Jn 20,1-9 - Húsvétvasárnap (C év)

Olvasmány (ApCsel 10,34a.37-43)

Akkor Péter beszélni kezdett: ,,Valóban azt tapasztalom, hogy Isten nem személyválogató, Ti is tudjátok, hogy mi történt Galileától kezdve egész Júdeában, a János által hirdetett keresztség után; hogy miképpen kente föl Isten Szentlélekkel és erővel a Názáretből való Jézust, aki körüljárt, jót tett, és meggyógyította mindazokat, akiket az ördög a hatalmába kerített, mert Isten vele volt. Mi pedig tanúi vagyunk mindannak, amit ő a zsidók országában és Jeruzsálemben tett. Fára függesztve megölték őt. De Isten harmadnapon feltámasztotta, s megadta neki, hogy megjelenjen, nem az egész népnek, hanem Isten által előre kijelölt tanúknak, minekünk, akik ettünk és ittunk vele, miután halottaiból feltámadt. Meg is parancsolta nekünk, hogy hirdessük a népnek, és bizonyítsuk, hogy ő az, akit Isten az élők és a holtak bírájává rendelt. Róla tesz tanúságot az összes próféta, hogy az ő neve által mindenki elnyeri a bűnök bocsánatát, aki csak hisz benne.'

Szentlecke (Kol 3,1-4)

Ezért tehát, ha feltámadtatok Krisztussal, keressétek az odafent valókat, ahol Krisztus van, Isten jobbján ülve [Zsolt 110,1]. Az odafent való dolgokkal törődjetek, ne a földiekkel. Hiszen meghaltatok, és életetek Krisztussal el van rejtve Istenben. Amikor pedig Krisztus, a ti életetek, megjelenik, akkor majd ti is megjelentek vele együtt a dicsőségben.

Evangélium (Jn 20,1-9)

Mária Magdolna a hét első napján kora reggel, amikor még sötét volt, a sírhoz ment, és látta, hogy a kő el van mozdítva a sírbolttól. Elfutott tehát, elment Simon Péterhez és a másik tanítványhoz, akit Jézus szeretett, és azt mondta nekik: ,,Elvitték az Urat a sírból, és nem tudjuk, hová tették!' Erre Péter és a másik tanítvány elindultak, és a sírhoz mentek. Ketten együtt futottak, de a másik tanítvány gyorsabban futott, mint Péter, és elsőként ért a sírhoz. Lehajolt, és látta lerakva a gyolcsokat, de nem ment be. Azután odaért Simon Péter is, aki követte őt, és bement a sírboltba. Látta letéve a gyolcsokat és a kendőt, amely a fején volt, nem a gyolcsok mellé helyezve, hanem külön egy helyen, összehajtva. Akkor bement a másik tanítvány is, aki először érkezett a sírhoz; látta és hitt. Még nem értették ugyanis az Írást, hogy fel kell támadnia halottaiból.

Szentbeszéd

A föltámadás tapasztalatában egymásután következnek azok a lépések, azok az elemek, amelyek messze-messze megelőzik azt, hogy azt lehetne mondani, hogy a föltámadást értem, vagy, hogy ezt megértettem, vagy, hogy pontosan tudom, hogy itt miről is van szó. Sokkal inkább azt látjuk, hogy ott van Mária Magdolna, és éppenséggel egyáltalán nem tudja, és nem érti, hogy mi történik, de azért kora hajnalban elindul, mégpedig azért, hogy legalább azt megtegye, amire képes.

Ahhoz, hogy a föltámadásnak az örömhíre megjelenjen, tulajdonképpen például egy ilyen nagyon aprócska momentumra van szükség, hogy valaki elinduljon azért, hogy legalább azt megtegye, amire képes. És aztán, amikor még jobban összezavarodik, ez sem akadálya a föltámadás örömhírének, mert akkor el lehet rohanni valakihez, el lehet menni Péterhez, Jánoshoz, de fontos, hogy odamenjünk, és azt mondjuk, nem értem, mi történt itt, de valami van. És aztán kellenek a tanítványok, akik még kevésbé értik, hogy mi is ez, ami van, és akkor ráadásul ők már rohannak is, és benéznek oda a sírba. És mit látnak? Éppenséggel semmit.

És mégis kell az az ösztönző vágy, hogy meg akarom nézni, hogy mi is ez. És azután milyen érdekes, ahogy a szentíró ezt mondja, az evangelista, hogy és aztán benéztek oda, látták, tulajdonképpen nincs ott senki, és hittek. És csak ezután mondja a szerző, hogy akkor még nem értették meg, hogy mindennek így kellett történnie. Hogy Krisztusnak föl kellett támadnia a halálból. Tehát a megértés szinte ennek az eseménysornak, belső és külső eseménysornak csak a legvégén van.

