A kiégés 2.

2015.10.06.

Megosztom
Elküldöm

Köszöntelek benneteket! Isten hozott mindannyiótokat!

Belecsapunk. Látom, hogy még páran nem ültetek le, majd gyertek, üljetek le, még elöl is vannak szabad helyek. Akkor… na, kezdem már kicsit otthonosabban érezni magam. Tényleg, mindig kell egy pár alkalom, hogy belerázódjak, és talán ti is így vagytok ezzel. Azt a visszajelzést kaptam, hogy hátul nem mindent lehet jól hallani. Most ez jó? Most jó. Akkor jó. Jó, jó. (00:35)

Könyörtelen mérték, hiperkritikusság

Miről beszélünk? Sémákról. Melyik séma? Könyörtelen mérték, hiperkritikusság, vagy túlzó kritikusság. Mi ennek a sémának a lényege? Az, hogy folyamatos szorítás és nyomás alatt érzem és élem meg saját magamat. Mégpedig azért, mert belső mértékek és mércék azok, ideálok és eszmények, amelyek folyamatosan engem belülről ösztönöznek arra, hogy maximalista legyek, vagy perfekcionista, igényesebbeknél mind a kettő. Napi 24 órában. Így aztán könnyen megtörténhet az, hogy tulajdonképpen nem is azzal összefüggésben élem meg ennek a sémának a nehézségét, hogy elvárásoknak akarnék megfelelni. Nem, nem elvárásoknak akarok megfelelni, mert azok kívülről érkeznek felém. Hanem a belső mérték válik már olyanná, amitől nem vagyok jól. Ez itt egy nagyon fontos ismérv. (01:45)

Akkor: nyomás és szorítás, mindent vagy semmit logika. Ez azt jelenti, hogy a 100% a minimálisan elfogadható, a 99 pedig már tulajdonképpen nulla, mert a 100 az elfogadható. Szorítás és nyomás, akár fizikai állapotokat is jelenthet az esetünkben. Ráadásul ennek a sémának van valamiféle belső szorongató logikája. A belső szorongató logika pedig az, hogy a gyönge nem elfogadható, a bűnös nem szerethető, a gyarló elfogadhatatlan, az esendő, semmi közünk hozzá. És ha valaki attól fél belül, az a kimondott, vagy ki nem mondott nyomorúsága, hogy a kicsi, az esendő, a gyarló, a bűnös, a szerencsétlen, a nyomorult az szerethetetlen, elfogadhatatlan, akkor tulajdonképpen egy lehetetlenre vállalkozunk. Megpróbálunk nem bűnösök lenni, ami lehetetlen. Nem gyarlók lenni, ami lehetetlen, nem kicsik lenni, ami lehetetlen. Nem esendők lenni, ami lehetetlen, nem mulandónak, halandónak lenni, ez mind lehetetlen. Tehát az a szorítás és nyomás, amit tulajdonképpen megélek különböző élethelyzetekben, de aminek a mélyén ez szerepel, az azért olyan elviselhetetlen, mert lehetetlenre vállalkoztam. (03:15)

Hát csak ennyi a témánk, tulajdonképpen nem sok. És akkor így jutottunk el oda, hogy na, akiket ez a könyörtelen mérték túlzó- vagy hiperkritikusság jellemez, ők nyilván előszeretettel lesznek például munkaalkoholisták. Két ok miatt is, és a séma két gyökérből eredeztethető. „E-re-dez-teh-he-tet-tet-he-tő.” Milyen esendő vagyok ma este! Az első. De olyan érdekes, látjátok, ilyeneket csinálok, és az van bennem, hogy hát már 15 éve együtt vagyunk, hát… Amikor valaki most jön először, és azt mondja „Mit csinál ez? Megbolondult? Nem tud normálisan előadni? Most mit képzel magáról?” Egyébként egyszer kaptam egy visszajelzést valakitől, aki hosszú unszolás után valahogy „Te, gyere már el! Szerintem ez neked is érdekes lesz. Mert… jó, hát mivel az izé… de azért van benne mindig egy pont.” S akkor ő ilyen öltönyben-nyakkendőben, egy komoly úriember eljött, hogy „Na jó, hááá, jó!” és éppen fölfeküdtem az asztalra. Egy ilyen kis asztalon fetrengtem, s akkor egyetlen dolgot kérdezett: „Máskor is ott fetreng az asztalon?” Hát nem t’om, még az is lehet, hogy fölfekszem rá. De könyörtelen mérték, hiperkritikusság sémától szenvedve, összegörnyedve, nyomás és szorítás, most már kezdem érezni, hogy talán érdemes lenne. Na, szóval úgy vagyok, tudjátok, hát mint hogyha hazajönnék. Na, hát puszi pajtásság van köztünk. Hát… aztán „Nem, nem, hát ilyen komoly előadás…” a szakszavakat mindjárt előveszem. (05:05)

A KöHi séma gyökerei

1. A szüleim elvárásokhoz kötötték a szeretetet

Workalcoholic. Szóval munkaalkoholisták leszünk. És mi a két gyökér, amiből ez jön, a burnout? Az egyik gyökér, hogy a szüleim vagy elvárásokhoz kötötték a szeretetet mind a ketten. Mert hogy apa azt csinálja, na még hagyján. De anya is? Rosszabb esetben elvárás volt szeretet nélkül. Mert ilyen is van. Mindig elvárásokat kapok, de nincsen szeretet, és közben pedig ott van bennem egy vágy, egy reménység. „Talán ha ezt megcsinálom, akkor… Ha talán ezt teljesítem, akkor…!” És úgy érzem, hogy igen, ezt kell. Nem azért, mert apa meg anya mondja, nem, belülről érzem, hogy muszáj, hogy ez így legyen. És apa soha nem mondja, hogy „Büszke vagyok rád.” Mhmm. Mondjuk egy nőnek. Egy férfinek sose mondja, hogy „Fiam, ezt jól megcsináltad!” Nem hogy „jól MEGcsináltad”, hanem „JÓL megcsináltad”. Látjátok, a hangsúlyok! Olyan dermedten ültetek, hogy akkor most mi? „De fiam, ez klassz!” Hát de minden fiúban ott él ez a vágy, hogy az apja egyszer azt mondja „Fiam, ezt én se tudtam volna jobban!” Majd eltelik öt év, azt mondja „Én ezt biztos nem tudtam volna még fele ennyire se!” Akkor kihúzom magam, tudok valamit, amit még az apám sem. De nem ez a nagy szám, hanem hogy ezt elismeri. Tyííí, de jó a frizurád! Ú, ez jó, jó! Neked is bejön? Olyan édesek vagytok, hogy tudtok különbözőket mondani, ezt már, ezt már a MOM Kulturális Központban is megfigyeltem, hogy ugyanarra a kérdésre… Jó, jó, de ez most nem témánk. Tehát! (7:00)

2. Túlkompenzáljuk a csökkentértékűség-szégyen sémát

Az egyik, egyik forrása ennek a sémának, könyörtelen mérték, túlzó kritikusság, hogy belsővé tettük a szüleinknek ezt a… és közben vagy jön hozzá szeretet, vagy nem. Akkor az még, még elviselhetetlenebb. A másik pedig, hogy túlkompenzáljuk a csökkentértékűség-szégyen sémát. Akkor pláne úgy vagyunk. Jaj! Ha néha átéltétek a szégyenkezés belső világát, hát remélem, néha azért csak átéltétek, egy emberi tapasztalat. Ugye abban mi tud olyan iszonyatosan kínzó lenni? Az a rettenetesen izzasztó élmény, hogy én tudom, hogy nem vagyok oké, de még valahogy az összes erőmmel összeszedem magam, hogy ne derüljön ki, és közben ott van bennem a rettegés, hogy ki fog. Tuti, hogy lebukok előbb-utóbb, lebukok. És amikor véletlenül egy szót elrontok, akkor így végigömlik rajtam a szégyen. Most, most kiderült, most kiderült, hogy nem is értek semmihez. Hogy szerencsétlen vagyok és béna, uááhh! És amikor valaki ezt érzi, hát hogyan tudna életben maradni? Itt a gyönge részem. Na most két türkizkék szék van, ez össze fog bennünket zavarni. Mintha lenne bennem szenvedély ma este. (08:30)

