Mt 22, 1-4 – Évközi 28. vasárnap (A év)

Olvasmány (Iz 25,6-10a)

A Seregek Ura bőséges lakomát rendez minden nemzetnek ezen a hegyen. Lakomát, ahol lesz finom bor, zsíros, legjava falat, és erős színbor. És ezen a hegyen leveszi a leplet, amely minden népet betakart, és a fátyolt, amely minden nemzetet elborított. Örökre megsemmisíti a halált. Istenünk, az Úr letörli a könnyet minden arcról, lemossa népéről a gyalázatot, lemossa az egész földön. Ő, az Úr mondta ezt. Azon a napon majd így beszélnek: Íme, a mi Istenünk! Benne reméltünk. hogy ő megszabadít minket. Ő az Úr, s mi benne bíztunk. Örüljünk és ujjongjunk szabadításának! Lám az Úr keze megpihen e hegyen.

Szentlecke (Fil 4,12-14.19-20)

Testvéreim! Tudok nélkülözni, de tudok bőségben is élni. Megszoktam mindig mindent: a jóllakást és az éhezést, a bővelkedést és a nélkülözést. Mindenre képes vagyok abban, aki nekem erőt ad. Mégis jól tettétek, hogy szükségemben segítségemre voltatok. Az én Istenem, gazdagságának mértéke szerint, a ti szükségeteket is bőségesen kielégíti majd a Jézus Krisztus által elnyert dicsőségben. Legyen dicsőség Istennek, a mi Atyánknak örökkön örökké! Ámen.

Evangélium (Mt 22,1-14)

Abban az időben: Jézus ismét példabeszédekben szólt a főpapokhoz és a nép véneihez: A mennyek országa olyan, mint amikor egy király menyegzőt rendezett a fiának. Elküldte szolgáit, hogy szóljanak a meghívottaknak, jöjjenek a menyegzőre. Ők azonban nem akartak jönni. Erre más szolgákat küldött: „Mondjátok meg a meghívottaknak: Íme, a lakomát elkészítettem. Ökreim és hizlalt állataim leöltem. Minden készen áll, jöjjetek a menyegzőre!” De azok mindezzel mit sem törődve szétszéledtek: az egyik a földjére ment, a másik az üzlete után nézett. A többiek pedig a szolgáknak estek: összeverték, sőt meg is ölték őket. A király nagy haragra lobbant. Elküldte seregeit, és felkoncoltatta a gyilkosokat, városukat pedig felégette. Azután így szólt a szolgákhoz: „A menyegző kész, de a meghívottak nem voltak rá méltók. Menjetek hát ki az útkereszteződésekre, és akit csak találtok, hívjátok el a menyegzőre!” A szolgák kimentek az utakra és összeszedtek mindenkit, akit csak találtak, gonoszokat és jókat egyaránt. A lakodalmas ház megtelt vendégekkel. Amikor a király bejött, hogy megszemlélje a vendégeket, meglátott köztük egy embert, aki nem volt menyegzős ruhába öltözve. Megszólította: „Barátom, hogy jöhettél be ide, ha nincs menyegzős ruhád?” De az csak hallgatott. Erre a király megparancsolta a szolgáknak: „Kezét-lábát kötözzétek meg, és dobjátok ki a külső sötétségre! Ott sírás lesz és fogcsikorgatás!” Sokan vannak a meghívottak, de kevesen a választottak!

