Följogosítottság, grandiozitás, kiváltságosság séma 8.
2013.05.21.
Megosztom
Elküldöm
Isten hozott benneteket! Köszöntlek mindannyiótokat!
Még két alkalmunk van a szokásos mederben. Mindenesetre ebből a kettőből a mai alkalommal szeretném befejezni ezt a sémát, a grandiozitás, följogosítottság, rendkívüliség, kiváltságosság és a többi belső hiedelemvilágával leírható sémát. Tehát pontot tennénk a végére. És akkor a következő alkalommal pedig a kérdéseitekre szívesen reagálok. Tudjátok, sose mondom, hogy „válaszolok”, mert mit tudom én, hogy az válassz-e vagy nem. Hogy az válasz volt-e vagy nem, azt te tudod eldönteni. Az egész biztos, hogy reakció lesz a részemről, de hogy az válasz-e vagy sem, az a tiéd. Egyrészt kis cetlin ide lehet hozni, másrészt meg az interneten keresztül is lehet kérdezni, és nem föltétlenül szükséges, hogy a kérdés a témánkra vonatkozzon. Ennyit bevezetőképp. Na most.
Megvan ez a sémánk, és a sémánkkal kapcsolatban... (bár nem is akarom túlságosan sokat mondani azt a szót, mert nem ez az érdekes, hogy „séma”); ez egy belső hiedelemvilág. Érzések, gondolatok, emlékek, fizikai állapotok – hogy innen elindulva jutottunk el oda, hogy megnézzük, hogy mi is az emberben az élet iránya? (01:28)
Hogy a neurobiológiai belső késztetések milyen irányba viszik az életet a maguk természetes útján? És így találtunk rá négy nagyon fontos kijelentésre, ami a kutatásoknak tulajdonképpen egyszerűen megfogalmazott esszenciáját jelentették.
Az első: ahol emberszámba vesznek, ahol személynek tartanak, egyedinek tekintenek; ahol emberként bánnak velünk és ahol az emberi méltóságunkat tiszteletben tartják. És így kapcsolódnak hozzánk. Ez az egyik.
A második: ahol észrevesznek minket, ahol felfigyeljenek ránk, ahol figyelnek ránk. Ez volt a második.
A harmadik: ahol törődnek velünk. Esetleg még akár így is mondhatnánk (bizonyos kapcsolatokban egészen egyértelmű): ahol gondoskodnak rólunk.
És a negyedik, amilyen irányba megy bennünk az élet a maga természetes módján (a szó szoros értelmében a maga természetes módján), ez pedig: ahol elismernek minket. Értékelnek, elismernek minket. És milyen szép ez a szó! Tulajdonképpen nem olyan régen csodálkoztam rá, hogy az értékelésnek van egy negatív töltete a közgondolkodásban. Úgy, hogy leértékelek valakit. Vagy, hogy na, most jön az értékelés! És akkor vvvvááááhh! Most jön az értékelés. Bejön a tanár egy csomó lappal, rá vannak írva a neveink. most jön az értékelés! Naáá. S közben meg az egy milyen szép dolog: hogy az értékelés azt jelenti, hogy te értéknek tartasz engem. Értékszámba veszel, kincs-számba veszel, s ezért értékelsz engem. Tehát ez volt a negyedik.
És hogyha olyan kapcsolatokban vagyunk, amelyekben megvalósul az a négy alapvető motívum, akkor van kedvünk ott lenni. Abba az irányba megyünk, ott szeretnék lenni. Ott éljük azt meg, nagyon egyszerűen: hogy szeretnek minket. Így. Ebben a négyben.
De arról is beszéltünk, hogy ez a belső neurobiológiai motivációs rendszer össze tud omlani. Alkalomszerűen, helyzetszerűen, valamilyen esemény révén. Egy szerettünknek a halála például. Vagy, hogyha a neten piszkoskodnak velünk. Ha kiközösítenek, akkor ez össze tud omlani. Vagy elveszítünk egy fontos kapcsolatot...
De össze tud omlani a személyiségfejlődésünk során is!
A magzati kortól, csecsemőkor, 2-3-4 és a többi. Tehát az is lehetséges, hogy vannak köztünk olyanok, akikben ez a belső világ egészségesen jól működik. És vagyunk itt olyanok, akikben meg nem működik olyan egészségesen, jól. Akkor az életre vonatkozóan többféle megfontolással érdemes rendelkezünk; nem csak azokkal, amelyek az egészséges emberre vonatkoznak. Hanem azokkal is, amelyek a sérült emberre vonatkoznak. Erről majd még szeretnék beszélni. (05:00)
Tehát így jutottunk el oda, hogy kimondtuk azt, hogy ezért az életnek nem az alapvető mozgatórugója az agresszió. Még akkor sem, hogyha az agressziót avval kötjük össze és társítjuk, hogy életben maradni, hogy túlélni, hogy hozzájutni a táplálékhoz, a létfönntartás alapvető feltételeihez – hogy még akkor sem. Hogy még akkor sem, csakhogy – és még erről is szeretnék még bővebben beszélni – (Egészségedre! Allregiaszezon. Még itt is. Te meg köhögsz is. Persze ez a hosszan elhúzódó téli...) Emlékeztek, hogy ő mi a kreativitás három ellensége?
Az, hogy ha valaki úgy érzékeli, hogy állandóan élet-halál harcot kell vívnia;
ha valaki úgy érzi, hogy állandóan önmagát (beleértve a pszichológiai önmagát) kell állandóan megvédelmeznie; és a kreativitás harmadik ellensége,
ha valaki úgy érzékeli a világot, hogy ott semmi mást nem tehet, mint a saját érdekei és szükségletei alapján cselekedhet.
A sérült emberre ezek éppenséggel jellemzők. Tehát minél inkább megsérült bennem ez a belső motivációs rendszer, annál inkább válok ilyen emberré. És akkor elindul bennem, hogy a hétköznapi helyzeteket is fenyegetőnek tudom átélni, támadónak... emlékeztek, Virginia Satir milyen sokat beszélt erről. Hogy a kommunikációm elkezd torzulni. Nem tudom megkülönböztetni a levest magamtól. A levesre mondasz egy kritikát – én pedig úgy hallom, hogy kikezdtél a legbensőbb önbecsülésemben. Áhh!
Így aztán minél sérültebbek vagyunk, annál nehezebb helyzetbe jutunk. Na most.
De most visszatérek az agresszióhoz. Néztük az öt pontot. Hogy sokkal inkább azt mondhatjuk tehát: az élet mozgatórugója az, hogy együttműködjünk; hogy társas kapcsolatokban, viszonyokban vegyünk részt. Kis szinten is, meg nagyon szinten is. Például, hogy vannak közös normáink, és a közös normákat megtartjuk. Igen ám, de el kell ismernünk az agresszió létjogosultságát is, mégpedig olyan formában, hogy az agresszió akkor jelenik meg, hogy ha ezt a társas kooperációt, együttműködést valami veszély fenyegeti. Valami az útjába áll, valami akadályozza. (De a helyzet azért olyan árnyalt, mert éppenséggel [emlékeztek, az ötödik pont] agresszívabbak azok, akiknek sok gyógyulatlan sérelmük van. Vagyis, mondjuk egy magzati korban, kétéves korban eltemetett sérelem, vagy egy gyerekkorban hosszú ideig fönnálló sérelem, hiányok, érzelmi szükségletek vagy fizikai szükségletek be nem töltése okán én ötven évvel később vadidegenekkel bánok piszok módon.)
Tehát éppen mondhatjuk (és ez nagyon logikus is), hogy az együttműködés hiányában hajlamosabbak leszünk az agresszióra. és ez az agresszió tulajdonképpen vissza akarna utalni oda, hogy mi történt ott velünk? Tehát ha én megérteném (meg mi mind megértenénk) azt, ami történik és zajlik, akkor a jövőbe mutatóan tudnánk cselekedni. Igen ám, de egyrészt nem értjük meg, másrészt 50 évvel később... háá! Vagyis, az az agresszió, amiről azt láttuk, hogy éppenséggel az együttműködés akadályozásával összefüggésben jelenik meg, nem egyszer, amikor megjelenik, már nem segíti az életet. Valamit kifejez az együttműködés elmaradásából 50 évvel azelőttről. Nagyon pontosan kifejezi! S nem is tudunk más okot találni rá, mint hogy van valaki, aki ebben a pillanatban nem indokolt, hogy bunkó módon viselkedjen és mégis úgy viselkedik. Tehát összefüggésben van az együttműködés elmaradásával és a megfelelő gondoskodás hiányával, de itt és most nem segíti már az életet! Ezt nagyon fontos látnunk. És láttuk azt is, hogy létezik olyan agresszió (például az első pontnál), amikor félrelökök embereket azért, hogy egy fuldoklóhoz gyorsabban el tudjak érni. Akkor itt egészen nyilvánvaló a magatartásom és az együttműködés közti összefüggés. Na. És így jutottunk el oda – ezt nagyon izgalmasnak találtam... valaki azt mondta, aki hallgatta a múltkor: Feri, alig mondtál példákat, csak úgy nyomtad, nyomtad. Nem tudom, majd próbálok történeteket mondani (nem tudom, hogy kell).
Nézegettük a csecsemőket meg a kisbabákat 24 hónapos korig. És nagyon izgalmas megfontolásokra jutottunk! Ez egy nagy-nagy-nagy-nagy kutatás, sok kutatás. És ebből az derült ki, hogy a bici babuci együttműködik. Nyújtja a felnőttek a dolgot, ha úgy észleli, hogy az nem éri el. Ha a felnőttől elvisznek valamit, akkor mutogat. Ha a felnőttnek valamire szüksége van és a gyerek környezetében (és ő ezt észlelte), akkor a gyerek még arról a tevékenységről is hajlandó lemondani, ami egyébként ott és akkor örömet okoz neki. Tehát ő ott valamit jóízűen csinál és látja, hogy a felnőtt nem éri el, akkor lemond arról az élvezetről, hogy odaadja a felnőttnek. És azt is láttuk, hogy a gyerekek arcán kétéves korban mennyire nyilvánvalóan megjelennek az együttérzésnek a jelei. És ha lehetőségük van egy sérelmet szenvedett felnőttnek segíteni később, akkor segítenek is neki! És emlékeztek, a legfontosabb pedig az volt, hogy ez annyira a természetünkbe van írva, hogy amikor a rendszerbe behelyezték (mintegy akadályként) a jutalmat, akkor az inkább megzavarta ezt a belső rendszert, nem pedig segítette! Hát ez fergeteges!
Na most. Folytatás: valamiről nem beszéltünk még, ez pedig az osztozkodás.
Mondtuk azt, hogy három alapvető formája van az együttműködésnek, a másik segítésének.
Az egyik a konkrét segítés – erről hoztuk a példákat.
Információadás – a gyerek mutogat.
És a harmadik pedig: az osztozkodás: az derült ki, hogy a majmok, hát, nem nagyon osztozkodnak. Bár a helyzet egy picit árnyaltabb. Az derült ki, hogy a majmok is ismerik a kölcsönösséget. De az osztozkodásban egyáltalán nem jók. Például: Ha az egyik majom kurkássza a másikat, a másik visszakurkászik. Ezt kétségkívül kölcsönösségnek hívhatjuk. Tehát van annak a mérleglése, hogy te csináltál nekem valamit, én csinálok neked valamit.
Aztán: ha az egyik majom bajba került és bántották, és valaki ment és segített neki, a majom ezt megjegyzi, és egy hasonló helyzetben ezt visszaadja. Segít a majomtársának; annak, aki neki segített. Nade: még az anyamajmok is kapnak finom cuccokat.
Ott van a kicsinye: nem ad neki. Nézték. Itt pontos adataim vannak, kérlek szépen; azt mondja: csimpánzokkal.
A csimpánz mama csimpánz gyereke 84-szer kért. A kicsi a csimpánz a nagy csimpánztól. Az anyucijától. Mit gondoltok, a 84 esetben hányszor nem adott az anya csimpánz? 84-ből hányszor nem? Ú, te nagyon szereted a csimpánzokat. Itt most tág tere nyílt az előítéletességnek. 50-szer elutasította a saját kölykét. 84-ből 50-szer . Mindössze 14 alkalommal adott a csimpánz mama a saját csimpánzának (kölkének) aktív módon a saját táplálékából. 14-szer. De mind a 14 alkalommal a tápláléknak a gyöngébbik részét. Őőőő.
Tehát kimondhatjuk, hogy a csimpánzoknak nem erőssége az osztozkodás. Főleg nem valami méltányosság, még a saját kicsinyeikkel szemben sem, vagy az egyenlőség vagy ilyesmi – erről ne is beszéljünk. Valamennyi kölcsönösséghez van érzékük. De az osztozkodásban nagyon gyengék. Ezzel szemben az ember babucik... háh!! azt mondhatjuk, hogy pont az ellenkezője! (15:52)
Az ember babák tárgyakat ajánlgatnak a felnőtteknek. Hát ez mindenkinek ismerős. Ahogy nyújtja egy gyerek a tárgyat. De az is, hogy a gyerekek (kicsi babákról beszélünk: 1-2 éves kor) előszeretettel nyújtanakételt a felnőtteknek. És egyáltalán nem kezdenek el zokogni minden esetben, ha felnőtt meg is eszi. Tehát nem pusztán csak a játék ez, hogy majd te visszaadod nekem. A gyerekekben máris van egy érzék arra, hogy osztozzanak. Három év alatti gyerekekkel csináltak nagyon érdekes kísérleteket az osztozkodás szempontjából. Például úgy oldották meg, hogy két gyerek közül mindegyiknek lehetősége van arra, hogy ő maga megszerezze a másik részét is. Már két-három éves gyerekek sok esetben nem veszik el a másikét. Két-három éves gyerekek! De hogyha el is veszik, és a másik szól, majdnem minden esetben azt visszaadják. Az osztozkodásnak, valamiképpen az egyenlőségnek vagy a méltányosságnak van bennünk egy nagyon világos érzéke.
