Lk 2, 16-21 – Szűz Mária, Isten anyja

2016.01.01.

Megosztom
Elküldöm

2016.01.01. péntek: SZŰZ MÁRIA, ISTEN ANYJA (főünnep)

Könyörüljön rajtunk az Isten, és áldjon meg bennünket!

Olvasmány (Szám 6,22-27)

Így szólt továbbá az Úr Mózeshez: ,,Szólj Áronhoz és fiaihoz: Így áldjátok meg Izrael fiait és ezt mondjátok nekik: ,,Áldjon meg téged az Úr és őrizzen meg téged, ragyogtassa rád arcát az Úr és kegyelmezzen néked, fordítsa feléd arcát az Úr, s adjon békét tenéked!'' Így hívják le nevemet Izrael fiaira, és én megáldom őket.’’

Szentlecke (Gal 4,4-7)

De amikor elérkezett az idők teljessége, Isten elküldte Fiát, aki asszonytól született, és a törvény alattvalója lett, hogy azokat, akik a törvény alatt voltak, megváltsa, és elnyerjük a fogadott fiúságot. Mivel pedig fiak vagytok, Isten elküldte Fiának Lelkét szívünkbe, aki azt kiáltja: ,,Abba, Atya!’’ Tehát többé nem vagy már szolga, hanem fiú; ha pedig fiú, akkor örökös is az Isten által.

Evangélium (Lk 2,16-21)

Elmentek tehát sietve, és megtalálták Máriát és Józsefet, és a jászolban fekvő kisdedet. Amikor meglátták őket, elbeszélték nekik, amit a gyermek felől hallottak. És mindnyájan, akik hallották, csodálkoztak azon, amiről a pásztorok beszéltek nekik. Mária pedig megjegyezte mindezeket a dolgokat, és el-elgondolkodott rajtuk szívében. A pásztorok pedig visszatértek, magasztalták és dicsérték Istent mindazokért a dolgokért, amiket hallottak és láttak, úgy, ahogy megmondták nekik. Amikor elérkezett a nyolcadik nap, hogy körülmetéljék a gyermeket, a Jézus nevet adták neki, úgy, amint az angyal nevezte, mielőtt anyja méhében fogantatott.

