Mt 3,13-17 - Urunk megkeresztelkedése (A év)

2014.01.12.

Megosztom
Elküldöm

Evangélium (Mt 3,13-17)

Abban az időben Jézus elment Galileából a Jordán folyó mellé Jánoshoz, hogy alámerítkezzék nála. János azonban tiltakozott: „Neked kellene alámerítened engem. És te jössz hozzám?” Jézus azonban így szólt: „Hagyd ezt most, mert úgy illik, hogy teljesítsük mindazt, ami igazságos.” Erre János engedett neki. Jézus pedig megkeresztelkedett. Mihelyt feljött a vízből, íme megnyílt az ég, és látta Isten Lelkét, mint egy galambot magára szállni. És íme hang hallatszott az égből: „Te vagy az én szeretett fiam, akiben kedvem telik!”

Szentbeszéd

János azt mondja a mesternek: Hogyhogy, én merítselek alá téged? Hát fordítva kellene ezt tenni!  Én egy egyszerű próféta vagyok, te pedig éppen a világ megváltója. Fordítva kellene tennünk. És Jézus azt mondja: Hagyd ezt, János! Azt akarom, hogy az igazság teljessége megnyilatkozhassék. Hogy beteljesedjék az igazság. Hogy úgy illik, hogy az igazság most fölragyogjon a maga egész voltában.  Ezért most én hadd merüljek alá a te kezed által. Mi is ez, amire azt mondja Jézus: Nem, nem, nem, ahhoz, hogy a teljes igazság meg tudjon nyilatkozni, ahhoz most énnekem kell beállni a sodorba, én szeretnék odaállni a többi ember útja mellé, oda, ahol a többiek állnak, és én szeretnék alámerítkezni. Hiába vagyok én a nagy és te a kicsi, hiába vagyok én az Isten Fia, te pedig egy ember, egyszerűen csak egy ember, nem nem, csináljuk ezt most másképpen. Mi lehet számunkra ennek az üzenete? Az, hogy eltöprenghetünk azon, hogy kik azok, akik ebben a világban, a mi világunkban fölül vannak, és kik vannak alul? Hogy kik azok, akiknek az igazsága nem tud eléggé érvényre jutni? Pedig mi keresztény emberként azt mondjuk, hisszük Jézust, aki azt mondja magáról, én vagyok az igazság. Aki úgy kezdi a nyilvános működését, ahogyan kezdi, hogy azt mondja, teljes igazságot jöttem hozni közétek.

Akkor ez azt jelenti, hogy például föl kellene fedeznünk a teljes és az egész igazsághoz a gyerekek igazságát. Azért, mert a gyerekek csak a maguk módján tudják kifejezni azt, ami az életből olyan fontos, hogy rajtuk keresztül mi felnőttek végre valahára azt meghalljuk és megértsük. Egy csecsemőnek is van igazsága. De csak sírni tudja. Nem tudja másképpen. Aztán egy pici gyereknek is van igazsága, de nem tudja másképp kifejezni, legföljebb csak, hogy tiltakozik, legföljebb, hogy toporzékol, vagy, hogy behódol, s mi azt gondoljuk, na, sikerült a nevelés. A gyerekeknek megvan az igazsága. S de nagy dolog, hogyha elég érzékenyek vagyunk ahhoz, hogy azt mondjuk, na most fordítsuk meg. Ne legyek mindig én fölül, a gyerek alul, minden úgy ahogy én mondom. Hogy van a gyerek igazsága? Egy magzatnak is van igazsága. A magzat igazságát igazán semmi más módon nem tudja képviselni, egyszerűen csak azzal, hogy van. Semmilyen más módon. És milyen nagy dolog, ha mi felnőttek fölfogjuk és megértjük elég érzékeny szívvel a magzatoknak, a csecsemőknek, a gyerekeknek az igazságát.