Tehát itt van ez (két szék, az egyik a gyönge részem – szerk.). Azt érzem, hogy hát kicsi vagyok, béna vagyok, nyomorult vagyok, vagyis szerethetetlen. Akkor kidolgozok egy fénylő, aranyszín szék… és itt jól tudom a dolgokat. Előre jutok a céges ranglétrán, már most nyolc beosztottam van. Kilenc, de a takarítónőt is beleszámoljuk. Én végzek a legkésőbb, és neki szoktam mondani, hogy „Még itt ne! Még dolgozom.” Szóval. Kidolgozok egy erős részt azért, hogy ővele (a gyönge résszel – szerk.) ne kelljen találkozni. Azt gondolom, hogy na, majd ha bebizonyítom és megmutatom, akkor ővele nem kell találkoznom, valahogy el lehet rejteni, el lehet fedni, el lehet dugni. S azt gondolom, nincs is türkizkék szék. Máris ott van mögötte. Ezért nem jó az élet. Nem, nem tudom kiiktatni, mert bennem van az, hogy kicsi vagyok, béna, nyomorult, és ezt megpróbálom túlkompenzálni. Ezért dolgozok, hajtok, minden, elismerés. Ha meg nincs elismerés, emlékeztek, akkor nagyon könnyen az önbecsülés külső forrásához próbálok hozzájutni, kényszerteljesítő leszek. Így hívják, kényszerteljesítő. Valóban teljesítek, belső szabadság nélkül. Éppenséggel a belső kényszertől hajtva, de ez belső kényszer. Jó. Ahh! Nem mondhatnám, hogy jó, csak most ezt itt befejeztem. (10:20)

A kiégés

Akkor ugye így jutottunk el oda, hogy na akkor érdemes a kiégésről beszélni. Hát mert ha valaki így van, hát ez, hogy mondjam, vörös szőnyeg a kiégéshez. És hogy ez nem csak a munka világában leledzkedőket érinti. Hát ki lehet égni diákként. Pázmány Péter Katolikus Egyetem összes bölcsészkaros hallgatóját fenyegeti a kiégés, pedig még csak ZH-ra készülnek. Ki tudunk égni feleségként és férjként, és barátként, és nagymamaként, és nagypapaként. Hihetetlen, mindig ki tudunk égni. Mhh. Apaként, anyaként. (Egészségedre!) Kiégünk, és ki…trüsszentjük magunkból. Ezért a kiégésnek a lelki folyamata egyáltalán nem csak valami szakmaisághoz, szakmai világhoz köthető és kapcsolódik. (11:25)

A kiégés általános ismérvei

Így kezdtünk el beszélni az általános ismérvekről. Na, itt már muszáj a papír. Azt mondja.

A kiégés háttere

Úgy próbáltam megfogalmazni a mondatokat, hogy az első részében lássuk az értéket, hogy na, na, az igen. Csak amikor valahogy túlzóvá válik, vagy valami khrrr, megreccsen benne, hogy na azzal van a nehézség. Tehát az első így szól. (11:50)

1. Általános érvényű ideálok és eszmények kritikátlan alkalmazása

Általános érvényű ideáljaink vannak. Ez idáig oké, legyenek is. Csakhogy ezeket kritika nélkül alkalmazzuk, és kérjük szánom magunkon, esetleg másokon, de főleg magunkon most, mert most a kiégésről beszélünk. Nem akarom ismételni magam. Általános érvényű ideálok kritikátlan számonkérése saját magunkon. Beszéltünk erről, az ideál az egy irány, az ideál az cél, az ideál ideál és nem realitás. A realitásnak ideálként a része. Jó, nem ragozom tovább.

2. Kimagasló teljesítményre törekvés – töretlenül

Kimagasló teljesítményre törekvés – rendben van. Hát most ide állok, és akkor „Jó, majd egy ilyen 70%-ot így idetolok. Mit számít ez? A lényeg, este eszek egy jó pizzát, oszt akkor annyi. Legyen rajta jó kis articsóka.” Hát szó se lehet róla. Ide jövök, hát megőrülnék, ha öt percet úgy kellene itt lennem, hogy az van bennem, hogy „Ó, hát mindegy, hogy lesz. Majd… még jó is, hogy nem látlak hátul titeket. Nem zavar a szemetek.” Tudjátok, nyáron a vidéket, azt nagyon szeretem. Tehát a vidék, ahh, nagyszerű. Országjárás, országhatáron túl járás, mindenfele járás. Hát olyan érdekes, hogy a közönség is nem egyszer… Na, már eleve úgy van, hogy „Na, na, nyitottak vagyunk, tzz-tzz!” Hát az úgy könnyű. És néha elmegyek, láttam ilyen kiírást, azt hittem, hogy ilyen nem létezik, de van. Most csak a lényegét mondom. (13:30)

Kukutyin-alsó-szélső. Értitek ezt? Ilyen, ilyen… hát nem csak hogy alsó, még az alsóból is szélső. Hát ha nem adtam volna országjárásra a fejem, nem tudnám hogy ilyen van. Elmentem Kukutyin-alsó-szélső művelődési házába. És tudjátok, néha ami ott vár… az a, így mondanám most, egy kiégettség. Kiégettség, tehát már nincs nyitottság, nincsen semmiféle bizalom, csak úgy, úgy, „Ó, hát… különben mit csinálnék? Hát, úgyse csinálnánk semmi mást. Most itt van, hát akkor leülünk. Olyan mindegy, hogy hol ülünk.” És, na, tartottam Kukutyin-alsó-szélsőben egy előadást. Amikor meglátom ezt, ráncos, gyötört arcok, hát a harctéri idegesség erőt vesz rajtam. Azt mondja nekem egy kedves ismerős „Te Feri, azért most toltad az energiát szépen. Azon kezdtem el gondolkozni, hogy ha engem így pofán vágnak ennyi energiával, mit csinálnék? Biztos, hogy jól esne-e?” Nem egyszer ezt látom, tudjátok, irgalmatlan sok ránc, és mhh. Nem is néznek föl, értitek? Eljött meghallgatni egy előadást, és nem néz föl, az egy kiégés. (15:15)

Füst Milán jutott eszembe. Füst Milán sírverse: „Kevés embert szeretett, azokat is utálta.” Egy kis csoport? Jó, jó, jó. Jól mutattok együtt, tényleg. Na. És hogy milyen érdekes, eltelik fél óra, semmi, 40 perc, 50 perc, 1 óra körül egyszer csak a ráncok elkezdenek kisimulni, valami történik, valami. Miért mondom ezt? Hát persze, hogy jó, hogyha törekszünk valamire. Hát nem bírom elviselni, hogy ehh, ehh, jól van. S ha kis izgatottságot látok, na mondom, valaki… és kimegy pisilni. Hát… nem, ez elviselhetetlen, nem, hát akkor tolom, nyomom, aztán… Fordítva van a lap! Látjátok, mennyi veszélyen keresztül…? Tényleg fordítva van. Jó. Tehát. (16:30)

Kimagasló törekv… teljesítményre tö… Ezt mondta valaki „Feri, mikor belelkesedsz, hadarsz. Ez egyébként nem jellemző rád. Artikulálj rendesen! Olyan jó élményeim vannak. Mert mikor valaki esküvőre készül, akkor szoktam mondani, hogy akkor lesz szép a templomban, ahogy te az esküt teszed, ha lassabban, artikuláltabban, de hangosabban beszélsz, mint szoktál. És ebből olyan szép dolgok születnek. „Brünhilda, téged szeretlek. Brün-hil-da, té-ged…!” Hát ez olyan, megható számomra. Jó. Tehát ne felejtsétek el, ha házasságot köttök, lassabban, artikuláltabban és hangosabban beszéljetek, mert úgy szép. Vagyis! (17:30)