Vasárnapi beszéd

Szűz Máriának, Isten Anyjának az ünnepe, az év első napján arra szólít, vagy hív bennünket, vagy engedi meg azt, hogy rácsodálkozzunk, hogy tulajdonképpen milyen hallatlanul közös a küldetésünk és az örökségünk Máriával. Arra gondolok itt, hogy Isten azt mondja Máriának, „Azt szeretném, hogy általad az Isten megtestesüljön.” Tulajdonképpen erről van szó. Ha létezik valami igazán fönséges és igazán nagyszerű küldetése, lehetősége az embernek, akkor az, hogy általunk az Isten meg tud jelenni a világban, és bennünk az Isten meg tud testesülni. Ezért az Istennek lehet nagyon sok karja, és nagyon sok keze, és sok lába, és sok szeme, és sok füle, és sok teste, és Istennek van nagyon-nagyon sok szíve, és ezt a nagyon sok szívet bennünk hordozza. Az emberi életüknek talán a legnagyobb lehetősége, tulajdonképpen fölfoghatatlan pontosan ugyanúgy, mint ez a mai ünnep. Elkezdjük ízlelgetni ezt a mondatot, hogy Szűz Mária Isten Anyja, hát ki az, aki, aki tovább jut ebben? Mert én nem jutok tovább. Csak odáig jutok, hogy ez valami olyasmit jelenthet nekünk, hogy bennünk és általunk az Isten meg akar testesülni, és jelen akar lenni a világban. Valahogy idáig tudok csak jutni, és akkor rögtön… Nem tudom, hogy kaptatok-e valamilyen kütyüt most Karácsonykor? Biztos vagytok páran, kaptatok valami nagyszerű kütyüt, és amikor előveszünk egy ilyen nagyszerű kütyüt, előbb-utóbb majd oda jutunk, hogy megjelennek ezek a hivatkozások, hogy „Most akkor szabjál engem személyre!” Ez mindig zavarba ejt engem, mikor valamiféle tárgyat, vagy gépet kellene személyre szabni. Nem tudom, hogy ez lehetséges-e, de abban egész biztos vagyok, hogy magunkat szabhatjuk személyre. Ez a világ nem azért van, hogy az egész időnket, energiánkat, mindenünket tárgyak személyre szabására pocsékoljuk el, a tárgyak sosem lesznek személyek, mi azonban személyek vagyunk már most. Az a nagy kérdés, hogy a saját személyre szabásunkhoz tulajdonképpen milyen üzeneteket használunk. Hogy mi lesz az a vezérmotívum, ahogy saját magunkat személyre szabjuk? Ez tehát az első gondolat, hogy ha már Isten ugyanazt a küldetést adja nekünk, mint Máriának, hogy bennünk és általunk megtestesüljön, akkor talán ezt kezdhetjük azzal, amit úgyis annyira szeretünk csinálni, hogy személyre szabjuk, de elsősorban magunkat, nem pedig tárgyakat. Akkor mi alapján történhet ez a személyre szabás? Nyilván van benne valami olyasmi, mint ami Mária életében. Valami, ami éppenséggel valahogyan pont rá vonatkozik, pont az ő testére. Nem egyszerűen csak valami elképzelt testben testesült meg az Isten, hanem pont abban a testben. Ezért de nagy dolog, amikor az általánosságokon túl kezdünk valahogy érzékennyé lenni arra, hogy egészen személyesen, és sajátosan, hogyha a kezemet használom, a lábamat, a karomat, a szívemet, hogy akkor az Isten hogyan, miként, és mit is tenne. Valahogyan úgy, ahogyan lehetséges – és akkor itt megint tennék egy vonalat, valamit aláhúznék. Valami olyasmit, amiben már nem iránymutató számunkra az, hogy a többiek hogy csinálják. Hogy a többiek hogy gondolják, hogy a többieknek mi a véleménye erről. Hogy fognak-e lájkolni bennünket, vagy nem fognak lájkolni minket. Valami olyasmi, amit legbelül megtapasztalok, hogy itt és most énnekem ez a dolgom. Itt és most nekem pont ezt kellene csinálnom akkor, ha az a célom, hogy Isten hogyan tudna megtestesülni, és jelen lenni általam ebben a világban. Akkor azt hiszem, hogy pont ezt kellene tennem. Ez az, amire nincsen recept, és nincsen könyv, és nincsen törvény, és szabály, és előírás. Nincs ilyesmi, hanem a saját belső érzékenységünk van, ahogyan mi az Istennel a kapcsolatunkat tartva megsejtünk és megérzünk valamit. Ez van, és de nagy dolog, hogy ez van, hogy senki kívülről ezt nekünk nem is tudja megmondani. De aztán itt jön a következő gondolat. Azért mikor Mária meghallja és megkapja, és befogadja azt, ami pont az ő testére van kitalálva, pont arra, pont az ő személyére, akkor azért csak elmegy Erzsébethez, csak elmegy másokhoz, csak akar másokkal találkozni. Miért? Mert hogy végül is aztán az hogyan nyilatkozzon meg? Ahhoz nagyon nagy szükségünk van egymásra, hogy hallhassuk, hogy amit mi úgy fogtunk föl, vagy tapasztaltunk, azt hallottuk, hogy „Csináld ezt!” vagy „Pont erre van szükség.” Hogy hát mások el tudják róla mondani, hogy ez kell nekünk, vagy nem, hogy ez fontos-e nekünk, vagy nem, hogy ez használható-e nekünk, vagy nem. Tehát ezért de nagy dolog, hogy újból és újból útra kelünk, és ezt a belső késztetésünket, amit megtapasztaltunk, ezt valahogyan egyeztetjük a világgal, azokkal az embertársainkkal, akikkel megosztjuk az életet. De nagy dolog, hogy nem valamiféle meg nem értett zseniként, vagy valami egyedülálló nem tudom én kiként próbáljuk az életet élni, hanem sokkal inkább vagyunk akkor már érzékenyek egymásra is. Még pedig megint csak azon gondolkozva és töprengve, hogy Isten hogyan tudna a leginkább megjelenni és megtestesülni bennem és általam. Olyan sokan és sokszor sóhajtanak föl ebben a világban, hogy „Hol van Isten?” És tulajdonképpen mikor ez a kérdés bármikor is fölmerül „Hol van Isten?”, abban a pillanatban lehet, hogy nekünk nem Istenre, hanem magunkra kellene gondolni. Nem azért, mert hogy magunkat akarnánk isteníteni, éppen ellenkezőleg. Hanem hogy azt mondani „Hát, Uram, itt van a testem. Olyan szívesen a rendelkezésedre bocsájtanám szőröstül-bőröstül, szívestül, hogy tulajdonképpen a szó legnemesebb értelmében nem is tudom, hogy lehetnék-e igazán személy úgy, vagy hogy lehetnék leginkább személy ebben a világban, ha nem éppen úgy, hogy Te testesülsz belém, és te töltesz ki engem. És azután rajtam keresztül valamit meg tudsz mutatni magadból ebben a világban. Hát ha valahogy személlyé tudunk válni, és személyre tudjuk magunkat szabni, egész biztos a Szentlélek által van. Záró gondolat. A záró gondolat pedig az, hogy újból és újból halljuk a szentírásban, nem csak ebben a történetben, a vasárnapi evangéliumban is, hogy Mária újból és újból elgondolkodik valamin, és nem csak elgondolkodik, hanem ezt mindig újból és újból fölidézi, és azután elmélkedik és töpreng rajta, és talán nem is elsősorban azért, hogy megértse, hanem azért, hogy az benne eleven legyen, élő legyen. Mindig, mikor egy jó gondolatot keresünk, azt gondoljuk, egy gondolatra van szükségünk, és nem. Nem a gondolatra van szükségünk, hanem az abból fakadó életre, hogy valami bennünk eleven legyen. Hogy amikor jön egy élethelyzet, és ott Isten nagyon személyesen akarna általunk megnyilatkozni, akkor ott bennünk mozogjon az élet. Legyen miből forrásból táplálkozni. Tehát nem azért érdemes a szentírásnak a gondolatait, vagy egymásnak a nagyon fontos mondatait őrizni, és fölidézni, és gondolkozni, és töprengeni rajtuk, mert hogy gondolatokról esne, vagy lenne szó elsősorban, mint amire szükségünk van. Nem, az életre van szükségünk, arra az életre, ami ezeken a gondolatokon keresztül Isten révén megjelenik bennünk. Szűz Mária Isten Anyja. Melyikünk érti ezt az ünnepet? Én biztos nem értem. És mégis van üzenete, és mégis van benne élet, és mégis csak van valami, amiért érdemes volt idejönni, bár föltételezem, nem aludtatok eleget. És mégis van valami, ami bennünk megmozdul és mocorog, és érezzük, hogy „Áhh, de jó lenne, hogyha bennünk az Isten meg tudna testesülni!” (Az igeversek forrása: http://igenaptar.osb.hu)

Lejegyezte: vinkozoli