Mk 10, 17-30 – Évközi 28. vasárnap

2015.10.11. vasárnap: ÉVKÖZI 28. VASÁRNAP

A gazdagságot a bölcsességhez mérve semminek tartottam

Olvasmány (Bölcs 7,7-11)

Ezért könyörögtem, és okosság adatott nekem, imádkoztam, és eljött hozzám a bölcsesség lelke. Többre becsültem azt országnál és trónnál, s a gazdagságot hozzá mérve semminek tartottam, nem tettem vele egy sorba drágakövet, mert minden arany hozzá képest csak kevés homok, s az ezüst mellette csupán sárnak számít. Egészségnél, szépségnél jobban szerettem, s eltökéltem, hogy világosságul használom, mert a fénye soha el nem alszik. De vele együtt a többi jó is hozzám jött, és mérhetetlen gazdagság volt a kezében.

Szentlecke (Zsid 4,12-13)

Mert Isten szava eleven és hatékony, áthatóbb minden kétélű kardnál, behatol az értelemnek és a léleknek, az ízeknek és velőknek elágazásaihoz, és megítéli a szív gondolatait és szándékait. Semmiféle teremtmény nem láthatatlan a színe előtt, sőt, minden mezítelen és nyitott annak a szeme előtt, akinek elszámolással tartozunk.

Evangélium (Mk 10,17-30)

Amikor kiment az útra, odafutott hozzá valaki, térdreesett előtte és megkérdezte: ,,Jó Mester! Mit tegyek, hogy elnyerjem az örök életet?’’ Jézus erre azt mondta neki: ,,Miért mondasz engem jónak? Senki sem jó, csak egyedül az Isten. Ismered a parancsokat: Ne ölj, ne törj házasságot, ne lopj, hamisan ne tanúskodj, ne csalj, tiszteld apádat és anyádat!’’ [Kiv 20,12-16; MTörv 5,16-20] Az illető azt felelte neki: ,,Mester! Ezeket mind megtartottam ifjúságom óta.’’ Akkor Jézus rátekintett, megkedvelte őt, és azt mondta neki: ,,Egynek vagy még híjával: menj, add el, amid van, s add a szegényeknek, akkor kincsed lesz a mennyben. Azután jöjj, kövess engem!’’ Erre a szóra az elkomorult és szomorúan távozott, mert nagy vagyona volt. Jézus pedig körültekintett és azt mondta tanítványainak: ,,Milyen nehezen jutnak Isten országába azok, akiknek nagy vagyonuk van!’’ A tanítványok csodálkoztak szavain. Jézus pedig újra megszólalt, és ezt mondta nekik: ,,Fiaim! Bizony, nagyon nehéz az Isten országába jutni azoknak, akik a vagyonban bíznak! Könnyebb a tevének átmenni a tű fokán, mint a gazdagnak bemenni Isten országába.’’ Azok erre még jobban csodálkoztak, és egymást kérdezgették: ,,Akkor hát ki üdvözülhet?’’ Jézus azonban rájuk tekintett és így szólt: ,,Az embereknek lehetetlen ez, de Istennek nem; mert Istennek minden lehetséges’’ [Ter 18,14; Jób 42,2]. Ekkor megszólalt Péter: ,,Íme, mi mindent elhagytunk és követtünk téged!’’ Jézus azt felelte: ,,Bizony, mondom nektek: mindaz, aki elhagyta házát vagy testvéreit, nővéreit vagy apját, anyját, a gyermekeit, vagy földjeit értem és az evangéliumért, százannyit kap már most, ebben a világban: házakat, testvéreket, nővéreket, anyákat, gyermekeket és földeket, bár üldözések között; az eljövendő világban pedig az örök életet.

Vasárnapi beszéd

Háromszor hangzik el tulajdonképpen egymás után ez a kijelentés, Jézusnak tulajdonítva, hogy „Nehezen jut be a gazdag Isten országába.” Hogyha megnézzük a görög nyelvű szöveget, tulajdonképpen csak kétszer szerepel benne, először meg harmadjára. Ott van ez a kijelentés, a gazdagnak nehéz bejutnia Isten országába. A középső mondatból tulajdonképpen csak annyi van a legtöbb szövegünkben, amelyek nagyon korán leíródtak, hogy „Nehéz üdvözülnie az embernek.” És aztán egy nagyon érdekes dolog történhetett valamikor, mert egyébként nagyon korán, az egyik szövegtanúban valaki hozzáírt egy picike kis betoldást, egy utalást, hogy tulajdonképpen miért nehéz bejutni Isten országába, és ez hogyan kapcsolódik a gazdagokhoz. Ez a betoldás egyes fordításokban egyébként szerepel is, így hangzik: „…akik a pénzben bíznak”, akik a javaikban bíznak, akik a gazdagságban bíznak. Hát nekik ezért nehéz bejutni Isten országába.

