Jn 1,1-18 - Karácsony utáni 2. vasárnap (A év)

2014.01.05.

Megosztom
Elküldöm
Evangélium (Jn 1,1-5..9-14)

Kezdetben volt az Ige. Az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige. Ő volt kezdetben Istennél. Minden őáltala lett, és nélküle semmi sem lett, ami lett. Őbenne élet volt, és ez az élet volt az emberek világossága. A világosság a sötétségben világít, de a sötétség nem fogadta be. Az Ige az igazi világosság volt, amely a világba jött, hogy megvilágosítson minden embert. A világban volt és a világ őáltala lett, de a világ nem ismerte fel őt. A tulajdonába jött, de övéi nem fogadták be. Mindazoknak azonban, akik befogadták, hatalmat adott, hogy Isten gyermekei legyenek. Azoknak, akik hisznek benne, akik nem vér szerint, nem a test kívánságából és nem is a férfi akaratából, hanem Istentől születtek. S az Ige testté lett és közöttünk lakott. Mi pedig láttuk az ő dicsőségét, amely az Atya Egyszülöttjének dicsősége, telve kegyelemmel és igazsággal. (1:42)

Szentbeszéd

Az Ige azért jött, hogy megvilágosítson minden embert. S az Istenben, az Igében élet volt. És ez az élet és ez a világosság valami olyasmi, amire nekünk olyan nagyon nagy szükségünk van. S éppenséggel, ahogyan ezt a szót használjuk, hogy az Ige, hogy az Ige megtestesült, az igazság, a szó, az értelem, valamiképpen Isten emberré lett, akkor olyan gyakran találkozunk a saját emberi gyöngeségünkkel. Azzal, ahogyan kinyitjuk a szánkat és beszélünk, s esetleg azt gondoljuk, hogy most az igazságot hirdetjük, vagy éppen az evangéliumot mondjuk, s olyan erőtlen tud lenni mindez. És hogy éppenséggel nemegyszer az a benyomásom, hogy amit teszünk, az egyfajta szómágia. Hogy valami egészen gyermeki hittel bízunk abban, hogy kimondunk szavakat, kimondunk mondatokat, ezeket igazságnak hívjuk, meg az egyház tanításának. Mikor kimondtuk ezeket a szavakat és mondatokat, akkor minden el van intézve. Hiszen már elmondtuk. Hiszen akkor ez már egészen világos. Hát te hallottad ezt a mondatot. Az Ige testté lett. Isten emberré lett. Na akkor most már tudunk mindent. Ez a szómágia. Mikor azt gondoljuk, hogy szavakat mondatokat még akármennyire is igazak és helyesek és pontosak és logikusak, és a kinyilatkoztatásból vezettük őket le, hogy az bárkinek is elég. Senkinek sem elég. Nagyon örülünk neki, hogy képesek vagyunk valahogy értelmesen szavakba is önteni valamit abból, amit megértettünk Isten titkából. Örülünk neki, jelent egy-egy kapaszkodót. De éppenséggel Karácsony ünnepkörében, hát éppenséggel nem azt ünnepeljük, hogy Isten egy hatalmas tölcséren keresztül szavakat üzent erre a világra, vagy bármilyen módon elmondott mondatokat, hanem azt, hogy emberré lett. Hát éppen ezt ünnepeljük.