Kimagasló teljesítményre törekvés. És hol van a bibi? Ez egy szakkifejezés. Akkor, ha töretlenül akarjuk. Van a fejünkben egy irreális ideál, hogy a fejlődés azt jelenti, hogy fejlődök, és fejlődök. Egy párkapcsolatban is először jön a szerelem, utána a szerelem és a szeretet, aztán a „szerelem, a szeretet és intimitás”, „szerelem, szeretet, intimitás, hűség…”, „szerelem, szeretet…” na értitek. Kérdeztem egy előadáson „Most mondjátok meg, a szerelem örök vagy mulandó?” Ezt szoktam kérdezgetni. S akkor az a válasz, most azért, hogy ne ragadjunk le minden részletkérdésnél, az a válasz, hogy mulandó is, meg örök is, ilyen, a hormonális része mulandó. Tudjátok, mi az érdekes? Ma is megkérdeztem, tartottam egy előadást… Alma? Kérek-e belőle? Most ha nem lennék maximalista, akkor kérnék, de így úgy érzem, a kettőt nem tudnám együtt. Hát a hormonális változás mindenképp lecseng, ezért a szerelem nem tud a hormonális szempontból örök lenni, mert lecseng. És tudjátok, mi az érdekes? Szoktam kérdezni „Jó, meddig tart a hormonális bumm? Most mondjátok meg, hormonális bumm, mennyi ideig tart?” Általában van egy csönd, mindenki úgy megpróbál visszaemlékezni valami nagyon régmúlt időre. „Nem t’om, azt mond… 30 éve vagyok házas, azt tudom, de milyen hormonális…? Miről beszél ez? Ja,mikor egyszer elfelejtettem hazamenni? Ja, emlékszem.” S akkor mindig van valaki, aki valahogy talán a csöndnek a sűrűsége miatt fölkiált, és azt mondja „Másfél év!” Na, ha másfél év, másfél év. Akkor nincs mit tenni, akkor az pont annyi, se több, se kevesebb. Szóval. Egyszerre mulandó, és egyszerre örök. Mulandó és örök. Hááá, és egyszer a két csend kötött valaki azt mondja „Hát a szerelem? Hát a szerelem örök, a pasik jönnek-mennek.” Így okosodok általatok. Szóval. (20:10)

Tehát miért kezdtem el ezt mondani? Mert hogy akkor az legyen ilyen, és akkor a lobogás maradjon 27 évig… nem tud. Tulajdonképpen aki így él, hogy a szerelem, tehát akkor ő az igazi, hogyha a hormonális bummnak sosincs vége, egyszerűen menj el az orvoshoz, valahogy simogasd meg, és kérjél egy hormonvizsgálatot. Kicsit nézzenek nálad hormonszinteket, és ennyi. S akkor utána nem érdemes ezt tovább. Jó. Majdnem azt mondtam, „gyűrűztetni”, de… Következő! (20:45)

3. A hivatásszerep eluralkodása – mindenre segítőként reagál

A hivatásszerep eluralkodása. Hát jó, ha valakiben van egy erős hivatásszerep, az nem olyan nagy baj. Igen ám, de itt arról van szó, hogy minden helyzetben a hivatásszerepe van elöl, mindig és mindig, és már emberi módon nem is reagál. Mindenre ebből a hivatásszerepből válaszol. Kérdeztem egyszer egy nagyszerű papot. Nem őt, hanem valakit, aki órákon keresztül utazott vele. „Na, na, emberi volt? – Nagyon jó fej volt, de emberi az nem.” Iszonyú jókat lehetett vele beszélgetni, minden… valamit, csak pont az em…, nem, az emberiből nem jött semmi. Nem, ő mindenre papként válaszolt. Azt értem, hogy papként így van, de most… „Nem, hát én pap vagyok, napi 24 órában. Papként van valahogy, emberként sehogy. Ez a hivatás.” De ezt nem hinném. Jó, következő. (21:45)

4. Rutin – tanulás és fejlődés nélkül

Rutin! Az jó. Lelkiatyám 30 évvel ezelőtt mondta. Hahh, szalad az idő. Azt mondja „Egy rendes ember az élet 98%-át jó rutinból meg kell, hogy oldja.” Ezért van szükség a jó rutinokra. Ezt régen úgy hívták katolikus berkekben, hogy erény. De ma már ezt nem használjuk. Hát miért, ki használja azt, hogy „erény”? Mi az, hogy erény, erény…? Rutin. Nem t’om, ez miért jobb, de jó rutinokkal az élet 98%-a megoldható. Problémás, ha minden egyes helyzet előtt leülök „Most hazudjak, vagy ne? Mert most akkor… hazudjak? Ne? Miért, most mit vesztek, vagy mit nyerek? Á, hazudhatnék…” Akkor meg „Na jó, most őszinte vagyok. Következő! Na és most mi legyen? Most akkor hazudjak, ne hazudjak? Tulajdonképpen…” Mhh. Tehát 98% rutin. S akkor azt mondja mindig a lelki atyám, nem tudom, hogy most még ezt mondja-e, de akkor azt mondta, hogy „…és az életben mindig van kb. 2%, amit nem tudunk rutinból megoldani.” Na ahhoz kell az idő, meg az energia. Akkor ott azzal… „Ú, na most ezt akkor hogy csináljuk?” Érdekes, hogy a kutatások ezt nagyon megerősítik. Eredményes személy az a valaki, aki a rutinszerű dolgokat gyorsan meg tudja csinálni. Tehát a jó rutinba begyakorolni magam, az eredményesség egyik kulcsa, és akkor marad idő a kreativitásra. Ezt nem akárki mondja, az egyetlen pszichológus, aki Nobel-díjat kapott. Közgazdaságit. Így van, tényleg így van. Hát mondok én olyat, ami nem úgy van? Nem! (23:45)

Tehát rutin, tanulás és fejlődés nélkül. Na ez az! A rutin jó, de tanulás és fejlődés nélkül. Itt hagytam abba. Rutin tanulás és fejlődés nélkül. S emlegettem nektek – most hadarok, most, most hallom. De érdemes elővenni… Most a gatyám… ilyenkor szokott lenni. De nem is. Kicsit később. Előbb, előbb lecsúszott a gatyám. A szenvedély igazgatja a gatyámat. De milyen érdekes magas hangszíned van, idáig hallom. Na. Jó, ezt a viccet akkor most nem mondom el. Ám de a tananyagunk a következő – hogy ide visszatérjek – hogy emlegettem Carl Rogerst, hogy mennyire érdemes őt olvasgatni. „Valakivé válni.” Na, és ha már mondtam, én egy rendes, rendes tanuló vagyok, én is elővettem. Azt hallottam, hogy érdemes Carl Rogerst olvasni, és akkor hazamentem, hát ha érdemes, akkor… Jó, hát nem biztos, hogy igaz, de legalább… na jól van. Elővettem, és akkor rácsodálkoztam, hogy hú de izgalmas dolgokat mond, hogy hogyan érdemes tanulni, felnőttként. Ő azt mondja „Minél idősebb vagyok, annál kevésbé hiszek a tanításban, és annál kevésbé akarok tanár lenni. Nem akarok tanár lenni.” S akkor azt mondja „Azért, mert ha végignézem az életem, akkor nem úgy tanultam, mint ahogyan tanárként szoktuk a diákot tanítani. Hogy úgy bizonyos ismeretanyagokat fölvettem, kétség kívül, de igazán nem úgy tanultam meg azt, ami fontos.” (25:30)