Tulajdonképpen erről szeretnék egy picit beszélni, vagyis arról, hogy a mai evangélium mint hogyha, és főleg ez a betoldás nagyon érdekesen hozza azt a megközelítést, hogy tulajdonképpen megkérdezhetjük magunktól azt, hogy mi bízunk-e a pénzben, az anyagi javakban, vagy nem.

De nem tudom, hogy erre ki, hogyan, mit válaszol, nem kell velem egyet értenetek, mert most a magánvéleményemet mondom. Szerintem mindenki bízik benne. A kérdés, hogy mennyire. Végül is eszünkbe se jutna pénzt rakni a zsebünkbe, ha nem bíznánk abban, hogy ezzel a pénzzel majd valaki valamit úgy fog tenni, ahogy mi gondoljuk. Hogy mi azt adjuk, és akkor kapunk érte valami árut. Valami elemi bizalmunk egész nyilvánvalóan van anyagi javakban, gazdagságban, vagy pénzben. A kérdés talán inkább így szól, hogy megjelenik-e az életünkben az, hogy miközben olyan természetes emberi magatartással tudunk bízni a pénzben és anyagi javakban, ez hogyan viszonyul az Isten iránti bizalmunkhoz? Milyen arányban van például vele?

Eszembe jutott az a mondás, lehet ismeritek, hogy a Földön két pont között melyik a leghosszabb távolság? S akkor a válasz az, hogy a Földön két pont közt a leghosszabb távolság az ember feje és szíve között van. Valahogy ez jut eszembe akkor, amikor arról a kifejezésről kezdek el elmélkedni, hogy most tulajdonképpen mi bízunk-e Istenben, vagy csak hiszünk benne? Hogy lehet, hogy a mi sajátos világunkban, a hívő ember sajátos életében azt lehetne mondani, a leghosszabb távolság a között van, hogy hiszünk-e, vagy bízunk is. Mint ahogy egy kedves asszony mondogatta, és én ezt nem bírom kiverni a fejemből. „Feri atya, az az én nagy bajom, hiszek én az Istenben, csak nem bízok benne.” Talán a hívő ember életében tehát a legnagyobb távolság, míg a hittől eljut a bizalomig.

Végül is talán, most rátok nézek, egyrészt ez örömet okoz. Kíváncsi voltam, hogy a focimeccs ellenére eljöttök-e, s látom, csak egy kicsit vagyunk kevesebben. Őróluk pedig jó szándékkal föltételezem, hogy már délelőtt voltak. Tehát, tehát… A hit és a bizalom közti kapcsolat. Azt gyanítom, hogy ami miatt itt vagytok, egész biztos vagyok benne, a hit idehozott titeket. A hit, ami vallásos formákat is öltött az életetekben, idehozott. Az lenne a kérdés, mennyire van Isten iránt való bizalom is bennetek? Hit van, az biztos, azt lehet látni. Bizalom mennyire van bennünk?

Akkor talán ismeritek, ez a történet még közkeletűbb, hogy már hetek óta hatalmas aszály van, szárazság, és akkor a pap azt mondja, hogy „Ide figyeljetek! Kérlek benneteket, mindenki jöjjön el vasárnap a fél 7-es misére, muszáj most már egy kis esőért imádkozni.” Akkor megtelik a templom, hát, mindenki félti az életét, a termést, a jövőt. Akkor azt mondja „Mielőtt belekezdenénk, ki hozott esernyőt?” S ketten jelentkeznek az egész templomban. Akkor azt mondja „Nagyon szépen köszönöm. Akinél van esernyő, maradjon, a többiek meg nyugodtan menjenek haza, mert ide mármost bizalom is kell, nem csak hit.”