S ezzel kapcsolatban szeretnék akkor néhány gondolatot mondani. Hogy mit jelent akkor az, amire szükségünk van, amire vágyunk és amit azt látjuk, hogy Isten megtett értünk. Hogy nem egyszerűen csak szavakra van szükségünk meg gondolatokra meg igazságra meg tanításra meg eszményekre meg ideálokra, hanem, és ez az első: személyre. Emberre van szükségünk. Annyira emberre, emberekre van szükségünk, hogy még az Isten is ember lett. Mert tudja, hogyha nem lesz ember, nem lesz nekünk elég. Hogy ezért emberre és emberekre van szükségünk. S annyira bennem van, ahogyan egyszer ment a pap a kórházba és ott a haldokló beteggel beszélgetett. Sóhajtott egy nagyot ez a beteg és azt mondja: Most mondja meg, hát szeret engem Isten? Fontos vagyok neki? Nem mindegy, hogy megy át oda. Mire számíthat. S akkor a pap nagyon finoman, érzékenyen azt mondja: Hát én úgy hallom, hogy tulajdonképpen nem is engem kérdez, hanem Istent. S akkor a világosság ott volt ebben a beteg emberben, azt mondja: Így van. Így van, Istent kérdezem. Tényleg így van, Istent kérdezem, de maga válaszoljon! Mert magát most itt látom, meg hallom, meg itt ül, meg fogta az előbb a kezemet. Igen, Istent kérdezem, de maga válaszoljon! És, hogy ebben éppen nem az az igazán fontos, hogy mondja nekem akkor azt, hogy igen, Isten szeret. Mert ez egy semmitmondó mondat. Ennek a mondatnak önmagában se íze se bűze nincsen. A kérdés, ki az aki mondja? Ez az első, személyekre van szükségünk, emberekre. S amikor az az ember ott a maga emberségével, ember voltával azt mondja: Legjobb hitem, tudásom, meggyőződésem szerint elképzelhetetlen, hogy magát ne szeresse. No akkor ennek a mondatnak megcsillan valamiféle üzenete vagy tartalma vagy valami örömhíre. De egyébként szavak csak. Az első, hogy emberre, személyekre van szükségünk, annyira, hogyha nem így lett volna, Isten biztos nem lett volna emberré. De emberré lett, mert erre van szükségünk.

Aztán a második. Nyilvánvaló, hogy cselekvésre van szükségünk. Hogy Isten és mi cselekedjünk egymásért. Nem szavakra, gondolatokra; cselekvésre. És már biztos unjátok, ahogy háromhavonta biztos elmondom ezt, nem tudom mért is teszem. Hogy az élet legfontosabb kéréseire nem lehet szavakban választ adni. Nincsenek olyan szavak, amelyek választ adhatnának arra a kérdésre, hogy mért van a fájdalom, a szenvedés, hogy mért van ez és az, hogy mért van, hogy az a gyerek beteg lett, hogy valaki nem tud szülni? Hát ki az, aki erre szavakban merészel válaszolni? Én biztos nem merészelnék. Azért, mert nekem mondhatnának akármit, tudom, hogy nem lenne elég. Az más kérdés, hogy esetleg éppenséggel egy kapcsolatban egy másik ember, akinek én fontos vagyok és akiben tudok bízni, hogy ott abban a bizalmi viszonyban, hogy ő esetleg mond valamit, ami jelent egy kapaszkodót. Na ilyet el tudok képzelni. De válaszolni ? Ugyan, ugyan! Isten, ahogyan válaszol az élet nagy kérdéseire, az nem szavakban történik, hanem azzal, hogy ember lesz. És azzal, ahogy az életét, az életútját látjuk. Az a válasza az élet nagy kérdéseire. S ezért, ha mi bizonytalanok vagyunk az élet nagy kérdéseit illetően, egész biztos, hogy először szükségünk van arra, hogy valaki cselekedjen értünk, de ez nekünk sose lesz elég. A valódi válasz a saját igazi mély kérdéseinkre az, ha mi cselekszünk. Nem pedig az, ha mások cselekednek értünk. Valahogy úgy, ahogyan az okosak azt mondják, hogy egy anyag akkor válik igazán a miénkké, ha tanítjuk. Ha még csak levizsgáztunk belőle, alig tudjuk. De mikor ki kell állni és el kell mondani, na akkor a miénk lett. Ezért az élet igazi nagy kérdéseire a válasz nem abban a cselekvésben van, hogy valaki segített nekem például, hanem abban, hogy én segítettem valakinek. Ez jelenti valamiképpen azt a választ, amivel lehet tovább élni. A második gondolat tehát ez. A cselekvés. Néhány hónappal ezelőtt mentem a boltba, vásároltam a kenyeret. Illetve nem kenyér volt, hanem kifli. S akkor ott valaki úgy fölismert, kedvesen rám nézett és valamit úgy nagyon akart mondani. S akkor hirtelen úgy látszott, hogy na, megtalálta, és azt mondja: Feri atya, ha magánál ki kell festeni, szóljon! És tényleg így van! Hogy ez a mondata egy hatalmas ajándék. Nem kell nálam kifesteni, köszönöm. De azt, hogy valaki odajutott, hogy most mondjam azt: Na, örülök, hogy találkoztunk..., persze, ez is jó. De az, hogy: Kifestek magánál, csak szóljon! Tehát a második a cselekvés. Hogy arra van szükségünk egy pici alap után, hogy mi magunk cselekedjünk. Mert ez jelenthet majd választ a szavakban föltett kérdéseinkre és kételyeinkre.

