A kiégés 4.

2015.10.20.

Megosztom
Elküldöm

Köszöntelek benneteket! Isten hozott mindannyiótokat!

Áhh, folytatjuk azt az összefüggéseket megjelenítő témát, amit nagyon izgalmasnak látok. Főleg azért, mert évek óta olyan sok mindenről beszéltünk már, és most lehetőség van arra, hogy összefüggésekbe rendezzünk, hogy lássunk fölülről, távolról ránézzük, és valahogy egésszé is összeállhasson valami, ami esetleg részekben van meg bennünk.

Ismétlés

Honnan megyünk? Könyörtelen mérték, hiperkritikusság, vagy túlzó kritikusság. Ez az a séma, amiről beszélünk, de tulajdonképpen léptünk már jó párat onnan, nem akarok most ebbe belefulladni. Mi ez, hogy könyörtelen mérték, túlzó kritikusság? Hogy valaki belsővé tette azokat az ideálokat, vagy azokat az elvárásokat, amelyekkel a szülei, vagy a számára fontos személyek ő feléje fordultak, és ő mármost ezt belső késztetésként éli meg, és ezért kitör rajta a folyamatos szorítás és nyomás, idő szorítás, és valamiféle teljesítmény nyomás. Előszeretettel éli azt meg, hogy dupla vagy semmi az alap logika, a 100% a minimálisan elfogadható. Ami összes alatta van, az semmit sem ér, az nulla, és én magam is ezzel együtt. Aztán ehhez kapcsolódik az, hogy közben pedig az az élményem magamról, hogy ha gyönge vagyok, elfogadhatatlan és szerethetetlen vagyok, ha tévedtem, elfogadhatatlan és szerethetetlen vagyok. Kicsi vagyok, nyomorult vagyok, bűnös vagyok, és a többi, az mind elfogadhatatlan és szerethetetlen. Nem csoda, hogy egy ilyen személy belső nyomás és szorítás alatt van, hiszen ha csak egy picit is közel kerül ahhoz az élményhez, hogy ő most tényleg elrontotta, hogy ez tényleg nem 100%, csak 99.9, hogy akkor ő nem azt éli meg, hogy „Na, 99.9, nem rossz!”, hanem azt, hogy ez nulla. Ebből az következik, hogy ő rossz, és ebből az következik, hogy őt nem lehet szeretni. Hát akkor van tétje, nem? Így aztán, hát ha van tétje, mindennek akkor hihetetlen erőteljes szorongató tétje lesz, mert mindig az derül ki, hogy egyáltalán lehetek-e ember a föld hátán. Hát, akkor… (02:30)

Most eszembe jut, hogy így elkezdtem ugrálni. Az utóbbi napokban érdekes dolgok történtek velem. Tegnap előadást tartottam egy egyetemi előadóban, és tudjátok, ott van középen mindig egy nagy asztal, és akkor ott mindenféle műszaki dolgokat lehet bedugdosni oda középre. Megvan ez nektek? Oké. És akkor ennek van valami kerete. Na itt is volt. Ez egy nagyon éles peremű fém keret, ami az elmúlt évadok során elkezdett így fölfelé emelkedni, és én pedig valamelyik alkalommal fölpattantam oda. Ebből még nem volt baj, csak hogy amikor hátrahúztam magam, így srtty. Nem voltak sokan, olyan 700-an körülbelül. A gatyámon egy ekkora vágás, krrrhh, és hát így folytattam, mert nyilván nem hoztam második nadrágot. Roppant érdekes volt. Arra a következtetésre jutottam, hogy ez valószínű, hogy a szenvedély ára. Az ember ott össze-vissza ugrál, akkor így van. (03:40)

Eszembe jutott Kern András fölvételije a Színművészeti – akkor Főiskolára, ma Egyetem. De ezt nem áll módomban elmondani. Jó, de hogy mondjam, szép lelkeknek nem ajánlom. Tehát ez valahogy úgy van, mint hogy mondjuk ha valaki meg akarja nézni még a meccset, akkor most fogja be a fülét, mert most elmondom a végeredményt. Úgy hírlik, ezt mondja Kern András, az történt vele, hogy ott volt már az utolsó rosta, és azt kérték tőle, ott ültek az okosak, a színművészek, hogy azt a jelenetet kell eljátszani mindegyiküknek szavak nélkül, hogy bejönnek egy terembe, leülnek, és ott van egy szög, amibe beleülnek. Ezt kellett eljátszani. Nyilván egymás után történt meg, hogy a fölvételizők bementek, leültek, ordítottak, fetrengtek, fájt nekik, satöbbi. Óh, neked összeállt. „Én tudom, mit csinált.” Te kreatív vagy, tyú, ez igen, ez igen. Kern András, ahogy a történet mondja, bejött úgy, ahogy a többiek, leült úgy, ahogy a többiek, (csöndben ül – szerk.) nézte a tanárokat, színművészeket. Azt hitték, hogy kész, egy ember kihullott, mindenki elkezdett örülni, s végül valaki megkérdezte onnan szemből, hogy „Nem értette a feladatot?” Mire ő azt mondta „Hogyne értettem volna, lyukba ment.” Most kinyithatjátok a fületeket. Szóval, valami hasonló történt velem. Tehát egy ilyen jó kis szakadt gatyával sikerült megtartanom az előadást. Ez volt tegnap. (05:40)

Ma nővéreknél voltam. Nem olyanoknál, rendeseknél. Most kíváncsi lennék, ki mire gondol. Itt aztán végtelen színesség megjelenhet. Arra gondolok, hogy nem apácáknál voltam, hanem egészségügyi szakdolgozóknál. Csak hát ez a kifejezés legalább annyira elviselhetetlen, mint hogy mentálhigiénés szakember. Tehát nővéreknél voltam, és ott is fölültem az asztalra. Ez a végzetem mostanában. Fölültem az asztalra, és ahogy így csináltam egy ilyet, hat pohár esett le. Így, ahogy mondom, hat. Dgg-dgg-dgg. Egy eltört. Úgy látszik, ez a szenvedély ára. Most nem t’om mit csináljak, lehet hogy picit visszafogom magam, és majd csak ilyen… Tessék? „Most már ne.” Most már ne? „Már mindegy.” Megpróbálok úgy tartani egy előadást, tulajdonképpen az előadás egy szájjal fog történni, csak a szájjal. Az elég, elég… Nem, nem, ezt semmiképp! Szóval. (07:00)

Ott tartunk, hogy nem csoda, hogyha valaki űzött, szorongató, szorító érzések között van, hiszen minden, ami benne úgy él, hogy az ő persze szubjektív válogatásában annak tétje van, hogy annak azért olyan nagy a jelentősége, mert összefüggésben van azzal, hogy ő egyáltalán létezhet-e, élhet-e, szerethető-e, holnap érdemes-e fölkelnie, vagy nem. Hát akkor van tétje. Ezért, ezért nagyon könnyen válhat ilyen valaki munkaalkoholistává, és ezért kezdtünk el a kiégésről beszélni. (07:40)

Itt volt egy nagyon fontos gondolatunk, hogy a kiégés nem válogat. Majd egy kutatási eredményt éppen el akarnék mondani, hogy tudjátok, hogy már főiskolai, egyetemi hallgatók esetében is magas számú kiégettségről lehet beszélni. Még el se kezdték, és már egy csomó kiégettség. Jó. Aztán! (8:00)

Így kezdtünk el arról beszélni, hogy milyen jól kikutatható ismérvei vannak annak, hogy valaki veszélyeztetett-e a kiégésre. Diákként, nagymamaként, anyaként, egészségügyi szakdolgozóként, papként… Papként nagyon. Na, le is ülök. Papként. És akkor így jutottunk el oda. Első így szólt.

1. Általános érvényű ideálok kritikátlan alkalmazása

Itt és most annak meg kell lennie.

2. Kimagasló teljesítményre törekvés – töretlenül

Kimagasló teljesítményre törekvés, de töretlenül, mindenféle hullámvölgy és egyéb nélkül.

