Mt 5, 17-37 – Évközi 6. vasárnap

Évközi 6. vasárnap

...nem azért jöttem, hogy megszüntessem, hanem hogy beteljesítsem.

Olvasmány (Sir 15,15-20)

Isten adta az embernek parancsait és törvényeit. Módodban áll, hogy megtartsd a parancsokat, hogy hűséges légy, megvan a hatalmad. Isten vizet és tüzet helyezett eléd: amire vágyol az után nyújtsd a kezed. Az ember előtt ott az élet és a halál, megadatik neki, amit választ magának. Mert igen gazdag az Isten bölcsessége, erős a hatalma, s mindig lát mindent. Szeme azokon van, akik őt tisztelik, ismeri az ember minden egyes tettét. Senkinek sem adott parancsot a rosszra, sem pedig engedélyt arra, hogy vétkezzék.

Szentlecke (1Kor 2,6-10)

Testvéreim! Mi bölcsességet hirdetünk, de csak a tökéleteseknek. Nem e világnak és pusztulásra ítélt fejedelmeinek bölcsességét, hanem Isten titokzatos, elrejtett bölcsességét, amelyet Isten öröktől fogva a mi megdicsőülésünkre rendelt. A világ fejedelmei közül ezt senki sem értette meg, mert ha megértették volna, nem feszítették volna keresztre a dicsőség Urát. Így érvényre jut az Írás szava: Szem nem látta, fül nem hallotta, emberi szív fel nem fogta, amit Isten azoknak készített, akik szeretik őt. Nekünk azonban Szentlelke által kinyilatkoztatta ezt Isten, mert a Lélek mindent ismer, még Isten mélységeit is.

Evangélium (Mt 5,17-37)

Abban az időben Jézus így szólt tanítványaihoz: Ne gondoljátok, hogy azért jöttem, hogy megszüntessem a törvényt vagy a prófétákat. Nem megszüntetni jöttem, hanem tökéletessé tenni. Bizony mondom nektek, amíg az ég és föld el nem múlik, nem vész el a törvényből sem egy i betű, sem egy vessző, hanem minden érvényben marad. Aki tehát csak egyet is eltöröl akár a legkisebb parancsok közül is, és úgy tanítja az embereket, azt nagyon kicsinek fogják hívni a mennyek országában. És mindaz, aki megtartja és tanítja őket, igen nagy lesz a mennyek országában. És mondom nektek: Ha igaz voltotok nem múlja felül az írástudókét és a farizeusokét, nem juthattok be a mennyek országába. Hallottátok, hogy a régieknek ezt mondták: Ne ölj! Aki öl, méltó az ítéletre. Én viszont azt mondom nektek, hogy méltó az ítéletre mindaz, aki haragszik testvérére. Aki azt mondja testvérének: „Te esztelen!”, méltó a főtanács ítéletére. Aki pedig azt mondja: „Te istentelen!”, méltó a kárhozat tüzére. Ha tehát ajándékot akarsz az oltáron felajánlani, és ott eszedbe jut, hogy testvérednek valami panasza van ellened, hagyd ott ajándékodat az oltár előtt, s menj, előbb békülj ki testvéreddel. Csak aztán térj vissza, hogy bemutasd áldozatodat. Ellenfeleddel szemben légy békülékeny, amikor még úton vagy vele, nehogy átadjon a bírónak, a bíró pedig a börtönőrnek, és a börtönbe vessenek. Bizony, mondom neked, ki nem jössz onnan, míg az utolsó garast is meg nem fizeted. Hallottátok a parancsot: Ne törj házasságot! Én pedig azt mondom nektek, hogy aki bűnös vággyal asszonyra néz, szívében már vétkezett vele. Ha a jobb szemed bűnre visz, vájd ki, és vesd el magadtól. Jobb neked, ha elvész egy testrészed, minthogy egész tested a kárhozatra kerüljön. Ha a jobb kezed visz bűnbe, vágd le azt, és vesd el magadtól. Mert jobb neked, ha egy testrészed vész el, minthogy egész tested a kárhozatra jusson. És ezt is mondták: Aki elküldi feleségét, adjon neki válólevelet. Én pedig azt mondom nektek, hogy aki elküldi feleségét – kivéve hűtlenség esetét –, okot ad neki a házasságtörésre, és aki az elbocsátott nőt veszi feleségül, házasságtörést követ el. Hallottátok továbbá, hogy a régieknek ezt mondták: Hamisan ne esküdj, és tartsd meg az Úrnak tett esküdet! Én pedig azt mondom nektek: Egyáltalán ne esküdjetek! Sem az égre, mert az az Isten trónja, sem a földre, mert az lábának zsámolya, se Jeruzsálemre, mert az a nagy Király városa! De még saját fejedre se esküdj, mert egyetlen hajszáladat sem tudod ősszé vagy feketévé tenni. Legyen a ti beszédetek „igen, igen, nem, nem”; ami ennél több, az a gonosztól van.

