Lk 21, 5-19 – Évközi 33. vasárnap

2016.11.13. vasárnap: ÉVKÖZI 33. VASÁRNAP

Eljön az a nap, amely olyan lesz, mint az izzó kemence

Olvasmány (Mal 3,19-20a)

Bizony, íme, eljön majd az a nap, lángolva, mint a kemence, és minden kevély és minden gonosztevő olyan lesz, mint a tarló, és az eljövendő nap lángra lobbantja őket, -- mondja a Seregek Ura, -- és nem hagy rajtuk sem gyökeret, sem hajtást. Nektek azonban, akik nevemet félitek, felkel az igazság napja, ami gyógyulást hoz szárnyain; kimentek és ugrándoztok, mint a csorda fiatal borjai.

Szentlecke (2 Tessz 3,7-12)

Zsoltár. Énekeljetek az Úrnak új éneket, mert csodálatos dolgokat cselekedett. Győzelmet szerzett jobbja, az ő szentséges karja. Megismertette szabadítását az Úr, megmutatta igazságosságát a nemzetek előtt. Megemlékezett irgalmáról, Izrael házához való hűségéről. A föld minden határa látta Istenünk szabadítását. Ujjongjatok Istennek, minden földek, énekeljetek, örvendjetek, zengjetek! Zengjetek az Úrnak lanttal, lanttal és a zsoltár szavával; Trombitával és kürtszóval, ujjongjatok az Úr, a király előtt! Zúgjon a tenger s ami betölti azt, a földkerekség és lakói. Tapsoljanak a folyóvizek, és a hegyek is mind ujjongjanak az Úr előtt, mert eljön megítélni a földet. Igazságban ítéli meg a földkerekséget, és méltányosan a népeket.

Evangélium (Lk 21,5-19)

Amikor néhányan megjegyezték a templomról, hogy milyen szép kövekkel és fogadalmi ajándékokkal van díszítve, ő így szólt: ,,Jönnek majd napok, amikor mindezekből, amit itt láttok, nem marad kő kövön, amelyet le ne rombolnának.’’ Erre megkérdezték őt: ,,Mester! Mikor fognak ezek bekövetkezni, és mi lesz előtte a jel?’’ Ő pedig így szólt: ,,Vigyázzatok, nehogy félrevezessenek benneteket! Mert sokan jönnek az én nevemben, és azt mondják: ,,Én vagyok'', és: ,,Elérkezett az idő''; de ti ne menjetek utánuk. Mikor háborúkról és lázadásokról hallotok, meg ne rémüljetek; ezeknek előbb meg kell történniük [Dán 2,28]; de ez még nem a vég.’’ Azután ezt mondta nekik: ,,Nemzet nemzet ellen támad, és ország ország ellen. Nagy földindulás lesz több helyen, dögvész, éhség, rettentő tünemények és nagy égi jelek. Mindezek előtt pedig kezet emelnek rátok és üldözni fognak titeket. Átadnak benneteket a zsinagógáknak és börtönbe vetnek. Királyok és helytartók elé hurcolnak titeket az én nevemért. Alkalom lesz ez számotokra, hogy tanúságot tegyetek. Véssétek hát szívetekbe: ne gondolkodjatok előre, mi módon védekezzetek. Mert olyan szájat és bölcsességet adok majd nektek, amelynek egyetlen ellenfeletek sem tud ellenállni vagy ellentmondani. Kiszolgáltatnak titeket szüleitek és testvéreitek, rokonaitok és barátaitok, és közületek egyeseket halálra adnak. Gyűlöletesek lesztek mindenki előtt az én nevemért, de egy hajszál sem vész el a fejetekről. Állhatatossággal fogjátok megőrizni lelketeket.

Vasárnapi beszéd

„Állhatatossággal őrzitek meg a lelketeket.” Azt is mondhatnánk kitartással, elkötelezettséggel. Ezt a kifejezést inkább használjuk arra, amiről itt Jézus beszél. Elkötelezettséggel, kitartással, állhatatossággal. De mire, vagy hogyan, és miféleképpen vonatkozik ránk ez, hogy kitartóan, elkötelezetten, állhatatosan? Tulajdonképpen mire is gondoljunk?

