünk befelé menni, hogy fejlődjünk, növekedjünk, jól legyünk, elégedetten egy társkapcsolatban, tartósan – ugye ez a nagy körünk – egyszer csak a saját bűneink elkezdenek bekopogtatni, a hibáink. Végigmegyünk egy úton, sokszor 1 év, 5 év, akármennyi, s a végén valami ilyesmi vár ránk, hogy „Haj, de jó, hogy van megbocsájtás! De jó, hogy ez létezik!” Létezik olyan, hogy irgalom. Na, eddig ez a szó nem sokat jelentett. Hát nem is volt mire, hogy jelentsen, mert nem merted elővenni az életednek azt a részét, amire az irgalom a válasz. Mikor valaki az életének azt a részét is meri elővenni, akkor aztán megtanulja becsülni az irgalmat. „De jó, hogy ez is van!” Mert erre semmi más nem lesz orvosság, csak ez. Ezt nem lehet kidumálni, meg „De, így akartam…” (37:45)

Tudjátok, gyóntató papként a legfárasztóbb, mikor magyarázod. Légyszi’ ne! Tehát ha nálam, akkor ezt ne! Ezt most így előre, használati utasítás. De tényleg, tényleg, tényleg. Hogy „Így volt, na, de atya.” És mikor elhangzik az a fél mondat, hogy „Hát nem volt más választásom.” akkor nagyon vigyázz, mert ez az a pont, ahol a kontrollvesztés határáig szoktam sodródni. A 8. dolog, amivel törvényszerűen találkozunk, ha elkezdünk komolyan kezdeni magunkkal, a saját hibáink. (Következő…) (38:30)

9. A hiányosságaink

Erre már tetten utalást. Pontosan azok az eszközök hiányoznak, amelyek ahhoz kellenének, hogy valamit kezdjünk magunkkal – tehát utat kell építeni. A hiányosságainkba beletartozik tulajdonképpen annak a fölismerése, hogy tökéletlenek vagyunk. Hova jutunk el a legvégén? Hogy valami olyasmit mondunk, hogy „Azt hiszem, tökéletlenül is értékes vagyok, tökéletlenül is szerethető vagyok.” Hogy a szerethetőségnek, az értékességnek nem ára a tökéletesség. Nem kell azt megfizetni érte, hogy… (Jó, következő.) (39:15)

10. Veszteségek


Ezt még így külön nem említettük. Veszteségek. Carl Gustav Jung nagyon cskgg-gg így beszél, azt mondja „Hát azok, akik bizonyos szükséges veszteségeket meg akartak úszni, szükségtelen veszteségekkel kell, hogy éljenek.” Hmm-hmm-hmm. Elég ilyen ízelős mondat. (39:45)

Megint egy pici kitekintés. Érdekes módon – most így mondom, aztán legföljebb nem tudunk vele mit kezdeni – a megváltásba be van építve a szenvedés és a veszteség, még pedig azon a módon, hogy a probléma, a veszteség és a szenvedés a megoldás része. Így is mondhatnám, hogy a probléma, a nehézség a megoldás része lett. Tehát nem kikerülnünk kell, mert a megoldás részévé vált. Ugye Jézus szenved, a szenvedést nem kellett kikerülni, de a szenvedés a megoldás része lett. Az ellentétek elviselhetetlen feszültsége bennünk a megoldás része lett. A hiányaink fölismerése a megoldás része lett. Rendben van ez? Mind a 11 pontra, mert a 11-dik az egyszerűen így nevezhető, hogy… (40:55)

11. Probléma


Amikor elkezdünk befelé dolgozni, akkor olyan problémákig jutunk el, amelyeket eddig nem is láttunk. „Most akkor beszélnem kéne az apámmal?” Ugye, amíg nem kezdtünk bele egy munkába „Ó, nem állok vele szóba 5 éve, és igazam is van.” Nem volt probléma. „Ez így rendben van.” Elkezdünk belül dolgozni: „Most akkor valahogy meg kéne próbálni vele kibékülni? Hát ezt… na ezt nem akarom.” A probléma is a megoldás része lett. (41:35)

