Szenvedély az elköteleződésben 9. - A kiégés füstölgése vagy a szenvedély lobogása.

2016.04.05.

Megosztom
Elküldöm

Köszöntelek benneteket, Isten hozott mindannyiótokat!

Szenvedély az elköteleződésben - Ismétlés

Örülök, hogy „eddütt” vagyunk! Örülök, hogy együtt vagyunk, így, így, így van rendesen, igen. Most nézem, ilyen szakértő módon raktátok föl a székeket, mert hogy tényleg, most három székkel dolgozunk. Vagyis, emlékeztek, ez tulajdonképpen a megközelítésünk néhány hete, hogy kiégés, vagy a szenvedély tüze, a szenvedély tüzének a fönntartása, ébren tartása, fölélesztése. Ez a téma. Mégpedig a társkapcsolatban, de azon belül is, ami igazán izgalmas nekünk, hosszú távú, tartós társkapcsolatban a szenvedély tüzének a fönntartása. Mert hogy úgy egy 2 hétig fönn tudjátok tartani, nem egy nagy szám. De 22 évig, meg 62 évig, na az már valami. (00:55)

Emlékeztek, volt ez a terapeuta hölgy, akire gyakran hivatkoztam, ő azt mondja, hogy „Azt mondják a házasság… vagy a társkapcsolat előre haladtával a szexuális szenvedély és a szexuális élet valahogy lanyhul.” Akkor erre a terapeuta azt mondja „…a házasságon belül.” De úgy egyébként nem lanyhul, csak nagyon sok féle más formát hajlamos ölteni. Vagy annak a megvalósulása, vagy annak a fantáziái, vagy a vágyak formájában, de nem lanyhul. Akkor mindig eszembe jut az a kedves bácsi, az a kedves bácsi, öreg bácsi, idős bácsi. Azt mondta úgy 80 éves kor körül, miután befejezte a gyónását, és volt abban minden rendesen. Rám nézett, kicsit úgy, mint férfi a férfira, azt mondja „Hát tudja atya, amíg az ember él, huncut.” Most a… hát ezt, ez már túl volt a gyónáson, ehhez már nekem nem kellett kapcsolódnom. Meg is maradt. Hogy tudjuk a huncutságunkat megőrizni a házasságban, a társkapcsolaton belül? Na, ez hogy lehetséges, hosszú távon a szenvedélyesség. Na, erről van szó. (02:20)

Így jutottunk el oda, hogy éppenséggel van egy naivitásunk, ez pedig az, hogy hát ha szerelemmel indult a kapcsolat, szenvedélyes szerelemmel, átéltem, hogy mennyit jelentesz nekem, hogy te vagy a nagy Ő, te vagy az Igazi, blll-lllöm, hogy ez mint hogyha már önmagában is tulajdonképpen szinte biztosíték lenne. „Hát veled éltem meg, hát rád vágyakoztam, majd meg bolondultam, majd meg őrültem, akartalak, és a többi.” És közben pedig éppen a szerelem ihletettségű társkapcsolatnak az alap logikája és dinamikája, hogy előbb-utóbb biztonság, és legyél mindig az enyém, és birtoklás, és közel, és közel, és kiszámíthatóság, és elköteleződés, és, és, és, és. És ez negatívan hat a szenvedélyre. Mhh, nem jó hír. (03:00)

Hogyan őrizhető akkor meg, hogyan eleveníthető föl, satöbbi, satöbbi, a szenvedély tüze? Mert hogy itt akkor épp arról beszéltünk, hogy a szenvedély tüzével indulunk, a szerelemmel. Háá, az idealizálással. Hogy akkor mennyi ismérv fog jellemezni bennünket, ami a szerelemből adódik, amit a romantikus szerelem idealizált mitikus formája, a mi kultúránkban nagyon előszeretettel megélt gyönyörűsége egyébként döbbenetesen szépen kidolgozott és megmutatott. Ezeket elkezdtük összeszedegetni egyszerű mondatokkal, hogy akkor milyen jellemzői lesznek ennek. (03:45)

A személyiségfejlődés gyökerei, korszakai a társkapcsolatban

A múlt alkalommal azt mondtuk, hogy három nagy dimenziója, vagy gyökere is van annak a személyiségfejlődésünkben, az élettörténetünkben, aminek a lenyomatát ott őrizzük akkor, amikor szerelmesek vagyunk, és amikor a szerelmünkkel társkapcsolatban vagyunk. Ha akarjuk, ha nem, ennek a három dimenziónak rengeteg eleven lenyomata hat ránk, és eleven bennünk. (04:15)

Első: a magzati- és a csecsemőkor. Anya-csecsemő kapcsolat. Mit hogyan éltünk meg ott, és akkor. Aztán a második korszak: óvodás kor vége, ödipális korszak. Harmadik pedig, a serdülőkor. Tehát hogyha tulajdonképpen minden rendben is volt velünk ezekben az életszakaszokban, akkor is ennek a három életszakasznak a lenyomata ott van bennünk, és megjellegzi azt, ahogyan szerelmesek vagyunk, ahogyan kapcsolódunk, ahogyan, ahogyan, ahogyan. Na, és akkor így próbálok arról beszélni, hogy ezek a lenyomatok a csecsemőkorból, és az óvodás kor végéből, és a serdülőkorból hogyan jellegzik meg a mi felnőtt szerelmes voltunkat? Milyen szempontok és eszmények, és ideálok, és gondolatok, és elvárások azok, amelyek ebből fakadnak? (05:10)

A második lépésben: Hogyan éljük meg mindennek az elvesztését? De azért itt jó, hogy van egy negyedik székünk is (Egészségedre!), mert van, aki azt mondja „Ne, ne, ne így csináljuk! Tehát én szeretnék egy tökéletes igazival együtt élni, azzal a tökéletes igazival, akivel kapcsolatban mindenféle probléma, nehézség és konfliktus nélkül élhetek úgy, hogy közben ő megoldja az életem, és minden szükségletemre pozitívan válaszol hosszú távon, és közben pedig nap-nap után, csak úgy magától, automatikusan megtörténik az, hogy nem bírunk egymásnak ellenállni.”Jól mondtam? Akkor ezek a három székben születnek meg bennünk, itt a három székből születik meg ez az egész világ, amit most gyorsan idehoztam, itt, itt és itt születik meg. (06:05)

A személyiségfejlődés dimenziói a társkapcsolatban

Ezért nagyon sokan vannak, akik azt mondják, most ez a három szék, már másik három szék, nem, nem a három korszak. Hanem az első szék, ez az egész idealizált világ. Nagyszerű, hogy van, szükségünk van rá. A második, mikor kezdjük tapasztalni, hogy ez nem jön össze. Hogy összejött, de már, már úgy lanyhul. Úgy volt, hogy azt mondtam, hogy „Te vagy az igazi! De valahogy mint hogyha azóta is túl sok áldozatot kéne érted hoznom.” Azt mondják erre a kutatók, hiába találjuk meg az igazit, idővel a relatív költségérzetünk megemelkedik. Nem tudom, hogy a kutatók miért nem tudnak rendes emberi mondatokat mondani, de kétség kívül, ez önmagában is nagyon érdekes, mert azt mondják, a relatív költségérzet megemelkedése azt jelenti, hogy tíz év házasság után ránézel a te Brünhildádra, és azt mondod „Ohhh, na, hhh, szép! Olyan boldog vagyok a mi kapcsolatunkkal, tényleg. Hát már van három gyerkőc, és hát oly sok szép, gyönyörű dolog történt velünk, hogy ez… Jó téged nézni. Még jó, hogy alszol, mert így akkor nem… kotyogsz bele. S akkor így nyugodtan el tudok révedni arról, hogy milyen szép is volt ez a tíz év, meg hát előtte az a három év együtt járás, mert volt egy jegyesség. Olyan szép volt, jaj jaj…! Szép volt. Jó, hát mondjuk, van benne áldozat is bőven, szóval… Lemondások, na. Kompromisszumok, mrrr, szép szó… arra, hogy nem úgy van, ahogy akarom.” (08:05)

