Kudarcra ítéltség séma 3.

Köszöntlek benneteket! Isten hozott mindannyiótokat!

Belecsapunk, belekezdünk, mert nagyon értékes az idő; nagyon értékes az élet. Nehogy itt elpazaroljuk, eltékozoljuk!

Emlékeztek talán, most már második alkalommal azzal a kilencedik sémával foglalkozunk (és nem a sémán van itt a hangsúly, hanem azon, amit a séma kifejez; a sémának azon tartalmán, amire rácsodálkozhatunk – elsősorban talán érdemes saját magunkkal kapcsolatosan, nem annyira másokat elemezgetve)… A téma pedig:

Ismétlés – a kudarcra ítéltség séma

A kudarcra ítéltség sémát (merthogy már most ez a kilencedik sémánk) nagyon ügyesen, okosan megkülönböztettük másik két sémától. Mert a csökkent értékűség, szégyen séma arra vonatkozik, hogy énvelem valami alapvető nagy baj van. Az a személyemre vonatkozik. Ezért is társul hozzá a szégyen!

Tehát: énvelem valami alapvetően nagy baj van. És aki a csökkent értékűség, szégyen sémával él, meg is tudja mondani, hogy mi az az alapvető nagy baj, amiért ő ciki vagy gáz, béna. (01:25)

És megkülönböztettük a kudarcra ítéltség sémát az alkalmatlanság, függőség sémától is, mert ott pedig nem arról van szó, hogy én magam gáz vagyok, ciki vagyok, béna vagyok, hanem: hogy alkalmatlan vagyok arra, hogy az életnek leghétköznapibb, természetesebb dolgait egyedül képes legyek megtenni. Ezért tehát olyan kapcsolatokra van szükségem, amelyeket a függőséggel lehet jól leírni. Így aztán most pontosabban meg tudjuk mondani, hogy mi is a kudarcra ítéltség séma lényege.

Ott pedig arról van szó, hogy a hiedelmem lényege: a teljesítőképességem alapvetően hiányzik. Nem vagyok képes megfelelően teljesíteni, megfelelően eredményeket, célokat elérni. Erre vonatkozik ez a séma. Tehát: Én azt az állást sose kapom meg. Én azt az iskolát sose végzem. Az a vizsgát sose rakom le. Azt az osztályt sose fejezem be. Engem oda sose vesznek föl. Én abban sosem leszek ilyen-olyan-amolyan. Nekem annyi pénzem sose lesz. Én ott sose fogok lakni. Nekem az sosem lesz, és és és és…

Tehát valami, ami a teljesítménnyel kapcsolatos, és hogy én azt gondolom magamról – és meg is tudom mondani, főleg másokkal összehasonlítva – hogy hát belőlem alapvetően hiányzik valami, ami ahhoz kellene, hogy a céljaimat el tudjam érni, hogy érdemes vagy sikeres legyek. Pontosan tudom, hogy mi. „Sajnos akaratgyenge vagyok. Ez a baj. Minden oké, csak az akaraterő…”

Jaj, hát ez olyan volt, mind Csaba, két évvel ezelőtt… az öreg lovag.

Háromféle módja lehet annak, amikor még nem gyógyultunk ki a séma hatása alól.

1) Amikor a séma logikája meghatároz bennünket

Amikor a séma logikája teljesen meghatároz bennünket, akkor történik az, hogy kudarcot kudarcra halmozunk, és egy önbeteljesítő jóslatként – miután azt gondoljuk, hogy úgysem vagyunk képesek megtenni, elérni, odajutni, megcsinálni, sikeresnek lenni – ezért aztán nem is teszünk bele elég energiát, nem is figyelünk rá eléggé, nem szánunk rá annyi időt, amennyit kellene – tehát tulajdonképpen a hiedelmünk kudarcra ítéli a tetteinket, a vállalkozásainkat; és ez megerősíti a hiedelmeinket: mondtam én, hogy alkalmatlan vagyok rá. Már hogy az eredmény, vagy a célt vagy a sikert elérjem.

2) Amikor a lehetőségeim alatt teljesítek

Amikor pedig azt teszem, hogy nem szeretném állandóan átélni azt, hogy kudarc, hogy eredménytelenség: ezért aztán nem is vállalkozom sokra. Ezért hátralépek és messze a lehetőségeim, adottságaim, képességeim mögötti feladatokat, célokat vállalok csak el. Így egyrészt eredménytelen, sikertelen lesz az életem. De lesz ennek egy másik összetevője is: nem lesz benne örömöm se!

Hiszen nincs semmi, amiért bevetném magam – mert kerülöm a kudarcot – ezért aztán nem vetem be magam semmiért. Erőt vesz rajtam az unalom, a céltalanság, az értelmetlenség.

3) Amikor túlkompenzálom a séma logikáját.

Vagyis: kívülről azt látjuk, hogy az illető nagyon is eredményes! Nagyon is sikeres! Nagyon is el tud érni számára fontos célokat! Belül azonban van egy nagyon sajátos átélés, egy élmény ezzel kapcsolatban: hogy a kudarc a küszöbön áll. Bármikor bukhatok! Ez tulajdonképp csak ideig-óráig van. Szinte véletlenszerű, hogy ez most sikerült. Nem is tudom, hogy sikerülhetett. Hát ez biztos, hogy nem én… Ez valahogy véletlenül jött össze.

Tehát, miközben esetleg eredményes is, nagyon nagy szorongással fizet ezért az eredményességért. Tehát ahogyan ő eljut a célba (majd a célban is) nem önfeledten tesz valamit, hanem szorong és szorong és szorong. Útközben is, meg még akkor is, amikor már ott van az eredmény. Mert ez bármikor eltűnhet, semmivé foszolhat, és kiderülhet, hogy „ó, hát dehogyis…” Hanem csak véletlenszerűen kicsúszott egy jó eredmény.

Képzeljünk el egy sportolót, akit megkérdeznek a bajnoki cím után, hogy ez hogy sikerült? Hát, véletlenül. Véletlenül. Egyszer csak… Magam se értem, úgyhogy egy kicsit elnézést is kérek a sporttársaimtól, hogy most én győztem. Tényleg. Hogy ennyi bánatot okoztam sokaknak, akik mennyit dolgoztak a sikerért! Míg én csak itt valahogy tébláboltam; mondták, hogy ott a cél, és hogy gyerünk, és hát… Lehet, hogy legközelebb nem is indulok, mert ennyi keserűséget okozni másoknak nem esik jól.

Tehát a harmadik: hogy túlkompenzálom a kudarcra ítéltségnek a belső hiedelemvilágát.

Így jutottunk el oda, hogy próbáltunk egy lényegre törő rendszert valahogy felvillantani.

Milyen célokat érdemes kitűzni a jól-lét szempontjából?

1. Szükségletek és célok egybeesése

Vagyis: a kutatások alapján (akármilyen egyszerűen is hangzik, de nagyon nagy okosság van benne) hogy akkor tudunk jól célba érni (és ez az életünket hosszú távon akkor teszi jó életté (nem morálisan jó életté most, hanem a jól-lét szempontjából), hogyha a szükségleteink esnek egybe a céljainkkal. Ha a céljaink egybeesnek a szükségleteinkkel. Hosszútávúságában. Ha ezek egybeesnek: háhá! Ez egy tudományos kifejezés volt. Egy nagyon komoly érv. Tehát a szükségletek és a célok egybeesése.

