Mt 5,17-37 - Évközi 6. vasárnap (A év)
2014.02.16.
Evangélium (Mt 5,17-37)
Abban az időben Jézus így szólt tanítványaihoz: „Mondom nektek, ha igaz voltotok nem múlja felül az írástudókét és a farizeusokét, nem juthattok be a mennyek országába. Hallottátok, hogy a régieknek ezt mondták: ’Ne ölj!’ Aki öl méltó az ítéletre. Én viszont azt mondom nektek, hogy méltó az ítéletre mindaz, aki haragot tart testvérével.” „Hallottátok a parancsot, ne törj házasságot. Én pedig azt mondom nektek, hogy aki bűnös vággyal asszonyra néz, szívében már vétkezett vele.” „Hallottátok továbbá, hogy a régieknek ezt mondták: ’Hamisan ne esküdj, tartsd meg az Úrnak tett esküt.’ Én pedig azt mondom nektek, egyáltalán ne esküdjetek. Legyen a ti beszédetek az igen, igen a nem, nem. Ami ennél több az a gonosztól van.”
Szentbeszéd
„Ne esküdjetek, a beszédetek legyen igen, igen, nem, nem.” Hogyan értsük ezt? Éppenséggel ahogyan Jézus szól, annak van egy összefüggése, az a tapasztalat, és az a gyakorlat, hogy egyesek úgy esküsznek, és úgy hivatkoznak Istenre, vagy szent dolgokra, hogy éppenséggel az eskünek a lényegét tagadják meg. - Mert mire való az eskü? - Hogy az igazamat azzal is hangsúlyossá tegyem. Hogy kifejezzem egy számodra is érthető módon, hogy amit mondok, az megfelel az igazságnak. Ezért merek még meg is esküdni rá, és az eskü hangsúlyossá teszi, hogy ez itt most az igazság. Igen ám, de a korabeli gyakorlatban kialakult azzal kapcsolatos ügyeskedés, trükközés; hogy esküt mondtak, de azzal a rossz szándékkal, hogy a másikat éppen az eskün keresztül tévesszék meg, és hitessék el vele, hogy aki az esküt mondja az így gondolja, vagy úgy gondolja; közben pedig az eskübe belerejtettek valamit, hogy az ne legyen érvényes. Vagyis éppenséggel, hogy rossz szándékkal megtévesszék a másik embert, és az esküt erre fölhasználják. Ez az az összefüggés, amivel kapcsolatban Jézus mondja, hogy: „Na, ezt aztán ne!” Pont azt ami az igazságot tudja aláhúzni, és hangsúlyossá tenni, azt használjátok arra, hogy valakit becsapjatok? Na, az igen legyen igen, a nem, nem.
És most erről szeretnék beszélni, hogyan legyen akkor az igen legyen igen, a nem nem. Hogyan legyünk egyértelműek abban a világban, ahol éppenséggel azt tanuljuk meg már egész korán, hogy a dolgok nem egyértelműek. Éppenséggel azt tanuljuk meg - és ezt tapasztaljuk -, hogy értékek ütköznek egymással. Hogy egyáltalán, minthogy ha a valóságnak, a realitásnak, igazságnak nem is volna megfelelő, igen-igen, nem-nem-ben gondolkozni, és beszélni; mert minthogyha… minthogyha… Hát éppenséggel elveszünk valamit a valóságból, az igazságból, ha nagyon csak feketén, fehéren látunk, és csak igen, csak nem; éppenséggel azzal teszünk valamit tönkre abból, aminek a jézusi szó valahogy megágyaz. Hogy az igazságnak megfelelő módon beszéljünk.
