Mk 4, 35-41a – Évközi 12. vasárnap

Mk 4, 35-41/a> – Évközi 12. Vasárnap

"Miért vagytok gyávák? Még mindig nincs hitetek?"

„Egy napon Jézus, amikor este lett, így szólt tanítványaihoz: „Keljünk át a túlsó partra.” Erre ők elbocsátották a tömeget, és Jézust magukkal vitték úgy, ahogy ott volt a bárkában. Más csónakok is voltak velük. Nagy szélvihar támadt, a hullámok a bárkába csaptak, úgyhogy az már-már megtelt. Ő a bárka végében egy vánkoson aludt. Felkeltették és megkérdezték: „Mester, nem törődsz azzal, hogy elveszünk?” Erre fölkelt, ráparancsolt a szélre, és ezt mondta a tengernek: „Hallgass el, nyugodj meg!” A szél elállt, és nagy csendesség lett. Ekkor hozzájuk fordult: „Miért féltek? Még mindig nincs bennetek hit?” Nagy félelem fogta el ugyanis őket. Egymást kérdezgették: „Ki lehet Ő, hogy még a szél és a tenger is engedelmeskedik neki?”

„Uram! Hagyod, hogy elvesszünk?”

Tulajdonképpen ezt a kérdést, ha egyáltalán volnának szavaink, például a magzati kortól kezdve, egészen a foganásunktól kezdve a halálunk pillanatáig, akkor számtalan élethelyzetben tehetnénk föl. Istenem! Hagyod, hogy elvesszünk? Végül is ez a kérdés ott visszhangozhat bennünk, akár, mert a mi kérdésünk, akár, mert mások kérdése, és van bennünk annyi együttérzés, hogy azt mondjuk, hogy: Igen, meg tudom érteni, vagy tudok együtt érezni veled, hogy most éppen ezt kérdezted! Éppenséggel, minthogyha a helyzet még tovább is hasonlítana ahhoz, ami az evangéliumban volt, hogy az evangéliumi történetben föl kell kelteni Istent, mert alszik! Nem egyszer, mintha ez lenne a benyomásunk, hogy nem egyszerűen csak kérdezzük, hogy Uram, hát hagyod, hogy elvesszünk, hanem még hogyha azt is gondolnánk, és szinte látjuk magunk előtt, hogy az Isten alszik. Az Isten nem törődik velünk, jól elvan a maga békés szundikálásában, és mi meg közben, éppenséggel elveszünk! Hogyha most föltesszük ezt a kérdést, hogy az Isten hagyja-e, hogy elvesszünk, és azt kérdezzük, hogy Istenem, hagyod, hogy elvesszünk, hagyod, hogy elvesszek, akkor a mi emberi tapasztalataink alapján, - és nem kell velem egyetértenetek -, a válaszom az az, hogy: Igen! Isten hagyja, hogy elvesszünk! Mert az emberi tapasztalatunk akár a foganásunktól kezdve, újból és újból az, hogy mi föltesszük a kérdést, hogy Uram, hagyod, hogy elvesszek, és utána, néha, Isten hagyja, hogy elvesszünk.

Ezért most arról szeretnék veletek együtt elmélkedni, hogy mi történik azután, hogy Isten hagyja, hogy mi elvesszünk? Azután mi történik velünk? Négy gondolatot szeretnék hozni ide.