De miután magunkra folyamatiságában gondolunk – hogy élünk 50 60 70 80 90 évet, sőt lesznek gyerekeink és unokáink (nektek); ebben az esetben a legmélyebb életszükségleteinket igyekszünk előhozni magunkból. Melyek a legmélyebb szükségleteink? S a legmélyebb szükségleteinkből (éppenséggel sokszor a fájdalmainkból, mikor valami nem elégül ki; mikor nagyon nehéz helyzetbe kerülünk)… Ugye, ezt tudjátok, hogy a legtöbb ember zavarba jön akkor, ha megkérdezik, hogy mi a legmélyebb vágya? Jaj, hát mit tudom én…

De hogyha belegondolsz egy nagyon-nagyon nehéz élethelyzetbe, amit soha többet nem szeretnél átélni. Amikor nagyon becsaptak, nagyon elhagytak; amikor nagyon éheztél. Amikor, amikor, amikor nagyon, nagyon egyedül maradtál. Amikor nagyon… az igazi mélységes fájdalmas életpillanatainkban, pontjainkban tudjuk a legjobban megmondani, hogy mire vágyunk. Ezek tehát nagyon értékes pillanatok, mert aki mindig úgy valahogy fenntartja magát, nincs sohasem elég rosszul, hajlamos lesz a fölszínes szükségletek és vágyak alapján kitűzni az életcéljait. És közben teng-leng. Ezért a krízisek nagyon nagy kincsek! Mikor úgy igazán megpróbál az élet – legalábbis érdemes visszagondolni rá, az is jó gyakorlat. Visszagondolok, hogy akkor, amikor talán soha életemben annyira nem fájt, mint akkor. Akkor az hogy is volt? És amikor már kezdeném nagyon rosszul érezni magam, akkor kérdezd meg magadtól, hogy most mi a legfontosabb vágyad? Na, ott már van egy fontos szükséglet! (09:47)

Tehát: legalapvetőbb, legmélyebb szükségletek. Abból fölismerjük (sokszor a hiányukban) a legmélyebb vágyainkat. A legmélyebb szükségletek, vágyak kijelölik a hosszú távú életcélokat; és aztán a vágyak és szükségletek megmutatják annak az etikáját, annak az erkölcsiségét. Mert ezekből a vágyakból és szükségletekből valamiféle cselekvésmód is származik és fakad. Mégpedig az alapján, hogy a szükségletekből tudjuk igazából kristályosítani azt, hogy mi az érték?

Természetesen személy is lehet érték. És csoportok és közösségek lehetnek a legfontosabb értékek. Tehát nemcsak tárgyszerű értékeket ismerünk. De miről mondjuk azt, hogy érték? Hogy egy mély szükséglettel és vággyal van összefüggésben. Onnan tudjuk, hogy érték. (10:46)

Ha valamit értéknek tartunk, de nincsen valami mély vágy, szükséglet háttere, alapja – ködszurkálás! Ködgörgetés! Ködépítkezés!

Ehhez a rendszerhez még valamit hozzátehetnénk: tehát legmélyebb vágyak, legmélyebb szükségletek – ebből tudjuk az értékeket. Az értékhez az utat valamiképpen maguk az értékek, szükségletek, vágyak egyfajta erkölcsiség formájában jól kijelölik. Pontosan tudjuk, hogy egy célnak, egy értéknek az eléréséhez milyen magatartás passzol, és milyen nem. Ha én hosszú távon akarok boldogan élni valakivel, akkor nem rugdoshatom őt minden nap! (11.37)

De sokan így gondolják mégis. Ugye? Oltár előtt esküdtek, tehát az életre szól – de azért minden nap rugdossák a másikat. Ugye, azért furcsa? (Úgy magunk között szólva. Legalább mi ketten értsünk egyet! Szóval…)

Ehhez kapcsolódnak az értékek. De még valami más, valami nagyon szép: ez pedig a reménység. Pár évvel ezelőtt beszéltem erről: alapvető szükségletek – fölismerjük a legmélyebb vágyainkat. És a legmélyebb vágyainkból meg tudjuk mondani, hogy mi a reményünk. S aztán ez a reménység végig tudja kísérni az utunkat, ameddig a céljainkat el nem érjük! (12:20)

És tudjátok, mi a különbség a remény és az optimizmus között? Az optimizmus azt jelenti, hogy „de szeretném; jaj, de vágyom rá; jaj de cuki lenne, ha; jaj, de boldog lennék”… A remény pedig az, hogy ez így lesz! Ez be fog teljesedni! De még várni kell rá. Még hosszú út van addig, ameddig az úgy lesz.

Még most csinálni kell, még most be kell vetnem magam. De azért remény, mert még nem teljesedett be; de be fog. Az a remény.

Ezért van az, hogy nagyon sok ember nem is tudja, hogy mi a reménye. A vágyairól beszél. Úgy szeretném, úgy vágyok rá… ezt akarom! Óhajt valamit, és erre azt mondja, hogy reméli. Á-á! Azt ő nem reméli! Csak vágyik rá. (13:07)

Sokkal szilárdabbá válik az úton való maradásunk, ha a szükségletekből, vágyakból meg tudjuk mondani, hogy mi a reményünk. Pl. azt mondom:

Az az én szükségletem, ebből adódó vágyam, ebből tud tudom mondani, hogy hatalmas érték számomra az emberi kapcsolataim minősége. Hogy hogy vagyok én a barátommal. Hogy vagyok a házastársammal, az anyukámmal, a gyerekemmel! Ez egy mély szükséglet, mély vágy – ahogyan kapcsolódunk. Szeretném ezt jól, jól csinálni! Valahogy ügyesnek lenni. Másoknak javára lenni ezekben a viszonyokban. Ez a VÁGYAM! Ezt óhajtom, ezt remélem.

Mi a reményem? Mert ez a vágy. De mi a remény? (Most nekivetkőzöm.) (14:07)

A reményem pl. az, hogy lesznek olyanok, akik el jól tudok majd kapcsolatban lenni, és javukra tudok lenni. Lesznek olyanok is, akikkel kevésbé. S olyan is lesz, hogy valakivel életemben egyszer találkozom, és jól elszúrom. Akkor mi a reményem? A reményem az az, hogy ha valamit el is szúrtam, van rá megbocsátás, van rá kiengesztelődés. És ha bármit (egy egész picit) is jól tettem egy kapcsolatban, annak maradandó értéke. Az érték. Múlhatatlanul! Mert az már megtörtént, az már tény. Hogy mi akkor segítettünk egymásnak. Akkor ez egy maradandó érték. Ez a reményem. Hogy a legkisebb jónak is van nagy értéke – ez a reményem. S amikor elmegyek ebből a világból, akkor ezeket egyben látom. Tök jó!

Úgy szoktam mondani: amikor majd dobbantok innen.

Az utolsó nagy ugrás. Hitty! És akkor… Ok.

Így néz ki az összefüggés. Ezt most már nem akarom hosszabban mondani.

(Ó. Mi lett veletek? Mert én… jól van, jól van… Nehogy már itt elsötétüljetek.

Ez ijesztő volt. OK. Menjünk akkor tovább.)

Életcélok – de abból a szempontból, hogy az életcélok elérése (hogyha az életcéljaink életre szólóak) az milyen összefüggésben van a jól-léttel? Milyen életcélokat (és hogyan) érdemes kitűzni, hogy az életutunkon jól legyünk.

Ugye, ez a nagy témánk.

2. Nem énközpontú, belső életcélok

A második gondolat (erről már volt szó), hogy akik belső célokat tudnak kitűzni (belső életcélokat), ők jobban vannak, mint akik külső életcélokat tűznek ki. Külső életcél az egymillió lájk. Külső életcél a siker. Külső életcél a vonzó alak, külső életcél, hogy valakinek tetszem-e vagy sem. Külső életcél.