Aztán a harmadik. Ez pedig az érzület. Jézus nem egyszerűen csak ember lett és csinálta a dolgát, hanem valamilyen érzülettel tette. Hogy jóindulat és jó szándék, együttérzés... Hogy aztán ebben ott van az is, ahogyan megpróbálok jóakarattal lenni, megpróbálom az együttérzésem mellé odatenni valamiképpen a részvétemet. Nyilván sok szót mondhatunk ide. Az érzület. A harmadik nagyon fontos téma tehát ez. Hogy Isten valamilyen érzülettel lesz emberré és valamilyen érzülettel éli itt az életét ebben a világban. És hogyan rászól az apostolokra, azt mondja, mikor a tanítványok dühösek: Lehívjuk az istennyilát, hogy eméssze el őket? Mert olyan nem rendes emberek! S akkor Jézus, úgy el tudom képzelni, hogy fogja a fejét, azt nem tudom, hogy volt, de mindenesetre azt mondja, ahogy a szentíró megőrizte ezt, hogy: Azt se tudjátok, milyen lelkület van bennetek! Hogy mi lakik most tibennetek? A harmadik gondolat: ez az érzület. A jó szándék, a részvét, a jóakarat, az együttérzés. Hogy házastársak kapcsolatára vonatkozóan, akik ezzel nagyon foglalkoznak, azt mondják: Eltelik öt-tíz év és majdnem biztos, ha különösebb erőfeszítést nem teszünk, akkor az történik, hogy már a csalódásaink nyomán kezdjük elveszteni a jóhiszeműségünket a társunkban. Hej-haj! Hát nehéz úgy élni! Hogy nem vagyok jóhiszemű! Hogy azt föltételezem, hogy... Nem is akarom ezt hosszabban mondani. Érzület. És az érzületben nyilván benne van az, pozitív érzések és érzelmek túlsúlya.