Tehát ez a szándék. Hogyan tudnánk az igazságnak megfelelő módon beszélni, nem pedig szolgai módon, „Igen igen, nem nem.” Fekete-fehér látásmód. Hogyan tudunk az igazságnak megfelelően beszélni, hogy abban lehetőség szerint a teljes igazság el tudjon férni? És ilyen értelemben az igen igen legyen, és a nem nem, és abban minden a helyén legyen; és semmi ne maradjon abból ki. Mondanék néhány dolgot. (04:45)
Az egyik rögtön, hogy fölfedezhetjük, azt, ahogyan az egyik igazság, ami úgy tűnt, hogy szemben van a másikkal, és éppen dönteni kell, és mondani, hogy az egyik igen, a másik nem. Hogy az egyik igazság benne van a másikban. És a másik igazság az egyikben, hogy tulajdonképpen ezek az igazságok át is járják egymást, átszövik egymást. Nem egymással szemben vannak csak, hanem egymásban is benne vannak. Rögtön mondanék példát.
Mondjuk, valaki azt mondja: „A realitások számítanak, vagy az ideálok és az eszmények.” És egyszer csak rájövünk, hogy hiszen a realitásokhoz hozzá tarozik az is, hogy vannak ideálok és eszmények. A realitás attól realitás, hogy elfogadjuk annak a realitását is, hogy léteznek ideálok, és eszmények; és az is a realitás része. És aztán megfordítjuk, és azt mondjuk, hogy éppenséggel az eszmények és az ideálok miért vannak? Egyáltalán miért fontosak? Mert vannak realitások. A realitásból indulunk ki, és azt mondjuk: „Hogy lehetne a realitás valahogy több?” „Hogy tágíthatnánk azt ki?” „Hogyan férhetne bele valami más is?” Nahát, hiszen akkor az ideálokat, hogyan szövi át, és alapozza meg az, amit mi tapasztalunk, és amire mi azt mondjuk, hogy „Most ez van, ez a realitás.” (06:09)
Az első gondolat tehát így van; hogy az igenünk igen legyen, a nem nem, és hogy abban benne legyen minden. Fölfedezni azt, hogy az egyik érték hogyan rejti magába a másikat, a másik pedig az egyiket. Valaki azt mondja: „Most itt vagyok, házas ember vagyok, húsz éve, vagy negyven éve, szerelmes vagyok egy harmadik valakibe!” Hát az nem hiteles, hogyha most akkor, nem teljesítem ki ezt a szerelmet; hát az nem hiteles! Hát, minden érzésem, vágyam, ösztönkésztetésem abba az irányba mutat, a harmadik felé; nem lehetek hiteltelen! Akkor, egyszer csak valaki rájön, hogy a hitelességhez az is hozzá tartozik, hogy ő férj, vagy feleség. Hogy valamikor hozott egy döntést. Hogy az elköteleződés is a hitelességének a része; az ön azonosságának a része. Lehet, hogy most érzelmileg máshol van, de attól még a hitelességnek és az életének az is ugyanúgy része az; ami történt, húsz, meg negyven évvel ezelőtt. Hát az is ő, csak éppen most az érzései most másfelé irányítják. Egyszer csak észrevesszük, hogy valami, amiről azt gondoltuk, hogy ellentétben van; dehogy is. A hitelességnek nem csak a szerelem a része, hanem az ő elköteleződése, amit visz húsz, meg negyven éve. Az is része az ő hitelességének, az ön azonosságának, annak, aki ő. (Ezt ilyen lassan mondom sose lesz vége, mer hat pont van máma.) (07:40)