Tehát a hit és a bizalom közti viszony bennünk, keresztény emberekben. Sokszor mekkora utat járunk be, szinte egy egész életen keresztül. Megyünk, hogy a hittől valahogyan elérkezzünk a bizalomig. Akkor, most a második gondolat. A második gondolat, milyen érdekes, hogy mi, akik az emberi természetünkből adódóan adjuk a bizalmunkat ide, oda, amoda. Ha nem Istennek adjuk a bizalmat, törvényszerűen minek kell történnie? Hogy valami mulandónak kell, hogy adjuk. Hát, ha nem Istennek adjuk, akkor törvényszerűen, kikerülhetetlenül valami esendőnek, valami mulandónak, törékenynek, valami halandónak, vagy valaki halandónak kell hogy adjuk. Milyen érdekes az emberi természet, amely bizalmatlan az örökkévalóval, és milyen bőségesen adja a bizalmát a mulandóval és halandóval összefüggésben. Ez talán a második gondolat. Ez valahogy, valahogy, ahogyan a mai szentírásban Jézus ezt a történetet már eleve úgy kezdi, hogy megy azzal a naivitással ez az ifjú, és azt mondja „Hát, azért az a megszólítás biztos nem lesz rossz, hogy azt mondom, Jó Mester.” Rögtön már az elejével valami gond adódik.

Aztán a harmadik gondolat. Az is milyen, milyen elmélkedésre okot adható, hogy a hétköznapi gondolatainkban, például hogyan fejeznénk be azt a mondatot, hogy van egy fiatalember, akinek nagy vagyona van, és aztán egy beszélgetésben még jobban tudatosul számára, hogy mekkora nagy is az ő vagyona. Ez a mondat hogyan fejeződik be a mai evangéliumban? „Szomorúan távozott.” Hát, ha valahogyan nem fejeznénk be ezt a mondatot, akkor úgy, hogy miután úgy igazán mélyen tudatosult benne, hogy ő gazdag, hát volt oka a szomorúságra. Márpedig a mai történetben erről van szó. Milyen érdekes, hogyha ahhoz a realitáshoz kapcsolódunk, hogy mondjuk azok a fajta anyagi javak, amelyekbe bizalmunkat vetjük, a bizalommal együtt elkezdünk észrevétlenül félelmet is aratni, és aggodalmat, némi szorongást. Aztán hogyha arra gondolunk, hogy valaki elveszi tőlünk, akkor földúl bennünket a harag, a szomorúságról nem is beszélve. A csalódások és a veszteségek, a tünékenység miatt.

Milyen érdekes, hogy a mai evangélium pedig valami olyasmit közvetít, hogy mennyire természetesen kapcsolódhat az öröm mindahhoz, amit elengedünk. Azzal már nem lesz bajunk, egészen biztos. Főleg, hogyha nem egyszerűen csak elengedtünk valamit, esetleg valakit – adott helyzetben – hanem éppenséggel a mögött valami bizalommal teljes gesztus volt. Egészen más, mikor egy édesanya úgy elengedi a fiát, és tele van bizalmatlansággal a fia iránt, vagy az élet iránt. Milyen más az, mikor elengedek valakit, és közben ez a bizalomnak a gesztusa a részemről.

Aztán beszélhetnénk arról is, hogy megint csak a közkeletű gondolkozásunkban, és a szentírásban is ez megjelenik. Nemde úgy van ez, mint hogyha ütköztetnénk, szembeállítanánk azt, hogy valaki bízik, más valaki meg cselekszik. Mint hogyha a bizalomhoz, az Istenbe vetett bizalomhoz az kapcsolódna, hogy „Jaj, hát én bízok az Istenben, ő majd elrendezi. Hát az ő dolga lesz, ő majd csinálja, csak figyeljétek meg.” És mint hogyha ez a kettő szembeállna egymással, hogy a bízó az kevésbé cselekszik, mert ráhagyja, rábízza Istenre, míg aki kevésbé, ő tudja, hogy „Hát, ha én nem csinálom, Isten biztos nem.” Még a Jakab levélben is ennek a gondolatnak ott van a lenyomata.