Akkor itt szeretném őt (Carl Rogers – szerk.) egy picit idézgetni. Jaj, ez nagyon izgalmas, összeszedtem a fő pontjait, hogy na de akkor hogy. Jó rutin, plusz… akkor hogy? Miközben a könyökünkön jön ki szerintem az, ami most nagyon trendi, hogy élethosszig tartó tanulás. Ugye, hogy ez már kicsit… Jól van, jól van. De azért, mert mikor ezt halljuk, hogy élethosszig tartó tanulás, akkor pont nem arra gondolunk, amiről Rogers beszél. Itt emlegettem nektek az élményemet, hogy végigszenvedtem az általános iskolát, végig. Hát én utáltam oda bemenni, szorongtam, rágtam a körmöm, utáltam az egészet. Gimnáziumban volt olyan év, a harmadik év, a legjobb jegyem év végén hármas volt. A legjobb. Prr. Sose buktam. Hát azért annyit csak tudtam dumálni. De ahh, hármas a legjobb. Tehát azt a fajta tan… jó, nézzük akkor, hogy mit mond Rogers. (26:50)

Carl Rogers gondolatai a tanulásról

1. Abban a tanulásban hiszek, amiben van fölfedezés

Ezt emlegettem, fölfedezés, rácsodálkozás. Mmm, akkor ez hogy van? De miért van kedvem akár gyermeki kíváncsisággal, akár nem, fölfedezni, rácsodálkozni. Miért van ez bennem. Itt azt mondja, annak a tanulásnak látom eredményességét, amely tanulás valamilyen mély szükségletből származik. Ez nagyon elgondolkodtató. Hogy a tanulási folyamataink és helyzeteink milyen mély szükséglettel találkoznak, vagy találkoznak-e egyáltalán ilyesmivel. Hát amikor én középiskolába jártam, vagy az általános ’oskolába, kit érdekelt az én szükségletem, ami valamiféle tanulásra ösztönzött volna? Engem nem ösztönzött tanulásra semmiféle szükségletem. A nyomor ösztönzött rá, ami azért közel van egy-két szükséglethez. (28:00)

Akkor van egy kedves egyetem tanár ismerősöm. 70 éves volt, és az egyetemen „70 év, köszönjük szépen”. Ő egy nagyszerű tanár, a diákok nagyon szeretik. Amikor emlegetem a nevét, „Ajj, a tanár úr!” Igen ám, de 70 év, ő azt gondolta, hogy na, talán egy-két évig meghosszabbítják, mert szokott ilyen lenni. Például a teológián úgy volt, hogy a kari tanács összeült, és akkor „Na jó, még két évet hadd tanítson.” Ő gondolta, hogy ott majd ahogy lehet, és akkor tanít. És mondták neki, hogy tűű-dűű-dűűű. 70 éves, életerős, huszon-negyven-akárhány év szakmai tapasztalat, 23 éves korában már tanított. Ahogy elvégezte, már rögtön tanított, és 70 éves. Számoljátok ki! Az annyi. Mennyi? 47. Hát köszönöm, ez jól esik. 47 év. Akkor azt mondja „Hirtelen úgy megijedtem, de úgy megijedtem, hogy az egész életem arról szólt reggeltől estig, hogy tanítok, készülök, diákok, hogy hirtelen haszontalan leszek. Három új dologba kezdtem bele, háromba. De olyanba, amiben irgalmatlan sokat kellett plusz tanulnom.” Tehát nem a régi tudás, új dolgokat. „Háromba, mert azt gondoltam, hát amilyen a világ manapság, ha egy bejön, már jó.” Most ő nemsokára 80 lesz. Lerogyott nálam valamelyik nap, azt mondja „Te Feri, hát nekem mind a három bejött.” 70 évesen három új dolgot elkezdett csinálni, és mind a hármat jól. Direkt nem akarom, hogy ne legyen fölismerhető. De tényleg ezért, mert ugye példákat mondok, akkor nő helyett férfit mondok, gyerek helyett serdülőt, és most ha elkezdem, konkrétan megmondom, akkor már szerintem… Péter: „Ja, a tanár úr!” és akkor mégsem. Na. (30:10)

Na ez például egy mély szükséglet, megjelenik egy félelem, szinte halálfélelem, hogy értelmetlen lesz az életem, elkallódok, elveszek, így a semmi erőt vesz rajtam. „Hát nem, nem, nem, én élni akarok!” Ez egy nagyon mély szükséglet. 70 évesen olyasmit tanul meg, amit mások csak így néznek. Azt mondja „Gúnyolódtak rajtam. – 70 évesen, megbolondultál, hogy ilyesminek állsz neki?” Mély szükséglet. A másik.

Hát tudom, emlegettem már, de hát nem voltatok ott 13 éve, mikor elmondtam. Kicsit csalódott vagyok emiatt. Anyukám, mi X-esek voltunk. Hát anyukám X-es, ha ez mond valakinek valamit. Vagyis, tehát főiskolára, egyetemre nem vehető föl. S akkor ezért anyukám stewardess lesz, mert oda meg föl lehetett venni. Egész életében táplálta magában a vágyat, hogy ő szeretne belsőépítész lenni, lakberendező. Rendszerváltás, nyugdíjba ment, 62 évesen jelentkezett. „Ó, hát ez… előttem az élet, most már semmi akadály nincs, hogy én lakberendező legyek.” S elvégezte, anyukám lakberendező lett, úgy. Mikor mások azt mondják „Á, most már csak úgy, a leesett körtét szidolozgatom, gyerekek, mást nem csinálok. Én már 62 évesen már hova, hova? Csak a szidol el ne fogyjon, meg a körtéről nem is beszélve.” És az életnek ez az izgalmassága, hogy valaki, az anyukám ahogy belendült ebbe, hogy ő, képzeljétek el olyan ügyes volt, annyira jól rajzolt, hogy az összes évfolyamtársának a rajzait ő csinálta meg, a beadandókat, és még élvezte is. Huszonéves fiatalok mennek, hogy „Kati néni, nem rajzolnád föl? Neked az gyorsan megy.” Amikor 65 évesen végzett. A számok, látszik, nana, Feri, a számok. Akkor egyszer csak egy barátnője üzent az USA-ból. „Te, nem jönnél el, szeretnék egy üzlethelyiséget… gyere, csináld már meg!” S akkor anyukám, 65 éves, azt mondja „Miért ne! Végre az első munka.” Értitek? Az első munkáját az USA-ban csinálta. És akkor látta valaki, elküldték Ausztráliába. Anyukám azt mondja „Hát, ha már itt vagyok Ausztráliában, átugrok Új-Zélandra, mindig is érdekelt.” Akkor volt 66. (33:05)

Belső szükséglet, vagy ahh, valami ilyesmi. Amikor ezt tudjuk, hogy mi ez a belső szükséglet, nekiállunk. Placid atya miket mond erről? Jaj, Placid atya! Tényleg, Isten éltessen. Azt mondja. Hát tulajdonképpen ott 10 év gulág alatt volt két év, amit úgy könnyebben tudtam csinálni, mert akkor portrékat festettem. „Te tudtál festeni?” Én nem tudtam, de megkérdezték, ki tud festeni. Hát én jelentkeztem, egész biztos jelentkezek rá, mert az életben maradás nagy dolog, majd megtanulom. Hát az első nem sikerült annyira, de aztán valahogy legyintettek rá, és egész jól belejött. Megtanult a gulágon festeni, csak úgy, passzióból. S akkor azt mondja, hát ez a legzseniálisabb története. Egyszer csak még valahonnan, vagy a háború óta keringett valami hat éve egy vagon, vasúti kocsi. Benne Angliából, vagy Angliától, nem t’om kiktől, WC deszkák. A gulágon viszonylag kevés az angol wc. Annyira, hogy a lágerparancsnok nem is tudta, hogy mi ez. Nézte, aztán behívatta. „Nagyszerű képkeretek érkeztek.” Arra gondolt, hogy Lenin elvtárs és Sztálin elvtárs arcképei még nincsenek megfelelő keretben, és hogy ő ezeket applikálná be. És azt mondja, azt mondja, hogy megőrült, hogy nem röhöghet hangosan, és arra gondolt, hogy az Istennek van humora. Hát hogy őt, a rabot, a gulágon megkérik, hogy egy WC keretbe Sztálin elvtárs képét Leninével föl… hát nem, nem, ezt… ha ezt mondják, hogy ilyen van, hát nincs, nincs. Bemen a barakkba, azt mondta elvesztette a józan ítélőképességét, s mondja „Figyeljetek, képzeljétek el, be kellene helyeznem a WC deszka közé Sztálin elvtárs és Lenin elvtárs képét.” Hát és főleg, Sztálin elvtárs tényleg, az összes kitüntetést megkapta, ahogy a múltkori alkalommal erről volt szó, kivéve a hős anyáét, és a hős városét. Hát igazán megérdemelte. Akkor azt mondták a társai „Ide figyelj, Placid! – ez egy magyar név, csak kicsit… – előbb-utóbb ez ki fog derülni, s akkor megkérdezik, hogy ki rakta Sztálin elvtárs arcképét a WC deszkába. Úgyhogy te menj oda a lágerparancsnokhoz, és mondd meg, hogy parancsnok elvtárs, én csak szeretném figyelmeztetni, bármikor bármelyik Sztálin képmást berakom ide, de hogy tulajdonképpen ez, magunk között szólva…” És tényleg így lett, és iszonyú hálásak voltak neki, plusz kenyér. Hááá! (36:35)