Tehát mind a 11 dolog, amivel majd találkozunk, és amitől annyira fázunk, és amit a magunk módján szerettünk volna elkerülni, végső fölismerésként ráébredünk, hogy a megoldás részei, és nem azzal szemben vannak. Nem valami olyasmi, amit ha elég ügyesek lettünk volna, megúszhattuk volna. A tökéletlenséget nem lehet megúszni, sem a hibákat, sem a hiányokat, sem a veszteségeket, sem a szenvedést, sem azokat a betöltetlen szükségleteinket. Ezeket egyikből, egyiket sem lehet megúszni. A kérdés: hogyan tud a megoldás része lenni? Hát, de ez csak a vége. Menet közben teljesen be tud sötétedni. „Mit, mi volt itt a harmadik alkalommal? Nem emlékszem semmire. De a mikrofonra igen, az, az, a mikrofon az, a mikrofon.” Ugye, ennyi fog maradni egy év múlva. Jó. Na most. (42:45)

Emlékeztek, arról beszéltem még, és ebbe bele is kezdtem, csak gondoltam, hogy egy árnyaltabb, finomabb fölbontású térképet nézhetnénk meg, mielőtt elindulunk, ezért az 5 pontból lett 11, hogy ha ebben a belső munkálkodásunkban, amit a sémákon keresztül végzünk el, szeretnénk – így mondom – növekedni, akkor valamiféle teljességlátásra lesz szükségünk. Eljutni valamiféle teljességre, így is, így is valamiféle teljességre, vagy legalábbis szembesülni azzal, hogy hol nem teljes az életünk. Akkor így beszéltem erről – emlékeztek, ez volt az első – hogy a személyiség összes dimenzióját, összes-összes részét, összes-összes alkotóelemét elkezdjük számításba venni. Hogy van olyan, hogy tudatos és nem tudatos, érzések, gondolatok, intuíció és tapasztalás, van személyes és kollektív tudattalan. Hogy a személyiségem valamiképpen őrzi az egész emberiség történetét, nem csak a személyes történetemet, hogy a személyiségben őrzöm a családtörténetemet, hogy a személyiségemben őrzöm az összes számomra fontos személyt. A személyiség összes dimenziója egyszer csak, egyszer csak meg tud jelenni, és rájövünk, hogy hol vagyunk egyoldalúak, illetve hogy bizonyos dimenziók mennyire hihetetlenül kimunkálatlanok. Hogy valaki mindig csak intuitív módon próbálja a valóságot megragadni, de nem ül le körzővel, vonalzóval, számológéppel valamit megmérni. Ugye, ő mindig csak úgy… (44:50)

Éppen néztem, National Geographic, légi katasztrófák. Nagyon, hát érdekes, érdekes. Az oknyomozás érdekel nagyon, amikor fölfejtődik valami. A mai adásban kicserélik a repülőgép ablakát, aki kb. 8000 méter magasságban puff, kirepül. A pilóta kiszívódik a repülőből, és rátapad a repülő orrára. Ezt képzeljétek el! 8000 méter magasban, mínusz 17 fok. A másodpilóta úgy hozza le a gépet, hogy a pilóta kívül rátapadva, az első pilóta a gép orrára. De tényleg, ez látszik, ez annyira furcsa, hogy ezen derültök, hogy na ne, ne már. De, és ketten fogják a lábát, hogy a túlnyomás ne repítse őt ki. Képzeljétek el, 5 hónap múlva ez a pilóta megint repül. Hát azt mondják, hogy másodperceken múlt az élete, sokkot kapott, elájult, lefagyott, gondolhatjátok. Hát képzeljétek el, megy 800 km/h-val. Milyen menetszél van mínusz 17-ben? Kicsit sok, ugye, azért ez már nem pite. Na, miért akarom ezt mondani? Mert a kutatás mit derítet ki? Hogy a szerelő kivette a régi csavart, és szemmértékkel megnézte az újat. Azt mondta „Ez ugyanolyan.” Eredmény: nem volt ugyanolyan. Ugye ez körülbelül ilyesmi, hogy ha valaki mindig az intuícióval dolgozik, úgy ránézek, úgy távolról, attól függ mennyire jó a szemem. Itt most jól látom, tikk, egy századmilliméterrel volt kisebb, csakhogy az összes. Az, hogy egy századmilliméterrel kisebb volt mind a 90 csavar, az elég volt ahhoz, hogy pkkk, elpukkanjon. Ugye ez az, amikor például amikor valaki csak intuícióval közelít. S akkor kiderült, hogy nem tudnák a szerelési munkákat befejezni időre akkor, ha mérnének. Ezért nem mérnek, hanem tik-tik-tik-tik. (47:35)