Ilyenkor merül föl bennünk az, hogy „Nem fizetek én érted túl sokat? Hogy olyan drágába vagy nekem. Hát ha te lennél az igazi, akkor még mindig folyamatosan érted kéne fizetnem?” Egy hosszú távú társkapcsolatban meglephet bennünket ez a gondolat, hogy azt hittük, hogy te vagy az igazi, ez azt jelenti „Jó, hát én már lemondtam 3,5 milliárd nőről, na. Hát most már mit vársz tőlem? Hát én már betettem magamat.” És hogy valahogy azóta is fizetnem kell érted, és azóta is még egy lemondás, és még egy…, és még egy áldozat, és blll-lllöm. „Érsz te ennyit? Nem fizetek érted sokat? Hát ha te lennél az igazi, nem kellene ennek valahogy költséghatékonyabbnak lenni? Hogy valahogy úgy érzem, hogy csak süvít az élet. Hmm? Magától!” (09:00)

Ezért vannak, akik a második lépésnél, ahol jönnek a szenvedések… „Ú, ez most már nem olyan. Most már akkor gürizni kell érte. Most már tudatosság. Konfliktuskezelő stratégiák, na ne már!” És akkor azt mondjátok „Inkább vesszen a nő!” Ezt sokan mondják. „Vesszen a pasi!” És akkor ez olyan, mint a „Ne nevess korán”. Szerettek „Ne nevess korán”-ozni? Kiüt benneteket az élet, és visszamentek a startmezőre. „Jó, akkor kezdjük elölről. Keresem az igazit.” Akkor találsz egy új igazit. Második lépés, csalódás, veszteség, vesszen a nő, start mező. Nem tudom, szerettek így játszani? Mindig kiüt benneteket az élet. Azért a „Ne nevess korán”-ban tényleg bosszantó, ott vagy két lépéssel…, és akkor valaki jön, és „…öt!” Tí-tí-tí-tí-tíííí! Na, tehát akkor az is lehet tehát, hogy megengedjük, hogy kiüssön bennünket az élet. Akkor azt mondjuk, visszamegyünk a start mezőre, és megint ragaszkodunk a romantikus szerelem idealizált világához, aminek belül három gyökere is van. Csecsemőkorból, ödipális korszakból, és aztán a serdülőkorból, és vesszen az élet. Maradjanak az ideálok, eszmények, hajjaj-jaj. (10:40)

De most épp arról beszélünk, hogy hűűű, nektek nincs melegetek? „De.” Akkor együtt szenvedünk, ahh, most egy újabb dimenzióban éljük át az összetartozásunkat. „Mi együtt izzadtunk, ez már valami!” Együtt volt jó kedvünk? Na jó, hát ez nem számít. Együtt izzadtunk. (11:00)

Második lépés, megcincál bennünket az élet, jönnek a természetes csalódások. Rájövünk, hogy most két dolog között választhatunk. Az egyik, hogy a társunk tényleg igazi, de kócos. Vagy mert kócos, nem ő az igazi. Ez egy egzisztenciális döntés. Van-e kódos igazi? Aki azt mondja, hogy van kócos igazi, ő továbbmegy a játékban, míg aki azt mondja „Nincs kócos igazi!”, akkor keres mindig egy olyan nőt, aki nem kócos. Ez egy-két randiig így szokott lenni. S akkor ő sose kócos, „Ez az, ez az, ez az! Így van, ezt kerestem. Nem kócos, nem kócos, nem kócos. Akkor igazi, igazi, igazi… lehet.” De itt, ha azt mondom, igen, van kócos igazi, akkor jön a harmadik lépés. (11:55)

Egyszer csak, hát kicsit olyan bénán hangzik ez, de valamit egy egész más minőségben áthozunk és megőrzünk, és megnyerünk abból, ami itt (2) veszni látszott. Már nem úgy, ahogy csecsemőkorban, és óvodás korban, és serdülőkorban ezt vágytuk, hogy ez hogyan fog beteljesedni, mert nem úgy teljesedik be, de valami mégis beteljesedik. Ez a harmadik lépés, és most mindig erről beszélünk, hogy innen indulunk (1), akkor van a veszteség (2), a fájdalom, a szomorúság, és aztán hova (3) érhetünk el. Hát már ha értitek, na. Oké. (12:30)

A személyiségfejlődés lehetőségei a társkapcsolatban (18 pont)

Akkor kettőről beszéltem eddig. Ajj, de jó, hogy van kóla! Én nem fogok szenvedni. Milyen jó, hogy nem vagyok önző. (12:40)

1. Szavak nélkül

Ugye, az első így szólt, hogy itt átéljük azt, hogy „szavak nélkül”. Szavak nélkül hangolódj rám! Szavak nélkül találd ki a szükségleteim! Szavak nélkül töltsd be őket! Szavak nélkül, ne kelljen szólni. Csecsemőkor, ezt nem ragozom már a végtelenségig, tudjuk jól. Szavak nélkül, a csecsemőnek nincsenek szavai, mégis megéli azt, hogy valaki gondoskodik róla. Bll-bll, jó, ennyi már elég, na. (13:00)

De akkor itt átéljük ugye a női természet drámai karakterét. A férfiak is. Tehát ha férfiak vagyunk, ha nem, a női természet drámai karakterét átéljük, amit így fogalmaztunk meg nagyon röviden… Látjátok, gyorsan mondom az ismétlést azért, hogy az új anyagra is maradjon idő. Igen, igen, igen, hogy legyünk hatékonyak az idővel. Ez így szól: „Ha nem szólok, nem csinálja. Ha szólok, csinálja, de az már nem olyan.” Ez a női természet drámai karaktere, amit mi férfiak is átélünk. Tehát úgy tűnik, hogy veszni látszik az, hogy valaki, akit szeretek és szeret, és azt gondoltam ő az igazi, szavak nélkül rám hangolódva megadja azt nekem, amire szükségem van – úgy tűnik, ez veszni látszik. (13:40)

A harmadik lépésben akkor eljutottunk oda, amit mármost nem ismétlek. Ú, ez piszokság, nem? Megtapasztaljuk, hogy mit jelent a szavak előtti világnak a jelenléte a kapcsolatunkban. Hogy mit jelent az a három ősi nyelv például, az érintés nyelve, a másikért való cselekvés nyelve, az érzéseknek és az érzelmeknek a nyelve, amin beszélünk anélkül, hogy szavakat használnánk. És ha van valami, ami egy kapcsolatot összetart, az az, amikor itt nagyon nehéz, és én energiát fektetek bele abba, hogy együttérző legyek veled. Hogy éppen te vagy az, aki idegesít és bosszantasz, dühítesz, csalódást hozol rám, és én mégis hajlandó vagyok arra, hogy együttérző legyek veled, és az érzelmi összetartozásomat veled fönntartsam, szavak nélkül. (14:40)

S akkor valamit megnyerünk abból, ami itt veszni látszik. Aztán vannak olyasmik is, amit soha nem mondunk. Se te nem mondod, se én nem mondom, de tudjuk, hogy van, tudjuk. Valami, ami szavak nélkül tart bennünket össze. Tudjátok, hogy a legmélyebb spirituális élményeinket is tyííí, hát el se tudjuk mondani szavakkal. Valamit mondunk róla, vagy belőle, a szavak nem fejezik ki. Milyen nagyszerű dolog, valaki elevenen őrzi magából azt, amit szavakkal nem is lehet kimondani, de lehet érezni, és át lehet élni, és bele lehet tenni annak a kifejezését egy érintésbe, vagy egy ölelésbe, vagy a másikért való cselekvésbe. „Szeretlek, érted élek!” Na, fogom, és lemegyek helyetted a szeméttel. Na, puszi mindenkinek. (15:35)

