Lk 4,21-30 - Évközi 4. Vasárnap (C év)

2013.02.03.

Megosztom
Elküldöm

Olvasmány (Jer 1,4-5.17-19)

Így hangzott az Úr igéje hozzám: ,,Mielőtt megformáltalak az anyaméhben, ismertelek, és mielőtt kijöttél anyád méhéből, megszenteltelek; prófétául rendeltelek a nemzetek számára.' Te azért övezd fel derekadat, kelj föl, és mondd el nekik mindazt, amit én parancsolok neked! Ne ijedj meg tőlük, különben én ijesztelek meg előttük! Íme, én ma megerősített várossá tettelek téged, vasoszloppá és ércfallá az egész országgal szemben, Júda királyai és fejedelmei előtt, papjai és a föld népe előtt. Harcolnak majd ellened, de nem bírnak veled; mert én veled vagyok, -- mondja az Úr, -- hogy megmentselek téged.'

Szentlecke (1Kor 12,31 - 13,13)

Ti azonban törekedjetek a nagyobb adományokra! Emellett még egy mindennél kiválóbb utat is mutatok nektek. Szóljak bár az emberek vagy angyalok nyelvén, ha szeretet nincs bennem, olyan vagyok, mint a zengő érc vagy pengő cimbalom. Legyen bár prófétáló tehetségem, ismerjem akár az összes titkot és minden tudományt, és legyen bár olyan teljes a hitem, hogy a hegyeket áthelyezzem: ha szeretet nincs bennem, semmi sem vagyok. Osszam el bár egész vagyonomat alamizsnaként, és adjam át testemet, hogy dicsekedhessem: ha szeretet nincs bennem, semmit sem használ nekem. A szeretet türelmes, a szeretet jóságos, nem féltékeny, nem kérkedik, nem fuvalkodik fel, nem nagyravágyó, nem keresi a magáét, nem gerjed haragra, nem gondol rosszra, nem örül a gonoszságnak, de együtt örül az igazsággal; mindent eltűr, mindent elhisz, mindent remél, mindent elvisel. A szeretet soha meg nem szűnik. A prófétálások véget érnek, a nyelvek megszűnnek, a tudomány elenyészik. Mert töredékes a megismerésünk, és töredékes a prófétálásunk; amikor pedig eljön majd a tökéletes, a töredékes véget fog érni. Amikor gyermek voltam, úgy beszéltem, mint a gyermek, úgy éreztem, mint a gyermek, úgy gondolkoztam, mint a gyermek; amikor pedig férfivá lettem, felhagytam azokkal a dolgokkal, amelyek gyermekhez valók. Most ugyanis tükör által, homályban látunk, akkor pedig majd színről színre. Most töredékes az ismeretem, akkor pedig úgy fogok ismerni, mint ahogy én is ismert vagyok. Most azért megmarad a hit, a remény, a szeretet, ez a három; de ezek közül legnagyobb a szeretet.

Evangélium (Lk 4,21-30)

Ő pedig elkezdett hozzájuk beszélni: ,,Ma teljesedett be ez az Írás a ti fületek hallatára.' Mindnyájan igazat adtak neki, és csodálkoztak a kedves szavakon, amelyek ajkáról fakadtak. De utána megjegyezték: ,,Nem József fia ez?' Ő ezt felelte nekik: ,,Bizonyára azt a példázatot fogjátok nekem mondani: ,,Orvos, gyógyítsd önmagadat! Amiket hallottunk, hogy Kafarnaumban történtek, cselekedd itt is, a hazádban. Majd így folytatta: ,,Bizony, mondom nektek, hogy egy próféta sem kedves a maga hazájában. Bizony, mondom nektek: sok özvegy volt Illés napjaiban Izraelben, amikor bezárult az ég három évre és hat hónapra, úgyhogy nagy éhínség lett az egész földön; mégis azok közül egyikhez sem küldték Illést, csak a szidoni Szareptába, az özvegyasszonyhoz [1 Kir 17,8-16]. És sok leprás volt Izraelben Elizeus próféta idejében, de azok közül senki sem tisztult meg, csak a szíriai Námán' [2 Kir 5,1-27]. Ezeket hallva mindnyájukat düh töltötte el a zsinagógában. Fölkeltek, kidobták őt a városból, és fölvitték annak a hegynek a oldalára, amelyen a városuk épült, hogy letaszítsák őt. Ő azonban áthaladt köztük és eltávozott.