Felnőtteknél nagyon híresek azok a játékok... azt mondja: kapok száz forintot. Kevés? Kapok 100 forintot és azt mondja kísérletvezető: maga ebből aztán forintból a társának (aki szintén a kísérlet résztvevője) annyit ad, amennyit akar. De a társa fogja tudni, hogy magánál 100 forint van és akkor viheti el maga azt, amit magának megtartott, ha a társa elfogadja azt, amit magad neki adott.
Az embör úgy működik, hogy az emberek nagy többsége körülbelül a felét odaadja, egy kisebb százalék mondjuk egyharmadot ad, de általában fele-felében. Ez már mutatja, hogy vagy egy érzékünk arra, hogy ha a felénél kevesebbet adok, akkor azt fogja mondani, hogy nem kell. Körülbelül 30 forint alatt szinte nincs ember, aki azt elfogadja. Tehát 30 forint alatt azt mondjuk, hogy egyszerűen nem kell. És az volt a nagyon érdekes, hogy miért nem kell? Mert ha olyanok lennénk, mint a csimpánzok, akkor a csimpánz a maximális nyereségre törekszik. Tehát ő viszi az egészet, fütyül mindenre. És hogyha neki száz banánból adnak egyet, azt viszi. Mit érdekli őt az összes többi?! Itt már nagy különbség van köztünk. Mi, hogyha 1 00banánból kapunk 25-öt, akkor azt mondjuk: 25 banán?! Ott rohadjon meg, ahol van! 25 banán?!? Azt már nem! Hát egy olyan világban nem lehet élni, ahol te kapsz százat és 25-öt adsz nekem... Nem, ez ellentmond az életnek a logikájával. Nem fogadjuk el a 25 banánt. és akkor kérdezték: miért nem fogadod el a 25 banánt?
Azért nem, mert nem igazságos. Mert nem egyenlő, nem méltányos. Hihetetlen erővel működik ez bennünk. Nem kell! Pedig, pedig, ugye az volt az alapvető logikánk, hogy ha minden a túlélés és az agresszió az élet mozgatórugója is az, hogy túl kell élni és biztosítani a fennmaradáshoz szükséges dolgokat, akkor az lenne az elemi érdekünk, hogy elfogadjuk 25 banánt. Hát ez lenne a minimálisan értelmes és logikus. És nem fogadjuk el.
A majmok másképp járnak el - erre már tettem utalást. A gyerekek két-három éves kortól kezdik ezt az egyenlőség-méltányosság-kölcsönösség világot fölfedezni. Addig ugyanis az történik, hogy ténylegesen egy neurobiológiai késztetésből adódóan, természetszerűen ajándékozzunk és adunk és segítünk és vagyunk nagyvonalúak, mert ez önmagában jutalmazó az ember számára. Ugye, ezért a gyerek lemond arról, amit éppen szívesen csinál, hogy segítsen valakinek. És nem a jutalomért teszi, nem a dicséretért.
3 éves korban történik egy fordulat. 3 éves kortól kezdve ugyanis kezdjük egyre inkább érzékelni azt, hogy a többiek mit csinálnak velünk. És kezdjük egyre jobban megérteni azt, hogy milyen következménye van annak, hogyha százból százat elrakok. Azt mondják egyébként, akik ezzel (most a pedagógiai részével) foglalkoznak, hogy ha egy gyereknek jó alapjai vannak, akkor különösebben nem a jutalmazás az, ami őt tovább segíti ebbe az irányba, amerre a biológiai késztetései is mennek. Hanem, ha leülünk egy gyerekkel és megbeszéljük azt, hogy milyen következménye van annak, ha ő önző. Mert a belső késztetés már őt jó irányba viszi, nem kell plusz jutalmazni. Hanem a belső késztetést érdemes még jobban föltárni és kidolgozni; érthetővé, értelmessé tenni. (22:12)
S akkor 3 éves kortól történik az, hogy egy gyerek, ha őneki adtak, szívesebben ad annak, akitől már kapott, mint az idegennek. Kölcsönösség!
Egy gyerek annak is szívesebben ad, akitől látta, hogy egy harmadik személynek ad. Tehát még csak nem is szükséges, hogy „én kaptam”. De ha látom, hogy ő egy olyan valaki, aki adott már a másiknak, akkor én is szívesebben adok neki. És már egy 3 éves gyerek szívesebben ad olyasvalakinek, akit úgy érzékel, hogy a saját fajtájabeli. mint ahogy, emlékszem, mondtam nektek ezt a történetet... azt mondta egy édesanya: Na, Robikám! Tudod mit? (Volt Robi talán 4-5 éves.) Mi hétvégére elmegyünk apáddal mit-tudom-én hova. Arra gondoltunk, hogy a keresztanyukádnál aludhatnál, akit annyira szeretsz! Az 5 éves gyerek válasza: nem alszom nála, mert nem olyan a szaga, mint a mienk.
Ezt mondta az öt éves gyerkőc. Ez valaminek a nagyon pontos kifejezése.
Tehát 3 éves kortól kezdve már nem mindenkinek adunk. És emlékeztek? Hogy amikor egy kétéves-másfél éves gyerek segített a felnőttnek, a segítést nem befolyásolta az, hogy a felnőtt ezt megköszöni-e (Az meg főleg nem, hogy kap-e jutalmat.). De még az sem, hogy a felnőtt arcán valamiféle hálát, köszönetet, örömöt fedezne föl. Ennyire belső irányítottságú ez a fajta másikra hangolódott cselekvés. Na de legyünk 4 évesek! 3 éves kortól kezdve egyre árnyaltabban ismerjük meg azt, hogy tulajdonképpen hogy is vagyunk egymással. Agyerek, amikor ad valakinek (bár az nem neki adott, hanem egy másiknak), vagy amikor ad, osztozkodik a másikkal, tulajdonképpen mindig benne van az is, hogy megelőlegezett bizalmat adunk. Én most megteszem neked, és valószínű ezt vissza fogom kapni. Emlékeztek? Hogy a bizalom egy egészséges emberben bizalmat szül. És ennek leírható az élettani része is. Egy sérült ember azonban, ha mások adnak neki, törődnek vele, gondoskodnak róla és adnak (ezt már most másodszor mondtam), akkor őbenne ez lehet, hogy nem bizalmat szül, hanem vérszemet kap.
Azért, mert ez a belső motivációs rendszer őbenne nem működik hatékonyan. A majmok fütyülnek az egyenlőségre. Nem érdekli őket a méltányosság! Osztozkodásról nincs szó. Ezért a kutatók egy érdekes mondatot használtak itt. Azt mondták: tulajdonképpen a majom úgy él, mintha folyamatos életveszélyben lenne. Az ember pedig úgy él, mint aki nincs folyamatos életveszélyben. Mi, emberek, akkor hajlunk egyre inkább arra, hogy ha van nálam két kóla, s kiderül hogy nem fog több eső esni a földön. Ugye, akkor éppenséggel minél sérültebb valaki, annál inkább hajlik majd arra, hogy ezt megpróbálja el-HTK-zni. Ha ez ismerős valakinek. Emlékszem, katona voltam. Kimentem eltávra és mire visszaértem, fölfeszítették a szekrényemet és minden cuccomat elvitték. Nem, nem volt rossz. Beértem, és egy óra múlva szolgálatra kellett jelentkeznem. És nem volt katonaruhám. Grrr! Volt, amit kértem; volt, amit nem. Szóval...
A majmok tehát úgy viselkednek, mint akik folyamatos életveszélyben vannak, akik nem engedhetik meg maguknak, hogy osztozzanak, hogy egyenlőség, igazságosság, testvériség – fütyülnek rá. De hogy ha mi megsérültünk, tulajdonképpen minél sérültebbek vagyunk, ennek elsősorban a lélektani részét írtuk le éveken keresztül; most a neurobiológiai részét is leírhatjuk. Például, hogy kevesebb oxitocin termelődik. Emlékeztek? Hiába gondoskodnak. Hiába jók velünk. Hiába segítenek nekünk. Hiába törődnek velünk – nem termelődik annyi oxitocin, mint a másikban, akinek emiatt kedve van ott lenni a másikkal, belső késztetést érez az együttműködésre, a visszaadásra, a kölcsönösségre. Őbenne ez nem történik meg! Ezzel szemben az agresszióban részt vevő hormonok egy pillanat alatt meg tudnak emelkedni. A stresszhormonok egy pillanat alatt meg tudnak emelkedni! Vagyis: minél inkább megsérültünk kicsi korban, annál inkább történik az, hogy úgy észleljük az életet (és ennek megvan a biológiai háttere), mintha életveszélyben lennénk. És emlékeztek? Most a másikat mondom, nem a kreativitás 3 ősellenségét, hanem a gondolkodási hibák 90 százalékában a három motívum... emlékeztek? Na!
Énközpontúság, szűklátókörűség és rövidtávú gondolkodásmód.
Tehát amikor valaki nekiállt gondolkodni egy helyzeten, azt fölmérte és hozott következtetéseket, döntéseket. Ha ez a három jellemezte, az majdnem mindig a gondolkodás elégtelenségével járt együtt. Ő hiába jutott el valahova – valójában a szűklátókörűség, az énközpontúság és a rövid távú gondolkodás nem tette lehetővé azt, hogy a helyzetet jól mérlegelje.
Ez azt jelenti, hogy ha megsérültem, akkor (most már azt is látjuk, hogy) a gondolkodásmódunk alapvetően torzul. Nem csak a belső motivációs késztetéseink, nemcsak a hormonháztartásunk, nemcsak az érzelemvilágunk. Ugye emlékeztek, erről is beszéltünk. Ha valaki megsérül és lát valakit, aki rászorulna a segítségre, képes megvetéssel lenni iránta. Nem működik ez a belső rendszer! Akkor ő hiába „gondolkodik azon”, mi is lenne a jó megoldás. Bezáratott a valamikori élettapasztalataiba, és ezért tulajdonképpen folyamatosan úgy észleli a környezetét, az egész világot, mintha túlélő harcot folytatna, magát kéne megvédeni; csak a saját szükségleteivel törődhetne, mert ezekre mindenképpen szükség van. Mert senki nem fog segíteni, senki nem törődik velem, nem vesznek észre, fütyülnek rám és a többi! Ezért a gondolkodásmód sem tud a megfelelő irányokba eljutni, és megfelelő következtetésekig eljutni. Hej! Azért ez elég súlyos, nem? Hmmm. mit tegyünk, ha sérültek vagyunk? Itt beszéltünk arról, emlékeztek? Hogy figyeljenek föl rám, vegyenek észre, vegyenek emberszámba! Ezzel a késztetéssel összhangban van, tudjátok: 2006-ban 94%, Egyesült Államok, fiatalok. Siker! Hírnév! Ismertség! Lájkok! És a többi. És éppenséggel most már értjük a logikáját, hogy miért. De amikor valaki: így az ismertség, úgy a siker, amúgy a másik fölött aratott győzelem és a többi – most már két dolgot egészen biztosan tudunk. Az egyik:
Ha el is éri, nem lesz tőle jól. Mert ahhoz az egész rendszernek kéne jól működnie, hogy őneki az még valamit hozzátegyen az élethez. De neki nincs ott a háttere, neki csak az a nyomorult sikere van. Értitek? Semmi mása nincs, mint hogy most kapott ezer lájkot. Ennyije van. Hát attól miért lenne jól? Neki az van.
Ez azt jelenti, hogy tulajdonképpen logikus, hogy miért megy nagyon sok ember ebbe az irányba. Logikus! De tudjátok, hogy hogy történik ez? (31:54)
Úgy mint amikor azt mondtuk (erről sokat beszéltünk): az önmegvalósítás három szintje.
Önkifejezés, önátadás, önfelülmúlás. Az első szinten, az önkifejezés szintjén vannak az élvezetek. Az élvezetekről azt mondhatjuk, hogy nem növelik az emberi életet (hanem fönntartják). Az élvezet minőségileg nem tesz semmit sem hozzá az emberi élethez. csak jólesik. Az nem baj, hogy jólesik! Jó az – élvezzük az életet. de minőségileg nem teszi tartalmasabbá, értelmesebbé – nem teszi. Fönntartja. Na de!
Valahogy, ha 94 százalék a siker, a hírnév, a győzelem a másik fölött, a nemtommicsoda – ez pontosan arra lesz neki elég, mint a hétköznapi polgárnak az élvezet. Nem növeli az életet, fönntartja. Ő akkor a siker – na, hhhu. Jó, még maradhatok egy kicsit.
(Egészségedre. Az előbb is te voltál. Ugye? Nem. Miért? Mert sajnálni akartalak. „Engem te ne sajnálj!”. Ez is milyen érdekes... hogy utáljuk, ha sajnálnak minket! Minket ne sajnáljon senki! Ez az emberi méltóság. Ez az emberi méltóság! Ne sajnáljál engem. Segítsél vagy legyen egy jó szavad – de sajnálni ne sajnálj. (33:36)
Amikor a mozgássérült barátaimhoz jártam... hogy utálták a sajnálatot. Azt mondták: Te Feri, a sajnálatnak szaga van! (Ezt.) Messziről ordít a sajnálat. Jaj! Emlékszem, egyszer azt mesélték, hogy még az átkosban elment hozzájuk egy egész brigád. A mozgássérült barátaim vastüdősök voltak. (Ezt bontottam ki - rá van írva a nevem. Kétségkívül. Ebből nem kaptok – az én nevem van rajta!) Vastüdősök, nem tudnak sehova se menni egyedül, rászorulnak a legalapvetőbb dolgokra. Na, jött a brigád.
Egy napig kommunista szombat volt. Jaj, ez ismerős még neked! A kommunista szombat.