Belső életcél pedig például az, hogy szeretnék egy közösségnek a javára lenni. Szeretném, hogy ha a házastársam jól lehetne mellettem. Az is belső életcél, ha azt mondom, hogy szeretnék egyre inkább olyan emberré válni, aki képes mondjuk a haragját kezelni. Igen. Hogyha az indulataim összevissza mennek, és … nem, én szeretném ezt úgy csinálni, hogy a haragomból valami termékeny, valami életadó erő legyen; valami építő erő. Ezek belső életcélok. (17:20)

S itt jött aztán a trükk: de a belső életcél nem lehet énközpontú (ha jól is akarunk lenni). Tehát belső életcél, de nem énközpontú belső életcél! Amiket mondtam, ezt fedik. Tehát nem egyszerűen azért akarok tudni kezdeni valamit a haragommal, az agressziómmal, hogy egyre beképzeltebb legyek. Hogy aztán eljöjjek egy keddre, és azt mondjam: na, ki csinálja ezt így?!? Na? Az tuti, hogy az első ötben bent vagyok agressziókezelésben!

Nem, ettől nem leszünk jól. Hogy miért, majd arról még úgyis. Persze most is beszélhetek. Csak nem akarok.

De miért ne? Ezért az derült ki… (Látjátok, milyen szabad vagyok ma?… Ti isszátok meg a levét, de azért én jól vagyok.)

A külső és anyagias életcélok nem vezetnek jól-léthez (ezt már a boldogsággal kapcsolatban is hangsúlyoztuk), de érdemes legalább mondattal meg is érteni, hogy miért. Mert rendben van, hogy Jézus azt mondja, hogy jobb adni, mint kapni. Meg hogy a pénz nem boldogít. (Melyiket mondta Jézus? Nem tudom, olyan tanáros vagyok az utóbbi időben. Titeket kérdezlek, hogy mire emlékeztek, meg tegye föl a kezét, meg nem tudom, mi ez velem? Öregszem. Na jó.)

Az anyagias életcélok azért nem vezetnek jól-létre, mert az anyagias életcélok elérésének a logikája az, hogy titeket, embereket eszköznek kell tekintenem ahhoz, hogy ezeket a célokat el tudjam érni. Tehát, ha nagyon nagy profitot akarok, akkor a munkásaimat kizsákmányolom. Az is egy anyagias életcél, hogy „nagyon sok dolgot akarok birtokolni!” S akkor a feleségem azt mondja: Te, annyira jó… Nem vennél most nekem valamit? „Nem. NEM!” (19:50)

Az anyagias életcélokkal hosszú távon az a probléma, hogy a kapcsolataink rovására mennek. Márpedig a jól-lét a kapcsolataink minőségével van összefüggésben! Például a házastársi kapcsolatban való elégedettség a társtámogatás minőségével van összefüggésben, nem az egymásnak ajándékozott krémesek mennyiségével. Nem! Hiába veszel a cuncimókusodnak selyempizsamát! (20:32)

Az anyagias életcélok – mert negatívan hatnak hosszú távon mindenképp, radikálisan a kapcsolatainkra – szemben vannak a jól-léttel.

3. A lehetőségeink és a korlátaink figyelembe vétele

Na most, mi az ami segíti még azt, hogy jól legyünk, abból a szempontból, hogy milyen célokat tűzzünk ki. Pl. hogyha a célkitűzésünkben egy nagyon fontos egyensúlyt tiszteletben tartunk. Ez pedig:

Hogy az életünkben mindig vannak lehetőségek, kínálkozó adottságok – és mindig vannak korlátok. Azok tudnak e eredményesek lenni, akik reálisan látják a lehetőségeiket és a korlátaikat. Ez legalább olyan egyszerűnek hangzik, mint hogy a célok essenek egybe a szükségleteinkkel. De hogyha ezt mélyen megértjük, rájövünk, hogy ez nagyon nagy okosság! Ugyanis például fiatal korban nagyon sok lehetőségünk van. Fiatal korban nagyszerű dolog, hogyha egy fiatal látja ezt a sok lehetőséget maga előtt. Nagyon jó, hogy látjuk! És ezeket fontos azután, hogy összefüggésbe hozzuk a korlátokkal! Hogy lássuk, hogy mi elérhető belőle és mi nem. És ami elérhető belőle, milyen áron érhető el?

És amikor idősödünk, azt kell mondanunk, hogy a lehetőségeink szűkülnek. A lehetőségek szűkülnek, nőnek a korlátok. Hogyan tud egy idős ember mégis jól lenni? A válasz nagyon egyszerű. Emlékeztek, a kutatásokra már hivatkoztunk: hogy hiedelem azt hinni, hogy az idős emberek kevésbé boldogok, mint a fiatalok. Épp az ellenkezője derül ki nem egyszer. Mégpedig azért, mert idős korban nagyon sokan egyszerűen tudomásul vesznek két dolgot. Hogy kevesebb lehetőségük van és több korlátuk. Ez az időskori jól-lét titka. (23:02)

Számot vetek azzal, hogy már most nem fogom tudni tizenkét másodperc alatt lefutni a százat. 70 évesen nem fog menni. A korlátaimat viszont nem valami kínkeserves szemétségnek tartom. Hogy az élet évről évre valamit megtagad tőlem. Akkor nagyon boldogtalan leszek. Ez azt is jelenti, hogy tulajdonképpen (attól függően, hogy hány éves vagyok) másfajta dinamikája van az életnek. Minél fiatalabbak vagyunk, annál inkább van nagy jelentősége a lehetőségek fölismerésének (egészségedre), és aztán: a korlátaink belátásának.

Ahogy idősödünk, egyre nagyobb jelentősége van akkor a korlátaink belátásának. Hogy mit kezdünk a veszteségeinkkel? És közben a szűkülő lehetőségeink fölértékelődnek. Ez az időskori jól-létnek a másik titka. Hogy bár kevesebb dologra vagyok képes, de azt egyre jobban meg tudom becsülni. Mikor azt mondja egy néni, aki szinte a semmiből él: Az az én boldogságom, hogy lejövök ide a misére.

Ugye, egy felnőtt ember vagy fiatal úgy hallja ezt, hogy „ó, szegény; ó, ó… hát ez az ő boldogsága – hát én meg nem is érek rá misére menni!”. (24:41)

Szegény, és akkor letotyorog a misére, és akkor ez az ő boldogsága. Hát ez nagyon szomorú! És ebből mi fakad? Az a hiedelem, hogy csak meg ne öregedjünk, mert nagyon… az aztán már maga a gáz. Ugye, a kedves papos módomon cuppantom az itt élő idősebbeket. De közben meg nem így van, mert mi a lehetőségek világában vagyunk fiatalon. És mi a sokat értékeljük nagyra; a sok lehetőség! Egy idős pedig azt mondja: de nagy dolog ez! Feri atya! Addig minden rendben van, amíg templomba tudok menni!

És ez nem csak a spiritualitásról szól, hanem arról, hogy ameddig ez a lehetőség megvan! Hát nem akarok én már se ide menni, se oda; se ezt nem akarom, se azt nem. Hát még a kis nyugdíjamból is adok az unokámnak! Dehogy akarok én már… Nincsenek túlzott anyagias életcéljaim! Tehát a kevés lehetőség megbecsülése idős korban – párhuzamosan a korlátok, veszteségek elfogadásával.