Az első. Miután Isten hagyja, hogy mi elvesszünk a mi emberi tapasztalataink és átélésünk, és élményünk alapján szólva és mondva ezt a mondatot, hogy Isten hagyja, hogy elvesszünk, ez lehetőséget ad arra, hogy olyan mélyen találkozzunk saját magunkkal, ahogyan addig egyébként nem tudtunk találkozni, pontosan abban, és azáltal, hogy Isten hagyja, hogy elvesszünk. Mondanék ide két történetet. Az egyiket talán már többször elmondtam, a másikat talán még itt egyetlenegyszer sem. Amikor van az a fiatalember, serdülőkorú, elkezd marihuánás cigarettát szívni, aztán 18 évesen átáll a kemény drogokra, 20 évesen heroin függő lesz. Megy az apjához, és azt mondja neki, hogy: Apa, van háromszázezer forint tartozásom, muszáj kifizetnem, mert a maffiától veszem az anyagot, és hogyha nem fizetek időre, akkor elvágják a torkomat! Hát persze, hogy az apa azt mondja, hogy: Nem hagyom a fiamat elveszni! Hát, ha nem adok pénzt neki, akkor el fog veszni! A fiú is azt mondja, hogy: Ha az apám nem ad pénzt, akkor el fogok veszni! Akkor az apa odaadja az első háromszázezer forintot, és utána telnek az évek, és az összes megspórolt pénzét odaadja a fiának, és aztán az autót is el kell adniuk, majd a weekend-házat is, és aztán kisebb lakásba költöznek, mert a fiú újból és újból odamegy az apja elé, és azt mondja neki, hogy: Apa, apa! Értsd meg, ezt a félmilliót muszáj odaadnom, mert el fogják vágni a torkomat! Aztán pedig, ahogy a család föllázad az apa ellen, hogy már minden pénzét odaadja a fiúnak, akkor egyszer csak az történik, hogy a fiú jön sokadjára, és azt mondja, hogy: Apa, apa! Most utoljára mondom, hogy muszáj, hogy adjál pénzt, mert elvágják a torkomat! Az apa erre belenéz a fia szemébe, és azt mondja, hogy: Fiam! Akkor vágják! Ez az a pillanat, amikor a fiúnak a következő gondolat jut az eszébe, hogy: Na, akkor most már tényleg nekem kell valamit csinálnom! Ezt a történetet az édesapa mesélte el nekem. Mert a fia elmondta, hogy amikor az apja életében először azt mondta, hogy akkor vesszél el fiam, akkor ez volt az a pillanat, amikor a fiú úgy találkozott saját magával, ahogyan addig sohasem!

Vagy egy másik történet, amit néhány hónappal ezelőtt hallottam. Megy a család. A férfi alkoholbeteg. Megy a két gyereke, akik még kicsik, meg megy az édesanya, és egész napos programon vesznek részt, és bizony, ott az apa, az egész napos program alatt újból és újból iszik, és iszik, és már elég ittas állapotban van. Igen ám, de a család megegyezett abban, hogy el fognak menni a cukrászdába. Megy a család a cukrászdába, az édesanya és a gyerekek józanok, az apa meg már hátul, dülöngélve követi őket. Ahogy odaérnek a cukrászda közelébe, már nincs nagy távolság köztük, de az apa, miután lemaradt, a gyerekek a következőt mondják. Az egyik odafordul az anyához, és azt mondja, hogy: Anya! Csináljunk úgy, mintha nem velünk lenne! Ott, az ittas apa hallja, hogy a saját gyereke azt mondja rá, hogy: Csináljunk úgy, mintha nem az én családom lenne! Ez az a pillanat, ahol az apa úgy találkozik magával, ahogyan addig sohasem! Majd pedig azt mondja, hogy: Na, itt most már nagy a baj! Nekem tényleg ki kell gyógyulnom az alkoholizmusból!

Amikor Isten hagyja, hogy elvesszünk, vagy, hogy a családunk azt mondja, hogy akkor most már vesszen el, akkor ez lehet az az áldott pillanat, amikor úgy találkozunk magunkkal, ahogy egyébként nem áll módunkban ez!

Aztán a második. Amikor Isten hagyja, hogy elvesszünk, akkor lehetséges, hogy éppenséggel úgy találkozzunk a másik emberrel, többekkel, sokakkal, ahogy egyébként erre nincsen lehetőségünk. Pont akkor, amikor úgy éljük meg, hogy el fogunk veszni, mert Isten megengedi, hogy elvesszünk! De sokszor emlegetem nektek ezt, amikor megkérdezik a holocaust túlélőjét, sok évtizeddel később, hogy: Mi a közös pont maga szerint a túlélőkben? Hát valami közös tehetség, valami közös adottság, valami közös tulajdonságnak kell magukban lenni, hiszen olyan kevesen élték túl! Akkor azt mondja ez a túlélő, hogy: Igen, ezen én is sokat gondolkoztam, és azt tudom erre válaszolni, hogy bennünk az a közös, hogy valaki, valamikor nekünk segített, különben most nem lennénk itt!