A mai evangélium milyen világosan rácáfol erre a szemléletmódra. Mert itt miről van szó? Hogy itt van ez a gazdag ifjú, aki ha a hitből, a vallásgyakorlásából, a törvénytiszteletéből, az erkölcsös életmódjából a bizalom fele tudna lépni, ebből cselekvés fakadna, nem is kevés, hanem hatalmas, nagyvonalú és nagy ívű, és bátor, és sokatmondó, valódi, nagyon mélységes emberi cselekvés. Ráadásul olyan cselekvés, amely hitből nem fakad. Hitből az fakad, amire ő azt mondja „Mester, én ezt ifjú korom óta megtartom. Ifjú korom óta így élek.” És az mind rendes, és igaz és szép, és az fakad az ő vallásos hitéből. És van olyan cselekvés, ami pedig az Istenbe vetett bizalmunkból fakad, s az nem is akármilyen. Ahogy elképzeljük ezt a fiatalembert, ahogyan kiderül, hogy erősebb benne a pénzbe vetett bizalma, mint a vagyonba vetett bizalma, mint az Isten felé irányuló bizalma. Akkor hazamegy, ott a nagy vagyona körülötte, és tulajdonképpen szomorkodóan nem csinál semmi mást, csak amit eddig.

Hogyan korlátozza be a bizalmatlanság a nagy ívű cselekvést? Eljátszottam a gondolattal. Kimennénk az utcára, és elkezdenénk embertársainkat megkérdezni „Mondjátok meg nekem légy szíves, te hiszel a pénzben?” Szerintetek tíz emberből hányan húznák ki magukat, és azt mondanák „Hó, hát hogyne hinnék! Hát közgazdász is vagyok, pénzügyi szakember vagyok, én már hivatalból is hiszek a pénzben.”? Azt gyanítanám, hogy a legtöbb ember már a kérdésen is kicsit mosolyogna. „A pénzben hinni? Nem hiszünk mi a pénzben.” És milyen érdekes, miközben a legtöbb ember azt gyanítom, nem hisz a pénzben, bízni annál inkább bízik benne. Mi meg csapatostul mondjuk, hogy hiszünk Istenben. És mi van a mi árnyékunkban? Hát hinni hiszünk, hát a bizalom, az kevésbé, vagy a bizalomból fakadó cselekvés.

Ezért a mai evangélium tulajdonképpen szinte sorról sorra, lépésről lépésre fölkavar bennünket. Már azzal kezdődik ugye, hogy milyen fölkavaró, hogy „Jó? Dehogy jó!” Már tulajdonképpen ott elakadhatnánk. Vagy ahogyan Jézus azt mondja ennek az ifjúnak „Te, valami hiányzik belőled.” Ezt a mondatot hogyan folytatnánk? „Hát hiányzik, hiányzik… ez kellene még, azt, meg amazt.” S akkor mi az, ami hiányzik belőle? Az, hogy nagyon sok mindent odaadhatna, az hiányzik belőle. Nem az, ami ténylegesen sok, hanem éppenséggel az, ahogyan abból el tudna szabadulni. Tulajdonképpen tehát a mai evangélium igazán érdekes módon az Isten országának a titkáról beszél.

Muszáj még most valamit mondanom, mert a mai történetben kérdezi az apostol „Na és akkor az hogy van? Hogy mi, hát mi otthagytuk. Jézus, mi otthagytuk.” És hogy ha úgy magunkra nézek, papokra, tudjátok, nem derül föl a szívem, mert éppenséggel mi a XXI. század elejére olyan kényelmesen be tudtunk rendezkedni valamiféle bizalmat egyáltalán nem igénylő életformába. Sokkal kényelmesebben élünk ebből a szempontból, mint ti, ezt bátran állíthatom. Mert nekünk még az életnek azt a súlyát sem kell hordozni, hogy egyszer odaálljon elénk a főnökünk, és azt mondja, hogy „Ki vagy rúgva.” Nálunk még a minőség se számít olyan nagyon. Itt aztán bekerültél a rendszerbe, prr, maradsz. Ezt miért mondom? Néha nem ártana nekünk néhány élethelyzet, amikor a bőrünkön tapasztaljuk, hogy „Ide figyelj Ferenc atya, itt a hittel nem sokra mész. Most akkor vagy bízol Istenben, vagy nem.” Tehát mi papok egyáltalán nem vagyunk kivételek, sőt, sőt. És milyen nagyszerű ez a mai evangélium, kicsit megráz bennünket, és föltesz nagyon izgalmas kérdéseket.

(Az igeversek forrása: http://igenaptar.osb.hu)