Emlékszem, mikor a Fővárosi Faipari és Kiállításkivitelező Vállalatnál dolgoztam... Komolyan! Az első munkahelyem, ne viccelj. kommunista szombat. Az egy nagyszerű dolog. Bementünk és a vállalat veszteségét növeltük. Eleve veszteséges volt, de ha még szombaton is ezt csináltuk, ennek a következménye az lett, hogy még veszteségesebb lett. De az ideológia fölülírta az egyszerű számokat. Ezért bementünk. Na, ez a brigád meg kommunista szombat gyanánt elment mozgássérült embereket látogatni. Tehát kommunista szombat – ott tettek-vettek. Végül (azt mondták, ez volt számukra az igazán emblematikus történet) hozták a brigádnaplót. Mert olyan is volt. És megkérték a mozgássérülteket, hogy írják alá, hogy ők itt voltak kommunista szombaton és teljesítették a normát. (35:51)
Na, ugye ez az, amire azt mondjuk, hogy „takarodsz innen?!”. A brigádnaplóddal együtt. Ugye, hogy ezt miért csináljuk? Ha semmi más nem volna bennünk, csak a túlélés. Olyan emberek, akik levegőt nem tudnak venni mások segítsége nélkül, és mégis azt mondják, hogy menj innen! Na, erről beszélünk! De onnan indultam, hogy ha valaki nagyon megsérül, nincs rálátása a belső sérülésére, ezért akkor: egyfelől jönnek az élvezetek, másfelől pedig siker-hírnév-lájk és az összes többi: ismertség, meg ezek. Ettől ő azonban nem lesz boldog, hanem az életét fönntartja. És ezért két dolgot szeretnék ehhez mondani. Az egyik: éppenséggel ha ő tudja, hogy ez semmi másra nem elég, mint éhezőnek enni egy szelet kenyeret, éppenséggel életben tudok tőle maradni. Az élvezettől nem azt várom, hogy az életem értelme az legyen. Hogy most még finomabb paprikás krumplit főzök. Hát ettől nem lesz értelmes az élet! Kinek lesz az? Nem. Emberi módon az életemet fönntartom és nem moslékot eszem, hanem legalább finom. És azt mondom: na! Emberszámba vettem magam, mert legalább valami finomat készítettem. De ettől az élet nem növekszik, hanem fönnmarad. ez most azért … Ezt most így mondom, kicsit hülyén hangzik: az amerikai fiatalok 94 százaléka tulajdonképpen mintha abban a belső hiedelemvilágban élne (eszerint a kutatás szerint), mint hogyha tombolna az életveszély, és semmi másra nem tudnánk időt-energiát fordítani, mint a túlélésre. Tehát kizárólag az élvezetek, és akkor siker-hírnév-türürürümm. Azért ez nem olyan idegen világ tőlünk! Tehát egyfelől: nem leszünk tőle jól, életünk nem lesz értelmes, nem leszünk boldogok. De ettől ne essünk kétségbe, hanem érdemes a másik oldalt nézni: éppenséggel ha valakinek ez ténylegesen segít, hogy fenntartsa az életét, akkor rendben van. Ha ő is tudja, hogy ezt azért csinálja, hogy fenntartsa az életét. Akkor rendben van. Tehát, ha valaki így tud élni (vagy életben maradni), rendben van. Hát nagy dolog, hogy kitalálta, hogy tud életben maradni! (38:38)
De hogyha egy egész kultúra ezt megerősíti, hogy hajj, ennél több nincs is, csak ez – hát ez nagyon ijesztő. Hej-haj!
Megadnánk az elején azt, amire szükség van, akkor utána...
Az osztozkodásról a legszebb történet: Afrikába ment ki egy embör, és nagy aszály volt. Emlékszem, ezt két-háromévente mondogatom nektek. És nem volt víz. Kiapadtak a kutak. Tehát lehetett tudni, hogy valamennyi víz van ott. Az egyik törzs azt mondta: föl kell adni, nincs értelme. Ott volt ez az ember Európából. Ne, hát akkor ássunk mélyebbre! S akkor elkezdtek ásni és ásni és ásni, és egymás után dőltek ki az ásók (és adták föl). Már jóval mélyebbre ástak, mint az eredeti kút. Úgy látszott, hogy ennek semmi értelme nincs, akkor inkább dögöljünk meg.
Elment az 50 százalék, a 60, 70 – már csak néhányan ástak. Egyszer csak följött a víz!
S akkor kérdezték később ettől az embertől, aki rávette ott a törzs tagjait, hogy ássanak. Hogy mi volt az egész folyamatban a legnehezebb? Az egész folyamatban kétségkívül a legnehezebb az volt, hogy amikor volt víz, rávegyem azokat, akik ott maradtak, hogy adjanak azoknak, akik elmentek. Az egészben az osztozkodás volt a legnehezebb. (40.36)
És még egy történetre gondoltam, hogy ezt elmondom. Az árnyaltsághoz. Hogy Frankl (4 év koncentrációs tábor, nem ragozom – tudjátok), hogy van egy fontos mondása. Ha jól emlékszem, a „Mégis mondj igent az életre”, annak az elején van, ha jól emlékszem. Azt mondja, hogy „az igazak nem jöttek vissza”. Arra akar utalni ezzel, hogy akik nagyon komolyan vették a másik szükségét, ők előbb meghaltak emiatt. Mert akkor nem magával törődött, hanem a másikat. Ez az élet lehetőségeit bizonyos helyzetekben nyilvánvalóan minimalizálta. „Akik túléltük... Hmmm.”
Akkor elmond egy történetet. Azt mondta, hogy hogy próbáltam megőrizni az emberségem.
(Egészségedre! A szélén tüsszögtök, ez érdekes. Átülök ide egy kicsit, hátha ez...)
Próbáltam megőrizni az emberségem. Amikor kinyíltak a koncentrációs tábornak a falai, akkor még nagy csoportokban vittek el bennünket. Sokan nem is a koncentrációs táborban haltak meg, hanem ahogyan ott az úton mentek. Már azt nem bírták. S akkor azt mondja, hogy volt egy pont, ahol annyira gyöngének érezte magát, hogy semmi másra nem volt képes, mint hogy ment oda, ahol a legsűrűbben voltak az emberek, és sodortatta magát. Azt mondta: „Azáltal éltem túl – pedig már vége volt tulajdonképpen a gyötrelmeimnek - hogy ott sodortattam magam a többiekkel, és ők valahogy, valahogy vittek és emiatt életben tartottak engem. Ezen a napon nagyon hideg volt éjszaka.” Egy nagy udvara vezényelték őket. De hideg volt és nem volt rendes ruhájuk. Sorba kellett állniuk, hogy le tudjanak zuhanyozni. És a zuhanyzás után tudtak egy barakkban szállást venni. És ahogy egyre hidegebb lett és ott állt a sor, akkor – azt írja Frankl: „Volt egy pillanat, amikor arra gondoltam, hogy ha ki kell várnom a sorom, bele fogok halni. Hogy... hogy annyi mindent kibírtam! 4 évet kibírtam! 4 évet! Lehetetlen, hogy négy évet azért éltem túl, hogy most itt haljak meg, mikor már vége? Azért, mert...”. Abban a pillanatban elkezdtem tolakodni. És tolakodtam és előre mentem és tudtam, milyen esztelenül hangzik, amit mondok, és tulajdonképpen a magam számára sem volt érv, amit mondtam, de mégis...”
Ugye, milyen érdekes az emberség? Hogy „mégis”, legalább mondtam valamit. S akkor azt mondta: „Orvos vagyok. Orvos vagyok.”. Ugye a zuhanyzóba ment... tehát látnivaló: a lelkiismerete miatt mondta. De ezt ő maga írja! Ezt mondtam, és azért, hogy egyáltalán valahogy képes legyek. És akkor mentem, ott valahogy mindenki félholtan, kábultan, ott engedték is, meg kinek van ott ereje még ott nem tudom mit. Ment, és le tudott zuhanyozni – nem onnan, ahová a sorból került volna. És lefeküdt és azt mondta, hogy „négy év alatt kialakult a az érzékem, hogy mi az, amit még kibírok, és mi az, amit nem. És hogy „eljött egy pillanat, amikor tolakodnom kellett”. Ez nagyon, számomra nagyon megrázó. Hogy „sodortatom magam és aztán tolakszom”. De azért 4 év után. Hogy ebben minden, mi minden benne van! Azt akartam itt az osztozkodás, egyenlőség, méltányosság, igazságosság, kölcsönösség témájában mondani, hogy mennyivel finomabb szövésű mindez, mint ahogyan néhány alkalommal ezelőtt ezt a főmondatot kimondtuk. Hogy szó sincs arról, hogy az élet mozgatórugója az lenne, hogy mindig könyökölni kell. Mennyivel sokkal finomabb szövésű az ember meg az élet! Na most. Gyerünk! Hol tartok? (46:05)
3 éves kortól – emlékeztek – kialakul az, hogy elkezdünk mérlegelni. Egyenlőség, egyensúly, igazságosság. És ezzel együtt elkezdenek fontosnak lenni a csoportszabályok, a normák! Mert ezek a normák abból adódnak és születnek meg, ahogyan egymással a kapcsolatainkat rendezzük! vagyis, hogy megállapodásokra tudunk jutni! És nemcsak konkrétan állapodtunk meg dolgokban. Például olyan szép, hogy: egy gyerek meg egy felnőtt megállapodik, hogy a gyerek azt mondja: nézd Apa! Repülő! Fölszállt! Zzzzzz! Látod, Apa, milyen jól száll?
S az apa ekkor azt mondja: Hú, de jól néz ki! Ssss! Hányan vannak rajta? Hova megy?
Ez egy megállapodás. Egy kölcsönös játék. Egy kölcsönös megállapodás: ezt elneveztük repülőnek. S együttműködünk. És kitaláltuk azt, hogy milyen... És éppenséggel nem csak személyes együttműködésben, kölcsönösségben, igazságosságban tudunk lenni, hanem ennek kialakul a világa, és akkor létrejönnek a normák. És tulajdonképpen ezzel összefüggésben jelenhet meg nagyon sok agresszió. Ami a normaszegőket éri. Ha azt észleljük, hogy valaki normát szeg, akkor nagyon dühösek tudunk lenni! Őneki miért lehet? Állok föl az autóval... annyira tudom! Milyen érdekes ez. Ugye, pont itt jövök. Ott jövök be, ahol ti ott gyülekeztek. És hogy az egy külön érdekesség, hogy amíg nem látjátok, hogy az én vagyok... Ezt a bunkót! Ez micsinál itt?! Tűnnyön innen!!! Itt állunk az...
És akkor kiszállok, mert be kell csöngetni, hogy engedjék le a sorompót. S akkor: Á, Feri, szia!!!
Ugye? Egyszer csak a személyesség miatt már a normakövetést valami fölülírja. Most nem gondoljuk azt, hogy Feri normaszegő, hanem: hogy így megy be, mert különben mindig Kukutyinban kéne pakolnia. Hej!
Ha nincsenek személyes kapcsolataink, akkor teljesen természetesen elkezdjük a normákat nem csak követni, de hogy milyen mélyen...
4-5 éves gyerek még azelőtt, hogy a lélektan elkezdi mondani, hogy kialakult énideál, lelkiismeret és a többi... 4-5 évesen már roppant normakövetők tudunk lenni. Nagyon! Hát képzeljétek el:
Elsőáldozó volt egy édesanya. 5 éves a kisfia. Mikor a kisfiú megtudta, hogy most akkor melyik vasárnap lesz az, amikor elsőáldozó lesz Anya (!), s hogy Feri atya azt mondta, hogy fehér, szép blúzban legyen akkor, vagy valami elegáns dologban, akkor a kisfiú a következőt mondta. (Őt éves.)
Anya, akkor nekem is kell egy új nyakkendő! És öt éves. Óvoda, középső csoport! Azt mondja az anyuka: hát ne viccelj, ott van az, a múltkor vettük. „Az nem jó erre az alkalomra”. Anya, sötétet vegyél! (Öt éves gyerek.)
Micsoda érzéke, érzékenysége van erre! Ez egy alkalom, s az alkalomra... S még a színét is érzékeli 5 éves!
S nemde, például, ha autóval megyünk, egész jámbor férfiak és nők is kivetkőznek magukból az autó zártságában. Mit tudunk tombolni egy autónak a belső világában! Ugye, így van? Tehát az autót fölvesszük magunkra, mint a testünk meghosszabbítását. Ezért van az, hogy minden további nélkül túrjuk az orrunkat az autóban. Hát hiába, hogy egy csomó ember látja, de az autóban más! Ugye? Az „én” meghosszabbítása az autó, tehát ez még a belső terem, itt én túrom az orrom, meg böfögök, szemetelek – minden. És ha valaki normaszegő módon közlekedik, megvadulunk! (Vadudulok, akarom mondani). és tulajdonképpen milyen érdekes, hogy emögött nem az derül ki, amit sokan szívesen mondanak: na, az ember végül is csak egy agresszív állat. Na. Csak kordában tartja magát, de amikor autóba ül, kijön az igazi énje! Hinnnye! Nem az igazi énje jön ki, hanem tulajdonképpen itt van egy közbizalom. És a közbizalomnak a logikája, hogy bizalmat szavazunk egymásnak. kölcsönösség van, méltányosság, igazságosság, egyenlőség. És ezt az ismeretlen kapcsolatokban a normák megtartásával őrizzük meg. Ilyen egyszerű.
Amikor valaki normaszegő, akkor sokkal több történik, mintsem hogy „kijött az énjünk”. Nem az énjünk jött ki! Hanem egy megbízható, biztonságos élhető emberi világba vetett bizalmunk: Krrrkk! Hogy ez hogy is van? Hogy is van ez? Most akkor ezt bárki megcsinálja? Ki csinálhatja ezt meg? Bármikor megcsinálhatja? akkor ez hogy van?