Vasárnapi beszéd

Éppenséggel ahogy halljuk ezt a helyzetet, azt, ahogyan a meghívottak, miközben a király nyilván nem akárki, és olyan kedvesen a lelkükre, a szívükre beszél a meghívottaknak, sőt, így is tekint rájuk: „Ti vagytok számomra a meghívottak, ezt a lakomát nektek készítettem.” Sőt, még a menüt is elárulja, hogy mi minden finomság vár rá, és éppenséggel egy ilyen menyegzői lakomát föltételezhetően ingyen kapjuk az ételt, ezért tehát tulajdonképpen szinte minden adva van, hogy azok az emberek, akiket jó szóval hívnak egy ingyen lakomára, nem is akárki és nem is akárhova, hogy elmenjenek. És miután nem mennek el, éppenséggel gondolhatnánk vagy mondhatnánk azt, hogy „nahát, azért ez már tényleg sok! Egyik elmegy a dolga után, üzlete után, földjére és a többi. Hát, mi történik ezekkel az emberekkel?” Ha párhuzamot kellene keresnünk ezen történet, példabeszéd helyzete és a mi életünk között, talán leginkább a következőre találhatunk: amikor egy társkapcsolatban megtörténik az elhidegülés. S akkor megy a feleség öt év, tizenöt vagy negyvenöt év után, és kedvesen szól a férjének: „gyere, olyan szép idő van! Menjünk, sétáljunk egyet!” „Én nem megyek! Hát, dehogy megyek!” A férfi jön, és azt mondja: „Te, meghívlak egy ebédre. Gyere, ugorjunk le itt a közeli étterembe! Hát, olyan rég voltunk együtt valahol.” „Miért, nem jó, amit főzök?”

Ha éppenséggel tehát párhuzamokat kellene keresni arra, hogy valaki elkészít valami jót, és meghívja a másikat, és azt mondja: „Na, gyere, gyere!”, és még a lelkére is beszél, és a másik… így is… Hát, nem mondhatjuk, hogy ez a helyzet ismeretlen volna tőlünk. Ezért tehát, ha elkezdünk moralizálni e fölött a helyzet fölött, meg azok fölött, akik inkább elmentek valami „egyéni életcéljukat megvalósítani”, miközben egy kapcsolatban élnek, akkor ez nem idegen tőlünk, hanem nagyon is érthető, nagyon is ismerős. Erről szeretnék akkor beszélni.

Mit kezdhetünk például az Istennel való kapcsolatunkban akkor, ha azt tapasztaljuk, hogy itt is megtörténhet az elhidegülés, egészen természetesen. És ráadásul mondhatnánk azt, „na, jó, jó, jó, jó, nagy a különbség! Mert mégiscsak más egy élő emberrel: érzem a szagát… illatát!, bőrét, látom, hallom, tapintom és a többi. Hát, Isten azért nem így van. Nem így van.” De ahogyan éppenséggel az emberi kapcsolatok értői mondják, az emberekkel való kapcsolatunkban is elsősorban nem is a konkrét személlyel tartjuk a kapcsolatot, hanem azzal a képpel, ami bennünk őróla él. Mikor valaki kedvesen szól nekem, és azt mondja: „Gyere, Feri, hát, menjünk el, milyen gyönyörű idő van, és eszünk egyet!”, és én mogorván rászólok, akkor mivel tartottam a kapcsolatot? Kétségkívül valami belső élményvilágommal. A múltból jövő sérelmeimmel, hiányaimmal és az összes többivel, de biztos, hogy nem ott és akkor azzal a személlyel, aki kedvesen engem meghív. Ezért tehát sokkal több párhuzam van aközött, ahogyan bennem él az Istennek képzete, és aközött, ahogyan egyébként a hétköznapi emberi kapcsolatainkban is él egy képünk, képzetünk, és sok minden emlékünk egy másikról, és nem egyszer az jobban meghatározza a viszonyunkat, mint az a konkrét személy, akiről tulajdonképpen szó van egy kapcsolatban. Már nem is rá válaszolunk, nem is neki reagálunk, hanem erre a képre, amit mi hordozunk magunkban. Ezért is hidegülünk el egymástól, miközben egyre szorosabb a viszonyunk azzal a képpel, amit magunkban őrzünk róla. Akkor jöjjön segítségünkre mindaz, amit arról tudunk, mit lehet kezdeni egy elhidegült kapcsolatban!