2. Találja ki!

Ugye, ez így szólt, hogy „Legyen kedve hozzá!” Ja nem, ez a harmadik, ezt most kell elmondanom. Igen, mert olyan kis betűvel írom, mindig ezt csinálom. Kis betűvel írom, és akkor itt meg más a fényviszony, és aztán nem t’om elolvasni. Tehát ugye a második így volt… Az első, szavak nélkül. A második, „Találja ki!” Ugye, ez itt van (első szék – szerk.). „Találja ki, találja ki, találja ki, találja ki! Magától, magától találja ki.” Itt (második szék – szerk.) átéljük azt, hogy „De nem találja ki, nem találja ki, pedig már ráutaló magatartást is tanúsítottam. Ugye? Meg-megálltam a bolt előtt. Ó, igen, itt kapni kenyeret.” De semmi, semmi. „Tudom, hogy itt lehet kapni a kenyeret. – mondja a férfi – Tudom jól.” Jó, na. (16:30)

A személyiségfejlődés lehetőségei a társkapcsolatban (folytatás)

3. Legyen kedve hozzá!

Itt (1) vagyok megint. „Legyen kedve hozzá!” És akkor azt mondom „Te, gyere már el keddre! Gyere, tudod, a Pálferire gyere el!” Na énrám azért ne, de hogy… csak úgy… Ezt nem szoktátok félreérteni. S akkor azt mondja a párod, mondjuk egy férfi. Általában így szokott lenni. „Jaj, ne hülyéskedj már! Egész hét… iszonyú fárasztó… És most kedden még kipurcantom magam, még egy szerda-csütörtök-péntek, hát semmi kedvem ezután már nem, nem, jaj, ne! Ne, még attól is aggódok, ez a kedd után meg még beszélgetni is akarsz velem. Szóval ne, ez… ajj, és akkor megkérdezed, hogy <<Szeretsz még?>>, meg jaj, nem, ne, ezt ne! Ajj!” És akkor nőként hozol egy döntést „Jó, akkor ne gyere! Jó, egyedül megyek. Még jó, hogy van a Panni, az én örökös barátnőm, vele eljövök.” S akkor úgy siratjátok a női sorsot. (17:35)

Akkor egyszer csak eltelik fél év, és Dezsőnek van egy jobbító törekvési kísérlete. Így mondja a szakirodalom, jobbító törekvés. Azt mondja „Na jó, elmegyek keddre.” S akkor mi történik? (nevet – szerk.) Jó étvágyat! Az első sorban csupa igazi nő ül. Súgjátok nekem, hogy mi történik. „Honnan tudhatná ez a nyomorult pap, mi történik ilyenkor? Majd mi bevezetjük az élet sűrűjébe.” Hát az történik, azt mondod, hogy „Akkor ne is gyere már! Egyszer volt Budán kutyavásár. Mondtam, gyere el, nem, akkor maradj! Online játékozzál csak, te örök gyerek! Majd mi felnőtt nők eljövünk ide. Te meg pangjál!” Szóval, ez a rosszabbik verzió. (18:35)

A jobbik, hogy egyszer csak, és akkor már jövök a harmadik székre, átélem azt, hogy valószínű az én Dezsőm senki más kedvéért nem jönne el keddre, csak az én kedvemért. Nem, más kedvéért nem jön el. Hát miért, volt már olyan, Laci szólt a Dezsőnek „Te Dezső, gyere már el! A feleségeink izé, buliznak, meg iszogatnak otthon, de mi eljövünk Pálferire kicsit okosodni.”? Ritka, ritka. De tudjátok, az a vicc, hogy volt ilyen már. Volt, volt, volt, volt! Álljanak föl ezek a férfiak! Na! Jó, szóval. (19:20)

Hogy egyszer csak megérezzük annak a szépségét, annak a méltóságát, hogy mit jelent az, hogy ez a férfi ezt nekem mondja, senki másnak nem mondja, senki más kedvéért nem menne el. Az én kedvemért. Képzeld, fél évig nyűglődött vele, tehát ezt megszülte. A hatodik hónapra. Jó, egy kicsit, hát korán jött, de azt nem mondhatjuk, hogy elkapkodta, mert azt nem kapkodta el, csak úgy, na. Úgy engedett a pillanat varázsának. Hogy ezt értem teszi, másért nem teszi. (20:00)

Olyan érdekes volt, lefagyott a számítógépem, de nagyon-nagyon nagyon. Tehát úgy, hogy amit én tudok azzal, hogy élet legyen benne, na az nem segített neki. Fölhívtam egy kedves barátomat „…Help!” és akkor el kellett vinni, meg újratelepíteni, nem t’om, bllöllö, és akkor végül azt mondta „Na jó, jó, jó. De hát ez egy komoly munka, meg most… Mivel tartozom? – Neked ingyen.” Ez a NEKED. Mondhatod, hogy „Na jó… hát most…” De milyen jó azt hallani, hogy „Neked”, hogy „Neked, neked csinálom. Ezt neked megcsinálom.” (20:40)

És kétség kívül, hozunk valamit a veszteségből, hogy most se azt látjuk, hogy ő eljönne egyedül. Egyedül nem jönne el. Hát de pont értem jön el, meg miattam. Akkor itt (3) megnyerünk valamit abból, ami itt (2) viszont teljesen veszni látszott. (21:00)

Akkor még mélyítsük ezt el. Ott, ott… „Legyen hozzá kedve magától! Legyen hozzá kedve!” Itt (3) azt… „Hát de nincsen. Hát de nincsen. Most mit csináljunk vele? Hát nincsen, hát… na.” Hát most a férfi… „Hát kedvem, kedvem máshoz van. Arra meg te húzod az orrod.” Nagyon hasonlót él át a nő és a férfi, csak más helyzetben. Csak amit átélünk, nagyon hasonló. S akkor egyszer csak azt mondom „Hát tulajdonképpen de érdekes, az még most is fáj, hogy a Dezsőnek nincs kedve eljönni keddre, de egy valami most kiderült azzal, hogy eljött, hozzám van kedve. És azért az mégis egy picit több. Hozzám van kedve, hiszen azért jött el.” Egyszer csak nem ahhoz kapcsolódok, hogy nem volt kedve keddre jönni, hanem ahhoz, hogy „Azzal, hogy eljött, továbbra sincs kedve, de hozzám van. Áhh! Azért van itt, mert hozzám van kedve. Hú, ez talán jobb is, mint hogyha a keddhez lenne kedve, hozzám meg nem! Vahh, inkább ez!” Oké. (22:20)

Ez nem tudom milyen nyomorult előadás lesz, vagy alkalom, mert mindig belenézek és mondom, mert nem bírtam megjegyezni, 18 pont. Hát… 22. Még ezt se bírtam megjegyezni, hogy hány pont. Új, de gáz! Igen. Hát legyen kedve hozzá. Igen, mindig megnézem, hogy tényleg elmondta-e, ami ide van írva. Igen, jó, jó, elmondtam, ügyes. Négy. (22:50)

4. Vágyom rá, és megtörténik

Ugye itt az van, amit csecsemőkorban élünk meg, mint hogyha a vágyainkkal teremtenénk. Ugye, hogy csecsemőként mit élek meg? Hát hogy vágyom arra, hogy végre ehessek, vágyom arra, hogy megint ne csípjen a fenekem, és vágyom arra, hogy valahogy az étel lefele menjen, és ne fölfele, vagy aminek kell, menjen fölfele, a többi menjen lefele, de úgy egyedül ezt nem bírom megcsinálni, én csak vágyom rá, és egyszer csak jön valaki, és csinálja. Megcsinálja, amire szükségem van. Az a benyomásom, az életnek van egy ilyen alap élménye, hogy vágyom rá, és megtörténik. Híí, a vágyaimmal teremtek egy világot. Vágyok valamire, és egyszer csak van egy személy, aki… Érti a vágyat? Mit tudom én, hogy mit csinál a vággyal, egyszer csak beteljesíti. Mintha elég lenne vágyakozni. Híha! (23:40)

