További kérdések az előző évadból

Köszöntlek benneteket! Isten hozott mindannyiótokat!

Belekezdünk, mert rettenetesen nem jó, ha elkezdjük magunkat a későkhöz igazítani. Semmiképpen, hanem mondjuk, mondjuk...

Szóval: a mai alkalom emberi számítás szerint azzal fog telni, legalábbis az én részemről, hogy valamit válaszoljak a kérdésekre. Még 2 és fél oldalnyi van… De úgy fogom rendezni reményem szerint, hogy ma be is fejezzük. S amit a múltkori alkalommal nem hangsúlyoztam, de mindig nagyon fontos. Ez pedig az, hogy egy-egy kérdés nem egyszer derültséget okoz nálunk. Nem egyszer a válaszadásban is van valami derültséget keltő. Nagyon fontos nekem meg nekünk, hogy kimondjuk azt, hogy sosem célunk valakinek a megbántása. Hogy amikor derülünk, az sokszor éppenséggel, éppenséggel abba az irányba is segíthet bennünket, hogy valamit ne csak onnan a mélypont fájdalmából lássunk, hogy akár legyen egy villanásszerű élményünk, hogy valami, amin már annyit sírtunk, azon éppenséggel egy picit nevetni is lehet. Tehát soha nincsen ilyen szándékunk, hogy valamit nevetség tárgyává tegyünk, vagy kigúnyoljunk, vagy lebecsüljünk, lenézzünk… Na, ez nagyon fontos, még hogyha ilyen történik is, hogy kinevetjük magunkat; és közben pedig benne van az emberi természetünk is, hogy a saját problémánknak sokszor a súlyát érezzük, s azt mondjuk, ez nagyon komoly, a másikén meg nevetünk… Fordítva meg… Pont így vagyunk.

Na, szóval. Első kérdés: ”Édesanyám hosszú éveken keresztül gyógyíthatatlan beteg volt….” (kialszik a fény a nézőtéren) Drámai világítás ehhez! Adjátok vissza a fényt! Tényleg, az rettenetes lenne, ha csak rajtam lenne, hogyha tudjátok, legyen fény itt! Ez komoly! Nem, hogyha most elkezdeném úgy érezni magam, hogy ez valami színházi produkció, rajtam van a fény, ti meg a sötétben ültök és kukkoltok… nem, hát én olyat nem csinálok! Engem ne kukkoljon senki! Mi az? Gyorsan elmondok egy történetet. Hogy lesz ezzel befejezve a 28 kérdés?

A kukkolásról jutott eszembe, hogy… Látjátok, ez a nézőpont váltás, amiről beszéltem, hogy az én bajom, azon ne nevessen senki, de amikor hallok egy kérdést, akkor olyan jóízűen nevetek rajta, mert hogy máshogy vagyok benne. És hogy mennyire bele tudunk ragadni a sajátnézőpontunkba… Elkerültem oda a Babér utcába. És hát hogy lehetne ezt fogalmazni, talán pontosan úgy, hogy a magasföldszinten lakom, mondjuk így… (- Gyertek csak nyugodtan!) Hát körülbelül ilyen magasan, mint most, és ezért aztán látom, mikor az emberek jönnek-mennek. Ténylegesen, ez 8-10 lépcső, és az út, amit most már az önkormányzat segítségével kérem szépen ki is köveztünk, -tek, -tak, -tunk, most már a köves úton, éppenséggel az ablakom alatt megy el a gyalogos forgalom. De így, így, ahogy most ti. És több, mint egy éven keresztül egyre nagyobb feszültséget keltett bennem, hogy abban a pillanatban, ahogy fölálltam, máris lehetett látni, hogy aki jön… Ugye, valahogy ösztönösen is kíváncsiak vagyunk hogy mi van egy ablak mögött, nem így van? Veletek nem így van? Van egy ablak, és főleg, hogyha már föl kell kapcsolni a lámpát, ott nagy fák vannak, tehát még szinte napközben is világítani kell… Tehát fölállok, és abban a pillanatban… Valahogy az egyszerű, hétköznapi életemet akarom élni, fölhúzni a gatyámat, vagy nem tudom, mit akarok csinálni, hogy bárki, aki jön… És akkor aztán ír egy sms-t: „Húzta a gatyáját, nem tudom, mit csinált, turkálta az orrát..” Hát ez… Egyre inkább húzódtam be, ezen ötleteltem, hogy kéne a dolgaimat oda hátra tenni, hogy ne lehessen belátni, hogy bosszantó, hogy fölállok, s máris mindenki lát.. Kifejezetten kényelmetlenül éreztem magam, kifejezetten! És akkor behúztam a függönyt, s egyszer csak látom, valaki integet lentről. Na tessék! Most akkor éljek úgy, hogy le van húzva a roló, meg a függöny, mert hogy.. Egyszer csak valami eszembe jutott. Mi lenne, ha én nézném azokat, akik elmennek az ablak alatt? S akkor körülbelül fél évvel ezelőtt gyökeres fordulat vette kezdetét. Emlékezetembe idéztem idős hölgyeket, mindegyikünk élményét egy idős szomszédasszonyról, aki a legkisebb neszre is érzékenyen reagál, s tudjátok, elkezdtem azt csinálni, kiálltam az ablakba, szét a függöny, föl a roló, s néztem az embereket. Elmondanám nektek, hogy minden megváltozott. Egy csapásra! Ugyanis a dolog ugyanaz, messziről látják, hogy ott áll az ablakban egy csávó, s az emberek ott lent, szegények, nem tudtak mit csinálni, ott megy el az út… Értitek ezt a kiszolgáltatottságot? Most kerüljek egy óriásit? Már ahogy jött, látta, hogy én mozdulatlanul állok, hát esélye sincs… Nincs esélye! És megy, és láttam, ahogy ők betűrik az ingüket, kutyákat rövid pórázra fogják, gyerekeket nevelik, házastársak csókot váltanak egymással… Mert hát a pap figyel! Értitek! És minden gyökeres fordulatot vett. Azóta fölállok székemből: „Na, mi van? Na? Mit csináltok, utca népe?” Hihetetlen élményszerű tapasztalata annak, hogy ugyanabban a helyzetben úgy érzem magam, mint tényleg egy fába szorult féreg, s a másik esetben meg teljesen másképpen. És tulajdonképpen semmi nem változott meg. Na. Jól van. (07:07)

Még jó, hogy most már pár kérdésre válaszoltunk, és hogy így sikerül jól struktúrálnunk az időt. Szóval:„Édesanyám hosszú éveken keresztül gyógyíthatatlan beteg volt. Szenvedéseit édesapámmal és öcsémmel együtt sajnos tehetetlenül kellett végignéznünk. Testvérem 10, én 13 éves voltam, amikor örökre itt hagyott bennünket. Kérdésem mindenfajta harag nélkül és csupán a megértés szándékával az lenne, hogy Istennek mi célja lehet az ilyen és ehhez hasonló esetekkel?” (07:49)