És az együttműködés akadályoztatása a normaszegés kapcsán agressziót vált ki belőlünk. Ez nem menti az agressziót, csak érthetővé teszi! (52:40)
Tehát nem az „énjünk jön ki”, hanem szeretnénk jelet adni neki, hogy ide figyelj, itt van egy norma és te ezt megszegted. És nem önmagában a normáért érdekes, hanem az együttműködés, az emberség... és hirtelen ott vagyunk a belső motivációs rendszernél. Ugye, ha bárki bármit megtehet, kevesebb kedvem lesz élni. Nem így van? Hát így, ha egy ilyen világ van, akkor hogy éljek? Há, há! na most. Gyerünk tovább! Ugyanoda raktam. Mit csinálok?
Hadd hozzam ide az intimitást, ami ennek az ellenkezője. Amikor valaki igazán, igazán bensőséges viszonyban van velünk (és mi vele). Hogy tudjátok, ott nem önmagában a kölcsönösség az érdekes. A kutatások nagyon szépek! Minél távolabbi viszonyban vagyunk, annál inkább mérlegeljük, hogy adtál, adtam – hol van az egyensúly? Ezt nagyon is mérlegeljük! Egy társ kapcsolatban is megvan az igazságosság dimenziója: mérlegeljük. de minél meghittebb a viszonyunk (most ideülök a 13-as székkel szembe); minél meghittebb a viszonyom valakivel, annál kevésbé az egyenlőség érdekel, vagy hogy én adtam és ő nem adott; én segítettem neki és ő nem segített; én figyeltem rá, és ő nem figyelt rám. Nem ez érdekel, hanem mi? Az, hogy ha ez a kölcsönösség megrendül, akkor bennem elindul egy folyamat, hogy talán ő már nem szeret annyira, mint eddig. Talán bizony ez azt jelenti, hogy nem vagyok neki elég fontos már? Hogy már nem számíthatunk kölcsönösen egymásra?
Vagyis valójában nem az érdekel (minél szorosabb egy emberi kapcsolat), hogy kapok-e tőled ceruzát, vagy névnapra virágot vagy akármit – nem ez érdekel! Hanem, hogy az vagy-e nekem, aminek tartalak? A barátom vagy még, vagy már nem? hogy még, még... nem csak formálisan, hanem tényleg még a feleségemet láthatom benned, a fele-ségem? Te vagy az én társam és barátom? Vagy már nem? Ez kezd el bennünket foglalkoztatni. És ezért egy meghitt kapcsolatban tulajdonképpen óriási különbségeket is viszonylag közép-, hosszú távon is minden további nélkül el tudunk hordozni. Elhordozzuk! A kívülről nézett rettenetes igazságtalanságokat, egyenlőtlenségek. Én betolom a 90 százalékot, ő 10-et. Ez megy tíz évig (mert beteg), és én ezt minden további nélkül csinálom. Tehát nem az számít, hogy adok/kapok, hanem, hogy te a feleségem vagy, a férjem vagy! A gyerekem vagy! Áhá!
Tehát akkor megint visszajutottunk az őseredeti kiindulópontunkhoz, a kapcsolatra, ebbe a világba! Na most.
6 pont.
Mi az, ami alapvetően segíti, fenntartja a kapcsolati világunkat és az együttműködésre való készségünket?
Az első:
1. Közös cselekvés. (56:40)
Közösen csinálni, tenni valamit. Tudjátok, ez olyan érdekes – hányszor és hányszor megfigyeltem! Templomot épít egy közösség. Az a generáció, aki építette a templomot, sokszor egy életen keresztül összetart. Ők lesznek a közösség alapjai 20-30 évig. És ha megkérdezzük tőlük, hogy miért tartanak még itt ki, miért segítenek, miért fektetik bele a rengeteg energiát a következő nemzedékbe? Azt mondják, hogy: Hát mi együtt építettük a templomot! A közös cselekvésnek óriási jelentősége van! Olyan összetartó erő jön belőle! Hát ott együttműködünk! Ha valakivel összeveszünk, utána kibékülünk. Aztán: emlékszel, hogy balhéztunk? ... Há, igen, de most igyunk egy sört!
De nagy dolog ez a közös cselekvés! És ez az, amit például házaspárok leértékelnek. Ugyan már! Most attól, hogy együtt elmegyünk és együtt csináljuk?! Közös cselekvés! A kutatások azt mutatják, hogy ha valami közös kaland..., valami közöst, valamint új dolgot elkezdenek csinálni együtt, akkor annak összetartó ereje van. Illetve, mobilizálja bennünk ezt az együttműködésre, kölcsönösségre … erre való világot. Tehát a közös cselekvés.
Most eszembe jutott egy vicc. Ugye, a közös meg az együttműködés...
Fekszik a férfi meg a nő (ilyen alaphelyzet). Idősek már, na. A férfi 70. Az asszony is. S akkor a férfi már nem alszik jól, az asszony meg durmol. S úgy fölriad. Hajnal van, de még sötét. És képzeljétek el, ott áll egy angyal a lábától.
Az angyal azt mondja neki: Hát bátyám! Kérhetsz valamit, teljesítem!
Hát igen! Ilyen egyszer adódik az életben! Azt mondja: hát a feleségem legyen 20 évvel fiatalabb nálam!
Az angyal egy kicsit rebbent a szárnyával, és azt mondja: minden rendben! Reggel, mikor felébredsz, így lesz.
Reggel. Trrrrrrr! Fölébred. Láss csodát: 90 éves lett. (59:42)
Tehát a közös cselekvés. A következő: (59:57)
2. Látni és látszani.
Direkt így fogalmaztam meg, mint egy ilyen KRESZ-bölcsességet.
Mind a kettő igaz! Emlékszem, mikor Terézvárosban közösséget szerveztünk, hogy akkor kitaláltuk, hogy legyenek „befogadó emberek”. S akkor még olyan tartható létszámban voltunk. Kezdtük tizenheten, s akkor úgy-úgy-úgy. Mindig volt két-három ember, akinek az volt a dolga, hogy ha jött egy új valaki, akkor, mikor vége volt a hittanórának, és elkezdtünk iszogatni-eszegetni, akkor odament az új emberekhez, és mondta nekik, hogy „örülök, hogy itt vagy; még nem láttalak”. Ők voltak ezek a „bevezető emberek”. Vagyis: ők voltak azok, akik észrevették azokat, akik oda érkeztek. És nagyon érdekes tapasztalataink voltak erről, hogy milyen ereje volt annak, hogy valaki egy másikat észrevett. Na hát, látom, itt vagy. Te eddig nem voltál, és most itt vagy!
Ők voltak az észrevevő emberek. És közben pedig volt egy nagyon érdekes másik tapasztalatom. De akkor még nem értettem, hogy ez mi. Hogy akik nagyon sérültek voltak, nekik ez se számított. Hogy ők később be tudtak számolni erről úgy, hogy „jó, hát jött hozzám valaki, és akkor úgy... hát, de hát ez úgy... hát ennél több kell. Hát ez nagyon kevés így. Nem. Hát többre vártam! Hát most, hogy odajött hozzám, hogy most veszlek észre. Hát ettől nem leszek jól!.
Ha valaki elég jól van belül, és hozzá úgy odamennek és észreveszik, s azt mondják: gyere, gyere máskor is szívesen látunk, gyere, nézd, így van... Akkor: hát ide jövök! Még egy évig jön ebből az élményből! Hát egy ilyen helyre?!
De aki rosszul van: hát ez olyan, mintha két morzsát kaptam volna! Hát hetek óta nem eszem!
A belső rendszere ezekre a figyelmességre... zzzz... nem indul be.
Ezért is lehetséges az, hogy ha valaki nagyon sérült, ő például elindul és közösségről közösségre jár, egy olyan kimondott vagy ki nem mondott vággyal, hogy vegyék észre és jöjjenek oda! Tulajdonképpen, ha leíratnánk vele, hogy mire is vágyik, vagy mire vár, akkor egy teljesen irreális kép jelenne meg. Hogy ő mit gondol arról, hogy egy közösségnek mit kéne neki adni. Egész gyorsan valami gyerekkori helyzetben találnánk magunkat. Hogy úgy vágyna arra, hogy a szükségleteit egy közösség kielégítse.
És ezért ez a sérültség, ugye, megerősödik. Mert a hiedelemvilágával éppen összefüggésben van az, ahogy fönntartja a hiedelemvilágát. Itt se szeretnek, ilyen az életem, sehova se lehet menni. Na, eljöttem egy keddre is, és mi volt itt?! Semmi nem volt. Itt hadonászott oszt hazamentünk. Ennyi volt. Most ezért?! Meg itta a kólát – olyan pofátlan, hogy ez hihetetlen. Meg azt mondta, hogy övé a kóla, nem is ad belőle. Hát ezért nem fogok idejönni. Azért, hogy itt is megalázzanak?
Ezzel szemben mit látunk? Hogy vannak, akik meg hosszú távon tudnak elköteleződni. Egészen hosszú távon!
Történt velem valami, jót kaptam valakitől – azt mondja: te, számíthatsz rám! milyen nagy dolog ez!
Ettem éppen egy szendvicset. Hétfőn. Ez egyáltalán nem érdekes. Szegény, most azt kell hallgatnod, hogy vettem hétfőn egy szendvicset. Kiabálás: Feri! Egy sporttársam, akivel 9-10 éves korom atlétizáltam együtt, fedezett föl. S akkor ez milyen egy nagy élmény! Úgy 35 éve láttuk egymást utoljára. (Na most csak úgy mondok valamit. Jó, negyven. Tessék, kényszerítettétek az igazságot.)
Ha odajött volna azzal, hogy „Feri, nagy baj van!”, gondolkodás nélkül mentem volna neki segíteni. Mert 40 évvel ezelőtt együtt futottunk száz métert. Hát nem így van?
Milyen nagy dolog! Ha a világ egy távoli szögletében vagy, és egyszer csak találkozol egy magyarral. Hát hogyne? Hát cimbi! Cimbi! Ha meg itt találkoznál vele a váci utcában: Mit akar ez? Takarodj! Ugye? Honoluluban meg cimbi, cimbi!
Miért akartam ezt idehozni? Mert ugye... (van még idő? Van). Hogy: ma mekkora nehézség az együttműk... nem, az elköteleződés hiánya. Férfiak és nők nem köteleződnek el. És hol van má' az életre szóló valami?! Ugye, ezt szoktuk... rettenetes kifejezéssel: a sírig tartó hűség. Hát tudjátok, ez az összetétel – hát ettől rosszul vagyok. Sírig tartó hűség... sőt, ilyen hangsúllyal: siíirig tartó hűség. Jaááájj. Az jutott eszembe néhány héttel ezelőtt, hogy: na várjunk csak. Képzeljünk el olyan embereket, akiknek egyetlen tudatos, megfogalmazott, egész életre szóló életcélja sincs. De semmi. Hát ők „túlélnek”. Milyen életcél?!? Meddig? nincsenek hosszú távú életcéljai. Megkérdezhetjük: van-e olyan célod az életben, ami mellett elköteleződtél, hogy ameddig élsz, azt te akarod csinálni. Ahhoz hűséges akarsz lenni? Pl. hogy valaki azt mondhatja, hogy nekem életcélom, hogy egy életen keresztül tisztességes maradjak. Nem? Ez egy életre szóló életcél. Vagy, ha azt látom, hogy valaki nagy veszélyben van, akkor segítsek neki. Ez egy életre szóló életcél. Na de ha valaki úgy éli meg az életet (sérültsége okán), hogy mindig csak „túlélni”, őneki lehet, hogy semmilyen életre szóló életcélja nincs. Akkor pont a házasságot tudja magára venni?! Akkor az a világ majd úgy kiemelkedik az összes többiből, és azt mondja: „azt viszont egy életen keresztül!”? Vagyis, amikor sokan azt mondják, hogy: „Hogy lehetne már egy életre elköteleződni? Hát micsoda őrültség? Mit tudom én, hogy mi lesz veled meg velem meg a másikkal... ez az egész egy nagy lutri!” –ez a sebzett ember beszéde. Mert persze, hogy lutri; persze, hogy nem tudjuk, hogy mi lesz vele meg velem – ezt mind, ez mind igaz. De akiben a belső motivációs rendszer jól működik, az azt tudja mondani, hogy te nekem jelentesz valamit, és ameddig élek, jelenteni fogsz valamit. S ezért itt el tudom magam kötelezni. mert nem úgy élem meg az életet, hogy „élet-halál harc”. Tehát most látjuk, hogy van igazsága azoknak, akik azt mondták, hogy az veleje egy élet-halál harc. S akkor nárcisztikus ember a legügyesebb. Azért, mert nem is tud együttérezni. Tehát nincs is rosszul, mikor nem törődik a másikkal. Ez milyen jó! Tehát mi nyomorultak vagyunk, mert mi rosszul érezzük magunkat. De aki megsérült, hát nem is érez semmit. Átgázol – nem is fáj neki! Há-há! Ő a legszerencsésebb, nem? úgy lehet gátlástalan, hogy nem lesz tőle rosszul. Na de látjuk, hogy nem így van!
Vagyis: amikor sokan azt mondták, hogy ez az élet mozgatórugója, hogy túlélni és a többi: a sérült embereknél! De őnáluk is ott van ez a mélyebb réteg. és hogyha növekedni szeretne valaki, aki sérült, akkor el lehet indulni a mélyebb réteg felé. ez milyen nagy dolog! (Be)látni ezt az egészet, nem életfilozófiát csinálni a sérülésből. nem kultúrát alkotni a nyomorúságból. Hanem azt mondani: igen, ez így van. Akkor most valószínű, hogy nekem kevésbé fog jól esni másoknak segíteni. Ez valószínű így lesz még 20 évig. Nagyon irigy vagyok azokra, akiknek még ez olyan nagyon jól is esik. De én most ezt úgy fogom csinálni, hogy nekem ez kevésbé fog jól esni. Na ez egy emberi döntés. Különben csak hú, há.