Hogy eszembe jutott egy édesapa, aki nagy ritkán, mikor ráért, lement a fiával, hogy a játszótéren játsszanak. És persze ő leült a padra, és nézte, hogy a gyerek játszik, és azt akarta, hogy az ő fia a legvagányabb gyerek legyen a játszótéren. De a fia homokozni szeretett. De az apának ez nem volt elég férfias és vagány, ezért újból és újból azt mondta, menj föl a legtetejére a mászókának. Ott a te helyed. S eltelt valamennyi idő, és azt mondja, jaj, mért nem engedtem, hogy homokozzon? Azt szeretett volna. S akkor eszembe jut egy édesanya, aki fogja a fejét, mikor a gyerekei már nagyok, és azt mondja, most megkérdezem magamtól, melyik kérdést intéztem többször a gyerekeimhez. Tanultatok már? Vagy pedig azt: és egyébként hogy vagy? Tanultatok már, az ennyi; s hogy egyébként hogy vagy, ennyi (kevesebb – szerk.). De nagy dolog, egyszer azt mondjuk, nana, lehet, hogy fordítva kéne egy picit most megnézni, és tanulni a gyerekek igazságát.

Aztán ott van a kicsiknek, a kiszolgáltatottaknak, a gyöngéknek, a kitaszítottaknak, a kirekesztetteknek, a névteleneknek az igazsága. Gandhiról szóló filmet biztos láttátok. Az első részben, egy tíz-tizenöt perc csak, ott vagyunk Dél-Afrikában, s akkor Gandhi fiatal jogászként kiáll a hasonszőrűek mellett. Már az megrendít bennünket. Milyen nagy dolog, hogy valaki vállalja azt is, hogy őt aztán fogják, és gumibottal jól megverik, azért mert azt mondja: vagyunk itt páran, és mi is olyan emberek vagyunk, mint ti. S ezért hajlandó elviselni azt, hogy megverjék. Aztán megy tovább a film, s ugyanez a Gandhi harminc évvel később India első embereként kiáll a muszlimokért. Hinduként kiáll a kisebbségért. És tudjuk, hogy mi történik, hogy a nagyok, az erősek, akik sokan vannak, s azok közül egy valaki fog egy pisztolyt és lelövi. De nagy dolog az, mikor meglátjuk és meghalljuk a kicsiknek az igazságát, a kirekesztettekét, a számkivetettekét, a gyöngékét, a névtelenekét, a senkikét. Azoknak az igazságát, akik a maguk igazságát nem tudják képviselni. De nagy dolog, hogy Isten azt az igazságot hozta el, amiben mindenkinek az igazsága megfér.

És aztán a harmadik: De nagy dolog, egy férfi fölismeri a nő igazságát. A nő meg fölismeri a férfi igazságát. Számtalan történetet tudnék mondani. Hogy húsz, harminc, negyven év eltelik, s ott van egy férfi és nem ismeri el a nő igazságát. Milyen sok férfi fél az erős nőktől. Egyszerűen jaj! S azt a jogot, azt a szabadságot, hogy egy nő, hadd bontakoztassa ki magát! Hadd legyen erős és mutassa meg, hogy mi mindenre képes. Sok férfi azt mondja, nem, én ezt az igazságot hallani sem akarom. Sok nő pedig együtt él a férjével, és nem becsüli a gyöngeségét. A férfi gyöngeségének is megvan a maga igazsága. S milyen nagy dolog, mikor egy nő megbecsüli a férjét, amikor gyönge. Megbecsüli a férjét, amikor esendő, amikor éppen nem lehet rá támaszkodni, amikor éppen nincs körülötte biztonság. De nagy dolog, amikor egy nő megérti a gyönge férfi igazságát.

Aztán a következő. Milyen nagy dolog az, hogyha mindazoknak az igazságát engedjük, hogy megnyilatkozzon, hogy felszínre kerüljön, s ezzel együtt talán egy picit talán a magunk igazságát engedjük el, és hagy bukjon alá, hadd legyen most az lent, akik valahogy nagyon különböznek attól, mint amiről mi azt mondjuk, hogy ez vagyok én. Sokan úgy döntöttek, elmennek börtönökbe Magyarországon, büntetésvégrehajtási intézetekbe és ott sok-sok hónap, több mint fél éven keresztül fogvatartottakat abban segítenek, hogy általuk megszülessen egy színházi előadás. Nem egyszer meg is történt. S a fogvatartottak előadták a maguk színművét és ott ült egy rendőr. S a rendőr a következőt mondta: Most, hogy megnéztem ezt az egy órás előadást, harminc év előítélete semmivé lett bennem. Ezt mondta a rendőr. De nagy dolog az, amikor közel engedjük magunkhoz azoknak az igazságát, akikről egyébként azt mondjuk, nahát énnekem ővele semmi közöm nincs. Egészen különbözőek vagyunk.