Aztán a negyedik. Ez valamiféle, így neveztem, hangoltság. Hogy Isten eljön, emberré lesz, cselekszik, valamilyen érzülettel teszi ezt; de nem vak és süket, hogy egyszerűen csak kedvesen, aranyosan mondja a magáét, hanem ránk hangolódik. A ránk hangolódás. Hogy ott van az a kislány, akit föltámaszt a halálból, s utána azt mondja: Adjatok neki enni, mert éhes. Na, ez ráhangolódás. Meg ahogy nézi, hogy az emberek dobálják be a pénzt a templom előterében, a szegény asszony dobja azt a két fillérjét: Mindenét odaadta. Hát most az egész megélhetését bedobta. Hogy Jézus nem egyszerűen csak emberré lesz és cselekszik és jóakarattal és jó szándékkal, ahogy azt megénekeltük, hogy „Békesség a földön a jóakaratú embereknek”, hanem valahogyan ránk hangolódik. Kaptam karácsonyra egy DVD-t. Le akartam játszani. De nem volt jó a kábel, ami a videót és a televíziót összekötötte, ezért elmentem a műszaki boltba. És ott a magam ügyetlen módján, ahogyan nem értek a kábelek lélektanához, próbáltam elmondani, hogy mire van szükségem. Olyan kedves volt az a fiatalember, rám hangolódott. Hagyta, hogy mondjam, mondjam, tehát, hogy egyre nagyobb legyen a káosz, és akkor végül megfogalmazta, hogy mit akarok. Mondta, hogy tehát akkor a televízió és a... Igen azt szeretném, igen! És akkor ez ilyen, az meg olyan. Pont így van! És aközött kellene, ugye? Igen! Hát olyan nincs. 🙂 Tényleg az derült ki, hogy olyan nincs, de már akkor az nem számított. Mert olyan kedves volt velem. Át lehetett élni azt, hogy nyilván én voltam Karácsony után a százhuszonhetedik vevő aznap, és még mindig vette a fáradságot, hogy rám hangolódjon. Hogy megértse, hogy ez a bolond vevő, azt se tudja, hogy mit akar, végül is mit akar. Hogy ő az, aki tudja, hogy én mit akarok, mert én el sem tudom rendesen mondani. Jaj de nagy dolog ez! Tulajdonképpen, csak egy zárójeles dolog, mentálhigiénés eladó.

S akkor végül az utolsó: Isten nem csak emberré lesz, egy személlyé, nem egyszerűen csak cselekszik értünk, nem csak jó szándékkal, jóakarattal, együttérzéssel, hanem ránk is hangolódva, valamiképpen önmagát nekünk odaadva. Önmagát átadva. Hogy azt élem meg, hogy nahát, hogy lehet az, hogy Isten értem van. Hogy ahogyan Isten ránk hangolódik, ez lesz az élményünk. Hát már egy eladónál is az az élményem. Ez az ember itt öt percig értem állt itt. Minden rezdülésében ezt éltem meg, hogy értem állt itt. Kábel nincs, de ő értem volt itt. És hogy ez fontosabb is. És akkor az ötödik, amire szükségünk van, az az egység. Mégpedig az az egység, ami Jézusban van. Ahogyan azt mondja: Én és az Atya egy vagyunk. És ahogyan a szavai, a szándékai, az érzülete, a tettei, a meggyőződése, a teste, a lelke, a szelleme valamiképpen egységben van. Erre azt szoktuk mondani kívülről, hogy hiteles. Kifelé hitelesség az befelé önazonosság. Azonos önmagával. Én és az Atya egy vagyunk és van bennem egy egység, és ez az egység az, amire olyan nagyon nagy szükségünk van. Ezért lehetséges az, valaki mondja, de nincs benne ez az egység, érezzük, hogy ez valahogy nem az, amire szükségünk van. Az ötödik gondolat ez: Arra van szükségünk, hogy Isten valóban egy legyen önmagával. Hogy Jézus egy legyen az Atyával. Hogy egy legyen a Lélekkel. És mikor ők egyek, és ő az emberségében és az istenségében egy, na ez az egység ez elkezd ránk hatást gyakorolni.

Isten emberré lett. Mert rászorulunk. Mert szükségünk van rá. És tulajdonképpen ezzel azt is megmutatja, hogy mi, amikor keresztény emberként arra ragadtatjuk magunkat, hogy valami keresztény tanítást mondjunk, hogy hitigazságokat, és a többit, akkor az tulajdonképpen csak a hatodik lépés. Mert előtte van ez az öt. Hogy szükségünk van egy személyre, kapcsolatra, szükségünk van, hogy cselekedjen értem, az érzületére, a jóakaratára, arra, hogy rám hangolódik, hogy egy önmagával és Istennel, utána beszélhet. Mert ami e nélkül van beszéd, hej haj, nagy az árnyéka. Márpedig Isten olyan világosságot hozott, aminek nincs árnyéka.
Örökbe fogadta és lejegyezte: Székely László

Segíts,

hogy ez a hanganyag másokhoz is eljusson.