2. Az a tanulás, ami valami mély késztetésből, mély szükségletből származik

Milyen gyakran élem ezt meg… Szomjas vagyok, ne is haragudjatok, csak elég komoly szükséglet, hogy itt ne szenvedjek. (hangos kortyokkal iszik – szerk.) Jó, hát azért ne maradjatok le semmiről. Ne érezzétek azt, hogy csak itt magammal törődök. Megvan ennek mondjuk a fájdalmas része. Fájdalmas része például az. Ez férfinek szól a felesége. „Figyelj, nem jó ez így, hát nem is beszélgetünk már. – Ugyan már!” S akkor szól egy évig, meg két évig, meg 12 évig. Most megnézem, ti hányadiknál tartotok? De nehogy megbántódjatok! Elnézést kérek, van egy kis dolgom. Réka, megsúgod? Nem teheted. Na ez az… a női bajtársiasság, ez szép, szép. Most hogy jövök ide föl? Öregen már, 50 évesen. 12 év. „De kérlek, néha csináljunk valamit, legyél, annyira jó lenne, meg mi lenne, hogyha… - Jaj ne, hagyjál már a hülyeségeiddel!” Egyszer csak a feleség a 17-dik évben. Most ezt fogjátok megjegyezni. Volt egy ilyen hatásszünet, 17-dik év. Ú, a 17-dik év, jaj, jaj! 18-dik évben azt mondja a feleség. „Ja, egyébként csak akarom, hogy tudd, tegnap beadtam a válópert.” Nem tudom, hogy a válópert beadják-e, nem vagyok jogász. Mit adnak be? „A keresetet.” A keresetet. Igen. Hát, érdekes asszociációk jutnak eszembe. A nő a keresetét beadja más valakinek. Tehát beadja a keresetet. S akkor a férfi egyszer csak összeomlik, és hirtelen azt mondja „Most azonnal menjünk el párterápiára!” És tényleg motivált, hogy most valamit akkor csináljunk. Mondja a fel… „Ide figyelj, tényleg, most, rájöttem. – Ne is haragudj, most már késő.” Na ott látok férfiakat nagyon motiváltnak a tanulásra, hogy valami… Komolyan, ezt a legmélyebben mondom, nagy együttérzéssel. Sokszor az a tragikus, hogy ilyenkor a nő pedig már ezzel a szándékkal nem hajlandó, mert ő meg elment a legvégéig. Úgy éli meg, hogy „Én már elmentem a legvégéig, nekem már nincs. Tehát belül öt évig küzdöttem, akkor öt évig kitartottam, öt évig meg szenvedtem. Most már nincsen.” Az nagyon drámai, mikor az egyik akar, hogy „De, valamit…!” s a másik azt mondja „Nem!”, és utána fordul a kocka. Hát az, az élet drámai természete. (40:05)

Azt mondja Rogers, hogy az a tanulás ami igazán, ami valami mély emberi szükségletemből származik. Az az érdekes, hogy… hát most ezt nem kritikusan akarom mondani. Hogy azért úgy is van ez, hogy lenevelődhetünk a mély szükségleteinkből táplálkozó tanulási vágyról. Annyira elboríthat bennünket „Ó, a tanulás! Ajj, hagyjuk már!”, hogy azt se tudjuk, hogy milyen mély szükségletünk van, és ahhoz milyen tanulási vágy tartozhatna. Leszokhatunk róla, motiválatlanná lehetünk, ez egész ijesztő. Emlegettem nektek, mikor a hajléktalanszállón voltogattam, és akkor egy évet voltam ott. Osztottam a ruhát, adom a bácsinak, körülbelül ilyen idő volt, már lehetett tudni, néhány hét, és nulla fok körül lesz éjszaka. Egy zseniálisan jó, meleg hosszúkabátot, hát tudjátok hosszú, hogy az milyen nagy szám. Egy hajléktalan mit csinál egy ilyen derékig érő pilótadzsekivel? Hát mit csináljon vele? Egy jó lódennel, az igen. Szőrmés lóden. Gyönyörű, szuper jó kabát volt. „Ú, Pista bácsi, megfogtuk az Isten lábát, itt a magának való jó kabát. – Hát ez nem jó. – Hogy-hogy nem jó? – Két gomb le van szakadva.” Ezt mondta, s úgy hirtelen megszédültem, hogy mi van már, s nem is értettem, hogy ez mi. „Pista bácsi, drága! Hát menjen oda az ügyeleteshez, kérjen tűt és cérnát tőle, hát varrja föl azt a két gombot! Ilyen jó kabát nincs, hát én vagyok a raktáros, hát tudom, hogy nincs.” Tényleg, raktáros voltam. „Ne is haragudjon, ez a kabát nem jó.” Hát ez nem a Pista bácsinak az egyéni szerencsétlensége, hanem nincs meg benne az a folyamat, hogy hogyan cselekedhetnék valamit magamért, hogyha valami nem jó. Most lehet, hogy nem tudok gombot varrni, akkor megkérdezem valakitől. „Ne haragudj, nem segítenél? Hogy kell csinálni, még sosem varrtam föl.” S akkor hirtelen ott terem két ember, és persze, hogy valaki segít. Ez az egész kultúra hiányozhat valakiből, teljesen kikophatunk abból, hogy háhh… Na. Igen. (42:50)

A szükségletekből adódó tanulás. Nem is olyan könnyű. Következő. A szükséglet belső igény. Következő. Azt mondja, hogy… Carl Rogers azt mondja, hogy… (43:10)

3. Élményszerű tanulás

Az a fajta tanulás aztán ami eredményessé válik bennem, ami élményszerű. Szoktam idézgetni nektek Mérei Ferencet, aki azt mondja „Ahol untatnak, onnan menekülj!” Nyilván nem tudunk mindenhonnan elmenekülni, de áhh. De például olyat tehetünk, hogy valamit érdekessé teszünk a magunk számára. Az érzelmi intelligencia része, hogy képes vagyok önmagamat motiválni, valamit érdekessé tenni. Emlékeztek, a kötelességeinket tudjuk kötelességszerűen végezni, és tudjuk hivatásszerűen ugyanazt a dolgot. Jó, tehát élmény szerű. Tehát Rogers azt mondja „Nem sokra tartom a nem élményszerű tanulást. Az az érdekes, ha nem élményszerűen tanulunk valamit, nem is nagyon marad meg. Ha nem látjuk az értékességét, nem teszi velünk azt, amit valami élményszerű tanulás tesz. (44:20)