3. Hivatásszerep eluralkodása

Nem baj, ha van hivatásszerep, de a hivatásszerep nem egyenlő az identitással. Mikor valaki a kettőt összekeveri, és napi 24 órában hivatásszerepben van, úgy nehéz lesz az élet. Ugye? Most papként mondjuk azt álmodom, hogy eltaposok két pókot, és én, mint egy tökéletességre törekvő egyházi személy, forgolódok, fölébredek izzadtan, s arra jutok, hogy ezt meg kell gyónnom. Ugye nem gyóntatok még meg álmot? Jó, jó, normális. Ez megnyugtató, megnyugtató. Tudjátok, szeretek olyan közegben lenni, ahol normálisabbak, mint én. Hát az rám ösztönzően hat, és akkor én is tudok fejlődni. Nem? Na jó, jó. Milyen csinos vagy ma! De komolyan. Húhh. Elnézést, ez nem tartozott ide. (09:55)

4. Rutin tanulás és fejlődés nélkül

Jó szokások, erények mindenféle tanulás és fejlődés nélkül.

5. Kiégett, romboló szakmai környezet

Itt vagyunk, és ezt a 4. meg 5. pontot átkötve kezdtünk el egy nagy témát boncolgatni, hogy tulajdonképpen háromféle belső motivációnk lehet. A biológiai, Maslow piramis, blll-lll, túlélni, enni, meleg, tödö-döm. A második, jutalmazás-büntetés, külső motiváció. Ötöst szerezni, magas fizetés, fizetésemelés, multinál dolgozni, még nagyobb multinál dolgozni, multi-multinál dolgozni, a legnagyobb multinál dolgozni, ott egyre magasabbra jutni. Nem, ennél van tovább? Szerintem nincs, ennél nincs, nincs. És létezik a belső motiváció. (11:00)

A belső motiváció

A belső motivációról kezdtünk el nagyon izgalmas kutatási eredményeket hozni. Emlékeztek, egészen a patkányoktól indultunk. Azért, hogy mindenki valahol érintve érezze magát. Én ezt… Ezeket nem kellene, én tudom, tudom, csak nem bírom ki. Azért, nehogy az legyen, én ezt tanultam, hogy muszáj, hogy az előadásban a hallgatóság személyesen érintve érezze magát. Hát ezért akkor onnan kell kezdeni, hogy semmiképp valaki ne maradhasson ki. Honnan tudjátok, hogy ott hátul nem ül egy-két patkány? Érzékeny füllel, aggyal. Az agyuk alig különbözik a mienktől, tényleg, na. (11:45)

Tehát elkezdtük a patkányoktól, hogy már egy patkány is megcsinál valamit, ott ellenőrzött körülmények között, ami semmilyen összefüggésben nincs a biológiai motivációval, tehát túlélés és a többi, és semmi jutalom-büntetés nincs hozzákötve. Se kaját nem kap érte, se áramütést nem kap, ha nem csinálja meg, és mégis megcsinálja, pusztán azért, mert jól esik neki megcsinálni. Aztán eljutottunk a majmokig. Na, hát itt már egyre közeledünk magunkhoz. A majmoknál kiderült, hogy a majmócák egész összetett feladatokat megcsinálnak, 2-3-4 lépéses dolgokat megcsinálnak, és azt egyre rutinosabban megcsinálják, miközben se jutalmazás, se büntetés nincsen, se pedig a biológiai motiváció őket nem serkenti erre, s mégis megcsinálják. (12:35)

Akkor így eljutottunk a gyerekekig, emlékeztek. Adnak azért, mert… S akkor itt két dolgot tudtunk. Van bennünk egy neuro-biológiai motivációs rendszer, ami abba az irányba űz és hajt minket, a szó nemes értelmében, hogy együtt legyünk, és együttműködjünk. Van bennünk egy önjutalmazó rendszer. Az önjutalmazó rendszer pedig, hogy ne csak együtt legyünk és együttműködjünk, hanem adjunk – akár így is mondhatnám, hogy – segítsünk. Ez mind önjutalmazó belső rendszer. Ha rátalálunk erre a belső rendszerünkre, és ebből tudunk élni, akkor tulajdonképpen önmagában jól leszünk, mert egy belső, önjutalmazó rendszer működik bennünk, és ez egyszerűen jó. Aztán. (13:20)

Kutatások – Izraeli óvoda

Emlékeztek, óvodások rajzolnak. De most nem akarom a kutatásokat végigmondani, inkább eljutok oda, amiről még nem volt szó. Ez a kutatás szintén óvodában játszódik. Jaj, ezt mondtam? Izraeli óvoda. Nem mondtam az izraeli óvodát? Hát hogy-hogy? Hát az akkor nem volt 100%-os múltkor. Húha! Nem t’om, hogyan hozom ki magam ebből. Most kezdtem szorongani. Szóval. (13:50)

Izraeli óvodában az óvópedagógusok 4 óráig vannak. A szülőket nagyon kérik, hogy mindenképpen 4 órára érkezzenek oda, mert különben a pedagógusok tulajdonképpen a szabadidejükből kénytelenek a késő szülők miatt túlórázni, amit őnekik a cég egyáltalán nem fizet ki. Ezért tulajdonképpen a szülők és az óvópedagógusok között létrejön egy belső motivált kapcsolat. A szülők felelősséget, és közben szabadságot éreznek azzal összefüggésben, hogy pontosan odaérjenek, és amikor megélik azt, hogy igen, nekik nem mindegy, hogy annak a másik embernek milyen, akinek egyébként nem mindegy, hogy az ő gyerekeiknek milyen, ez meg nekik nem mindegy, hogy az ő gyerekeiknek milyen, létrejön egy jó kör. Az együttműködésnek, az adok-kapoknak egy jó köre, ami tulajdonképpen, mert hogy lehetne másképpen is csinálni, de a jóhiszeműség járja át, hogy te jót teszel a gyerekemmel, én jót teszek veled, és… Tulajdonképpen létrehozza ezt az önjutalmazó rendszert. Akkor sajnos, sajnos nem Magyarországon ilyen is van, hogy egy-egy szülő késik. Ezért, erről csak külföldi példákat találtam. Akkor kitalálták azt, hogy hát mivel lehetne motiválni a szülőket arra, hogy érkezzenek meg pontosan a gyerekeikért. Nyilván büntetni kell őket, és akkor kijött, hogy ennyi és ennyi büntetést kell fizetnie annak, aki késik, mert hogy az a pedagógus nem ér rá, 4-kor lejár a munkaideje, és nem lehet ezzel szórakozni. Mi lett az eredménye? Kétszer annyi lett a késő, s hosszabb ideig késtek. (15:50)

Tulajdonképpen tönkretettük ezt a kapcsolati hálóban jól működő, egyébként belső jutalmazási rendszert és világot. Jól tönkretettük, ettől kezdve üzleti viszony lett köztünk, és az üzleti viszonyban azt „Jó, hát kifizetem én. És akkor? Akkor mi van? Hát azt mondták, ennyi az ára. Hát ha ennyi az ára, akkor tessék.” Látni való, hogy a következmények milyen teljesen más területre is ki fognak hatni. Nem csak arra, hogy ez a szubjektív jóllét az önjutalmazó rendszerrel összefüggésben hogyan lesz, hanem hogy az a rendszer hogy fog működni. Nem csak az egyéni belső rendszer, hanem az a… hahh. Na, mennék akkor tovább. (16:35)

Jutalmazás-büntetés, külső motivációs rendszer létjogosultsága

Van-e akkor értelme mégis csak ennek a jutalmazás-büntetés külső motivációs rendszernek? Azt lehetne mondani, ha nem volna értelme, biztos nem lett volna ennyire sikeres. Lehetetlen, hogy ilyen sokáig fönnmaradt volna, hogyha nem volna valami célja és értelme. Igen ám, de mostanában már nagyjából tudjuk, hogy mikor van igazi létjogosultsága. Jutalmazás-büntetés. Azt lehetne mondani, hogy pont azokban a helyzetekben, amely helyzetek nem igényelnek kreativitást. Rutinmunkáknál, nemszeretem tevékenységeknél, ott, ahol például valakinek azt mondjuk „Nézd, ezt a plusz munkát még meg kellene csinálnod.” Ha ehhez rendelek jutalmat, az ösztönző. (17:30)