A mai evangélium nagyon érdekesen hozza azt, egyik mondat a másik után, hogy majd ilyen jelek lesznek az égen, és olyan tünemények, és ilyen események, és amolyan történések. Aztán jönnek a kérdezők, és azt kérdezik, hogy mi előzi meg, hogy mikor fog történni, hogy hogyan lesz az pontosan. Jézus pedig újból és újból tulajdonképpen nem erről beszél, hogy mikor, és hogyan, és mi, és meddig, és miért. Erről tulajdonképpen nem igazán beszél. Hanem sokkal inkább amit újból és újból kimond, az azt mondja: „Milyen céllal? Az én nevemért, énértem.” Tudjuk, ez a korabeli gondolkozás, mikor azt halljuk, ez egy kifejezés „az én nevemért”, vagy „Isten nevét dicsőíteni”, hát akkor Istenről van szó. A név egyenlő a személlyel, a név foglalja össze, sűrűsíti magába azt, hogy egy személyről beszélünk. Tehát „az én nevemért” történik ez, „az én nevemről” tudtok majd tanúságot tenni.

Előtte pedig arról beszél, hogy ne rémüldözzetek, hogy ez történik, az történik, így lesz és amúgy lesz, ne ijedezzetek. Főképpen pedig, milyen érdekes, hogy itt is valamilyen más irányt vesz Jézus ahogyan válaszol, bár a kérdés nem erre vonatkozik. Ez pedig az, hogy „Sokan fogják mondani az én nevemre hivatkozva, hogy én vagyok az. Ne higgyetek nekik.” Tulajdonképpen ha összefoglalhatnám azt, hogy miről is kérdez az ember, hogy mikor lesz, és hogyan lesz, és mi történik, és… Miről beszél Jézus? Tulajdonképpen mondhatjuk így, hogy magáról. Arról, hogy „Én leszek ott, és én fogok eljönni, és mindez az én nevemért, énértem történik, és tiértetek történik”.

Ezért arról szeretnék beszélni, hogy amikor ezt a kérdést tesszük föl, elköteleződés és kitartás és állhatatosság, akkor tulajdonképpen döntően és alapvetően személyekre gondolhatunk, és Jézus személyére érdemes gondolnunk. Tulajdonképpen ráadásul mindaz, ami a személytől elvonja a figyelmünket, az az hogy mi történik, és hogyan történik, hogy aggódunk és félünk, és nem tudjuk, és mikor lesz, és aztán…? Tulajdonképpen éppen az a kihívás, hogy amikor az élet nagyon gyönyörű, vagy éppen nagyon gyötrelmes, akármelyik is történik, ne veszítsük szem elől a személyt. Ez lehetünk mi egymás számára, de legfőképpen és alapvetően maga Jézus.

Miért mondom ezt így? Azért, mert például nagyon jól tudjuk, hogy a hős nem rendkívüli ember, hanem átlagember. De mi az, amire képes? Átlagemberként tud rendkívülit tenni. És ezt hogyan tudjuk összefoglalni? Úgy, hogy akkor is cselekvőképes, amikor a többiek már nem. De most jön a lényeg. Akkor is képes másokra figyelni, amikor a többség már csak magával törődik. Tulajdonképpen a hős ebből a szempontból az a valaki, akit nem az köt le, hogy mi történik, hanem hogy kivel. Aki képes akkor is arra figyelni, hogy mi van veled, hogy veled mi van, nem pedig az, hogy mi az esemény, és meddig fog tartani, és hogyan lesz, és mi lesz a kimenetele, és a többi. Hanem hogy tulajdonképpen mi is van veled? Nem pedig az, hogy mi történik.

Amikor itt házasodnak a fiatal hölgyek és urak, és ilyenkor hát jaj, hát de megkérdezném azért tőlük azt, hogy „Na, akkor örökké?” Hát persze meg is kérdezem, mondják maguktól is. De amit igazán megkérdeznék, hogy tulajdonképpen most mifelé köteleződtök el? Mi az az irány, amire azt mondjátok, holtomiglan-holtodiglan? Tulajdonképpen erre a kérdésre lehet, hogy itt, ilyenkor szinte, szinte nem is tudom, hogy lehet válaszolni. Mert ugyanis hogyha éppen nagyon jó, hát márpedig ott az esküvő környékén általában azért még elég jó, akkor nehéz eldönteni, hogy amikor én most elköteleződök egy életre, akkor amellett köteleződök el, hogy ez nagyon jó, vagy melletted köteleződök el – a kettőt néha nem is tudjuk elválasztani. Mikor tudjuk elválasztani azt, hogy melletted köteleződtem el, vagy a mellett, hogy egy életre szólóan akarom ezt a jót, amit most átélünk? Akkor, amikor nem olyan jó. Végül is ezért minden olyan helyzet, amikor nem olyan jó, kivételes pillanata annak, hogy fölismerjük, hogy mi mellett köteleződtünk el, hogy mi is az, amire a tekintetünket fordítjuk. Hogy ez az.