Klasszikus kérdés, ha a témát nézzük. Most ha csak egyetlen finom utalást tehetek a számomra kiérezhető személyes szálra, amit csak azért mondok, mert a válaszadásomhoz, hogy miért pont azt mondom, fontos számomra – ahogy ízlelgettem a kérdésben a szavakat, hogy ’sajnos tehetetlenül kellett végignéznünk’. ’Kellett’, és ’tehetetlenül’, és nem tudtunk mást, csak végignézni. S hogy benne van ez a mondat, hogy sajnos tehetetlenül kellett végignéznünk, az lett a benyomásom vagy az élményem, hogy ennek a 13 éves kori átélésnek nem történt meg a fölülírása. Vagyis, hogy a helyzet még körülbelül a 13 éves kori élmény szintjén él legerősebben abban, aki ezt a kérdést föltette. Ugye tudjuk, hogy a múltunk eseményeit mi újból és újból magunknak elmondjuk, és éppenséggel lehetséges, hogy múlt egy eseményét már egészen más hangsúlyokkal, más összefüggéseket, távlatokat látva idézzük föl. De itt az volt a benyomásom, hogy a kérdésben ott feszül az, hogy én még most ezt a kérdést valójában úgy teszem föl. Legföljebb van bennem egy felnőtt, aki erre az egész helyzetre reagál és reflektál, és ezért azt tudja mondani, hogy ezt most harag nélkül kérdezem. Hogy a felnőtt most kérdezi, hogy mit kellene ezzel a 13 éves kislánnyal kezdeni, vagy ifjú hölggyel? Ez volt a benyomásom a kérdésről. És aztán a második része, hogy „örökre itt hagyott bennünket”. Ez megint megerősített abban, hogy valahogy a tapasztalásban a kérdező a 13 éves tapasztalati vagy élmény helyzetében van elsősorban érzelmileg, miközben nagy dolog, hogy felnőttként képes rálátni. (10:02) Ez keringett bennem, ez ment, ezért több szálon szeretnék válaszolni. Az egyik, hogy szerintem ezekre a kérdésekre, így szólt egészen pontosan, hogy „Istennek mi célja lehet az ilyen és ehhez hasonló esetekkel… „

Az első. Nem egyszer, merthogy van bennünk az emberségünkből adódóan egy késztetés, hogy megértsük az életet. A ’megérteni az életet’ nem pontosan ugyanaz, mint értelmes életet élni. Tehát, ha picit úgy tudtunk növekedni, fejlődni, akkor azt tudjuk mondani, hogy attól még értelmes életet tudok élni, hogy valamit nem értek benne. Hogy nem akadályozza meg, nem teszi lehetetlenné az, hogy valamit nem értek, ami velem, vagy másokkal történik, hogy értelmes életet éljek. De nem mindenkiben van meg élményszerűen ez a tudás. Élményszerűen. Ez egy mondat egyébként, de… Ezért aztán természetesnek tartom, hogy gyűrjük ezt a kérdést, gyűrjük, gyűrjük, gyűrjük, gyűrjük, és sokszor, ahogyan szenvedünk vele és nyűglődünk, és néha valami fölcsillan, néha megint sötét van, néha belehullunk az akkori élményvilágunkba vagy tapasztalatunkba, néha egy picit fölülírjuk, más élmények felől látjuk… Na mindenestre sokszor az az út, ahogy természetesen birkózunk valami élményünkkel, az nem egyszer egy számunkra személyes válaszhoz vezet el. Egy számunkra személyes válaszhoz. Most éppen ez a számunkra személyes válasz szokott legritkább esetben kívülről érkezni. Tehát hiába mondok akármit is, az nem a te személyes válaszod azon az úton, ahogy te gyűrted, gyűrted… Hogy tulajdonképpen ami a tapasztalati szintre valamilyen kielégítő választ jelent, az sokszor nem a megfogalmazott gondolat miatt lehet válasz, hanem mert éppen valamilyen folyamatban benne vagy, és egyszer csak ebben a fájdalmas, szomorú folyamatban te magad valami fényt észlelsz. Tehát éppen a te folyamatodra van szükség, amit csinálsz, és éppen ebből a folyamatból tűnik föl valami. Ezért azt kívülről nem lehet adni. Legföljebb olyat lehet, ilyet azért tapasztaltam, hogy esetleg egy-egy gondolatot fölvetünk, de ez az egy-egy gondolat inkább csak valami kapaszkodót jelent, inkább csak annak a megerősítő érzését hozza, hogy: „Na, előbb-utóbb van esélyem, hogy valahogy továbbjutok!” Most ez nekem nem válasz, vagy nem élem meg, hogy erő lenne benne, vagy élet, de… Ez az egyik. (13:10)

A másik. Az összes ilyen kérdésre, hogy „miért hagyja ezt Isten, miért engedi meg, és miért…” Rengeteg ilyen kérdés van. A legegyszerűbb válaszom az, hogy én nem tudom. Nem tudom Pál Feriként, nem tudom papként, keresztényként, én ezt nem tudom! Tehát nem is akarom megválaszolni. Azért, mert nem tudom. Pláne nem akarok úgy csinálni, mintha tudnám. Tehát: nem tudom. De nem itt van vége, hogy nem tudom. Hanem, ahogy eszmélődtem, megtaláltam a saját válaszom. Azt tudom, hogy a saját válaszomat elmondom nektek, ahogy én magam verekedtem, birkóztam sok mindennel az életemben. Ez pedig az, hogy arra csodálkoztam rá, hogy az élet legnehezebb, szívbemarkoló kérdéseire valójában nincsen szavakban válasz, hanem tettekben van válasz. Erről majd egy picit akarok beszélni. Először is és alapvetően, hogy nekem fáj valami, és nem értem, hogy ez miért van így. De valaki jön, és azt mondja…, Péter jön és azt mondja: „Feri, én megértem, hogy ez miért olyan nehéz neked”. Ezzel nem adott választ a nyűglődésemre, de végül is valamit azzal, hogy velem volt, hogy mellém ült, hogy rám nézett, hogy volt benne együttérzés, mégiscsak kaptam valamit. Ez azt jelenti számomra, hogy a legsúlyosabb kérdésekre szerintem nincsen szavakban válasz, legföljebb meg tudok fogalmazni valamit, ami föltárja, hogy az életnek van értelme. Nincs, szerintem nincs, de tettekben van. A második lépés pedig az, amikor arra jövök rá, hogy igen, akármit is éltem át, van annak egy egyoldalúsága éppen a sebzettség miatt, ugye, benn vagyok a sebemben, és onnan nézek csak ki, és fáj, és fáj, és fáj, és ezért én kérdezem az életet. Ha egy picit, picit ki tudok jönni ebből a sebzettségből, akkor az történik, hogy azt mondom, hogy: tulajdonképpen erre a helyzetre vonatkozóan most az élet kérdezett rám. Hogy „Na, Feri, igen, ha ez történt, ha te azt élted meg, mondjuk most ez valóságos, hogy gyerekkorodban az érzelmi szükségleteidet nem elégítették ki megfelelően”. Nekem ez egy gyerekkori élményem. Az érzelmi szükségleteimre nem kapok megfelelő, valódi, nem szavakban, tettekben való választ. Most az a kérdés, hogy én mit válaszolok erre, de nem a szavaimmal, hanem a tetteimmel. Vagyis, hogy az élet legnehezebb kérdéseire valójában a tetteinkkel adunk választ, nem a szavainkkal. Annak adott esetben a tudatosításával, hogy most az élet rám kérdezett, és élhetnék úgy akármeddig, hogy én kérdezem az életet, de valószínű ennek sose lenne vége. Ezért az élet rám kérdez, s tettekben tudok válaszolni. És akkor úgy kötöm össze ezt a hitemmel, ugye, mert ez eddig valami jelentésadás vagy értelmezés, úgy kötöm össze, hogy azt mondom: Azt is el tudom képzelni, hogy Isten éppen azt akarta, hogy az élet legnagyobb kérdéseire ne is lehessen szavakkal válaszolni. Vagyis, hogy cselekednünk kelljen. Mert ha lehetne szavakkal választ adni, akkor odamegyek a Péterhez, „Jaj, Feri, hát nem tudod?! Hát olvasd el! X.Y., 547. oldal. (Útikalauz, Galaktikus útikalauz stopposoknak.. Tudjátok, mi a szám? A válasz: 42. Galaktikus útikalauz stopposoknak, a válasz: 42.) Nem lehet, hogy mindezzel együtt valahogy éppen attól emberi az élet, hogy nem kapunk szavakban választ? Tehát, hogy egyszerűen muszáj a cselekvésig menni! Ez nekem egy élményszerű fölismerés. Ez az élmény abban segít, hogy ne zavarjon, hogy nem kapok szavakban választ. Hanem: Mit kell csinálni? Mit válaszolok rá? Ha ez így van, mit válaszolok, mit, mit kell akkor csinálnom, mi a dolgom, mi a feladatom, mi a lehetőségem, mi a felelősségem, hol van a szabadságom, és tettekben tudok válaszolni. Azt tudom mondani, hogy… Na. Engem nem zavar, hogy nincsen válasz. Tudom a dolgom, és így bőven elég.