Aztán az utolsó előtti. De nagy dolog, ha az igazságainkkal szembeni igazságot meg tudjuk becsülni. Hogy ha elég érzékenyek vagyunk az igazságainkkal szembeni igazságoknak az igazságára. Ismeritek azt a történetet, ahogy vitatkozik két tanítvány, nem bírják eldönteni, kinek van igaza, és az egyik odamegy a mesterhez: Mester mondd meg, most kinek van igaza? S a mester azt mondja: Hát ahogy hallom, neked. Megy nagy büszkén, mondja a társának: Na, a mester is megmondta, énnekem van igazam! A másik tanítvány fölháborodik ez hogy lehet, megy a mesterhez: Mester, hát énnekem nincs igazam? Mester azt mondja: Dehogynem, neked is igazad van! Az egészet hallja egy harmadik tanítvány, aki összezavarodik. Megy a mesterhez: Mester, hát tőled azt várjuk, hogy az igazság útját tanítsd, te meg összezavartál engem. Mire a mester bólint, azt mondja: Neked is igazad van. Mikor másoknak az igazságát azért, hogy a mi igazságunk egyre teljesebb igazság legyen, merjük közel engedni magunkhoz, akkor majdnem biztos, hogy össze fogunk zavarodni. És azért fogunk összezavarodni, mert majd azt érezzük, hogy ha közel engedem magamhoz annak a valakinek, valaminek az igazságát, talán majd sérül az, amit én annyira fontosnak tartok és képviselek. Hát nem akarom elárulni azt az igazságot, amit én hordozok. Márpedig, amikor kibővítjük azt, hogy a teljes igazság az valamiképpen általunk, amennyire mi tudjuk, fölragyogjon, ahhoz úgy tűnik, ezen a zavaron és bizonytalanságon, hogy jaj, talán most árulom el az igazságot, úgy tűnik törvényszerűen át kell mennünk. És a szentírás, mind a négy evangelista megőrzi Keresztelő János alakját. Miközben az ősegyház hatalmas zavarban van attól, hogy egy olyan történetet őrizzen meg, amiben Jézus, akinek nincs bűne, és jött a világ bűneit elvenni, a bűnbánat keresztségében alámerítkezik a Jordán folyóba. Kétezer évvel ezelőtt Jézusnak a helyzete egyáltalán nem volt olyan egyértelmű, mint nekünk most, keresztény emberként. Az ősegyház úgy döntött, ezt a történetet be kell tenni; akkor is, ha bennünket zavarba ejt. Akkor is, ha olyan könnyen félreérthető lesz. Ha majd mindenki azt mondja, hát napnál is világosabb, hogy bűnök bocsánatára beállt a sorba, hát akkor mit magyaráztok? Azt is mondhatnám, hogy az egyház vállalta ezt a kockázatot. Azért, hogy egy teljesebb igazságot tudjon meghirdetni. De nagy dolog, ha van bennünk bátorság, merünk zavarba jönni, és vállaljuk a kockázatot, ami bennünket elbizonytalanít, de valami nagyobb és teljesebb igazsághoz vezet.

S akkor a záró gondolatom. De nagy dolog az, hogy ha merjük a kicsi és szelíd és alázatos Istennek az igazságát befogadni. Viszonylag magától értetődő egy hatalmas Isten előtt meghajolni. De egy kicsi Isten előtt? Aki tele van erővel és nincs benne semmi erőszakosság? Nagyon könnyű semmibe venni a mi Istenünket éppen azért, mert nincs benne semmi erőszakosság. A mi Istenünket semmibe lehet venni. És amikor megtörtént a keresztelés kétezer évvel ezelőtt, Keresztelő János volt a nagy ember. Mer őt mindenki ismerte. Jézus pedig eljött a galileai Názáretből és senki nem tudta, hogy ki ő. És milyen nagy dolog ez, hogy volt valaki, aki fölismerte, ki a kicsi és ki a nagy és azt mondta, hadd érvényesüljön most valahogy másképpen valami. Keresztelő János érzékeny férfi. Azt mondja: hát akkor engedek. De nagy dolog, ha tudunk engedni magunkban annak az Istennek, aki a füstölgő mécsbelet nem oltja el, és annak az Istennek, aki a megroppant nádat nem töri össze. (15:10)

Örökbe fogadta és lejegyezte: Székely László

Segíts,

hogy ez a hanganyag másokhoz is eljusson.

