Életem értelme 5.

2014.03.11.

Megosztom
Elküldöm
Köszöntlek benneteket! Isten hozott mindannyiótokat!

Belecsapok. Örülök, hogy itt vagytok! A mai alkalommal 10 perccel rövidebben tudunk lenni, mert valami naaagy átrendezésre kerül sor a következő program miatt, és erre kértek a házigazdáink, és lojálisak vagyunk velük. Úgyhogy akkor ihaj-csuhaj!

Hogyan jutottunk el oda, hogy az utolsó pontjáról beszéljünk az életünk értelme témakörére vonatkozóan. Hogy jutottunk ide? Emlékeztek, hogy arról a sémáról beszéltünk, hogy elégtelen önkontroll, önfegyelem. Aminek a kulcsa (egy fontos megközelítés; egészségedre), hogy a késztetés és a cselekvés között nincsen gondolkozás, ezért elkezdtünk a gondolkozásról beszélni, hogy legalább hatféleképpen lehet gondolkozni. És innen, a gondolkozásból tettünk egy lépést, hogy a gondolkodás és az, ahogyan képesek vagyunk például lényeglátóan gondolkodni, összefüggéseket felismerően gondolkodni, folyamatorientáltan gondolkodni – hogy ez milyen nagy segítségünkre van az élet értelmének a megkeresésében, megtalálásában és megadásában. Ugye, úgy folytattuk ezt a témát, hogy azt mondtuk például, hogy ha valaki valami végre rátalál (nagy kérdések nyomán, hogy „miért”?? Miért történt ez velem? Miért kellett így lennie? Miért hagyta Isten? Vagy mindenfelé kiterjeszthetjük a kérdést, és valami okot föl tudunk fedezni... Azt mondjuk, hogy „rájöttem, hogy ez volt az oka!” – tulajdonképpen egy időtávlatba helyeztem valamit. És ahogyan sikerült (nem pusztán csak a pillanatot látom, ahol éppen szenvedek, vagy ahol rosszul leszek, vagy ahol nem tudom, mi miért van), hanem látom a múltat is. A múltat össze tudom kapcsolni a jelennel, ezt a jövővel – ahogyan időtávlatban tudok egyszerre csak látni, megjelenik ez az élmény, felismerés, hogy: „Ja, hát akkor van értelme az életemnek! Így tudok akkor élni! Na, akkor rendben van!”.

Rendben van? Hogy így jutottunk ide. És akkor mondtunk 10 pontot. Hogy mi segíthet bennünket abban, hogy az élet értelmét megkeressük, megtaláljuk és megadjuk (emlékeztek, ez nem ugyanaz). Nem ugyanaz, hogy egy ifjú hölgy elmegy keresni egy „igazit”, vagy hogy elmegy megtalálni az igazit. Vagy, hogy amikor megvan az igazi, és éppen elbizonytalanodik, akkor azt mondja: na, most pedig úgy fogok rá tekinteni (így döntök, így cselekszem majd, abban a szellemben), hogy ő az igazi. Akkor megadom ennek a kapcsolatnak az értelmét, és ezen belül a saját életemnek. Jó!

Okok, célok, folyamatok, összefüggések, lényeg, élmény, spiritualitás – áhh! Ezekről beszéltünk, emlékeztek. És akkor azt mondtam, hogy az utolsó pontot szeretném hosszabban kifejteni. Ez pedig az, hogy az élet értelmére rátalálhatunk. Kereshetjük, megtalálhatjuk, -adhatjuk azáltal, hogy a belső kommunikációt fejlesztjük. Hogy itt belül különböző hangok vannak... Ezek tulajdonképpen mind a mi hangjaink. Ezek a belső hangok 2-4-8-akárhány hang, egy-egy egyszerű helyzetben is, mind-mind valamilyen értéknek a hangja, valamilyen értéket képvisel. És akkor tudunk kaotikusak lenni, hogy ha belül ezek az értékeket képviselőhangok nem értenek szót egymással, csak veszekednek. Ha valamelyik fontos értéket képviselő hang nem jut szóhoz. És a többi, és a többi. Erről beszélünk! Mert, hogyha idebent káosz van, úgy nagyon nehéz azt mondani, hogy „értelmes az életem”. Belül az értékkonfliktusok annyira kínzóak tudnak lenni (és ha nagyon elrendezetlenek), akkor egyszer csak megtud bennünk rendülni. (Trrrüsssssz – hű, hát mi van veletek?! Ez a káosz demonstrálása. Minden... össze-vissza mennek itt az erők... de ezeknek a hangoknak is valamilyen értéket kifejező minősége van! Ugye? Szóval...)

Ha a belső káosz úgy marad, megkérdőjeleződhet bennünk, hogy az életnek van-e értelme, hogy képesek vagyunk-e egyáltalán tovább így élni? Ebben a belső szétszakítottságban, belső tusakodásban, belső ellentmondásosságban, belső elviselhetetlen feszültségben... S akkor segítjük a belső hangoknak a kommunikációját. Majd, ahogyan segítettük az értékeknek a belső hangokon keresztül való kommunikációját, segítjük azt, hogy ezek a hangok kifelé jól tudjanak minket képviselni (mert ez a másik nagyon fontos lépés)! Hiába vagyok itt elrendezve, ha nem tudom kifelé képviselni. Van egy meggyőződésem és nem tudom megjeleníteni! Szeretem a feleségem (ezt most átélem – hjahh!) és nem találok módot arra, hogy hogy fejezzem ki. Látom hogy itt a tönk széle. S mindig az az élményem hogy annyira szeretném kifejezni, hogy szeretlek; és nem tudom, hogy csináljam?! Ez is rettenetes válságokat tud előidézni.

Szeretetnyelvek.

Évtizedeken keresztül simogatlak, mire te elmondod, hogy szívességekre van szükséged. HááÁá! 30 éven keresztül ajándékokkal halmozlak el – mire te azt mondod: inkább töltenél velem egy órát! Lehetne folytatni. Tehát hiába van idebent rend, hogyha mindaz, ami itt értékes, nem tud átmenni oda, ahova szánom. Akkor prrrty! Fújhatom.

Tehát ez a két nagyon fontos lépés:

1.) Belül értékek vannak, az értékeket hangok képviselik; ezek között: rend, majd pedig:

2.) Rend a között, ami itt bent van, meg a között (afelé), aki felé ezt ki akarom fejezni.