Az életben is így van. Ha mindig csak arra hagyatkozunk, sosem élünk, mindig csak úgy eresszük el a lovakat, majd lesz valahogy, hát néha aztán lesz. De a másik, amikor valaki „Nézzük is, meg vannak-e a lábaim? Egy-kettő-három-négy… mar, fej, nyak…” Ugye hát így meg mikor fogsz lovagolni?(48:05)

A teljesség dimenziói
1. A spirituális dimenzió

A személyiség része a spirituális dimenzió. Egy gyönyörű történetet ír Őri Géza. Utazik a tengeren egy hajóval, és az utasok örömmel veszik észre, hogy egy delfincsapat közelítette meg a hajót. Hát ezt nagyon élvezik, a delfinek tig-dig-dig, dig-dig-dig, tehát tök jópofa, és fogják, és elkezdik a delfineket kvázi etetni. Kidobálnak nekik kenyeret, ételt, ilyen tésztákat. Mit látnak? Hogy a delfinek fogják, és milyen édesen játszanak vele, hogy aláúsznak, kidobják a kenyérdarabot, akkor akkor az el…, akkor megint ki, és akkor „Áááá, milyen szép ez az út, a kenyerek, a kenyérrel játszanak a delfinek.” Igen ám, csak van valaki, aki azt mondja, hogy „A delfin nem játszik a kenyérrel, hanem azt hiszi, hogy él.” Amikor elkezd süllyedni, a delfin élettapasztalata a következő. Az élelem a vízből van. A levegő a víz felettről. Tehát meg akarja menteni. Kipöcköli a levegőre, hogy kapjon levegőt. (49:35)

Ez egy olyan gyönyörű kép az életünkre. Néha benne vagyunk, az olyan, mint amikor a delfin benne van a vízben. Eszünk, táplálkozunk, minden. De a levegő az akkor van, ha kidugjuk az orrunkat a vízből. (sóhajtás – szerk.) Ez a spiritualitás. S akkor megyünk vissza. Azzal a levegővel ott sok mindent… de ott akkor eszünk, szenvedünk, s néha kijövünk. Ez a vízből való kijövetel ez az, amit a 11 pont végére tettem. S akkor végül rájövünk arra, hogy megéljük azt, hogy…, fölismerjük azt, hogy… Ez az, amikor a delfin kijön a vízből. De aztán a delfin is visszamegy, és mi is visszamegyünk, és nem tudunk mindig spirituális emelkedettségünkben élni, hanem néha mi is alámerülünk, akkor szenvedünk, akkor hiányzik, akkor konfliktusaink vannak, akkor problémázunk. (Egészségedre!) Néha trüsszentünk, néha nem, és akkor… szóval, hát, úgy vagyunk, mint a delfinek. (50:50)

2. A kapcsolataink dimenziója

A teljesség 2. dimenziója, az összes kapcsolatunk. Rögtön, hogy miért olyan fontos – amikor elkezdjük ezt a belső munkát – a kapcsolatokat is számításba venni. Például kezdő segítők hihetetlenül képesek arra, hogy kizárólag az egyes embert és a személyiségét lássák. Akkor például van egy fiatal nő, aki nem lázadt otthon. Apukáját mindig tisztelte, fölnézett rá, ő mindig jó kislány volt. Most harmincvalahány éves, tehát nagyon fiatal, és elérkezik a személyiségfejlődésének ehhez a szakaszához. Ez most már kikerülhetetlenül bekopog, mert nem tudna tovább fejlődni, ha mindig megmaradna a tekintélytiszteletnek ebben a gyermeki szakaszában. „Tulajdonképpen félek a férjemtől.” S akkor elmegy, mondjuk segítséget kér, és van egy kezdő segítő. A kezdő segítő megorrolja „Ohó, látom én, miről van itt szó. Lázadni kell!” Ez kimaradt a személyiségfejlődésből, itt a… tényleg hát, joggal mondhatná, csaphatna az asztalra… és jól besegíti őt, hogy hogyan tudja most megélni a személyiségfejlődésének ezt az elmaradt állomását. Ez remek akkor, ha közben segítőként tudom, hogy éppenséggel egy feleséggel dolgozom, egy anyával. Tehát hogy őneki kapcsolatai vannak. Lehetséges, hogy az lesz az eredmény, hogy ő a személyiségfejlődésnek valóban ezt a kihagyott lépését most megcsinálta, csak a házassága tönkrement. H-hm. h-hm, h-hm. (53:10)