Kutatások szerint – azt tudjátok? – hogy aki túl sokat vágyakozik, túl sokat fantáziál, álmodozik azon, hogy hogyan szeretné, meg mint szeretné, az már a teljesítmény ellen hat. Képzeljétek. Az derült ki, emlékszem erre, hogy azt kérték diákoktól, hogy nagyon képzeljék el, hogy ötöst kapnak. Úgy nagyon, de fantázia…, úgy feküdjenek le, és tzzz. Az derült ki, hogy ez a teljesítmény ellen hat. Azért, mert maga a vágyakozás is már tulajdonképpen egy jó élmény, és nem, nem tanulunk, hanem vágyakozunk. „Ó igen, az ötös! De jó lesz, majd kapok egy ötöst, és menni fog.” (24:30)

Tehát van hajlamunk arra, hogy az legyen bennünk, ebből az alap élményből, hogy a vágyakozással egy világot tudunk teremteni. Az az érdekes, hogy bizonyos szempontból tényleg meg is teremtjük ezt a világot idebent. Csak egyre kevésbé kapcsolódunk a realitáshoz. Mert csecsemőkorban elég, ha mi vágyakozunk, a többi a szüleinken múlik. Hmm. Ugye itt azt éljük át „Vágy, hóó!” Főleg, hogyha te mondjuk szeretet mohóságtól szenvedsz. Tudjátok, a szeretet éhség nem az, mint a szeretet mohóság. A szeretet éhség betölthető, a szeretet mohóság nem. Főleg, aki szeretet mohóságban él, őbenne mindig van egy űr. Általában innen, csecsemő, magzati, gyerekkor, és azt akarja, hogy a párja ezt az egész űrt töltse be. Szeresse őt úgy, ahogy anyukája nem szerette. Szeresse úgy, ahogy apukája nem szerette, de kellett volna, azt ő kapja meg a társától, mert ő az igazi, ugye. Akkor azt mind, mind, mind, mind. (25:30)

Itt egyszer csak, a szeretet mohóság azt jelenti, hogy aki szeretet mohósággal él, általában ezt nem is tudja, mert ő maga a következőt mondja. Tulajdonképpen felnőtt ember, de innen éli meg az életét és a kapcsolatait, és azt mondja „Hát én csak egy kis szeretetre vágyom. Hát egy kis megértésre. Annyira sok ez, hogy legyen egy ember, aki úgy hozzám ér, valaki, aki kedves velem, vagy megért? Hát ez lenne olyan sok?” Ez a csecsemő azt mondja „Nekem elég ilyen kevés is.” De mikor egy felnőtt ember ezt vártja egy másik felnőtt embertől, az meg sok. Az sok. Hogy én mindig úgy álljak rendelkezésre, mint ahogy egy csecsemő azt mondja „Nekem elég vágyakozni, és te gyere. Jön a vágy, és te gyere, jön a vágy, és te gyere.” (26:30)

Azt tudjátok, hogy akik leírják a társkapcsolat fejlődési ívét, azt mondják, hogy körülbelül olyan, hogy a szerelem hormonális bummja után kezdünk kezdünk elfáradni abban, hogy a társunk vágyait kielégítsük. Tehát aki mondjuk nagyon ráedz, ugye az három év, és akkor nagyon durván rátoltad magad. (Egészségedre!) Három év után az a természetes, hogy kezdünk egy kicsit fáradni abban, hogy úgy, úgy állandóan a társunk vágyait lesegessük. „Hát azért én is vagyok, na. Na, én például egy jó pörköltöt úgy benyomnék. – Most lehetne reform étterem megint. – Megint… Megőrülök ettől, reform étt… Az azt jelenti, hogy éhesen megyek haza. Jó kis reform…” Jó. (27:25)

Tehát a másodiknál átélem, hogy hiába vágyakozom, és főleg, hogy valódi emberi, igazi természetes vágyaim vannak. Hát ha egészséges vagyok, nem vagyok szeretet mohóságtól megverve, akkor is azt mondom „Hát most tulajdonképpen annyira kevésre vágytam.” Mondjuk nőként ez, hogy „Hogy csak egy kis, valami emberi beszélgetés. Egy kis érintés. Hát most ez sok? Természetes emberi vágy. Hogy elmondok valamit a férjemnek, és akkor ne azt mondja, hogy <<Jaj, hát nem veszed észre, hogy ezt te rontottad el?>> Hát mondjuk erre pont nem vágyom. Olyan kevésre vágyom.” Na, itt van ennek a vesztesége, törvényszerűen átéljük. Kihagyhatatlanul ezen a széken mindenki ül, aki társkapcsolatra adta a fejét. (28:20)

Na mi van itt (3)? Egyszer csak arra jövünk rá pl., mert mindig sok mindent mondhatunk itt, hogy kétség kívül vannak különbségek a vágyaim között. Végül is vannak a legmélyebb vágyaim. Hogyha a legmélyebb vágyaimat nézem, most egy felszínesebb vágyam, érthető, természetes emberi vágy, hogy legyen ma is így, és holnap is így, és most ezt is add meg, és azt is. De mondjuk azért a legmélyebb vágyam nem az, hogy minden nap ezt, meg mindig így, hanem az, hogy egy legmélyebb vágyam, több is van, de például az egyik, hogy olyan jó, hogy legyen, legyen egy társam. Hogy ne legyek egyedül, hogy legyen valaki, akivel megosztottam az életet. Tulajdonképpen ez a vágyam beteljesedett, mert van valaki. (29:15)

Emlékeztek erre az argentin, az amerikai férfi panaszkodott az argentin nőnek. Akkor mondja ez az amerikai férfi, hogy „Áh, hát ez már a második válás! Ahh! Hát, én nem ezt gondoltam erről. Azt hittem, hogy…” S akkor úgy, mint a szeretet mohóságtól szenvedő ember azt mondja „Hát tulajdonképpen én, én egy olyan kevés dologra vágyom. Egyszerűen csak arra, hogy hadd éljek egy olyan emberrel, akit szeretek. Most magunk között szólva, ez egy akkora vágy, hogy olyan emberrel akarok élni, vágyok élni, akit szeretek? Hát de most a második házasságom ment már tönkre. Nem egy nagy vágy ez.” Erre az argentin nő, így kihúzta magát, 160 centi, ilyen Tango Mamma azt mondja „Na, fiatalember, ez nálunk másképp van. Mi szeretjük azt, akivel élünk.” Ugye, ez a különbség. „Olyannal akarok élni, akit szeretek. – Mi szeretjük azt, akivel élünk.” Hát ha azt se szeretem,a kivel élek, akkor kit? (30:30)

Ha elkezdjük elmélyíteni a vágyainkat, akkor nem egyszer eljutunk oda, ahova a spirituális élményekben eljutunk. Hogy tulajdonképpen döbbenetes, hogy mi minden adatott az életben, és hogy… na. Hogy egy csomó minden beteljesületlenséggel is nagyon jól tudunk élni. Ahh, jól van. Igen, mert túl lassú lesz akkor. Következő. (31:00)

Szabadon vágyakozni

Még ugyanitt. Vágyakozás. Hogy mondjuk a keleti misztika, vagy logika azt mondja, hogy szabaduljunk meg a vágyainktól. A nyugati inkább azt mondja, hogy tanuljunk meg szabadon vágyakozni. Szerintem az emberi teljesítőképesség egyik legzseniálisabb mozzanata, mikor valaki szabadon vágyakozik. Szabadon vágyakozni, ez alatt azt értem, hogy a vágyaimhoz nem kötök elvárásokat, hanem vágyakozom. A legtöbben azt mondjuk „Hú, erre vágyom, arra vágyom.” Valójában elvárásaim vannak a társammal, az élettel. Azt mondja erre egy zseniális pszichológus, ezt így fogalmazta meg, a legtöbb ember tulajdonképpen szerződést köt az élettel. „Na élet, ide figyelj! Én többé-kevésbé rendes ember leszek, te meg add meg nekem azt, hogy…” És utána az életünket perben töltjük Istennel, mert nem adja meg. „Na, úgyhogy nem is megyek vasárnaponként misére. Hát miért is mennék? Így is, még én pozitívban vagyok. Nem csaltam, nem loptam, annyit, akkor miért, miért nincs itt az igaz? Na, majd lesz igazi, megint megyek.” Szerződésben vagyunk az élettel, és ezt mi kötjük meg, mi találjuk ki, hogy én mit adok, és akkor ő meg mit adjon. Már az élet. nem föltétlenül Isten, az élet mit adjon nekem vissza. Mhh. (32:40)

