Lk 24,13-35 - Húsvét vasárnapja (A év) – A teljes szentmise hanganyaga

2014.04.20.

Megosztom
Elküldöm

Evangélium (Lk 24,13-35)

Húsvét vasárnap ketten a tanítványok közül egy Emmausz nevű faluba mentek, amely Jeruzsálemtől 2-3 óra járásnyira fekszik. Útközben megbeszélték egymás között, ami történt. Míg beszélgettek és vitatkoztak, egyszerre csak maga Jézus közeledett feléjük és hozzájuk szegődött. Ők azonban nem ismerték meg, mert látásukban akadályozva voltak. Jézus megkérdezte őket: "Milyen dolgokról beszélgettek egymással útközben?" Erre szomorúan megálltak, és egyikük, akit Kleofásnak hívtak, ezt válaszolta neki: "Te vagy talán az egyetlen idegen Jeruzsálemben, aki nem tudja, mi történt ott ezekben a napokban!" Ő megkérdezte: "Miért, mi történt?" Ők ezt felelték: "A Názáreti Jézus esete, aki szóban és tettben nagy hatású próféta volt Isten és az egész nép előtt. Főpapjaink és elöljáróink kiszolgáltatták őt, hogy halálra ítéljék és keresztre feszítsék. Pedig mi azt reméltük, hogy ő váltja meg Izraelt. Azóta, hogy ezek történtek, már 3 nap telt el, és néhány hozzánk tartozó asszony is megzavart minket. Hajnalban a sírnál voltak, de nem találták ott a holttestét. Azzal hírrel tértek vissza, hogy angyalok jelentek meg nekik, akik azt állították, hogy él. Közülünk néhányan el is mentek a sírhoz és úgy találtak mindent, ahogy az asszonyok mondták, őt magát azonban nem látták. Erre Jézus így szólt: "Ó, ti oktalanok, ti késedelmes szívűek! Képtelenek vagytok hinni abban, amit a próféták jövendöltek! Hát nem ezeket kellett elszenvednie a Messiásnak, hogy bemehessen dicsőségébe?" Azután Mózesen kezdve valamennyi prófétából megmagyarázta, ami az Írásokban őróla szól. Közben odaértek a faluhoz, ahová tartottak. Úgy tett, mintha tovább akarna menni, de ők marasztalták és kérték: "Maradj velünk, mert esteledik, és lemenőben már a nap." Betért tehát, hogy velük maradjon. Amikor asztalhoz ültek, kezébe vette a kenyeret, áldást mondott, megtörte és odanyújtotta nekik. Erre megnyílt a szemük és fölismerték. De ő eltűnt előlük. Akkor ezt mondták egymásnak: "Ugye lángolt a szívünk, amikor útközben beszélt hozzánk és kifejtette az Írásokat!" Még abban az órában útra keltek és visszatértek Jeruzsálembe. Ott egybegyűlve találták a tizenegyet és társaikat. Ők ezzel fogadták őket: "Valóban föltámadt az Úr és megjelent Simonnak!" Erre ők is elbeszélték, mi történt az úton, és hogyan ismerték föl Jézust a kenyértörésben.

Szentbeszéd

Húsvét alapvető üzenete: Jézus föltámadt a halálból! Meghalt, de föltámadt! Meghalt, s azután föltámadt!