Mert, emlékeztek, hogy amikor a gyufás skatulya volt, benne a rajzszög, ott volt a gyertya, és úgy kellett a gyertyának égnie, hogy nem csöpöghet le, a feladat megoldása kreativitást igényelt. Hogy a gyufás skatulyát ne gyufás skatulyaként használjam, hanem kivegyem belőle a gyufát, tartóként használjam, és a gyufás skatulyát rajzszögezzem oda a falhoz, és helyezzem bele a gyertyát. Ahhoz, hogy a gyufás skatulyát más funkcióban kezdjem el látni, és így oldjam meg a feladatot, az egyetlen megfelelő megoldás, ahhoz kreativitásra van szükségem. A kutatási eredmények szerint minél nagyobb pénzjutalmat ígértek, annál gyöngébb volt a kreativitás. Ezért például, ezen a feladaton tekertek egyet, és a következőt csinálták. azt változtatták meg, hogy a gyufákat nem hagyták a gyufás skatulyában, hanem kiszórták, a rajzszögek ott hevertek. Ezért a gyufás skatulya már nem gyufás skatulyaként volt ott az asztalon, hanem egy tárgyként, amit bármire lehet használni. Ebben az esetben, ha a feladatmegoldás kevesebb kreativitást igényelt, egyszerűen csak fontos volt, hogy valaki rájöjjön „Na, ez az!”, és akkor egyszerűen már csak csinálni kellett. Ott, a pénzjutalom fokozta az eredményességet. (19:10)

Vagyis, akkor tudunk igazán kreatívak lenni, nem akkor, ha megjutalmaznak érte, vagy büntetést helyeznek kilátásba, az nem tesz jót a kreativitásnak. Ha rutinfeladatokról van szó, akkor viszont ösztönöz a jutalom, vagy akár ösztönöz az, hogy valami büntetést rendelnek hozzá. Igen ám, de itt is érdemes három föltételt még hozzáfűzni, hogy ez a fajta rendszer, ez a jutalmazás-büntetés, külső motivációs rendszer működjön, eredményesen működjön úgy, hogy ne égjünk ki. Mert rendben van, hogy ösztönöznek valamivel, megcsinálom, és utána két napig nem lesz kedvem dolgozni, mert annyira kifáradtam. Mi ez a három elem? (19:55)

Jutalmazás-büntetés külső motivációs rendszer föltételei

1. Mi az értelme?

Arra van szükségünk, hogy mondják meg, hogy ez amit most ilyen rutinszerűen, gépiesen, fáradtsággal, izzadtsággal, tulajdonképpen… meg kell csinálni, hogy ennek mi az értelme. Hogyan kapcsolódik valami nagyobb célhoz, vagy valami jóhoz, vagy valamihez, amit szeretnénk elérni? Hogy ez nem egyszerűen csak favágás, hanem vágjuk, vágjuk a fát, azzal majd be tudunk fűteni, mikor hideg lesz. Tehát az első, hogy kapcsoljuk, magyarázzuk meg, vagy értelmezzük magunk számára, hogy ez a rutin dolog miért jó, hogyan kapcsolódik valami bennünk nagyobb jóhoz. (20:35)

2. Ismerjük el, hogy favágás

Magunk felé is. Például „Hogy lehetek ilyen hülye, hogy ezt nem tudom megcsinálni? Miért nem tudom magamat rávenni? – Azért, mert unalmas.” Ez bőven elég. Azért nem szívesen csinálom, mert dögunalom az egész. Normálisan működök, ha nincs kedvem hozzá. Hát akkor nem bántom magamat, hogy egy unalmas dolgot nincs kedvem megcsinálni hevületből. Hát attól, hogy valakinek van nem t’om, papi hivatása. Valakinek biztos van, papi… Tehát van valakinek papi hivatása, és ott van valami rutin feladat. Miért kellene lelkesen adminisztrálni? Na nem mondom, hogy nem láttam papokat lelkesen adminisztrálni, láttam, de valószínű, ők azzal maradtak életben, az önstabilizáló rendszerük része volt. Igen, másra már nem jutott idejük általában. Igen, érdemes ezért a rutin feladatokat annyi, annyi hosszú ideig csinálni, hogy már másra ne jusson idő, és akkor úgy nyugodtan tudunk aludni. Igaz boldogtalanul, de nyugodtan. Na, hát egész nap fáradoztunk az Úr ’szöllejében. Szóval, hogyha az adminisztráció, meg nem t’om mi, rengeteg időnket veszi el, akkor nyugodtan lehetünk magunkkal együttérzők. „Nem csoda Feri, hogy utálod.” (22:05)

Emlegettem nektek a régi főnökömet, milyen jóban voltam vele? Büntetésből kerültem hozzá. Büntetés, büntetés. Ott, azért tudjátok, érdekes cég is tud lenni az egyház, ha úgy belehúz. Ültünk ott egy ebéd alkalmával, ahol a fiatal újmisés papoknak odaadták a borítékban, hogy hova kerülnek első állomáshelyükre. Nekem úgy adták oda a borítékot… Ugye, mit gondolnánk, hogy adnak át egy ilyen borítékot? „Hát, sok sikert! Hajrá, hajrá! Ú, nagyszerű a küldetésed.” Igen. Nekem átadták a borítékot, azt mondja „Ismered a főnöködet? – Hát én nem, nem. – Jó, majd megismered.” mondták gúnyosan. És azt mondták „Egyébként ezt büntetésből kapod.” Én így kezdtem, az első helyemre, én már az első helyemre büntetésből kerültem. Jaj, szép, nem? Na, elkerültem, első helyem, büntetés. Pacsiztam a főnökkel. Rájöttem, hogy iszonyú jól ki fogunk jönni. Tulajdonképpen egymást oly remekül egészítettük ki, mint két kicsi LEGO. Ő idős volt, én fiatal, ő nagyon szeretett ülni a szobájában, hát én, én… én nem annyira. Ott is jártam-keltem. Őt két dolog érdekelte, de az nagyon. Így van. Két dolog: adminisztráció, pénz. Ez a kettő. Tehát tulajdonképpen számára a hétfő reggel jelentette az örömök csúcsát, amikor lement az irodába, és a kis zsákokból a pénzt kiszórták az asztalra. Akkor, akkor átélhette azt, hogy van értelme az életnek, tessék, mennek itt a dolgok. Ő ezzel nagyon szeretett foglalkozni, ezért gyorsan alkut kötöttem vele. Az alku így szólt: ő elintéz minden pénzügyet, ne is mondja meg nekem, mennyi lesz a fizetésem. Nem értette meg, hogy miért nem akarom megszámolni, vagy hogy miért nem nézek utána tételesen. Hát tudjátok, ki? Hát belehalok az unalomtól, engem az nem érdekelt. Övé lett az összes pénzügy, majd pedig az összes adminisztráció. Engem adminisztrált. Tényleg, mert őneki ez annyira lekötötte az életét, nem tudott már nagyon papi munkát végezni. Ez így nagyon jó volt, mert mindent rám bízott. Ott voltam fiatalon, fölszentelt pap, és büntetésből azt csináltam, amit akartam. Így, minden, oda nyúltam, ahova akartam, azt amit akartam, mindent megkaptam, mindent. És ráadásul volt egy főnököm, aki élvezettel, bár szorongva, de ez az ő dolga, végig adminisztrált mindent, amit én csináltam. Miután egyre több mindent csináltam, ő egyre több mindent adminisztrált, és egyre több pénz folyt be, és egyre boldogabb lett. Én pedig egyre boldogabb lettem, hogy csinálhatom azt, amiért fölszenteltek pappá. Négy évet voltam ott. A harmadik évben találkozott az akkori bíboros úrral, aki kérdezte tőle „Na, milyen?” Már hogy a káplán, tehát ez a rettenetes alak. Azt mondja „Én még ilyen jól nem tudtam senkivel sem együttműködni.” Attól kezdve, egy fél éven keresztül a bíboros úr arról beszélt, nem a mostani, azt mondta, hogy „Hát én ilyet plébánostól az elmúlt évtizedekben nem hallottam.” (25:50)