4. Alkalmasnak tartom magam a céljaim elérésére

Azok vannak sokkal jobban, akik a céljaik elérésére vonatkozóan saját magukat arra alkalmasnak tekintik. Nyilván szemben éppen ennek a sémának a logikájával. Ford – a Ford autógyár atyja – behívatta a vezető mérnökeit, és azt mondta nekik: Most arra gondoltam, hogy a nagy dobás az lenne, ha megalkotnánk a V8-as motort, egy blokkból kiöntve! V8! Amerikában akkora kultúrája van a V8-nak, hogy sokan beletetováltatják a nyakukra, karjukra; belevágják a hajukba: V8! Na most, mit mondtak a mérnökei? Egy blokkból kiöntve, V8? Hát az lehetetlen.

Ford azt mondta: Nem baj, csak csináljátok. Minden eszköz a tiétek – csináljátok meg. Fél év múlva hívatta a mérnökeit. Na, hol tartotok? Sehol. Hát nem lehet megcsinálni. No, akkor csináljátok még! Eltelt néhány év, és megvolt a V8-as motor! Valaki, aki magát és a munkatársait úgy tekinti, hogy alkalmasok vagyunk arra, hogy valamit megtegyünk, amire a mások azt mondják, hogy lehetetlen. Ugye, ismeritek is ezt a mondást, hogy hogy a sikerült megcsinálni?

Úgy, hogy senki nem mondta, hogy lehetetlen. Ha szóltak volna, hogy nem lehet megcsinálni, akkor a biztos nem csináltam volna. De mivelhogy nem jutott el hozzám az információ, hogy lehetetlen megtenni, így akkor… ppppty. Bocsi, bocsi. (28:10)

Talán a múlt alkalommal szóltam erről, hogy sokan összekeverik az életet az élettapasztalatukkal. Beszéltem erről? Ez pedig a sémára vonatkozóan jutott eszembe. Nagyon egyszerű, de talán értelmes. Hogy amikor a hiedelemvilágomat tartom a valóságnak, a hiedelemvilágom miből fakad? A saját személyes élettapasztalatomból. Hogy gyerekkorban elhanyagoltak, hogy nem mondták, hogy miben vagyok tehetséges, hogy nem bátorítottak, hogy nem segítettek nekem – ezért kialakult egy hiedelemvilágom. Nincs segítség, alkalmatlan vagyok rá, úgysem tudok a saját életemmel mit kezdeni és a többi. És mi történik? A saját élettapasztalatot azonosítom az élettel.

Elég ijesztő, amikor fiatal emberek azt mondják (25-30-40) évesen, hogy „jaj, atya, hát tudom én, milyen az élet!”. Ez már ijesztő. Márpedig sokan, ha nem is mondják ezt, ezt gondolják. 20-30-40 éves emberek azt gondolják, hogy ők tudják, hogy milyen az élet. Hogy azt nem érdemes, ugyan már, mindig az erőszakos győz, ugyan már, nem érdemes becsületesnek lenni nem. Ugye, hogy sokan vannak ilyenek? 30 évesen azt mondják, hogy ők tudják, milyen az élet! Na, ez a nagy hiedelem!

Azt gondolni az életünk utolsó pillanatáig, hogy tudjuk, hogy milyen az élet. Hogy tudnám már?!? Rengeteg minden van benne, amit nem tudunk!

Egy nagyon jópofa kutatás. (30:01)

A kutatók a következő kérdést tették fel az utcán sétálóknak, hogy bocsássanak meg, csak néhány percre szeretném önöket megállítani. Azt szeretném maguktól kérdezni, hogy van-e értelme jót tenni? És hogy esetleg vissza tudna-e emlékezni arra, hogy mikor tett valami olyasmit, amit másoknak a jól-létéhez igazán hozzájárult? És hogy mit gondol arról, hogy ennek mi lesz a gyümölcse, hogy van-e értelme és mi az értelme, és hogy ez miért jó?

De tudjátok, mi volt a trükk a kutatásban? Hogy egyeseket az utcán bárhol megállítottak, és ezt megkérdezték tőlük. Mondtak ezt-azt. Igen ám, de voltak olyan kutatók, akik a temetkezési vállalat előtt kérdezték meg az arra járókat, még pedig úgy állva, hogy a kiírást lehessen látni. (30:55)

Tehát a válaszadó akarva-akaratlanul is, ahogy ott megállt, látta, hogy „Temetkezési Vállalat”. S mi derült ki? Hogy ott, ahol szinte akarva-akaratlanul, talán nem is tudatosítva magában ezt, hogy „Temetkezési Vállalat”… vagyis élethosszig tartó perspektívába helyeződött a kérdés, anélkül, hogy ő gondolkodott volna rajta, vagy hogy akár ezt tudatosította volna, a válaszadók, akik a „Temetkezési Vállalat” tábla előtt válaszoltak, nagyobbra értékelték azt, hogy mások jól-létéhez hozzájáruljanak. (31:36)

Amikor arról kérdezték őket, hogy mondják el, hogy mikor tettek valami olyasmit, ami másoknak jó volt, akkor azt sokkal jobban értékelték, mint akik csak úgy bármelyik utcasarkon válaszoltak rá. És a hatását, gyümölcsét is nagyobbra értékelték! Hmm, hmm.

Ugye, a kutatók következtetése az volt, hogy ha elég tág perspektívába helyezzük ezt a kérdést (a saját életünket és céljainkat), abból kiemelkedik a lényeges.

Mondom tovább. Hát ezt biztos tudnátok magatoktól is:

5. Magas szintű elköteleződés és bevonódás

Erről már sok szó esett. Ha bevonódom, odaadom magam, elköteleződöm – ez az azt jelenti, hogy megszűnik az énközpontúság. Flow – néha. És a stressz-szint alacsonyabb, a jól-lét magasabb. Hogy ha rettenetesen unom, amit csinálok: naaagy stressz-szint, kicsi boldogság.

Amerikai fociedzőt megkérdezték. Mondja, mit gondol ön arról, hogy egyesek szerint az amerikai football élet-halál kérdése. Az ön véleménye?

Az edző válasza így szólt: Az amerikai foci élet-halál kérdése volna? Ez badarság! Sokkal több annál!

Ez a bevonódás. Ok. A következő:

6. Reális és elérhető életcélok

Sokan vannak akik…

Ugye, hogy volt az előző összefüggés? Lehetőségek, akadályok. Mind a kettőnek a tudomásul vétele vezet a céljaink eléréséhez. Lehetőségek, akadályok. Mi történik azzal a valakivel, akinek sok fontos életcélja van, de az akadályokat nem veszi számításba? Nem fogja elérni a célokat, miközben fönntartja a motivációját, hogy elérje őket, és ezért boldogtalan lesz!

Ez nem a „céllal szembeni érv”, hanem amellett érv, hogy az akadályokat vegyük számításba. Márpedig sokan, amikor fontos céljaikat nem érik el, akkor éppen úgy okoskodnak, ahogy az előbb mondtam. Nem arra a következtetésre jutunk, hogy „igen, ezekkel az akadályokkal legközelebb számolnom kell”, hanem azt mondják: „nem érdemes erre törekedni”.

Na most néhány kutatás… Kérlek, erre figyeljetek (mert látom, eddig nem nagyon, mert csak jegyzeteltek meg ilyesmi…), mert aztán lesz néhány kérdésem.

A kutatók arra voltak kíváncsiak, hogy kik nyernek el jobb állást a diploma megszerzése utáni két éves utánkövetéses kutatás nyomán. Erre voltak kíváncsiak. Megkértek egyeseket (vagy megkérdezték tőlük, hogy hogy jártak el), akik fantáziáltak egy jó álláson. Elképzelték, hogy ott az a jó állás, és már elképzelték, hogy ott ülnek, és ők…

Másik pedig nem fantáziáltak ezen sokat. A kérdés az, hogy két év után kiknek lett jobb állása. Kiket vettek fel, kiknek lett jobb a fizetése, jobb a munkahelye, munkakörülményei, munkatársai: akik elképzelték azt a jót, vagy akik nem sokat foglalkoztak vele? Első kutatás.