Tulajdonképpen erről szeretnék beszélni azzal összefüggésben, hogy itt vannak ezek a tanítványok, tulajdonképpen bármelyikünkről szólhatna a történet, akikkel kapcsolatban azt mondja a szentíró, hogy valami homályossá tette a látásukat. Valami elhomályosította a szemüket, valami hályogféle, nem láttak jól,és aztán egyszerre csak láttak, de aztán hozzáteszi a szent szerző, Lukács evangélista, hogy igen, hirtelen megnyílt a szemük, látták, de ő eltűnt előlük. Azt lehetne mondani tehát, hogy tulajdonképpen a tanítványok, vagyis mi nem vagyunk teljesen vakok. Hiszen amikor az emmauszi tanítványok találkoznak a föltámadt Jézussal, látnak ott valakit, beszélgetnek valakivel, egy egész napon keresztül együtt járnak, sőt együtt vacsoráznak, egészen estig, éjszakáig. Tehát éppenséggel nem mondhatjuk, hogy vakok, mert látnak valamit, csakhogy éppenséggel a dolgoknak egy részét látják. Nem látják az egészet, csak egy részt. Az emmauszi tanítványok melyik részt látják nagyon világosan? A sötét részét. Jézus történetének a sötét részét nagyon jól látják. Olyan pontosan elmondják nagypénteket, több se kell! Nagyon jó látják ezt a részét! És aztán, ahogy visszaemlékeznek, ugye, lángolt a szívünk, meg hogy egyébként vártunk egy Messiást, és akkor egy nagy hatású próféta volt, milyen lelkesek voltunk, betegeket gyógyított, és a többi - ez melyik rész? Nagypéntek előtt nagyon jól látták a világos részt. Jaj, de nagyon világos volt számukra, hogy ő egy nagy próféta, ő egy igaz valaki, egy mester, és érdemes őt követni, ő váltja majd meg a népét...

Miről szól Húsvét üzenete? Arról, hogy mi hajlamosak vagyunk néha csak a világost látni, meg amit a világos bevilágít; néha csak a sötétet látjuk, és mi magunk is nagyon sötéten látunk, és akkor csak a homály van. És éppenséggel arra van szükségünk, hogy ne csak a világosat lássuk, ne csak a sötétet, hanem valamiképpen átmenjünk a sötéten keresztül, valamiféle lelkesült világosságból kiindulva Húsvét fényére találjunk. Húsvét fénye nem az a világosság, ahonnan nagyon gyakran az életünket elkezdjük. Nem az a világosság. Mert nagyon...

Engedjetek meg egy párhuzamos történetet hadd mondjak el. Képzeljünk el egy fiatal nőt! Fiatal nő, mint minden többé-kevésbé egészséges fiatal nő, hallatlanul szerelmes lesz egy ifjú fiúba, dobog a szíve érte, éppenséggel egy nagy világosságot él át, nagyszerű reményeket, ígéreteket, mindent, amit egy fiatal nő ilyenkor át tud élni. Látja a jövőt, hogy mi minden hogy fog beteljesedni, hogyan lesznek gyerekei olyan magától értetődő és problémamentes módon, hogy hogyan fognak szép házasságban élni - ez a világosság. Nem a húsvéti fény, ez még csak a világosság. És nekilendülünk a világosságnak az ígéretében, fényénél, nagy örömmel, lendülettel, lelkesedéssel, és mi fog történni? Ez nem valami káráló beszéd akar itt lenni, hanem egyszerűen csak most képzeljük őt el 15-20 év múlva. Egyszer csak szembesül azzal, a férje megcsalta őt egyszer, kétszer, valahányszor. Aztán szembesül azzal, hogy megszülte azokat a gyerekeket, jó esetben meg tudta őket szülni, más esetben talán nem is, de mindenesetre ott vannak mondjuk a gyerekek, de az egyik vagy a másik, hej-haj, úgy él, hogy csak aggódni tud miatta. Aztán képzeljük el ezt az asszonyt, ahogyan úgy éli meg, hogy romokban van a házassága, hogy nem jó anya, hogy oly sok mindent elrontott, hogy annyi reménye volt és vágya, annyi ígéret volt az életben, és itt van már most, az életének a nagyobb részét talán le is élte, s a férje megcsalta, nem sikerült jól nevelni a gyerekeit, a szülei talán már betegek, vagy akár meg is haltak. Most akkor ezt még - bocsássatok meg a szóért - fűszerezhetjük azzal, hogy megkapja az első komolyabb leletét, vagy éppenséggel svájci frank alapú hitele is van. És mi történik vele? Eljut egy feneketlen nagy sötétségbe. Már hogy ne borulna rá a sötét! Már hogy ne lenne itt bent akkor valami ordító sötétség! Ez a második lépés. (09:45)