Vasárnapi beszéd

„Ha csak fölül nem múlja az igazságotok az írástudók és farizeusok igazságát, hej de nehéz lesz nektek igazán otthonosnak lenni Isten országában!” Azt mondja Jézus, hogy „A törvényt nem megszüntetni jöttem, hanem teljessé tenni, tökéletessé tenni, beteljesíteni azt.” Szeretnék akkor most arról beszélni, akár még abban az összevetésben is, hogy megvan nekünk a tízparancsolatnak az a tíz nagyon fontos mondata, és kijelentése, és közben ott van az életgyakorlatunk, és közben elég árnyaltan látjuk az életet, hogy konfliktusokat, nehézségeket, feszültségeket éljünk meg ezzel összefüggésben, hogy arról beszéljek, hogy tulajdonképpen hogyan ragadhatnánk meg a mai evangélium üzenetét.

Az első gondolat rögtön így szól. Tehát akkor Jézus nem megszüntetni jött a törvényt, hanem elmélyíteni. Mégpedig elmélyíteni a törvényt a nélkül, hogy megkérdőjeleznénk a törvény szükségességét. Ezt azért akarom így hangsúlyozni, mert minél inkább elmélyítjük magunkban azt, hogy na, na, rendben van, itt vannak a kijelenéseink, ezt ne tedd, azt ne tedd, így ne, úgy ne. Rendben van, de akkor elkezdünk szándékokról beszélni, és körülményekről. Tulajdonképpen szeretnék is egy sort mondani.

A sor így szól, hogy felszínen van a törvény, a szabály, a norma, az előírás. Aztán ahogy kezdjük elmélyíteni a törvényhez fűződő viszonyunkat, akkor egyszer csak rátalálunk arra, hogy hát itt igazságok vannak. A te igazságod, az én igazságom, a ti igazságotok, a mi igazságunk. Igazságok jelennek meg, jogosultságok jelennek meg, méltányosság jelenik meg. Most ha még jobban mélyítjük, akkor rájövünk, hogy na, hát az igazságok pedig valahogy értékekbe torkollanak. Hát hogy azért mondjuk, hogy jogos, meg igaz, meg méltányos, mert ott valami érték van, valami igazán fontos érték, vagy valami alap érték. Akkor még jobban elmélyítjük a megfontolásunkat, azt mondjuk. Jaj, hát ez milyen elvont dolog ez, hogy így érték, úgy érték. Ugyanis egy érték az által válik értékké, hogy a mögött valamilyen szükséglet van. Aztán ahogy nézzük a szükségleteinket, egészen eljutunk oda, hogy vannak alapvető szükségleteink. Akkor még jobban elmélyítjük a megfontolásainkat, azt mondjuk, hogy a szükségletek mélyén pedig ott vannak a vágyaink, és ráadásul a vágyaink mélyén ott vannak a legmélyebb vágyaink, és a legmélyebb vágyainknak a szívében ott van Isten.

Amikor Jézus jön, és arról beszél, hogy nem megszüntetni jöttem, teljessé tenni, akkor legalább ezt az öt szempontot, valahogy ennek a folyamatát, ennek a rendszerét, ennek a világát érdemes volna megfontolás tárgyává tenni. Hogy a törvény nem csak úgy lóg, nem csak egy kijelentés, nem csak valami, hanem hogy az hogyan ereszti azt a mély gyökerét oda, hogy igazság, és jogosság, és aztán hogy értékek, és aztán szükségletek és vágyak, és végül legmélyebb vágyak, és Isten. Ez az első gondolat.