Na, de. Most akkor ezt átkötném… Nem tudom, én most erről beszélni fogok. Most képzeljük el azt a 13 éves lányt, ahogyan ott és azt megéli. Vagy éppen Csíkszeredában voltam néhány nappal ezelőtt, s akkor valaki föltette azt a kérdést, hogy: „Mit mondjak a gyerekemnek, aki 5 éves, és már napok óta nagyon fáj a torka és köhög, és azt mondja, hogy Isten miért nem gyógyít meg?” Ezt kérdezi az 5 éves kisfiú! Miért nem gyógyít meg, miért kell ennek fájnia? Az apuka kérdezte, hogy „mit mondjak a fiamnak este?” S erről már beszéltünk, de most hadd kössem most össze ezzel a témával, s akkor valamit kezdünk egységben látni. Ez pedig az, hogy valahogy úgy van, hogy az 5 éves kisfiú, amikor azt mondja, hogy „Apa! Apa! Nekem nagyon fáj!” – tulajdonképpen mire kérdez rá? Hogy a világ biztonságos hely-e, hogy lesz-e segítség, hogy egyedül hagytok-e, hogy a bajban van-e, aki mellém áll, hogy a jó erősebb-e vagy a rossz… Hogy van-e oltalom, hogy van-e gondviselés, hogy Isten tényleg jó-e… Nem? Ezekre kérdez rá, csak 5 évesen azt mondja, hogy Isten miért nem akarja, hogy ne fájjon. (20:15) Ezt így kérdezi, de én felnőttként tudom, hogy közben őneki filozófiai kérdései vannak. Ugye azt firtatja, hogy egyáltalán milyen hely itt ez a világ, kérem szépen? És hogy apa, anya, mire számíthatok tőletek? Hogy egyáltalán hogy lesz? Ő 5 éves, ő nem tudja! Jó, hát a felnőtt se tudja, de egy 5 éves, hát mitől is tudná?! Na most, éppen ezért, ha a gyereknek csak filozófiai válaszokat adunk, vagyis egyszerűen csak szövegelünk: „Tudod, kisfiam, Isten nem akarja a rosszat, de megengedi. De Isten nagyon szeret minket mindannyiunkat, mert Isten gondviselő Mennyei Atya.” Minden szavunk igaz volt, és nem jelent segítséget a gyereknek. Ahogyan, ha én mondom, mit gondol akkor Isten, miért van ez, most én mondtam volna egy 2 mondatos választ, és ugyanúgy nem jelentene segítséget, mert a gyerek számára mi a segítség? Ami valódi válasz! A valódi kérdéseire, amelyeket lehet, hogy nem is fogalmaz meg, de én tudom, mert én vagyok a felnőtt. A valódi válasz az – most csak ötletelek ezen, sok jó válasz van – a kapcsolatból származó érzéseket, érzelmeket kifejező, konkrét, gyakorlatias, vagyis, vagyis, hogy megyek a kisfiamhoz.. - „Nagyon siettem haza! Na, hogy vagy? Gyere, hadd adjak puszit!” - „Ne, ne, apa, elkapod!” –„Nem baj!” „Van valamire szükséged? Gyere, édesem! Meg fogsz gyógyulni!” Ugye, egy köhögésnél tudhatjuk. Hát a gyereket ne csapjuk be! De tényleg így van, tudható. Ezért akkor mondhatjuk, hogy „Meg fogsz gyógyulni! Egy-két nap. Petikém, mi itt vagyunk. ha baj van, szólsz, fölébresztesz minket, fölkelünk, mire van még szükséged? Egy mesét mondjak neked?” Ez a válasz arra a kérdésre, hogy Isten miért nem gyógyít meg. Ez a válasz! Mert akkor a szülők tettekben választ adnak a gyerek ki nem mondott kérdéseire, de főképpen arra a világra, ami a ki nem mondott kérdés mögött van. Az pedig az ő teljes ember volta, ahogyan bizonytalanul, egyedül, szorongva, aggódva éli meg azt, amiről ő még nem tudja, hogy ez majd el fog múlni. És azt, ahogyan az az apa mesél a gyerekének, és ott ül az ágya mellett, és ha szól, akkor fölkel és odamegy, s a gyerek átéli, hogy nincs egyedül! Hogy apa szeret, hogy a világ biztonságos hely akkor is, ha nem gyógyulok meg gyorsan. Ez a legfontosabb üzenet! És ezt, ha az apa elég ügyes, meg még hisz is, összekötheti akár a szavaiban is Istennel. De a lényeg nem pusztán az, hogy ő azt ki is mondja, hanem hogy megéli. Tehát például, most csak ötletelek, nem ezt kell mondani, csak ötletelek, például azt mondja az apa: „Tudod, kisfiam, Isten egy-egy dolgot nem konkrétan intéz itt el a világban, hanem minket küld. Például engem, meg anyucit, hogy mi tegyünk meg mindent azért, hogy te holnap már jól legyél. Isten így rendezte ezt a dolgot.” És közben, aminek itt nagy jelentősége van, hogy a gyerek, miközben valójában konkrétan arra a kérdésre, hogy Isten miért nem gyógyít meg, nem kapott választ itt, de kapott választ ott, ahonnan a kérdés valójában származik, aközben azért tudja ő a hitében összekötni ezt Istennel, mert azt látja, hogy az apja ezt összeköti vele. Például az apa akár ilyet is mondhat: „Tudod, hogy pontosan miért nem, azt én sem tudom, de mi itt vagyunk anyáddal. És nekünk Isten ad erőt ahhoz, hogy fölkeljünk. Ha te éjszaka sírsz és nem vagy jól, mi nagyon köszönjük Istennek, hogy ehhez van erőnk. Mi nagyon szeretünk téged. Nem hagyunk téged egyedül!” Tehát, ahogy a szülő összeköti a maga cselekvését Istennel, és kifejezi az ő hitét, ez jelenti a valóságos választ a spirituális szintre vonatkozó kérdésre. Érthető volt?