Az az érdekes, például jegyes csoportokban, szoktam adni ezt a feladatot „Tudjátok mit? Vonuljatok félre, és akkor írjatok le három olyan dolgot, amire te vágysz! Ami a te igényed, a te kérésed, a te szükségleted, amit annyira szeretnél, hogy a társad neked megadjon. Írj le hármat, amire úgy tekintesz, hogy a társamnak az igénye, vágya, szükséglete, kérése énfelém. Elmennek, megbeszélik, visszaülünk a csoportba, még soha olyan nem volt, hogy mondjuk 8-10 pár, valaki ne kezdte volna el mondani azt, hogy az én elvárásom az, hogy… Ilyenkor fölcsillan a szemem, és „Háhááá! Én ezt a szót, hogy elvárás, nem ejtettem ki a számon. Én egyáltalán nem kértelek benneteket arra, hogy elvárásokat írjatok össze. Én azt kértem, hogy írjátok le a vágyaitokat. A vágyat, a kérést, a szükségletet, az óhajt, a reményt, azokat írjátok le. Elvárás? Azt én nem kértem.” Szoktam mondani „Hát külön beszélgessetek az elvárásokról! Szerintem na, kicsit olyan szikár téma. Szabadon vágyakozni, ami például azt jelenti, hogy a vágyaimhoz nem kötök elvárásokat, hanem képes vagyok bent maradni a vágyakozásban. Izgalmas, szép is. (34:25)

Volt egy lelki vezető, Nemes Ödön atyának hívták. Meghalt pár évvel ezelőtt, egy öreg jezsuita volt, japánban volt 45 évig. Nagyon tolta, tolta nagyon, tolta. Tényleg, egy olyan igazi zsee-zsee-zsáá. Ilyen akaraterő bajnok volt, és akkor kór… micsoda, börtönlelkész volt, meg minden. Szóval azért ment is a kemény világba. És akkor hááá, azt mondja, Japánban tanított jegyeseket. Amikor ezt minden alkalommal elmondta, olyan büszke volt, hogy ezt mindig mondta a jegyeseknek. „A társkapcsolat halála az elvárás.” S akkor jön az elvárás, ööö-ööö. Na, jó. Tehát. (35:15)

Ide jövök. Ugye most megint végigjöttem ezen a logikán, és megélem azt, hogy de nagy dolog szabadon vágyakozni. Itt megélem azt, hogy a legmélyebb vágyaimmal mikor szoros összefüggésben vagyok, ezek akkor is töltenek engem, emberré tesznek, hogyha nem teljesednek be. Akkor vagyok rosszul, ha a vágyakozáshoz elvárásokat kapcsolok. Ha szabadon vágyakozom, akkor is jó, ha a vágy nem teljesedik be. Tssz! Hahh! Jó. Következő. Jövök ide. Azt mondja. (36:00)

5. Mindenhatóság

Szeretnék itt csecsemőkorban mindenható lenni. Ugye csiribí-csiribá, és már van is. Kicsit mocorgok, és megszületik. Ugye, gondolok, vágyok valamire, és ez ott van. Ez olyan, mint hogyha én teremtenék. Mindenhatóság. Így mondják a szakértők, de ezek a kifejezések, omnipotencia. Grandiózus szelf-maradvány, na. Tessék, tudtátok, hogy van ilyenetek? Lépten-nyomon egy grandiózus szelf-maradvánnyal sétafikáltok a tavaszi Budapesten? Márpedig a kutatók azt mondják, hogy a csecsemőkorból ez a grandiózus szelf-maradvány megmarad, és akkor ödipális, és ott van bennünk. Ez az, hogy az én mindenhatóságom. Mhh, na, jó is ebben egy kicsit ellenni. Tehát legyen minden úgy, ahogy… csiribí-csiribá. „Na, hol vagy drágám? Már mondtam, csiribí-csiribá! Ugye, nem kell harmadszor, mert érted…? Ez a varázsigénk. Na?” Szóval. (37:20)

Itt van bennünk ez a vágy a mindenhatóságunkkal, megoldjuk az életet. Ugye, megoldjuk. Itt (2) kiderül, hogy nem vagyunk mindenhatók. Mekkora emberi teljesítmény, mikor valaki… Mi ez? De érdekes volt ez! Szombaton tartottam egy lelki napot. De erre iszom, mert, na, melós volt, na. Rajta van az árcédula, jól van. Látom…, nem számít. Ez jó. Na! Visszatérek. Kicsit elkalandoztam magamban. Tudjátok, egy végtelen… na. Tudjátok, egy végtelen univerzum vagyok, és akkor ebben el szoktam néha veszni. Előadás közben ez nem teszi annyira hatékonnyá az együttlétünket. Hogy… tessék? „Szombaton voltál valahol.” Igen, igen, igen. Ja, mert… most azon töprengtem, hogy, hogy… kapcsolódjak ehhez, de… igen, tudom, én voltam ott, én, én. De… ugye kicsit meglep… nem te voltál, én, én voltam, jó. Jó, szeretjük egymást, azért merem ezt. Na, tényleg, mert régi cimborák vagyunk. Szóval. (38:55)

Kinek van igaza?

Ez a mindenhatóság. Hogy akkor legyen minden úgy, ahogy én akarom. Legyen, minden alakuljon minden úgy. Ugye, hát mert hogy máshogy? És elmondtam ott, egy családi lelki nap volt, egy nagyon egyszerű helyzetet. Hogy a férfi az képviseli, hogy… A nő azt képviseli, hogy… És a kettő nem, nem passzol. Hát most nem mondok példát, mert úgyis tudunk ezret. Föltettem ezt a kérdést, hogy kinek van igaza? Na, szerintetek kinek van igaza, most a férfinek, vagy a nőnek? „A nőnek!” Tehát ez… ez jó! Látjátok, nem is tudjuk, hogy miben, de  azt meg tudjuk mondani, hogy a nőnek. Ez jó, jó, ez jó, köszönöm. Igen, igen. Férfiak, ti ezt hagyjátok? Na szóval. (40:00)

Egyszer csak valaki a következőt mondta. Ugye, amire lehet ilyenkor számítani. Most akkor kinek van igaza, a férfinek, vagy a nőnek? És akkor valaki, tudjátok, olyan okosan azt mondta, most nem gúnyolódni akarok, hanem tényleg, ez, ez előrelátás. Azt mondja, hogy „Mindkettőnek igaza van.” Hmm, hmm, hmm. Mit gondoltok, aki úgy ül itt a széken, hogy „Nekem van igazam…” S akkor az előadáson elhangzik, akkor én is bólintok, igen, ez a továbblépés. Mindkettőnknek igaza van. Ez mit jelent? Azt jelenti, hogy a férfi hazamegy, és azt mondja. „Kedden is kiderült, hogy nekem van igazam. Hát az, hogy mindkettőnek, az egyik az én vagyok. Kettő… vagyis nekem igazam van. Tehát kiderült, hogy igazam van, akkor légy szíves értsd meg!” A feleség is hazamegy, és azt mondja „Még jó, hogy eljöttünk keddre, mert kiderült, hogy igazam van.” Ha azt mondjuk, hogy mindkettőnknek igaza van, a helyzet még rosszabb lesz. A helyzet nem akkor lesz jobb, hogyha azt mondjuk, hogy mindkettőnknek igaza van. Még ádázabban küzdhetünk egymással. Hát ha mindkettő, akkor na, akkor kinek van nagyobban igaza? Olyan jobban igaza, igaza, kinek van? Hanem, hanem akkor az van, „Kétség kívül – mondja a feleség – az én igazamat, hogy az tényleg igazság legyen, a te igazad egészíti ki. Úgy lesz az én igazam valódi igaz.„ A férfi azt mondja „Kétség kívül, rájöttem, hogy az én igazamat a te igazad egészíti ki. Mert úgy egyébként önmagában nagyon, nagyon töredékes. Te valami olyasmit képviselsz, ami az én igazamat kiegészíti.” Na, ez már igen. Tehát nem mind a kettőnek igaza van, hanem az egyik igazságát a másik kiegészíti, s a másik igazságát az egyik egészíti ki. Mert egyik sem rendelkezik az igazsággal. (42:10)