Egy történet jutott ezzel kapcsolatban eszembe, mégpedig, hogy a szerzetesek között amolyan monasztikus életet élő atyákról és testvérekről van szó, tehát ott élik a belső világukat, gyönyörű belső kert van, és az egyik fiatal szerzetes már órák óta kering ott belül a kolostorban, kezében a szentírás, és hümmög, és nyög, és lehet rajta látni, hogy valamit nagyon nem ért, valami nagyon nincsen rendben. És aztán az idős szerzetes pedig újból és újból le-lenéz az ablakából, és látja ezt a fiatalt, hogy fogja a szentírást, és valami nagyon nincs rendben, és végül lekiabál a fiatalnak, hogy: „Mi van veled?” Akkor a fiatal mutatja a szentírást neki, mondja: „Atyám, nem értem.” Hát megszánja az idős a fiatalt, int neki, hogy „Gyere föl, fiam, majd megmagyarázom.” Erre a fiatalabb fölkiált az idősebbnek: „Hát magyarázni én is tudom, érteni nem értem.”

A föltámadásnak az öröme, nagyon valószínű, nem onnan veszi kezdetét, hogy először jól megértjük, és amikor jól megértettük, na, akkor ebből a megértésből majd el is vagyunk hajlandók kezdeni moccanni, indulni és tenni valamit. Talán a föltámadásnak az öröme akkor tudja bennünk kifejteni a hatását, hogyha még akkor, amikor nem értjük, már elindulunk, még akkor, amikor inkább csak még jobban megzavarodunk, akkor is cselekszünk, és keressük egymást, és nem hagyjuk abba a kutatást. Ez lenne az első gondolat, mert az evangéliumokban újból és újból ezt látjuk. Hát gondoljatok az emmauszi tanítványokra, elindulnak reggel, találkoznak Jézussal, Jézus kifejti az írásokat. És ennek mi lesz a hatása? Semmi. Hiába fejti ki az írásokat, nem történik semmi, csak jóval később. Persze az írásoknak a kifejtése aztán nem marad eredmény nélkül, de ott és akkor még nem történik semmi. Mi az, ami mégis csak történik? Hogy együtt maradnak. Ez akkor az első gondolat.

Aztán a második, épp az emmauszi tanítványoknál is látjuk ezt, de a sietésben is látjuk ezt, amikor oda kell menni a másik emberhez, hogy nem annyira a megértés az, ami viszi az életet itt előre, hanem sokkal inkább, hogy „Ugye lángolt a szívünk?”. Az „ugye lángolt a szívünk” tulajdonképpen azt jelenti, hogy Isten elsősorban nem az értelmünket akarja megragadni, hanem sokkal inkább a szívünket. És aztán az értelmünk követheti mindezt, és megérthetjük, és értelmessé tehetjük a hitünket. Nyilvánvalóan így van.

De nemde ismerős nektek is az, ami nekem is nagyon ismerős, a jóról olyan logikusan le tudom beszélni magam. Olyan jó ötleteim tudnak lenni, hogy kinek mit lehetne tenni, és aztán olyan szépen meg tudom magyarázni, hogy ezt most miért nem fogom megtenni. Nem az értelem ellen szólok, hanem sokkal inkább a szív mellett. Hogy a szívünkben, ami nem a gyomrunk és nem a zsigereink, itt nem az érzésekről beszélek, hanem valami sokkal mélyebbről, hogy érezhetjük a léleknek az indíttatásait, még az előtt, hogy azt mondhatnánk, így logikus, így értelmes és a többi.