Tehát ott van a 13 éves kislány, ahogy végig kell nézniük, ahogy az anyukájuk hogyan hal meg tehetetlenül, sajnos végig kell ezt nézni, ahogy örökre elhagyja őket… Az a fantáziám erről, hogy megpróbálnám esetleg… Hogy ott akkor egy tapasztalati válasz érkezett-e, vagy nem. Az is lehet, hogy visszagondolok, s visszagondolva már most másképp látom. De az is lehet, hogy ott és akkor a 13 éves kislány nem kapott egy ilyen fajta tapasztalati választ. És nem azért, mert valaki nem szerette őt… Egyszerűen nem jutunk mindig a megfelelő gondoskodáshoz vagy segítséghez. Ez a teóriám, hogy nem történt meg ez a tapasztalati válasz, annak az értelmezése, a jelentésadás és összekötés a spirituális dimenzióval. Miközben aki ezt tapasztalatilag csinálja, ő maga azt összeköti a spirituális dimenzióval, nem a gyereknek mondja, hanem benne ez összekötve él. Az szokott történni, hogyha ezt nem kapjuk meg…. akkor van ez. Vagy nem eleget kapunk. Vagy számunkra az nem meggyőző.

A gyógyulás útja az, hogy egy ilyen helyzetet valamiképpen az életben fölül tudjunk írni. Ugye, itt aztán ezer ága és boga van, hogy azt hogyan. Sokszor az a legszebb, ahogyan valaki elakadt a maga tapasztalati világában, és utána a gyereke kerül egy olyan helyzetbe, ami valamennyire hasonló ehhez, és én ott a gyerekemnek tudok valami választ adni, amit én nem kaptam. Ha ezt végig tudom vinni. Ezért tulajdonképpen mondjuk az úgynevezett vallásos nevelésnek valami ilyen talajon kellene állnia. Így, így. S akkor tulajdonképpen egyszerű. (28:40)

A következő válaszom még, hogy… – elnézést, ha most ezt nem viszem tovább, hogy így, úgy, amúgy, hát látjátok, mi lesz egy hét múlva? Ez az első kérdés! Most nem az a cél, hogy mindennek a végére menjünk – Ezért nagyon gyakran a gyerek, 5 éves gyerek kérdez, 13 éves kislány kérdez, vagy ifjú hölgy kérdez, akkor, a kérdés ugye így hangzott, hogy Istennek mi a célja ezzel. Ugye szép, ahogy a kérdésben ott van már egy tudatos reflexió, hogy talán célja van vele, és nemcsak oka volt… Hogy az Istenről alkotott képzeteink, ugye reprezentációnak hívjuk, mert képzetek vannak benne, fantáziák, gondolatok, képek, élmények, emlékek, és egy csomó minden… (húz egyet a kólából)…azok rétegszerűen őrződnek meg bennünk. Tehát a legősibb képzeteink is sokszor bennünk vannak, és ezért egy 5 diplomás, Dr. elől, PhD hátul, mindenféle valakinek is egy nehéz helyzetben olyan archaikus hit-képzetei tudnak lenni, hogy mondjuk egy, nem tudom, néprajzkutató az összes ujját megnyalná utána. Azt mondaná, hogy ezt a legkisebb faluban a legegyszerűbb Mari néni sem mondta volna úgyabbul! Olyan archaikus!

Tehát minél nehezebb helyzetbe kerülünk, ugye, ahogyan a felnőtt világunk egy picit rendül, regrediálódunk, ugye, a nehéz helyzetekben egy picit mindig visszalépünk a személyiségfejlődés valami megelőző állapotára, akkor ott fölelevenednek az ahhoz a személyiségfejlődéshez tartozó istenképzeteink. Ezek a képzetek pedig sokszor éppenséggel nem gyógyítóak! Ezért például megjelenik mondjuk a 13 éves kislányban vagy ifjú hölgyben az a gondolat, amit lehet, hogy maga sosem fogalmaz meg, csak egy zsigeri viszonya lesz ehhez a reprezentációhoz, hogy Isten halált hozó isten. Hogy Isten úgy az élet és halál ura, hogy Ő azt öl meg, amikor akar, és büntetlenül teheti. S az egészről nem is szabad beszélni, mert azt mondják a papok, hogy jó. Durva! Akkor nem is lehet már most hova segítséghez fordulni! Ugye, egész ijesztő! Akkor erről hallgatni lehet, titok, vagy tabu, a felnőttek ezt mondják, de… Ezzel csak magamra tudok maradni! Egy ilyen képzet, 13 évesen vagy 5 évesen minden probléma nélkül kialakul. Majd pedig ez a képzet nem tudatosan hatást gyakorol az istenkapcsolatunkra. Ő diktál. Főleg a nehéz helyzetekben. S ez kihat az egész életünkre. Na most. Ezért: arany út, hogy egy picit kicselezzük az emberi természetnek ezt a sajátosságát, hogy azt mondjuk: „Istenről ki tudja, hogy mi mindent gondoltam, meg fantáziáltam… Hagyjuk egy kicsit Istent, beszéljünk Jézussal. (valaki tüsszent) - Egészségedre! … Alaphangon, ha valaki Istennel nagyon elakad, érdemes Jézus felé irányulni. Azért, mert Jézussal kapcsolatban az a rengeteg negatív fantázia egyszerűen nincsen bennünk. Tehát egy sokkal tisztább képünk van róla, és sokkal egyértelműbb. Sokkal, sokkal világosabb. Jézusról nehéz azt gondolni, hogy öl, betegséget hoz, kíméletlen, és a többi. Ez nagyon nagy segítségünk. Szabad a gyógyulás folyamatában Istent egy kicsit lerakni. Nyilván a reprezentációinkat rakjuk le, azt mondjuk: „Na, ez a kulimász, ami itt a fejemben meg a zsigereimben van, nem segít engem egy kicsit se!” És akkor ki tudjuk dolgozni Jézussal a kapcsolatunkat, mert róla tudjuk, hogy emberként milyen volt, nem vagyunk annyira a fantáziánkra hagyatkozva, inkább a képzelőerőnkre. Nagy különbség! Amit Istenről képzelgünk, abban egy csomó fantázia van. Ami Jézussal kapcsolatosan él bennünk, ott inkább csak a képzelőerőnk működik, hogy azt el is tudjuk képzelni, de az nem fantázia. Érthető a nagy különbség. És akkor egy csomó elakadásunkat egy ilyen Jézussal való kapcsolatban elkezdhetjük gyógyítani. Jézustól nem kérdezném meg azt, hogy miért bántasz, mert… „Miért vitted el anyát?” – „Hát én nem! Kicsi Rozikám, nem vittem el én sehova!” S akkor itt van egy ilyen aranyszálunk, amin keresztül ki tud alakulni mégiscsak nagyon határozottan a spiritualitás világával egy másfajta viszonyulásunk.. Ez a másfajta viszonyulás átvihető az istenkapcsolatunkra. Nyilván ezzel nem azt mondtam, hogy Jézus nem Isten, ugye, ez érthető? Hanem, hogy akkor lesz egy más viszonyulásunk és azt mondjuk, hogy „Hú, hát ennek tükrében micsoda másokat gondolok meg érzek Istenről! Hogy Isten, ha ember lesz, akkor pont olyan, mint Jézus. Ezért gyógyító lehet a vele való kapcsolatból kiindulva visszatérni aztán, és egy másfajta istenképet kidolgozni. De ha az nem tapasztalati, csak teoretikus, sehova se jutunk, mert a feszültség megmarad. Tehát nem egy teoretikus Jézus-kapcsolatra van szükségünk, hanem egy… Nem tudom… nem akarok erről többet beszélni. Elmondtam, és akkor… így egyszerűen… Adja magát, nem? Jól van! (35:36)