Úgy érzékelem, hogy fontos dolgokat beszélünk most. Azért van az, hogy alig sztorizok, csak így... Az utolsó alkalom. Ponty. Hát úgy utolsó: témailag. Jó. Akkor: köszönöm a figyelmeteket! (70:18)
Lejegyezte: Szabó Zoltán Illés
Még két alkalmunk van a szokásos mederben. Mindenesetre ebből a kettőből a mai alkalommal szeretném befejezni ezt a sémát, a grandiozitás, följogosítottság, rendkívüliség, kiváltságosság és a többi belső hiedelemvilágával leírható sémát. Tehát pontot tennénk a végére. És akkor a következő alkalommal pedig a kérdéseitekre szívesen reagálok. Tudjátok, sose mondom, hogy „válaszolok”, mert mit tudom én, hogy az válassz-e vagy nem. Hogy az válasz volt-e vagy nem, azt te tudod eldönteni. Az egész biztos, hogy reakció lesz a részemről, de hogy az válasz-e vagy sem, az a tiéd. Egyrészt kis cetlin ide lehet hozni, másrészt meg az interneten keresztül is lehet kérdezni, és nem föltétlenül szükséges, hogy a kérdés a témánkra vonatkozzon. Ennyit bevezetőképp. Na most.
Megvan ez a sémánk, és a sémánkkal kapcsolatban... (bár nem is akarom túlságosan sokat mondani azt a szót, mert nem ez az érdekes, hogy „séma”); ez egy belső hiedelemvilág. Érzések, gondolatok, emlékek, fizikai állapotok – hogy innen elindulva jutottunk el oda, hogy megnézzük, hogy mi is az emberben az élet iránya? (01:28)
Hogy a neurobiológiai belső késztetések milyen irányba viszik az életet a maguk természetes útján? És így találtunk rá négy nagyon fontos kijelentésre, ami a kutatásoknak tulajdonképpen egyszerűen megfogalmazott esszenciáját jelentették.
Az első: ahol emberszámba vesznek, ahol személynek tartanak, egyedinek tekintenek; ahol emberként bánnak velünk és ahol az emberi méltóságunkat tiszteletben tartják. És így kapcsolódnak hozzánk. Ez az egyik.
A második: ahol észrevesznek minket, ahol felfigyeljenek ránk, ahol figyelnek ránk. Ez volt a második.
A harmadik: ahol törődnek velünk. Esetleg még akár így is mondhatnánk (bizonyos kapcsolatokban egészen egyértelmű): ahol gondoskodnak rólunk.
És a negyedik, amilyen irányba megy bennünk az élet a maga természetes módján (a szó szoros értelmében a maga természetes módján), ez pedig: ahol elismernek minket. Értékelnek, elismernek minket. És milyen szép ez a szó! Tulajdonképpen nem olyan régen csodálkoztam rá, hogy az értékelésnek van egy negatív töltete a közgondolkodásban. Úgy, hogy leértékelek valakit. Vagy, hogy na, most jön az értékelés! És akkor vvvvááááhh! Most jön az értékelés. Bejön a tanár egy csomó lappal, rá vannak írva a neveink. most jön az értékelés! Naáá. S közben meg az egy milyen szép dolog: hogy az értékelés azt jelenti, hogy te értéknek tartasz engem. Értékszámba veszel, kincs-számba veszel, s ezért értékelsz engem. Tehát ez volt a negyedik.
És hogyha olyan kapcsolatokban vagyunk, amelyekben megvalósul az a négy alapvető motívum, akkor van kedvünk ott lenni. Abba az irányba megyünk, ott szeretnék lenni. Ott éljük azt meg, nagyon egyszerűen: hogy szeretnek minket. Így. Ebben a négyben.
De arról is beszéltünk, hogy ez a belső neurobiológiai motivációs rendszer össze tud omlani. Alkalomszerűen, helyzetszerűen, valamilyen esemény révén. Egy szerettünknek a halála például. Vagy, hogyha a neten piszkoskodnak velünk. Ha kiközösítenek, akkor ez össze tud omlani. Vagy elveszítünk egy fontos kapcsolatot...
De össze tud omlani a személyiségfejlődésünk során is!
A magzati kortól, csecsemőkor, 2-3-4 és a többi. Tehát az is lehetséges, hogy vannak köztünk olyanok, akikben ez a belső világ egészségesen jól működik. És vagyunk itt olyanok, akikben meg nem működik olyan egészségesen, jól. Akkor az életre vonatkozóan többféle megfontolással érdemes rendelkezünk; nem csak azokkal, amelyek az egészséges emberre vonatkoznak. Hanem azokkal is, amelyek a sérült emberre vonatkoznak. Erről majd még szeretnék beszélni. (05:00)
Tehát így jutottunk el oda, hogy kimondtuk azt, hogy ezért az életnek nem az alapvető mozgatórugója az agresszió. Még akkor sem, hogyha az agressziót avval kötjük össze és társítjuk, hogy életben maradni, hogy túlélni, hogy hozzájutni a táplálékhoz, a létfönntartás alapvető feltételeihez – hogy még akkor sem. Hogy még akkor sem, csakhogy – és még erről is szeretnék még bővebben beszélni – (Egészségedre! Allregiaszezon. Még itt is. Te meg köhögsz is. Persze ez a hosszan elhúzódó téli...) Emlékeztek, hogy ő mi a kreativitás három ellensége?
Az, hogy ha valaki úgy érzékeli, hogy állandóan élet-halál harcot kell vívnia;
ha valaki úgy érzi, hogy állandóan önmagát (beleértve a pszichológiai önmagát) kell állandóan megvédelmeznie; és a kreativitás harmadik ellensége,
ha valaki úgy érzékeli a világot, hogy ott semmi mást nem tehet, mint a saját érdekei és szükségletei alapján cselekedhet.
A sérült emberre ezek éppenséggel jellemzők. Tehát minél inkább megsérült bennem ez a belső motivációs rendszer, annál inkább válok ilyen emberré. És akkor elindul bennem, hogy a hétköznapi helyzeteket is fenyegetőnek tudom átélni, támadónak... emlékeztek, Virginia Satir milyen sokat beszélt erről. Hogy a kommunikációm elkezd torzulni. Nem tudom megkülönböztetni a levest magamtól. A levesre mondasz egy kritikát – én pedig úgy hallom, hogy kikezdtél a legbensőbb önbecsülésemben. Áhh!
Így aztán minél sérültebbek vagyunk, annál nehezebb helyzetbe jutunk. Na most.
De most visszatérek az agresszióhoz. Néztük az öt pontot. Hogy sokkal inkább azt mondhatjuk tehát: az élet mozgatórugója az, hogy együttműködjünk; hogy társas kapcsolatokban, viszonyokban vegyünk részt. Kis szinten is, meg nagyon szinten is. Például, hogy vannak közös normáink, és a közös normákat megtartjuk. Igen ám, de el kell ismernünk az agresszió létjogosultságát is, mégpedig olyan formában, hogy az agresszió akkor jelenik meg, hogy ha ezt a társas kooperációt, együttműködést valami veszély fenyegeti. Valami az útjába áll, valami akadályozza. (De a helyzet azért olyan árnyalt, mert éppenséggel [emlékeztek, az ötödik pont] agresszívabbak azok, akiknek sok gyógyulatlan sérelmük van. Vagyis, mondjuk egy magzati korban, kétéves korban eltemetett sérelem, vagy egy gyerekkorban hosszú ideig fönnálló sérelem, hiányok, érzelmi szükségletek vagy fizikai szükségletek be nem töltése okán én ötven évvel később vadidegenekkel bánok piszok módon.)
Tehát éppen mondhatjuk (és ez nagyon logikus is), hogy az együttműködés hiányában hajlamosabbak leszünk az agresszióra. és ez az agresszió tulajdonképpen vissza akarna utalni oda, hogy mi történt ott velünk? Tehát ha én megérteném (meg mi mind megértenénk) azt, ami történik és zajlik, akkor a jövőbe mutatóan tudnánk cselekedni. Igen ám, de egyrészt nem értjük meg, másrészt 50 évvel később... háá! Vagyis, az az agresszió, amiről azt láttuk, hogy éppenséggel az együttműködés akadályozásával összefüggésben jelenik meg, nem egyszer, amikor megjelenik, már nem segíti az életet. Valamit kifejez az együttműködés elmaradásából 50 évvel azelőttről. Nagyon pontosan kifejezi! S nem is tudunk más okot találni rá, mint hogy van valaki, aki ebben a pillanatban nem indokolt, hogy bunkó módon viselkedjen és mégis úgy viselkedik. Tehát összefüggésben van az együttműködés elmaradásával és a megfelelő gondoskodás hiányával, de itt és most nem segíti már az életet! Ezt nagyon fontos látnunk. És láttuk azt is, hogy létezik olyan agresszió (például az első pontnál), amikor félrelökök embereket azért, hogy egy fuldoklóhoz gyorsabban el tudjak érni. Akkor itt egészen nyilvánvaló a magatartásom és az együttműködés közti összefüggés. Na. És így jutottunk el oda – ezt nagyon izgalmasnak találtam... valaki azt mondta, aki hallgatta a múltkor: Feri, alig mondtál példákat, csak úgy nyomtad, nyomtad. Nem tudom, majd próbálok történeteket mondani (nem tudom, hogy kell).
Nézegettük a csecsemőket meg a kisbabákat 24 hónapos korig. És nagyon izgalmas megfontolásokra jutottunk! Ez egy nagy-nagy-nagy-nagy kutatás, sok kutatás. És ebből az derült ki, hogy a bici babuci együttműködik. Nyújtja a felnőttek a dolgot, ha úgy észleli, hogy az nem éri el. Ha a felnőttől elvisznek valamit, akkor mutogat. Ha a felnőttnek valamire szüksége van és a gyerek környezetében (és ő ezt észlelte), akkor a gyerek még arról a tevékenységről is hajlandó lemondani, ami egyébként ott és akkor örömet okoz neki. Tehát ő ott valamit jóízűen csinál és látja, hogy a felnőtt nem éri el, akkor lemond arról az élvezetről, hogy odaadja a felnőttnek. És azt is láttuk, hogy a gyerekek arcán kétéves korban mennyire nyilvánvalóan megjelennek az együttérzésnek a jelei. És ha lehetőségük van egy sérelmet szenvedett felnőttnek segíteni később, akkor segítenek is neki! És emlékeztek, a legfontosabb pedig az volt, hogy ez annyira a természetünkbe van írva, hogy amikor a rendszerbe behelyezték (mintegy akadályként) a jutalmat, akkor az inkább megzavarta ezt a belső rendszert, nem pedig segítette! Hát ez fergeteges!
Na most. Folytatás: valamiről nem beszéltünk még, ez pedig az osztozkodás.
Mondtuk azt, hogy három alapvető formája van az együttműködésnek, a másik segítésének.
Az egyik a konkrét segítés – erről hoztuk a példákat.
Információadás – a gyerek mutogat.
És a harmadik pedig: az osztozkodás: az derült ki, hogy a majmok, hát, nem nagyon osztozkodnak. Bár a helyzet egy picit árnyaltabb. Az derült ki, hogy a majmok is ismerik a kölcsönösséget. De az osztozkodásban egyáltalán nem jók. Például: Ha az egyik majom kurkássza a másikat, a másik visszakurkászik. Ezt kétségkívül kölcsönösségnek hívhatjuk. Tehát van annak a mérleglése, hogy te csináltál nekem valamit, én csinálok neked valamit.
Aztán: ha az egyik majom bajba került és bántották, és valaki ment és segített neki, a majom ezt megjegyzi, és egy hasonló helyzetben ezt visszaadja. Segít a majomtársának; annak, aki neki segített. Nade: még az anyamajmok is kapnak finom cuccokat.
Ott van a kicsinye: nem ad neki. Nézték. Itt pontos adataim vannak, kérlek szépen; azt mondja: csimpánzokkal.
A csimpánz mama csimpánz gyereke 84-szer kért. A kicsi a csimpánz a nagy csimpánztól. Az anyucijától. Mit gondoltok, a 84 esetben hányszor nem adott az anya csimpánz? 84-ből hányszor nem? Ú, te nagyon szereted a csimpánzokat. Itt most tág tere nyílt az előítéletességnek. 50-szer elutasította a saját kölykét. 84-ből 50-szer . Mindössze 14 alkalommal adott a csimpánz mama a saját csimpánzának (kölkének) aktív módon a saját táplálékából. 14-szer. De mind a 14 alkalommal a tápláléknak a gyöngébbik részét. Őőőő.
Tehát kimondhatjuk, hogy a csimpánzoknak nem erőssége az osztozkodás. Főleg nem valami méltányosság, még a saját kicsinyeikkel szemben sem, vagy az egyenlőség vagy ilyesmi – erről ne is beszéljünk. Valamennyi kölcsönösséghez van érzékük. De az osztozkodásban nagyon gyengék. Ezzel szemben az ember babucik... háh!! azt mondhatjuk, hogy pont az ellenkezője! (15:52)
Az ember babák tárgyakat ajánlgatnak a felnőtteknek. Hát ez mindenkinek ismerős. Ahogy nyújtja egy gyerek a tárgyat. De az is, hogy a gyerekek (kicsi babákról beszélünk: 1-2 éves kor) előszeretettel nyújtanakételt a felnőtteknek. És egyáltalán nem kezdenek el zokogni minden esetben, ha felnőtt meg is eszi. Tehát nem pusztán csak a játék ez, hogy majd te visszaadod nekem. A gyerekekben máris van egy érzék arra, hogy osztozzanak. Három év alatti gyerekekkel csináltak nagyon érdekes kísérleteket az osztozkodás szempontjából. Például úgy oldották meg, hogy két gyerek közül mindegyiknek lehetősége van arra, hogy ő maga megszerezze a másik részét is. Már két-három éves gyerekek sok esetben nem veszik el a másikét. Két-három éves gyerekek! De hogyha el is veszik, és a másik szól, majdnem minden esetben azt visszaadják. Az osztozkodásnak, valamiképpen az egyenlőségnek vagy a méltányosságnak van bennünk egy nagyon világos érzéke.