Éppenséggel nagyon gyakran indulunk a fényből, s aztán belejutunk valami igazi nagypénteki sötétségbe. Valamibe, amit jelképesen, szimbolikusan így nevezhetnénk meg: nahát, ez olyan, amibe egy ember csak belehalni tud. Ebbe mást nem lehet csinálni! Ez úgy fáj, ez olyan nehéz, ez olyan rettenetes, hogy ebbe csak beledögleni lehet. Elnézést a szóért! De mikor ott vagyunk, akkor éppenséggel az udvarias beszédre már nincs erőnk. Akkor azt mondjuk: ebbe már csak beledögleni lehet. Ez a sötétség. Az emmauszi tanítványok indulnak a fényből, belejutnak a sötétbe és azt mondják: vége.

És most az a kérdés, hogy éppenséggel mit kezd ez az asszony ott 45-46 évesen, 37 évesen vagy 50 évesen. Mit fog kezdeni? Akarja-e szíve mélyéből a világosságot? Ha ő akarja a világosságot, és úgy dönt, én akarom a fényt - vissza már nem tud menni a naivitásához, ifjúkori elképzeléseihez! Az a fajta világosság neki már nem adatik meg! A húsvéti fény az, ami elérhető számára. De mi az az ár, amit meg kell érte fizetni? Ha ez az asszony úgy dönt, énnekem szükségem van a fényre, abban a naiv világosságban nem tudok már élni, a sötétben nem akarok élni, én a fényben akarok élni. S meghozza a következő döntéseket: na most, akkor rászánok néhány évet, derüljön ki, de egész pontosan, hogy mit rontottam el az életemben. Derüljön ki, hogy mikor és hogyan nem neveltem jól a gyerekeim. Hogy akármennyire is úgy van, hogy az én férjem megcsalt engem, rá akarok jönni, mi ebben az én részem. Hogy most, akármi is fog kiderülni, végre meg akarom érteni a családtörténetemet. Most úgy döntök, hogy nem akarok bűnbakokat találni. Még a férjemet se. Aztán a szüleimet se. Egyszerűen akarom a világosságot! De azt a végérvényeset!

Ha az asszony meghozza ezt a döntést, mi fog történni? Ha valaki igazán akarja a fényt, tulajdonképpen a döntése a következőt foglalja magában: nagy sötétségen kell keresztülmennie. És minél inkább dönt a világosság mellett, annál nagyobb lesz a sötétnek az árnyéka. Olyan árnyékokat fog észrevenni, abba is majd' belepusztul. Nem egyszer azt fogja mondani, kár volt elindulni a sötétségbe. Kár volt nekilátni az erdőbe, már rám esteledett, már éjszaka van, egyedül vagyok, nem úgy, mint az emmauszi tanítványok, én egyedül vagyok. És rám borult ez a sötét. S ha ő a világosság mellett döntött, akkor egy óriási vállalkozásba kezdett. Ez pedig az, hogy meg meri látni a saját árnyékát a húsvéti fénynél. És ha valaki a világosság mellett dönt, ennek az lesz a következménye, hogy azt mondja: komolyan veszem, amiről Jézus beszél, hogy ne féljetek, és ezért merek keresztülmenni a sötéten. De sokan vannak, akik egy életen keresztül azt a naiv világosságot siratják önsajnálattal és panaszokkal az életükben! De sokan vannak, akik belevesznek a sötétbe másokat szidva és bűnbakokat találva! De sokan vannak, akik a világosság és a sötétség határán vesztegelnek, és nem mernek beleindulni a sötétbe azért, hogy a valódi fénnyel igazán tudjanak találkozni! Jaj, de jó ez a fény! (14:10)

Most egy picit zavarban vagyok. Szól a harang. Ez nem hoz önmagában zavarba, hanem ez volt a bevezetés. Mi lesz most? Nem tudom! Most jön a kisharang.

