Lk 4,1-13 - Nagyböjt 1. vasárnapja

Mi lehet számunkra erőforrás és kapaszkodó, amikor átéljük a kísértést?

Olvasmány (MTörv 26,4-10)

Mózes így tanította a népet: Amikor termésed legjavából ajándékot hozol, a pap vegye ki kezedből a kosarat, s állítsa az Úr, a te Istened oltára elé. Te pedig mondd az Úr, a te Istened előtt: „Apám vándorló arám volt, lement Egyiptomba, s ott élt idegenként kevesed magával, mégis nagy, erős és hatalmas néppé lett. Amikor aztán az egyiptomiak rosszul bántak velünk, sanyargattak és kemény szolgaságba vetettek minket, akkor az Úrhoz, atyáink Istenéhez kiáltottunk. S az Úr meghallgatta könyörgésünket, meglátta nyomorúságunkat, elnyomatásunkat és sanyarú sorsunkat. Az Úr erős kézzel és kinyújtott karral kivezetett minket Egyiptomból, nagy rémületet támasztva, jelek és csodák kíséretében. Erre a földre hozott, és nekünk adta ezt a tejjel-mézzel folyó országot. Íme, most hozom annak a földnek első termését, amelyet te, az Úr, nekem adtál.” Ezzel hagyd ott a kosarat az Úr, a te Istened színe előtt, majd borulj le az Úr, a te Istened előtt.

Szentlecke (Róm 10,8-13)

Testvéreim! Hogyan mondja az Írás? Közel van hozzád a tanítás, ajkadon és szívedben, tudniillik a hit tanítása, amelyet hirdetünk. Ha tehát száddal vallod, hogy Jézus az Úr, és szívedben hiszed, hogy Isten feltámasztotta őt a halálból, üdvözülsz. A szívbeli hit ugyanis megigazulásra, a szájjal való megvallás pedig üdvösségre szolgál. Az Írás ugyanis azt mondja: Senki nem vall szégyent, aki őbenne hisz. Nincs különbség zsidó meg pogány között, mert mindnyájunknak egy az Ura. Ő bőkezű mindazokhoz, akik segítségül hívják. Mindenki, aki segítségül hívja az Úr nevét, üdvözül.

Evangélium (Lk 4,1-13)

Abban az időben Jézus a Szentlélektől eltelve otthagyta a Jordánt, s a Lélek ösztönzésére a pusztába vonult negyven napra. Itt megkísértette a sátán. Ezekben a napokban nem evett semmit sem, de végül is megéhezett. Ekkor megszólította a sátán: „Ha Isten Fia vagy, mondd ennek a kőnek, hogy váljék kenyérré.” De Jézus ezt felelte: „Írva van, nemcsak kenyérrel él az ember.” Erre a sátán fölvezette egy magas hegyre, és egy szempillantás alatt felvonultatta szeme előtt a földkerekség minden országát. „Minden hatalmat és dicsőséget neked adok – mondta –, mert hisz én kaptam meg és annak adom, akinek akarom. Ha leborulva hódolsz előttem, az mind a tied lesz.” Jézus elutasította: „Írva van: Uradat, Istenedet imádd és csak neki szolgálj!” Ekkor a sátán Jeruzsálembe vitte, a templom párkányára állította, és így szólt: „Ha Isten Fia vagy, vesd le magad innét. Hisz írva van: angyalainak parancsolta, hogy oltalmazzanak, és: kezükön hordoznak majd, nehogy kőbe üsd a lábad.” De Jézus ezt válaszolta: „Az is írva van: Ne kísértsd Uradat, Istenedet!” Miután a sátán ezekkel a kísértésekkel hiába próbálkozott, egy időre elhagyta Jézust.