Amikor Isten hagyja, hogy elvesszünk, ez egyszer csak lehetőséget ad arra, hogy úgy találjunk másokra rá, ahogyan ez egyébként nem történik meg! Nem tudom, hogy van-e gyermekkorotoktól kezdve olyan élményetek, hogy tényleg elvesztetek? Hogy elvesztetek az iskolából menet, vagy elvesztetek egy városban, vagy aztán elvesztünk fiatalkorunkban külföldön… Olyan sokféleképpen tudunk elveszni! Egyszer csak ezekben a helyzetekben élhetjük azt meg, hogy jön valaki, és azt mondja, hogy: Gyere, hát látom, hogy elvesztél! Gyere, akkor segítek neked! Hát valamit csinálunk! Pont, amikor Isten hagyja, hogy elveszünk, akkor megélhetjük azt, hogy vannak emberek, akik mellénk tudnak állni, mert egyébként ennek a mélységét, és ennek az értékét talán nem is fedeznénk föl, hanem az életünket végigélnénk rettegésben, hogy csak el ne vesszünk, anélkül az élmény nélkül, hogy volt valaki, aki odajött, és megfogta a kezemet!

Aztán a harmadik gondolat, hogy mi történhet még velünk azután, hogy az Isten, a mi tapasztalataink szerint hagyja, hogy elvesszünk? Például az, hogy tudunk úgy találkozni Istennel, ahogyan egyébként addig nem? Amikor Jézus készül a kereszthalálára, akkor a szent író ezt úgy hozza, hogy Jézus elkezd imádkozni, és azt mondja, hogy: Na Uram, most van az, amikor engem mindenki elhagy! De azt mondja, hogy: Tudom, hogy Te akkor sem hagysz el, mert Te most is velem vagy! Pont, amikor azt érezzük, hogy nekünk már nincs több erőnk valamihez, másoktól már nem várhatunk segítséget, akkor találhatunk Istenre úgy rá, ahogy előtte nem!

Volt egy fiatalember, és nagyon fiatal volt, amikor meghalt az édesanyja, és amikor ezt megtörtént, ez úgy megrendítette őt, hogy azt mondta, hogy: Engem Isten elhagyott! Hagyta, hogy az édesanyám meghaljon! Én nem állok szóba Istennel! Aztán eltelt több, mint 40 év, és akkor egyszer, idős korában azt mondta, hogy: Jaj! Most már fordítva látom! Azt gondolom, hogy én hagytam el Istent, és nem Ő engem! De fiatalon így éltem meg! De most, hogy eltelt 40 év, most rácsodálkozom erre, hogy tulajdonképpen ez fordítva volt!

Éppenséggel, amikor azt éljük meg, hogy Isten elhagyott bennünket, akkor ez lehetőséget ad arra, hogy Isten másképpen és máshogyan ismerjük meg, valamit mélyebben értsünk meg belőle, mint ahogyan ez eddig megtörtént!