Második gondolat. Mikor rácsodálkozunk arra, valami eddig úgy tűnt, hogy fekete-fehér, igen-nem, vagy ez-vagy az, rájövünk, hogy „Na, na, ha találunk valamit vagy valakit aki összeköti ezeket, akkor azt látjuk, hogy ezek nem ellentétben vannak már, hanem valahogy egy rendszer részei lesznek, csak kell valaki aki összekösse őket. Például, megromlik a kapcsolat a férfi és a feleség között, egészen addig, amíg szót se értenek egymással. - Ilyen is van. - Ha elkezdik megbeszélni a dolgaikat, minden rosszabb lesz. - Ilyen is van. - És akkor jön egy mediátor, odaáll, és segít nekik, hogy szót értsenek egymással. Különben azt mondanák, hogy: „Mi már elhidegültünk egymástól, semmi közünk egymáshoz, nem értünk szót egymással, két külön világ vagyunk.” Egyszer csak jön egy harmadik fél, és összeköti őket. Közvetít, tolmácsol, képviseli egyiknek a másiknak, másiknak az egyiknek, és egyszer csak lesz belőlük egy közös világ. Ez is a valóságnak, a realitásnak a teljességnek a része. Kellett valaki, aki képes összekötni, összetartani. A gyerekek veszekednek, vitatkoznak, bunyóznak. És egyszer csak vagy egy nagy tesó, vagy egy pedagógus, apu, anyu, nagymama odajön, s hirtelen, ami ott majd szétrobbant már; összeköti, összetartja. A második gondolat ez: néha az a segítség, hogy valami, amiről azt gondoltuk, hogy teljességgel ellentétesek, mennek, futnak szanaszét, hogy valaki ezeket összetartja, összeköti.(09:20)
A harmadik: igazságok egymásnak feszülnek, fölismerjük az igazságoknak azt természetét, hogy az én igazságom kiegészíti a te igazságodat; a te igazságod, kiegészíti az én igazságomat. Például, milyen gyakran történik ez meg? Készülsz a gyónásra, s úgy mész bele egy igaz emberként, „Ez így volt, megcsináltam, ezt elmulasztottam, bűnöm, vétkem.” Egyszer csak megjelenik egy hang, és azt mondja: „Na azért, és a másik mit csinált? Az nem számít? Meg hogy mik voltak az előzmények, körülmények? Meg a te sérelmeid? Hát ne legyél egyoldalú!” Egyszer csak elakad a folyamat. Van aki egészen az egyik oldalra áll. Mindig csak a bűn, és a bűn és a bűn; semmi megértés. A másik valaki azt mondja: „Csak megértés.” Ő mindent megért, és ebben benne van, hogy mindent el is fogad. Ó hát, mennyire érthető ez. Egész eltűnik az, hogy hol az ő felelőssége. Hát attól az még rossz! Megértem, de attól az még rossz; hogy megértem. De nagy dolog, hogy azt tudjuk mondani - veszekednek bennünk szempontok, értékek, igazságok -, hogy ez az igazság kiegészíti azt, az pedig kiegészíti ezt. Hogyan tudnánk a kettőt valamiképpen egyszerre értéknek tartani, még akkor is, ha bennünk néha ádáz konfliktusként jelennek meg. (11:00)
Aztán a negyedik lehetőség, hogy az igenben igen, a nemben nem, minden benne legyen, ha az értékeket, a konfliktusokat, annak a feloldását, folyamatban látom; és folyamatként értelmezem, és úgy közelítem meg. Rögtön mondanék egy példát - még ha ezzel szemben is biztos majd lesz valaki, aki azt mondja, szerintem nem így van -, de ez már csak ilyen, hogy például nagytéma nőknek, hogy: „Anya akarok lenni, és karriert is szeretnék!” És ha mind a kettő értékes - érthető, belső természetből indul -, lehetséges, hogy ezt a két értéket, ha időben is mindent egyszerre akarom megvalósítani; úgy nehéz lesz. De azt mondjuk most inkább anya, picit a karriert háttérbe teszem; most néhány évig inkább az anyaság van elöl, a karrier is fontos, de inkább hátra teszem. Előveszem a karriert, most ezt tudom picit hátrébb tenni. Hogy értékeket, egy adott pillanatban nem tudunk egyszerre érvényre juttatni. Valamit csak időben tudunk - egyszer az egyiket, másszor a másikat -, de közben, ami az egységet létrehozza, hogy nem feledkezünk meg akkor az egyikről, amikor a másik van elől, és a másikról, amikor az egyik van elől. Ezeket nem egymás rovására juttatjuk érvényre, hanem egymás után, egyszerűen azért, mert nem tudunk egyszerre két dolgot is mondani. Egyszerre egy dolgot tudunk mondani.