Próbálnék akkor nagyon röviden. Tudjátok, akkor most hagyom a beszédet, inkább csak rövid történeteket mondok. Valahogy, amiben ezt az utat megpróbálom lefesteni. Mit jelent az, hogy indulunk a fényből, átmegyünk a sötéten, döntünk a világosság mellett, emiatt nagy sötétségben lesz részünk és belepusztulunk, de ezen a sötéten keresztüljutva találjuk csak meg a húsvéti fényt. Erről szeretnék akkor egyszerűen néhány történetet.

Az első így szól: hogy indulnak neki a tanítványok, hogy indul neki az ifjú hölgy, hogy indulunk neki mi fiatalon? Győzni akarunk. Hát ki akar veszteni?! Hát azzal törődünk, foglalkozunk, mit adhat nekünk az élet, mit hozunk majd ki az életünkből, mire fogjuk vinni, mi minden lesz benne! Hogyan leszünk mi szépek, ügyesek, okosak, eredményesek, boldogok, egészségesek - hát nem így megyünk neki? Hát persze, hogy így megyünk neki! Igen ám, de mekkora nagy dolog, amikor valaki meri beismerni a saját vereségeit! És a vereségeken keresztül eljutni egy valódi húsvéti győzelemhez. De ez a vereségeken keresztül tud csak megtörténni. Egy történetet hadd mondjak el erről.

Két szamuráj kardozik egymással. Az egyik győz, a másik veszít. És a vesztes szamurájnak a kardja messze repül. S a szamurájok kódexe szerint őneki harakirit kell elkövetni. S azt mondja a győztes szamuráj: nézd csak, én visszaadom neked a kardod. Nem kell megölnöd magad, egy valamit tehetsz: terpeszben állok, gyere át a lábam között. Na, ez aztán megalázó! S ez az ember, ez a vesztes szamuráj úgy dönt, hogy élni akar. Átmegy a győztes lába között, majd föláll, szembenéznek egymással, s látni, ahogy a vesztes szamuráj, ahogy ránéz a győztesre, fogalma sincs, hogy ezután hogy kell élni. Ez most egy ismeretlen helyzet. Mert azt tudja, milyen győzni, azt tudja, milyen meghalni, de hogy van-e harmadik lépés, azt nem tudja. De az ajánlat erre szólt, hogy van egy harmadik lépés. És erre kinyújtja a kezét a győztes szamuráj és azt mondja: "Ide figyelj! Engedd meg, hogy gratuláljak, te győztél! Mert én ezt nem tudnám megtenni."

Ez a vereségen keresztül való győzelem. Az a szamuráj, aki életét újabb és újabb győztes küzdelmekben éli, semmit nem tud arról a diadalról, amiről az a valaki tud, aki egy vereségen keresztül jutott el oda. Győzhet akárki és akármi felett akárhányszor, az még csak az a naiv lelkesültség, ahogy az életet szoktuk volt kezdeni. Mikor valaki a verségén keresztül megsejti, mit jelent az, hogy győzni - na az ebből a fényből táplálkozik. (18:00)

Aztán a második: mindannyian úgy indulunk neki, éppenséggel egy gyerek a szó szoros értelmében, hogy rendkívüli vagyok. Egyedi, senki nincs olyan, mint én, és a világ énkörülöttem forog. És apa, anya, jaj, de szeretnek engem! Ez a jó forgatókönyv. van, aki rögtön a sötétséggel kezdi. De mindenesetre ott van bennünk ez az olthatatlan vágy, rendkívülinek és egyedinek lenni. És mi lesz a sötétség világa? Rájövünk, hogy egyáltalán nem vagyunk azok. Hogy annyira hétköznapiak, átlagosak vagyunk, de annyira! Bennem van valaki, egyszer egy beszédben próbáltam mondani, hogy milyen nagyszerű, hogy mindannyian egyediek és rendkívüliek vagyunk. Lementem a sekrestyébe, ott állt egy középkorú hölgy, rám nézett olyan nagyon tiszta szemmel, azt mondja: "Feri, te azt tudod, hogy az emberek többsége középszerű?" Ez nagyon szíven ütött, először ezt gondoltam, hogy nem értette meg, hogy miről beszélek. És utána a következőképp folytatta: "Igen, Feri. Az emberek többsége középszerű. És vannak, akik ezt nagyon jól csinálják!"