Hogyan segíthetsz? Támogasd az alapítványt. Oszd meg a hanganyagot azokkal a barátaiddal, ismerőseiddel, akiket érdekelhet. Add tovább!

Megosztom
E-mailben küldöm
Evangélium (Jn 1,1-5..9-14)

Kezdetben volt az Ige. Az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige. Ő volt kezdetben Istennél. Minden őáltala lett, és nélküle semmi sem lett, ami lett. Őbenne élet volt, és ez az élet volt az emberek világossága. A világosság a sötétségben világít, de a sötétség nem fogadta be. Az Ige az igazi világosság volt, amely a világba jött, hogy megvilágosítson minden embert. A világban volt és a világ őáltala lett, de a világ nem ismerte fel őt. A tulajdonába jött, de övéi nem fogadták be. Mindazoknak azonban, akik befogadták, hatalmat adott, hogy Isten gyermekei legyenek. Azoknak, akik hisznek benne, akik nem vér szerint, nem a test kívánságából és nem is a férfi akaratából, hanem Istentől születtek. S az Ige testté lett és közöttünk lakott. Mi pedig láttuk az ő dicsőségét, amely az Atya Egyszülöttjének dicsősége, telve kegyelemmel és igazsággal. (1:42)

Szentbeszéd

Az Ige azért jött, hogy megvilágosítson minden embert. S az Istenben, az Igében élet volt. És ez az élet és ez a világosság valami olyasmi, amire nekünk olyan nagyon nagy szükségünk van. S éppenséggel, ahogyan ezt a szót használjuk, hogy az Ige, hogy az Ige megtestesült, az igazság, a szó, az értelem, valamiképpen Isten emberré lett, akkor olyan gyakran találkozunk a saját emberi gyöngeségünkkel. Azzal, ahogyan kinyitjuk a szánkat és beszélünk, s esetleg azt gondoljuk, hogy most az igazságot hirdetjük, vagy éppen az evangéliumot mondjuk, s olyan erőtlen tud lenni mindez. És hogy éppenséggel nemegyszer az a benyomásom, hogy amit teszünk, az egyfajta szómágia. Hogy valami egészen gyermeki hittel bízunk abban, hogy kimondunk szavakat, kimondunk mondatokat, ezeket igazságnak hívjuk, meg az egyház tanításának. Mikor kimondtuk ezeket a szavakat és mondatokat, akkor minden el van intézve. Hiszen már elmondtuk. Hiszen akkor ez már egészen világos. Hát te hallottad ezt a mondatot. Az Ige testté lett. Isten emberré lett. Na akkor most már tudunk mindent. Ez a szómágia. Mikor azt gondoljuk, hogy szavakat mondatokat még akármennyire is igazak és helyesek és pontosak és logikusak, és a kinyilatkoztatásból vezettük őket le, hogy az bárkinek is elég. Senkinek sem elég. Nagyon örülünk neki, hogy képesek vagyunk valahogy értelmesen szavakba is önteni valamit abból, amit megértettünk Isten titkából. Örülünk neki, jelent egy-egy kapaszkodót. De éppenséggel Karácsony ünnepkörében, hát éppenséggel nem azt ünnepeljük, hogy Isten egy hatalmas tölcséren keresztül szavakat üzent erre a világra, vagy bármilyen módon elmondott mondatokat, hanem azt, hogy emberré lett. Hát éppen ezt ünnepeljük.