Nem nagyon jutunk zöld ágra azzal kapcsolatban, akár a tízparancsolatra vonatkozóan, akár bármilyen szabály, és törvény, és előírás, a mi összefüggéseinkben most elsősorban, ha a gyökereket, a mélységét nem vesszük számításba. Különben nem látjuk, hogy „Jó, de az miért is van? Az hova, honnan veszi az elejét, honnan táplálkozik, miből van benne élet?” Ha csak egy törvényt látunk, hát az, hát édes kevés. Nem akarom már ezt hosszabban mondani, mert tudom, olyan sajátos a mi templomterünk. Tehát a fülünk fázik, a fenekünk meg fölgyullad. Ugye, valahogy így van, és hát ez lehetetlen, tehát nem lehet hosszan beszélni. Ez nagyon megmutatja ezt az ellentmondásosságot, ami a mai beszédnek is témája. Hogy tájékozódjunk jól az életben, hogyha a fülünk fázik, a fenekünk meg meggyullad? Akkor megyek a másodikra. Akik állnak, nálatok nincs ellentmondás, mert ti fáztok. Szóval, akkor a második.

Átéljük annak a feszültségét, nehézségét például, hogy van egy törvény, a lelkiismeretemmel nem mindig, valahogy nem mindig találkozik úgy. Van egy szabály, egy norma, egy előírás, valahol belül érzek másfajta vágyat, másfajta szükségletet, valami másfajta értéket. Na most akkor ez hogy is van? Milyen gyakran hallom, most ezt csak példaképpen akarom mondani, és nem megoldani itt, ugyan már.

Például az egyháznak van néhány egyszerű kijelentése a szexualitásnak, az erotikának a kultúrájára vonatkozóan. Mondjuk hogy hát mit igen, vagy mit nem, vagy mikor igen, mikor nem. Milyen gyakran hallom ezt a kérdést, hát persze főleg fiatal embereket aztán igazán szokott úgy érdekelni, hogy még ezt meg is kérdezik. „Most akkor nekem az a bajom, ha én lefekszem a szerelmemmel, az szerintem nagyon jó. Hát csak ellentmond az egyház törvényének.”

A második gondolatom a következőképpen szól. Mikor úgy fedezzük föl, hogy egy törvény ellentmond valamilyen belső tartalomnak, amire azt mondjuk, hogy vágy, szükséglet, érték vagy igazság, vagy jogosság, akkor ahogyan fölállítottuk a helyzetet, az már éppenséggel nem fog nekünk segíteni, ha egy belsőt egy külsővel ütköztetünk. Valaminek a belső részét a burkával ütköztetjük, ááá, ezeket a konfliktusokat. Tulajdonképpen amelyeket így szoktunk megnevezni, hogy valami nagyon mély ütközik valami nagyon felszínessel, belső konfliktus formájában érdemes megfogalmazni és megragadni, mert lényegileg az.

Hogyan jelentkezik ez egy valódi, nagyon mély, belső konfliktusként? Két nagyon mély belső vágy ütközéseként? Mert lényegileg erről van szó. És hogyha ezeket a fölállított helyzeteket nem látjuk mint egy valódi, belső konfliktus. Például, hogy mikor azt mondod „Az egyház törvénye… most azt elkezdem vinni, rendben van, törvény. De az milyen igazsághoz kapcsolódik? Az milyen értékhez kapcsolódik? Az milyen szükséglethez kapcsolódik, és milyen vágyhoz?” Egyszer csak azt mondom, van egy nagyon mély vágyam, szeretnék egyesülni a szerelmemmel. Tulajdonképpen van egy nagyon mély vágyam, szeretnék a társaimhoz tartozni, szeretnék egy közösségnek joggal és méltán tagja lenni, kölcsönösségben, adok-kapokban, közös értékekben, úgy, hogy tudjunk egymásra számítani, hogy… Ez két mély vágy ütközése.

Tehát a második gondolat így szól. Mikor hajlamosak vagyunk valami nagyon belsőt valami külsővel összefüggésben, és feszültségben látni, ott majdnem mindig nem helyesen látjuk a konfliktus lényegét. Ott akkor két belső tartalom konfliktusaként volna érdemes látnunk a helyzetet.

Aztán a harmadik. A harmadik, hogy ahogyan elmélyítjük magunkban ezeket a megfontolásokat, egyszer csak a következőre jutunk. Képzeljük el, hogy valaki azt mondja: „De velem rettenetes igazságtalanság történt.” Azt mondja, hogy „Hát persze, beleszerettem. Tudom, hogy házas. Na de én még sose voltam így szerelmes. Én még senkit nem szerettem így. Én ezt a vágyat még sosem éltem meg.” Akkor elkezdjük végig venni a sorrendet, és akkor azt mondjuk. Hát mély vágy, az kétség kívül, azt látjuk, hogy mély. Van ott egy szükséglet? Az van. Van ott érték? Van. Van annak igazsága, hogy ő szeretne együtt lenni valakivel, akivel ezt megéli? Hát van igazsága. S akkor azt mondjuk „Jó, hát csak az a probléma, hogy ott a fölszínen van egy törvény, az meg azt mondja, hogy ne.” Ajjaj-jajjaj!