Most szerintem nem ismétlek. Talán csak az utolsóról beszéltünk, hogy milyen nagy jelentősége van, hogy időtávlatba tudok értékeket helyezni. Hogy ha azt mondom, hogy „egyszerre ide mindent!”, akkor úgy nem megy. De tudom mondani, hogy „jó, hát szakaszoljuk el!”. Ez volt a vesszőparipám, ugye? Hogy 3év, most a gyerek van elöl. Most a karrieremet ide rakom. Majd jut rád is időm, szia! Most főleg anya vagyok! Te is fontos vagy, értékes vagy – majd ide is fogok ülni. Ha megvan a lehetőség, akkor ideülök. Igen, most elsősorban ezt csinálom, és akkor van itt egy újabb szék: a férjem. (08:11)

Azt mondom: tulajdonképpen jól mennek a dolgok, de az biztos, hogy ha kiröppen az utolsó gyerek is a fészekből, de nem lesz mindegy, hogy hogy vagyunk egymással! Ezt tudjátok. Minden kapcsolat egy életciklus-váltó ponthoz ér akkor, amikor az utolsó gyerek is elmegy otthonról, s akkor csak egy rettenetes nagy kérdés jelenik meg: mi közöm a házastársamhoz?! Ez nem elhanyagolható dolog! Ugye, van, aki ilyenkor mit csinál? Például: ez összeesik neki vagy az életközepi krízisével, vagy egy előrehozott nyugdíjazással, és nem látja az értékeket folyamatában. És ahelyett, hogy azt mondaná: igen, most nagyon fontos, hogy ki tudjam dolgozni (49 évesen vagy 57 évesen az 54 éves feleségemmel) azt az újfajta kapcsolatot, ami akkor van, amikor már sokkal többet lehetünk együtt. Tulajdonképpen egész jól megvoltunk úgy, hogy alig találkoztunk. Hát nem így szokott lenni? Hogy úgy tudunk élni – most még az nem derült ki, hogy tudunk-e úgy élni, hogy reggel fölkelek, otthon van ő is meg én is. Délelőtt: ő is meg én is. Délben: ő is meg én is. Délután: ő is meg én is. Este: ő is meg én is. Este: ő is, meg én is. Éjszaka: ő is meg én is. Hát erre még most nincsen... Mert, hogy milyen 28 évesen ezt csinálni, azt tudom. Amikor még meg se született az első gyerek, hóóóÓóó, azok szép idők voltak! És akkor nem látom az értékeket egy időperspektívában. Mi fog történni? És ahelyett, hogy azt mondanám: igen, most kidolgozom ezt! Nem, azt mondja: ú, ez rettenetes! És elrohansz a folyamat elejére, és beleszeretsz a titkárnődbe. (10:11)

Hahó! És akkor újrakezded az egészet. Lebuksz otthon, jön a baba... hallottatok már olyat, hogy valaki hallott már olyat, hogy hallható volt olyan, hogy valaki hallott ilyet? És akkor, akkor tök nehéz, mert az értékeidet nem tudtad egy időperspektívába helyezni, hogy hogy tudnak ezek egymásra épülni? És akkor visszaszaladtál az életút elejére. S most megpróbálsz úgy élni (58 évesen), minta 28 lennél. Az nem könnyű! Komolyan, a legnagyobb együttérzésem! Tehát ott... akkor értékek között rettenetes feszültségek lesznek! Az evolúció nem butaság. Az tényleg... én nagyon tisztelem az evolúciót.

Pl. 20-30 évesen elég jól bírjuk a zűrzavart otthon. Rendetlenséget, káoszt; gyerekek üvöltenek, éjszakázni kell és a többi. Egy 50-60 éves ember már nem úgy van. Nem így van? Jó. Na, tehát nagyon nagy jelentősége lehet annak, hogy értékkonfliktusokat, belső hangokat azáltal tudok elrendezni, hogy az egészet az idő távlatába tudom helyezni!

(Olyan jólesik kicsit mozogni. (Fut körbe-körbe.) Milyen nap volt ma? Jaj, kedd... Ez fájt! De ebből is látszik: tulajdonképpen te megtestesítetted az egyik belső hangomat. Ez. Rendnek kell lenni. Ez az! Naptár. Kedd. Ez egy nagyon fontos belső hang, adjunk neki teret! Ma kedd van. Az más kérdés, hogy kit érdekel? Mikor sütött a nap, csiviteltek a madarak, előbújtak a csigák, csigultak, ahogy csak tudnak... Nem ilyen idő volt? Hát nektek nem? Erre valaki azt mondja, hogy „kedd”?!? ... Hát... Jaj, nehogy megbántódjatok. Szerencse, hogy nem tudom, ki mondta ezt. Mert hogy ez milyen jó példa arra, hogy különböző hangok vannak. Ugye, én azt mondom, hogy micsoda nap volt! A madarak... Ő pedig: „kedd”. S ezt a kettőt valahogy nem tudom összhangba hozni. Például, hogyha ott ragadtam volna, hogy a madarak meg a nem tudom én, az illatok meg ilyesmi, rügyek, csigák, egyebek; hát biztos nem jöttem volna ide. Akkor nézek egy szép naplementét, kicsit el... de nem? Hát ez... micsoda integratív elme vagy... hallottátok, hogy valaki hogy integrálta ezt a kettőt? Azt mondta: keddi naplemente! Ez szép! Jól van.)

Tehát: idő, időtávlat. És értéket el tudunk úgy rendezni, hogy nem bolondulunk meg, hogy mindegyiket akarjuk egyszerre. De az is lehet (látjátok, így kitágítottuk a horizontot), de... és ezzel fejeztem be, emlékszem (Rékára néztem – erre is emlékszem, de amikre kell, azokra soha, az a baj; ha most elő kéne adnom azt, nem tudom mit... hogy). Azért nehéz ám előadónak lenni. Gondoljátok, hogy minden úgy megy? Hogy sokszor az a segítség az élet értelme szempontjából, hogy éppenséggel hagyom perspektívát. Emlékeztek a zárótörténetre? Meghalt Miklós, a főnököm. (Milyen... jó, együtt vagyunk ma, úgy érzem. Van... tényleg, valahogy szót találunk. Szóval...) És akkor belenéztem a jövőbe. Eddig ez volt, együtt dolgoztunk; tudtam, hogy van az élet. Most egyedül vagyok, most mi a jövő? Nem tudom, hogy van az élet. S elképzeltem (ezt lehetett tudni), hogy nagyjából ¾ évig úgy kell élnem, ahogy sem tudok, se nem akarok. Hát ezt a kettőt mondtam ki nagyon röviden. Tehát: nem is tudok így élni, meg nem is akarok. És nem is fogok akarni! Tehát nem is teszek erőfeszítéseket azért, hogy akarjak így élni, ahogyan most fogok élni. De ugye azért nem bolondulok meg, mert azt mondom, hogy látom, hogy ezt augusztus elsejéig csinálom. Ja, addig tudok úgy élni, ahogy nem akarok élni! Addig tudok úgy élni, ahogy nem lehet élni, vagy nem szeretnék élni! És ahogyan sosem hoztam volna döntést, hogy így akarok élni. És most sem hoztam döntést, hogy így akarok élni! De: augusztus elsejéig így fogok élni.