Vasárnapi beszéd

Emlékszem, hogy néhány évvel ezelőtt a gyerekek ültek itt a reggel 9 órai misén, és azt kérdezem tőlük: „El tudjátok ti képzelni, hogy még engem is érnek kísértések? Tegye föl a kezét, aki szerint még engem is meg szokott kísérteni a kísértő!” Alig valaki jelentkezett. „Mert hát, hogy Jézust megkísértette, na jó. Na de Feri atyát? Azt nem!” Hát, na én pontosan ugyanígy voltam ezzel, mint ahogy ti. Elkezdtem ezen derülni, hogy az idealizálás milyen érdekes dolgokra tud bennünket vezetni. Azért gondoltam, hogy ezt a legelején elmondjam, mert azóta is eleven bennem az, hogy: Jaj, de jó, hogy nem idealizáljuk magunkat! Mikor fölmerül ez a téma, hogy kísértés, akkor eszünkben sincs azt mondani, hogy: „Na, ja, a többieket igen, másokat igen.” Hanem éppenséggel pontosan tudjuk, hogy hej-haj, ismerjük, hogy ez mi, tudjuk nagyon is.

Ezért szeretnék arról beszélni, miután már eszünkben sincs önmagunkat idealizálni, a saját nem tudom én milyen tulajdonságainkra hivatkozni ilyenkor, hogy akkor mi lehet számunkra erőforrás és kapaszkodó, amikor átéljük a kísértést, amiben talán éppen az lehet a legnehezebb, hogy nem is kísértésnek éljük át. Ott és akkor egyáltalán nem is tűnik kísértésnek. Nem egyszer visszatekintve döbbenek rá arra: Na, ez kísértés volt, kár, hogy nem láttam ott és akkor. Mi az, ami kapaszkodó és erőforrás lehet? Erről szeretnék beszélni.

Az első rögtön ez, ahogyan hallhattuk a szentírásban, hogy a sátán megmondja a maga dolgait, és Jézus pedig újból és újból a három kísértő szóra háromszor is azt mondja: „Meg van írva a szentírásban, hogy…” Ennek van valami megnyugtató egyszerűsége. Hogy úgy sóhajtunk, és azt mondjuk: „Hát ez tulajdonképpen nem rendkívüli. A szentírásból mond három mondatot, ezt még lehet, hogy én is tudnám.” Nem kell ide semmi parádés, rendkívüli tulajdonság, hanem olyan egyszerű mondatokat mond, és az benne a szép, hogy akár így is mondhatnánk, még csak nem is a saját mondatai, hanem csak úgy kölcsönvett mondatok, áldott mondatok, megszentelt mondatok. Akkor ez ott van a kezemben, ott van a szívemben, a számon, és mondom, hogy ahh!

Az első gondolat így szól, amit akár még így is mondhatnánk, hogy: De nagy dolog, hogy megvan az, amit így hívhatunk, hogy jó szokások, az erények. El tudtunk mélyülni Isten országában, ezért van bennünk muníció, van bennünk bőven hova fordulni, és hova nyúlni, nem vagyunk eszköztelenek. Számos irányba tudunk nyúlni, és azt tudjuk mondani: Nekem itt is van egy kapaszkodó, és ott is. Az első gondolat ez: a jó rutin, a megszentelt szokásaink, és ezeknek a hangsúlya. Mint ahogy emlékszem, néhány évvel ezelőtt emlegettem nektek egy idős asszonyt. Az idős asszonyt megkérdezték ott, a falu határában: „Hogy látja manapság az életet? Mi minden változott azóta, hogy ő kislány volt?” Akkor úgy sóhajtott egyet, azt mondja: „Aj-jaj! Tulajdonképpen talán a legnagyobb baj, hogy a szokásból kiveszett a rend.” Ezt mondta. De nagy dolog, hogyha megvannak a jó szokásaink, és a jó szokásainknak megvan a maga rendje, és megvan a maga ritmusa, és megvan a maga hullámzása. Éppen azért, hogy amikor valami váratlan ér, amikor valami váratlan ér, valami tényleg, ami megcincálhatna bennünket, akkor nekünk ott van az a jó szokás, az a jó ritmus. Ez az első gondolat.