De most, amikor itt vagyunk a második pontban, azt mondjuk „Hát de én mindenható vagyok. Hát akkor kinek van igaza? Hát világos, hogy nekem. Ne vicceljünk már! Hát most miért? Miért kéne nekem változni, például?” A mindenhatósági fantáziáink magukban foglalják azt, hogy nekem semmit nem kell csinálni, te meg változz meg. Ilyen egyszerű. „Szerintem tök egyszerű, hogy te megváltozzál. Nem látok benne semmi nehézséget. Nem t’om, erről tudok még beszélni 1-2 órát, hogy miért, miért gondolom azt, hogy te változz meg. Egyébként pedig elmentem három barátnőmmel a cukiba. Elmentem, tényleg, igen, így akkor négyen ültünk, négy barátnő, így. Jaj, Rozi, gyere, te mindig lemaradsz! A sáladdal vagy elfoglalva. És hát ahogy így ültünk a cukiban, na, na, Cuki a dobostortához. Hát én azért csak megkérdeztem a barátnőimet, hogy most szerintetek kinek van igaza? Én például az asztalomon mindig rendet tartok. Igen, pedig nő vagyok, és azért ott, ahol én… Pipereasztal? Na, azért csak ott ezer dolog ott van, ott minden rendes. A férjem csak úgy lehányja a gatyáját. A büdös ingét, csak úgy pfff! Akkor ki a normális? Szerintetek. Most én igazat beszélek, ez így van. Akkor ki a normális?” És akkor erre egyik barátnőm azt mondja „Na, hát Gizikém, hát ki lenne, na? Hát… na. Hát erről nem is kell beszélni, kár volt megkérdezni.” S a legjobb barátnőm azt mondja (odahúzza maga mellé a széket, meg sem szólal, csak mutatja – szerk.). „Nem, mert szavak sincsenek, hogy mennyire nekem van igazam.” S akkor fölállok, és este már teljes dicsőségemben érek haza, mert kiderült az egzakt igazság, tudományos kutatásokkal alátámasztva, hogy nekem van igazam. Na. Ez a második lépés. (44:40)

És akkor történhet egy fordulat, mikor a mindenhatóságból a következőre jutok. Ha én ennyire egy mindenható, omnipotens szelf-maradványokkal együtt egzisztáló lény vagyok, humanoid, hát tulajdonképpen akkor még az is lehet, hogy valamit csináljak. Hogy valami kompetenciámra ráébredjek, valami képességemre, adottságra, lehetőségre, nyitottságra, szabadságra. Hogy tulajdonképpen olyan hihetetlen sok mindent tehetnék ezért a kapcsolatért. Egy csomó mindent még el se kezdtem, bele se fogtam, ezt mindig mondom „Én már kétszer kipróbáltam. Nem ment, akkor nem ment.” És egyszer csak ez a saját, ez a naiv mindenhatóság, hogy csak vágyok, és csak létezek, és ez bőven elég, a kompetenciának és a szabadságnak az élményébe tud megérkezni, és azt mondom „Na, mindenható nem vagyok, de megdöbbentő számomra az, hogy mennyivel több mindent tudok megtenni érted, mint ahogy azt gondoltam.” (45:55)

Emlékszem arra, hogy ezt a fájdalmamat félévenként el szoktam mondani, hogy például férfiak, amikor ebben a mindenhatóságban vannak, és azt mondják „Hát… én nem csinálok semmit! Nekem nyilván… Változz meg, ha téged zavar! Hát engem nem zavar. Nem, hát ha téged zavar, akkor változz meg! Én jól vagyok így.” S akkor egyszer csak a feleség, úgy aki 12 évig túrta, húzta, nyúzta, számtalanszor szólt, egyszer csak azt mondja, hogy „Na, vége! Stty!” Már rakta is össze a bőröndöt, már a férfiét. Hát azért esze is van neki. Puff, és már izé, nem is volt lakáskulcsod. És hogy az nekem mennyire megrendítő, amikor férfiak egyszer csak ilyenkor rájönnek, hogy milyen sok mindent tudnának csinálni. Ilyenkor. Te jó ég! És akkor el akar menni terápiára, elmenne szívesen párterápiára, le akar ülni a feleségével, keres egy szakembert, hogy valaki jöjjön mediálni neki. Megígéri, hogy mostantól kezdve nem tudom én, keddenként itt lesz, de már hétfőre idejön, nehogy véletlen... Hát a felesége érezze, hogy itt aztán kedd nem fog kimaradni, mert… Hogy tulajdonképpen megérkezik a saját szabadságához, és kompetenciájához. Csak hogy van az úgy, hogy – ez is egy megrendítő tapasztalat – hogy egy nő nagyon-nagyon sokáig nyomja, nyomja, nyomja, nyomja, nyomja, és amikor azt mondja, hogy „Vége.”, akkor viszont megfordul, és prrr. Tehát ott atomvillanás lehet jobbról, ő akkor is jobbra megy. (47:45)

Atomvillanás

Igen, én voltam katona, és tanultuk, hogy „atomvillanás jobbra”, akkor mit kell csinálni. Tényleg, azért elmondom nektek, mert lehet sose… Tényleg, ez egy hasznos tudás. Igen, Észak-Korea közel van, ugye, és ezért jön az atomvillanás, akkor kérem szépen, először is érzékeljük, hogy a fény melyik irányból támad. Ez. Nem szép fény, hanem veszedelmes fény. Ezért, mi a logikánk? Mert mindig értsük meg, hogy mit miért csinálunk. Nem csak úgy, hogy parancsszóra. A logika, hogy az atomvillanással együtt járó, az emberi testet súlyosan fenyegető rádióhullámok… Jól mondom? „Így van.” Milyen? Milyen hullámok? „Radioaktív.” Radioaktív hullámok. Jaj, de szőröztök! Aktív. Én is úgy gondoltam, hogy aktívak, na. Nem, rádiopasszív hullámok, aktívak. Szóval a lényeg, jönnek ezek a rádióhullámok, az aktív rádió… Radioaktív, na jól van. Látszik, hogy mennyire értek hozzá. És akkor, hogy leginkább biztosítsuk a saját fönnmaradásunkat, a lehető legkisebb testfelületünkkel kellene érintkeznünk a radioaktív hullámokkal, ezért ha onnan jön a radioaktív fenyegetés, akkor (ellenkező irányba fordul – szerk.). Értitek, most már a logika megvan. Hasra! Gyorsan! (hasra fekszik – szerk.) Hogy az a csomó rohadt hullám átlebegjen fölötted, és csak a talpadat érje. Látjátok, milyen hasznos… (taps – szerk.) Hallatlanul hasznos tudás birtokosa lettem a katonaságnál. Mondjad. „A fegyvert magad alá kell venni, hogy védd.” Hallottátok? A fegyvert magad alá teszed, hogy védjed. (50:00)

Én a fegyverrel kapcsolatban arra emlékszem, hogy amikor mentem, hogy a katonai esküt letegyem, akkor a „Hej de puska, puska vagy, nem csinos kis fruska vagy” című nótát énekeltem. Ez azóta is beivódott nekem. Ott álltam a géppisztollyal, első sor, mert ugye magasságra ment, és akkor lehessen látni, hogy na, van itt azért anyag. S így meredezett a géppisztoly csöve, és akkor ilyen psss! szóra kéknyakkendős – nem óvodások voltak, hanem – kisdobosok, az a pontos kifejezés. Kisdobosok, tényleg, mint amikor az olimpián úgy reppentik a galambokat, ezek így oda áradtak hozzánk, csak az első sorban lévőkhöz, tehát hozzám is, és piros szegfűt tűztek a géppisztoly csövébe, és attól kezdve így álltunk. Maradandó. Szóval. (51:00)