Második kérdés. Ezt összevonom azzal, hogy „Kedves Feri, a te Istened hogyan él benned? Látod, hallod őt a lelki szemeiddel, valós ősz szakállú embert látsz?”

Ugye ezért is fejezetcím: Isten képét hiába ne fesd! Tulajdonképpen a keleti hagyomány, már a még keletibb, a muszlim hagyomány, hogy Istent tilos ábrázolni, nagyon okos dolog. Nagyon bölcs dolog. A legjobban azzal járnánk, hogyha a templomainkban nem erőltetnénk a Mennyei Atya ábrázolását, hogy most finoman fogalmazzam ezt meg. Azért, mert minden, amit ábrázolunk rajta, nem egyszer inkább akadály, mint segítség. Nem kéne a Mennyi Atyát ábrázolni, hanem inkább fogadjuk el, hogy titok. Hogy ábrázolhatatlan. Ezért lehetne Jézust ábrázolni. Hát tesszük is. Mert Őt meg lehetne. Na. Óvatosan mondom, tehát az istenábrázolások… Ha valakinek segítettek, hurrá! (37:20)

Azt mondja: „Valamiféle energiaforrást észlelsz, fényességet, melegséget, puhaságot? Ez tudás inkább, vagy hit, érzékszervi tapasztalás? És milyen, amikor válaszol, hallod a hangját? Szimbólumokban üzen, apró jeleket küld? Vagy ez már túl sok és személyes? Hát mindenesetre nagyon örülnék a válasznak.” (37:43)

Most erre már nem akarok hosszan válaszolni, erről annyiszor beszéltem. „A természetes spiritualitás” című könyv erről szól az elejétől a végéig. Gondoltam, egyszer már megírom, hogy ne kelljen annyit mondani. De látjátok, hiába, hiába. Szóval: spirituális tapasztalat. Egy tapasztalat azért fontos, mert azt mondhatjuk, hogy szaglom, érzem, tapintom, látom, minden, minden, ami a tapasztalathoz hozzátartozik. De a spirituális alaptapasztalatomat, hogy ne önáltatás legyen, tehát ne a fantázia működjön csak, hanem valódi erőforrás legyen, összefüggésbe hozom és ellenőrzöm a kinyilatkoztatással. És ha azt lehet mondani, hogy a tapasztalatom nem mond ellent a kinyilatkoztatásnak, akkor akár a Szentlélektől is lehet. Attól kezdve azt ápolhatom magamban. Ez nagyszerű dolog! Akkor is, ha valami olyan összefüggésben, olyan képekben jelenik, ami a Szentírásban egyáltalán nem fordul elő. De én megéltem. Óriási kincs! Erről szoktam mondani a történetet, el nem mondom, a kávészagú arab taxisofőr Istenről. Hogy valaki egy mély élményében Istent úgy élte meg, mint egy kávészagú arab taxisofőrt. (39:21) És azt lehetne mondani, hogy ez nem mond ellent a kinyilatkoztatásnak. Nem szerepel benne, hogy nem lehet kávészaga néha. Miért ne lehetne? Nagyon finom! Tehát ilyen értelemben ezeket a tapasztalatainkat nagyon-nagyon jól tudjuk használni az istenkapcsolatunknak a művelésében, egyáltalán, a kapcsolat fönntartásában, a gyógyulásban, mindenben! Nagyon jól tudjuk! Ha csak a fejemben valamit megtanultam, nincs elég élet és erő benne. Hiába jártam 18 év hitoktatásra. Tapasztalat, jelentés és értelem, és spirituális dimenzió. Ha ezek szervesen nem épülnek egybe, nem elég. Másfelől pedig: minden tapasztalat olyan, mint az ablaküveg. Nem tudom, átnézek a kólán… - Látjátok, mindenre jó, szinte mindenre! – Ez nem valami reklám, egyszerűen szeretem és kész, nincs benne semmi. Átnézek most a kólásüvegen – ezt a gyakorlatot ajánlom nektek – úgy valamennyire derengtek. Az Istenről alkotott képzeteink is körülbelül ilyenek. Valami dereng. Így. Tehát Istent úgy látjuk, mint kólásüvegen keresztül - homályosan. Ezért lehet egy olyan szelíd bölcsesség bennünk, hogy minden, amit megtapasztaltunk Istenről, és azt összefüggésbe hoztuk, s azt mondtuk, hogy ez a legáldottabb élményem Róla, hogy azért arról is azt mondjuk: „És még mennyivel több! És még mennyivel más!” Legföljebb arról van szó, hogy eddig Istent úgy láttam, mintha a kólán keresztül akarnálak titeket látni… Hát ez szörnyű! Egész egyedül érzem magam… És egyszer csak a legmélyebb élményemben pedig úgy tűnt föl Isten, mint ahogy most.. Ez már valami! De hát hol van ez még az igazitól! De ez már valami! Kipróbálod? Nézz engem a kólásüvegen keresztül!

(Gyerünk, Feri! Gyerünk! Nem ezért jöttek ezek a jónépek, hanem hogy tempó, vagy mi, élet! Rövid az életük nekik! Nem szórakozhatunk csak itt!)