Aztán a második. Az elsőt így szeretném lezárni, hogy éppenséggel, ami erőforrás és kapaszkodó, az, hogy miután megvannak a jó szokásaink, a rutinunk, az erényeink, van hova kapaszkodni, ezért – és most akkor ez lenne a címe az első gondolatnak – még csak gondolkodnunk se kell. És ez nagy könnyebbség. Nem egyszer az a tapasztalat, hogy mikor elkezdünk gondolkozni, azzal kezdődik a baj. Sokkal egyszerűbb néha azt mondani, hogy: „Nem, mert nem jó. Nem, mert bele se gondolok ebbe. Eszemben sincs ezen gondolkozni, hogy hogyan árthatnék a feleségemnek, hogyan szúrhatnék ki a munkatársammal. Még csak gondolkozni se fogok róla. Szóval, ez az első. Kísértés idején tudni azt mondani ezzel a szabadsággal: „Van nekem jó rutinom, eszemben sincs ezen gondolkozni.”

Akkor ennek a kijelentésnek van egy párja. Ez pedig az, hogy azért érdekes, hogy itt a kísértésben a kísértő nagyon ügyesen ám, a Szentírásból idéz, a szent hagyományt hozza. Jézusnak nagyon helyén kell, hogy az esze és a szíve legyen ahhoz, hogy ott és akkor azt mondja: „Na, most itt nem ez érvényes, hanem ez. Itt most nem, nem erről van szó, hanem erről.”

Ezért a második gondolat így szól: Mikor a kísértés idején vagyunk, de nagy, hogy azt tudjuk mondani, képesek vagyunk még csak nem is gondolkodni valamin, mert akkor is van hova nyúlni. A másik pedig, hogy nagyon is tudunk gondolkozni. Nagyon is élessé állítjuk a szemünket, az eszünket, és nagyon is az ott és akkorra meg tudunk valahogyan válaszolni, és valami gondolatba bele tudunk kapaszkodni. Lehet, hogy valami olyanba, amiről addig nem is tudtuk, hogy mi ezt tudjuk. Ott abban a pillanatban megszületik bennünk valami, és az sokkal világosabb és egyértelműbb lesz, mint bármi, amit addig hordoztunk valamivel kapcsolatban.

Jött hozzám egy hölgy, és akkor azon vívódott nagyon-nagyon sokat, hogy hát ő mármost bőven túl van harmincon, de ő annyira szeretne gyereket, annyira, annyira szeretne.” És ez jogos, és ez normális, és ez természetes, és ez egészséges. Pont úgy, mint Jézus esetében, hogy: „Éhes vagyok. És ezért nagyon-nagyon érthető lenne, ha enni szeretnék, mert nagyon éhes vagyok. Hogyha most a kövek kenyérré válnának, hát de jó lenne jóllakni. És hát a jóllakás hol lenne már bűn? Bűn jóllakni?” Pontosan valami hasonlót élhetett át ez a hölgy, azt mondja: „Közeledek már a negyvenhez, én úgy szeretnék gyereket, úgy, úgy! És akkor persze eszembe jut egy csomó gondolat, hogy jó, hát, ha nem lesz neki apja, nem lesz, de csak legyen. Na! Legyen!” S akkor egyszer azt mondja: „Ahogy ezen töprengtem újból és újból, de hogy kifutok az időből, és én akarom, hogy legyen gyerekem, ez normális, természetes. Anya akarok lenni!” Egyszer csak eszébe jutott valami, és a következőt mondta: „Amennyire én akarom, hogy ennek a gyereknek lehessek az anyja, ő legalább annyira akarhatja, hogy legyen neki apja.” Azt mondta, hogy eszébe jutott ez a mondat, hogy nem csak az lehet jogos, hogy én akarom, hogy legyen gyerekem, hanem a gyerekemnek jogos lehet, hogy akarom, hogy legyen apja. Azt mondta, egyszer csak ez a gondolat, ami benne született meg, a legszemélyesebben a saját élethelyzetére, azt mondta: „Azóta ez a mondat a kapaszkodóm. Mindig, mikor kezdek elbizonytalanodni, hogy jó, hát majd, majd úgy okosba’, mhh, aztán majd megy tovább az élet. Hogy akkor ebbe a mondatba kapaszkodok, ami bennem született meg, amit nem olvastam sehol, amit senki más nem mondott, hanem bennem született.”