A második: fiatalokat arra kértek (most ez speciális), hogy, ha még nem volt párjuk, képzeljék el azt a csodálatos találkozást! Ahogy egy keddi alkalmon… Sokan megházasodtak már közülünk, ezt tudjátok? Sokan! Már gyerekeink vannak! (Na.)

Hát képzeljük el, hogy éppen kifelé ott sodródunk, s egyszer csak belesodródom valakibe, ha már a farsangon nem sikerült. Azt mondja: Jaj, bocs. S ránézek: hát ő az! És villámcsapásszerűen ő is! És már az ajtón kéz a kézben megyünk ki…

Vannak, akik egy kicsit gyorsnak érzékelték ezt. Jó, hát ha nem is ennyire, de ő elképzeli; el tudja képzelni, hogy hogy. Megtörténik a találkozás, és…

Mások pedig, akik nem képzelik ezt el. Fél év, egy év, két év után kiknek van társa, kiknek nincs? Ki elégedett vele, ki nem? Ki mennyit tudott kezdeményezni, kapcsolatot találni. Ők? Vagy amazok? Na, már válaszoltok is. Látszik, egy kicsit föl… Akik elképzelték? (37:52)

Akik nem? Na, jussatok már valami eredményre! Most itt ülünk, amíg itt huzakodtok. (Mi volt a kérdés?) Hallottátok odafönt? Elismétlem – borzasztó. Így szólt: Mi volt a kérdés?

Szóval tudod, hogy a lendületemet hogy lehet megakasztani egy ilyen durva bodicsekkel?! Hogy kik az eredményesebbek, az a kérdés. Emezek, vagy amazok? Amazok. Amazonok. Jól van. De jó! Most azért együtt csinálunk valamit, ez tetszik.

A hiedelmek szerint azok, akik elképzelik azt a csodás találkozást, nyilvánvalóan nagyobb eséllyel – hogy szoktátok mondani? Nekem az összes szőr föláll a hátamon, de szoktam hallani, hogy „bevonzzák”. Be-VONZZÁK! Hát, legnagyobb sajnálatomra közölnöm köll veletek, hogy akik álmodoztak, sokkal kevesebbet tettek érte – kevesebb találkozásuk volt, kevesebb kezdeményezésük. Néhány év múlva sokkal kisebb valószínűséggel, eséllyel voltak kapcsolatban, mint akik nem is fantáziáltak arról olyan sokat, mint „emezek”. Az állásra kapcsolatosan (zsíros, zsíros állás: nagyon kevés munka egy multinál, nagyon sok lóvé) – aki ezt fantáziálta, kevesebb pénzzel dolgozott két év múlva, mint aki nem!

Mi az oka ennek? Ugye, ez sokszor egy ilyen lélektani ihletésű téveszme. Ugye, hogy elképzelem, vizualizálom, bevonzom. És akkor … ppp! Azért, mert nem egyszer ez a fantáziálás, hogy „elképzelem”, a cselekvés rovására megy. (40:38)

Hát, ha nem, akkor nagyon jó! Erről még szeretnék beszélni. Nyilván azért is mondom ezt, mert a kutatók arra jutottak, hogy sokan, akik nagyon egy szálon gondolták el ezt a történést (hogy fantáziálok róla, bevonzom, teljesedik és jó – ez milyen kényelmes így), hogy ők a fantáziálásban is valamennyire kielégültek. Bár a jövővel kapcsolatban fantáziáltak, de ahogy úgy elképzelték, egészen jól lettek. Ugye, az agy nem különbözteti meg, hogy az valóság, vagy csak elképzelte… És ez a teljesítőképességnek, kezdeményezésnek, cselekvésnek a rovására ment. Vagyis, nyilván majd ide szeretnék eljutni: hogy mekkora jelentősége van annak, hogy elképzelem – és cselekszem. Elképzelem, cselekszem. Elképzelem, cselekszem. Elképzelem, cselekszem. Hogy a kettő együtt vezet jó eredményre.

Most akkor jöjjön egy másik kutatás. Mit gondoltok, hogy a pesszimista hozzáállás (mondjuk egy enyhe pesszimista hozzáállás) vagy egy mérsékelt optimista hozzáállás segít-e jobban (ez most a kérdés) a realitás földmérésében? Tehát egy szolíd pesszimista hozzáállás, egy enyhe optimista megközelítés segít-e a realitás jobb fölmérésében?

(Má’ megin’ ezt csináljátok. Hát komolyan mondom, nem tudom, hogy ma este mi van veletek?!? Kihívok két embert, és beszéljétek meg! )

De örülök neki… És az a jó, ha mondjátok, hogy mit gondoltok! Hát ebből csak tanulni lehet! Aki tévedett, ő jár a nagyobb haszonnal. Mert aki nem téved, az azt mondhatja, hogy „ugye, tudtam én!”. Aki meg tévedett: „Hogy is van ez? A nemjóját!”

A kutatásokból az derül ki (széltében-hosszában; aztán majd más irányból is szeretnék erről beszélni), hogy a helyzet reális értékeléséhez egy enyhe pesszimizmus a legoptimálisabb. Ugyanis amikor egy enyhe pesszimizmussal mérünk föl egy helyzetet, akkor a korlátokat, a kudarc lehetőségét, a várható nehézségeket is számításba vesszük. Na most: fölmértük a helyzetet, és szeretnénk a céljainkat elérni. Menet közben (miközben cselekszünk) melyik a hatékonyabb? Enyhe pesszimizmus? Optimizmus?

Ááá! Most valahogy összeért a szívünk!

Hát, ez nem – még csak az agyunk ért össze; azért még sokat kell dolgozni. Pontosan így van. Mert azt mondhatnánk, hogy egy enyhe pesszimista hozzáállás a korlátokat, a várható nehézségeket is föltérképezi, de amikor már nekiállunk, az első mozdulattól kezdve – ott, ha ezt optimistán tesszük, az egyrészt olyan erőforrásokat is elindít bennünk, amelyek, ha pesszimisták lennénk, nem is törnének föl. És ráadásul az optimizmust így fogalmaznám meg: az optimista hozzáállás tulajdonképpen realitásbővítő. „Én még azt is el tudom képzelni, hogy ez is legyen!”. A pesszimista hozzáállás realitást megfigyelő; föltérképező. De azoptimista: a realitást bővítő! Ezért nagyon is valóságos az, hogy egyesek, akik szinte irreálisan optimistán, lendületesen, sok reménnyel cselekedtek (látszólag lehetetlen föltételek között), hogy ők eredményesek lettek!

Vagyis ez azt jelenti, hogy megint egy picit árnyaltabban látunk. Nem csak azt, hogy „vizualizálod és bevonzod”; ennél azért a helyzet finomabb.

„Legyél mindig optimista!”. Ahá. Azt már ne! Meg hogy mindig: „a lehetőségek világa”. Nem, nem. Nézd csak a korlátokat! A kettő együtt.

És itt is ez derül ki, hogy olyan szép az élet, ahogy ki vagyunk találva. Tulajdonképpen mi történik a kudarcainkkal? Valaki azt mondta: biztos a kezdetek kezdetén egy kis optimizmus kell? Ami olyan, mint egy finom kávé? És kiderült, hogy nem. Nem. Az van, kicsim, hogy nincs kávé.