Ja, ez, ez, igen. „Kedves Feri! Elvileg cölibátusban élsz…”- Erre tettem utalást múltkor, ugye, hogy „elvileg cölibátusban élsz…” Hát, cuppantlak! De a kérdés aztán olyan szépen ágazik-bogazik, ível ide-oda… Azt mondja: „Mégis olyan érzelmi átéléssel beszélsz szerelemről, szexualitásról, apaságról, mely felveti a kérdést…”–Édeske! Milyen udvarias vagy! „… hogy Te (nagy tével, értitek, meg vagyok becsülve) hogyan vagy képes ezen örömökről lemondani? Azt értem, hogy te egy más önmegvalósító utat választottál tudatosan, de azért érdekelne, hogyan élsz meg egy tartósan jelen lévő kísértést…” (nevetgélés, mire kiszól) - Csúnyák! Kísértetek engem! … „tartósan jelen lévő kísértést, hogyan vagy képes kezelni a vágyaidat, érzéseidet. Kérlek, amennyire lehet, őszintén válaszolj…” Ugye mondom, hogy ez ível ide-oda, tényleg, olyan, mint egy jó Forma-1-es pálya, mikor úgy érzed, hogy már úgy célegyenes, akkor még úgy…. Igen, mert itt is van ám tovább, nem úgy van az, hogy Feri, mondj valamit erről, aztán jaj, jaj, mit is kérdezek, hanem nem, itt aztán van őszinteség, egyenesség, már ami a görbében van. Azt mondja: „Kérlek, amennyire lehet…”- már amennyire én egyáltalán képes vagyok rá, nyilván ez, mert lehet nagyon őszintén, csak kérés, én egyáltalán mennyire tudom ezt csinálni… ”amennyire lehet, őszintén válaszolj egy konkrét krízishelyzeted említésével!” (nagy hahota, megtapsolják)

De még nincs vége! Látjátok, most mondhatnám, hogy kinevettek engem, idehozom a szívem, és ti, nők nevettek a legjobban! Hanem még így folytatódik: „Egy konkrét krízishelyzeted említésével, mely tanulságos lehet mindannyiunk számára.” - Feri, add a véred, húsod, mindened, hogy mi… Nem tudom. És irányuljon az üdvösségre a válaszadás mindenképpen, tehát a spirituális dimenzióval kössem össze föltétlen. Na. Jaj, hát most erre kéne válaszolnom? Vagy ez mi, mi már?

A leginkább ezen a kísértés szón derültem. Nem él bennem ez kísértésként. Nem, nem, nem, nem, sajnálom. Miközben nem elvileg élek cölibátusban, hanem nagyon gyakorlatiasan, ahogy csak lehet… De, szóval... Mondok akkor néhány gondolatot erről egy krízishelyzetet fölemlítve… Szóval, ha tapasztalom magamban azt, hogy egy nő fölkeltette az érdeklődésem, hogy tetszik, hogy pont az esetem, vagy egyszerűen csak juj, de szép, vagy de jól néz ki, vagy milyen kedves (valaki közbeszól) – Tessék? Ablakból nézve? –Akkor kinyitom az ablakot, hogy jobban lássam!

Szóval, az első, ahova jutottam, most 47 éves vagyok, remélem, van tovább is, hogy nem kísértésként élem ezt meg, hanem természetesnek. Tehát először is nem rakok rá egy bélyeget, amitől még rosszabbul leszek, hogyha arra gondolok, hogy hm, hm, hm… Hanem: „Feri! Milyen normális vagy! Jó, ez nagyon egészséges, milyen jó, hogy vannak nagyszerű nők, kedvesek és aranyosak is, még szépek is, hát mit kérnél még a világtól? Hát ez csodás dolog, hogy így van.” Iszom is rá! Tehát nem moralizálok magam fölött, nem ítélkezek, nem minősítem ezt, azt mondom, milyen természetes, normális meg jó, hogy ez van bennem. Különben hogy tudnék szenvedéllyel beszélni?!

Ez az első. A második: éppenséggel, ha úgy nagyon hat rám, azt mondom: „Mire vágynál?” Nem kezdek el ezen különösen fantáziálni. Csak megengedem magamnak, s azt mondom, igen, megölelni, vagy megcsókolni, jó, s akkor végigviszem a sort, hogy jó, és azt mért, és azt miért, és azt miért, és végül eljutok oda, ahova mindig eljutok, hogy egyszerűen csak azért, hogy szeretni valakit, és hogy én szeressek valakit, megélhessem, hogy milyen szép az élet, hogy tartozzak valahova. És amikor mindez megvan, akkor megkérdezem: „És ez most megvan neked? Megvan?” S a válaszom, hogy megvan! Hát amiért az olyan csodás dolog lenne, amiért, hogyha végigviszem, az nekem megvan.

Ez elég? Nem. Nem elég! Mert ettől még van egy konkrét veszteség része, nemde? De ahogy végigviszem a vonalat, azt nem fejben csinálom, hanem zsigeri szinten. Fölidézem a tapasztalatot, hogy tudok szeretni, hogy mások is szeretnek, akár még az emlékeimnél is egy picit elidőzök, milyen szép is volt ez anno, még régen, mikor barnák voltak a levelek… És hogyha valami fájdalom része van, hát akkor rosszul érzem magam. Akkor azt is megengedem magamnak. Hú, ez most fáj! Tényleg de jó lenne! Tényleg más lenne ez az este! Így meg a snookert nézem. Az se rossz, de… Azért össze tudom hasonlítani a kettőt! És akkor megengedem, hogy fájjon. Hát miért ne fájhatna? Mindennel együtt, a méregfogát már kihúztam azzal, hogy tudatosult bennem, hogy: „Nyugi, nyugi. A helyemen vagyok, az élet szép, rendben van, szeretek és szeretnek…” Hát a méregfoga… Nem vagyok kétségbeesve, értitek, na! A konkrét érzelmi fájdalom részét azt átélem, néha kicsit könnyezek, ó de, jó lenne… Ez is normális. Na de ez sem marad itt örökké, nem? Hát melyik érzés maradt még nálatok 20 évig? Na most! Ha ez se elég, mert van olyan, hogy ez se elég. Látjátok, megkérdeztétek, most akkor mondom az egész lélektani mindenséget. Ha ez se elég, olyan is van. Akkor azt mondom: „Idefigyelj, Feri! Ez az, amit sose kapsz meg.” (nevetgélés, mire kiszól:) - Ezt csinálom! (50:46)Ez néha elég. Tényleg igaz. Néha nem elég. Miért nem? Ja, hát ha ez nem elég, akkor nem elég. Akkor döntsél újra! Hát szabad vagy most is. Hát nem áll senki, hogy így kell, úgy kell… Hát szabad vagy, akkor csináld másképp! Szabadon. Mikor azt mondom, hogy szabad vagyok, nem ijedek meg attól, hogy elképzeljem magamat szabadon. Igen, pap vagyok, és mondhatnám azt, hogy holnap huss… Ennyi volt. Miért, nem tehetem meg? Van, aki nagyon fél attól, hogy szabadon elképzelje magát. Nagyon. Mert azt gondolja, hogy a szabadsággal valami rémületes dolgok fognak történni. Azt gondolja, te jó ég, ha én ezt kimondom, akkor elmegy belőle minden erő, mintha nem lenne alatta talaj, vagy nem volna elég szilárd. Nem, ezt köszönöm, már ezen túl… Már 47 vagyok! Igen, itt a pálya, itt a tér, Feri! Szabadon bármit tehetsz! Hát ki… Legföljebb akkor majd ez lesz, az lesz, na… És? És végül akkor megint ugyanoda jutok, hogy dönthetnék úgy, de tulajdonképpen én nem akarok. Úgy döntök. Az egész világot kiterjesztem, ez a kérdés nem csak abban áll, hogy mi van ma este.. Hanem akkor lesz egy szép nő, akkor azzal együtt fogsz élni. Akkor együtt kell élni! Az nem úgy van, hogy csak szép este van máma! Hát akkor nézzük azt távlatosan, nem? Hát még csak 47 vagyok! Hát annak akkor következményei vannak. Kértétek az archetípusokat megmutatni, majd most mindjárt meg is mutatom. Ugye ki a szerelmes? A szerelmes az, a szerelmes archetípusa, aki bátran átlépi a határokat. Az a szerelmes. Bennem van jócskán. De! A szerelmes, az érett szerelmes vállalja a következményeket. Nem elég átlépni a határokat, hanem akkor vállalom, ami azzal együtt jár. Az egy érett szerelmes valaki. Benne érett a szerelmes archetípusa. Át tudok lépni a határon, át tudom lépni az otthon küszöbét, elhagyom apám, anyám, ezt komolyan… Tehát akkor távlatot adok ennek a kérdésnek. Na, és akkor, akkor hogy lesz? Nyugodtan, hát lehet, miért ne lehetne, és akkor hogy fogod csinálni? És akkor megint visszajössz, és azt mondod, hát, tulajdonképpen olyan jó dolgom van! S akkor eszembe jutnak a gondolatok, amiket már oly sokszor kiérleltem, hogy nem, az élet egyáltalán nem ad meg mindent, és nincs is rá szükség. Vannak pillanatnyi késztetések, egy naposak, egy évesek, néha ennek a hullámzása, mindene van. Nem tudom, ilyen egyszerűen is. Nektek is? Jaj, tudom, hogy… Szóval így. Jól van, gyerünk! Na ne már… Most megzavart ez a kérdés, most nem tudok, csak minden negyedik emberre merek nézni… Azt kéne, jövő héttől a férfiak üljenek előre, és akkor ez mindig ad nekem egy biztonságérzetet, mindig csak rá.. Juj, de nehéz! (54:55)