Egy kedves ismerősöm tényleg nagyon… Tanítottam őt csoportvezetésre, és már ők vezettek csoportokat, és én pedig visszajelzéseket adtam. Az történt, hogy ő… ó, egy babuci. Az történt, hogy tartott egy bevezetőt az interdiszciplináris és holisztikus diszciplínákról, ez volt a bevezető, és akkor ezt így tolta tovább. Az jutott eszembe, nem csináltam én semmit. Fogtam, fölírtam az összes idegen szót. Mert ő egy bevezetőben – önismereti csoportban vagyunk – használt húsz idegen szót, egy bevezetőben. Én semmi mást nem csináltam „Te, Gábor! (Ugye, akkor tudjátok, hogy nem Gábor.) Elmondanám neked, hogy milyen szavakat használtál az önismereti csoportban.” És akkor: interdiszciplináris, holisztikus, diszciplína, interakció, kommunikáció, skizoid, depresszív, hiszteroid, kényszeres. A 15-diknél elkezdett röhögni. Röhögött, röhögött, és ezért jó egy önismereti csoport, hogy ahogy ő hozzáállt ehhez, azt mondja „Feri, azon röhögök, hogy ha te annyit jelzel vissza nekem <<Nézd Gábor, azt gondolnám, hogy az idegen szavak túlzó használata talán nem kompatibilis egy önismereti csoportban.>>, akkor hát igen, szerintem is egy önismereti csoportban nem érdemes túl sok idegen szót használni.” és hazamegy elégedetten. De azzal, hogy én visszamondtam neki ezt a húsz idegen szót, persze papírból olvastam, mert én nem bírnék ennyi idegen szót együtt, azt mondja „Ezt most egy életre megtanultam.” (46:50)

Az élményszerű. Sóhajtott egy nagyot, de már nem tudom, ki, csak arra emlékszem, hogy sóhajtott, és azt mondja „De kevés Matula bácsi van manapság.” – „Jaj, kisfiam, kimegyünk a vízre, nagy a meleg. Vegyél föl egy inget! – Jaj, Matula bácsi! Minek vennék föl inget? Nyáron? Hülyének néz? – Hát akkor induljunk.” Ugye estére krrr-hrrr, nem bír aludni három napig, hmm, nem kell nagyon magyarázni. Például itt Aquinói Szent Tamás öt istenérvét nem muszáj ismernünk, itt e nélkül is meg tudunk valamit tanulni. (47:35)

Egyébként valaki nagyot sóhajtott, egy öreg pap bácsi volt. Azt mondja „Ó, Feri. Én egész életemben arra vártam, hogy valaki odajön hozzám és azt mondja <<Lajos atya! Hogy van Aquinói Szent Tamás öt istenérve?>> És akkor én elkezdem mondani. „Óóó! Hát én ezt nagyon jól megtanultam, édes drágám, pöttyöcském. Na az első istenérv, hallgasd, emígy szól. 40 éve szenteltek pappá, még senki ezt nem kérdezte tőlem. Pedig erre számítottam, hogy hát kérdezik és mondom, és aztán mi a vége? Megtérnek.” Azért nem téreget a magyar, mert fütyül Aquinói Szent Tamás istenérveire. Legyetek szívesek, kicsit adjatok magatokra!

Na jó. Élményszerű tanulás. Na most! Következő. Mi ez? Fényt! Aha! Így… se látom. Olyan kis betűvel írok, és már romlik a szemem. Képzeljétek, romlik a szemem. Hát de furcsa, de így van. Már nekem furcsa. Ugyanolyan kis betűvel írok, mint régen, amit el tudtam olvasni régen. Tehát írni tudok kis betűvel, csak elolvasni nem bírom. Ez egy élményszerű tanulási helyzet most. Ebben a pillanatban tanulom meg, hogy nagy betűkkel kell írni. Na most. Következő! Olyan, most már el bírtam olvasni. Fény! (49:20)

4. Azt a tanulás tartom sokra, ami megváltoztatja a magatartásomat

„Azt a tanulást tartom sokra – mondja Carl Rogers – amely megváltoztatja a magatartásomat, a cselekvőképességemet. Azt a tanulást, vagy tudást, ami egyszerűen csak ad valami elméletet, már nem sokba veszek.” Ez nem azt jelenti, hogy nem volna érdemes… Mi tartozik a sémához? Gondolkozás, érzel… Persze, hogy érdemes elméleti anyagokat begyűjteni, csak éppen lehet, hogy úgy is marad. Az a gyanúm egyébként, ez mindig meglep, hogy – most nem t’om, negyedik éve beszélek a sémákról, és már az nagy eredmény, ha valaki el tudja mondani, hogy mi az a négy dolog, ami a sémához tartozik. De ami érdekel, azt el tudod mondani, csak azt, hogy mi tartozik hozzá, azt nem. Milyen izgalmas, hogy a kettő mikor találkozik egymással. Na jó. (50:25)

Tehát ami megváltoztatja a magatartásomat. Éppen emlegettem nektek, múlt héten voltam egy konferencián. Most mondok egy olyan kifejezést, soha többet nem fogom mondani, az új trend: neuromarketing. A neuromarketing – jó, most nem folytatom így. Hallgattam ott jó pár előadást. Engem is betettek a neuromarketing szekcióba, hogy ott interpretáljam… Na jó! Tehát. Hallgattam egy izgalmas előadást arról, hogy vannak olyan reklámok, vagy interneten terjedő cuccok – ez egy jó kifejezés, ugye, ebbe mindenki beleért valamit – amelyek ugye – szakkifejezés – vírusszerűen terjednek, iszonyú sok letöltés, és közben pedig változás: nulla. Tehát mindenki szívesen megnézi, és nem következik belőle cselekvés. Vannak olyanok, amelyeket feleannyian néznek meg, és negyed annyian mondják, hogy ez iszonyú jó, sokkal több cselekvés fakad belőlük. Akkor ebben a világban azt mondják, nem az a jó reklám, amiről utána még utána évekig beszélnek, hogy FőBuHa. Már 70 fölött csak négyen vannak. Te is emlékszel rá, és te is? A FőBuHára? Híí, ez jó. Fővárosi Bútor-, Hangszer-, Sportszer Áruház reklámja volt, amiből az égvilágon semmit nem lehetett megjegyezni, csak ezt a szót hogy FőBuHa, mert ez egy, ilyen szó nincs, hogy FőBuHa. Szóval, egy olyan reklám, amiről mindenki beszél, arról még lehet, hogy kiderül, hogy egy rossz reklám. Mert jó reklámélménynek, hogy „Hú, láttátok hogy…?!”, nem változtatja meg a cselekvést. S akkor micsoda nüanszok vannak, én assz’em hogy ebbe most nem megyek bele. Tehát még folytatom, csak ebbe most nem, nem t’om, hogy érdekel-e titeket a neuromarketing? Téged igen. Majd külön elmondom. Jó, tehát hogy milyen izgalmas, ez még a reklámokkal is így van. Mit ér egy olyan reklám, ami után nem veszed meg? Mindenki arról a reklámról beszél, és fütyülnek rá. Hát, jól van. Következő. (53:40)

5. Azok a tanulási folyamatok, amelyeknek át tudtam magam adni

Azok a tanulási folyamatok segítettek igazán az életben – mondja Cark Rogers – amelyekben a tanulási folyamatnak át tudtam magam adni. Valamit át tudtam adni, magamat a tanulási folyamatnak. Amikor valamiféle bizalmat tudtam szavazni annak, hogy pontosan nem tudom, hogy most ez hogyan történik velem, vagy bennem, most ez hogyan hat rám, most nem tudom, hogy mi ez, de bízok abban, hogy ez egy izgalmas folyamat, ami.. Hát a szabadságomat nem veszítettem el, bármikor tudom mondani, hogy NEM, de hogy közben ezt a bizalmat megadom, hogy na most valami velem történjen, valamit tudjak tanulni. (54:25)