Aztán az utolsó előtti, amikor kinövök, felülmúlok, egy belső konfliktust, és dilemmát, egy feszültséget, egy ellentmondást, valahogy egyszerűen kinövöm és felülmúlom. Például a megbocsájtás ilyen. Kinövöm a sértett önmagam. Felülmúlom azt a valakit, aki azt kiáltja bennem, „Bosszú!” Mert csak a bosszú nyugtatna meg. Ezt ki tudom nőni, felül tudom múlni. Vagy például… például, kedves ismerősöm jutott eszembe. Beszélgettünk, tizennyolc évesen; tizenkilenc, azt mondja: „Te Feri, látjuk milyen ez a világ, látjuk, hogy élnek a szüleink, én nem akarok kispolgár lenni! Te, rettenetes ez a kispolgárság. Te… Micsoda lapos, szürke, semmit mondó!” Találkoztam vele húsz év múlva. Azt mondja: „Te Feri, kispolgár lettem!” Akár hogy is emlékszem a beszélgetésünkre, hogy fogadkoztam, hogy nem akarok kispolgár lenni! –azt mondja - Te, én kispolgár lettem, pont úgy élek, mint egy átlag kispolgár, és képzeld el, rendbe vagyok vele. Tulajdonképpen nem rossz élet.” Rendben van. Akkor ő kinőtt valamit, amiről azt mondta elviselhetetlen lenne, semmiképpen; húsz év múlva azt mondja: ”Na, nagyon is élhető.” (14:15)
Végül az utolsó: megtanulhatunk együtt élni valakivel, valamivel, egy konfliktussal, egy dilemmával -, anélkül, hogy annak megoldását megtalálnánk; de megtanulunk vele együtt élni. Engedjetek meg még egy percet, mikor ezt mondom, most már tudom a visszajelzésekből, a legtöbben azt mondják: „ Na, azt már nem!” Mert eszetekbe jut a férjetek, a feleségetek, anyósotok, a kutyátok, és azt mondjátok: „Egészen biztos, hogy nem.” „Így én aztán nem!” Nem erről van szó. Hanem arról, hogy az által tanulok meg békében, elfogadásban együtt lenni valamivel, ami nem olyan régen még elviselhetetlen volt, mert bejön egy új szempont. Vagy másképpen tudok már gondolkodni, vagy másképpen cselekszem. Valami új révén, meg tanulokegyütt élni valamivel, ami nem változik meg. (15:15)
Ma reggel odajött hozzám egy kedves, hatvan éves asszony. Azt mondja:”Feri, képzeld el harminc évig akartam megváltoztatni a férjem. Nem változik. Harminc év munkám van ebben az eredménytelenségben.” Nem kis teljesítmény, Ez aztán a kitartás. Harminc évig mindenféle gyümölcs nélkül iparkodni. És akkor azt mondja: „Tudod mi történt? Néhány hónappal ezelőtt, rájöttem valamire. Nekem már most, nagyobb baj az a békétlenség, ami bennem van - meg amit a férjemben teremtek -, mint az, hogy olyan legyen, amilyennek akarom. Most már a béke fontosabb. Most abbahagyom ezt, mert most már inkább maradjon olyan amilyen, de legyen nagyobb béke.” Lehet, hogy ez, mehetne esetleg gyorsabban. A harminc év egy kicsit hosszúnak tűnik, de lehet, hogy eredménytelen munkához is idő kell. Valaki belátja, hogy érdemes valami újat behozni ebbe a rendszerbe. De nagy dolog, mikor azt mondom, hogy de hát ezzel most már tudni fogok együtt élni, de nem azért mert belesajdulok, nem azért mert már csak eltűrni tudom, meg elviselni; hanem mert ettől az újtól valami tágabb összefüggésbe kerül minden, és látok valami lényegi dolgot. Jézus azt mondja, az igen legyen igen, a nem nem. Ezzel azt akarja kifejezni; beszéljünk az igazságnak megfelelően, de még inkább próbáljunk meg igaz emberré válni.
Örökbe fogadta és lejegyezte: Adler János