Ja, de most már itt vagyok, ugye, tehát hogy milyen nagyszerű dolog, hogy nem kell teljesen lemondanom a mindenhatóságomról, mert elérkezhetek a saját szabadságomhoz és kompetenciáimhoz. Mennyi mindent vagyok képes megtenni. Döbbenetes, tényleg, úgy, ahogy Carl Gustav Jung ezt szokta volt mondani. Hát most már nem, most már úgy kevésbé hangsúlyozza, de… De ennek objektív okai vannak. Hogy az ember renyhe lény, halálveszélyben változik. (51:35)

Mikor a férfi úgy érzi, hogy na, itt most már fele se tréfa, prrr, na akkor. Akkor, de akkor sokszor a nő már azt mondja, hogy „Most már késő. Mert én érzelmileg úgy eljöttem, hogy ahhoz képest, hogy elköltöztem az USA-ba, az semmi. Mert érzelmileg én már a Pluto-n vagyok, tehát már… Ahogy egy kedves ismerősöm mondta „Nincs haver-fölvétel!” Nem hangzik jól. Szóval. (52:05)

Tehát a mindenhatóságot úgy őrizzük meg, hogy átmegyünk azon, hogy nem, nem úgy forog a világ, és közben pedig szabadság és kompetencia. Jól van. Igen. Igen. (52:20)

A mindenhatóság megőrzése

Az is, az is szép lehet, hogy például hozok itt egy döntést, vagy megerősítem a döntésem, vagy egy újradöntés van, hogy azt mondom, hogy most már nagyon világos, egyre világosabb számomra, hogy te vagy az a valaki, akiért én mindent meg akarok tenni, amire képes vagyok. Hogy megpróbállak téged úgy szeretni, ahogy csak, ahogy csak én bírok szeretni. Hogy tulajdonképpen mikor megházasodtunk, akkor az történt, hogy szabadon választhattam valakit az egész földről, egyetlen egy valakit. Nem is kellett kettőt, meg négyet. Egyetlen egy valakit. Drámai… És hogy ráleltek, és fölemeltem, hogy akkor egyszer csak azt mondom, hogy „Hát megpróbálok úgy élni, hogy legalább egy ember legyen a földön, akit úgy szeretek, ahogy csak bírok szeretni.” Hogy erre adom a fejem, hogy valakit úgy szeressek, ahogy én csak azt egyáltalán képes vagyok. A többieket nem próbálom így szeretni. Na ez a könnyebbítés, ugye. Van… őket úgy, ahogy na, rendes emberként, de a feleségem más tészta, őt meg úgy. Ez a mindenhatóság megőrzése. (53:50)

Este lefekszem, és azt mondom, biztos megvan nektek ez a jó élményetek, hogy este úgy lefeküsztök, és azt mondjátok, hogy „Ezt a napot én jobban nem tudtam volna megcsinálni. Nem, ez, ez… én odaraktam magam, ahogy, ahogy lehet. Ez, ez egy jó nap.” Ez a mindenhatóság megőrzése. Jó. Jó, jó, nem t’om, próbálom az arányokat jól eltalálni, de mit tudom én, olyan finnyásak vagytok. Ki, kinek a hab, kinek a krém, van, aki meg a tésztát majszolja, mert nem tudom, sovány. Nem, hát őneki akkor a tészta kell. Nézzük csak! Hííí, így elszaladt az idő? Hát, kibírtunk egy atomvillanást, tehát azért, azért ma már történt egy s más. Nem lehetünk elégedetlenek. Oké. Következő. (54:45)

6. Elég, hogy vagyok

Azt mondja. Hogy itt csecsemőkorban átélem azt, hogy „Elég, hogy vagyok, elég, ha vagyok.” És tényleg, gyönyörű, ahogy Böszörményi-Nagy Iván mondja, az igazságosság rendje, hogy a csecsemő amikor megszületik, akkor ő nem egyszerűen csak rászorul a szüleire, és akkor szeressék őt, és akkor ő nem csinál semmit. Nem, a csecsemő a létezését adja a környezetének. A létezésével együtt hihetetlen sok bizalmat ad apjának, anyjának és nagyszüleinek. Oly döbbenetesen bízik a környezetében, hogy még ha akarná, se vonhatná vissza azt, hogy kiszolgáltatottá tette magát a szülei felé. Ugye minden felnőtt ember azt mondja „Visszavonom ezt. Odaadom, visszavonom, most már megvédem magam. Most már nem adok annyit magamból. Most egy kicsit hátra lépek, most szabályozom a távolságot.” A csecsemő nem. A csecsemő úgy odaadja magát nekünk, hogy minden felnőtt ember, akinek nem egészen sérült a szíve, hát csak nézünk ki a fejünkből. Egy csecsemő nem csak úgy van, hát a bizalmát ajándékozza a felnőtteknek. (56:05)

Ezért, tulajdonképpen lehet látni nem egyszer, férfiak akik egy egész más minőségben élték az életüket, születik a babájuk, és a csecsemő adta bizalom az, amire elkezdenek válaszolni. Böszörményi-Nagy Iván azt mondja, hogy tulajdonképpen ebből a helyzetből eredeztethetjük a felelősséget. Mert azt mondja, a felelősség nem az, hogy akkor nem t’om, ez nyomja a vállam, meg az sújtja a vállam, meg görnyed a gerincem. Nem azt jelenti, hanem hogy valaki engem megszólított, és én meg felelek. Hogy a csecsemő a létezésével megszólít, és én pedig azzal, ahogyan megfürdetem őt, és elringatom, és nézem, és beszívom a babaszagot, ezzel válaszolok arra, hogy ő engem megszólított. A létezésével, és a létezése által adott bizalommal. Hát azért ez lenyűgöző. És, na, és ezért ott van bennünk, hogy „Elég legyen, hogy én csak vagyok.” És egy csecsemőnek elég is, mert hát olyan bizalommal van. Értitek. (57:15)

Vak király, vak királynő

Most megkérnének bennünket, hogy egy hétig legyünk úgy, mint egy csecsemő. Azt játszottuk, emlékszem, egy táborban, hogy „Vak király, vak királynő”. És akkor aki kihúzta, hát ilyen „bab király, bab királynő”, mindegy, onnan jött ez az ötlet, hogy akkor ilyen babokat. És akkor akié volt a nem t’om milyen, izé, pöttyös bab, akkor ő lett a vak király, és akkor a pöttyös bab, a vak királynő, és egy napot bekötött szemmel kellett lenniük. Hát nyilván, ha vállalták. De úgy, hogy mi mindenben a rendelkezésükre álltunk. Hát egy nap is micsoda… Egy nap. Most mondjuk ugye fiatalok voltunk, ezt most csak úgy… na. Az a srác, aki lett a vak király, őneki volt autója, és mi segítettünk. Ezt képzeljétek el, vakon levezetett a Balaton partra. Beültek négyen, és mondták, hogy merre. Fiatalság, bolondság. Viszont emlékszem, itt az is megtörtént, milyen érdekes ez, hogy ahogy ő vakon vezetett, azért az, akik bent ültek, azoknak is élmény volt. „Kicsit lassabban! Kicsit… nyugi, nyugi…! Jobbra! Balra!” És a… na, mikor meg nem vakon vezetett a másik, mentünk fölfelé, én vezett…, nem, én vezettem, ő ült mellettem. Akkor megyünk, azt mondja, hogy „Na, a kereszteződés után egyenesen tovább.” Egy ilyen bukkanó volt, mentünk föl, és T-elágazás volt. Satufék. Mi az, hogy a kereszteződés után egyenesen? Hát nem lehet egyenesen menni. Azt mondja „Arra gondoltam, hogy jobbra.” Na, akkor inkább vakon. Szóval. (59:30)

Elég, hogy vagyok

Tehát itt (1) van ez, hogy elég, hogy vagyok. És itt (2) akkor megélem azt, hogy hihetetlenül nem elég. Tehát azért, mert vagyok, már nem kapok köszönetet. Nem, azt „Rakd ide, tedd oda, hozd haza, melegítsd meg, hűtsd le!” Szóval, na, ezer dolog van. Már mint hogyha a létezésem egyáltalán nem villanyozná föl őt. Mondjuk engem se az övé, igazából. (59:55)

S akkor a harmadik lépés, hogy valahogy meg… hát, na, valamit át tudunk onnan hozni. Például hogy – így mondanám ezt, hogy – megélem, hogy ő az a valaki, aki az által, hogy hozzám jött, kiszolgáltatta magát az én törékeny és töredékes szeretetemnek. Pedig neki is csak egy élete van. Hogy az egy mekkora döbbenetes bizalom, és mekkora ráhagyatkozás, hogy tudta rólam már korán, hogy tökéletlen vagyok. Igen, manapság ezt jól kipuhatoljuk. Van egy listánk, hogy miből kéne megváltoznia. És hogy ő tudta, hogy én egy tökéletlen alak vagyok, és mégis hozzám jött, tsssz, pedig csak egy élete van. Hát azért, azért, ejha, azért ebben van mit megbecsülni. (61:05)

Akarom, hogy legyél! Legyél szabad!