Tehát nem a problémán kell segíteni, hanem az emberen. Nem a problémával kezdünk valamit, hanem az embernek segítünk segíteni. Ő pedig kapcsolatokban él. Tehát azt is állandóan fontos mérlegelnünk, és ezt is állandóan témává tenni, hogy most milyen mértékben, hogyan kell hiányokkal dolgozni, sebekkel, késztetésekkel, elmaradt dolgokkal. Mert sokszor lesz kis nyereségünk, és nagy veszteségünk, ha nem vesszük számításba, hogy nem csak az egyes ember és az ő személyiségfejlődése létezik, főleg ilyen leszűkített módon, hanem hogy kapcsolatokban van. Ezért orrolnak nagyon sokan egyébként a lélektanra, mert azt mondják, hogy nagyon sok segítő leszűkítve tekinti az embert, kizárólag az egyes embert látja, és annak a személyiségével foglalkozik. Óriási sikernek tartja, hogyha abban történik valami fejlődés, de azt az összefüggést, amiben él az a valaki, nem látja eléggé világosan, vagy elég fontosnak nem tartja. De ez még hagyján, mondanám a… ugye mindig van még egy csavar. Na, ha ennyi volna, jó is lenne, de nem csak ennyi van, hanem. (54:30)

Sokan azt is mondják, hogy „Sajnos elmentem párterápiára, és végül elváltunk.” Ugye sokat ezt is mondják „Na…” Mert még amikor párokkal dolgozik valaki, az a munka nem tud nem valamiféleképpen személyiségfejlesztő hatású lenni. Valamiképpen az lesz, hát különben ugye azt akarjuk, hogy valami változás történjen, akkor valami változni fog. Hát föltehetően valaki egy-két évig dolgozik egy kapcsolaton, a kapcsolaton dolgozik, de hát nyilván az hatni fog rá. Az első lépés, az első természetes lépés, vagy inkább következmény mi szokott lenni? Kikerülhetetlenül ez megtörténik. Hogy jobban magunkra ébredünk. Tehát nagyon gyakran minden célom az, hogy a párt segítsem, de kikerülhetetlen lesz majd az ő személyiségének egy valamiféle fejlődése, valami… elkezd jobban magára találni. Amikor jobban magára talál, ez csak egy lépés. Ez nem azt jelenti, hogy ú, akkor mindent föl kell rúgni, hanem, hanem „Na, működik, amit csinálunk.” Most jobban magára talált, de ez a jobban magára találás sokszor „Hát akkor most mi szükségem rád? Ez egy nem jó kapcsolat, akkor ezt minek tovább húzni? Most, hogy kezdek magamra találni, minek is vagyok ebben benne? Most, hogy kezdek megerősödni, dolgokra rálátni, hát majd bolond leszek ezt így folytatni.” (56:00)

Ez megint a segítésnek egy gyerekbetegsége. Amikor, mert az, hogy aki segítséget kér, ezt nem tudja, az rendben van, mert – most mondjuk így – neked ezt nem kell tudnod. A segítőnek viszont igen. Ezért aztán, ahogy a személyiségfejlődésünk megy, éppenséggel még akkor is, hogyha ezt egy kapcsolat érdekében tettük, még akkor is törvényszerű, hogy megtörténhet valamennyi eltávolodás, valamennyi magamra ébredés és eszmélés. Hát hogy tudok magamra ébredni, és eszmélni? Úgy, hogy egy kicsit határozottabb határt húzok, ugye. „Na nem, ez, ez nem, eddig, eddig ezt, ezt ne mondd. Nem, én itt vagyok, én így vagyok, én ezt így látom.” Ezért – ez majd a harmadik pont lesz, nem akarok előre szaladni – van… ezt nem is mondom. Szóval kapcsolatok. A kapcsolatok, és akkor… (Jaj, most csak megy az idő, nem t’om, ez, ez… hogy ez… Azon vívódok, most megint egy feszültséget élek át, hogy ezt most már tudjátok, vagy ezt most mondjam, vagy ne mondjam, vagy már unjátok, vagy mit tudom én, hogy van?) (57:10)