Volt két testvér, és az egyikőjük, a kisebbik nagyon súlyosan megbetegedett, és rettenetesen gyors lefolyású volt a betegség. Ezért aztán az orvosok összeültek, és azt mondták, tulajdonképpen annyira sürgős beavatkozásra van szükség, hogy egyetlen dolog menthetné meg nagy valószínűséggel ezt a kisebbik fiút, hogyha a nagyobbik a véréből adna neki, mert a nagyobbnak a vérében ott vannak azok az anyagok, amelyek gyógyíthatnák ezt a kisebbet, és nincs idő mármost újabb és újabb lehetőségek után nézni. Igen ám, de a nagyobb is még elég kisfiú volt, ezért aztán a szülei odaültek mellé, és elmagyarázták neki, hogy hát tudod, majd jön a doktor bácsi, és akkor beleszúr egy tűt az eredbe, és onnan akkor leveszik a vért, és hát kell azért jócskán vér a testvérednek, azért mert a te véredben gyógyszer van, az orvosság, és akkor meg fog menekülni a testvéred. Vállalod-e? Látszott, hogy úgy elkomorul egy picit ez a fiú, és eltelt néhány másodperc, és akkor ránézett az apukájára, és azt mondja: „Igen, apa.” És akkor aztán kezdetét vette az, aminek kezdődnie kellett. A kisfiú feküdt ott a kórházi ágyon, és már folyt le belőle a vére, amit oda akartak adni a kisebb testvérének, és kezdett nagyon sápadt lenni ez a kisebbik fiú, és akkor szólt az apjának, hogy „Apa, gyere!” És akkor az apukája odaült, látta, hogy valami nincs rendben, és a kisebbik fiú azt mondja: „Apa, akkor mikor fogok meghalni?” Az apa ezt nem értette, és a kisebbik azt mondja, hogy „Hát, azt mondtátok, hogy hát leveszitek a véremet, akkor az a testvéremnél lesz, hogy mennyi időm van még?” Hogy ez a fiú sok mindent értett, hogy van a testvérem, és hogy bajban van, és meg lehetne menteni, és hogy a véremben van az orvosság, és erre azt mondta, hogy legyen. Csak közben azt gondolta, hogy neki meg kell halnia.

A második gondolat így szól, hogy a föltámadásnak a híre a szívünkhöz akar szólni, nem a fejünkhöz elsősorban, nem a zsigereinkhez elsősorban, hanem a személyiségünknek a középpontjához, és ahhoz, hogy onnan, a személyiségünknek a középpontjából indulunk-e el megtenni azt, amit meg tudunk tenni éppen ezekre az indíttatásokra.

És aztán a harmadik: amikor a föltámadás történetekben, a találkozás történetekben Jézus találkozik a tanítványokkal, az asszonyokkal, bárkivel, akkor mindig újból és újból fölmerül egy kérdés: fölismerik-e, hogy ő-e az, vagy nem, hogy kertésznek nézik, angyalnak látják, hogy fölismerik-e, hogy kiről is van itt szó.

És itt megint egy történet jutott eszembe a második világháborúból. 1900-as éveknek a legeleje, az Egyesült Államokba költözik két család, az egyik család Japánból, a másik család Svájcból. Éppenséggel egy farmon mind a ketten ugyanabból élnek: gyönyörű szép rózsákat termesztenek, és nagyon szépen gondosan nevelik a rózsákat, viszik ki a piacra, nehézség nélkül megélnek egymás mellett, mert olyan szép az árú, és nemzedékről nemzedékre megy a rózsatermesztésnek a tudománya, apáról fiúra száll, és a ’41 úgy éri őket, hogy termesztik a rózsát, csakhogy Japán megtámadja az Egyesült Államokat. És ez a japán család, miután nem kérték a honosítást, hirtelen egyik napról a másikra ellenséggé válnak. Ezért aztán néhány héten belül őket elhurcolják onnan, és akkor ez a Svájcban élő amerikai család összedugja a fejét, azt mondják, hogy hát őrizzük meg ezt a sok évtizedes munkát, majd mi továbbfolytatjuk azt, amit tettek ezek a japán szomszédaink. És eltelik ’42, ’43, ’44, ’45, és nemcsak a maguk részét művelik, hanem a szomszéd részét is. Aztán eltelik ’45, és ’46-ban visszaérkezik ez a japán család, és gondolják, hogy amikor hazaérnek, ott már csak a pusztulással találkoznak. És amikor megérkeznek, az ő kertészetük, világuk ugyanolyan gyönyörű, mint a szomszédé. És hát egészen odavannak ettől, és ez a svájci család a következőt mondja: „Hát hiszen, mikor titeket elvittek innen, mi átgondoltuk a helyzetet, és arra jutottunk, hogy ti a mi embertársaink vagytok, és ezért, hogyha fordítva lenne, biztos ti is megtettétek volna értünk”.

A föltámadásnak az üzenete, a kérdése: fölismerem-e azt, hogy te az embertársam vagy? Fölismerek-e valamit, amit a föltámadás fényénél lehet fölismerni?

