Jn 6, 1-15 – Évközi 17. vasárnap

Jn 6, 1-15 – Évközi 17. Vasárnap

"Bizonyára ez az a próféta, aki eljön a világra!"

„Abban az időben Jézus átment a Galileai-tengernek, vagyis Tibériás-tavának a túlsó partjára. Nagy tömeg követte, mert látták a csodajeleket, amelyeket a betegeken végbevitt. Jézus fölment egy hegyre, és ott leült tanítványaival. Közel volt húsvét, a zsidók ünnepe. Amikor Jézus fölemelte szemét, és látta, hogy nagy tömeg jön feléje, így szólt Fülöphöz: „Honnan vegyünk kenyeret, hogy legyen mit enniük?” Ezt pedig azért kérdezte, hogy próbára tegye, mert ő tudta, hogy mit fog tenni. „Kétszáz dénár árú kenyér sem elég nekik, hogy mindenki kapjon valami keveset” – felelte Fülöp. Az egyik tanítvány, András, Simon Péter testvére megszólalt: „Van itt egy fiú, akinél öt kenyér és két hal van, de mi ez ennyinek?” Jézus meghagyta: „Telepítsétek le az embereket!” Sok fű volt azon a helyen. Letelepedtek: szám szerint mintegy ötezren voltak csupán a férfiak. Jézus pedig vette a kenyereket, hálát adott, és kiosztotta a letelepedett embereknek; ugyanígy adott a halból is, amennyit csak akartak. Amikor pedig jóllaktak, szólt tanítványainak: „Szedjétek össze a maradékot, hogy semmi se vesszen kárba.” Összeszedték, s tizenkét kosarat töltöttek meg az öt árpakenyér maradékából, amit meghagytak azok, akik ettek. Amikor pedig az emberek látták a csodajelet, amelyet Jézus végbevitt, így beszéltek: „Ő valóban az a próféta, aki a világba jön.” Amikor Jézus észrevette, hogy érte akarnak jönni, és el akarják vinni, hogy erőszakkal királlyá tegyék, ismét visszavonult a hegyre, egészen egyedül.”

A mai evangéliumi történetnek a végén hallhattunk egy mondatot, aminek az első fele éppenséggel nem ismeretlen számunkra, már csak a történeti tapasztalat okán sem, de hogy ez a mondat úgy fejeződjön be, ahogyan ezt hallottuk, az tulajdonképpen egészen rendkívüli. Mert ez a mondat így kezdődött, hogy: Jézus észrevette, hogy érte akarnak jönni, és el akarják Őt vinni, és erőszakkal… És a történelmi tapasztalatból tudjuk, hogy bizony kellett az a jó érzék, hogy tudjuk, hogy mikor akarnak valakiért jönni, és mikor akarják őt elvinni, és mikor akarnak vele valamit erőszakkal tenni. Ezt a mondatot sokféleképpen be tudnánk fejezni, hogy amikor valaki észrevette, hogy érte akarnak jönni, és el akarják vinni, hogy erőszakkal ezt vagy azt tegyék. A mai evangéliumban ez a mondat úgy fejeződik be, hogy: Erőszakkal királlyá tegyék! Minden emberi tapasztalatot túlnövő, váratlan befejezés ez! Ezért tehát ennek a mondatnak az üzenetéről szeretnék beszélni. Arról, hogy Jézus az a Valaki, aki nem engedi, hogy erőszakkal királlyá tegyék! Hogy olyan Valaki, aki megengedi, hogy erőszakkal megöljék, és nem engedi meg, hogy királlyá tegyék! Tulajdonképpen bennünk, emberekben mindig is ott lesz a vágy, és mindig is ott lesz némi féle csalódottság és értetlenség, hogy miért nem? Hát ezt most miért nem? Van bennünk sokszor egy rejtette, egy magunk számára sem tudatos agresszió, erőszak, amivel Isten fölött megpróbálunk hatást gyakorolni! Ezt a fajta erőszakosságot és agressziót szinte egyáltalán nem is így vesszük, hanem mindenféle más köntösbe öltöztetjük. Amikor pedig így öltöztetjük föl az erőszakosságunkat, akkor Isten mit tesz? Magányosan elvonul, egyedül egy helyre. Akár azt is mondhatnánk most a lélekpárhuzamát hozva, hogy amikor mi erőszakot akarunk venni Istenen, akkor Ő a szívünknek egy olyan rejtett magányos helyére vonul, hogy az lesz a tapasztalatunk, hogy elhagyott minket, hogy nem törődik velünk! Elvonul a szívnek egy olyan világába, ahol éppenséggel nem engedi meg, hogy mi erőszakkal bármit is tegyünk Vele, és bármikor előjön, hogyha letesszük ezt az agresszív mentalitásunkat! Most akkor erről szeretnék beszélni: A rejtett erőszakosságunkról, amit nem szoktunk annak hívni. 