S ezzel kapcsolatban szeretnék akkor néhány gondolatot mondani. Hogy mit jelent akkor az, amire szükségünk van, amire vágyunk és amit azt látjuk, hogy Isten megtett értünk. Hogy nem egyszerűen csak szavakra van szükségünk meg gondolatokra meg igazságra meg tanításra meg eszményekre meg ideálokra, hanem, és ez az első: személyre. Emberre van szükségünk. Annyira emberre, emberekre van szükségünk, hogy még az Isten is ember lett. Mert tudja, hogyha nem lesz ember, nem lesz nekünk elég. Hogy ezért emberre és emberekre van szükségünk. S annyira bennem van, ahogyan egyszer ment a pap a kórházba és ott a haldokló beteggel beszélgetett. Sóhajtott egy nagyot ez a beteg és azt mondja: Most mondja meg, hát szeret engem Isten? Fontos vagyok neki? Nem mindegy, hogy megy át oda. Mire számíthat. S akkor a pap nagyon finoman, érzékenyen azt mondja: Hát én úgy hallom, hogy tulajdonképpen nem is engem kérdez, hanem Istent. S akkor a világosság ott volt ebben a beteg emberben, azt mondja: Így van. Így van, Istent kérdezem. Tényleg így van, Istent kérdezem, de maga válaszoljon! Mert magát most itt látom, meg hallom, meg itt ül, meg fogta az előbb a kezemet. Igen, Istent kérdezem, de maga válaszoljon! És, hogy ebben éppen nem az az igazán fontos, hogy mondja nekem akkor azt, hogy igen, Isten szeret. Mert ez egy semmitmondó mondat. Ennek a mondatnak önmagában se íze se bűze nincsen. A kérdés, ki az aki mondja? Ez az első, személyekre van szükségünk, emberekre. S amikor az az ember ott a maga emberségével, ember voltával azt mondja: Legjobb hitem, tudásom, meggyőződésem szerint elképzelhetetlen, hogy magát ne szeresse. No akkor ennek a mondatnak megcsillan valamiféle üzenete vagy tartalma vagy valami örömhíre. De egyébként szavak csak. Az első, hogy emberre, személyekre van szükségünk, annyira, hogyha nem így lett volna, Isten biztos nem lett volna emberré. De emberré lett, mert erre van szükségünk.

Aztán a második. Nyilvánvaló, hogy cselekvésre van szükségünk. Hogy Isten és mi cselekedjünk egymásért. Nem szavakra, gondolatokra; cselekvésre. És már biztos unjátok, ahogy háromhavonta biztos elmondom ezt, nem tudom mért is teszem. Hogy az élet legfontosabb kéréseire nem lehet szavakban választ adni. Nincsenek olyan szavak, amelyek választ adhatnának arra a kérdésre, hogy mért van a fájdalom, a szenvedés, hogy mért van ez és az, hogy mért van, hogy az a gyerek beteg lett, hogy valaki nem tud szülni? Hát ki az, aki erre szavakban merészel válaszolni? Én biztos nem merészelnék. Azért, mert nekem mondhatnának akármit, tudom, hogy nem lenne elég. Az más kérdés, hogy esetleg éppenséggel egy kapcsolatban egy másik ember, akinek én fontos vagyok és akiben tudok bízni, hogy ott abban a bizalmi viszonyban, hogy ő esetleg mond valamit, ami jelent egy kapaszkodót. Na ilyet el tudok képzelni. De válaszolni ? Ugyan, ugyan! Isten, ahogyan válaszol az élet nagy kérdéseire, az nem szavakban történik, hanem azzal, hogy ember lesz. És azzal, ahogy az életét, az életútját látjuk. Az a válasza az élet nagy kérdéseire. S ezért, ha mi bizonytalanok vagyunk az élet nagy kérdéseit illetően, egész biztos, hogy először szükségünk van arra, hogy valaki cselekedjen értünk, de ez nekünk sose lesz elég. A valódi válasz a saját igazi mély kérdéseinkre az, ha mi cselekszünk. Nem pedig az, ha mások cselekednek értünk. Valahogy úgy, ahogyan az okosak azt mondják, hogy egy anyag akkor válik igazán a miénkké, ha tanítjuk. Ha még csak levizsgáztunk belőle, alig tudjuk. De mikor ki kell állni és el kell mondani, na akkor a miénk lett. Ezért az élet igazi nagy kérdéseire a válasz nem abban a cselekvésben van, hogy valaki segített nekem például, hanem abban, hogy én segítettem valakinek. Ez jelenti valamiképpen azt a választ, amivel lehet tovább élni. A második gondolat tehát ez. A cselekvés. Néhány hónappal ezelőtt mentem a boltba, vásároltam a kenyeret. Illetve nem kenyér volt, hanem kifli. S akkor ott valaki úgy fölismert, kedvesen rám nézett és valamit úgy nagyon akart mondani. S akkor hirtelen úgy látszott, hogy na, megtalálta, és azt mondja: Feri atya, ha magánál ki kell festeni, szóljon! És tényleg így van! Hogy ez a mondata egy hatalmas ajándék. Nem kell nálam kifesteni, köszönöm. De azt, hogy valaki odajutott, hogy most mondjam azt: Na, örülök, hogy találkoztunk..., persze, ez is jó. De az, hogy: Kifestek magánál, csak szóljon! Tehát a második a cselekvés. Hogy arra van szükségünk egy pici alap után, hogy mi magunk cselekedjünk. Mert ez jelenthet majd választ a szavakban föltett kérdéseinkre és kételyeinkre.