Tehát nem egyszer az a nagy segítség, hogy éppenséggel az időperspektívát szűkítjük. Szűkítjük, szűkítjük. Ha valaki krízisben van, a legnagyobb segítség számára: a múltból ne lásson semmit. Szelektíven elkezdjük a rossz dolgokat idehozni; kizárólag azokat a kríziseit, amelyekből már kijött. Legyen 5 élmény: 5, már ilyen lehetetlen helyzetből kiverekedtem magam! Erre emlékszem. (16:13)

Erre érdemes emlékezni. Krízisben nincs is jövőperspektíva! Az a krízis egyik ismérve! Hát aki már vizsgázott belőle, tudja! Ugye, attól olyan nehéz. Hogy nem tudom, hogy lesz; fogalmam sincs! Hát akkor nemde úgy tudom az értelmemet megőrizni, hogy azt mondom: oda se neki – mai nap! Meddig látok? A mai nap! Reggel fölkelek, még, még... ha nagyon rosszul vagyok, akkor azt mondom: ebédig! Hát estig? Ne, hát az... Nana! Ha voltatok már rosszul, az nem úgy van, hogy estig. Nem. Az úgy van: na jó, ebédig! Volt már velem olyan, hogy nehéz helyzetbe kerültem... mondjuk... volt, volt hogy úgy valami nem stimmelt. Például, amikor amikor a Fővárosi Faipari Kiállító és Kivitelező Vállalatnál dolgoztam (tényleg így volt! Mondanám?) és akkor mondjuk valami olyan termék jött (bútorasztalos is vagyok – legkomolyabban! Most, hogy hogy vizsgáztam le, ezt nem mesélem el, mert elvinné az időnket, ami nincs), de hogy emlékszem, hogy ott például volt, hogy úgy szakaszoltam az időt, hogy ne bolonduljak meg; nem az, hogy ebédig... 6:50-kor kezdtem dolgozni. Hát ne is haragudjatok! Azok szép idők voltak! 1985. A tervgazdaság része voltam! Hát akkor: körülbelül másfél óra múlva kimegyek a vécére. Legkomolyabban így volt! Másfél óra! Akkor kimegyek a vécére. Mondjuk 3-4 percet minden további nélkül kint tudok lenni. De mondjuk úgy 10 perc belefér, hogy még ne legyen annyira gáz. És (ugye, volt egy olyan pántos, rendes asztalos munkaruhám, és egy kis könyv volt nálam). Bementem a vécébe, becsuktam az ajtót, fölraktam a lábam, és olvastam öt percet. Akkor leraktam. Jó! Másfél óra múlva újból jövök. Komolyan így, így volt! Hát néha egészen értelmetlen dolgokat kellett csinálni. Ennél már csak a katonaság volt érdekesebb. De ha valamiről most nem akarok beszélni, akkor az a katonaság.

Leszűkítem az időperspektívámat, és a múlt nem létezik most. Szóval: nem egyszer éppen azáltal tudjuk megőrizni az értelmes életbe vetett bizalmunkat, hogy az időt leszűkítjük. Le, és le, és le, és le. És azt mondjuk: már akkor értelmesek nevezhetem az életem, ha az van. Tehát, ha semmit nem adok most hozzá, hanem egyszerűen csak túlélem. Ha egyszerűen csak holnap is föl tudok reggel kelni, az már egy diadal! Ha voltatok rosszul, akkor tudhatjátok, hogy ez nagyon is reális tud lenni. És mekkora fölszabadultság valakinek azt mondani, hogy nem várok magamtól többet. Nem fogok ezen agyalni, hogy mi mindenre voltam képes régen! Hát attól jobban leszel? Hogy azon fantáziálsz, hogy fiatalon mennyit bírtál, és ó, hogy tudtál, és hogy egy évvel ezelőtt milyen szép voltál?

Vagy azon fantáziálsz, hogy hogy bírod így 30 évig -ez rettenetes mind a kettő! De azt mondani: ha ezt a napot kibírom és túlélem, az egy diadalmas emberi teljesítmény lesz a részemről. Hejj!! Voltunk rosszul, tudjuk.

Például, ha valaki fizikai fájdalmat élt már át, erőset. Olyan mmMMmM! Hát ott is: elképzeled, hogy mi lenne, ha így maradna?!? Na jó. Nézzük ezt tovább. (20:28)

A lényeg kiemelése.

Erről beszéltem? Talán csak úgy megemlítettem. De hát már újból és újból nem egyszer eljutottunk ide. Egy asszony van a fejemben. Néhány héttel ezelőtt azt mondta nekem: Hát, Feri, én nagyon sajnálok valamit. Mit? Hát, hogy 30 éven keresztül ütöttem-vágtam a férjem. Miért vagy ilyen? Most miért vagy olyan? Most miért nem bírod megcsinálni? Most hogy lehetsz ilyen? Miért csináltad ezt? Miért nem csináltad ezt? Miért csináltál egyáltalán valamit?! Miért nem csinálsz már egyáltalán valamit? Azt mondja: tulajdonképpen most 60 éves elmúltam, rájöttem, hogy mindezt a biztonságérzetem miatt tettem. Hogy bizonytalan voltam, láttam, hogy a férjem egy másik ember. Ez már bizonytalanná tett engem!

S ahogy fölismertem, hogy egy szabad lény, arra gondoltam (de ez nem volt tudatos; most jövök rá így 60 fele... után), hogy tulajdonképpen nem éreztem magam biztonságban; szerettem volna mindent kézben tartani, kontrollálni, meghatározni... Mert akkor nem félek annyira!

Hatvan elmúlt ez a hölgy (puszi neki, hogy valakinek ilyen zseniális felismerései vannak!) És akkor azt mondja, hogy: rájöttem, hogy most már a béke többet ér. Hogy úgy rutinból pereltem a férjemmel, s egyszer csak lett egy élményem, hogy tulajdonképpen ez már most nem annyira jó. Tulajdonképpen, ha békén hagynám (ugye, ezt nevezik béketűrésnek); tulajdonképpen, ha béketűrő lennék, jobb lenne. Hát most már így 60 után, 70 felé hova az a nagy biztonság? Most már... arra a pár évre?! Most már inkább legyen béke. Arra a pár évre. Milyen nagy dolog lett volna, ha ő mondjuk 40 évesen kiszúrja ezt a lényegi dolgot! Hogy miért ilyen, milyen szeretne lenni, mi igazán a fontos. Hejj!

Tehát a lényeg megnevezése. Erről már volt szó.

Rick Eliast már annyiszor emlegettem, hogy már nem is mondom. Csak mondtam a nevét, és ti mondjátok el magatokban a történetet (biztos színesebb lesz, mint ha én mondanám). (23:15)

Emlékeztek, azt mondta: rájöttem egy konfliktus drámai pillanatánál, amikor úgy igazán rágyújthatam volna igazamra, hogy: hiszen te fontosabb vagy, mint hogy igazam legyen! Ez a lényeg kiemelése.

S arról meg már volt szó, hogy mi az, amikor rá tudok jönni, hogy „igen, ez nagyon elviselhetetlen, de mégse lényeges”. Egy férj nagyon sokat segített nekem ennek fölismerésében. Papként tanúja voltam annak, ahogy a felesége (számomra eléggé ijesztő módon) perelt vele. És aztán a felesége azt is megengedte magának, hogy ordítson vele. Rácsapta az ajtót és elment, és mi ketten együtt maradtunk. És bennem ez a „segítői szorongásos” fölerősödött: mit kell nekem most csinálni?! Mi a dolgom?!? Hogyan kell besegíteni? S ez a férj (mintha semmi nem történt volna) azt mondja: ez egy női dolog.