Felnőtteknél nagyon híresek azok a játékok... azt mondja: kapok száz forintot. Kevés? Kapok 100 forintot és azt mondja kísérletvezető: maga ebből aztán forintból a társának (aki szintén a kísérlet résztvevője) annyit ad, amennyit akar. De a társa fogja tudni, hogy magánál 100 forint van és akkor viheti el maga azt, amit magának megtartott, ha a társa elfogadja azt, amit magad neki adott.
Az embör úgy működik, hogy az emberek nagy többsége körülbelül a felét odaadja, egy kisebb százalék mondjuk egyharmadot ad, de általában fele-felében. Ez már mutatja, hogy vagy egy érzékünk arra, hogy ha a felénél kevesebbet adok, akkor azt fogja mondani, hogy nem kell. Körülbelül 30 forint alatt szinte nincs ember, aki azt elfogadja. Tehát 30 forint alatt azt mondjuk, hogy egyszerűen nem kell. És az volt a nagyon érdekes, hogy miért nem kell? Mert ha olyanok lennénk, mint a csimpánzok, akkor a csimpánz a maximális nyereségre törekszik. Tehát ő viszi az egészet, fütyül mindenre. És hogyha neki száz banánból adnak egyet, azt viszi. Mit érdekli őt az összes többi?! Itt már nagy különbség van köztünk. Mi, hogyha 1 00banánból kapunk 25-öt, akkor azt mondjuk: 25 banán?! Ott rohadjon meg, ahol van! 25 banán?!? Azt már nem! Hát egy olyan világban nem lehet élni, ahol te kapsz százat és 25-öt adsz nekem... Nem, ez ellentmond az életnek a logikájával. Nem fogadjuk el a 25 banánt. és akkor kérdezték: miért nem fogadod el a 25 banánt?
Azért nem, mert nem igazságos. Mert nem egyenlő, nem méltányos. Hihetetlen erővel működik ez bennünk. Nem kell! Pedig, pedig, ugye az volt az alapvető logikánk, hogy ha minden a túlélés és az agresszió az élet mozgatórugója is az, hogy túl kell élni és biztosítani a fennmaradáshoz szükséges dolgokat, akkor az lenne az elemi érdekünk, hogy elfogadjuk 25 banánt. Hát ez lenne a minimálisan értelmes és logikus. És nem fogadjuk el.
A majmok másképp járnak el - erre már tettem utalást. A gyerekek két-három éves kortól kezdik ezt az egyenlőség-méltányosság-kölcsönösség világot fölfedezni. Addig ugyanis az történik, hogy ténylegesen egy neurobiológiai késztetésből adódóan, természetszerűen ajándékozzunk és adunk és segítünk és vagyunk nagyvonalúak, mert ez önmagában jutalmazó az ember számára. Ugye, ezért a gyerek lemond arról, amit éppen szívesen csinál, hogy segítsen valakinek. És nem a jutalomért teszi, nem a dicséretért.
3 éves korban történik egy fordulat. 3 éves kortól kezdve ugyanis kezdjük egyre inkább érzékelni azt, hogy a többiek mit csinálnak velünk. És kezdjük egyre jobban megérteni azt, hogy milyen következménye van annak, hogyha százból százat elrakok. Azt mondják egyébként, akik ezzel (most a pedagógiai részével) foglalkoznak, hogy ha egy gyereknek jó alapjai vannak, akkor különösebben nem a jutalmazás az, ami őt tovább segíti ebbe az irányba, amerre a biológiai késztetései is mennek. Hanem, ha leülünk egy gyerekkel és megbeszéljük azt, hogy milyen következménye van annak, ha ő önző. Mert a belső késztetés már őt jó irányba viszi, nem kell plusz jutalmazni. Hanem a belső késztetést érdemes még jobban föltárni és kidolgozni; érthetővé, értelmessé tenni. (22:12)
S akkor 3 éves kortól történik az, hogy egy gyerek, ha őneki adtak, szívesebben ad annak, akitől már kapott, mint az idegennek. Kölcsönösség!
Egy gyerek annak is szívesebben ad, akitől látta, hogy egy harmadik személynek ad. Tehát még csak nem is szükséges, hogy „én kaptam”. De ha látom, hogy ő egy olyan valaki, aki adott már a másiknak, akkor én is szívesebben adok neki. És már egy 3 éves gyerek szívesebben ad olyasvalakinek, akit úgy érzékel, hogy a saját fajtájabeli. mint ahogy, emlékszem, mondtam nektek ezt a történetet... azt mondta egy édesanya: Na, Robikám! Tudod mit? (Volt Robi talán 4-5 éves.) Mi hétvégére elmegyünk apáddal mit-tudom-én hova. Arra gondoltunk, hogy a keresztanyukádnál aludhatnál, akit annyira szeretsz! Az 5 éves gyerek válasza: nem alszom nála, mert nem olyan a szaga, mint a mienk.
Ezt mondta az öt éves gyerkőc. Ez valaminek a nagyon pontos kifejezése.
Tehát 3 éves kortól kezdve már nem mindenkinek adunk. És emlékeztek? Hogy amikor egy kétéves-másfél éves gyerek segített a felnőttnek, a segítést nem befolyásolta az, hogy a felnőtt ezt megköszöni-e (Az meg főleg nem, hogy kap-e jutalmat.). De még az sem, hogy a felnőtt arcán valamiféle hálát, köszönetet, örömöt fedezne föl. Ennyire belső irányítottságú ez a fajta másikra hangolódott cselekvés. Na de legyünk 4 évesek! 3 éves kortól kezdve egyre árnyaltabban ismerjük meg azt, hogy tulajdonképpen hogy is vagyunk egymással. Agyerek, amikor ad valakinek (bár az nem neki adott, hanem egy másiknak), vagy amikor ad, osztozkodik a másikkal, tulajdonképpen mindig benne van az is, hogy megelőlegezett bizalmat adunk. Én most megteszem neked, és valószínű ezt vissza fogom kapni. Emlékeztek? Hogy a bizalom egy egészséges emberben bizalmat szül. És ennek leírható az élettani része is. Egy sérült ember azonban, ha mások adnak neki, törődnek vele, gondoskodnak róla és adnak (ezt már most másodszor mondtam), akkor őbenne ez lehet, hogy nem bizalmat szül, hanem vérszemet kap.
Azért, mert ez a belső motivációs rendszer őbenne nem működik hatékonyan. A majmok fütyülnek az egyenlőségre. Nem érdekli őket a méltányosság! Osztozkodásról nincs szó. Ezért a kutatók egy érdekes mondatot használtak itt. Azt mondták: tulajdonképpen a majom úgy él, mintha folyamatos életveszélyben lenne. Az ember pedig úgy él, mint aki nincs folyamatos életveszélyben. Mi, emberek, akkor hajlunk egyre inkább arra, hogy ha van nálam két kóla, s kiderül hogy nem fog több eső esni a földön. Ugye, akkor éppenséggel minél sérültebb valaki, annál inkább hajlik majd arra, hogy ezt megpróbálja el-HTK-zni. Ha ez ismerős valakinek. Emlékszem, katona voltam. Kimentem eltávra és mire visszaértem, fölfeszítették a szekrényemet és minden cuccomat elvitték. Nem, nem volt rossz. Beértem, és egy óra múlva szolgálatra kellett jelentkeznem. És nem volt katonaruhám. Grrr! Volt, amit kértem; volt, amit nem. Szóval...
A majmok tehát úgy viselkednek, mint akik folyamatos életveszélyben vannak, akik nem engedhetik meg maguknak, hogy osztozzanak, hogy egyenlőség, igazságosság, testvériség – fütyülnek rá. De hogy ha mi megsérültünk, tulajdonképpen minél sérültebbek vagyunk, ennek elsősorban a lélektani részét írtuk le éveken keresztül; most a neurobiológiai részét is leírhatjuk. Például, hogy kevesebb oxitocin termelődik. Emlékeztek? Hiába gondoskodnak. Hiába jók velünk. Hiába segítenek nekünk. Hiába törődnek velünk – nem termelődik annyi oxitocin, mint a másikban, akinek emiatt kedve van ott lenni a másikkal, belső késztetést érez az együttműködésre, a visszaadásra, a kölcsönösségre. Őbenne ez nem történik meg! Ezzel szemben az agresszióban részt vevő hormonok egy pillanat alatt meg tudnak emelkedni. A stresszhormonok egy pillanat alatt meg tudnak emelkedni! Vagyis: minél inkább megsérültünk kicsi korban, annál inkább történik az, hogy úgy észleljük az életet (és ennek megvan a biológiai háttere), mintha életveszélyben lennénk. És emlékeztek? Most a másikat mondom, nem a kreativitás 3 ősellenségét, hanem a gondolkodási hibák 90 százalékában a három motívum... emlékeztek? Na!
Énközpontúság, szűklátókörűség és rövidtávú gondolkodásmód.
Tehát amikor valaki nekiállt gondolkodni egy helyzeten, azt fölmérte és hozott következtetéseket, döntéseket. Ha ez a három jellemezte, az majdnem mindig a gondolkodás elégtelenségével járt együtt. Ő hiába jutott el valahova – valójában a szűklátókörűség, az énközpontúság és a rövid távú gondolkodás nem tette lehetővé azt, hogy a helyzetet jól mérlegelje.
Ez azt jelenti, hogy ha megsérültem, akkor (most már azt is látjuk, hogy) a gondolkodásmódunk alapvetően torzul. Nem csak a belső motivációs késztetéseink, nemcsak a hormonháztartásunk, nemcsak az érzelemvilágunk. Ugye emlékeztek, erről is beszéltünk. Ha valaki megsérül és lát valakit, aki rászorulna a segítségre, képes megvetéssel lenni iránta. Nem működik ez a belső rendszer! Akkor ő hiába „gondolkodik azon”, mi is lenne a jó megoldás. Bezáratott a valamikori élettapasztalataiba, és ezért tulajdonképpen folyamatosan úgy észleli a környezetét, az egész világot, mintha túlélő harcot folytatna, magát kéne megvédeni; csak a saját szükségleteivel törődhetne, mert ezekre mindenképpen szükség van. Mert senki nem fog segíteni, senki nem törődik velem, nem vesznek észre, fütyülnek rám és a többi! Ezért a gondolkodásmód sem tud a megfelelő irányokba eljutni, és megfelelő következtetésekig eljutni. Hej! Azért ez elég súlyos, nem? Hmmm. mit tegyünk, ha sérültek vagyunk? Itt beszéltünk arról, emlékeztek? Hogy figyeljenek föl rám, vegyenek észre, vegyenek emberszámba! Ezzel a késztetéssel összhangban van, tudjátok: 2006-ban 94%, Egyesült Államok, fiatalok. Siker! Hírnév! Ismertség! Lájkok! És a többi. És éppenséggel most már értjük a logikáját, hogy miért. De amikor valaki: így az ismertség, úgy a siker, amúgy a másik fölött aratott győzelem és a többi – most már két dolgot egészen biztosan tudunk. Az egyik:
Ha el is éri, nem lesz tőle jól. Mert ahhoz az egész rendszernek kéne jól működnie, hogy őneki az még valamit hozzátegyen az élethez. De neki nincs ott a háttere, neki csak az a nyomorult sikere van. Értitek? Semmi mása nincs, mint hogy most kapott ezer lájkot. Ennyije van. Hát attól miért lenne jól? Neki az van.
Ez azt jelenti, hogy tulajdonképpen logikus, hogy miért megy nagyon sok ember ebbe az irányba. Logikus! De tudjátok, hogy hogy történik ez? (31:54)
Úgy mint amikor azt mondtuk (erről sokat beszéltünk): az önmegvalósítás három szintje.
Önkifejezés, önátadás, önfelülmúlás. Az első szinten, az önkifejezés szintjén vannak az élvezetek. Az élvezetekről azt mondhatjuk, hogy nem növelik az emberi életet (hanem fönntartják). Az élvezet minőségileg nem tesz semmit sem hozzá az emberi élethez. csak jólesik. Az nem baj, hogy jólesik! Jó az – élvezzük az életet. de minőségileg nem teszi tartalmasabbá, értelmesebbé – nem teszi. Fönntartja. Na de!
Valahogy, ha 94 százalék a siker, a hírnév, a győzelem a másik fölött, a nemtommicsoda – ez pontosan arra lesz neki elég, mint a hétköznapi polgárnak az élvezet. Nem növeli az életet, fönntartja. Ő akkor a siker – na, hhhu. Jó, még maradhatok egy kicsit.
(Egészségedre. Az előbb is te voltál. Ugye? Nem. Miért? Mert sajnálni akartalak. „Engem te ne sajnálj!”. Ez is milyen érdekes... hogy utáljuk, ha sajnálnak minket! Minket ne sajnáljon senki! Ez az emberi méltóság. Ez az emberi méltóság! Ne sajnáljál engem. Segítsél vagy legyen egy jó szavad – de sajnálni ne sajnálj. (33:36)
Amikor a mozgássérült barátaimhoz jártam... hogy utálták a sajnálatot. Azt mondták: Te Feri, a sajnálatnak szaga van! (Ezt.) Messziről ordít a sajnálat. Jaj! Emlékszem, egyszer azt mesélték, hogy még az átkosban elment hozzájuk egy egész brigád. A mozgássérült barátaim vastüdősök voltak. (Ezt bontottam ki - rá van írva a nevem. Kétségkívül. Ebből nem kaptok – az én nevem van rajta!) Vastüdősök, nem tudnak sehova se menni egyedül, rászorulnak a legalapvetőbb dolgokra. Na, jött a brigád.
Egy napig kommunista szombat volt. Jaj, ez ismerős még neked! A kommunista szombat.