Aztán a harmadik. Ez pedig az érzület. Jézus nem egyszerűen csak ember lett és csinálta a dolgát, hanem valamilyen érzülettel tette. Hogy jóindulat és jó szándék, együttérzés... Hogy aztán ebben ott van az is, ahogyan megpróbálok jóakarattal lenni, megpróbálom az együttérzésem mellé odatenni valamiképpen a részvétemet. Nyilván sok szót mondhatunk ide. Az érzület. A harmadik nagyon fontos téma tehát ez. Hogy Isten valamilyen érzülettel lesz emberré és valamilyen érzülettel éli itt az életét ebben a világban. És hogyan rászól az apostolokra, azt mondja, mikor a tanítványok dühösek: Lehívjuk az istennyilát, hogy eméssze el őket? Mert olyan nem rendes emberek! S akkor Jézus, úgy el tudom képzelni, hogy fogja a fejét, azt nem tudom, hogy volt, de mindenesetre azt mondja, ahogy a szentíró megőrizte ezt, hogy: Azt se tudjátok, milyen lelkület van bennetek! Hogy mi lakik most tibennetek? A harmadik gondolat: ez az érzület. A jó szándék, a részvét, a jóakarat, az együttérzés. Hogy házastársak kapcsolatára vonatkozóan, akik ezzel nagyon foglalkoznak, azt mondják: Eltelik öt-tíz év és majdnem biztos, ha különösebb erőfeszítést nem teszünk, akkor az történik, hogy már a csalódásaink nyomán kezdjük elveszteni a jóhiszeműségünket a társunkban. Hej-haj! Hát nehéz úgy élni! Hogy nem vagyok jóhiszemű! Hogy azt föltételezem, hogy... Nem is akarom ezt hosszabban mondani. Érzület. És az érzületben nyilván benne van az, pozitív érzések és érzelmek túlsúlya.