Az első. Éppenséggel a mai történetben is: Miért jut embereknek eszébe az, hogy erőszakkal elvigyék és királlyá tegyék? Nyilván azért, mert egyrészt látták a csodajeleket, utána pedig tanította őket. Ahogyan hallottuk a múlt héten, olyanon voltak, mint a pásztor nélküli juhok. Tehát mond nekik valamit, amiből máris táplálkoznak. Este ad nekik egy jóízű vacsorát, még maradék is van… Hát pont olyan, mint amilyennek gondolják! Hát ennél jobb Messiást el sem tudunk képzelni! Hát akkor gyerünk! Ez volt az első nap, egy olyan próbanap, aztán holnap már királyként csinálhatja ezt, sőt, még egy kicsit rá is húzhat! Úgy mondanám ezt összefoglalva, hogy: Szívesen idealizáljuk Istent, hogy aztán az idealizált Isten, aki persze a mi képünknek és hasonlatosságunknak felel meg, aztán majd mindent úgy adjon meg, és legyen olyan, amilyennek mi akarjuk! Isten pedig a mi idealizáló törekvéseinknek ellenáll, és elhúzódik egy magányos helyre! Miközben pedig mi újabb és újabb ideális vonását rajzoljuk föl, nem értjük, hogy hol van, hiszen az előbb még itt volt! Még az előbb, mintha az imádságunkban is elérhető lett volna! Hát tegnap még beszéltem Vele… Hát most akkor, hát nem most kellene pont idejönnie, amikor megmondom neki, hogy ideális Istenként mit csináljon? 

Aztán a második. Amikor az elvárásainkkal közeledünk feléje. Az elvárásainkkal pedig nagyon pontosan megmondjuk, hogy Istennek mit és hogyan kell tennie! Jézussal összefüggésbe hány és hány dolgot mondhatnánk, hogy a kortársak megmondták, hogy kivel vacsorázhat és kivel nem, hogy kivel ülhet egy asztalhoz és kivel nem, hogy ki törölheti meg a lábát és ki nem, és kivel állhat szóba és kivel nem, és mikor gyógyíthat és mikor nem, és hol gyógyíthat és hol nem, és kinek adhat vizet és kinek nem? Hihetetlen, hogy milyen rejtett formában, az elvárások formájában hogyan jelenik meg a mi erőszakosságunk Istenre vonatkozóan! Minél inkább megmondjuk Istennek, hogy az elvárásainkban Ő hogyan szerepel, úgy Isten elvonul egy magányos helyre, és mi nem értjük, hogy mi történt. 

Aztán a harmadik gondolat. Természetesen vannak vágyaink, hiányaink és szükségleteink, egészen természetesek, egészségesek és normálisak, és ezekre hivatkozva megmondjuk Istennek, hogy most melyik hiányunkat töltse be, most melyik szükségletünkre válaszoljon pozitívan. Miközben pedig mi csak egyszerűen azt mondjuk, hogy éhes vagyok, vagy Uram segíts, aközben észre sem vesszük azt, ahogyan az erőszak megjelenik a hozzá fűződő viszonyunkban! 

Aztán a negyedik. Éppenséggel, hogyha ez a három út nem járható, akkor talán megyünk a negyediken. Rácsapunk az asztalra, és azt mondjuk, hogy: Van nekünk természetes igazságérzetünk, és a természetes igazságérzet is azt diktálja, hogy ezek ennyit kapjanak, azok meg annyit, ezek üdvözüljenek, amazok pedig ne üdvözüljenek, ezeknek jót adjon, azoknak meg jól… Isten nagyobb, mint mi, majd Ő elintézi ezeket! Szóval megvan a mi ösztönös igazságérzetünk, amire Istennel szemben is hivatkozunk, és megmondjuk, hogy hogyan igazságos és hogyan nem, és azt hogy kellene tennie, hogyha lenne igazság, és Ő egy igaz Isten lenne! Amikor pedig elkezdjük ezt mondani, akkor Isten elvonul egy magányos helyre, és mi nem értjük, hol az igazság… 

Aztán pedig az utolsó gondolat. Hogyha az ötödik utat keressük, akkor mire hivatkozunk? A józan eszünkre! De legalábbis arra, hogy mi a normális, hogy mi a természetes, hogy mi az illem, hogy hogyan járja, hogy hogyan kellene annak lennie… Istennek pedig elmondjuk, hogy lássa már be, hogy ez így volna normális, és természetes. Miközben pedig mi így állunk Isten elé, aközben Isten elvonul egy magányos helyre! 