Ó, tehát ez volt akkor a második pont. Képben vagytok még? Mi az, hogy milyen, milyen második…? Ezt már ne csinálja velünk. Itt eltereli a figyelmünket, és utána ránk zúdítja, hogy „Második pont!” Mi az első? Mi az, hogy második? Jó, tehát az első. Az első pont emlékeztek, így szólt, hogy mondjuk meg, hogy ennek mi értelme, hogyan függ össze valami értelmes dologgal. A második, ismerjük el, hogy rutin feladat, és hogyha unod, az a normális. Hát ne kérd magadon számon, hogy miért nem lelkesedsz azért, hogy 25-dik nem t’om mit ki kell tölteni. És a harmadik! Há, a harmadik, a harmadik… A harmadik pedig… Most tudjátok, mi történik velem belül? Hogy így egy pillanatra megvan, és utána elvesztem. Ismerős ez nektek? Mikor megvan, és elvesztem, és megvan, és ez… Mindig, mikor elkezdem, akkor tudom még, hogy mi, és mire a végére érek, elfelejtem. Na ez. Azért látszik, a tudattalan nagy úr. Igen, vagy kiköpi, vagy nem. Ha nem köpi, akkor állunk bután. Jó, a harmadik pedig az, hogy… Hogy… De tényleg… most megvan egyébként. (27:10)

3. A hogyan-t ne szabályozzuk

Tehát van egy rutin feladat, amit normálisan utál, nincs hozzá kedve, de akkor ne mondjuk meg neki még azt is, hogy hogyan csinálja meg. Azt ne, tehát akkor bízzuk rá. A lényeg, legyen kész. Most ha egy ilyen feladathoz valami jutalmat kapcsolunk, az teljesen rendben van. Mhh, na akkor! (27:45)

Valaki azt kérdezte, hogy na rendben van, van akkor ez a belső motivációs rendszer. Most akkor ne dicsérjük meg a gyerekeinket, most akkor ne adjunk visszajelzést, most akkor ne szeretgessük őket, meg ne adjunk nekik csokit? Emlékeztek, a rajzolni szerető óvodások, mikor ők kaptak jutalmat, de nem azért csinálták, az jól esett nekik. Itt az a kérdés, hogy eljutnak-e oda, hogy azért csinálják, vagy az valami plusz, ami még valahogy, valahogy egy örömteli dolog, hogy kapnak egy jutalmat, vagy valami elismerést. De itt még valamit mondanék.

Tulajdonképpen ebben a dologban is hogy, na most akkor kap egy oklevelet, vagy nyakába egy érmet, nem is ez az érdekes, amitől igazán jól leszünk, vagy ami ezt a folyamatot serkenti bennünk, és ezért megvéd minket a kiégéstől, hanem az, hogy abban van-e valami érzelmi összetartozás. Hogy ott valami közös ünneplés történik-e. Tehát amikor adom azt a jutalmat, hát teljesen mindegy, hogy mit. A felnőtt nem t’om, az érmet, az oklevelet, a dicséretet, a szót, az akármit. Hogy az úgy történik-e, hogy állok, van egy nagyon fontos céges év végi rendezvény, és akkor… (unottan mondja – szerk.) „Kérem szépen, jöjjenek ki, akik a legjobban teljesítettek, ide! És akkor egy nagy tapsot kérünk nekik! Kovács Béla II. István, igen, már jön is, köszönöm szépen, na átveheti a jutalmat. És akkor mondom tovább, Kiss Katalin, ő nagyon szépen dolgozott.” Ismerős ez? Hát ebben semmi… Azért, mert ott van 300 ember, ez nem ünneplés. Tehát amitől ez igazán jó lesz, nem egy darab papír, amin látom a nevem, hanem hogy anyukám szemében látom az örömöt, vagy a büszkeséget. Ez mit erősít meg? Azt a belső motivációs rendszert, ami bennem van. „Hát akkor ez… ez nem csak valami egyéni marhaságom, hogy én rajzolgatok. Háhá! Akkor ez valami értékes dolog. Hát anya örül neki. Hú, hát akkor ez úgy látszik, hogy ez jó.” (30:00)

Nagyon is helye van ilyen értelemben valami visszajelzésnek, de nem maga a tárgy számít. Főleg nem, hogy az legyen a cél. Hanem az a folyamat, és az a kapcsolat, amiben ott történik valami. Milyen nagy dolog, mikor hozza valaki a tortát. Most melyikünk csinálta már azt, kaptál egy szülinapi tortát, és akkor úgy csináltad, hogy ne kelljen fölvágni? „Nem t’om, úgy… kaptam, ez jó. Igen, igen. Van még más süti? Akkor együk azt előbb, jó?” És végül úgy fondorkodtad, hogy el tudd vinni. Akkor elvitted, akkor egyedül otthon áhrrr-cskk-cskk. Hát ez… egész elképzelhetetlen. Hát az egészben pont az a jó, hogy akkor fölvágjuk, és tzzz-zzz, és tulajdonképpen az öröm elkezd, elkezd dúsulni. Ezért mondhatták azt a kutatók a tárkapcsolatra vonatkozóan, hogy több mint 90% a valószínűsége, hogy párok tartósan és elégedetten tudnak együtt lenni, ha tudnak együtt ünnepelni. Ezt mostanában nem ragoztam, ugye? De akkor most csak idehozom. (31:00)

A közös ünneplés három kulcsa

Tudjátok, a közös ünneplésnek van három kulcsa. Ez is három. Végén majd lesz egy röpdoli, de… A három kulcsa az, hogy megengedek magamnak pozitív érzéseket. Hát ez nem is könnyű. „Minek lehet manapság örülni…? Hát csak a hülyék mosolyognak, mint a vadalma. Örömre semmi ok.” Tehát megengedem magamnak, hogy pozitív érzéseim legyenek. Hát lehetnek! Jó, ezt nem ragozom.

Második, kifejezem őket. Mit ér az a boldogság, amit megtartok magamnak? „Mégis csak, ne lássa senki. Majd irigykednek, azt nem szeretném.” De tudjátok, hogy nem véletlen mondom ezt. Magyarországi kutatások szerint a boldog és eredményes emberekre mi első sorban irigykedünk. Ez, ez egy alapvető mentalitásunk. Ezért még duplán, nem t’om hány körben megtanuljuk azt, hogy „Jó, de akkor minél elégedettebb vagyok az élettel, annál… Hát azért vannak nehézségek, higgyétek el, szóval nem, azért nem, ingyen nem adnak semmit.” Belül boldog vagyok, de nehogy lássák rajtam, mert lesznek ellenségeim. Följelentenek a NAV-nál. Nem úgy van? Látsz egy boldog embert, „Na-na-na! Nézzük csak, hogy adózik?” Ez a magyar virtus. „Majd adok én neked boldognak lenni!” Szóval, ezer, ezer dolog, külső-belső nyom bennünket arra, hogy ne ugráljunk. „Ne, te csak ne ugrálj! Te ne örüljél, te ne rohangásszál, te ne… azt ne! Szétszakadt a gatyád? Na, végre megkaptad a büntetésed. Nem értem, miért nem tanulsz belőle. Te is tartsál rendes előadásokat! Alkalom? Milyen alkalom? Térjél már észhez! 50 leszel, most már…” Na, hát ez a második, kifejezni, kifejezés. (33:05)

Olyan fölszabadító tud lenni valamit kifejezni, és annyira gátoltak tudunk lenni. Tényleg, mindegyikünknek azt kívánom, hogy legalább egy picit, néha néhány órát legyünk gyerekek között. Az se baj, ha nem a sajátunk. Tényleg, mert ott egy csomó minden megterhel minket. Úgy, mint a párkapcsolatban. A barátom mondaná, megérteném, ha a feleségem mondja, fölháborodok. Ugye. A férjem mondja, idegrohamot kapok, a barátom, azt mondja „Hát, tényleg, nem könnyű az élet.” Saját gyerekünknél nagyon kesze-kuszák tudunk lenni. Nézünk úgy idegen gyerekeket, hát ahogy tudnak gyerekek lelkesedni. (33:50)

Megint… jött hozzám egy kislány vasárnap. „Feri atya! Lehetséges az, hogy édesanyámnak születésnapja van, és akkor tetszene neki írni néhány sort, és akkor aláírná. És akkor én elvinném, és akkor anya nagyon örülne, mert anya nem jár misére…?” Hát tudjátok, mit mondtam. „Olyannak nem írok, aki nem jön misére!!!” Nevelni kell az ifjúságot! És akkor tudjátok, majd ezt a részt így fogják idézni. Itt lesz vége, és akkor… Olyan édes volt. Mondtam „Gyere be a sekrestyébe! Majd találunk valami szép lapot, írunk anyunak.” S akkor krrr-krr-krrr. És ennek a kislánynak az öccse csinálta azt, amit meséltem nektek. Éppen jöttem föl az áldoztatásból, ő éppen az áldoztató tálcát tartotta, és odajött hozzám. (súgva – szerk.) „Feri atya, szeretlek!” De hát ugye rögtön utána fognia kellett magát. Tehát… misén vagyunk, nem örülünk. És hát én ezt nem bírtam ki. Persze, szent liturgia, de azért odasodródtam én is. „Én is.” (…és elvonult – szerk.) Hát erre, énszerintem ezzel nem lehet betelni. Ó, tehát a második, érzések kifejezése. Jaj, hát hogy… na, jó, izé. „Ferenc atya, a gatya! Te ne ugráljál!” (35:45)