A kapcsolatokhoz mi minden hozzátartozik. Az életutunk összes kapcsolata. Meghalt személyekkel való kapcsolatunk. Az előző nemzedékekhez fűződő kapcsolatunk. Transzgenerációs örökségek. Hát az hozzátartozik a kapcsolati világunkhoz. Olyanok hatnak ránk, akiket nem is ismertünk. Tehát amikor az összes kapcsolatról beszélek, az… leülök, hogy ki is jut eszembe, vagy ki van benne a… névjegyzékemben. Az nem az összes kapcsolatod, akik benne vannak a névjegyzékedben, mert például az exeket valószínű már régen kitörölted. Már csak a következő miatt is. És most nem az a cél, hogy beírd megint őket, csak hogy tudd, hogy kikerülhetetlenül ott vannak. Ugye ez is… de sokat nem beszélünk erről, hogy régen az úgy volt, hogy ugye hát mi is kicsit ebben a naivitásban, hogy hát akkor szülő kapcsolat, és akkor valahogy a szülő kapcsolatot, az örökséget elrendezzük, és akkor na, jön a társkapcsolati rész. Höhö! Hát már a legtöbben 2-3-4-5-6 komoly kapcsolaton túl vannak, mire valaki mellett megállnak. Hát azok ugyanolyan kapcsolatok, ugyanúgy értékekkel, csodás dolgokkal és sebekkel. Tehát tulajdonképpen nem is csak az eredeti családból hozott dolgok vannak nálunk, amikor élünk már valakivel, akivel szeretnénk tartósan, hanem az összes előző kapcsolatunk is itt van. Nem egyszer azok a társkapcsolatot még jobban is meghatározhatják, mint a családi örökség. (58:55)

Hát az összes kapcsolatunk, jövőre vonatkozó kapcsolataink, hát az is meghatározó. Még meg sem született, de számít. Egy unoka, számít. A nagypapám hat hónappal azelőtt halt meg, hogy megszülettem volna. A családi legendáriumban szinte a legfontosabb üzenet a nagypapámról, akit sosem láttam, és aki engem sosem látott, az volt, hogy várta, hogy megszülessek. Hát milyen érdekes ez, hogy van a nagypapámmal egy kapcsolatom, kölcsönösen nem találkoztunk, de ő várt engem, én meg nagyon hálás vagyok érte, hogy ő várt engem. Egész rendkívüli, kivételes kapcsolat, hogy tudok egy embert, aki tuti, hogy várt engem. És hogyha belegondolok, neki fájt, hogy nem láthatott engem, az még inkább…. Ó, fájt, hát akkor vagyok valaki. Hogy azért az, hogy valakinek fáj, ha én nem vagyok? Hogy ezt azzal a nagyapámmal kapcsolatban őrzöm magamban, akivel sosem találkoztam. Hahh! Jó, tehát az összes kapcsolat. (60:05)

A kapcsolatokhoz nem csak a kétszemélyes dolgok tartoznak hozz, hanem a kapcsolatrendszerek. Családi kapcsolatrendszer, közösségek, osztályok, intézmények, a hazánk – a kapcsolatrendszerhez ez is hozzátartozik. Egyházunk, egyházunk a teljes örökséggel, mmm, van árnyéka, van színe. Jó, ez a kapcsolataink. Nem, nem, nem akar… hát… de hogy ez is egy sokkal tágabb világ, és látjuk, hogyha a kettőt egyben látjuk, ha-ha, máris azért egy elég finom árnyalt rendszerhez jutottunk, pedig ez még csak kettő, jön a harmadik. (60:50)

3. A folyamat dimenziója

Az életet, a személyiségfejlődést a maga folyamatosságában látjuk. Mindennek van egy folyamata, egy íve. Egy dinamikus folyamat és ív az egész életünk. Mi hajlamosak vagyunk – hogy tudjunk magunkkal valamit kezdeni – pillanatfelvételeket készíteni. „Amikor apám kiabált velem.” S akkor ezzel dolgozunk. „Amikor rám csapta a gyerek az ajtót.” Ezek pillanatfölvételek, de az életünk állandó folyamatban levés. Ez a harmadik, mikor valaki nem látja, hogy az, ami éppen most van, az egy folyamatnak a része is. (61:30)