Elment a pszichiáterhez az alkoholbeteg. Ez az alkoholbeteg nem ivott már akkor már több mint 10 éve. Azt mondja a pszichiáternek:" Tudja, nem irigylem magát. Ahhoz, hogy maga valami fontosat tegyen ebben az életben, nagyon jó pszichiáternek kell lennie. Én meg egy egyszerű alkoholbeteg vagyok. Na mármost: az alkoholbetegek 90 %-a iszik, és nem tudja lerakni a poharat. Én a 10 %-hoz tartozom. Ezért én már pusztán azáltal, hogy egy olyan alkoholbeteg vagyok, aki nem iszik, rendkívülinek tarthatom magam." (20:00)

Mikor valaki a vereségen keresztül, és azután a saját hétköznapiságán, semmitmondó, jelentéktelen voltán keresztül találja meg, hogy hát hiszen még sincs így, és ezen keresztül jövök rá, hogy vagyok valaki. Richard Rohr a következőt mondta erről: nagyon fontos, hogy tudjuk, hogy fontosak vagyunk. Ez a naiv világosságunk. Utána azt mondja: és aztán a következő lépés, hogy rájöjjünk, azért annyira nem vagyunk fontosak, hogy az élet rólunk szóljon. Ez a sötétség pillanata. Mikor rájövünk, az élet nem kell, hogy rólunk szóljon. Mikor valaki ezen túlment és azt mondja: hát egyáltalán nem olyan nagy baj, ha az élet nem rólam szól! Ez nem olyan nagy baj, mert akkor szólhat valaki nálam többről, és én ehhez a nálam többhöz kapcsolódok - azt hiszem, ez jobb lesz.

Befejezem. Hallom, amit mondok, hogy az élet nem rólam szól. Hát akkor fejezzem be. Akkor, ha tisztességes vagyok saját magam előtt, akkor ezt most itt befejezem. Utolsó mondat. Ez volt a tárgyalás, azt fejeztem be.

És a befejezés: tulajdonképpen valami olyasmit is mondhatunk, éppenséggel van, hogy az életünket úgy is láthatjuk, az első pont így szól: majd megy az nekem egyedül is! Akkor rájövünk, aj, dehogy megy! Nem megy, csak mökögünk-nyökögünk. Nem megy. Jön a harmadik lépésünk, a naiv lelkesültség világáé: majd Istennel megy! S tudjátok, mi az igazi fordulat pillanata? Mikor rájövünk, hogy Istennel se megy. S amikor rájövünk, hogy nekünk még Istennel se megy, az a nagypéntek. S amikor valaki azt mondja: Uram, nekem ez még veled sem megy olyan értelemben, hogy nekem is meg kell halni. Hogy én is szenvedek, nincs itt diadal, győzelem, siker és fanfár nincsen. Hatalmas kudarc van! Az van. És most itt meg fogok halni. Ez az, amikor a mi emberi gondolataink szerint azt mondom: rájöttem, hogy ez nekem még Istennel se megy. És mi a következő lépés? A következő lépés az, amikor az ember azt mondja: "Hát akkor, Atyám, a te kezedbe ajánlom a lelkem." (23:01)

Örökbe fogadta és lejegyezte: Hartmann Erika

Segíts,

hogy ez a hanganyag másokhoz is eljusson.

Hogyan segíthetsz? Támogasd az alapítványt. Oszd meg a hanganyagot azokkal a barátaiddal, ismerőseiddel, akiket érdekelhet. Add tovább!

Go to Top