A harmadik megfontolás így szól. Itt is nem helyesen állítjuk föl a helyzetet, ezért nagyon nehéz lesz jó következtetésekre jutni. Mert inkább arról van szó, hogy a következő sort vittük végig. Mindegyik kijelentés úgy kezdődött, hogy „Én…”. Az én vágyam, az én szükségletem, az én értékrendem, az én igazságom, és hát valaki másnak a törvénye. Hát így aztán nehéz lesz valami nagyon bölcs következtetésre jutni. Ugyanis mikor ezt a sort végig visszük, ennek a sornak a kiegészítése, hogy lássuk a helyzetünk valódi természetét, az, hogy például „Én szívesen lefeküdnék azzal a férfivel, aki már házas!” De annak a férfinek van egy felesége. És annak a feleségnek vannak nagyon mély vágyai, és vannak nagyon komoly szükségletei, alap szükségletei, és ezek kapcsolódnak nagyon világos értékekhez. Ezért a feleségnek megvan ugyanaz az igazsága, ugyanaz az igaza, mint nekem a saját soromban. Hogyha ezt így nézem, megint csak másképpen jelenik meg az a konfliktus, amit hajlandó vagyok úgy mondani, vagy úgy láttatni, hogy valami belső ütközik valami külsővel.

Ezért így is megfogalmazhatnám. Nagyon sok bűnt követünk el… Tudatosan eléggé karcosan mondom most ezt. Elég sok bűnt követünk el, hogy közben tulajdonképpen azt mondjuk. „A vágyam, a szükségletem, az értékem, az igazam, az igazságom.” És igazunk is van ezekben. Megvan az igazunk. (Egészségedre!) Megvan az igazunk ebben, megvannak a jogosultságaink, kétség kívül így van. Mi hiányzik? Az, hogy a te igazad, a te vágyad, a te értéked, a te szükségleted. Aztán milyen sok bűnt követünk el, arra hivatkozunk, hogy a mi vágyaink, a mi értékeink, a mi értékrendünk, a mi szükségleteink, a mi igazságunk, a mi jogaink. Nem visszük végig azt a sort, hogy hát a ti vágyaitok, a ti szükségleteitek, a ti értékeitek, a ti igazatok, a ti igazságotok, a ti jogosultságaitok. Aztán azt, hogy én meg mi, milyen szívesen úgy állítjuk be, hogy hát abban már mindenki benne van. Jó, hát a… jó, rajtuk kívül, de hát ők nem számítanak. Milyen nagy dolog, akkor végig viszem ezt a sort, hogy megfontolni azt, hogy te, nem csak azt, hogy én. Megfontolni azt, hogy ti, nem csak azt, hogy mi. És megfontolni azt, hogy a többiek, nem csak azt, hogy az általam elképzelt mindenki.

A harmadik gondolat így szól. Érezzük a feszültséget, konfliktust, szeretnénk jó döntéseket hozni, és helyesen cselekedni. Valahogy megsejteni Jézus szándékát. Akkor az én mellé tegyük azt, hogy te, a mi mellé hogy ti, a mindenki mellé meg azt, hogy a többiek.

A negyedik gondolat így szól. Most, ha már a cselekvés felé megyünk, hogy helyesen tudjunk cselekedni. Tulajdonképpen arra van szükségünk, hogy képesek legyünk elengedni a saját vágyainkat, szükségleteinket, értékeinket, igazunkat és igazságunkat a nélkül, hogy azt megtagadnánk, a nélkül, hogy azt lebecsülnénk, vagy leértékelnénk. Nemde így van egy konfliktus során, mikor a férfi mond valamit, s akkor a nő azt mondja „Most ebből nem fogok vitát csinálni. Hát tudnék rá mit mondani, és a mögött van egy érthető vágy, egy igazság, egy szükséglet, és minden ott van. Hát szeretem őt, most ebbe nem fogok belemenni.” A nélkül, hogy megtagadnám a saját részemet. Mert ha a nélkül hallgatok, hogy közben tudnám továbbra is értékelni magam, az nehézség. Miközben tovább értékelem magam, és tudom, hogy jogos a vágyam, a szükségletem…