Akkor Kierkegaard-ot szeretném idézni. Tudom, hogy sarkos, csak úgy mégis ide mondom, aki azt mondja, hogy a szeretet az, amikor szeretem azt a valakit, aki mellett boldogtalan lettem. Milyen érdekes a mai világ, hogy ugye, hogyha ezt mondom, azért nem tudom, hogy az első, vagy a második gondolatotok-e az, hogy „Na jó, ezt hagyja abba!”, vagy „Na jó, könnyen dumál. Persze papként lehet ezeket mondani. Lenne az én bőrömben…!” De nem érdekes az, hogy ez a mondat, hogy „szeretet az az, hogy szeretem azt a valakit, aki mellett boldogtalan vagyok” most, vagy egy időszak, hogy ez milyen hihetetlenül rosszul érint bennünket. Pedig hát azért ez mégis csak kevesebb annál, mint ami a kereszténység. Az, hogy szeretlek téged akkor is, hogyha tudom én, keresztre feszítesz. Ez Jézus, aki azt mondja, hogy ha keresztre feszítesz, akkor is szeretlek téged. Azért ez egy kicsit több, mint az, hogy most boldogtalan vagyok. S mégis, hát mégis, hogy tud ez fájni nekünk, mikor azt éljük meg, hogy nem vagyunk boldogok.

A következő gondolat ebből kiindulva az, nem az, hogy a ti bőrötökre, meg na… Talán nem értitek ezt félre. Hanem hogy milyen érzékenyek tudunk arra lenni, hogy mi történik velünk, és mi történik bennünk. És pontosan, hogyha ez nagyon fájdalmas tud lenni, elveszítjük az érzékenységünket a személy iránt.

Egy kedves ismerősöm jutott eszembe, és nézzétek el nekem, ha ezt a történetet már hallottátok. Egy valamivel tudlak csak megvigasztalni benneteket, hogy ez után elmondok egy történetet, amit meg még sosem mondtam el. De ezt a történetet muszáj elmondanom, főleg azok miatt, akik még nem hallották. Ez pedig az én kedves ismerősöm, aki áldott állapotba került, és 3. hónap áldott volt, és akkor elkezdett nem jól lenni. 3. hónap vége, bekerült a kórházba, 4. hónap eleje, intenzív osztály. Attól kezdve ő 4 hónapon keresztül az intenzív osztályon volt. De úgy, hogy semmilyen táplálékot természetes módon nem tudott magához venni, de semmit. Az orvosok megmondták neki „Nézze hölgyem, nem tudjuk, hogy miért van rosszul. Azt meg tudjuk oldani, hogy meg tudja szülni a babáját, jó esetben.” Amikor a 7. hónapba került, akkor az orvos odament hozzá az intenzíven, és azt mondja „Nézze hölgyem, miután nem tudjuk, miért van rosszul, bármikor még rosszabbra fordulhat az állapota. Mondja meg, ha olyan helyzet adódik, hogy el kellene döntenünk, kit mentsünk meg, magát, vagy a pici babát, döntse el, hogy legyen! Ez a maga felelőssége.” Néhány nap múlva lélegeztetőgépre kellett tenni ezt a fiatal hölgyet. Odament hozzá az orvos, és azt mondja „Na, itt ennek fele sem tréfa. Kérem a választ!” Hát csak nem tudott beszélni. Akkor mutatta, hogy szeretne írni. Kapott egy tollat, meg papírt, ráírt egy mondatot, és mutatta az orvosnak. A papíron a következő szerepelt: „A gyerekemet nem adom.” Ez az elköteleződés egy személy felé.