Na, gyerünk. Hol vagyunk? „Szüleinktől, ha nem kapjuk meg az elismerést, az meghatározhatja életünket, a mindennapjainkat. Az is meghatározhatja életünket, ha fölismerjük, hogy testvérünket jobban szerették. A szüleinknek így, ugye sosem fogunk megfelelni, azzal a tudattal, érzéssel alakul ki a személyiségünk. Ezt hogyan lehet pozitívan fölfogni? Milyen trükkök vannak, amitől jobban érezhetném magam?”

Ami fontos lehet… Most akkor gyors válaszokat fogok mondani. Akármit is kaptunk vagy nem kaptunk a szüleinktől, azt mondhatjuk, hogy a szüleink úgy szerettek minket, ahogy tudtak. Ez sokszor persze egy tíz éves belső tusakodásnak a vége, nem mondom, hogy ezt most így kell bárkinek gondolni, csak azt mondom, hogy előbb-utóbb már így is lehet gondolni. És azután itt a spirituális szálnak lehet egy nagy jelentősége, hogy a szüleim előbb voltak, mint… Nem! Az Isten előbb volt, mint a szüleim. Hogy az életet nem a szüleimtől kaptam, hanem Istentől, a szüleimen keresztül. Egyetlen ember sem tud életet adni, legföljebb továbbadni. Ezért az életünket nem a szüleinktől kaptuk, hanem ők továbbadták azt az életet, amit ők is kaptak, ahogy a nagyszüleik adták, az én nagyszüleim és így tovább, és hogy az élet forrása Isten. Ezért ha Isten azt akarta és akarja, hogy legyek, és akkor fölidézem a spirituális alaptapasztalatomat, ahogyan megéltem azt, hogy Istennek fontos vagyok, és a többi, és a többi, ezzel fölülírható az az élményem, hogy az élet nemcsak odáig vihető, hogy az anyám és az apám mit tett vagy nem tett velem. Egy gyönyörű történetet mondanék. Szinte mottóként is lehetne ezt a következő évre. Azt hiszem, nem mondtam el, mert azt akartam, hogy az első nem kérdéses alkalommal… Hogy Elek Dóra, Baltazár Színház… Meséltem nektek? Nem, ugye? Igen, mert ezt nagyon kincsként őriztem, hogy majd elmondom. Vagyis, Elek Dóra, nagyon régi ismerősöm, Baltazár Színház, most az egyszerűség kedvéért mondom így, hogy értelmi fogyatékos fiatalokkal csinálja a színházi alkotásait, Nagyszerű. S akkor idén… Nagyon régóta jóban vagyunk, együtt atletizáltunk. És akkor nála vacsoráztam az egyik nap, s akkor mondtunk történeteket egymásnak a világunkból, ugye. Engem is nagyon érdekelt. Na jó. Azt mondja, képzeld, Feri, elmentünk Miskolcra, büntetés-végrehajtási intézet. Akkor értelmi fogyatékos fiatalok előadtak egy színdarabot, ott pedig ültek - elnézést, majd kiveszünk titeket ebből a képből, - itt pedig ültek a fogvatartottak, és nézték a előadást. Vége lett az előadásnak, azért szíven ütő az! Meghajlás, taps, jön a mikrofon, ez egy kivételes helyzet. Nem mindig tudunk így, egy az egyben találkozni egymással, se ti ővelük, se ők tiveletek, teremtsünk most lehetőséget arra, hogy most lehet egymástól kérdezni. Bármit. Ilyen helyzet valószínű még egyikőtök életében sem volt. S akkor jelentkezik az egyik fogvatartott, azt mondja: „Én akkor azt szeretném kérdezni, ilyen nyomorultul születéstől kezdve hogy lehet élni?” Tiszta egyszerű kérdés, erre lehet válaszolni valamit. Megkapja a mikrofont egy 21 éves fiatal lány. Azt mondja: „A mi esetünkben az önsajnálatnak nincs létjogosultsága”. Értelmi fogyatékos fiatal nő. A mi esetünkben az önsajnálatnak nincs létjogosultsága. Erre szoktam mondani azt, hogy milyen jó, hogy még vannak köztünk sérültek! Nélkülük nehéz volna rájönni, hogy érdemes élni. Hogy milyen óriási dolog: valaki, aki a születésétől fogva éli azt, hogy valami nem úgy van velem, mint a többiekkel, s azt mondja, éppen, mert hogy én az elejétől a végéig így leszek, most élhetek akkor egy folyamatos önsajnálatban, vagy nem. S a mi esetünkben az önsajnálatnak nincs létjogosultsága. Szívesen fordítom át, hogy mi, akik mindig meg tudunk élni valamit rettenetes fájdalomként és katasztrófaként… A mi estünkben az önsajnálatnak nincs létjogosultsága.