Szentbeszéd

„Nem de József fia Ő, nem de az ácsnak a fia?” Ez a kérdés fölvet egy nagyon egyértelmű realitást, ez pedig az, hogy sokszor nem is olyan könnyű ismerni azokat, akik közel vannak. Éppenséggel azért, mert nagyon közel vannak. Hogy Jézussal kapcsolatosan is éppen azok, akik látták őt felnőni, látták őt ifjúnak, és látták őt fiatal embernek, látták az ő teljes emberségében, nem ismerik fel az ő nagyságát , éppenséggel ellenkezőleg, firtatják azt, vagyis úgy tűnik, hogy az emberi természetünkhöz hozzátartozik az, hogy ha valaki túl közel van hozzánk, ha valaki egészen természetesen túlságosan is előtérben van és minden nap látjuk és halljuk, nagyon könnyen az történik velünk, hogy teljes természetességgel nap mint nap találkozunk, de nem vele, hanem a róla alkotott véleményünkkel. Vagyis, hogy minél többször találkozunk valakivel, minél természetesebb a valakivel való viszonyunk, annál inkább találkozunk nap, mint nap és egyre jobban elmélyül bennünk, nem az hogy ő ki, hanem, hogy mit gondolunk róla. Hogyan vélekedünk róla, hogyan látjuk őt. Ezért éppenséggel hiába találkozunk vele nap mint , nap, vagy élünk hozzá közel. Akivel és amivel valójában sűrűn találkozunk, az a saját véleményünk. A saját ítélet alkotásunk, a saját látásmódunk, a saját gondolkodásunk. Azzal vagyunk mi nap mint nap, s egyre kevésbé talán ővele. Valahogy úgy, mint ahogy az életben de gyakran tapasztaljuk azt, hogy néha csak egy-egy veszteség tárja fel számunkra, hogy valami, valaki aki nagyon közel volt hozzánk, hogy mennyire fontos is volt. Ha valami nagyon közel van hozzánk, még ha az életünk múlik is rajta, annyira természetessé tud lenni, hogy már nem is látjuk. Nagyon furcsa ez, hogy pont azt nem látjuk, ami közel van és az életünk múlik rajta? Igen, pont ezt nem látjuk!

Gyerekekkel olyan érdekesen, ízesen tudtunk beszélgetni arról, mi az, ami nagyon közel van, mi az, ami nagyon természetes, mi az, amin az életünk múlik, és nem is látjuk? Nem is tudatosul bennünk, hogy ez így van. Persze mondták egymás után, mondták a szívverésünket. Év számra nem is tűnik fel, hogy valaki dolgozik bennünk, értünk. Mondták a bennünk lakó Szentlélek Istent, mondták anyát és apát, ez most mondom nektek, közvetítem, a gyerekek tudják, hogy néha elfelejtkeznek rólatok. Hiába vagytok közel, a nagymamák és nagypapák, olyan természetes, közel van. Hogy lenne ez másképpen? Aztán beszéltünk a levegőről, a napsütésről, ezer dologról. Sok-sok személyről. Vagyis az életnek realitása az, hogy valamin, valakin az életünk múlik, nélküle nem is tudnánk lenni, egészen közel van, teljesen természetes, és közben már nem is tudatosul bennünk.

Ezért aztán az első gondolat így szól, tulajdonképpen érdemes volna fölismernünk, találkoznunk, a hozzánk nagyon közel álló Istennel. Hogy oly gyakran mondjuk és olyan természetesen fejezzük ki: „Mi atyánk, aki a mennyekben vagy.” És azt is olyan természetesnek tartjuk, hogy beszélünk róla, hogy Isten olyan távol van, nem halljuk, nem értjük. Meg kellene ismernünk a hozzánk közel álló Istent. Meg kellene ismernünk a bennünk élő Isten, azt aki olyan természetesen van közel hozzánk és oly természetesen lakik bennünk,hogy már régen elveszettük a látását. Annyira természetes, föl se tűni nekünk. Hogy hogyan éltet és hogyan van velünk. Mert amikor Jézus megjelenik a szűkebb hazájában, a szűkebb világában, tulajdonképpen ez történik. Fölfedezésre vár valaki, aki közel van.