Az elengedés képessége nélkül nem tudunk helyesen cselekedni, még pedig azért, mert itt van bennünk a jó szándék, és azt mondjuk. „Rendben van, akkor legyen egy kompromisszumos megoldás. A kompromisszumos megoldás azonban megpróbálja ellopni tőlünk annak az igazságát, hogy helyes döntéseket az által tudunk hozni, hogy néha valamit elengedünk. Mert a kompromisszumban mindig benne van, jó, de azért… mhh. Hát bizonyos helyzetekben akkor mi lesz a kompromisszum? „Jó, hát akkor hetente ötször nem csalom meg a feleségem, egyszer… Jó, hát akkor tényleg, minden nap nem ordítok a férjemmel, heti egyszer. Jó, hát akkor tényleg, nem fogom bántani a gyereket minden nap, este.” Bizonyos dolgokban nem tudunk kompromisszumos megoldást kötni. Ha valahogy oda el szeretnénk jutni, ahova érdemes, nincs kompromisszum. Ha idebent akkor tudok úgy élni, hogy közben nem tagadom sem ezt, sem azt, hogy képes vagyok ezt is, vagy azt is elengedni, miközben nem tagadom az igazát, az értékét, a szükségességét.

Aztán az utolsó. És az utolsóként akarom ezt mondani, hogy talán így, ennek a négy pontnak a világán belül mondhatom azt, hogy eljutottam oda, na most már merhetek megélni valamit. Most merhetek megélni valamit a nélkül, hogy szem elől téveszteném azt, hogy te, hogy ti, meg a többiek. Hogy bátran megélhetünk bármit, ha nem tévesztjük szem elől azt, hogy a te vágyad, hogy a ti szükségleteitek, hogy a többiek igazsága, hogyha ezt nem tévesztjük szem elől.

Nagyon emlékszem, mikor fiatalember voltam, akkor ahogy filozófiát tanultunk, egyszer csak azt mondja ott a filozófia professzor, hogy „Az egyik filozófusnak volt egy mondása, nagyon szeretem.” Hát én is megszerettem, mert a mondás így szól. Ez a bölcselő azt mondja, rengeteg mindent elolvastam, sok évezrednek a bölcseletét, ahogy az ránk maradt, a következőre jutottam. „Általában a bölcselőknek igaza van abban, amit állítanak, és tévednek abban, amit tagadnak.” De nagy dolog ezért a megfontolásaink világát kiszélesíteni, látni itt egy folyamatot, látni a belső érték konfliktus természetét, és látni, hogy hogyan érdemes aztán cselekedni. Látni azt, hogy bizonyos pillanatokban és helyzetekben nem tudunk kompromisszumos megoldást kötni, hanem tudunk elengedni a nélkül, hogy megtagadnánk magunkat, és tudunk valamibe beleállni, és azt csinálni a nélkül, hogy szem elől tévesztenénk azt, hogy te, ti, meg hogy többiek.

A Miatyánk előtt…:

A családi kapcsolatrendszert kutatók arról beszélnek, rengeteg konfliktus támad, aminek a témája: mi legyen a szabály, a törvény, a norma, mi a helyes és mi a helytelen. Esetleg arról folyik a vita, hogy kinek van igaza, persze abból az alapállásból, hogy „Nekem biztos.” Esetleg akkor eljutunk oda, hogy rendben van, akkor értékekről folyik valamiféle ütköztetés. A szakértők a következőt mondják: érdemes volna tovább mennünk, nem a vita hevességében, hanem sokkal inkább megérteni, megérteni egymást. Hogy ott van még két lépés. Az egyik, hogy mire is van szükséged, és a mögött pedig, hogy mire vágysz, hogy mi az álmod az életről.

Sokszor azért válnak a konfliktusaink egyszerűen szinte kilátástalanná, mert a felszínen ütközünk egymással. Ha valakivel leülök, és meghallgatom az álmait az életről, a legmélyebb vágyait, hogy mire van szüksége, talán kevésbé érzek késztetést arra, hogy eltiporjam, vagy hogy azt mondjam, hogy „Te…!”, s akkor most a szentírásra utalhatnék. Imádkozhatnánk most azért, hogy éppen a legelmérgesedőbb helyzeteinkben jussunk el oda, ahonnan lehet, hogy nem megoldás születik, csak éppen másképp fogok rád nézni.

Miatyánk…!

(Az igeversek forrása: http://www.katolikus.hu/igenaptar)

Lejegyezte: vinkozoli