Az első így szól. Olyanok, akik azt mondták nekünk: „Elegünk van az elhidegültségből. Nem a társunkból! Az elhidegültségből. Mert kétségkívül a társunkat mások tudják szeretni. Kétségkívül a társunk egy értékes valaki. Én hidegültem el tőle, vagy esetleg ez kölcsönös dolog. Mit lehet tenni?” Most akkor, akik valakik erőfeszítéseket tettek abba, hogy egy elhidegült kapcsolat fölelevenedjen, mutattak például egy közös vonást. A közös vonás így szól: próbálkozásaik akkor voltak tartósan eredményesek, hogyha a befektetett idő hetente plusz öt óra volt, vagy annál több. Tehát ha valamelyikőtök azzal a vággyal ül itt: „Hjajj, de jó lenne megújulni az Istennel való kapcsolatomban, végre valamit érezni is, végre kedvvel tenni valamit!” Heti plusz öt óra. Az még a nullához képest is sok. Plusz öt óra úgy, hogy abban ott van a szándékod, az indíttatásod, a motiváltságod, a döntésed… az nem kevés idő! Ez az első. Tehát ahogyan… engedjétek meg, hogy atléta edzőmet idézzem nektek, aki miután azt mondta, hogy még edzenünk kell ahelyett, hogy mehetnénk a zuhanyzóba, s ahogy meglátta az arcunkat, ahogy elgyötörten tekintettünk rá, nem egyszer csak annyit mondott: „Feri, a semmiből nem lesz semmi.” S akkor lehetett tudni, hogy ha azt akarjuk, hogy valami gyümölcse legyen a sportolásnak, akkor még most valamit csinálni kell. Tehát ez az első. Heti legalább plusz öt óra, de nem akárhogy: jó szándékkal, valamiféle belső indíttatással, döntéssel.

Aztán a második. Akik arról beszélnek, hogy mi történik két ember közötti kapcsolatban, ahogyan egymással szeretnénk találkozni és szót érteni, a következő tényszerű dolgokat mondják: ha egy kapcsolatban jól szeretném magam érezni, hogy nekem jó Istennel lenni, akkor a kommunikációban a pozitív és negatív közlések aránya 5:2, vagy annál jobb. Most akkor nézzük meg az imádságainknak a belső világát: „Uram, nehéz az élet, de nagyon! Már ezt nem is mondom, mert úgyse hallod. De még ha hallanád, se törődsz velem. Na, ha törődsz velem, abból meg csak a baj volt eddig is.” Mennyi a negatív közlésünk egy imádság során? És hogy vannak-e pozitív közléseink? Ha most a számok nyelvén beszélünk, 5:2-nél jobb. De hogyha 3:1 arányra süllyed, az már azt jelenti, hogy a 3:1-nél már nem vagyunk jól. Ha pedig arról van szó, hogy a negatív közlések túlsúlyban vannak a pozitívakkal, hhhhááááá… Hogy tudnánk ott jól lenni? Tehát a második gondolat így szól: éppenséggel megnézhetnénk, hogy az imádságainkban a közléseinknek a minősége tulajdonképpen mi is. Hogy mit közlünk mi Istennel, hogy hogyan történik mindez?

Aztán a harmadik. A hálaadásnak nagyon nagy jelentősége van. Hogyha egészen kezd kihűlni egy kapcsolat, akkor azt mondják, akik ehhez értenek: minden este három dolgot idézz föl magadban a társadra vonatkozóan, amiért hálás tudsz neki lenni. De ne csak a gondolataidban tedd ezt meg, hanem éld át újra ezt a helyzetet, és ott mélyítsd el azokat az érzéseket, amelyeket ott megélsz.

És most eszembe jut egy kedves ismerősöm, éppen délelőtt mondta nekem: „Tudod, Feri, olyan jó lenne, érzem a késztetést, hogy a feleségemnek valahogy jobban kifejezzem a köszönetemet!” És akkor rám néz, mond egy perdöntő bizonyítékot, hogy ez miért annyira nehéz: „Na, jó, hát, de most dicsérjem meg, hogy szoptat?” Nekem fölcsillant a szemem. Hát, éppenséggel hogyne! Például rögtön mondhatnád azt is, hogy „na, én ezt sose tudnám csinálni!” Hát, ha más okom nincs, például ez. „Hát, amit te itt csinálsz, hát…!” A következő. Tehát ez a harmadik pont. Hogy éppenséggel, ha semmi másért nem adunk hálát, csak azért, amit egy nő tud, és egy férfi nem, vagy amit egy férfi tud, és egy nő nem.