Aztán a második: de sok mindent gondolunk egymásról! De sok mindent gondolunk arról, hogy mennyire természetesen tudjuk, hogy a másik ki is? És valójában éppenséggel erőt tud venni rajtunk egy gyöngeség. A gyöngeség pedig az, hogy az emberi kapcsolatainkban, tulajdonképpen magunkkal szeretnénk találkozni. Hogy a másik ember sajátosan eszközévé válik annak, hogy magunkkal találkozhassunk, magunkkal törődhessünk egy másik emberen keresztül. És milyen kivételes kincs az, ha mi magunk vagy mások olyanná tudnak lenni egy beszélgetésben, találkozásban, egy kapcsolatban, hogy nem magukat keresik a velünk való viszonyunkban, hanem tényleg ránk kíváncsiak. Óriási emberi teljesítmény! Nem is mindig sikerül! És az is mekkora kincs és ajándék, mikor beszélgetünk valakivel és azt fedezzük föl, hogy ő nem a felszínre reagált, hanem valahol látott bennünk egy mélyebb valakit, és erre a mélyebb önmagunkra ő rálát, és ahhoz is tud szólni, és arra is tud választ adni, hogy azzal is tud törődni ezzel a mélyebb önmagunkkal. Egész fölszabadító tud lenni!

A második gondolat így szól, mi mindannyian sokkal többek vagyunk annál, mint ahogyan azt általában a közgondolkodásunkban egymásról alkotott vélekedésünkben tudatosítani szoktuk. Ehhez már csak egyetlen gondolat a társkapcsolat világából. Éppenséggel a szakértők arról beszélnek, minél hosszabb ideje tart egy társkapcsolat, annál inkább megvan a nehézsége arra vonatkozóan, hogy azt gondoljuk, hogy tudjuk ki a másik, de ez még hagyján! De ez alapján minden kapcsolatban van sok üres hely, betöltetlen tér. Vagyis mondasz valamit, de már nem beszéljük meg, mért mondod, majd én kitalálom. Csinálsz valamit, már régen nem beszélünk olyan sokat egymással, majd én kitalálom, miért csináltad. Teszel valamit, kitalálom, miért tetted. Nem teszel valamit, azt is kitalálom, hát hogy ne találnám ki, már 10-20-30 éve együtt vagyunk, én tudom, miért mondtad, miért nem mondtad! És tudjátok itt is egy realitás, éppenséggel nagyon sok házasságban az elégedetlenség nem azzal egyenes arányos, amilyen a másik, hanem azzal egyen arányos, amit róla gondolunk. S hogy van egy emberi hajlamunk, gyöngeségünk, hogy az üres helyeket akármilyen rosszul is hangzik, így kell ezt mondani, rossz szándékkal töltsük ki. Hogy legyen bennünk egy negatív megközelítés és azt mondjuk, persze, mert te ilyen vagy, persze ismerlek téged, persze mi másra számíthattam volna. Közben nem is látjuk a másikat. Mivel találkozunk? A saját rossz szándékunkkal, a saját előítéleteinkkel, és aztán ettől nagyon boldogtalanok leszünk. Hát nem csoda! Mert a rossz szándék még boldoggá senkit sem tett! Ráadásul ez a sajátos negatív megközelítés nem is tudatosul bennünk, mert azt mondjuk, hogy te vagy ilyen! Erről ennyit! Szóval sokkal többet vagyunk annál, mint ahogy észrevétlenül éppen még a legtartósabb kapcsolatainkban képesek vagyunk egymásról vélekedni.