Hogyan segíthetsz? Támogasd az alapítványt. Oszd meg a hanganyagot azokkal a barátaiddal, ismerőseiddel, akiket érdekelhet. Add tovább!

Megosztom
E-mailben küldöm

Evangélium (Mt 3,13-17)

Abban az időben Jézus elment Galileából a Jordán folyó mellé Jánoshoz, hogy alámerítkezzék nála. János azonban tiltakozott: „Neked kellene alámerítened engem. És te jössz hozzám?” Jézus azonban így szólt: „Hagyd ezt most, mert úgy illik, hogy teljesítsük mindazt, ami igazságos.” Erre János engedett neki. Jézus pedig megkeresztelkedett. Mihelyt feljött a vízből, íme megnyílt az ég, és látta Isten Lelkét, mint egy galambot magára szállni. És íme hang hallatszott az égből: „Te vagy az én szeretett fiam, akiben kedvem telik!”

Szentbeszéd

János azt mondja a mesternek: Hogyhogy, én merítselek alá téged? Hát fordítva kellene ezt tenni!  Én egy egyszerű próféta vagyok, te pedig éppen a világ megváltója. Fordítva kellene tennünk. És Jézus azt mondja: Hagyd ezt, János! Azt akarom, hogy az igazság teljessége megnyilatkozhassék. Hogy beteljesedjék az igazság. Hogy úgy illik, hogy az igazság most fölragyogjon a maga egész voltában.  Ezért most én hadd merüljek alá a te kezed által. Mi is ez, amire azt mondja Jézus: Nem, nem, nem, ahhoz, hogy a teljes igazság meg tudjon nyilatkozni, ahhoz most énnekem kell beállni a sodorba, én szeretnék odaállni a többi ember útja mellé, oda, ahol a többiek állnak, és én szeretnék alámerítkezni. Hiába vagyok én a nagy és te a kicsi, hiába vagyok én az Isten Fia, te pedig egy ember, egyszerűen csak egy ember, nem nem, csináljuk ezt most másképpen. Mi lehet számunkra ennek az üzenete? Az, hogy eltöprenghetünk azon, hogy kik azok, akik ebben a világban, a mi világunkban fölül vannak, és kik vannak alul? Hogy kik azok, akiknek az igazsága nem tud eléggé érvényre jutni? Pedig mi keresztény emberként azt mondjuk, hisszük Jézust, aki azt mondja magáról, én vagyok az igazság. Aki úgy kezdi a nyilvános működését, ahogyan kezdi, hogy azt mondja, teljes igazságot jöttem hozni közétek.

Akkor ez azt jelenti, hogy például föl kellene fedeznünk a teljes és az egész igazsághoz a gyerekek igazságát. Azért, mert a gyerekek csak a maguk módján tudják kifejezni azt, ami az életből olyan fontos, hogy rajtuk keresztül mi felnőttek végre valahára azt meghalljuk és megértsük. Egy csecsemőnek is van igazsága. De csak sírni tudja. Nem tudja másképpen. Aztán egy pici gyereknek is van igazsága, de nem tudja másképp kifejezni, legföljebb csak, hogy tiltakozik, legföljebb, hogy toporzékol, vagy, hogy behódol, s mi azt gondoljuk, na, sikerült a nevelés. A gyerekeknek megvan az igazsága. S de nagy dolog, hogyha elég érzékenyek vagyunk ahhoz, hogy azt mondjuk, na most fordítsuk meg. Ne legyek mindig én fölül, a gyerek alul, minden úgy ahogy én mondom. Hogy van a gyerek igazsága? Egy magzatnak is van igazsága. A magzat igazságát igazán semmi más módon nem tudja képviselni, egyszerűen csak azzal, hogy van. Semmilyen más módon. És milyen nagy dolog, ha mi felnőttek fölfogjuk és megértjük elég érzékeny szívvel a magzatoknak, a csecsemőknek, a gyerekeknek az igazságát.