Hogyan lehetne akkor fölismerni ezt a rejtett erőszakosságunkat, amit sosem neveznénk így? Hiszen mi mindig a csalódottságunkkal találkozunk, az értetlenségünkkel, a bizonytalanságunkkal és a kiszolgáltatottságunkkal, és tagadjuk, hogy bármiféle erőszak lenne bennünk! Hát hiszen mi csak a jót akarjuk, azt akarjuk, hogy Ő király legyen! Hát nem az? Hát mi csak kimondtuk azt, amit Ő is mond magáról! 

Hadd menjek végig ezen az öt ponton, hogy ne csak arról beszéljünk, hogy Isten mit tesz akkor, amikor mi ezzel a rejtett erőszakossággal közelítünk, akkor hogyan vonul el egy magányos helyre. Beszéljünk arról, hogy: Mikor jön elő? 

Az első gondolat az így szólt, hogy: Amikor az ideáljainkkal megyünk és mondjuk meg, hogy egy igazán jó Istennek milyennek kell lennie. Akkor elvonul. De hogyha egy barátot keresünk, akkor előjön! Mert Ő meghívott bennünket arra, hogy a barátai legyünk! Fölajánlja nekünk azt, hogy egy kölcsönös barátságban legyünk egymással. Ezért, hogyha megszólítjuk Őt, mint a barátunkat, akkor lesz Kivel találkoznunk! 

Aztán a második. Azt mondjuk: Az elvárásainkra nem reagál. Ez biztos! Másfelől pedig, hogyha szükségünk van arra, hogy mellénk álljon, akkor mellénk áll, és az élet útjain velünk van, és a nehéz utakon is velünk tart, és nincs olyan élethelyzet, amikor ne lenne velünk, mellettünk és bennünk! De ha az elvárásainkat mondjuk, akkor elhúzódik! 

Aztán a harmadik így szólt: A vágyaink, a szükségleteink, és a hiányaink. Hogy adj nekem ezt és azt, és így és úgy! Amikor így állunk hozzá, akkor nem egyszer megtapasztaljuk, hogy elhúzódik! De ha Valakivel szeretnénk találkozni, Istennek, mint személlyel, akkor egyszer csak megjelenik! Mert egy személlyel való találkozásra mindig nyitott: Hogy két személy találkozzon egymással, és kapcsolatban legyen egymással! 

Aztán pedig azt mondtuk, hogyha az igazságra hivatkozunk, meg az igazságérzetünkre, akkor nem egyszer megéljük a csalódottságot, hogy elhúzódik. Mikor jön elő? Amikor azt mondjuk, hogy: Uram, szeretnék Veled közösségben lenni, egységben lenni Veled, egynek lenni Veled! Erre mindig előjön! 

Aztán pedig arról beszéltünk, hogy annak, hogy a józan eszünknek mi normálisak és mi természetes, annak nem egyszer ellenáll. Annak viszont sohasem, hogyha azt kérjük Tőle, hogy vállaljon velünk sorsközösséget! Hogy a sorsközösségünkben megtapasztalhassuk azt, hogy az életnek nincs olyan nehézsége, amit ne tudnánk Ővele együtt hordozni, és viselni, vagy olyan nehézsége, amit ha már mi nem tudunk viselni, akkor majd Ő viseli! Akkor előjön! 

Tulajdonképpen az Istennel való kapcsolattartásunknak három kritikus vonatkozása van. Ez a három kritikus vonatkozás a következő:

Szeretnénk Istennel úgy kapcsolatban lenni, hogy ne kelljen beletenni magunkat. Jószerivel Isten se legyen benne teljesen, mert az túl sok nekünk. Ha pedig lehetséges, akkor tulajdonképpen igazán ne is legyünk kapcsolatban egymással, hanem megelégszünk mi egy adok-kapok viszonnyal! 

Tulajdonképpen az Istennel való kapcsolatunknak a három nehézsége: Mi, Isten, meg a Kapcsolat! Mert mind a hármat szeretnénk némiképp, valamiféle langyossággal vagy felszínességgel megúszni! Amikor pedig nem egy személlyel akarunk kapcsolatban lenni, hanem mindig csak valami és valamit és valahogyan és valamikor, akkor nem egyszer az lesz a tapasztalatunk, és nem értjük miért, hogy mintha Isten elhúzódott volna tőlünk. Amikor pedig a teljes személyünkkel egyszer csak az Ő szemébe nézünk, és azt mondjuk, hogy szeretnék Veled találkozni, és Veled kapcsolatban lenni, akkor egyszer csak megtörténik valami, mintha egy egészen más világba lépnénk, és egyszer csak ott találjuk magunkat Isten Országának a kellős közepén! 

Isten nem engedi meg, hogy erőszakkal érte menjünk, és királlyá tegyük! De ha másképpen fordulunk Hozzá, akkor velünk van! 

Lejegyezte: Ujhelyi Balázs