Ha valaki nem látja az életnek a folyamat jellegét, akkor ugyanúgy el tud akadni ebben a belső munkában, mint ha az első kettőt nem látja tisztességesen. Érvényes a segítőre is. Mondok egyszerű példákat. Ha tudom, hogy az életnek folyamat jellege van – kikerülhetetlenül, legfeljebb én kikockázok azért, hogy valamit jobban megnézzek – akkor például a megbocsájtás folyamatában a harag elfogadható lesz. Amikor haragszom valakire, az elfogadható lesz, mert az a folyamatnak a része. Mikor elköltözöm otthonról, s az édesanyám sír… Ugye érdekes ám, én látom a szülőket, miközben esketek. Jó, hogy a pár nem látja őket, meg vannak ettől kímélve. Szokták mondani párok, hogy olyan nem jó, hogy háttal ülünk – de, jó. Én mán ezt tudom, jó. Tudjátok, mikor kezdő pap voltam, arra gondoltam, hogy valahogy rám dühösek. Ugye, hát kissé énközpontú megközelítése volt az esküvőnek. Mármost rájöttem, hogy dehogy rám dühösek. Majd megpusztulnak. „Viszik a lányom! Pont ezzel a pasival. S ez a pap meg itt lelkesedik, itt, itt… sz’al ki tudnám tekerni a nyakát. – Az én egyetlen kicsi fiam. Énszerintem jobbat érdemelt volna, legalább egy számmal jobbat. Nem, tényleg, nem lennék nagy igényű, egy…” Ugye ezek a természetes veszteségek. Most ha valaki azt mondja, hogy „Hát de nem okozhatok fájdalmat anyának azzal, hogy elköltözök.” akkor azt a fájdalmat, amit az elköltözés vált ki, nem látja egy folyamat részének. Hát ha az egy folyamat része, „Ó, anya, túl leszel rajta.” Hát a legtöbb anya túl van rajta. Legföljebb aztán elkezd anyóskodni. Az azt jelenti, hogy még sincs teljesen túl rajta. (63:40)

Ha látjuk az életnek a folyamat jellegét, óriási jelentősége van például, hogy minden életszakasznak megvan a maga jelentősége, külön jelentősége. Hát de hányan vannak – remélem, ti nem (De közben nézem az órát.) – hogy tulajdonképpen elég, ha a gyerek mondjuk hatévesen tanul meg olvasni. „A gyereknek elég, nem az én gyerekemnek. Mert A gyereknek igen. (innentől suttogva – szerk.) Az a jó, hogy a többiek úgy tudják, hogy elég csak hatévesen elkezdeni olvasni. Ezért ők, kis buták, lemaradnak. De a mieink már oviba úgy mennek, tud számolni. Stikába’! Ismeri a bötveket, az összes magyar bötvet.” (64:55)

Rettenet, amikor nem adjuk meg minden életszakasznak a maga méltóságát. Hát hadd játsszon a kis Mirr-Murral, nem kell neki németül tudni számolni 4 évesen. Játsszon a Mirr-Murral. Éppenséggel mikor valamit át akarunk lépni, túlhaladni, valamit megerőszakolunk, hogy ne, ő már előbb tudja… sokszoros veszteségként jön ki a végén. Egyoldalúságként, elveti gyerekkorként, szóval olyan az életnek ez a bölcsessége, ez már a hatodik pont (Hatodik pont? Majd a negyedik lesz, nem is mondom, hogy mi.) hogy egy folyamat. Hogy megengedhetjük a gyerekünknek, hogy gyerek legyen. Aztán a serdülőnek megengedhetjük, hogy serdülő legyen. (65:50)

Jött hozzám egy anyuka, azt mondja „Jaj, te Feri, olyan jót mondott nekem egy segítő. – Na nem én voltam. – Olyan jót mondott. Azt mondta <<Figyelj, a serdülő gyereked ugyanazt csinálja, mint amikor magzat volt, csak nem belülről rugdos, hanem kívülről.>> Ja, ennyi?” Igen, ennyi. „Ja, hát akkor rugdosson. Hát azzal sem volt semmi baj, hogy belülről rugdosott, hát kicsi volt neki a hely.” Azért rugdosott ugye, hát kereste, hogy hol a vége. Ez normális is, mert ha csak úgy ült volna, mikor „gyün” ki, hogy „gyün” ki? Hát kicsit már azért edzett rá. A serdülő ugye megismétli a személyiségfejlesztés fázisait, most kívülről rugdos. Mert kell neki a tér, a saját világába meg akar születni. Hát te vagy pont útban, hát világos, mert te vagy… Hát ki más? Hát az ismeretlen katona nincs neki útban, te… (66:55)