Hogy eszembe jutott egy édesapa, aki nagy ritkán, mikor ráért, lement a fiával, hogy a játszótéren játsszanak. És persze ő leült a padra, és nézte, hogy a gyerek játszik, és azt akarta, hogy az ő fia a legvagányabb gyerek legyen a játszótéren. De a fia homokozni szeretett. De az apának ez nem volt elég férfias és vagány, ezért újból és újból azt mondta, menj föl a legtetejére a mászókának. Ott a te helyed. S eltelt valamennyi idő, és azt mondja, jaj, mért nem engedtem, hogy homokozzon? Azt szeretett volna. S akkor eszembe jut egy édesanya, aki fogja a fejét, mikor a gyerekei már nagyok, és azt mondja, most megkérdezem magamtól, melyik kérdést intéztem többször a gyerekeimhez. Tanultatok már? Vagy pedig azt: és egyébként hogy vagy? Tanultatok már, az ennyi; s hogy egyébként hogy vagy, ennyi (kevesebb – szerk.). De nagy dolog, egyszer azt mondjuk, nana, lehet, hogy fordítva kéne egy picit most megnézni, és tanulni a gyerekek igazságát.

Aztán ott van a kicsiknek, a kiszolgáltatottaknak, a gyöngéknek, a kitaszítottaknak, a kirekesztetteknek, a névteleneknek az igazsága. Gandhiról szóló filmet biztos láttátok. Az első részben, egy tíz-tizenöt perc csak, ott vagyunk Dél-Afrikában, s akkor Gandhi fiatal jogászként kiáll a hasonszőrűek mellett. Már az megrendít bennünket. Milyen nagy dolog, hogy valaki vállalja azt is, hogy őt aztán fogják, és gumibottal jól megverik, azért mert azt mondja: vagyunk itt páran, és mi is olyan emberek vagyunk, mint ti. S ezért hajlandó elviselni azt, hogy megverjék. Aztán megy tovább a film, s ugyanez a Gandhi harminc évvel később India első embereként kiáll a muszlimokért. Hinduként kiáll a kisebbségért. És tudjuk, hogy mi történik, hogy a nagyok, az erősek, akik sokan vannak, s azok közül egy valaki fog egy pisztolyt és lelövi. De nagy dolog az, mikor meglátjuk és meghalljuk a kicsiknek az igazságát, a kirekesztettekét, a számkivetettekét, a gyöngékét, a névtelenekét, a senkikét. Azoknak az igazságát, akik a maguk igazságát nem tudják képviselni. De nagy dolog, hogy Isten azt az igazságot hozta el, amiben mindenkinek az igazsága megfér.

És aztán a harmadik: De nagy dolog, egy férfi fölismeri a nő igazságát. A nő meg fölismeri a férfi igazságát. Számtalan történetet tudnék mondani. Hogy húsz, harminc, negyven év eltelik, s ott van egy férfi és nem ismeri el a nő igazságát. Milyen sok férfi fél az erős nőktől. Egyszerűen jaj! S azt a jogot, azt a szabadságot, hogy egy nő, hadd bontakoztassa ki magát! Hadd legyen erős és mutassa meg, hogy mi mindenre képes. Sok férfi azt mondja, nem, én ezt az igazságot hallani sem akarom. Sok nő pedig együtt él a férjével, és nem becsüli a gyöngeségét. A férfi gyöngeségének is megvan a maga igazsága. S milyen nagy dolog, mikor egy nő megbecsüli a férjét, amikor gyönge. Megbecsüli a férjét, amikor esendő, amikor éppen nem lehet rá támaszkodni, amikor éppen nincs körülötte biztonság. De nagy dolog, amikor egy nő megérti a gyönge férfi igazságát.

Aztán a következő. Milyen nagy dolog az, hogyha mindazoknak az igazságát engedjük, hogy megnyilatkozzon, hogy felszínre kerüljön, s ezzel együtt talán egy picit talán a magunk igazságát engedjük el, és hagy bukjon alá, hadd legyen most az lent, akik valahogy nagyon különböznek attól, mint amiről mi azt mondjuk, hogy ez vagyok én. Sokan úgy döntöttek, elmennek börtönökbe Magyarországon, büntetésvégrehajtási intézetekbe és ott sok-sok hónap, több mint fél éven keresztül fogvatartottakat abban segítenek, hogy általuk megszülessen egy színházi előadás. Nem egyszer meg is történt. S a fogvatartottak előadták a maguk színművét és ott ült egy rendőr. S a rendőr a következőt mondta: Most, hogy megnéztem ezt az egy órás előadást, harminc év előítélete semmivé lett bennem. Ezt mondta a rendőr. De nagy dolog az, amikor közel engedjük magunkhoz azoknak az igazságát, akikről egyébként azt mondjuk, nahát énnekem ővele semmi közöm nincs. Egészen különbözőek vagyunk.