Aztán a negyedik. Ez valamiféle, így neveztem, hangoltság. Hogy Isten eljön, emberré lesz, cselekszik, valamilyen érzülettel teszi ezt; de nem vak és süket, hogy egyszerűen csak kedvesen, aranyosan mondja a magáét, hanem ránk hangolódik. A ránk hangolódás. Hogy ott van az a kislány, akit föltámaszt a halálból, s utána azt mondja: Adjatok neki enni, mert éhes. Na, ez ráhangolódás. Meg ahogy nézi, hogy az emberek dobálják be a pénzt a templom előterében, a szegény asszony dobja azt a két fillérjét: Mindenét odaadta. Hát most az egész megélhetését bedobta. Hogy Jézus nem egyszerűen csak emberré lesz és cselekszik és jóakarattal és jó szándékkal, ahogy azt megénekeltük, hogy „Békesség a földön a jóakaratú embereknek”, hanem valahogyan ránk hangolódik. Kaptam karácsonyra egy DVD-t. Le akartam játszani. De nem volt jó a kábel, ami a videót és a televíziót összekötötte, ezért elmentem a műszaki boltba. És ott a magam ügyetlen módján, ahogyan nem értek a kábelek lélektanához, próbáltam elmondani, hogy mire van szükségem. Olyan kedves volt az a fiatalember, rám hangolódott. Hagyta, hogy mondjam, mondjam, tehát, hogy egyre nagyobb legyen a káosz, és akkor végül megfogalmazta, hogy mit akarok. Mondta, hogy tehát akkor a televízió és a... Igen azt szeretném, igen! És akkor ez ilyen, az meg olyan. Pont így van! És aközött kellene, ugye? Igen! Hát olyan nincs. 🙂 Tényleg az derült ki, hogy olyan nincs, de már akkor az nem számított. Mert olyan kedves volt velem. Át lehetett élni azt, hogy nyilván én voltam Karácsony után a százhuszonhetedik vevő aznap, és még mindig vette a fáradságot, hogy rám hangolódjon. Hogy megértse, hogy ez a bolond vevő, azt se tudja, hogy mit akar, végül is mit akar. Hogy ő az, aki tudja, hogy én mit akarok, mert én el sem tudom rendesen mondani. Jaj de nagy dolog ez! Tulajdonképpen, csak egy zárójeles dolog, mentálhigiénés eladó.

S akkor végül az utolsó: Isten nem csak emberré lesz, egy személlyé, nem egyszerűen csak cselekszik értünk, nem csak jó szándékkal, jóakarattal, együttérzéssel, hanem ránk is hangolódva, valamiképpen önmagát nekünk odaadva. Önmagát átadva. Hogy azt élem meg, hogy nahát, hogy lehet az, hogy Isten értem van. Hogy ahogyan Isten ránk hangolódik, ez lesz az élményünk. Hát már egy eladónál is az az élményem. Ez az ember itt öt percig értem állt itt. Minden rezdülésében ezt éltem meg, hogy értem állt itt. Kábel nincs, de ő értem volt itt. És hogy ez fontosabb is. És akkor az ötödik, amire szükségünk van, az az egység. Mégpedig az az egység, ami Jézusban van. Ahogyan azt mondja: Én és az Atya egy vagyunk. És ahogyan a szavai, a szándékai, az érzülete, a tettei, a meggyőződése, a teste, a lelke, a szelleme valamiképpen egységben van. Erre azt szoktuk mondani kívülről, hogy hiteles. Kifelé hitelesség az befelé önazonosság. Azonos önmagával. Én és az Atya egy vagyunk és van bennem egy egység, és ez az egység az, amire olyan nagyon nagy szükségünk van. Ezért lehetséges az, valaki mondja, de nincs benne ez az egység, érezzük, hogy ez valahogy nem az, amire szükségünk van. Az ötödik gondolat ez: Arra van szükségünk, hogy Isten valóban egy legyen önmagával. Hogy Jézus egy legyen az Atyával. Hogy egy legyen a Lélekkel. És mikor ők egyek, és ő az emberségében és az istenségében egy, na ez az egység ez elkezd ránk hatást gyakorolni.

Isten emberré lett. Mert rászorulunk. Mert szükségünk van rá. És tulajdonképpen ezzel azt is megmutatja, hogy mi, amikor keresztény emberként arra ragadtatjuk magunkat, hogy valami keresztény tanítást mondjunk, hogy hitigazságokat, és a többit, akkor az tulajdonképpen csak a hatodik lépés. Mert előtte van ez az öt. Hogy szükségünk van egy személyre, kapcsolatra, szükségünk van, hogy cselekedjen értem, az érzületére, a jóakaratára, arra, hogy rám hangolódik, hogy egy önmagával és Istennel, utána beszélhet. Mert ami e nélkül van beszéd, hej haj, nagy az árnyéka. Márpedig Isten olyan világosságot hozott, aminek nincs árnyéka.
Örökbe fogadta és lejegyezte: Székely László