És ehhez hadd tegyem hozzá egy másik élményemet. Volt is egy kérdés, és aztán azzal kapcsolatban jutott eszembe… Már nem is tudom mi volt a kérdés… Jött hozzám valaki, és olyan egyértelműen látom az önsajnálatnak az önsorsrontó jellegét. Hogy nem sokra megyünk vele. S akkor ez a valaki, aki sokáig volt nehéz élethelyzetben, egyszer csak azt mondja nekem: „Tudod, azért Feri, az úgy van, hogy most kezdek jól lenni. Kezdek. Egyre jobban vagyok. Hogy egyre jobban vagyok, néha azért visszamegyek az önsajnálatba, és ott megpihenek.” (nevetés) Ez micsoda zseniális önismeret itt! És akkor rájöttem, hogy milyen szép ez, hogy most már tudom, hogy az önsajnálatnak is van valami értelme. Hogy meg lehet benne pihenni. De éppen valaki, aki ezt ipari módon űzte.. – Tényleg így csinálta, ipari módon, évtized számra! – Hát, ha valakit érdemes megkérdezni arról, hogy mi értelme az önsajnálatnak, akkor ő az, és ő azt mondja nekünk, hogy arra jó, hogy egy kicsit megpihenjünk. Nem arra, hogy ott éljünk! Akkor visszamegyünk, kicsit megpihenünk, szusszanunk kicsit, „Jaj, nekem a legrosszabb!”, és akkor megint tovább lehet indulni. A legtöbbet azoktól tanulom, akik segítségért jönnek hozzám. Ez alap. Minden segítő, úgy tűnik, egy idő után ide eljut. A legtöbbet azoktól tanulom, akik azt gondolják, hogy majd én segítek. Ezt hagyjuk is! Ez a nehéz, nem a cölibátus! (62:56)

„Hogyan nyerjük el mások bocsánatát? Hogy érdemeljük ki, hogy ő is ki akarjon békülni velünk?”

Első gondolat: egy ponton túl, hogy ő mit csinál, nincs a kezünkben. Ne akarjuk azt, hogy a kezünkben legyen valami, ami nincs a kezünkben. Tehát éppenséggel az első gondolat, hogy engedjük meg, hogy ő vagy megbocsát, vagy nem, vagy kibékül velünk, vagy nem. Ez talán a legfontosabb. Ezt engedjük meg neki, mert ez a reális. Legföljebb, hát megengedjük neki azt, ami úgyis úgy van. Ezzel valójában magunknak és a kapcsolatnak tesszük a legjobbat, de.. Tehát ez nem egy jó tanács, mert egyszerűen csak így van.

A második, hogy nyilván mi azt tehetjük, hogy hitelesen bocsánatot kérünk. Ez azt jelenti, hogy nem kezdjük el azt, hogy „Bocsáss meg, DE tudod az azért volt, mert…” Nem. Tehát bocsánatkérés egy mondatban. Nincs kacskaringó utána. És a következő, hogy hajlandók vagyunk az okozott kárt jóvátenni, és a következményekért felelősséget vállalni. Tehát egy egyszerű, hiteles bocsánatkérés, jóvátétel, következményekért való felelősségvállalás. Ha ezt a hármat tesszük, ez a legjobb talaj arra, hogy valaki szabadon azt mondja, hogy na, merek vele megint kapcsolatban lenni, mert látnivaló, hogy ember. Hogy ezt emberi módon csinálja most. Hogy föltételezhetem, hogyha bízok benne, ez nem egy őrült kockázat. Nemcsak őrültség, vagy nemcsak függőség. Ez a három eleme van, mondjuk alaphangon. (64:58)

„Léteznek-e tiltott gyümölcsök?”

Szerinted?

„Hogyan találkozhatok Istennel?”

Kérdésem: Hogyan találkoztál eddig vele? Úgy biztosan. Nem? Jó. Alaptapasztalat föltárása, na. Kész.

(Nézem az órát… Ú, hát egész jól belehúztam!) (65:30)

„Mit lehet tenni, ha valaki 25 évet úgy élt le egy nagyon durván nárcisztikus házastárs mellett, hogy maximálisan alkalmazkodott, folyton engesztelte, s ezt annyira megszokta a házastársa, hogy nem változik. Ha elválok, lehet-e egy ilyen embertől úgy elválni, hogy hajlandó legyen a gyerekek érdekét a maga elé helyezni, s a válást ne arra használja, hogy bosszút álljon a házastársán? Ha nem válás, hogyan lehet együtt élni vele úgy, hogy a házastárs emberi méltósága megmaradjon, a rossz minta ne menjen tovább?”

Hát, ezt vagy lehet vele, vagy nem. Ehhez ez a rendes válasz. Ha nagyon sérült, akkor azok a rövid távú előnyök, hogy bosszút áll, hogy téged hibáztat, hogy te leszel a bűnbak – nem fog tudni ezekről lemondani. Ha kevésbé sérült, akkor van esély, mert akkor fáj neki az a veszteség, hogy nem leszel a felesége. Tehát ha a veszteség-érzet eljut, eljut mélyen, akkor azt… „Ezt nem akarom elveszteni, mert ez fontos, vagy te fontos vagy, a házasság fontos, ezt nem akarom, ezért valamit teszek.” Ha nem a veszteségérzet a fontos, mert annyira, annyira csak ő van… Emlékeztek, „Ki él sötétségben? – Aki csak saját magát látja”. Ha csak saját magát látja, akkor nincsen veszteség… Akkor olyan magatartásformákat is választhat, hogy egyszerűen csak zsigerileg, ami nekem valami pillanatnyi akármilyen élvezetet ad. A másik részéről már meg beszéltünk. Hogy az emberi méltóságot úgy tudjuk legjobban kifejezni, hogy mi a saját méltóságunkat kifejezzük. Hogy ezt tudjuk, és akkor határaink vannak. Ezt nem teheted meg velem! Sokszor egyébként a fordulat kulcsa ezekben a helyzetekben az, hogy én végre már most kifejezem, hogy ezt nem! És ez a határozottság, hogy azt mondom, hogy: „A tegnapi nap volt az utolsó!” – Ez a határozottság lehet, hogy az egyetlen erő, amitől a másik ember azt mondja, hogy most már tényleg nekem is kell valamit csinálni. Hát ameddig mindig te csinálsz valamit, addig… De amikor te határozottan kifejezed azt, hogy „Ezt nem teheted meg velem!”, akkor ténylegesen ebben benne van az a kockázat, hogy a másik nem biztos, hogy a fájdalmából fog cselekedni jó értelemben, azt mondva, hogy „tényleg, hát nem, nem…” , hanem továbbra is egy nárcisztikus választ ad. Erre nincsen biztosíték. De hogy mi mindannyian megvédhetjük magunkat, és élhetünk az emberi méltóságunk tudatában, azt kifejezve, hát ez egészen biztos. S hogy Isten nem akarja azt, hogy mi áldozatul vessük magunkat, ez is egészen biztos. (69:04)

Azt mondja, hogy: Igen. .. Nem. … Igen. … Talán. … Ezt nem tudom. … Jó kérdés. … Szerintem te is tudod a választ. Hát idáig jutottunk. Szerintem befejeztem, ahogy így gyorsan átnéztem. …. Maradt még néhány, de próbálom azt majd a következő alkalommal sitty-sutty. De talán nem volt ez fölösleges, hogy egy picit hosszabban időztünk egy-egy témánál.

Jó volt veletek, akármennyire is rettenetes kísértés itt, amit rendeztek. Köszönöm! Gyertek! (70:14)
Lejegyezte: H. E.