Hogy ez tesz jót a helyzet fölmérésében, érzékelésében. Mi történik, amikor némi kis szomorúság van bennünk? Természetszerűen lelassulunk. Ugye, ez történik? Szomorú vagyok, úgy megállok. Elkezdek befelé figyelni. Magyarul: morfondírozok. Vagyis, a természet eleve segít nekünk. Ezért ebből a szempontból a veszteségeink vagy kudarcaink, amelyek az akadályokkal való találkozásból fakadnak, eleve segítenek, hogy lelassuljunk, megálljunk. És meghalljuk, hogy milyen akadályokkal kell számolnunk! És közben a természet meg mennyire segít, hogy amikor meg cselekszünk – még a hormonháztartásunk is megváltozik. Elkezdünk… tik, tik, tik, tik! Ilyenkor az optimizmus segít, hogy olyan akadályokat is legyőzzünk, amelyeket nem is győznénk le, ha pesszimisták lennénk. Kozma Imre atyától tanultam azt… hú, az nagyon szép! Mikor fölkérnek vagy megkérnek valamire. Minél lehetetlenebbek tűnik, de mindig inkább jónak, annál gyorsabban szoktam igent mondani. Mert ha elkezdek ötletelni azon, hogy… Tehát, ha fölmérem, pesszimizmussal, … Már nem is állok neki. Hát, ez lehetetlen! Mondták Ford mérnökei. Hmm. Szóval, olyan szépen vagyunk kitalálva! Hogy a szomorúság is, némi finom pesszimizmus, a kudarcaink is – ezek segítenek fölmérni a helyzetet, segítenek az akadályokkal szembenézni – és utána pedig elővesszük a másik lehetőséget, és csiiiiíííí!

Volt egy fiatalember. Képzeljétek el, hogy úgy született, hogy fél lábfeje volt csak. És az egyik karja (vagy keze) tulajdonképpen vállból volt. És hát kisfiúként álmodozott arról, hogy focista legyen. Amerikai focista. És nem hagyta nyugodni a szüleit. Én focista akarok lenni. És akkor a szülei készíttettek neki egy művégtagot. És ez a művégtag, műláb focicipőben végződött. S a kisfiú órákon keresztül a művégtagos lábával lőtt. Lőtt és gyakorolt, lőtt, és gyakorolt. És képzeljétek el, hogy ez a kisfiú felnőttként már az amerikai bajnokságban játszott. Úgy, hogy nem volt rendes lába. Volt egy mérkőzés (67000 ember volt kinn), és ez a fiú az addigi bajnokságok történetében a legmesszebbről belőtt gólját rúgta. Melyik lábával? A beteggel.

Ennek a fiúnak mondhatták volna, hogy „ne, ne… hát ne.” De hogy itt látjuk, hogy ez a két dolog, hogy álmodni valamit és utána edzeni. Hogy ez a két dolog összetalálkozik: álmodni, edzeni. A korlátokkal szembenézni. Vagyis, hogy nekem irgalmatlan sokat kell gyakorolni. Hát az egész biztos. Nekem reggeltől estig gyakorolnom kell. De közben pedig ott az álom, és tik-tik-tik-tik-tik! (49:49)

Valaki ezt úgy fogalmazta meg, hogy ha valami elég értékes ahhoz, hogy célunk legyen, azért érdemes is dolgozni. Minél inkább érdemes valami arra, hogy célul tűzzük ki az életünkben, annál inkább érdemes érte erőfeszítéseket tenni. (50:12)

6. Társak támogatása

Ami segít az életre szóló életcéljaink elérésében, tulajdonképpen érintettük már: társak támogatása. Hegymászókat kérdeztek. Fölmentek a hegyre, lejöttek a hegyről. Mennyire tartották nehéznek a hegyet? Az derült ki, hogy akik legalább párosával mentek, ők legalább 15%-kal könnyebbnek ítélték meg a hegyet, mint akik egyedül mentek. Ugyanaz a hely, ugyanazok a körülmények. Ez majdnem 20%! Na. Nesze neked, tudomány.

Ó, ez nagyon szép. Beszéltünk ugye, arról, hogy a lehetőségek és a korlátok: ezeknek az összefüggésbe állítása. De itt akkor van egy másik trükk. Hogy nemcsak arról van szó, hogy a lehetőségeket és a korlátokat képes vagyok egyben látni, hanem, hogy meg tudom találni (vagy ki tudom alakítani) azt a környezetet, ahol a lehetőségeimmel és korlátaimmal együtt a céljaimat el tudom érni. Mert nagyon sokan vannak, akik a környezettel már nem törődnek. Őnekik vannak csodaszép vágyaik, és nagyon pontosan megmondják, hogy milyen nehézségek előtt állnak – és mindezt nem tudják betenni egy reális közegbe. Mondjuk a mai magyar valóságba. A mai magyar valóság az a közeg, amibe nagyon fontos lenne, hogy be tudjuk tenin a lehetőségeinket és a korlátainkat. Tulajdonképpen egy fiatal embernek nagyon nagy dolga nem csak a saját lehetőségeivel, korlátaival összhangban célokat kitűzni, hanem megtanítani őt, hogy hogyan tudja azt a mai magyar valóságba helyezni. Illetve – és ez még szebb – hogy hogyan tudja ezt a valóságot ő maga alakítani, hogy aztán elérhető legyen az, amit ő lehetőségként meglátott és korlátai között fölismert. (52:39)

Na. Igen. Lehetőségek, korlátok. Lehetőségek, szabadság, korlátok, elfogadás. Tulajdonképpen a párkapcsolat dinamikájánál vagyunk és a párválasztás dinamikájánál.

Erről beszéltünk kb. fél évvel ezelőtt, hogy mi az, amit láttak őseink? Őseink a korlátokat látták, és ezért alkalmazkodtak a házastársukhoz. Mi a lehetőségeket látjuk, és nincs kedvünk alkalmazkodni.

Mikor valaki csak a lehetőségeket látja, az a társkapcsolatban azt jelenti, hogy keresi az igazit. Mindenkit lát lehetőségként, és azt mondja, tik-tik-tik: Ő!

És ez párosulhat nulla alkalmazkodással. A korlátok totális figyelembe nem vételével. Ez már elég életszerű okosság.

Ma (sarkítunk)… Nézzük a régieket, és azt mondjuk: de kevesen voltak akkor, akik egy picit több lehetőségből gazdálkodtak! Hogy miért halljuk azt, hogy a nagyszüleink (az én nagymamám is)… Nagymamám szerelmes volt egy fiatalemberbe. A fiatalember katona volt. De anyai ágról a nagyszüleim olyan középpolgári családból származnak. Kb. polgári (szóval nem nagypolgári, de azért…) Ezért a családi nyomás meg „a kopasz cenzor, aki agyamban ül”, azt diktálta nagymamámnak, hogy nem a szerelméhez menjen hozzá, hanem hát egy rangban hozzá illőhöz. Ppppccc.

Hát, olyan is lett. Nézzünk két -három nemzedékkel odébb – olyan megházasodási történeteket hallunk, amiben alig van az, hogy „elment, és a lehetőségek, és…”. Aha. A korlátok! Telek a telekhez, föld a földhöz. Batyu a batyuhoz.

Most a másik irányban vagyunk. Ez azt jelenti: lehetőség, lehetőség, lehetőség. Szabadság, szabadság, szabadság. Ezért keressük az igazit. És a korlátok figyelembe nem vétele miatt egyáltalán nem alkalmazkodunk. Sőt, le is becsüljük az alkalmazkodást. Mert az alkalmazkodást a szabadság sérelmére, a lehetőségek korlátozásával kapcsolatban éljük meg. Úgy érezzük, hogy kevesebbek leszünk! Hogy az valamit elvesz tőlünk!