Azután most végignézhetjük, olvassatok Ericksont, hogy az élet fázisai. Mindennek meg van a maga jelentősége. Ha valaki valamit kihagy, az később akkor egy teherként a kimaradt személyiségfejlődési lépések – most így mondom, ilyen egyszerűen – megbosszulják magukat, teherként nehezednek aztán ránk. De ez is ugyanígy, hogy most, amikor… most 60 évesen problémás, ha úgy élek, mint 20 évesen. Tehát 20 évesen nem problémás úgy élni, mint amikor 20 éves vagyok, de 60 évesen az problémás. De viszont is, hát 20 évesen ne akarj már bölcs lenni – ez a vesszőparipám. (67:40)

Milyen, mikor van egy kissrác, érettebb, mint a korosztálya, s akkor mindenki elkezdi ezt pumpálni, hogy „Híí, micsoda… megint milyen jót mondott! Hát írni kéne ezeket az aranyköpéseit!” És akkor csinálunk belőle egy ilyen kis professzort, egy kis okostojást. Első fázisban kinő a környezetéből, s utána lemarad. Ez szokott történni. Először csodájára járnak, és aztán meg… jobb esetben valamiben tovább tudja vinni ezt az erőltetett menetet, a személyiségének, az életének más részeiben pedig lemarad. Az még a jobbik, hogy valamennyire az életében legalább egy csíkon valahogy előre tudott lépni. (68:30)

Óriási jelentősége van folyamatokban látni és gondolkodni. Hogy amikor szerelmes leszel, normális, ha idealizálod a társad. 20 év múlva már problémás. Az első 2 évben nagyon rendjén való, hogy az összes szép, valódi, nagyszerű értékből készítesz róla egy képet, s azt mondod „Én vagyok a legszerencsésebb nő a világon. Én ezt, ezt…” 7 év múlva, amikor összetörik ez a kép, és ugye a negatív mozaikokból alkotsz egy képet a társadról „Hogy nem vettem észre, hogy lusta is!” És végül az „is” kerül ki. És ha nem folyamatban látsz, akkor azt mondod „Hát most mutatkozik meg a valódi énje. Hinnye! Most, itt a valódi énje, na most, most derült ki, hogy kihez mentem hozzá, hát de ostoba vagyok! Gyorsan orvosoljuk ezt a problémát.” De ez egy folyamat, s majd ez a negatív kép is összetörik, és akkor jön egy reális kép. Hát már akinél jön. (69:50)

Az életnek ez a folyamat jellege hihetetlen, hihetetlen jelentőségű. Nagyon, hogy lássuk pillanatszerűen, most ez van, vagy így van, vagy ez. Ha valaki mindig a pillanatnyi egyensúlyával foglalkozik, akkor a hosszú távú egyensúlyát bombabiztosan elveszti. Ez azt jelenti, ha folyamatokat látunk, hogy tudunk – megint a vesszőparipáim jönnek elő – célokat kitűzünk. Nem csak pillanatnyi cél, ma este élvezzem az életet, hát jól van, hanem tik-tik-tik-tik. De rendben van ez, ugye? Folyamatok. Nem, nem t’om, teljes életutat látni. (70:35)