Mondta nekem kedvesen, hogy én is értsem. Azt mondja:ez így van, ez rendben van. Férjek, hol egy korona? Szóval, vannak ilyen női dolgok. Ezt megtanultam. De ugye nem értitek félre? Ez nem azt jelenti, hogy nem veszlek komolyan? Hanem: nagyon komolyan veszlek, csak tudom, hogy nem ez a lényeg. Komolyan veszem. Nem kezdek el röhögni, hogy ordítasz velem (csak ha úgy vagyok, néha). Tényleg, ugye, hogy tudjátok, a humort nem vesszük elég komolyan. Hogy a humor révén magunkról eltávolodjunk, magunkról megfelejtkezünk – ennél jobb módszert nehéz, nehéz találni.

Egy német terapeuta mondta (pszichoanalitikus vult, terapeuta)... rengeteg embernek a terápiáját végezte el; háborús krízisből, traumatizáltságból, évtizedeken keresztül a legborzalmasabb történetekkel mentek hozzá emberek. Most már idős, 80 felé van. (25:44)

Azt mondta, hogy vannak akkora tragédiák, és vannak olyan szörnyű elviselhetetlen helyzetek, hogy a terápia szempontjából szinte a kiút az az, amikor együtt nevetünk rajta. Ugye, mindenféle gúny nélkül meg minden nélkül, egyszerűen csak valahogy. Mert akkor levegőt kapunk. Mert ha nevetni tudok rajta, miközben elviselhetetlen, akkor az azt jelenti, hogy képes vagyok ettől a nagyon sérült, sebzett, elviselhetetlenséget átélő magamtól egy kis távolságot venni. Ilyen értelemben „megfeledkezni” arról a valakiről, akinek az élet elviselhetetlen.

Következő pont (ez a hetes):

7. Értékek elrendezése.

Például egészen klasszikusan ilyen, amikor kialakítok magamban értéksorrendet. Azt mondom akár rövid, közép vagy hosszú távon. Azt mondom: számomra most a legfontosabb a férjem vagy a feleségem. És ha meg tudom mondani, hogy ki vagy mi a legfontosabb, akkor nagyon sok értékválasztási helyzetben (ami belső konfliktust okozna) nagyon könnyen tudok tájékozódni. Mert megkérdezem: milyen viszonyban van azzal, aki a legfontosabb? Nagyon primitíven hangzik. Elnézést ezért, hogy ilyeneket mondok, de ma egy olyan kultúrában vagyunk itt, hogy mindent akarunk, de azt most rögtön; azt azonnal, de az is lassú! És azt egyszerre! És az élet hierarchikus szerkezetét (vagy voltát) nem szeretjük. Nem. Nem is becsüljük. Nem különösebben tartjuk értékesnek. Főleg azon gyakori tapasztalat miatt is, hogy nem voltak olyan tapasztalataink, amikor valaki a (most így mondom) valamilyen hierarchiában fölöttünk állt, és jót kaptunk tőle. Mert nehéz úgy értékelni az élet hierarchikus szerkezetét, ha nincsen számtalan élményünk arról, hogy a hatalom képviselője a szolgálat szellemében viszonyult hozzánk. Akkor tudnánk, hogy ez tulajdonképpen egy értékes dolog. De ahogyan egy bölcs kutató mondta: a Csillagok Háborújában sem találunk bölcs királyt. Ezért a ma embere tulajdonképpen azzal küld, hogy létezik-e egyáltalán olyan. Hogy okos, igazságos és bölcs, és ő a vezető. Alig van ilyen tapasztalatunk. Szinte egyáltalán nincsen.

Ha ilyeneket mondok, hogy „egy bölcs és igazságos” és nem tudom mi – hogy akkor még Mátyás király jut először eszünkbe. Ugye, a múlt ködéből; valami ilyesmi. S jogy őőő, őő. Azért nem nem véletlen, hogy az élet hierarchikus szerkezetét nem becsüljük sokra, mert a tapasztalataink nem segítenek általában ebben. Ráadásul az életnek van egy demokratikus szerkezete – azt meg nagyon nagyra becsüljük. Ezért, hogy az értékek között hierarchiát állítsunk föl (adott esetben azt értékesnek tartsuk; ahhoz tartsuk magunkat), miközben nem tagadjuk az értékek demokratikus szerkezetét, ez egyáltalán nem magától értetődő. (29:40)

Emlékszem, hogy pár éve voltam pap, és akkor (miután ezt gyakran megcsináltam magamnak: a legfontosabb értékeim sorrendbe szedve, hierarchiába állítva), volt egyszer egy olyan helyzet, hogy rájöttem, hogy Isten a negyedik helyen van. Negyedik helyen! Miközben tök rendes pap voltam. Tényleg. Minden dolgomat megcsináltam, rendesen, lelkesedéssel, alaposan, felelősséggel, kötelességgel, készület után – és akkor is csak a negyedik volt. Az első 3? Régen volt, Péter. Nem emlékszem.

Szóval ezzel azt akarom mondani, hogy az érték hierarchiát, amikor fölállítjuk, az nagyon értékes tud lenni! Hogy tulajdonképpen mi van velem? Vagy mit csinálok, vagy hogy vagyok, vagy hogy élek?

A másik nagyon izgalmas kérdés az szokott lenni, hogy fölállítasz magadnak egy értéksorrendet, és utána fölteszel egy nagyon piszkos, aljas kérdést: hogy így élek-e? A legtöbb ember egyáltalán nem úgy él, ahogyan a fejében fölállítja az értéksorrendet. Nem úgy élünk. A kutatásokból az derül ki, hogy a belső nem-jól-létünk egyik oka, hogy értékeket nagyon fontosnak tartunk, és nem azok alapján élünk. És ez indokolja azt, hogy mi magyar emberek többek között miért nem vagyunk jól? és ez nem egy-egy dologban van így, hanem ez nálunk egy tendencia.