Emlékszem, mikor a Fővárosi Faipari és Kiállításkivitelező Vállalatnál dolgoztam... Komolyan! Az első munkahelyem, ne viccelj. kommunista szombat. Az egy nagyszerű dolog. Bementünk és a vállalat veszteségét növeltük. Eleve veszteséges volt, de ha még szombaton is ezt csináltuk, ennek a következménye az lett, hogy még veszteségesebb lett. De az ideológia fölülírta az egyszerű számokat. Ezért bementünk. Na, ez a brigád meg kommunista szombat gyanánt elment mozgássérült embereket látogatni. Tehát kommunista szombat – ott tettek-vettek. Végül (azt mondták, ez volt számukra az igazán emblematikus történet) hozták a brigádnaplót. Mert olyan is volt. És megkérték a mozgássérülteket, hogy írják alá, hogy ők itt voltak kommunista szombaton és teljesítették a normát. (35:51)
Na, ugye ez az, amire azt mondjuk, hogy „takarodsz innen?!”. A brigádnaplóddal együtt. Ugye, hogy ezt miért csináljuk? Ha semmi más nem volna bennünk, csak a túlélés. Olyan emberek, akik levegőt nem tudnak venni mások segítsége nélkül, és mégis azt mondják, hogy menj innen! Na, erről beszélünk! De onnan indultam, hogy ha valaki nagyon megsérül, nincs rálátása a belső sérülésére, ezért akkor: egyfelől jönnek az élvezetek, másfelől pedig siker-hírnév-lájk és az összes többi: ismertség, meg ezek. Ettől ő azonban nem lesz boldog, hanem az életét fönntartja. És ezért két dolgot szeretnék ehhez mondani. Az egyik: éppenséggel ha ő tudja, hogy ez semmi másra nem elég, mint éhezőnek enni egy szelet kenyeret, éppenséggel életben tudok tőle maradni. Az élvezettől nem azt várom, hogy az életem értelme az legyen. Hogy most még finomabb paprikás krumplit főzök. Hát ettől nem lesz értelmes az élet! Kinek lesz az? Nem. Emberi módon az életemet fönntartom és nem moslékot eszem, hanem legalább finom. És azt mondom: na! Emberszámba vettem magam, mert legalább valami finomat készítettem. De ettől az élet nem növekszik, hanem fönnmarad. ez most azért … Ezt most így mondom, kicsit hülyén hangzik: az amerikai fiatalok 94 százaléka tulajdonképpen mintha abban a belső hiedelemvilágban élne (eszerint a kutatás szerint), mint hogyha tombolna az életveszély, és semmi másra nem tudnánk időt-energiát fordítani, mint a túlélésre. Tehát kizárólag az élvezetek, és akkor siker-hírnév-türürürümm. Azért ez nem olyan idegen világ tőlünk! Tehát egyfelől: nem leszünk tőle jól, életünk nem lesz értelmes, nem leszünk boldogok. De ettől ne essünk kétségbe, hanem érdemes a másik oldalt nézni: éppenséggel ha valakinek ez ténylegesen segít, hogy fenntartsa az életét, akkor rendben van. Ha ő is tudja, hogy ezt azért csinálja, hogy fenntartsa az életét. Akkor rendben van. Tehát, ha valaki így tud élni (vagy életben maradni), rendben van. Hát nagy dolog, hogy kitalálta, hogy tud életben maradni! (38:38)
De hogyha egy egész kultúra ezt megerősíti, hogy hajj, ennél több nincs is, csak ez – hát ez nagyon ijesztő. Hej-haj!
Megadnánk az elején azt, amire szükség van, akkor utána...
Az osztozkodásról a legszebb történet: Afrikába ment ki egy embör, és nagy aszály volt. Emlékszem, ezt két-háromévente mondogatom nektek. És nem volt víz. Kiapadtak a kutak. Tehát lehetett tudni, hogy valamennyi víz van ott. Az egyik törzs azt mondta: föl kell adni, nincs értelme. Ott volt ez az ember Európából. Ne, hát akkor ássunk mélyebbre! S akkor elkezdtek ásni és ásni és ásni, és egymás után dőltek ki az ásók (és adták föl). Már jóval mélyebbre ástak, mint az eredeti kút. Úgy látszott, hogy ennek semmi értelme nincs, akkor inkább dögöljünk meg.
Elment az 50 százalék, a 60, 70 – már csak néhányan ástak. Egyszer csak följött a víz!
S akkor kérdezték később ettől az embertől, aki rávette ott a törzs tagjait, hogy ássanak. Hogy mi volt az egész folyamatban a legnehezebb? Az egész folyamatban kétségkívül a legnehezebb az volt, hogy amikor volt víz, rávegyem azokat, akik ott maradtak, hogy adjanak azoknak, akik elmentek. Az egészben az osztozkodás volt a legnehezebb. (40.36)
És még egy történetre gondoltam, hogy ezt elmondom. Az árnyaltsághoz. Hogy Frankl (4 év koncentrációs tábor, nem ragozom – tudjátok), hogy van egy fontos mondása. Ha jól emlékszem, a „Mégis mondj igent az életre”, annak az elején van, ha jól emlékszem. Azt mondja, hogy „az igazak nem jöttek vissza”. Arra akar utalni ezzel, hogy akik nagyon komolyan vették a másik szükségét, ők előbb meghaltak emiatt. Mert akkor nem magával törődött, hanem a másikat. Ez az élet lehetőségeit bizonyos helyzetekben nyilvánvalóan minimalizálta. „Akik túléltük... Hmmm.”
Akkor elmond egy történetet. Azt mondta, hogy hogy próbáltam megőrizni az emberségem.
(Egészségedre! A szélén tüsszögtök, ez érdekes. Átülök ide egy kicsit, hátha ez...)
Próbáltam megőrizni az emberségem. Amikor kinyíltak a koncentrációs tábornak a falai, akkor még nagy csoportokban vittek el bennünket. Sokan nem is a koncentrációs táborban haltak meg, hanem ahogyan ott az úton mentek. Már azt nem bírták. S akkor azt mondja, hogy volt egy pont, ahol annyira gyöngének érezte magát, hogy semmi másra nem volt képes, mint hogy ment oda, ahol a legsűrűbben voltak az emberek, és sodortatta magát. Azt mondta: „Azáltal éltem túl – pedig már vége volt tulajdonképpen a gyötrelmeimnek - hogy ott sodortattam magam a többiekkel, és ők valahogy, valahogy vittek és emiatt életben tartottak engem. Ezen a napon nagyon hideg volt éjszaka.” Egy nagy udvara vezényelték őket. De hideg volt és nem volt rendes ruhájuk. Sorba kellett állniuk, hogy le tudjanak zuhanyozni. És a zuhanyzás után tudtak egy barakkban szállást venni. És ahogy egyre hidegebb lett és ott állt a sor, akkor – azt írja Frankl: „Volt egy pillanat, amikor arra gondoltam, hogy ha ki kell várnom a sorom, bele fogok halni. Hogy... hogy annyi mindent kibírtam! 4 évet kibírtam! 4 évet! Lehetetlen, hogy négy évet azért éltem túl, hogy most itt haljak meg, mikor már vége? Azért, mert...”. Abban a pillanatban elkezdtem tolakodni. És tolakodtam és előre mentem és tudtam, milyen esztelenül hangzik, amit mondok, és tulajdonképpen a magam számára sem volt érv, amit mondtam, de mégis...”
Ugye, milyen érdekes az emberség? Hogy „mégis”, legalább mondtam valamit. S akkor azt mondta: „Orvos vagyok. Orvos vagyok.”. Ugye a zuhanyzóba ment... tehát látnivaló: a lelkiismerete miatt mondta. De ezt ő maga írja! Ezt mondtam, és azért, hogy egyáltalán valahogy képes legyek. És akkor mentem, ott valahogy mindenki félholtan, kábultan, ott engedték is, meg kinek van ott ereje még ott nem tudom mit. Ment, és le tudott zuhanyozni – nem onnan, ahová a sorból került volna. És lefeküdt és azt mondta, hogy „négy év alatt kialakult a az érzékem, hogy mi az, amit még kibírok, és mi az, amit nem. És hogy „eljött egy pillanat, amikor tolakodnom kellett”. Ez nagyon, számomra nagyon megrázó. Hogy „sodortatom magam és aztán tolakszom”. De azért 4 év után. Hogy ebben minden, mi minden benne van! Azt akartam itt az osztozkodás, egyenlőség, méltányosság, igazságosság, kölcsönösség témájában mondani, hogy mennyivel finomabb szövésű mindez, mint ahogyan néhány alkalommal ezelőtt ezt a főmondatot kimondtuk. Hogy szó sincs arról, hogy az élet mozgatórugója az lenne, hogy mindig könyökölni kell. Mennyivel sokkal finomabb szövésű az ember meg az élet! Na most. Gyerünk! Hol tartok? (46:05)
3 éves kortól – emlékeztek – kialakul az, hogy elkezdünk mérlegelni. Egyenlőség, egyensúly, igazságosság. És ezzel együtt elkezdenek fontosnak lenni a csoportszabályok, a normák! Mert ezek a normák abból adódnak és születnek meg, ahogyan egymással a kapcsolatainkat rendezzük! vagyis, hogy megállapodásokra tudunk jutni! És nemcsak konkrétan állapodtunk meg dolgokban. Például olyan szép, hogy: egy gyerek meg egy felnőtt megállapodik, hogy a gyerek azt mondja: nézd Apa! Repülő! Fölszállt! Zzzzzz! Látod, Apa, milyen jól száll?
S az apa ekkor azt mondja: Hú, de jól néz ki! Ssss! Hányan vannak rajta? Hova megy?
Ez egy megállapodás. Egy kölcsönös játék. Egy kölcsönös megállapodás: ezt elneveztük repülőnek. S együttműködünk. És kitaláltuk azt, hogy milyen... És éppenséggel nem csak személyes együttműködésben, kölcsönösségben, igazságosságban tudunk lenni, hanem ennek kialakul a világa, és akkor létrejönnek a normák. És tulajdonképpen ezzel összefüggésben jelenhet meg nagyon sok agresszió. Ami a normaszegőket éri. Ha azt észleljük, hogy valaki normát szeg, akkor nagyon dühösek tudunk lenni! Őneki miért lehet? Állok föl az autóval... annyira tudom! Milyen érdekes ez. Ugye, pont itt jövök. Ott jövök be, ahol ti ott gyülekeztek. És hogy az egy külön érdekesség, hogy amíg nem látjátok, hogy az én vagyok... Ezt a bunkót! Ez micsinál itt?! Tűnnyön innen!!! Itt állunk az...
És akkor kiszállok, mert be kell csöngetni, hogy engedjék le a sorompót. S akkor: Á, Feri, szia!!!
Ugye? Egyszer csak a személyesség miatt már a normakövetést valami fölülírja. Most nem gondoljuk azt, hogy Feri normaszegő, hanem: hogy így megy be, mert különben mindig Kukutyinban kéne pakolnia. Hej!
Ha nincsenek személyes kapcsolataink, akkor teljesen természetesen elkezdjük a normákat nem csak követni, de hogy milyen mélyen...
4-5 éves gyerek még azelőtt, hogy a lélektan elkezdi mondani, hogy kialakult énideál, lelkiismeret és a többi... 4-5 évesen már roppant normakövetők tudunk lenni. Nagyon! Hát képzeljétek el:
Elsőáldozó volt egy édesanya. 5 éves a kisfia. Mikor a kisfiú megtudta, hogy most akkor melyik vasárnap lesz az, amikor elsőáldozó lesz Anya (!), s hogy Feri atya azt mondta, hogy fehér, szép blúzban legyen akkor, vagy valami elegáns dologban, akkor a kisfiú a következőt mondta. (Őt éves.)
Anya, akkor nekem is kell egy új nyakkendő! És öt éves. Óvoda, középső csoport! Azt mondja az anyuka: hát ne viccelj, ott van az, a múltkor vettük. „Az nem jó erre az alkalomra”. Anya, sötétet vegyél! (Öt éves gyerek.)
Micsoda érzéke, érzékenysége van erre! Ez egy alkalom, s az alkalomra... S még a színét is érzékeli 5 éves!
S nemde, például, ha autóval megyünk, egész jámbor férfiak és nők is kivetkőznek magukból az autó zártságában. Mit tudunk tombolni egy autónak a belső világában! Ugye, így van? Tehát az autót fölvesszük magunkra, mint a testünk meghosszabbítását. Ezért van az, hogy minden további nélkül túrjuk az orrunkat az autóban. Hát hiába, hogy egy csomó ember látja, de az autóban más! Ugye? Az „én” meghosszabbítása az autó, tehát ez még a belső terem, itt én túrom az orrom, meg böfögök, szemetelek – minden. És ha valaki normaszegő módon közlekedik, megvadulunk! (Vadudulok, akarom mondani). és tulajdonképpen milyen érdekes, hogy emögött nem az derül ki, amit sokan szívesen mondanak: na, az ember végül is csak egy agresszív állat. Na. Csak kordában tartja magát, de amikor autóba ül, kijön az igazi énje! Hinnnye! Nem az igazi énje jön ki, hanem tulajdonképpen itt van egy közbizalom. És a közbizalomnak a logikája, hogy bizalmat szavazunk egymásnak. kölcsönösség van, méltányosság, igazságosság, egyenlőség. És ezt az ismeretlen kapcsolatokban a normák megtartásával őrizzük meg. Ilyen egyszerű.
Amikor valaki normaszegő, akkor sokkal több történik, mintsem hogy „kijött az énjünk”. Nem az énjünk jött ki! Hanem egy megbízható, biztonságos élhető emberi világba vetett bizalmunk: Krrrkk! Hogy ez hogy is van? Hogy is van ez? Most akkor ezt bárki megcsinálja? Ki csinálhatja ezt meg? Bármikor megcsinálhatja? akkor ez hogy van?
És az együttműködés akadályoztatása a normaszegés kapcsán agressziót vált ki belőlünk. Ez nem menti az agressziót, csak érthetővé teszi! (52:40)
Tehát nem az „énjünk jön ki”, hanem szeretnénk jelet adni neki, hogy ide figyelj, itt van egy norma és te ezt megszegted. És nem önmagában a normáért érdekes, hanem az együttműködés, az emberség... és hirtelen ott vagyunk a belső motivációs rendszernél. Ugye, ha bárki bármit megtehet, kevesebb kedvem lesz élni. Nem így van? Hát így, ha egy ilyen világ van, akkor hogy éljek? Há, há! na most. Gyerünk tovább! Ugyanoda raktam. Mit csinálok?