A harmadik, megélem, kifejezem, és hogy vannak valakik, akik velem együtt éreznek a jóban. Tehát együtt örülünk, együtt ujjongunk, és ennek a kultúráját elkezdjük kidolgozni. (unttan: – szerk.) „Jöjjenek akkor ki, akik 90% fölött teljesítettek…” Na érted, ezt nem nevezném kultúrának. Erről inkább nem t’om, egy Jiří Menzel film jut eszembe. Na igen, jó, most ebben el tudnék merülni. Tehát ez a három elem. Mhh. Tessék? Na most! (36:30)

A külső motivációs rendszer negatív következményei

Mi derült ki a kutatásokból? Hogyha tönkremegy ez a belső motivációs rendszer… Nem örökre megy tönkre, meg végérvényesen, csak uáááá. Akkor, ha helyébe lép a külső, jutalmazás-büntetés, akkor természetesen, háá, elkezdünk függővé válni. A belső motivációs rendszerünk ha működik, attól jól vagyunk, nem függők leszünk. Ugye amikor természetes módon termelődnek bennünk a boldogság hormonok, attól nem betegszünk meg, hanem jobb lesz az immunrendszerünk. De hogyha külső forrásokból különböző anyagokat juttatunk a szervezetünkbe, attól függők leszünk. Ugyanígy van a jutalmazással is. Egyszer csak a jutalmazás odakerül, az önjutalmazó rendszer lebénul, a jutalmazás odakerül, és azt mondja „Most miért nem több?” Egyre nagyobb adagokra lesz szükségünk. Azt lehetne mondani, hogy a jólétből egyre nagyobb adagokra lesz szükségünk. Ha a jólétet összekötöttük azzal, hogy na, ez, ezért érdemes… egyre nagyobb adagokra lesz szükségünk, hogy ugyanazt a jóllétet kiváltsuk magunknál. Ezért érthető az emberi természetnek ez a sajátos mohósága, hogy egyre nagyobb ház, egyre nagyobb autó, dgg-dgg-dgg. Az egyre fiatalabb feleséggel vannak a nehézségeink, de… előbb-utóbb azért az is, egy kis ügyességgel. Ez a mohóság akkor érthető, ha lenevelődtünk a belső jutalmazási rendszerünkről. Ott nem mohóvá válunk, hanem nyitottá, vagy érzékennyé, érdeklődővé. Háá! Teljesen más, mint hogy függők leszünk. Oké. (38:35)

Mi az, amikor ha a külső motivációs rendszer a belső helyére lép, összefoglalva, milyen negatív következményei vannak. Mondom egymás után.

1. Nem működik jól a belső motivációs rendszer.

2. Csökken a teljesítmény.

3. Rombolódik a kreativitásunk.

4. Háttérbe szorul a jóra törekvésünk.

Emlékeztek, legyenek negyedéves célok, jó nagy jutalmak, külső motiváció, és máris jön a dízelbotrány. Ez jön, és egészen érthetően jön. Tulajdonképpen ha azt szeretnénk, hogy erkölcstelenek legyünk, akkor jó sok külső motivációra van szükség, és tegyünk hozzá jutalmakat. Az, az tuti jó. Azon kezdek el töprengeni, hogy az egyházunkban ez hogyan működik. Milyen arányban támogatjuk a belső motivációt, hogy abból önmagában egy önjutalmazás jöjjön, és háhh. (39:55)

Ismeritek a… ezt talán egy évvel ezelőtt meséltem, a rabbi. A rabbi, hát állítólag szent hírében állt, de hát ezt senki nem erősítette meg. Miután ez így van, ezért megy hozzá egy kislány. Nem is kislány, egy édesanya. Na, a kettő között. Jó, kicsit elnagyoltam ezt. Egy nő érkezik hozzá, akinek az a fájdalma, hogy nem születik babája, ez a fájdalma. Már mindent megpróbált, ezért elmegy a rabbihoz. „Rabbi, hát te szent hírében állsz, kérlek segíts!” A rabbit elönti valami, és olyan szenvedélyesen azt mondja: „Babád lesz! Most megbeszéltem az égiekkel, a Mindenhatóval. Megbeszéltem, születni fog!” Hihetetlenül megnyugszik a nő, elmegy. Aznap este megjelenik egy angyal, s azt mondja „Ide figyelj! Te milyen alapon ígérted meg a nőnek, hogy babája fog születni? Ez nem a te hatásköröd. Ezért téged kizárunk a mennyországból.” Erre a rabbi elkezd kacagni. Azt mondja „Hála az égnek! Végre önzetlenül szolgálhatom az Urat. Eddig mindig sok gyötrelmet okozott, hogy nem-e talán csak az üdvösségért csinálom. Végre ez a súly is lekerült rólam.” (41:40)

Amikor valahogyan a vallásgyakorlatunkban az, hogy üdvösség, vagy megváltás, vagy bármilyen jutalom, büntetés összefüggésébe kezd el bemerevedni, s minden ebbe, akkor történik az, amit én gyóntató papként, hogy mondjam, hát finoman szólva is megőrülök tőle. De kétség kívül ez egy túlzás, de jól kifejezi, hogy mit élek át. A gyónásoknak a zöme… Ugye erre azt szoktam mondani „Gyónási titkot el nem árulok.” Csak elmondom, mit szoktatok mondani. Mikor ilyesmiket hallok, hogy… tízből nyolc, kb. Hogy… de hát jaj, ezt már annyiszor elmondtam, ezt nem akarom mára. (42:35)

Ahogyan egy gyónó saját magát védi és menti a pap előtt, ez a legjobb példája, hogy egy külső vonatkoztatási rendszerben helyezkedik el. Én ennek a külső vonatkoztatási rendszernek vagyok egy nagyon is látványos személye. Ezért, ha ő engem meggyőz, hogy „Az nem hazugság volt tulajdonképpen. Atya, hát én tudom, mi a hazugság. Ez nem, ez egy ilyen füllentésszerű volt. Úgy, úgy. De tulajdonképpen azt mondhatnám – mondta egy férfi – egy ilyen hazugságszerű, olyan hazugságféle. De csak féle, féle, érti atya, féle, féle.” A kedvencemet nem győzöm elégszer hangsúlyozni. Egy öltönyös-nyakkendős férfiember mondta belső motiváltság hiányában. Azt mondta. Mindjárt föl… „El ne mondd!” Azt mondja „A szavak átrendezésével követtem el bűnt. – Micsoda?” Ezt így mondta, hát de ilyet nem lehet kitalálni. Ezt mondta, és én nagyon bután néztem rá, még jó, hogy ott volt az apácarács. Végigfuttattam a hat évet, nulla találat. „Azt akarja mondani, hogy hazudott?” Hihetetlen sebességgel a válasz: „Úgy is lehet mondani.” Ez így, ahogy mondom, szó szerint. Mint a szép menyasszony: nem vettem el belőle, nem tettem hozzá semmit, ez így. (44:30)