Nem tudom kiverni a fejemből, hogy sok-sok évvel ezelőtt, fiatal pap voltam, és volt bennem nagy lelkesültség, és jött valaki, és láttam, hogy nagyon rászorul, és valahogy úgy próbáltam neki segíteni. Talán egy picit többet is segítettem, mint ami úgy abból következett volna, hogy pap vagyok. Igen ám, de eltelt nem is olyan hosszú idő, és akarva-akaratlanul valami olyasmit tettem, ami neki nagyon fájt. Bennem egy nagy kettősség lett, és nehezen tudtam elhelyezni magam, és nem tudtam elképzelni sem, hogy ő tulajdonképpen most hogy van velem. Odamentem hozzá, és elmondtam neki, hogy nagyon sajnálom, ami történt, és nem akartam őt megbántani, vagy fájdalmat okozni. És… hogy most mi van? Akkor rám nézett, és egészen meglepett, amit mondott, mert a következőt mondta. „Ide figyelj, Feri! Te ott és akkor segítettél nekem, ez azt jelenti, hogy te mindig is az az ember leszel, akire én úgy gondolok, hogy ott és akkor segített nekem. Történhet bármi, te akkor is ez az ember leszel.” Hát, ezt a mondatát én azóta is őrzöm. Milyen érdekes ez, kapcsolatban vagyunk egymással, és fölidézgetjük az élményeinket, hogyan kaptunk jót egymástól. Körbe nézek, szinte nem tudok egy valakit se mondani, akitől valami jót ne kaptam volna. Milyen érdekes azt mondani „Te már most örök időkre az a valaki vagy, akitől én azt a jót kaptam.”

1944-ben volt egy ifjú zsidó lány, akit sokakkal együtt elvittek egy helyre, ahol gyűjtötték őket, hogy aztán majd vihessék őket ide-oda, amoda. Igen ám, de ennek a fiatal zsidó lánynak volt egy udvarlója, egy fiatalember, egy keresztény fiatalember. Kettejük között nem történt még semmi sem, mert ez a fiatalember áhítozott az ő szerelme után, de ez a zsidó lány nem viszonozta az ő szerelmét. Amikor ő meghallotta, hogy bekerült, elvitték oda, ott, ahol összegyűjtik őket, akkor egyszer csak arra jutott, hogy őneki valamit csinálnia kell. Nem is nagyon lehetett tudni, hogy hogyan, de kisvártatva szerzett egy nyilas egyenruhát. Ebben a nyilas egyenruhában odament, jól megtanult négy mondatot, és olyan igazi férfias kiállással föltépte az ajtót, azt mondta. „Fölsőbb utasításra négy embert innen el kell vinnem.” S akkor mutatott oda a szerelmére, meg még gyorsan három emberre, nehogy lebukjon, és négy embert ott… már vitt is el. Nem is nagyon tudtak neki szólni, olyan határozott volt a föllépése. Ezt a négy embert ő ott 1944-ben megmentette, többek között a szerelmét. A történet nem azzal folytatódik, hogy ők megházasodtak, mert ez a fiatal zsidó nő egyáltalán nem volt szerelmes ebbe a keresztény fiatalemberbe. Nagyon hálás volt neki, de megházasodott a szerelmével. Csakhogy eltelt sok-sok évtized, és ez a férfi lett már 80, és ez a fiatal lány pedig… azt nem mondjuk, mennyi, kicsit alatta. Annyira beteg lett ez a férfi, már nem tudott kimenni otthonról, és ők azóta is tartották a kapcsolatot, és egyszer csak ez a zsidó lány minden héten megfőzte a férfi kedvenc ételét, és minden héten elvitte neki. Egy hét, és egy hónap, és egy év, és minden héten vitte.

De nagy dolog, hogy képesek vagyunk nem csak arra figyelni, amit kaptunk, hanem arra, akitől. És de nagy dolog az, hogy képesek vagyunk úgy tájékozódni, hogy látjuk, hogy néha az homályosítja el a látásunkat, hogy valami szörnyű dolog történik, és már nem látjuk a személyeket. Néha pedig az homályosítja el a látásunkat, hogy annyira jó dolgok történnek velünk, és ezt akarjuk, és emiatt nem látjuk a személyeket. Ebből a szempontból tehát ami igazán lényeges, hogy talán ne is ezt mondjuk, amit oly gyakran hangsúlyozunk, hogy értékek alapján élünk. Tulajdonképpen a mai evangélium azt is mondja, hogy az nagyon kevés lesz, hogyha mi értékek alapján élünk. De nagy dolog, ha egymásra nézünk és azt mondjuk „Te értékes vagy nekem.” De nagy dolog, hogy ki lehet nőni még azt is, hogy csak értékek alapján élünk, és eljutunk oda, hogy fölfedezzük egymást. „Mekkora, mekkora, de nagyszerű vagy!” És azt mondom rád, értékes.

(Az igeversek forrása: http://igenaptar.osb.hu)

Lejegyezte: vinkozoli