Aztán az utolsó előtti. De nagy dolog, ha az igazságainkkal szembeni igazságot meg tudjuk becsülni. Hogy ha elég érzékenyek vagyunk az igazságainkkal szembeni igazságoknak az igazságára. Ismeritek azt a történetet, ahogy vitatkozik két tanítvány, nem bírják eldönteni, kinek van igaza, és az egyik odamegy a mesterhez: Mester mondd meg, most kinek van igaza? S a mester azt mondja: Hát ahogy hallom, neked. Megy nagy büszkén, mondja a társának: Na, a mester is megmondta, énnekem van igazam! A másik tanítvány fölháborodik ez hogy lehet, megy a mesterhez: Mester, hát énnekem nincs igazam? Mester azt mondja: Dehogynem, neked is igazad van! Az egészet hallja egy harmadik tanítvány, aki összezavarodik. Megy a mesterhez: Mester, hát tőled azt várjuk, hogy az igazság útját tanítsd, te meg összezavartál engem. Mire a mester bólint, azt mondja: Neked is igazad van. Mikor másoknak az igazságát azért, hogy a mi igazságunk egyre teljesebb igazság legyen, merjük közel engedni magunkhoz, akkor majdnem biztos, hogy össze fogunk zavarodni. És azért fogunk összezavarodni, mert majd azt érezzük, hogy ha közel engedem magamhoz annak a valakinek, valaminek az igazságát, talán majd sérül az, amit én annyira fontosnak tartok és képviselek. Hát nem akarom elárulni azt az igazságot, amit én hordozok. Márpedig, amikor kibővítjük azt, hogy a teljes igazság az valamiképpen általunk, amennyire mi tudjuk, fölragyogjon, ahhoz úgy tűnik, ezen a zavaron és bizonytalanságon, hogy jaj, talán most árulom el az igazságot, úgy tűnik törvényszerűen át kell mennünk. És a szentírás, mind a négy evangelista megőrzi Keresztelő János alakját. Miközben az ősegyház hatalmas zavarban van attól, hogy egy olyan történetet őrizzen meg, amiben Jézus, akinek nincs bűne, és jött a világ bűneit elvenni, a bűnbánat keresztségében alámerítkezik a Jordán folyóba. Kétezer évvel ezelőtt Jézusnak a helyzete egyáltalán nem volt olyan egyértelmű, mint nekünk most, keresztény emberként. Az ősegyház úgy döntött, ezt a történetet be kell tenni; akkor is, ha bennünket zavarba ejt. Akkor is, ha olyan könnyen félreérthető lesz. Ha majd mindenki azt mondja, hát napnál is világosabb, hogy bűnök bocsánatára beállt a sorba, hát akkor mit magyaráztok? Azt is mondhatnám, hogy az egyház vállalta ezt a kockázatot. Azért, hogy egy teljesebb igazságot tudjon meghirdetni. De nagy dolog, ha van bennünk bátorság, merünk zavarba jönni, és vállaljuk a kockázatot, ami bennünket elbizonytalanít, de valami nagyobb és teljesebb igazsághoz vezet.

S akkor a záró gondolatom. De nagy dolog az, hogy ha merjük a kicsi és szelíd és alázatos Istennek az igazságát befogadni. Viszonylag magától értetődő egy hatalmas Isten előtt meghajolni. De egy kicsi Isten előtt? Aki tele van erővel és nincs benne semmi erőszakosság? Nagyon könnyű semmibe venni a mi Istenünket éppen azért, mert nincs benne semmi erőszakosság. A mi Istenünket semmibe lehet venni. És amikor megtörtént a keresztelés kétezer évvel ezelőtt, Keresztelő János volt a nagy ember. Mer őt mindenki ismerte. Jézus pedig eljött a galileai Názáretből és senki nem tudta, hogy ki ő. És milyen nagy dolog ez, hogy volt valaki, aki fölismerte, ki a kicsi és ki a nagy és azt mondta, hadd érvényesüljön most valahogy másképpen valami. Keresztelő János érzékeny férfi. Azt mondja: hát akkor engedek. De nagy dolog, ha tudunk engedni magunkban annak az Istennek, aki a füstölgő mécsbelet nem oltja el, és annak az Istennek, aki a megroppant nádat nem töri össze. (15:10)

Örökbe fogadta és lejegyezte: Székely László