Tehát mondjuk tíz gyónóból nyolcnál az a benyomásom, hogy egy külső motivációs rendszer alapján van ott. Én ennek a külső világnak vagyok egy ilyen nagyon durva katonája, egy ilyen utolsó állomás. Tehát utánam már jó, még egy-két ilyen angyal karddal, meg bárddal még, még úgy játszhat, és hát utána már csak maga a rettenet van, nyilván. És hogy ezért tulajdonképpen ott van egy gyakorlás. A gyakorlásnak a lényege, hogy meg lehet-e engem fűzni. „De atya, nem volt azért ez akkora.” És akkor ilyenkor számtalan dolog, hogy „Jó, jó, hát atya, kiabáltam, na ja, hát persze, hogy kiabáltam. Hallotta volna, hogy a férjem mit mond, maga is kiabált volna. Hát az volt a minimum, hogy kiabáltam. Hát az csak nem bűn, hogy kiabálok, mikor a férjem ezt csinálja?!” Étitek, s ezzel megy el az életem. Én úgy tudom sajnálni magam, annyira. Úgy, ott ülök, és azt mondom „Feri, neked tényleg nehéz. Nehéz. Nehéz. Ha ez neked most nem esik jól, normálisan működsz.” Ezt szoktam mondani, különben megzavarodnék ott. Mert tudom, hogy nem lehet ott… Most értitek, azt mondom „Nem így kell gyónni!” Akkor mi történik? Hát igen, akkor vagy nem jön, még jobban szorong. Ezzel nem tudom a belső motivációs rendszert aktívvá tenni, hogy „Nem így kell gyónni! – Atya, akkor mondja meg, hogy!” Ugye, és akkor még rosszabb lesz a helyzet. Ahh, ahh. (46:10)

Tehát amikor a vallásgyakorlatunk, vagy a hitéletünk brutálisan elszakad ettől a belső motivációs rendszertől. Hát annál valahogy szomorúbb, vagy keserűbb nekem nem is tudom, hogy van-e. Mi minden megteszünk, hogy ez így legyen. Nem? Kicsi korunktól kezdve. M-hmm, na. (46:30)

Jaj, egy kedves ismerősöm azt mondja, hitoktató. Azt mondja „Hát én tanítom a gyerekeket, unják, mint a fene.” Kitalálta nekik „Tudjátok mit? Akkor csináljuk azt, hogy, hát csináljuk azt, hogy most ne arról beszéljünk, hogy milyen erények vannak, menjünk el egy hajléktalanszállóra. Így, gyerekek, menjünk, csinálunk… majd éneklünk valamit.” A gyerekek elkezdtek teljesen más működésmódra lépni. „Tényleg? És akkor mit fogunk ott csinálni? – Mit csináljunk? – Hát nem t’om.” És utána ezt meg lehet beszélni. (47:10)

Emlékeztek, onnan… Föltettem ezt a kérdést, hogy jó, tehát akkor se jutalmazás, se semmi, hát akkor ezt hogy? Ne adjunk csokit meg puszit, meg hogy „Klassz vagy, fiam.”? Hanem hogy ezt össze tudjuk-e kapcsolni a belső motivációs rendszerrel, inkább ez a kérdés. Például hogy… Hát Péter drága, hogy kerültél te oda? Tényleg. Hogy… hogy… Ezek a gyerekek, mondjuk visszajönnek a hajléktalanszállóról, vagy mondjuk játékaikat odaadták gyerekeknek, akiknek nincsen, és akkor nem egyszerűen csak azt mondjuk, hogy „Na, hát te nagyon jó kisfiú vagy Peti.” Hát ezzel most mit csináljon? Hanem például arról beszélgetünk, ezt nevezem az ünneplés kultúrájának. „Hát tulajdonképpen láttad, hogy hogyan örült neki? Milyennek láttad az arcát? – Hát, hát ez… Hát úgy ujjongott, nem is tudom, látszott rajta. Puszit adott, aztán még egyszer, és akkor… úgy látszott. És mikor elment, na akkor pont az én macimat szorongatta. Hát az milyen jó volt! Néztem, hogy az én macimnak hogy örül.” Ezt nevezem az ünneplés kultúrájának. Akkor ezt a belső rendszert erősítjük meg. Hát, ezt szépnek látom. (48:35)

5. Csalásra ösztönöz

Na ja. Igen! Tehát hogy mi az, hol akadtam itt el? Az ötödik pont volt ez, hogy milyen negatív következményei vannak, ha a belső rendszer helyett is a külsőt működtetjük, hogy az csalásra ösztönöz. Hogy hazudjunk a papnak gyónás közben, de ezt is meggyónjuk. Ugye, és akkor jönnek ilyen cifraságok, hogy „Nem voltam teljesen őszinte. Most sem vagyok teljesen az, és… De ugye így már jó?” Hát, kinek? Aztán. (49:15)

6. Függővé tesz

Erről beszéltünk. És…

7. Rövid távú gondolkodásra ösztönöz

Rövid távúra. S emlékeztek Edward de Bono kutatási dolgaira. Azt mondja: a gondolkodási hibának van három ismérve. Rövid távú gondolkozás, énközpontúság, és beszűkültség. Ez a három. Beszűkültség, rövid távú gondolkozás, énközpontúság. Ahol ezzel a hárommal vagyunk, ott a gondolkozási eredményeink tévesek, nem segítenek majd bennünket. (50:00)

Mondanék valamit, ami nem fog jól hangozni. Szerintem általában énközpontúan, beszűkülten és rövid távúan látunk. Ezért nem csoda, hogy mindenféle nagy gondolataink, amivel a világot elemezzük, hát… Hellyel-közzel segítik az életet. Oké. Akkor! (50:20)

Mi jellemzi a belső motiváltságot?

Most muszáj innom. S nagyon köszönöm a csokikat. Hát, hmm. Ez a külső motivációm. Tulajdonképpen most már nincs is kedvem folytatni. Mhh. Arra jutottam, hogy eliszogatom a kólát, meg megeszegetem a csokit. Nem akarok nektek adni, csak azért… ide rakom. Most kár, hogy elárultam. Pedig jó… lesz nekem. Jaj, jaj. Nyál kell az élethez. Nem? Hát persze, hogy kell. A testnedveknek áramolnia kell, akkor szép az élet, különben megakadunk. Ezeket én nagyon hasznos információnak tartom, és mindig derültök rajta. De tényleg, tényleg, testnedvek. „Másra gondolunk.” Másra gondoltok. Ugyan mire? Na most! (51:40)

Mi a belső motiváltságnak valahogyan a jellemzője, ismérve?

1. Önállóság.

Önállóság. És itt… Nagyon izgalmas fogalmakat mondunk. Az önállóság nem egyenlő a függetlenséggel. Az autonóm személy nem egyenlő, hogy valaki individuális. Ezeket tulajdonképpen itt belül nem tisztázzuk eléggé. Amikor azt mondjuk, hogy valaki autonóm, ez alatt azt értjük, hogy fütyül mindenkire, úgy csinálja, ahogy neki tetszik. Nem autonóm. Individuális. Esetleg annak a gátlástalan formája. Hát az, hogy valaki mindig úgy csinálja, ahogy neki tetszik, az nem autonómia. Az autonóm személyeket ugyanis az együttműködés jellemzi. Hiszen belülről tapasztalják azt, hogy rengeteg dolgot egyedül nem lehet megcsinálni. Kivitelezni, eljutni oda, célba érni, eredményesnek lenni – nem, nem is lehet egyedül. Hát eleve akkor… Szabadon tud kapcsolódni másokhoz, szabadon működik együtt, szabadon hív meg másokat – hát ez az autonómia. Hát az autonómia, és hogy valaki individuális, hát az köszönő viszonyban sincsenek. De ezt nem szoktuk eléggé pontosan mondani. Az, hogy valaki önálló, az nem azt jelenti, hogy azt gondolja, hogy az önállóságnak az ismérve, hogy ő független mindenkitől. Hogy lennénk függetlenek? Ugye ez, megint ahogy… (53:15)

A függés és a függőség nem ugyanaz. A függőségben a szabadságunk sérül. Mikor elismerem, hogy rengeteg embertől függök az életben, sőt szabadon vállalok kölcsönös kapcsolatokat, s a kölcsönös kapcsolatokkal mindig függést is vállalok. Ahogy a lélektan mondja, nem hangzik szépen, de valahogy így van, hogy mondjuk mit teszek akkor, amikor szeretek valakit, vagy szerelmes vagyok – itt se részletezünk most mindent – így mondja a lélektan, hát elviselhetetlen, hogy így mondja, hogy pszichés funkciók működtetését bízom a partnerre. Hát ez elég rondán hangzik, de mit jelent? Hogy mondjuk amíg egyedül vagyok, és egyedül iszom a kólát, meg a csokimat egyedül eszem meg, és mondjuk volt egy nehéz napom, és föl vagyok kavarodva, 99%-ra csináltam csak meg valamit. És akkor mit csinálok? Valahogy megnyugtatom magam. Ugye megeszek három tábla csokit, megnézem a kedvenc sorozatom, akkor az ismétlését. Vagyis tulajdonképpen képes vagyok önmagamat megnyugtatni, ugye. És amikor így hajnalba penderül az idő, akkor valahogy elbóbiskolok. Mikor a szerelmemmel vagyok együtt, és ugyanez a nap történik, akkor mit fogok csinálni? Nem nyomom be a három tábla csokit, hanem mondjuk kezdeményezek egy beszélgetést, elkezdem neki mondani, hogy hogyan van. Kimondatlanul is mire vágyok? Hogy ő nyugtasson meg. Azzal, ahogy egyszerűen lehet, hogy csak meghallgat, vagy azzal, hogy a szemembe néz, vagy mond valami kedveset, vagy együtt megesszük a csokit és ez jól esik. Ezer féleképpen. Mondjuk az utolsó nem tetszik annyira. (55:10)