Akkor a kríziseket is. Találkoztam ma valakivel a HÉV-en. Volt nálam egy pár alkalommal, rettenetesen nem volt jól. Meglátott, fölállt a helyéről, s jön „Jaj, Feri!” Elkezdtünk beszélgetni, 3 perc múlva már azt mondja „Emlékszel, hogy az életközepi krízist milyen rettenetesen éltem át?” és mosolyog rajta. Hát de nagy dolog, mikor egy krízisben úgy néha-néha egy ilyen kis spotlámpa pttt, „Krízis, nem maradsz így.” Például ezért nagy jelentősége van egy krízist krízisként fölismerni. Azt mondani, hogy „Na, azért vagyok ilyen rosszul, mert egy elkerülhetetlen életciklus-váltópontra értem.” Ez nem volt elég egyszerű mondat? Hát itt vagyok nem t’om, 47 évesen, most rám szakadt az életnek ez a rettenet terhe, hogy nem lesz már több gyerekem, hogy akik meg lesznek, elköltöznek, hogy a férjem olyan, amilyen, hogy már többet éltem, mint amennyit fogok, és egyébként is világválság van. De ezért nem kell széttúrni mindent magunk körül. Beazonosítjuk „Áhá, egy tisztességes rohadt krízisben vagyok. Útálom az egészet elölről hátulra.” De hogy egy pici, pici… (72:10)

Az a tapasztalatom, a sebzettségvezérelt életre jellemző az, hogy minden életszakaszban ami hülyeséget meg lehet csinálni, azt megcsináljuk, mert nincsen semmi íve az életnek. Ezért aztán minden szakaszban az összes téveszmét, hiedelmet, őrültséget, éppen az ahhoz az életszakaszhoz kapcsolódó összes marhaságot végigcsináljuk. Hát! Ezt tudjátok kötni az életben valamihez? Ugye, hogy 17 évesen azt mondja „Aaa, mindent ki kell próbálni!” Ez 17 évestől egy normális valami, de azért van szüksége valami, valami rendre, fegyelemre, valamire, hogy ez ne nyelje őt el. De ma… „Minek a rend meg a fegyelem? Majd én rájövök, hogy hogyan van.” De ez rendben van, de hol van a szelep, hol vannak, hol a biztosítás? (Híjj, jááj, annyi mindent szeretnék még mondani. Még két mondat. Hát de még van is két perc.) (73:20)

Úgy fest megint, hogy az életnek van egy íve, folyamat jellege, hogy azok, akik fiatal emberként valamennyi fegyelemhez szoktak, később jól járnak vele. És ma a kultúra nem ezt erősíti meg, hanem azt, hogy minden pillanatból hozzuk ki a legtöbbet, sokszor valamiféle fegyelmezettség rovására, hosszú távú célok rovására. Ugye mindig, mindig, mindig, túlságosan is a pillanat. Ezért a fegyelmezettség, előrelátás, kitartás, hűség, engedelmesség, ezek ma nem fényes értékek. Rövid távon ennek látjuk előnyét. Ugye én szabad vagyok, én elmehetek, én megcsinálhatom, én kipróbálhatom, én fütyülhetek rá. Ez rövid távon sok előnnyel jár. Leszünk 40 évesek, 50, 60 (egyre görnyedtebb – szerk.) és „Hogy a búbánatba’ kerültem ide?” Tehát például az élet első felének igenis nagyon fontos szerepe, hogy valami rendhez, fegyelemhez szoktatjuk magunkat. Lehet, hogy nagyon furcsán hangzik, de aki ezt megspórolja, valamiféle szabadságnak, az élet szépsége, nem t’om micsodájának az ideológiájával, ő később keserű gyümölcsöket fog aratni. Ez kikerülhetetlenül így van. (75:10)

Mikor terápiára jártam – záró mondat – a terapeuta úgy mondta, hogy mindig úgy… mondtam mindenfélét, hát úgy el tudjátok képzelni, ott is körülbelül ezt csináltam, s akkor… Na, és akkor a terapeuta egyszer sóhajtott egyet, azt mondja „Hát, magát úgy nagyjából értem, de hogy miért lett pap, azt nem.” De egy valamire gondolt itt, aztán ki is fejtette. „Maga, aki egy ilyen… így zsíí-csíí-csíí (Ez érthető volt? Remélem, ugye, hát a közlés nem csak szavakból áll.) Maga egy ilyen félkatonai szervezetben miért, miért… maga mit tagozódott ide be? Hogy ez miért… honnan jött ez magának?” Ugye, ez egy nyilván, nyilván ott helye volt nagyon ennek a kérdésnek. (76:00)

Na, a folytatást most nem mondom el, mert az nem rám vonatkozik már, hanem rátok. Jól van, cuppantlak titeket, és akkor tényleg… nem muszáj átvenni, csak… és akkor hirdessen, aki akar, én meg tűnök el innen már. (76:35)
Lejegyezte: Vinkó Zoltán Tamás