A másik, az élet: sokkal több annál, mint azt látni szoktuk nem egyszer, vagy amit az életről tartunk! Pár nappal ezelőtt szíven ütött egy hír! Egy sportoló fiatalember, előtte az élet, egy sportsérülése miatt kétségbeesett. Öngyilkosságot követett el. A búcsú levelében valami olyasmit írt, hogy azzal, hogyha én már nem tudok sportteljesítményeket elérni, már nincs értelem az életemnek, mert az én életem a sport. Azt jelenti, hogy az életből ennyit látott! Hogy de szűken tudjuk elképzelni az életet, hogy mi is az élet? Hogy az élet mindig sokkal több annál, mint amiről szoktunk beszélni, hogy ez az élet! Dehogy ez az élet! Az egy része, sokszor csak ennyi, meg ennyi, meg ennyi! Már csak azért is tudhatjuk ezt, mert Jézus elénk állt és azt mondja: „Én vagyok az élet.” Hát akkor az élet háromszázhatvan fok, meg még ki tudja hogy lehetne azt kifejezni! Vagyis itt is szokott lenni egy tévedésünk, az életet összetévesztjük az élettapasztalatunkkal. Az élet nem egyenlő az élettapasztalatunkkal. Még hogyha bizonyos szempontból nincs is másunk, mint élettapasztalatunk. Van élettapasztalatunk, van életutunk, valamit megtapasztaltunk, megéltünk, és a legtöbben azt mondják, az élet az, ahogyan én látom. Az élet az, amit én megéltem, amit én tapasztaltam. Hát éppenséggel annál sokkal több! És ha semmi más nem történik, csak azt mondjuk, az élet biztos több, mint amit én eddig megtapasztaltam belőle, hát akkor nyitottá teszem magam új tapasztalatok felé. Nem kell az mondanunk, hogy bár nem tapasztaltam, de mindenképp így van! Legalább ha megnyitjuk magunkat más tapasztalatok felé, akkor átélhetővé válik az, amit a hitünkkel megragadunk. Mert ebben az esetben a hitről beszélhetünk úgy, hogy a hit, megelőlegezett tapasztalat. Bár még nem tapasztaltam, hogy milyen is az, amikor valaki ilyen vagy olyan jót tesz velem, vagy én ilyen vagy olyan jót teszek valakivel, de megnyitom magamat erre az új tapasztalatra, hogy megtörténhessék, hogy megtapasztalhassam. Tehát a hit bizonyos szempontból megelőlegezett tapasztalat. És ha látjuk a különbséget, hogy az élet nem egyenlő az élettapasztalatommal, megnyithatom magamat a bővebb élettapasztalat irányába. Különben csak annyi történik, hogy az életből mindig kimazsolázom, kiszemezgetem azt, amit már tudok róla. Attól az élet még nem az, de én annak fogom tartani .

És végül az utolsó gondolat, természetesen Isten sokkal több annál, mint amit látunk és fölfogunk belőle. Hogy mennyi békesség tudna fakadni abból, hogy ha ezt elismerjük. Hogy az Isten sokkal több annál, sokkal több annál is, mint amit a hitünkben, a hitünkkel föl tudunk fogni belőle. Sokkal több! És tudom, mindig ez eszembe szokott jutni, hogy száz emberből 99, hogy ha van egy mélypontja, egy nehézsége, egy válsága, s imádkozik, akkor mit szokott mondani 100 emberből 99? Azt mondja, Isten nem hallgatott meg! Isten nem válaszol! Isten nem segít, nem szól, esetleg még büntet is! Miért volna ez így? 100-ból egyetlen egy ember van, kicsit föláll, leporolja magát, azt mondja „Ejha elég süket lehetek, hogy nem hallom Istent!” Legtöbben történik velünk valami, rögtön vonatkoztatják Istenre, és mondják: Isten ilyen, olyan, amolyan! Nagy német filozófus azt mondta, a legtöbb ember a saját határait a világ korlátainak tartja! Istenre vonatkozóan is! De nagy dolog, nem is kell többet tudni, tükör által, homályosan látunk, kétség kívül így van!De ha ezt már tudatosítjuk magunkkal, már egy óriási nyitottság felé léptünk:egy óriási nyitottság felé, hogy Isten valamit föl tudjon ragyogtatni magából, amit mi, ha nem engedjük őt szóhoz jutni, jól kitaláljuk, hogy milyen.

De nagy dolog az, ha megismerjük Istent, aki közel van! Ha megismerjük Istent, aki bennünk van! Megismerjük Istent, aki köztünk van! Megismerjük azt az Istent, aki olyan természetesen van itt, hogy egész el tudunk róla felejtkezni. Tehát lehet és nyilván így is van, tükör által homályosan látunk , az ismeretünk töredékes. Ha ezt tudjuk, nagy nyitottság ez afelé, hogy Isten valami többet tudjon magából megmutatni.

Örökbe fogadta és lejegyezte: Rigóné Tavasi Piroska