Erre mondja a lélektan azt, hogy amikor kapcsolatokra vállalkozunk, akkor a függetlenségünkből szabadon ajándékozunk. Ennek a belső világa, hogy pszichés funkciókat, olyanokat, amelyeket én magam egyébként tudok működtetni magamnál, rád bízom. Ez egyébként nagyon fölemelő, hogy te szabályozod nálam, hogy boldog vagyok-e most ebben a pillanatban azzal, hogy kedvesen rám nézel, és én ezt szabadon teszem. Tulajdonképpen hát ez egy hihetetlen nagyvonalúság. Nem csoda, hogy nagyon sokszor a párkapcsolatban valójában pont ezt akarjuk elkerülni. Ugye, nehogy ez legyen, mert akkor nagyon kiszolgáltatott leszek. Most ebbe a világba nem akarok belemenni, mert itt ezer tényező van. Nyilván nem mindegy, hogy ki van mellettem. Hát aztán az nem mindegy. Én például a Snoopyval szoktam együtt lenni. Foszforeszkál, foszforeszkál. Na! Tehát. (56:10)

Függetlenség helyett önállóság. Képes vagyok önmagam megállni a lábamon. És ebből következik, hogy szabadon tudok kapcsolatokban lenni, és együttműködni. Na, aztán! Igen, igen, igen… mm, áá, mmm. Igen. Tyháá! Egy érdekes kutatás. Ráné… jól van, van még negyed óra. (56:45)

2. Szubjektív jóllét – fizetésemelés – a pénz elköltése

Hosszan beszéltünk már arról, hogy a boldogság nincs összefüggésben, a szubjektív jóllét nincs összefüggésben a nem t’om mekkora nagy fizetésemelésekkel, nincsen. Most még pontosabban mondom. A szubjektív jóllét nagyobb összefüggést mutat a pénz elköltésével, mint annak a megszerzésével. Ez meg mi? Néhány nő azt mondja „Hát mi tudjuk, mi tudjuk ez hogy van.” Mit értsünk ez alatt? Abban a tekintetben van összefüggés a szubjektív jóllét és a pénzköltés között, hogyha másokra költök, az kimutathatóan nagyon jóllétet hoz. Mert ez az önmotivációs rendszer, önjutalmazó rendszer működik bennem. Jól esik nekem, hogy most megleptelek téged, most ezt odaadtam, látom hogy csillog a szemed. Ha valaki egy kicsit is egészséges, annak ez jól esik. Jól esik egy meglepetést okozni, ez egyszerűen jól esik. (57:55)

Ha – emlékeztek, ott, amikor a véradásnál azt mondták, hogy adunk érte pénzt, de rögtön oda tudjátok adni egy segélyszervezetnek, akkor adták a legtöbben a vért. Mert az is jól esik, hogy azt a pénzt oda tudom adni. Ha én szabályozhatom, hogy hogyan adom a pénzt, az jól esik. Például, hogy egy cég azt mondja, hogy „Nekünk van ennyi keretünk, hogy ezzel jótékonykodjunk.” Ennél egy fokkal jobb, ha a jótékonykodásba bevonjuk a cégnek a munkatársait. „Kiknek adjuk? Hova adjuk?” És akkor átélhetem azt az örömöt, hogy „Igen, igen! Ez a pénz nem az enyém lett, de én adom.” S azzal, hogy én adom, ez növeli a szubjektív jóllétet. Így igaz ez a kijelentés, hogy nem a pénz megkeresésével, hanem az elköltésével van összefüggésben, s azok vannak jól, akik első sorban másokra költenek. Amíg magunkra költünk, az a szubjektív jóllétet inkább akadályozza. Na. Azt mondja! (59:15)

2. Igényesség

Második pont. (szerintem a harmadik – szerk.) Á, ez nagyon érdekes! A belső motiváltságból valami önmagából is következik. Ez pedig, hogy igényesek leszünk, hogy valamit jól akarunk csinálni. Egyáltalán nem mindegy, hogy azt hogyan csináljuk. Hát egy külső… munkavégzésnél, külső cél, hozzá a jutalom, így kell megcsinálni, mindegy, oda tolom, mit érdekel, hogy milyen lett. Nem? Ha megkapom érte a pénzt, úgyse olvassa el senki, akkor is majd legföljebb… Nincs összefüggésben a belső igényességgel. Csíkszentmihályi Mihály 10 évesen, 1944-ben ott áll a pályaudvaron, 10 éves kis kölyök, körbenéz és azt mondja, hogy „Lehetetlen, hogy ez a legjobb életforma.” Háború közepén. „Hát a felnőttek nem tudják, hogyan érdemes élni. Hát ez napnál is világosabb, hogy fogalmuk sincs.” Ezért tölt el 10 évet azzal, hogy csak úgy csavarog. Az alatt is olvas filozófusokat, meg bölcselőket – azt nem tudom, hogy ugyanaz-e. S akkor emlékeztek, Carl Gustav Jung egy előadása, és elmegy, assz’em 1 dollár 25 centtel érkezik az USA-ba. De azzal a belső igényességgel, hogy azért jövök ide, mert az izgat engem, hogy hogyan érdemes élni, jól hogyan lehet csinálni. Hát körbenézek, a felnőttek… hát nem látom, hogy így volna érdemes. De akkor hogy? (60:45)

Látjátok, hogy ez milyen érdekes, hogy a belső motivációból eleve adódik egy igényesség. Valaminek… na, most így is mondhatom, főleg hogy jön a Csillagok háborúja VII., hogy van bennünk egy késztetés. Így is mondhatjuk, hogy igényesek legyünk, hogy valamit jól csináljunk. Azt is mondhatnám, hogy valaminek a mestereivé szeretnénk válni. Arra vágyunk, hogy… mhh, ehh. És ez egy természetes belső késztetésként jelenik meg. És, hát… és itt megint csak érdemes egy másik összefüggést idehozni. Ez a belső késztetés, háá, mondok egy kutatási eredményt. (61:35)

Gyerekeknek adnak ki feladatot, nyelvi feladatot. Az egyik csoportban olyan gyerekek vannak, akik ötöst akarnak érte kapni. A másik csoportban olyan gyerekek, akik szeretnének jól beszélni angolul. Ha hosszú távon megnézzük, hogy akik… Az ötös az egy külső motiváltság, jutalom. Szeretnék jól beszélni angolul, az belső, önjutalmazás. Hosszú távon az derül ki, hogy kevésbé eredményesek azok, akik külső motiváltságból teszik. Ráadásul a tanulási folyamatban nem is elég kreatívak. Hát a megtanult dolgokat kevésbé kreatívan alkalmazzák, hiszen nem járul hozzá a fölfedezés. Emlékeztek, hogy Rogers mondja, fölfedezés, valami belső szükségletből, kíváncsiság. Nem is társul hozzá, mert az ötös lebeg a szeme előtt. Szóval. Szakmai igényesség. (62:45)

Yehudi Menuhint, hát muszáj mondanom három évente. Tényleg, ezt muszáj. Annyira zseniális. Meg úgy a saját folyamataimra ha rálátok, most azért tudok mosolyogni magamon, csak ne lássátok, hogy hát ilyen… serdülőként, meg fiatal papként, hát fúú, milyen lelkesült voltam én, hogy én szeretnék egy jó mester lenni. Lelkesült voltam ettől. Hát máshogy hogyan volna érdemes. Hát ezt rosszul nem csinálom, az biztos. Már hogy ezt lehetetlen, hogy ezt… nem, megőrülök tőle. És akkor utána találkoztam egy pár realitással, sajnos, sajnos, arra jutottam, jaj de jó lenne egy ilyen, egy normális tanítványnak lenni, hogy azzal úgy kihúznám az életet, hogy egy ilyen normális tanítvány. Yehudi Menuhinnál olvastam, azt mondja élete vége felé „Mostanság az a célom, szeretnék önmagamnak mestere, mindenki másnak tanítványa lenni.” Most, most, most itt tartok. Ez aztán számomra jól hangzik. Mhh. Igen. Mhh. Aha. (64:05)