Igen. Aztán itt mire találhatok még rá? Arra, hogy itt kimondhatom azt, hogy „Akarom, hogy legyél!” Hogy nem csak vagy, hanem most már én akarom, hogy legyél. Ez nagyon hasonlít ahhoz, mint hogy szabadok vagyunk, de egy kapcsolatban az a gyönyörű, hogy valaki szabadon odaadja magát nekem, és én pedig szabadságot adhatok a másiknak. Nem csak arról van szó, hogy szabad, mert kétség kívül szabad, hanem az életnek egy csomó helyzetében azt mondom „Legyél szabad!” Thíí! (61:50)

Megtörtént ez, képzeljétek, el, volt egy férfi, meg egy nő. Hát olyan, „Egyszer hol volt, hol nem volt, gyerekek, volt egy férfi, meg egy nő. Tovább is van, mondjam még?” A férfi egy olyan igazi férfi volt, ment a karrier útján, és tényleg, di-di-di-di, ment fölfelé. Megbeszélték valamikor, hogy hát, mikor azért a gyerekek már kirepülnek, akkor a feleség is egy nagyon okos volt, tehetséges, talán még okosabb is volt, mint a pasi, na, ilyen is van. És megbeszélték, hogy amikor már a gyerekek kirepülnek, és az asszony ebből a szempontból ugye „szabadul”, akkor a férfi fogja segíteni az asszonyt. Képzeljétek, így volt, ahogy mondom. Az történt, hogy a férfinek fölajánlották a miniszterséget. Nem kis… gombóc. És a nő, szinte ugyanaznap kapott egy lehetőséget, hogy osztályvezető legyen. A férfi azt mondta, leült a feleségével, a gyerekek nem voltak ott, és akkor azt mondja, hogy „Én megígértem neked, hogy te támogattál engem, mögém álltál, ott voltál 20 évig, hogy most, most rajtad a sor, hogy te kapjál tőlem. És ezért, kérlek fogadd el!” A kettőt nem akarták elfogadni, úgy beszélték meg, hogy az túl sok lenne, hogy akkor végképp nem látnák egymást, hogy akkor mind a kettő elindulna, csinálna… Tulajdonképpen a kapcsolat azt már megsínylené. Hát oda jutottak mind a ketten, ez közös megegyezés volt, hogy csak az egyikőjük vállalja el. A férfi azt mondta „Nem, rajtad a sor, hogy te kapjál. Ez a jogos, ez a jogos, ez az igazságos, ez a méltányos.” Na, mondta a feleségének „Vállald el! Én nem vállalom el.” A feleség, ahogyan megtapasztalta, hogy a férje azt mondta, hogy „Ezt most én érted megteszem. De hogy ez a jogos, ez az igazságos, nem áldozatot hozok, ez így van rendjén.”, akkor azt mondta a férjének „Nem, nem, te vállald el! Hát az mégis csak.” (64:15)

Hogy a kapcsolatban az a gyönyörű, hogy ami egyébként is van, azt még adni is tudjuk. Hogy te vagy, és mégis egy kapcsolatban én azt mondom, hogy „Akarom, hogy legyél!” Hogy a létezésed érték, de én azt mondom „Öröm az, hogy vagy!” Hogy te szabad vagy, ez nyilvánvaló, és én azt mondom „Akarom, hogy legyél szabad!” És ez sokkal több, mint hogy szabad vagyok. Ezt gyönyörűnek látom. Egy kapcsolatban valami olyasmit ajándékozunk, ami egyébként van, de ebben az ajándékozásban annak valami nagyobb mélysége nyílik meg. Hej-haj! Igen, és akkor így, így, így. Tehát „Elég, ha vagyok.” Itt egyszer csak megélem azt, hogy a létezésedre mondhatok igent, és hogy te is igent mondasz a létezésemre, mint hogy a pici babáknál ugye valaki azt mondja, tulajdonképpen minden babának első sorban arra van szüksége, hogy örüljenek annak, hogy ő van. Ha ezt egy kicsi baba megkapja, hogy újból és újból megéli, hogy örülnek annak, hogy van, ennyi. A többi… jó. Következő. Igen. (65:40)

7. Nem tudok ellenállni

Ez, ugye, már kifejezetten a szexuális életre is vonatkozik. „Nem bírok ellenállni.” Itt, nem bírtam ellenállni, nem tudtam ellenállni, ez áhh, háá, csak te, csak te! Második lépés: „Jaj, hagyjál mán ezzel! Ajj, ne macerálj már annyit! Fáradt vagyok már.” Mint ahogy a kedves ismerősöm mondta, de ezt már mondtam nektek ezerszer, csak mindig eszembe jut, mert engem tanított, olyan kedves pszichológusnő. Mondta, hogy „Ahh, Feri, te annyi mindenhez nem értesz!” Na, ez igaz is. S akkor azt mondta „Tudod, egyik cicin az egyik baba, másik cicin a másik baba, minek oda a pasi?” Szóval. Nem tudtam ellenállni. (66:30)

És a harmadik lépés, azt mondom, hogy „Nem akarok ellenállni.” Nm, engedem, hogy hassál rám. Megteremtem annak a világát, vagy közegét, hogy te hassál rám. Hahhh! Igen. És hogy ez a „Nem tudok ellenállni”, azért… Hellingernek van egy nagyon szép gondolata. Nem egyszer eszembe jut. Azt mondja, hogy hát tulajdonképpen egy csomó kapcsolati konfliktus más alapokra kerülne, hogyha egy férfi azt mondaná, hogy „Szükségem van erre a nőre, mert én sose leszek olyan, mint ő.” Hogy van benne valami, pusztán az által, hogy nő, ami én sose leszek, és nekem erre szükségem van. Ez nagyon értékes, nagyon egyedi, és én olyan sose leszek. Azt vagy te képviseled, és adod meg nekem, vagy akkor az nincsen nekem. A nő azt mondja „Haaa, te pedig férfi vagy, és hát ez… én meg sose leszek az. Ezért te képviselsz, és hozol valamit, ami… hmm.” Vagyis hogy azt mondom, nem azt, hogy „nem tudtam ellenállni”, hanem azt mondom, hogy beismerem, hogy kevés vagyok magamnak, ezt most beismerem ünnepélyesen, hogy kevés vagyok magamnak, hogy nem vagyok elég magamnak. Nem vagyok. És ha tökéletes lennék, se lennék elég magamnak, ez a szép. Hogy az ember az a lény, aki nem elég magának. Hmm. Ez a pappal is így van. Ez nem jelenti azt, hanem ezt. Jó, hűű, híí! Úgy látom, hogy leizzadtam. (68:45)

A következő, amibe nem kezdek bele, csak mégis csak mondom… De tényleg, el nem mondom, csak beszélek róla: „Spontán.” Ezzel folytatnánk akkor legközelebb. Ott ülök, és azt mondom „Spontán történjen meg!” Aztán meg, na… De aztán jön a harmadik szék. Köszönöm a figyelmet! (taps – szerk.) (69:15)

Lejegyezte: vinkozoli