Akkor itt látunk kiegészítő dolgokat. Az egyik, hogy kísértés idején de nagy dolog egyáltalán nem gondolkodni egy picit se, és de nagy dolog olyan eredetien gondolkodni, hogy ott szülessen meg valami, ami egy életre szólóan számít nekem.

Aztán a második… harmadik. A harmadik, ahogyan hallottuk az ószövetséget. Milyen szép volt ez, ahogy az hangzik el, hogy mikor hozod az adományodat, és leteszed, akkor ne csak az legyen, hogy „Letettem, itt van, na.”, hanem hogy mondd azt, és imádkozz így, hogy „Az én ősatyám Ábrahám, és aztán Izsák, és Jákob, és aztán Mózes, aki kivezette az én népemet Egyiptomból, és aki megígérte azt, hogy az ígéret földjére fog bevezetni bennünket, a tejjel-mézzel folyó Kánaánba, és hogy ott majd megsokasítja az ivadékokat.” Mi az, ami kísértés idején akkor forrás? Hogy amikor a jelenben vagyunk, nem egyszer azt mondjuk: „Kérem szépen, ez itt most puszta. Nekem itt most ne mondja senki, hogy merítsek a forrásból, mert most a pusztában vagyok. És itt nincs forrás, nincsen, itt a szárazság van, a forróság van, a kiaszott föld van, és a szomjúságom meg az éhségem van; nincs itt forrás.” És ez reális lehet. Nagyon is reális lehet, hogy valaki azt mondja: „Itt és most nem tudok erőforrásként kapaszkodni, találkozni, meríteni, nem tudok. Nem tudom most elérni Istent. Velem van, és mégsem tudom elérni, valahogy nem tud most erőforrás lenni.”

Mi az, ami ilyenkor kapaszkodó? Úgy képzelhetjük el magunkat, ott vagyunk, mintha egy szakadék fölött állnánk. Persze, most a jelenben ott nincs semmi, ami megtartson. Akkor egyik kezünket ki tudjuk nyújtani a múlt felé, és a másik kezünket a jövő felé. És azt mondjuk: „Az életemben ott vannak az alap döntéseim, amelyeket már meghoztam.” A mi esetünkben nem csak azt mondhatjuk, hogy Ábrahám, Izsák, és Jákob, és Mózes, és a többiek, hanem azt mondhatjuk, hát az egész életemet valahogyan akarom élni. Van szilárd talaj egyébként a lábam alatt, csak most nincsen. Kapaszkodhatunk a múltba, és utána kinyújtjuk a másik kezünket, és azt mondjuk: „Én tudom, mi az életem iránya, a célja, mi az én reményem.” És megkapaszkodok a reménységben, és így állok, miközben alattam megnyílik a szakadék. Van mibe kapaszkodnunk akkor, ha éppen alattunk semmi sincs. Ez az áldott és megszentelt múlt, és ez a reménybeli jövőnk, és ebben így tudunk kapaszkodni, ameddig egyszer csak szilárd nem lesz a talpunk alatt. De nagy dolog, hogy amikor a jelenben azt éljük meg, hogy minden hitünkkel együtt nem vagyunk elég erősek, hogy akkor ki tudjuk nyújtani a kezünket a múlt és a jövő felé, és ott megkapaszkodunk.