Ha valaki külső motiváltságból tanul, vagy végez munkát, akkor – így mondja a szakirodalom, nagyon érdekes – katasztrófa gondolatai lesznek. „Ha nem leszek ötös, vége van. Ha csak négyes leszek, úgy már…” Ugye az előadás elején erről beszéltünk. Katasztrófa gondolatok. A katasztrófa gondolatokhoz mi társul? Elkezdünk máshol felelősöket keresni. Hát ha ennyire szörnyű, rettenetes, legalább Isten előtt letérdelünk, azt mondjuk „Uram, Uram! Te is láthatod, hogy milyenek. Hát ha valaki tudja, hogy milyen az anyám, az te vagy. Hát nézzed egy kicsit, nézzed! Jó? Most akkor apámra is vessél néhány pillantást, légy szíves, légy szíves! Tudom, neked nem kell annyi idő, de azért jól nézd meg, milyen! Na, hát akkor nem csoda, hogy én így vagyok. Jó? Akkor ezt most lezsíroztuk, ugye?” Vagyis egyáltalán nem valami szakmai igényesség utáni belső vágy tölt el bennünket, hanem hogy megmagyarázzuk a bizonyítványunkat. Ezt miért nem lehet, és miért lehetetlen, és elképzelhetetlen. (65:20)

Emlékeztek, mikor jött a rendszerváltás, akkor alakultak cégek. Volt egy ilyen nagy bumm, s akkor azt mondja ott egy, assz’em talán amerikai ember volt. Mondta annak a menedzsernek, vagy fejvadásznak, aki ott a cégben embereket vadászott fej, hogy… Azt mondja, hogy „Mostantól kezdve olyanokat küldj, akik amikor valami nehézség van, nem azt mondják, hogy <<Ja, hát Magyarországon ez másképp van.>> Ezt hallottam legtöbbször, hogy ezt azért nem lehet megcsinálni, mert Magyarországon ez másképp van. Hogy olyanokat küldj légy szíves, akik azon gondolkodnak, hogy hogyan lehet megcsinálni! Akik éreznek egy késztetést, izgatja őket, hogy hogyan lehet megcsinálni Magyarországon, ahol minden másképp van.” Értitek? Hogy az egyik azt mondja „Magyarországon másképp van, tehát nem lehet megcsinálni.” a másik „Magyarországon másképp van, ezért na, ha itt megcsináljuk, az már valami.” Neves agykutatónk azt mondja „Minden évben valaki megkérdezi, miért nem maradtam kint az Egyesült Államokban, ahol ösztöndíjjal tanultam, még talán Nobel-díjas is lennék. Azért nem maradok kint, mert ha itt megcsinálom ugyanazt, amit kint, az duplán ér. Az valami.” Ahh, jól van. Azt mondja… igen, igen, igen. (67:00)

Mi társul még ide, a szakmai igényességhez? Tehát az első, hogy ha külső motiváltság jellemez engem, katasztrófa gondolatok, belső motiváltságnál pedig inkább hogy na mindig valami, valamire rájövök, valamit megtanulok. Emlékeztek, mikor Edisonnak azt mondják „Hát nem élte meg kudarcnak, hogy 670 féleképpen nem tudott villanykörtét készíteni? Hát ez hihetetlen rossz arány. – Kudarcnak? A földön talán én vagyok az egyetlen ember, aki tudja, hogy milyen 670 féle módon nem lehet villanykörtét készíteni. Nagyon kevés embernél van ez a tudás. Én viszont pontosan tudom mind a 670-et.” Tehát nem egy katasztrófa-gondolkodás kezdődik el, kudarc esetén, és a felelősség áthárítás, hanem éppen fordítva. „Hú, de akkor ez hogy van?” Minden kudarccal még valamit megtanulok. Ez kicsit közhelyszerű, úgyhogy megyek is tovább. (68:05)

Tudjátok, miért közhely szerű? Mert ezt kívülről szokták nekünk mondani. Nem találkozik a belső dolgainkkal. Mindenféle rendezvényen jól kívülről megmondják, hogy hogyan kell belülről motiváltnak lenni, ez ám a szép. Hát ezt csinálom én is. Nem fogok ma jól aludni… (68:25)

Második, hogy a szakmai igényességhez az tartozik, hogy bírjuk a fájdalmat. Nagyon érdekes. Hát ugyanis, hogyha van egy ilyen belső motiváltság, valami belső tűz, és tzzz, akkor hogyha nem esik jól, nem hagyom abba, mert a folyamat természetes részének látom ezt. Ha ez kívülről van, minél nagyobb, hogyan lehetne valahogy egy kicsit átpasszolni, elsinkófálni, kicsit megúszni, kényelmesebbre, úgy lazábbra – ez lesz a természetes hozzáállásom. (69:05)

Emlékeztek, eredményes emberek két ismérve: szenvedélyesség és kitartás. Csak az egyik nem elég. Ez azt jelenti, hogy ha van egy belső motiváltság, akkor azt mondom „Hát ezt érdemes csinálni, ez lelkesít engem. Ez jó. Ez egy értékes dolog. Ezt szeretném jól csinálni.” Mi történik előbb-utóbb 100%? Le is jövök. Mert előbb-utóbb, 100%, hogy nem lesz hozzá kedvem. Hát van ezer más dolog is, meg egyébként fáradt vagyok, meg a kiégésnek már a negyedik lépésénél vagyok. És itt jön az izgalmas dolog. Mikor oda jutok, hogy tudom, hogy jó, belülről átéltem, és nincs hozzá kedvem, akkor is csinálom. Ez a kitartás. Tehát hogy akkor is csinálok valamit, amihez nincs kedvem, amiről tudom, hogy belülről megtapasztalt jó. Mikor valami külső jót próbálunk megvalósítani, mikor nem lesz kedvünk hozzá, akkor nem ebbe az irányba megyünk, hanem „Hogyan lehetne nem, nem csinálni? Hogy lehetne egyszerűen abbahagyni úgy, hogy valahol belül ne érezzük rosszul magunkat?” Ugye ezért az egyik, az egyik véglet, hogy valaki mindig csak azt csinálja, amihez kedve van. Hát, erről ne is beszéljünk. A másik, valaki mindig csak külső elvárásoknak megfelelve, külső célokat követve, követelményeket teljesít – ott meg semmi élvezet nincs. Nem az a baj, ha fáj – nem látom az értelmét, nincs belül összefüggésben bennem valami lényegivel. Akkor, prrr. (70:55)

A harmadik, hogy akik belső motiváltsággal szakmai igényességre törekszenek, jól is akarják azt csinálni, őrájuk az lesz jellemző, hogy ezt akkor is fönntartják, ha ezt sosem érik el. Sőt, az derült ki, hogy tulajdonképpen ezek a belső célok, amiket meg tudunk találni, egytől egyig olyasmire vonatkozik, amit nem is lehet elérni. Egyszerűen nem érhető el. Olvastam egy könyvet, hogy nem t’om, az Egyesült Államokban, az annak az évnek a legjobb baseball játékosa, egy dobó játékos 52%-os eredményességgel dobott. Hát hol van ez a 100%-tól? Ő volt a legjobb. És nyilván, egy ilyen játékos azt mondja „Na, hátha meg tudnám úgy csinálni, hogy… tízből hat.” Sosem éri el, és ez egyáltalán nem rontja el a kedvét. Sőt, sőt, ez még érdekesebb így. Egyszerűen olyan perspektíva van, hogy tyíí, mindig lehet valamit jobban csinálni. De ha ez külső, akkor pillanatok alatt kiégünk. (72:25)

Mhh. Jó, jó, én szerintem csoki… Nagyon köszönöm a figyelmeteket. A következő alkalommal innen sodródunk tovább. (taps – szerk.)

Lejegyezte: vinkozoli