Ezért – hiába van nemes célunk – hosszú távon: boldogan élni valakivel.

A korlátok el nem fogadása miatt nem alkalmazkodunk, s ezért nem érünk célba. Ilyen egyszerű. A mai összefüggés szempontjából ilyen egyszerű. És ugye, hogy akik jól vannak – belátják a házastársuk korlátait, vagyis elég rugalmasak ahhoz, hogy új és új célokat, új és új rövid és középtávú célokat tűzzenek ki. Azt mondják: ez idáig tart, őtőle ezt már nem várhatom… És ezért elkezdik értékelni azokat a lehetőségeket, amelyek a korláton belül vannak! Ááá!

Tehát a férjem… de abban milyen nagyszerű!

Hát a papság… nade! Hááá!

Na jó. Ebédeltem ma valahol, és mellettem két hölgy ült. Az egyik hölgy, amíg én ebédeltem, szerintem háromszor vett levegőt. Biztos ilyen szabadtüdős búvár. Tehát, hogy levegővétel nélkül hogy lehet 25 percen keresztül beszélni; úgy, hogy még azt is lehetett érzékelni, hogy amikor a társa bólint, akkor ő úgy begyorsít egy kicsit, hogy… azon is így át…

Tudom, nevetséges ez, meg hülyeség, de amikor eljöttem az ebédről, azt gondoltam, hogy na hát, ebből 25 perc, az… Még úgy is, hogy nem is én hallgattam. (57:40)

Szóval… na, hülyéskedek ezzel. Menjünk tovább. Vagy legalább valahova.

Itt van még ez a téma: éppen vasárnap, a misén is emlegettem ezt.

Kutatások! Ez nagyon szép! Kiderült az, hogy akiknek spirituális életcéljai vannak, boldogabbak, mint akiknek nincsenek spirituális életcéljaik!

Egész konkrétan: azok akik például a házasságukra úgy tekintenek , hogy az nem egyszerűen csak „próbáljuk meg”, vagy hogy nem egyszerűen csak úgy egymásba szerettünk, hanem hogy van valami több benne! Valami … de nem olyan értelemben rendkívül, ahogy szokták mondani, hogy „minden ember egy rendkívüli, kivételes, egyedi teremtmény”. Persze, hogy az. De attól még…

Tehát sokféleképp lehetünk bénák. De ha valaki azt mondja: minden bénaságommal együtt azért énbennem van valami csoda!

Ha valaki a kapcsolatára úgy tekint, hogy na, ez a kapcsolat nem csak úgy van, hogy „megpróbálunk valamiféle emberi vállalkozást”, nem, hanem valahogy (és érdekes, hogy a kutatók ezt forszírozták, hogy) lát benne valami szentet.

Valamit, ami több nála, meg a feleségénél, a férjénél, a kapcsolatnál… valami, valami több! Nem kell, hogy tudja, hogy mi ez, meg értse – ez nem kell!

Csak, hogy azt mondja, hogy van ebben valami több. Akik ezt a „valami többet” gondolták, és céljuk volt, hogy ez a valami több legyen! Hogy hozzájáruljanak ehhez a valami többhöz, ők elégedettebbek a házastársi kapcsolatukban, mint akik ezt a valami többet nem észlelik és nem is tekintik célnak, nem is tartják fontosnak, hogy az fönnmaradjon. De ami a slusszpoén: Hogy akik ezt a valami többet érzékelik, és célként is kitűzik, hogy ez legyen; ők látják, és ezért dolgoznak is, hogy ez fönnmaradjon, ők a konfliktuskezelési stratégiáikban sokkal ügyesebbek. Azok a hosszú távú kapcsolat fennmaradását jobban szolgáló stratégiák lesznek. Elégedettebbek a kapcsolatukban, és ráadásul több pozitív érzést is élnek át! Arról nem is beszélve, hogy ha azt mondom, hogy ebben van valami szent, valami… nem azért, mert én az vagyok – hanem mert valami szent átsüt, valami átsugárzik. Valami van, és az nem én vagyok. De mégiscsak így bennem van. Nem én vagyok, de bennem van. Vagy bennünk van, köztünk van! (60:50)

Azok, akik így gondolják, olyan erőforrásokat is képesek fölszínre hozni, amit azok már nem, akik azt mondják, hogy „hát ez ennyi volt”. Ennyi volt, ennyit tudtunk. Te ez vagy, én ez vagyok – akkor… Hmm!

Ezért a legelégedettebbek azok, akiknek nem csak (nem önmagukra irányuló) belső életcéljaik vannak, hanem spirituális életcéljaik is. Attól most teljesen függetlenül, hogy keresztény, buddhista, hindu, muszlin – ettől függetlenül Sőt, hogy esetleg azt is mondhatja, hogy „én nem is gondolom, hogy személyes Isten lenne”. De van valami érzékenysége a nálánál többre.

És ez a kutatás igazolódott pl. a természethez fűződő viszonyban is.

Vagyi, akik azt mondták, hogy a természet az nem csak fa, meg virág, meg lamantin… hanem hogy valahogy az életnek a titka, és hogy hihetetlen, lamantin… Fú, hát azért ezt több, mint egy lamantin! Mi a lamantin? Vízitehén! Ó, igen! Nagyon veszélyezetett állat. Tehát szeressük a lamantinokat!

Hogy akik azt mondják, hogy ez valami több – mi következik belőle? Értéknek tekinti a lamantint. Az egy érték. Mit mondunk az értékekre vonatkozó? Az értékekből valamiféle erkölcsiség származik. Ha érték a lamantin, akkor vigyázok rá. Szeressük. A poc(a)kot meg a lamantint. Ezt a kettőt.

Tehát azoknak a hozzáállása a természethez, akik valami többet, valami szentet is érzékelnek (és célul tűzik ki… [ez a lamantin teljesen elvette az eszem]… annak a fönnmaradását), az elkezni meghatározni cselekvésüket. Tehát egészen konkrét gyakorlatias haszna, értelme van annak, hogy valami szentet, valami transzcendenst, valami többet fölfedezek bármiben, ami kézzelfogható. Egy kapcsolatban, az emberben, a természetben, egy állatban. Ezt én szépnek látom. Tehát: belső, nem énközpontú életcélok és spirituális életcélok együtt. És, trilla-lámm, didimm!

Arra gondoltam, mondanék néhány konkrét dolgot (egy-két téveszmét is lebuktatva), vagyis, hogy mit tehetünk egész konkrétan. Mert amiről eddig beszéltünk, inkább valahogy az elméletnek a fölvázolása. Ehhez egy történet (hát, hogy megtörtént-e, nem tudom).

Egy lelkész készült szombaton a prédikációjára. Protestáns lelkész volt. A felesége elment. A kicsi gyereke (nem volt nagyon kicsi, de azért kicsi volt) ott rakoncátlankodott mellette és nem tudott készülni. Egyre idegesebb meg feszültebb lett, de hát… És végül arra a gondolatra jutott, hogy valamivel le kell foglalnia a gyerekekét, mert különben sose lesz kész a beszéd.

Gondolta, hogy odaad neki egy színes újságot. Aztán rájött, hogy azt a gyerek nem sokáig fogja nézni. Lapozgatta az újságot, és talált benne egy nagy, kétoldallas, elég részletes térképet. Kivágta a térképet, kiszedte, és apró darabokra vágta. Jól összekeverte, szétszórta a földre és azt mondta: na, fiam! Ha kirakod, kapsz ajándékot. És akkor… készült a beszéd.

Az történt, hogy a gyerek meglepő gyorsasággal hozta a képet. Azt az elég bonyolult ábrát a földről.