És aztán a következő gondolat: ebből a fölismerésből olyan nyilvánvalóan valahogyan az összetartozásunknak a tapasztalata származik, olyan nagyon nyilvánvalóan. És éppen a tegnapi ünnepi szentmise után, sekrestyében álltunk még, már a legtöbben elmentek a templomból, és valahogy még jólesett maradni, és egyszer csak ott heten-nyolcan férfiak álltunk körben, és elkezdtünk beszélgetni Ferenc pápáról. Egymás után mondtuk a híreket, hogy hallottad, hogy tegnap mit mondott, hallottad, hogy tegnapelőtt mit csinált, és akkor tényleg, valahogy a föltámadásnak egy nagyon sajátos hírévé vált az, hogy Ferenc pápa például Nagycsütörtökön hogyan mosta meg ott a fiatalkorúak börtönében annak a tizenkét embernek a lábát, és hogy a tizenkettő között volt kettő nő, és hogy a kettő nő között az egyik muszlim volt. És aztán rögtön elkezdtünk erről beszélgetni, és valamelyikünk azt mondta, na, igen, van is, akinek ez nem tetszik. Na, van is, aki azt mondja, na, hát ebből mi lesz. És tulajdonképpen abban maradtunk mi tegnap este, hogy milyen jó, hogy van egy olyan pápánk, akivel kapcsolatban egy kicsit értetlenek lehetünk. És azt mondjuk, na, ebből mi lesz. Na, ez hogy fog így továbbmenni? Ki mit fog majd ehhez szólni? Hogyhogy nem kell neki a vörös cipő? Hogyhogy nem költözik be a pápai lakosztályba? Hogy éppenséggel lehet, hogy már nagyon régóta várunk egy olyan pápára, akivel kapcsolatban össze lehet jönni, és azt mondani: hallottátok? Na, most ez hogy van? Na, most szerintetek ebből mi következik?

Hogy nemde talán éppenséggel a Szentléleknek a frissessége az, ha mi egyszerű emberek azt mondjuk: hát talán, hát talán ezt most még nem értem így elsőre, de vagy legalább is azt tudjuk mondani, azt tudjuk mondani, az kétségkívül, hogy közösséget vállalt olyanokkal, akikkel úgy elsőre talán nem is olyan logikus, természetes és magától értetődő. Például Nagycsütörtökön este a lábmosás szertartásában talán nem annyira logikus, és magától értetődő egy muszlim börtönviselt nőnek a lábát megmosni. Lehet, hogy ebben sokkal jobban kifejeződik a föltámadásnak az örömhíre, mint abban, amikor olyan nagyon pontosan el tudjuk mondani a föltámadás teológiáját. Ez nem volt érv a föltámadás teológiájával szemben.

És végül az utolsó gondolat, hogy minden találkozás történetben végül is a nagy kérdés az, hogy Jézust fölismerik-e, vagy nem. Nem valami igazságot megértünk-e, nem valami gondolatra jutunk-e, nem valami bölcsességig elérünk-e, hanem hogy Jézust fölismerték-e? És ebből a szempontból mi is pontosan ugyanitt vagyunk. És eszembe jutott az a néhány évvel ezelőtti élményem, ami azóta is kering bennem, valahogy nem találja meg a helyét, hogy hallottam egy fiatal hölgyet, azt mondja a barátnőjének „Most hónapok óta élek együtt a barátommal, elvárásaim minden paraméterének megfelelt, de valahogy nem tudunk együtt élni.” Ez a két mondat egyszerűen valahogy nem, nem hagy bennem nyugtot. Hogy az elvárásom összes paraméterének megfelelt, és nem tudok vele élni. Él bennem azért mégis csak egy kép, ahogyan egy férfi rápillant egy nőre, kicsit kerülgeti, és akkor valahogy megfogalmazódik benne egy gondolat, „Én azt hiszem, te leszel az igazi.” Hogy ránéz, és azt mondja, én szeretnék érted élni. És aztán, azután majd megismeri a családját, meg a jó tulajdonságait, akkor megismeri a rossz tulajdonságait, akkor később megérti, hogy nem lesz könnyű vele élni, később megérti, hogy sokkal, sokkal nehezebb lesz vele élni, mint ahogy gondolta, hogy lesz vele majd nehéz élni. Az később van. De hogy előbb pedig valami olyasmi van, hogy ránéz, és azt mondja, „Hát én szeretnék érted élni, benned most fölfedeztem valakit.”

Föltámadásnak a híre akkor hír, hogyha nem egyszerűen csak gondolatokig, igazságig jutunk, hanem egyszer csak rádöbbenünk, „Hát, hiszen te vagy az!” És akkor fölfedezzük Istent, fölfedezzük Jézusban Istent, fölfedezzük egymásban Jézust, a többit nem is mondom.

Örökbe fogadta és lejegyezte: Várhidy Krisztina