Hadd hozzam ide az intimitást, ami ennek az ellenkezője. Amikor valaki igazán, igazán bensőséges viszonyban van velünk (és mi vele). Hogy tudjátok, ott nem önmagában a kölcsönösség az érdekes. A kutatások nagyon szépek! Minél távolabbi viszonyban vagyunk, annál inkább mérlegeljük, hogy adtál, adtam – hol van az egyensúly? Ezt nagyon is mérlegeljük! Egy társ kapcsolatban is megvan az igazságosság dimenziója: mérlegeljük. de minél meghittebb a viszonyunk (most ideülök a 13-as székkel szembe); minél meghittebb a viszonyom valakivel, annál kevésbé az egyenlőség érdekel, vagy hogy én adtam és ő nem adott; én segítettem neki és ő nem segített; én figyeltem rá, és ő nem figyelt rám. Nem ez érdekel, hanem mi? Az, hogy ha ez a kölcsönösség megrendül, akkor bennem elindul egy folyamat, hogy talán ő már nem szeret annyira, mint eddig. Talán bizony ez azt jelenti, hogy nem vagyok neki elég fontos már? Hogy már nem számíthatunk kölcsönösen egymásra?
Vagyis valójában nem az érdekel (minél szorosabb egy emberi kapcsolat), hogy kapok-e tőled ceruzát, vagy névnapra virágot vagy akármit – nem ez érdekel! Hanem, hogy az vagy-e nekem, aminek tartalak? A barátom vagy még, vagy már nem? hogy még, még... nem csak formálisan, hanem tényleg még a feleségemet láthatom benned, a fele-ségem? Te vagy az én társam és barátom? Vagy már nem? Ez kezd el bennünket foglalkoztatni. És ezért egy meghitt kapcsolatban tulajdonképpen óriási különbségeket is viszonylag közép-, hosszú távon is minden további nélkül el tudunk hordozni. Elhordozzuk! A kívülről nézett rettenetes igazságtalanságokat, egyenlőtlenségek. Én betolom a 90 százalékot, ő 10-et. Ez megy tíz évig (mert beteg), és én ezt minden további nélkül csinálom. Tehát nem az számít, hogy adok/kapok, hanem, hogy te a feleségem vagy, a férjem vagy! A gyerekem vagy! Áhá!
Tehát akkor megint visszajutottunk az őseredeti kiindulópontunkhoz, a kapcsolatra, ebbe a világba! Na most.
6 pont.
Mi az, ami alapvetően segíti, fenntartja a kapcsolati világunkat és az együttműködésre való készségünket?
Az első:
1. Közös cselekvés. (56:40)
Közösen csinálni, tenni valamit. Tudjátok, ez olyan érdekes – hányszor és hányszor megfigyeltem! Templomot épít egy közösség. Az a generáció, aki építette a templomot, sokszor egy életen keresztül összetart. Ők lesznek a közösség alapjai 20-30 évig. És ha megkérdezzük tőlük, hogy miért tartanak még itt ki, miért segítenek, miért fektetik bele a rengeteg energiát a következő nemzedékbe? Azt mondják, hogy: Hát mi együtt építettük a templomot! A közös cselekvésnek óriási jelentősége van! Olyan összetartó erő jön belőle! Hát ott együttműködünk! Ha valakivel összeveszünk, utána kibékülünk. Aztán: emlékszel, hogy balhéztunk? ... Há, igen, de most igyunk egy sört!
De nagy dolog ez a közös cselekvés! És ez az, amit például házaspárok leértékelnek. Ugyan már! Most attól, hogy együtt elmegyünk és együtt csináljuk?! Közös cselekvés! A kutatások azt mutatják, hogy ha valami közös kaland..., valami közöst, valamint új dolgot elkezdenek csinálni együtt, akkor annak összetartó ereje van. Illetve, mobilizálja bennünk ezt az együttműködésre, kölcsönösségre … erre való világot. Tehát a közös cselekvés.
Most eszembe jutott egy vicc. Ugye, a közös meg az együttműködés...
Fekszik a férfi meg a nő (ilyen alaphelyzet). Idősek már, na. A férfi 70. Az asszony is. S akkor a férfi már nem alszik jól, az asszony meg durmol. S úgy fölriad. Hajnal van, de még sötét. És képzeljétek el, ott áll egy angyal a lábától.
Az angyal azt mondja neki: Hát bátyám! Kérhetsz valamit, teljesítem!
Hát igen! Ilyen egyszer adódik az életben! Azt mondja: hát a feleségem legyen 20 évvel fiatalabb nálam!
Az angyal egy kicsit rebbent a szárnyával, és azt mondja: minden rendben! Reggel, mikor felébredsz, így lesz.
Reggel. Trrrrrrr! Fölébred. Láss csodát: 90 éves lett. (59:42)
Tehát a közös cselekvés. A következő: (59:57)
2. Látni és látszani.
Direkt így fogalmaztam meg, mint egy ilyen KRESZ-bölcsességet.
Mind a kettő igaz! Emlékszem, mikor Terézvárosban közösséget szerveztünk, hogy akkor kitaláltuk, hogy legyenek „befogadó emberek”. S akkor még olyan tartható létszámban voltunk. Kezdtük tizenheten, s akkor úgy-úgy-úgy. Mindig volt két-három ember, akinek az volt a dolga, hogy ha jött egy új valaki, akkor, mikor vége volt a hittanórának, és elkezdtünk iszogatni-eszegetni, akkor odament az új emberekhez, és mondta nekik, hogy „örülök, hogy itt vagy; még nem láttalak”. Ők voltak ezek a „bevezető emberek”. Vagyis: ők voltak azok, akik észrevették azokat, akik oda érkeztek. És nagyon érdekes tapasztalataink voltak erről, hogy milyen ereje volt annak, hogy valaki egy másikat észrevett. Na hát, látom, itt vagy. Te eddig nem voltál, és most itt vagy!
Ők voltak az észrevevő emberek. És közben pedig volt egy nagyon érdekes másik tapasztalatom. De akkor még nem értettem, hogy ez mi. Hogy akik nagyon sérültek voltak, nekik ez se számított. Hogy ők később be tudtak számolni erről úgy, hogy „jó, hát jött hozzám valaki, és akkor úgy... hát, de hát ez úgy... hát ennél több kell. Hát ez nagyon kevés így. Nem. Hát többre vártam! Hát most, hogy odajött hozzám, hogy most veszlek észre. Hát ettől nem leszek jól!.
Ha valaki elég jól van belül, és hozzá úgy odamennek és észreveszik, s azt mondják: gyere, gyere máskor is szívesen látunk, gyere, nézd, így van... Akkor: hát ide jövök! Még egy évig jön ebből az élményből! Hát egy ilyen helyre?!
De aki rosszul van: hát ez olyan, mintha két morzsát kaptam volna! Hát hetek óta nem eszem!
A belső rendszere ezekre a figyelmességre... zzzz... nem indul be.
Ezért is lehetséges az, hogy ha valaki nagyon sérült, ő például elindul és közösségről közösségre jár, egy olyan kimondott vagy ki nem mondott vággyal, hogy vegyék észre és jöjjenek oda! Tulajdonképpen, ha leíratnánk vele, hogy mire is vágyik, vagy mire vár, akkor egy teljesen irreális kép jelenne meg. Hogy ő mit gondol arról, hogy egy közösségnek mit kéne neki adni. Egész gyorsan valami gyerekkori helyzetben találnánk magunkat. Hogy úgy vágyna arra, hogy a szükségleteit egy közösség kielégítse.
És ezért ez a sérültség, ugye, megerősödik. Mert a hiedelemvilágával éppen összefüggésben van az, ahogy fönntartja a hiedelemvilágát. Itt se szeretnek, ilyen az életem, sehova se lehet menni. Na, eljöttem egy keddre is, és mi volt itt?! Semmi nem volt. Itt hadonászott oszt hazamentünk. Ennyi volt. Most ezért?! Meg itta a kólát – olyan pofátlan, hogy ez hihetetlen. Meg azt mondta, hogy övé a kóla, nem is ad belőle. Hát ezért nem fogok idejönni. Azért, hogy itt is megalázzanak?
Ezzel szemben mit látunk? Hogy vannak, akik meg hosszú távon tudnak elköteleződni. Egészen hosszú távon!
Történt velem valami, jót kaptam valakitől – azt mondja: te, számíthatsz rám! milyen nagy dolog ez!
Ettem éppen egy szendvicset. Hétfőn. Ez egyáltalán nem érdekes. Szegény, most azt kell hallgatnod, hogy vettem hétfőn egy szendvicset. Kiabálás: Feri! Egy sporttársam, akivel 9-10 éves korom atlétizáltam együtt, fedezett föl. S akkor ez milyen egy nagy élmény! Úgy 35 éve láttuk egymást utoljára. (Na most csak úgy mondok valamit. Jó, negyven. Tessék, kényszerítettétek az igazságot.)
Ha odajött volna azzal, hogy „Feri, nagy baj van!”, gondolkodás nélkül mentem volna neki segíteni. Mert 40 évvel ezelőtt együtt futottunk száz métert. Hát nem így van?
Milyen nagy dolog! Ha a világ egy távoli szögletében vagy, és egyszer csak találkozol egy magyarral. Hát hogyne? Hát cimbi! Cimbi! Ha meg itt találkoznál vele a váci utcában: Mit akar ez? Takarodj! Ugye? Honoluluban meg cimbi, cimbi!
Miért akartam ezt idehozni? Mert ugye... (van még idő? Van). Hogy: ma mekkora nehézség az együttműk... nem, az elköteleződés hiánya. Férfiak és nők nem köteleződnek el. És hol van má' az életre szóló valami?! Ugye, ezt szoktuk... rettenetes kifejezéssel: a sírig tartó hűség. Hát tudjátok, ez az összetétel – hát ettől rosszul vagyok. Sírig tartó hűség... sőt, ilyen hangsúllyal: siíirig tartó hűség. Jaááájj. Az jutott eszembe néhány héttel ezelőtt, hogy: na várjunk csak. Képzeljünk el olyan embereket, akiknek egyetlen tudatos, megfogalmazott, egész életre szóló életcélja sincs. De semmi. Hát ők „túlélnek”. Milyen életcél?!? Meddig? nincsenek hosszú távú életcéljai. Megkérdezhetjük: van-e olyan célod az életben, ami mellett elköteleződtél, hogy ameddig élsz, azt te akarod csinálni. Ahhoz hűséges akarsz lenni? Pl. hogy valaki azt mondhatja, hogy nekem életcélom, hogy egy életen keresztül tisztességes maradjak. Nem? Ez egy életre szóló életcél. Vagy, ha azt látom, hogy valaki nagy veszélyben van, akkor segítsek neki. Ez egy életre szóló életcél. Na de ha valaki úgy éli meg az életet (sérültsége okán), hogy mindig csak „túlélni”, őneki lehet, hogy semmilyen életre szóló életcélja nincs. Akkor pont a házasságot tudja magára venni?! Akkor az a világ majd úgy kiemelkedik az összes többiből, és azt mondja: „azt viszont egy életen keresztül!”? Vagyis, amikor sokan azt mondják, hogy: „Hogy lehetne már egy életre elköteleződni? Hát micsoda őrültség? Mit tudom én, hogy mi lesz veled meg velem meg a másikkal... ez az egész egy nagy lutri!” –ez a sebzett ember beszéde. Mert persze, hogy lutri; persze, hogy nem tudjuk, hogy mi lesz vele meg velem – ezt mind, ez mind igaz. De akiben a belső motivációs rendszer jól működik, az azt tudja mondani, hogy te nekem jelentesz valamit, és ameddig élek, jelenteni fogsz valamit. S ezért itt el tudom magam kötelezni. mert nem úgy élem meg az életet, hogy „élet-halál harc”. Tehát most látjuk, hogy van igazsága azoknak, akik azt mondták, hogy az veleje egy élet-halál harc. S akkor nárcisztikus ember a legügyesebb. Azért, mert nem is tud együttérezni. Tehát nincs is rosszul, mikor nem törődik a másikkal. Ez milyen jó! Tehát mi nyomorultak vagyunk, mert mi rosszul érezzük magunkat. De aki megsérült, hát nem is érez semmit. Átgázol – nem is fáj neki! Há-há! Ő a legszerencsésebb, nem? úgy lehet gátlástalan, hogy nem lesz tőle rosszul. Na de látjuk, hogy nem így van!
Vagyis: amikor sokan azt mondták, hogy ez az élet mozgatórugója, hogy túlélni és a többi: a sérült embereknél! De őnáluk is ott van ez a mélyebb réteg. és hogyha növekedni szeretne valaki, aki sérült, akkor el lehet indulni a mélyebb réteg felé. ez milyen nagy dolog! (Be)látni ezt az egészet, nem életfilozófiát csinálni a sérülésből. nem kultúrát alkotni a nyomorúságból. Hanem azt mondani: igen, ez így van. Akkor most valószínű, hogy nekem kevésbé fog jól esni másoknak segíteni. Ez valószínű így lesz még 20 évig. Nagyon irigy vagyok azokra, akiknek még ez olyan nagyon jól is esik. De én most ezt úgy fogom csinálni, hogy nekem ez kevésbé fog jól esni. Na ez egy emberi döntés. Különben csak hú, há.
Úgy érzékelem, hogy fontos dolgokat beszélünk most. Azért van az, hogy alig sztorizok, csak így... Az utolsó alkalom. Ponty. Hát úgy utolsó: témailag. Jó. Akkor: köszönöm a figyelmeteket! (70:18)
Lejegyezte: Szabó Zoltán Illés