Hát fiam, ennyi idő alatt?!? Ezt hogy csináltad?

Nagyon egyszerű volt. Mert ahogy ott láttam összeszóródva, észrevettem, hogy a térkép másik oldalán egy arc van. Ezért aztán vettem egy papírt, kiraktam az arcot és megfordítottam. (65:55)

Rájöttem, hogy ha az embert rendbe teszem, a világ is kijön.

S a lelkésznek ez szöget ütött a fejébe. Ha az embert rendbe teszem, a világ is kijön. A világ is összeáll.

S akkor erről beszélt a következő nap. „A fiam megtanított valamire. Ha az embert rendbe teszem, a világ is kijön.”

Nézzünk akkor konkrétumokat. Mi az, ami segít?

Ötezres kutatás. Az embereket arról kérdezték, hogy mi segíti őket; és arról, hogy mi nem segíti őket. A kutatás végén összegezték, és kijött 5 dolog, ami általános tapasztalatként leszűrhető volt. Az első, hogy akik eredményesek voltak, őnekik voltak céljaik. Voltak céljaik, voltak terveik. És ezeket meg is tudták fogalmazni. Erre azt mondta egy kutató, hogy véletlenül senki se ment föl még a Mount Everestre. (67:20)

Tehát, hogy úgy ment, mászkált, aztán egyszer csak: Te jó ég! Ez meg… Hát itt már csak alattam van valami! Hát ez hogy jött össze?!?

Tehát véletlenül még oda senki nem jutott el. Mindenkit, aki…

1. Tervek, célok. (Tudom, kicsit hülyén hangzik – mint valami amerikai pszichó könyv – hát onnan van, tehát azért tűnik így. Áááá.)

2. Hogy azok voltak eredményesebbek a céljaik elérésében, akik a céljaikról beszéltek.

S ennek értjük is a hátterét. Ha kimondunk valamit, akkor motiváltabbá leszünk, mert a saját szavunk valamiképpen kötelez minket.

Tehát ezért, ha megosztjuk a barátunknak: te, én ezt…

Akkor ez visszahat ránk. „Ezt most mondtam a barátomnak. Hát most már csak megcsinálom!”

Tehát, hogy azok járnak jobban a céljaik elérése szempontjából, akik nem csak úgy „belül őrizgetik a céljaikat”, hanem ki is mondják.

Nna. Mi az, ami a legnagyobb nehézségünk? Hát ez jó lesz!

Ez nagyon szépen hangzik: tervek, beszéd – s utána mit tesz nagyon sok ember? Halogat. (Csúszik le a nadrágom. Most már nem halogatom a fölhúzását.)

Mit gondoltok, az emberek hány százaléka halogató? Krónikusan halogató? Nem úgy, hogy kellett volna keddre jönnöm, oszt nem jöttem. Hanem: hogy sosincs itt! Értitek? Hogy csak úgy mondogatja, hogy egyszer én is eljövök. Igen?! Hol vagy?!?

Hány százaléka az embereknek krónikus halogató?

Mennyi? 9? Ez hogy jött ki?

90! Na, nagy a szórás. Annyira nem rossz a helyzet. Ez a 90 ez jópofa. Ez az élettapasztalat azonosítása az élettel. Jaj, ugye nem bántódtok meg ma miattam? Persze bántódjatok nyugodtan.

25. Csak. 25% krónikus halogató. Többet gondoltatok? Hát, nem véletlen, hogy itt vagytok. 25%. A kutatók arra voltak kíváncsiak, hogy mi segít a krónikus halogatókon? Egyébként, amíg itt töprengünk… Á, hagyjuk a fenébe az egészet. Akkor már nincs mit halogatni.

Egyébként a kutatóknak a saját kutatásukhoz volt egy megjegyzése: ahogy mondtátok, ez eszembe juttatta. Az derült ki, hogy 25% a kutatások alapján. De egészen biztos, hogy a leghalogatóbbak nem töltötték ki a tesztet!

Ők még odáig se jutottak el. Majd kitöltöm! Majd beküldöm!

Ezért úgy tűnik, hogy van valami élettapasztalat mégiscsak bennetek. Ugye, fölpumpálódna az a 25 olyan 70-80-ra!

El is mondanám, hogy mi segített annak a fölismerésében, hogy talán úgy a legegyszerűbb segítséget mi jelenti?

A húszas években, ha jól emlékszem Párizsban ült egy végzős orosz pszichológus hallgató. Mellette ült a témavezetője. Egy kávéházban ültek. Ahogy beszélgettek (hát nyilván megvolt bennük az érdeklődés az emberi jelenségek iránt), megdöbbentek azon, hogy a pincérek milyen zseniális pontossággal meg tudják jegyezni papír nélkül azt, hogy ki mit fogyasztott ott az asztalnál. Ez fölkeltette a figyelmüket, és elkezdtek arról beszélgetni, hogy vajon mennyi ideig jegyzik meg a fogyasztást. Először a pincéreket kérdezgették. Az derült ki, hogy a fizetésig nagyon pontosan emlékeznek rá. De miután kifizették, néhány perc múlva már nagy nehézségbe ütközik a fogyasztás felidézése. Bementek „zárt helyre”, és elkezdték ezt kutatni. Nagyon egyszerű dolgot találtak ki. Feladatot bíztak egyesekre meg amazokra. (Most már ez megvan, ugye? Tehát emezekre meg amazokra.) És emezeket hagyták, hogy végigcsinálják. Amazokat pedig megszakították, miközben ott éppen benne voltak. Majd pedig (ez viszonylag bonyolult feladat volt) megkérdezték őket, hogy emlékeznek-e, hogy mi volt a feladat. (Hát ez mán mindennek a netovábbja!)

Mit gondoltok, kik tudtak jobban visszaemlékezni arra, hogy mi volt a feladat?

Így van! (Ma te nem sokat tanulsz, mert mindent…)

Akiket megszakítottak a feladat végzésében, jobban emlékeztek a feladatra, mint akik befejezték.

Végeredmény: úgy működünk, hogy ha valamit úgy értékelünk mi, hogy „az megvan”, akkor könnyebben elfelejtjük. Már nem érdekes.

De ha éppen benne vagyunk valamiben, akkor…. MMMmm!

Mi köze ennek a halogatáshoz? (Na, az okosak már tudják is.) A trükk az, hogy egy kicsit csinálj belőle! Úgy egy picit, csak úgy szagolj bele. Nem kell sokat, csak ez picit, úgy…

Mondjuk nem takarítasz három hete. Porcicák buliznak. Nem kell kitakarítani a lakást! Nem kell ilyen életre szóló célokat, hogy… csak fogod a porszívót, úgy nem is határozol el semmit. „Csak néhány porcicát itt fölszippantok.”

Mi lesz ennek a következménye? Hogy amikor már csak úgy elkezdtük, egy picit úgy beleszagoltunk, akkor már: „Jaj, ne zavarj már! Ne hülyéskedjél már! Hadd csináljam úgy végig!” Sokkal motiváltabbak leszünk, hogy valamit akkor már végigcsináljunk. Legalább a szobát, legalább a konyhát, legalább…

Tehát most egy egyszerű, praktikus … : egy kicsit kezdj neki. Egy kicsit szagolj bele. Egy kicsit nézd meg, milyen az, amikor a cica így ssssslllrrrpppp! (75:44)

És utána engedj a természetnek. A természet azt diktálja, hogy „na, akkor hol van még cica?!”.

Nagyon köszönöm a figyelmeteket. A következő alkalommal még ennek a sémának a vége, és aztán jön az új! (76:04)
Lejegyezte: Szabó Zoltán Illés