Hogy ha megkérdeznek, hogy mi az érték, azt mondod: a becsület, a család a gyerekek, a tisztesség. Nem? Hát ezt mindenki, dzzzsss. S akkor nézzük: család (még nincs meg az igazi), becsület (hát, csak ha nem fáj). Ez azt jelenti, hogy tulajdonképpen krónikus belső meghasonlásban élünk. Na jó, ezt nem akarom folytatni. (32:22)

Gyorsítsak vagy lassítsak? Inkább most csak előadást kéne tartani. Gyakran beszéltem nektek erről: itt a nagyböjt. Na, akkor legyen nagyböjt. Akarsz gyónni? Gyorsan mondom. Jól van, elmegyek, gyónok, gyónok, itt a nagyböjt, hamvazó szerda elmúlt, még itt van a homlokomon a hamu. Akkor gyerünk már, egy kicsit. Akkor úgy „Megbánom, hogy”... és akkor kezded mondani. És akkor megszólal egy hang. (Az meg szokott szólalni.) „Na jó, hát persze, hogy megcsináltam, mikor olyan izé volt! Naná, hogy megcsináltam. Még az volt a minimum, hogy ezt kapta!” (De gyónni akartam, hát ne szóljál már bele. Most gyónni akarok, hát ne balhézzál már. Akkor tulajdonképpen, az akárhogy is volt, de mégiscsak én csináltam. „Jó, és veled mit csinálnak?! Veled nap mint nap hány csinálják ezt meg? Akkor te most ne szidd magad!” Nem szidom magam; gyónni próbálok. Akkor próbálom így összeszedni, hogy tulajdonképpen milyen bűnt is követtem el? „Jó, jó, jó, bűn, bűn... nemcsak a bűn van! Annak megvan az oka, hogy ezt csináltad! Nagyon is érthető, hogy ide jutottál. Nagyon. Nagyon! Nem csak a te bűnöd. És a gyerekkorod?” Jó, hó. Hát persze, hogy a gyerekkorom. Hát tudom, jó, jó, de hát gyónni szeretnék.

A gyónás egyik ősellensége az ösztönös igazságérzetünk. Komolyan! Mindig beleszól, és azt mondja. Jó, jó, de a többiek; meg: jó, jó, de mások; meg jó, jó... mondjuk ezt el szoktam nevezni egy ilyenigazságérzetes pszicho-széknek, ahol iszonyat megértem magam! Nagyon tudom, hogy mi miért volt! Szóval egyszerűen logikusan következtek az események egymás után, és hogyha valaki úgy tisztességesen akarja látni a saját gyöngéit, vagy ki is mondani, akkor érdemes... ezt nevezem „két székes gyónásnak”. S akkor: itt készülsz, és ha ez a másik hang megjelenik, nyugodtan ülj át. Nálam van két zöld fotel. Én ülök jobbra-balra! Attól vagyok ilyen sovány. Átülök, s ott jól megértem magam. Dühös vagyok másokra, Jájj! Jó, és akkor visszaülök. Mert hát mégiscsak, azt én csináltam. (35:00)

Két dolog még kikívánkozik belőlem. Nem ezért jöttetek, de hát kinek mondjam?! Ti vagytok itt.

Az első, hogy amikor már valaki elmegy gyónni (archaikusan: gyvónni), akkor légyszi ezt már hagyjátok otthon! Ne hozzatok két fotelt! Hát én pl. gyóntató papként az összes pszichó részt nem szívesen hallgatom meg. Komolyan így van! Hát ez egy gyónás. Most én az összes lelki rezdülésed alól is kell, hogy föloldozzalak? Az alól is? Vagy mit csináljak vele? Nem. Akkor... szépen, annyi időt töltöttél itt, köszönöd szépen, azt hagyd otthon. Mikor te gyónsz, akkor mondjad, hogy tükk, tükk, tükk, ennyi. Ez azért szokott a legtöbb embernek nehéz lenni, mert a belső késztetéseit és hangjait nem különbözteti meg egymástól, ezért nem tud rendesen gyónni. És akkor az történik, amikor a legtöbb ember elmegy gyónni... van egy késztetése, hogy találkozzon egy segítővel. Úgy egyáltalán, egy segítővel. Valaki, aki meghallgatja, emberként bánik vele, s valami rendes emberi dolgot kap. Valaki, aki segíti az ő életét. Legalább mondhatja! Visszatérő fordulat, mikor valaki... „Hát akkor tartsunk bűnbánatot!” Haaaaajjj, atya, hogy bánom én azt, ahogy a menyem bánik velem! Hát az az én nagy bánatom! Jó is, hogy mondja, hogy mi az én bánatom! Az a menyem, amit csinál velem, az az én nagy bánatom, atya! (36:57)

Nehéz eldönteni, hogy én hol vagyok? Mert azt látom, hogy ő hol van, csak én hogy kerültem ebbe bele? Én biztos nem ide ültem le! Na most. Első szeretet-késztetésed/belső hang, hogy legyen valaki, akinek mondhatom! Ez normális? Értékes? Emberi, elfogadható, meg minden? Hogyne volna az! Mindegyik egy értéket képvisel! Hogy te akarsz egy embert, aki meghallgat, oszt' még el se mondja másnak? Hát viccelsz? Én többet járnék gyónni sokkal! Szóval, hát ez egy értékes dolog. Igen ám, de a gyónásban nem elsősorban őróla van szó!

A második: szerep/igény/hang. Ez egy nagyon fontos érték. Hát nyilvánvaló, hogy egy gyónás kapcsán itt van az életem. Hogy ez történt és azt történt, és így és úgy és annyira szükségem lenne egy kis lelki gondozásra. És atya, akkor hadd kérdezzem most meg, hogy tulajdonképpen ha a menyem ezt mondja, és énnekem az van, akkor most ha én ezt mondom, és akkor ő meg azt mondja, törörő, a gyerekek, maga olyan … ért ehhez, hogy a családba' hogy van. Hát kinek mondjam, ha nem magának? Hát maga ilyen...

Ez lelkigondozás! HuhhúúÚ! (Szerk: felemel egy másik széket.) Nem gyónás! Az életvezetési kérdéseit idehozta. Nagyszerű. Csak szűk a hely! De ez egy értékes dolog, örülök neki, hogy valakihez fordul. Csak az nem én vagyok. Mert most stóla van rajtam és csókoltatlak.

A harmadik: (Szerk: felemel egy harmadik széket.) igen, és hogy ez volt, de most tulajdonképpen atya, én azt szeretném, hogy hogy fejlesszem az istenkapcsolatomat? Most ezután hogy imádkozzak, és akkor a kísértésekkel hogy vegyem fel a küzdelmet? Kakukk! Lelkivezetés! Ezt úgy hívják, hogy lelkivezetés, és nem a gyónásra tartozik! (Birkózik kicsit a harmadik székkel.) Szépen leülsz a helyedre. Na most. (39:10)

Itt meg van szegény gyónó szék. (Megemeli a negyedik széket.) hát ebből meg kapok egy-két mondatot jó esetben. Ez is volt, az is volt. Ez az idő nagy részét letarolja, így, ez a három (mutatja a székeket). Hogy miért van így, azt értem. Mert ki tanít meg bennünket arra, hogy a belső hangok között különbségeket tegyünk, hogy melyik melyik, melyik szerep melyik, melyiket hova viszem, melyik mikor van, törörömm, törörömm? (Szerk: jár a székek mellett) Ebből aztán konfliktusok származnak. De a kedvencem...

Ezért nem kíméletlenség azt mondani, hogy a gyónáskor gyónjunk! Ugye, voltak is ilyen reklámok. Cipőt a cipőboltból! Gyónáskor gyónjunk, misén misézzünk! Hmm! Étteremben együnk...