Valaki, aki társkapcsolat-segítéssel foglalkozik, azt mondja: tulajdonképpen egy elégedett társkapcsolatnak az egyetlen fontos alapja – valószínű, több is van, de ő ezt kihegyezte –, az, hogy a férfi megbecsüli a nőt azért, mert nem olyan, mint ő. És a nő megbecsüli a férfit azért, mert nem olyan, mint ő. Ezért valami van benne, ami őbenne nincs. És mikor kölcsönösen elfogadjuk és elismerjük, hogy az engem tudna gazdagítani, mert benned van olyasmi, ami bennem kétségkívül nincsen, és nem is lesz soha, ez elindíthatja bennünk a hálát, és a hálának a következménye, hogy egy pozitívabb érzelmi állapotba kerülünk… Akinek ez számít, az immunrendszert is erősíti. S hogyha például erősebb az immunrendszer, kevesebb a panasz.

Következő gondolat. Nem mindegy, hogy egymásról milyen visszajelzéseket adunk. Hogy vannak-e pozitív visszajelzéseink egymás felé. Éppenséggel az derül ki – megint csak azoktól, akik ehhez értenek –, hogy ha van bennem elkötelezettség, akkor két dolog történik. Az egyik, hogy a felszínen megengedhetem magamnak azt, hogy negatív érzések, indulatok jöjjenek elő. Hogy hiteles legyek, és őszintén kifejezzek valamit – lehetőleg nem a kapcsolatot romboló módon. Igen ám, de ahol van elkötelezettség, ott a mélyben elérhetők a pozitív érzések. És a pozitív érzések, amik a mélyben a kötődésből és az elköteleződésből származnak, azokban ott megőrződnek és hozzáférhetők, a kapcsolatunkat tartóssá teszik egymással. De közben jóízűvé is. Ilyen értelemben akár azt is mondhatnánk, hogy egy jóízűt veszekedtünk. Merthogy megengedhettük egymásnak azt, hogy ütközzünk, és mind a ketten tudtuk, mert belül, a mélyen a hullámzó érzések alatt elérhetőek a pozitív érzések és élmények. Azokhoz hozzá tudunk férni. És mert hozzáférünk a mélyben lévő pozitív érzésekhez, ezért egy vita vagy egy konfliktus során sem teszünk olyasmit, ami magát a kapcsolatot bántaná.

Nem tudom, hogy ti voltatok-e valaha szerelmesek Istenbe. Ha voltatok, akkor azt föl lehet idézni, azt elevenné lehet tenni. Annak a belső, mélységes élményvilágát magunkban tudjuk hordozni, azt tudatossá tenni, arra visszaemlékezni. Nem véletlen az Ószövetség kultúrájának a bölcsessége, hogy idézzük föl újból és újból, hogy mi minden is történt köztünk. Hogy milyen nagyszerű dolgokat éltünk mi együtt meg! Hogy hogyan éltük át együtt a megszabadulást a rabságból, és a többi. Ez a tudatos visszaemlékezés az élményeinkre, a közös történéseinkre. Most ha valamelyikőtök azt mondja: „Nem, én nem voltam szerelmes Istenbe. Hát, soha. Nincs mit fölmelegíteni. Hát, hiába. Ez az egész beszéd nekem nem is szól. Sose volt meleg!” Akkor a következőt mondhatjuk, máris két dolgot. Az egyik: éppenséggel ahogyan megyünk előre az időben, és elköteleződünk ebben a kapcsolatban Istennel, ez lehetővé teszi azt, hogy kinyíljunk azokra az élményekre és tapasztalatokra, amelyekben nagyon sok pozitív tartalom van.