Ennek a kiegészítő gondolata, hogy de nagy dolog, hogy éppenséggel kísértés idején tudunk nagyon-nagyon ott lenni, ahol vagyunk, nagyon a jelenben lenni. Nem a múltban és nem a jövőben, hanem nagyon ott és akkor. Mert néha egy-egy helyzet éppen azt kívánja tőlünk, hogy ne a múltból hozzunk valami jó megoldást, ne egyszerűen csak a reménységgel bízzuk magunkat arra, hogy na, majd valami jó lesz ebből, hanem adjunk valami ott és most választ.

Eszembe jut az, ismeritek már ezt tőlem, sok-sok évvel ezelőtt lejött egy asszony a sekrestyébe, és azt mondja: „Feri! Meghalt a férjem hajnalban.” Minden vasárnap ott voltak a templomban, és hát ez egy váratlan dolog volt, bár nem voltak már annyira fiatalok. Akkor ott megrendülve, hát én akkor hallottam, én nem tudtam megszólalni. Mire valahogy úgy átjárt, hogy most mit is mond, hogy ez most mit jelent, és hogy a halál mindig fölfoghatatlan. Hát fölfoghatatlan! Ott álltunk egymással szemben, és úgy egyszer csak egy nagy csönd lett, és én azt tudtam mondani, ami ott van, és azt mondtam neki: „Te, én erre semmit nem tudok mondani.” Egyszer csak egy ilyen sóhaj, és úgy a hála, és azt mondja: „Feri, hát erre nem is lehet.” S akkor egy életre megtanultam, hogy de nagy dolog, ha nem akarok mondani valamit arra, amire nem lehet. Akkor eltelt sok év, és egyszer csak jött valaki, és azt mondja: „Meghalt a férjem.” Bennem volt ez a jó rutin, a tapasztalat, a múlt, és kapaszkodtam, és mondtam: „Na, na, te ne okoskodjál Feri! Éld át azt, hogy most itt ez egy súlyos veszteség, és…” Akkor eltelt egy másodperc, kettő, gondoltam „Na, na…?!” Úgy rám néz, azt mondja: „Feri, mondjál már valamit!” Akkor rájöttem, hogy most meg mondani kell valamit. Nyilván nem azon van a szó, hogy hát úgy valamit most akkor mondjál, hanem hogy „Nem akarom most ezt a csöndet, éppen a csöndből van nekem sok. Hallani akarok valami emberi szót. Ilyen értelemben szinte mindegy is, hogy mit mondasz, csak emberi legyen.”

Éppen a kísértések idején néha azt mondjuk: Nem, a jelenben nem tudunk, semmi, semmi nem jut eszünkbe a jelenben. Van a múlt és a jövő, az majd megtart bennünket. Máskos pedig azt mondjuk, se ez, se az nem, a jelen számít. (Harangszó – szerk.) Most akkor gyorsan lezárom. Mintha a mai evangélium valami olyasmit tárna föl számunkra, hogy arra a képességünkre van talán leginkább szükség, amit így nevezhetnénk, hogy rugalmasság, és egyensúly keresés és találás. Hogy nem annyira majd a receptek fognak segíteni, meg a jó tanácsok, bár néha azok, hanem sokkal inkább az, amit éppen Nagyböjtben nagyon is szoktunk hangsúlyozni, hogy elővesszük az éberségünket. Valamiféle érzékenységünket, és nyitottságunkat, amivel képesek vagyunk elég rugalmasan megtalálni azt, hogy: Most gondolkozzak vagy ne, legyen a múlt és a jövő, vagy legyen a jelen? Hogy talán éppen az Istennel való kapcsolatunknak ezt a valódiságát, eredetiségét és élettel telítettségét hozza a mai evangélium. Nem egyszerűen csak igazságokat, megoldásokat és jó recepteket, hanem talán éppen ezt a frissességet, ami az éberségből születik.

(Az igeversek forrása: https://igenaptar.katolikus.hu )