Szóval: De a kedvencem, amiről tudom, hogy nagyon szubjektív (és tulajdonképpen nem érdekel titeket), ez a következő. Lehet, hogy a klasszikus történetet is elmondom, bár lehet, hogy már mondtam néhányszor. Mikor végül sikerült valahogy ennek a három hangnak is valamit mondani, hogy jó, hát ez így meg így, törörümm, törörömmrümm, és próbálom gyóntató papként megállni a helyem: „akkor az elégtétel az lenne, hogy az unokáiért imádkozzon három Miatyánkot!” (Látjátok, nagyon elmés; erre sokat kell ám készülni.) És ilyenkor tudjátok, mi a helyes válasz? Hogy: igen. Vagy: nem. Vagy rendben. Köszönöm. Így lesz.

Tízből nyolcszor valamelyik székből (általában innen vagy onnan – tényleg így van!). Jaj, atya, hát ne, hát mennyit szoktam én imádkozni, azokért az unokákért! Jaj, hát én egy teljes rózsafűzért szoktam mondani az unokáimért! Hát ezt nem is kell nekem mondani; hát az én unokáimért... Mondja. Jaj, hát persze, hogy imádkozom... a mai helyzetben. Hát én kétszer többet fogok imádkozni. Én sokat imádkozom ám! Sokat imádkozom! Hahóó! Hejjj! De hogy itt vagyunk!!! Érthető?!? Puszi mindenkinek!

Hogyha gyónásra adjátok a fejeteket, és valamelyik paptársam azt mondja, hogy az az elégtétel, akkor ne mondjátok, hogy szoktatok háromszor annyi csinálni! Mert... most azt minek?! Nem azt, hogy minek szoktad csinálni, hanem minek ezt itt elővenni? Mindenki örül neki, hát tartsd meg magadnak! Szép, mi?

Akkor mindjárt mutatom is, hogy most mit csináltam. Nem kell a 4 szék. Értékek elrendezése.

Például valaki megkér téged valamire, mondjuk kedden este, naplemente után. Naplemente után. Naplemente után, hát hogy még az előadás után milyen jó lenne még, ha egy órát beszélgetnék vele.

Ez rendben van. Ilyenkor minimum két hang szokott lenni bennünk (most leegyszerűsítve). Az egyik hang az azt mondja: Tök fáradt vagyok. Elég volt. Az tuti, hogy elég volt! Holnap is nap van. Te jó ég! Még hány emberrel találkozom?! Megbeszélt dolgok, ott van a felelősség; elköteleződtem, számítanak rám, tödödömm, tödödömm, munkám, hivatás, kötelesség és a többi. S utána belül megszólal egy másik hang. Nem az ő hangja; ez a saját hangod! „Hát nem utasíthatom el. Hát milyen nehéz neki. Biztos nem véletlenül kérte. Hát látom is, hogy nem könnyű neki, bajban van. Hú, hát szinte érzem az ő érzéseit. Hú, hát én elkezdtem szorongani.

Tulajdonképpen azt lehet mondani, hogy ez a hang – leegyszerűsítem – az, hogy nem. Nem! Ez a hang pedig: persze. Jaj, hát persze! Nem számítok!

Itt azt mondom: számítok, ezért nem!

Itt: á, én nem számítok, te számítasz: igen!

Sokan (így mondta ezt Bodrog Miklós; megírt egy nagyon izgalmas cikket jungi komplex analízist csinált) azt mondja: mi lelkészek igenlő kórban szenvedünk. Ez egy súlyos, ragályos betegség. Sok lelkész sok időt van együtt, és akkor: igen, természetesen, igen! Hogyne, persze!

Mi ezzel a nehéz? Az, hogy – s itt ez egy izgalmas dolog – van két hang. Az egyik azt mondja (érthetően, joggal), hogy nem. A másik azt mondja (érthetően, joggal), hogy igen! Hogy fogsz élni? Ezt hogy fogod csinálni?! Hát van két hangod! Mind a kettő egy értéket képvisel. (45:31)

Így is mondhatnám: szereted magad – szereted a másikat. Hmm?!?

Valaki megnézi, hogy tulajdonképpen a hangjai hogy szoktak kommunikálni a másikkal. Aki igenlő kórban szenved, őneki mindig az a hang van elöl... (székátrendezés), hogy „hát persze, persze!” S hátul van egy másik hang, amelyik azt mondja: „Dehogy persze! Dehogy persze!!! Nm prsssz. Nem persze!! Nem persze! Most mondd, hogy nem! Most mondd, hogy nem, mert ha most mondod, hogy igen, már nem bírsz belőle kilépni... Mondd mán, hogy nem! Mondd meg, hogy... legalább mondd, hogy hogy egy kicsit gondolkozol! Érted, már ne legyél ennyire... Mondd meg, hogy holnap fölhívod! Nmm, nmm, nmmm, nemm, nem, Nem, NEM! – de te begyakoroltad magad, és rutinból: Ráérnél? – Persze!!! S kapod a nyakadba a hangot, hogy „nem, hát mondtam, hogy nem; mondtad, hogy nem mondasz rögtön igent!” (46:42)

Ezt a helyzetet láthatod úgy, hogy van két jogos érték. Hát hogyne volna szabad, kedden naplemente után este ¾ tíztől még valakivel egy órát beszélgetni? Hát hogyne? Teljesen rendben van! Hogyha te eléggé szabad tudsz lenni arra, hogy valóban azt mondd, hogy igen, és ez a hang, ez ne őrjítsen meg közben. De megőrjít! Hát nem arról van szó, hogy nemet kell mondani, hanem, hogy mi történik, amikor igent mondasz? Vagy mi történik, amikor nemet mondasz? Ez a kérdés! Igent mondasz, és az egész beszélgetés alatt: „ezt nem, nmmm, nem, nemmm!” – persze az ott van! Én mondtam, nem vagy normális! Én mondtam, hogy nem vagy normális! Én mondtam. Tessék, most már ¾ 11 van. Ugye? Nem bírja befejezni. Nem tudtad, hogy így van? Az csak az első hibád volt, hogy igent mondtál. Az, az az! Igen, igen! 'Persze! '. Ez volt az első hibád.a második tudod mi volt! Én ezt már ezt egy csomószor mondtam neked. Nem is törődöm veled. Mondtam már! Hányszor mondtam? Hogy ha elkezdesz valakivel beszélgetni, mondd meg, hogy mennyi idő! Mennyi? Hogy 1 óra, fél óra? Én mondtam. Mondtam neked. Ezt hányszor mondjam még el? Nem mondom már el többször. Nem mondom. Hát tessék, akkor csak ott szenvedj. Tessék. Éhes vagy? Nem érdekel. Magadnak csináltad. Szomjazzál, éhezzél. Nem fogod kialudni magad? Há, há. Fütyülök rá. Dehogy... Majd a saját hibádból tanulsz. Annyi. Ha meg nem tanulsz semmit, patkolj el. Ilyen hülyének minek...

Megvan a belső dialógus? Hát szidni szoktuk magunkat, mint a bokrot! (48:33)

Hogy hogy lehetek … és végig... 11-kor valahogy elszabadulsz, ... Remélem, értitek! Nem tudom... Most még 25-ször nem járom körbe ezt a kérdést; rábízom a jóindulatotokra.