Milyen sokszor – most az ott begyűrődött, látjátok? Azzal gondom lesz két perc múlva, ott meg fogok akadni, az előadás is ott majd megakad. Szánalomra méltónak néztetek az előbb. Vagy tényleg olyan, hogy „Ó, Feri!” Hogy… hol tartottam? „Hát hogy a…” Tanulás. Ez az, hogy közben szabadok vagyunk. Én most nagyon szabad vagyok, csak nem tudom, hogy hol tartok. Annyira szabad vagyok, hogy eleresztettem minden fonalat. „Bizalmat szavazni annak, hogy most valami jó történik.” Nem mondom, hogy könnyű, most így ennyi ember előtt közös fölfedezésre indulni úgy, hogy én állok itt. Szóval. De most nem hülyéskedtem, tényleg kiesett, de most már eszembe jutott. (55:30)

Valaki jelentkezik önismereti csoportba. Az is lehet, hogy közületek valaki jelentkezett önismereti csoportba. És szinte minden csoportban van egy-két olyan ember, aki végigcsinál egy önismereti csoportot anélkül, hogy a közös élményszerű tanulási folyamatnak igazán odaadta volna magát. Túl erős a félelem, a bizonytalanság, a bizalmatlanság, az aggodalom, az önvédelem, a távolságtartás, a sérültségtől való. Nem egyszer az történik, valaki végigcsinál egy önismereti csoportot, mit t’om, vezetők egymásra nézünk, azt mondjuk „Hmm, hmm, hmm, hmm. Még ez is!” És utána mi történik? Egyszer csak halljuk, hogy elment valahova teljesen máshova, és ott ilyen srrrhhh, önismereti cunami. Áradt a fejlődés, a változás, a minden. Miért? Egyszerűen végig kellett élnie egy egész folyamatot. Először neki arról kellett egy élmény, hogy nem lesz baja. Vagy arról, hogy meg tudom magam védeni. Vagy arról, hogy „Mondhatják itt a csoportvezetők, hogy tegyük ki. Tudod, mit teszek én ki? Majd amit akarok, azt teszem ki.” És akkor megvolt az élmény, hogy meg tudom magam védeni egy ilyen irgalmatlanul fenyegető közegben is, mint az önismereti csoport. Vagy a pszichoterapeutával való beszélgetés, ahol állandóan mintha belém akarna látni. Elmegy egy év terápia úgy, hogy hahh, s elmegyek máshova, és ott ssszzz. Az izgalmas az, mikor ő maga nem veszi észre, hogy mi történt vele, vagyis hogy az első csoportban vagy helyzetben nem adta oda magát, mert másra volt szüksége. Arra volt szüksége, hogy megélje, hogy tudja magát tartani. Arra, hogy őbelőle senki nem vesz ki semmit, amit ő nem akar. Ugye akkor ez egy kompetencia, egy hatékonyság. Sokszor nem tudatos. (57:35)

Ezért van , hogy mondjuk mi segítők tudunk lojálisak lenni egymással, mint Réka a hölgytársakkal, puszi neked is. Ez pedig azért van, mert mikor valaki reflektálatlanul azt mondja, hogy „Ó, hát ez az első csoport, hát ez elég gyönge volt. Hát igen, erőlködtek persze, ott volt egy… pap volt az egyik, az is nagyon erőlködött. Hát a másik az egy jobb fej volt, de az is, az is, hiába. De amibe most járok, na az igen. Hú, hú, hát te, de ezek, és fú, és hát a csoport, ú, ú…” És akkor teszek mindig egy zárójelet, mit tudjuk mi, hogy az miről szól. Tehát azt mondja Carl Rogers, hogy az a tanulás, amiben egy olyan folyamatba adom magam, ahol valamennyi bizalmat szavazok, hogy abban ott legyen valamennyi ismeretlen, ezért kell a bizalom. Egy picit amikor elengedem a biztonságra törekvésemet. És nem tudom pontosan, hogy mi és hogyan történik velem, de megengedem, hogy ebben a folyamatban tényleg valami történhessék. Ezt nagyon szépnek tartom, hogy igazán mélyen így lehet tanulni. Vagyis hogy a saját bőrünket picit, picit kockáztatjuk. De akinek rengeteget hasították a bőrét, ő azt mondja „Nem, nem, először megvédem. Amikor tudom, hogy meg tudom védeni, majd akkor adom oda.” Tehát érthető ez, ha valakinek ez nem megy könnyen. Most, itt látjátok, most van a baj. Egy… már-már nem is… Jó, következő. (59:10)

6. Annak a tanulási folyamatnak látom értelmét, aminek látom az értelmét

Azt mondja, sokszor, a folyamatban ahogy elbizonytalanodok, az is lehet, hogy tanulok, tanulok, mint ez a 70 éves bácsi, és azt mondja: „Nem is tudom, hogy van-e értelme ennek, hogy ezt tanuljam. Hát lehet, hogy ez… senki nem ad semmilyen megbízatást. Lesz egy papírom valamiről, senkit nem érdekel a világon. Értek valamihez, és fütyülnek rám. Van egy diplomám, és nem kell senkinek. Akkor ugye itt ezt mondja, hogy nem föltétlenül a legvégének az értelmét látom, hogy igen, majd ott megszerzem a diplomát, és akkor ez lesz, és akkor úgy lesz, hanem azt mondja, hogy a folyamat közben meg tudom mondani, hogy számomra most mi az értelme. (60:00)

Megint egy társkapcsolati párhuzamot hadd mondjak. Milyen gyakran jön hozzám valaki, s akkor azt mondja „Hát Feri, mármost nem tudom, hogy hova menjek.” Igen, mert egy helyen már volt, tényleg, tehát utána már csak hozzám lehet. „Hát, nem is tudom, de én azt gondolom, hogy az én férjem már másra talán nem hallgat. Hát rád se, de legalább ez… én mindent megpróbáltam, és akkor mondhatom, hogy én mindent megpróbáltam. Hát szóval talán te még meg tudod őt változtatni.” Örülök, hogy ezen derültök egy kicsit. Ugye mi az, amit már hivatalból is mondok? Semmi ilyen képességet nem érzek magamban, hogy valakit megváltoztassak. Még megtéríteni se tudtam senkit, pedig emlékeztek a múltkori történetre. Valaki jött, hogy térítsem meg, oszt’ őt se bírtam. Képtelen vagyok ilyenekre, ezt nem t’om, hogy megy. És… na most. (61:10)

Itt van akkor ez a vágy, hogy akkor őt változtassuk meg, mert egyébként hát a legrosszabb kifejlet. Mit mondok már hivatalból is? „Nézd, egy olyan valakit, aki nincs is itt, nem tudok megváltoztatni, ez nagyon valószínű.” Most ugye mi elkezdtünk beszélgetni, mondjuk az például érdekel, hogy ez neked miért probléma, vagy hogy te hogy állsz ehhez. „Jaj, nem rólam van szó! – Ja, akkor nekem bizony nincs semmi dolgom.” Hát ha ő jön, akkor az az ő problémája, ami persze a férjével közös probléma. De… s akkor itt mindig fölmerül egy kérdés. Mert mit mondok hivatalból is, meggyőződésből? Most a hivatal… meggyőződésből. Nézd, gőzöm sincs, hogy a férjed meg fog-e változni, vagy nem. Honnan tudhatnám én ezt? Gőzöm sincs. Egy valamit tudok, hogyha te változol, akkor van a legnagyobb esély arra, hogy a férjed is, már csak azért is, mert te nem leszel ugyanolyan, nem tud már hozzád ugyanúgy viszonyulni. Tehát ha nem akarna is, muszáj lesz neki. Mert eddig mindig szidtad, most nem szidod, ehhez valahogy másképp kell majd viszonyulnia. Mert eddig minden este mondtad, hogy „Hagyjál már békén!” és most te minden este: almás pite, tejbegríz, palacsinta, „Van kedved szeretkezni, drágám?” És ezt váltogatod. Hát erre nehéz lesz így, hogy „Hagyjál már békén!” Melyikre mondod, hogy hagyjál már békén? Mondjuk a tejbegríznél még úgy mondod, aztán… hát a szeretkezésre csak fölkapja majd a fejét, ilyen még nem volt. Jól van, gyakorló férjek nevetnek. (63:20)