Végül pedig a negyedik gondolat, hogy amikor a mi tapasztalatunk szerint Isten hagyja, hogy elvesszünk, az lehetőséget ad arra, hogy elkezdjünk azon töprengeni, hogy amit eddig mi úgy gondoltunk, hogy elveszés, az tényleg elveszés-e? Mert félni, féltünk tőle, az egész biztos, de most talán, hogy megtörtént, hogy Isten megengedte, hogy elvesszünk, most talán már másképpen gondolunk erre! Egy fiatal lány jut az eszembe. Azt mondja nekem, könnyek között, hogy: Nagy baj van! – De mi az a nagy baj? – kérdeztem én. Azt mondja, hogy: Képzeld el, ki fogják húzni az egyik fogamat! Az nagy baj! De láttam rajta a fájdalmat, meg a rettegést… - De miért olyan nagy baj, ha kihúzzák a fogad? – Azért, mert akkor már senki nem fog szeretni! Úgy, ha már nincs a fogam ott bent, akkor már nem leszek olyan! Amikor valaki átéli ezt, hogy ez nem lehet, ez lehetetlen, hogy egy fogamat kihúzzák, akkor már nem leszek szép vagy szerethető, akkor azt komolyan éli meg, hogy itt most el fog veszni! Emlékszem, hogy amikor serdülő voltam, 15 éves, akkor év végén vizsgáztunk minden tantárgyból, félig magántanulóként. Ez tizenvalahány vizsgát jelentett. Volt egy kedves ismerősöm, aki egy nagyon jó fej srác volt, és most is egy nagyon rendes ember, sok gyerekes apuka, és ő megbukott négy tantárgyból. Én ekkor arra gondoltam, hogyha valaki megbukik a gimnáziumban, akkor vége mindennek! Ezt én így éltem meg, hogy ez maga az elveszés, megbukni a gimnáziumban! Miután pedig ő megbukott a negyedikből is, akkor volt bennem némi együttérzés, meg nagy kíváncsiság, és arra voltam kíváncsi, hogy mit csinál valaki azután, hogy vége az életnek? Mindezt tettem az én 15 éves világomból kiindulva. Együtt mentünk, miután én megvártam őt, és mentünk-mentünk, és elérkeztünk a Fény utcai piachoz, és azt mondta, hogy: Feri, te nem vagy éhes? Erre én azt válaszoltam, hogy: De! Ugye sportolóként mindig éhesek vagyunk… Akkor erre megálltunk ott a talponállóban, és ő megevett két szál debrecenit.  Úgy, négy bukással, fél órával azelőtt buktatták meg a negyedik tantárgyból… De olyan jóízűen ette a debrecenit! Én meg néztem falatról-falatra, hogy még mindig van étvágya! Kétség kívül azt gondolnám, hogy most vége az életnek, és vége a világnak, de nem volt vége! Neki meg aztán pláne nem! Olyan jóízűen evett! Persze nem akarom az élet drámaiságát ezzel megtagadni, mert tényleg, az élet drámai természetű! De éppenséggel, így vagy úgy, megéljük az életnek a veszteségét és a drámaiságát, hogy Isten tényleg hagyja, hogy elvesszünk, a mi tapasztalataink szerint, akkor egyszer csak azt mondjuk, hogy: Hát, nem is ez az elveszés! Jött hozzám egy férfiember, és azt mondta nekem, hogy: Te Feri! Nálam rákot diagnosztizáltak! Persze, hogy az arcomon megjelent az együttérzés… És ahogy látja az én arcom, ezt mondja nekem, hogy: Nehogy már elkezdjél engem sajnálni! Hát amióta tudom, hogy rákos vagyok, azóta élek normálisan! Az Apple alapítója, Steve Jobs is pontosan ugyanezt mondta, hogy: Amióta tudom, hogy nemsokára meghalok, azóta cselekszem úgy, ahogyan akarok! Mert addig mindig ezer más dologgal törődtem, abban való félelmemben, hogy csak el ne vesszek! De most, hogy tudom, hogy elveszek, most már szabad vagyok arra, hogy végre úgy éljek, ahogyan érdemes!

Amikor Isten hagyja, hogy elvesszünk, ez lehetőséget ad arra, hogy bennünk átalakuljon és átformálódjon mindaz, ami miatt félünk, hogy csak az ne történjen meg, mert akkor el fogunk veszni. Végül is így, egészen világosan eljutunk a saját halálunkig. Mert, ha van valami, amire úgy gondolhatunk, természetes emberi élet-ösztönünkkel, hogy csak az meg ne történjen, mert akkor tényleg elveszünk, na ez az, amire Jézus utal, és amire azt mondja, hogy: Hát még mindig nem hisztek? Még mindig olyan nehezen engeditek közel magatokhoz azt, hogy a halálban nem fogtok elveszni? Mert hiszen azért jöttem, hogy elmondjam nektek, hogy a halálban nem fogtok elveszni! Ha pedig a halálban nem veszünk el, akkor ez döntően és alapvetően megváltoztathatja az életemet arra vonatkozóan, hogy mit gondolok arról, hogy elveszni, mit gondolok arról, hogy Isten hagyja, hogy elvesszek, és hogy mit tehetek akkor, amikor Isten hagyja, hogy elvesszek!

A mai evangéliumban oly természetesen tesszük föl a kérdést, hogy: Istenem, hát hagyod, hogy elvesszünk? Miközben pedig a mi tapasztalatunk szerint igen, Isten ezt néha hagyja, aközben, és éppen ezáltal történhet bennünk vagy köztünk, vagy általunk valami több,mint annak előtte.

Lejegyezte: Ujhelyi Balázs