Kedves ismerősöm utazott a repülőn, Amerikából jött haza. Ült mellette egy indiai fiatalember. Elkezdtek beszélgetni, mert hosszú volt az út. Az indiai fiatalember azt mondja: „Megyek haza, letelt az egyetemi időszak, megvan a diploma, megházasodom.” „Nahát – kérdezi ez a magyar fiú –, hát, akkor mondd meg, milyen, naaa, milyen a menyasszony? Szép? Klassz? Rendes? Okos?” Azt mondja az indiai fiú: „Nem láttam még soha.” Megdöbben, persze, a magyar fiú. „Hogyhogy? Te képes vagy így megházasodni? Hát, hogy fogod tudni így szeretni?” Erre azt mondja az indiai fiú, meghökkenve ezen a kérdésen: „Hát, lesz rá ötven évem! Nem lehetek annyira ügyetlen, hogy ötven év alatt ne tudnék valakit megszeretni, hogy ne fedezzek föl ötven év alatt egy jó tulajdonságot se benne, hogy ne lássam meg ötven év alatt a szépségét. Hát, ennyire vak nem lehetek!”

A kereszténységünknek az alapja nem az, hogy elfogadtunk hitigazságokat. A kereszténységünk egyik gyöngéje, hogy kiemeljük a hitünket abból a kapcsolati, bizalmi, személyes viszonyból és összefüggésből, amiből minden hitigazságunk származik. Aztán már csak törvényt akarunk megtartani, szabályokat, elvárásoknak megfelelni és hagyományokat őrizni… hát, persze, hogy kiszáradunk! Ezért mindent, ami a hitünkben benne van, érdemes visszavinni oda, ahhoz a kapcsolati világhoz, amiből egyébként születik, és amiben a maga valódi jelentését és tartalmát elnyeri. Hogy mit jelent az, hogy szeretek valakit? Mit jelent a kölcsönösség? Ha ezt elszakítjuk ebből a kapcsolati világból… Nagyon beharangoztak.

Ezért az utolsó gondolatom röviden. Mi az, ami egészen biztosan segít bennünket abban, hogy ne az elhidegültség jellemezzen minket? Ez az, amikor tudatosan döntünk amellett, hogy jobbítani akarunk valamit. A jobbításra való törekvésünk és a döntés, hogy észrevesszük, hogy Isten hogyan akarja a kettőnk kapcsolatát jobbítani. Ugyanis egy társkapcsolatban is az történik, egy elhidegült viszonyban is, hogy még mind a két fél a legnagyobb elhidegültségben újból és újból gesztusokat ad. Csakhogy már erre nem vagyunk érzékenyek. Már nem törődünk vele. Sütheti az ökröt meg a bejglit, már nem számít. Pedig ezek komoly gesztusok! Ezért tehát, hogy az a kölcsönös kapcsolat eleven legyen, dönthetünk amellett, hogy igyekszünk érzékenyek lenni arra, ahogyan Isten igyekszik a velünk való kapcsolatát élővé tenni. És igyekszünk mi is egyre-másra ezeket a gesztusokat kifejezni a magunk részéről. Ezt úgy nevezhetjük, hogy egy következetes jobbítási szándék vagy törekvés.

És ebből például a következő születhet. Akármilyen nehéz helyzetben is vagyok vagy vagyunk éppen egymással, föltehetem a kérdést, merthogy ott van bennem ez a jobbítási szándék, törekvés és érzékenység arra a jóra, ami kölcsönösen megszülethet, hogy azt mondom: „Hogyan lehetne ez a nehézség egy nagyobb jónak a része?” Egész biztos, hogy az életben minden nehézség, minden fájdalom és szenvedés valami nagyobb jónak a részévé válhat. Hogyan válhatna mindaz, amit én éppen most megélek, ez a nehézség egy nagyobb jónak a részévé? Isten hogyan fogja tudni ezt egy nagyobb jó részévé emelni és tenni?

Egy elhidegült kapcsolatban nem jó lenni. De ez nem ok arra, hogy  abbahagyjuk. Sokkal inkább egy fölszólítás, hogyan tudnánk abba életet vinni.

(Az igeversek forrása: http://igenaptar.katolikus.hu )

Örökbe fogadta és lejegyezte: Papp Kristóf