Elszabadulsz 11-kor, és akkor jön a hang: „Az rendben van, hogy jó volt, de énvelem mi van? Idegesen, feszülten hazamész, hogy ez nem lehet, ez nem igaz... Már holnap is...

Fordítva is lehet, ugye, hogy te egy önző ember vagy. Az is jó. (49:12)

Hát valamire jó! Hát téged nem vágnak át, aztán másokat huszonötször inkább! Valaki kérdezi: Te, ráérnél? – NEM! Ilyenkor?! Hülye vagy? Dehogy is! Fél 10! Hogy érnék már rá! Nem is értem...

Itt a másik hang mondja, hogy „Ne csináld már! Hát nem látod?! Most komolyan, én szégyellem magam... Hát hogy vagy erre képes? Kőszívű ember vagy?!? Hát ezt már ne csináld! Múltkor voltál PálFerin, ott nem vettél föl valamit? Jó, hát kétszer voltál még csak, az nem elég. (50:10)

Szóval: nem jó úgy tükörbe nézni, hogy azt mondom, hogy nem vagyok egy rendes ember. Hát ki szeret úgy lefeküdni aludni? Hát nem is bírsz. Ugye, ugye? Szóval, most a kérdés, hogy például akkor ezzel a két hanggal hogy vagy? Két hang, mind a két hang értéket képvisel. Kisarkítottam, hogy „önző”. Ő képes azt mondani, hogy nem! Azért, mert én is fontos vagyok. Sokszor kifejezetten nagy gyakorlás kérdése, hogy azt tudjuk csinálni, hogy... hallgatsz valakit, meg akar kérni valamire, és azt mondod: semmi problémát nem fog nekem okozni, hogy azt mondjam, hogy nem. Tehát itt van, be van tárazva nekem 25 nem! Sajnos, nem. Szívesen, de nem. Nagyon klassz dolog, de nem. Nagyon jó, hogy megkerestél engem, de nem. Értem, hogy..., de nem. Ez a 25 nem be van tárazva! De közben viszont itt van ő is. Azt mondja: ne legyél olyan, mint aki azt mondja, hogy: „Jaj ne, hát szoktam én; 25 Miatyánkot szoktam én elmondani az unokákért!” Nyugi: Az érző szívedet rakd magad mellé. Tudsz nemet mondani, s közben érzékeny szívvel hallgatsz. Ha az a válaszod, hogy nem, akkor is, az érzékeny szívedet ültesd magad mellé. Akkor úgy mondd, hogy nem! Vannak kivételek. Legyél nyitott arra, mert nem tudhatod, hogy ez most nem az a kivétel-e? Légy nyitott arra; lehet, hogy a másik szuicid krízisben van. Miért nem lehet olyan? De lehet! Nyitott füllel mondd, hogy nem. Hallgasd úgy, hogy... értékek, hangok. Hogyan vannak bennünk elhelyezve-rendezve?

Ugye, itt egy másik dolgot is próbáltam ábrázolni, ez pedig az, hogy bizonyos helyzetekben valamelyik hang szokott elöl lenni. És ő képvisel minket, és ő válaszol! És nem egyszer az derül ki, hogy nem őneki kéne válaszolni. Hogy cserélni kéne: ne ez a hang mondja! Ne ez a hang beszéljen, ne ő képviseljen téged, hanem egy másik hang! Mert az jobban illeszkedik ahhoz, ami benned van! Valamikor megtudtad, hogy mindig ez a hang van elöl. Például... Na, nem például. Gyerünk tovább. A nemjóját! Kit tegyek felelőssé ezért?! (53:25)

Az is nagy dolog lehet, hogy egyáltalán engedem, hogy valamelyik hang szóhoz jusson.

Képzeljük el, hogy te egy rendes ember vagy. (Adjak időt erre?) Na jó, ha messziről kell nekifutni, akkor szóljál majd. Képzeljük el – rendes ember vagy, első a kötelesség. Első az, hogy az ember a dolgát megtegye. Tisztességesen rendesen. Ahogy a csillag megy az égen. Csak úgy érdemes. Az ember ne vicceskedje el az életét. Mindennek súlya van, felelőssége...

A másik szék. Ő már nem ennyire hmm... Azt mondja: hát nagyon fontos, hogy valahogy azért jól, jól is legyünk. Valahogy azért magunkat is értékeljük. Tulajdonképpen olvastam egy könyvet, hogy igen, nagyon fontos a kötelességteljesítés, de azért nem mindegy, hogy hogy vagyunk. Nem tudom, már húsz éve vagyok boldogtalan. Hogy nem muszáj, hogy így legyen. Ezen gondolkozom 10 éve. Mert hát nagyon erős ez a hang, és mindig mondja, hogy „nana!”. Tehetek-e valamit magamért? Mindig mondja: Első a kötelesség! Szóhoz engedek egy hangot, aki azt mondja: tulajdonképpen mit mondasz te a boldogságról? Egyszerűen elkezdem mondani ebben, hogy „hát tulajdonképpen a boldogság az jó dolog, az jó lenne”. Nem lehet azt, hogy teljesítem a kötelességem, és jól is legyek? Nem lehetne? A szüleim azt mondták: első a kötelesség, azt kell csinálni és kész! De azt nem látom, hogy boldogok lettek volna. Hogy ezt a kettőt hogy lehet együtt csinálni, azt nem tudom. De most itt nekem ez azért mégiscsak fontos! Nem lehet, hogy a szüleim egyoldalúak voltak? Nem, ez nem... De nem nekem ez fontos!

Engedem, hogy picit ez a hang megjelenjen. Háhá! De mi van ezzel? Szerintetek ez minek a széke?

Itt van, kérlek szépen... (messziről kezdem) egy szabad és virgonc gyerek. Á, ki szeret játszani! Tyhűűűj! Hát tudom, hogy van olyan, hogy iskola meg óra meg minden, de hát magunk között szólva, a játék! Értitek, a játék!! Hát ha valamiért érdemes élni, a játék miatt érdemes. Játszani! Igen ám, de ez a hang... (sokszor hallottuk: első a kötelesség, fiam! Tudurmmm) szép lassan elsorvadt. Ez a hang tud önfeledt lenni. Élvezni is az életet! Ez a hang itt azt mondaná, hogy: Tudom, hogy kötelesség, de én azt a jó filmet úgy megnézném még este 11-től! Tudom, igen, tudom, tudom, hogy akkor nem fogsz 8 órát aludni, tudom... de mindegy (57:19)

Mikor néztem utoljára egy jó romantikus filmet?! Hjaaaj! Egy love-sztorit! Jaj, de szépek azok a lávsztorik! Hjajj, én egy olyat szeretnék, és közbe' turmixot fogok inni! Az tutiság! Fölveszem a legkényelmesebb pizsamámat, fölrakom a lábam, iszom a turmixot. HaaaAAAA! Mit érdekel a holnap? Élünk! HuuUUÚÚÚHH!