Most assz’em be kéne fejeznem, mielőtt fejemet veszi valami, valami hivatal. Tehát hogy mi az értelme akkor annak a folyamatnak, amibe bizalmat szavazok. Nem t’om pontosan, hogy mi lesz a végkifejlet, nem is tudja megmondani senki. Honnan tudná megmondani? De bizalmat szavazok neki. És akkor itt van, hogy most egyrészt, ha változást szeretnél, akkor kezdheted magadon, mert te vagy a saját kezedben. Ez biztos. Ezt persze nem szeretjük, de attól még ez, ez a legreálisabb. A másik, biztos, hogy a férjed meg fog változni, mert ha te változol, nem tud ugyanolyan lenni. Praktikusan se lehetséges ez. De mondom a harmadikat. Miközben fogalmunk sincs, hogy a ti kettőtök kapcsolatával mi lesz, ha te előnyödre változol, miután dolgoztál magadon, az mindenképp nyereség. Ha együtt maradtok, ha nem, te több ember leszel. Háá. Na ez például egy olyan értelem egy tanulási folyamatban, ami nem a legvégére vonatkozó értelem, hanem itt és most. Ha most én rájövök arra, hogy a férjemet miért idegesíti az, ha azt mondom neki, hogy nem adok tejbegrízt, attól én több leszek. Mert eddig mindig azt gondoltam, hogy hülye, aki ezen idegeskedik. De most akkor szánok egy kis energiát erre, hogy tulajdonképpen miért idegesíti ez őt. S akkor rájövök, hogy azért, mert az anyja is azt mondta „Tejbegrízt csináljon a nagyanyád, én nem csinálok.” Akkor azt mondja, hogy nem csinálok tejbegrízt neki, eleven lesz az egész gyerekkora. (65:25)

Tehát hogy látom az értelmét. Nem a végső értelmét, nem azt, hogy „Ide nekem, ide nekem, ide nekem!”, hanem a folyamatban. Ez nagyon hasonlít ahhoz, amikor sportolunk és edzünk. El se tudom képzelni, hogy hosszú távon valaki hogyan tud úgy mondjuk élsportolni, hogy utál edzeni. Ezt nem tudom elképzelni, hogy ott az egész semmi más ne legyen, csak szenvedés, ez lehetetlen. Hát valami, valami rész értelmeket biztos találunk benne. Most azért edzek most, minden szenvedés, hogy négy év múlva majd az olimpián? Még szerencse, hogy csak egy év van. Most érdemes belekezdeni. Vannak olyan sportágak, fél év alatt fölkészülök, és… és ki se jutok, na. Igen. A következő, amit Rogers mond, ez az utolsó. Egész jó, pont egy szakasznak a vége. Micsoda… Hogy… (66:25)

7. Biztos, hogy más is van vele így

Amikor ilyen módon megtanulok valamit, akkor mindig az lesz az élményem, hogy ez valami olyan eredeti és olyan értékes, annyira emberi, és annyira egy tapasztalati dolog, hogy biztos, hogy más is van vele így. Ez a fajta tanulás észrevétlenül, akaratlanul is közösséget hoz létre a többiekkel. Azt mondom, hogy hát ha én le tudtam rakni az alkoholt, a kólát… Én például a light kólát… Zéró kóla? Látni való, hogy nem vagyok függő. Átélek valami mélyen emberit, és akarva-akaratlanul azt élem meg, hogy ez közösséget hoz létre mindenkivel, aki hasonlót élt meg. Eleve föltételezem, hogy ez másoknak is ismerős lehet. Olyan izgalmas ez, a legnagyobb nyomorúságban valaki mond valamit. „Áááá, szörnyű az élet!” S erre azt tudjuk mondani „Na, ez nekem is ismerős.” Hogy ez milyen megnyugtató. De nagy dolog, akkor az a bátorság, hogy ez, ezt a folyamatot átvettük, megéltük, s ez közösséget hoz létre. Ezt nagyon, ezt igazán szépnek tartom. Ezért kiderül, hogy minden olyasmi, amit így, ilyen mély szükségletből tanulunk meg, az igazából sosem csak a miénk, nem tud csak a miénk lenni, mert azzal kapcsolódunk egymáshoz. (68:15)

Volt egy ismerősöm, állandóan attól rettegett, hogy ő pszichotikus beteg lesz. Ez egy nagyon mély félelme volt, a családban volt több pszichotikus beteg. Ilyen értelemben egy picit több oka volt ettől rettegni. Akkor emlékszem, ezt elmondta, és akkor azt találtam neki mondani „Te, nekem is már volt olyan élményem.” Amikor egészen világosan, világosan, egy hihetetlen nehéz érzelmi helyzetben, egy veszteségben azt éltem meg, hogy most eldönthetem, hogy megőrüljek-e vagy nem. Ez döbbenetes volt, az a világosság, hogy tudtam, hogy elindulhatok az őrület felé. Elindulhatok, és tényleg meg tudok őrülni, el tudom veszteni az eszemet. De a szónak most mély értelmében, nem csak… Úgy rám nézett ez a valaki „Hahh, hogy ennél többet nem mondhattál volna nekem.” Hogy hát akkor vagyunk így egy páran, hogy tudjuk, milyen az, hogy ott táncolunk annak a szélén, és meg fogok-e őrülni, vagy nem. (69:25)

Akkor visszagondoltam, milyen érdekes, serdülő koromban tudjátok, én mit olvastam? Ti mit olvastatok serdülő korotokban? „Hülyeséget.” Mit mondtál, Péter drága? Hogy? De hülyéskedtél. Jaj, de tényleg azt? „DSM IV-et.” (Diagnostic and Statistical Manual of Mental Disorders, 4th. Edition. – Pszichiátriai kórképek diagnosztikája. – szerk.) Nem, hát azért az nem. Nem tudom. Serdülő koromban Benedek István: Aranyketrec. Pszichiáternek a történetei a pszichiátriáról. Én ezt olvastam serdülő koromban. Egy kis együttérzést, hölgyek! Majd mikor azt kiolvastam, akkor még egyszer elolvastam, mert nagyon tetszett. Utána elolvastam az Ideges emberek című művét. Akkor lettem nagyon rosszul már. Tudjátok, nekem föl se tűnt, hogy azért az valahogy nem teljesen kerek, ha valaki 16 évesen a pszichiátriai osztályról szóló beszámolókat olvas. Jó vastag könyv, ha ismeritek, még a borítója is kemény. Ah, mit akarok ezzel mondani? Hogy minden olyan nyomorúság, amin átküzdöttük magunkat, közösséget hoz létre másokkal, és minden olyan nyomorúság, amiről hallani sem akarunk, idebenti nyomorúság. Ahogyan idebent azt mondom „Látni se akarlak!”, az kifelé is távolságokat teremt másokkal. „Te olyan vagy? Na akkor téged látni se akarlak. Te olyan… nem, nem, ez nem érdekel… Nem olyan, akkor félek tőled.” Tehát ez a mély szükségletből való tapasztalati tanulás, ez közösséget hoz létre. Hát ez nekem nagyon tetszik. (71:30)

Ajj! Köszönöm a figyelmeteket! Jó veletek… remélem, hogy abban is valami közös élményünk alakul, hogy kezdünk itthon lenni itt, hogy valahogy úgy megszokjuk, és akkor… Mert nekem ez nagyon fontos. Én, én nem tartom magam előadónak. Kiáll, és akkor előad. Mit ad elő? Mit vettél el, fiam? Adod elő! Akkor, nagyon köszönöm a figyelmeteket.

Lejegyezte: vinkozoli