Ennek a hangnak itt kuss van. Tehát, amikor úgy elkezdené mondani (mert, ugye, itt van valahol), hogy turmix. Azt mondod: milyen turmix?!? Most olvastam, hogy a tej nem való az embernek! Nincs turmix! Na jó. Szóval, ő is értéket képvisel, de amikor ezek a hangok túlsúlyban vannak, átveszik az irányítást; megjelenik egy félelem, hogy na, ha ennek teret adunk, ennek a hangnak, nagy baj lesz! Nagyon nagy baj! Tehát... úgy kezdődik, hogy valaki a kényelmes pizsamájában fölrakott lábbal lávsztorit néz, turmixot iszik, gátlástalanul a nyolc óra alvás helyett (abból elvonva), így kezdődik. Mondja ott valaki. Így kezdődik, fiam. Így! Hallottál már arról, hogy kísértés?! Kísértés! Az mindig valami finom édessel kezdődik. Naivul azt gondolod, hogy csak a hízás a probléma, de nem! Az az első lépés a lejtőn. Láttál már gyereket lejtőn futni? Előbb-utóbb elesik. És ezért ez a szó nem jelenhet meg. Egyszerűen nem kap teret. Soha ne mondhatja el, hogy mi van vele. Nem mondhatja el! Pedig, ha egyszer elmondaná, azt mondanád: igen ez is egy hang. Valószínű ahhoz, hogy boldog legyek, valamennyire ezt a hangomat is kell hallani. Nem kell, hogy te vezess. Hát te egy önfeledt gyerek vagy. Játszol, én meg vagyok a szülő. Majd én rakok itt rendet! De nem tartalak hülyének, se kártékonynak azért, hogy játszani akarsz. Nem vagy se veszélyes, sem rossz, mert azt mondod, hogy hháááÁÁÁááhh! Hát van itt egy gondoskodó szülő, majd ő...

Ezzel azt akartam mutatni, hogy egyáltalán megengeded-e, hogy bizonyos hangok úgy egyáltalán valaha is elmondják, hogy mit akarnak? Nagyon gyakran szinte mindegyikünkben van olyan hang, amiről azt mondjuk, hogy az nem nyithatja ki a száját! Mert van bennünk egy félelem: ha elmondja, végünk! Ez általában irreális félelem. Biztos van, hogy nem, de általában az.

Például, most mindjárt be kell fejeznem, mert lojálisak vagyunk a házigazdánkhoz – ez az egyik hang; a másik: miért nem lehet még 10 percig, hát mmmmMM?!? Nem így van? Nem így szokott lenni? Ezek egyszerre vannak. Na most. Amikor valaki hirtelen ráébred arra, hogy tulajdonképpen van bennem egy gyerek, és hogy ezzel a gyerekkel szóba kéne állni. Azt se tudom, hogy mi van vele. Hogy mikor boldog, mikor nem, hogy milyen vágya van, milyen szükséglete. S akkor olvasol egy okos könyvet (annyi okos könyv van, ezek engem már idegesítenek), s az okos könyvben ott van, hogy „belső gyerek!”. Hmm! Tényleg, a belső gyerek. A belső gyerek! Leülsz, s akkor mi szokott történni?! Nagyon-nagyon gyakran! Ú, ez klasszikus. Leülsz, ott van a belső gyerek, kis pici. Tele van, mert rég nyitották ki, hogy mi van vele. Ülsz. Majd szétpukkad. Meglátod: szeretlek, szeretlek! Minden rendben van! Rendben van! Most leültetlek ide, belső gyerek, szia! Jól van. Jól van. Szeretlek. Szeretlek! Jó, jó! Gyere, maradj! (Mint a katonaságnál: Tartózkodj! Nem a bűntől, hanem hogy... kérek engedélyt tartózkodni. S akkor tartózkodsz. Egy katona nem csak úgy van valahol, hanem tartózkodik! Mert ugye mégiscsak...) Hát akkor azt mondod rögtön a gyereknek, a belsőnek, a kicsinek, a kiszolgáltatottnak, a pücünek, hogy jó, jó, látod, törődök veled, jó, jól van. Jó. Puszi. Ez szokott az első lépés lenni. Tudjátok, mi hiányzik? Hogy egy fél gesztusunk nincs a bennünk lakó gyerek hangjával és az őáltala képviselt értékekkel kapcsolatban olyannak, hogy: tulajdonképpen akarsz valamit mondani? Tulajdonképpen hogy vagy? Tulajdonképpen mire lenne szükséged? Na most itt vagyok, meghallgatlak! Hogy az első lépésben nagyon megörülünk annak, hogy van bennünk egy belső gyerek, és azt szeretjük, és ez milyen fontos – és tényleg így van! De még nem hallgatjuk meg. Még mi jó felnőttként eldöntjük, hogy mit kell vele csinálni. S ő még mindig pukkadozik, tele van – látjátok, milyen! Mint egy benzines flakon.

Szóval, az a nagy szám, mikor azt mondom, hogy tudod mit? Engedlek szóhoz jutni. Én vagyok a felnőtt, te egész biztos nem fogsz akkor a rendetlenséget csinálni, hogy ne tudjak utánad rendet rakni! Hát egy gyerek, jó. Persze, lehet, hogy lesz fél óra, míg rendet rakok. Na és? Hát akkor mondjad! Csak vagyok annyira felnőtt, hogy most elmondhatod, ami van. Kicsit össze fogok zavarodni, mint hogyha az összes játékodat kiszórtad volna – majd rendet rakok. Hogy akkor, akkor mi van? De nagy dolog, mikor ez a hang úgy egyáltalán megszólalhat 40 év után! 50-60 év után (életében először) valaki megkérdezte, hogy mi van vele? Ilyenkor, amikor egy hangot sokáig nem engedünk szóhoz jutni, általában szégyenkezik. Mert megszokta, hogy neki hallgass a neve. Most ő beszél? Őrá figyelnek, hogy húúÚÚÚ?! Tiszta vörös vagyok. Most én beszélhetek?

Emlékeztek? Beszéltük a múltkor, hogy értékeket szoktunk szégyellni. Ugye? Egyszer csak azt mondjuk egy értéknek, hogy: na, szóljál! Hú, most mindenki rám néz?!? HúúÚ. Teljesen zavarba jövök. Ez ténylegkomoly? Komoly, hogy kíváncsiak vagytok, hogy mi van velem?

Na. Az volt a hipotézisem, hogy ti értitek, amiről beszélek. Komolyan! Szóval, hogyha most úgy elmennék valahova a nagyvilágba, akkor ezeket az elmúlt alkalmakat biztos nem tartanám meg. Vagy nem így. De valahogy van bennem egy olyasmi, hogy na, mi egy nyelvet beszélünk. Már értjük egymást, van hova...

Hejj. Akkor hallgassunk meg egy másik hangot, és akkor befejeztük. Még ez egész tűrhető. Gyere! Amíg jössz (köszönöm!): félig el kell hagyni a termet. 5 perc! (66:19)
Lejegyezte: Szabó Zoltán Illés