Mt 28,16-20 - Urunk mennybemenetele
2017.05.28.
Megosztom
Elküldöm
„Én veletek vagyok mindennap a világ végéig!”
Azért hoztam ezt ide, mert tulajdonképpen éppenséggel a kereszténységünknek az egyik alap kijelentése, hogy „Mi tudjuk, hogy mi lesz a történet vége.” Pontosan tudjuk, Krisztus meghalt, de föltámadt, Atyja jobbjára a dicsőségbe, elment nekünk helyet készíteni, visszajön, ott leszünk mi is, ahol ő a helyet elkészíti nekünk. Ez a vége. Hogy mi tudjuk, hogy mi a vége, tudjuk, hogy mi a befejezés. Ezt úgy is mondhatnám, akkor egy picit már mondjuk árnyaltabban, hogy hát persze, hogy az életünket szemlélhetjük úgy, hogy a jónak és a rossznak a küzdelme. Mindig is lesz egy fogékonyság bennünk, hogy ez alapján próbáljunk tájékozódni. Akkor sóhajtunk nagyokat egy-egy esemény kapcsán. „Most akkor a jó győz, vagy a rossz?” Milyen sokan egyre komorabban és szomorúbban élnek, és azt mondják „Hát látni való, hogy a rossz. Hát na, hát csak ki kell nyitni a rádiót.” Most már senki nem nyit ki rádiót, fölmegyek a netre, és ott is kiderül, hogy a rossz milyen.
Mi keresztények tulajdonképpen abban a meggyőződésben élünk, hogy ez a kérdés, hogy a jó győz-e vagy a rossz, ezt mi már pontosan tudjuk, hogy a jó győz. Mert nem hogy a jó fog győzni, hanem már győzött is, és ebbe a győzelembe hívott meg bennünket. Erről beszéltem néhány hónappal ezelőtt, most csak ezzel akarnék kezdeni. Mert most akkor menjünk tovább azzal, hogy Krisztus föltámadt, és elfoglalta a dicsőséges helyét az atyja trónjánál, és közben ezt mondja az imádságunk, hogy azért ujjongunk és örülünk, mert a Krisztus föltámadt, és megdicsőült, akkor ami vele történt, arra hívott meg bennünket is. Tehát mi a végét tudjuk.
Tulajdonképpen az életünk egy nagyon-nagyon izgalmas történet, amelynek a végét pontosan tudjuk. Azt nem tudjuk, hogy érünk el oda. Azért ez elég izgalmas. Hát ahhoz, hogy legyen erőnk eljutni a végére, amiről tudjuk, hogy mi, nagyon-nagyon hálásak lehetünk Istennek, hogy megmondta, hogy mi lesz a vége, mert még így is elég nehéz, mert még így se könnyű. Mert még így is néha azt mondjuk, hogy „Hajjaj-jaj!” Ezért nem véletlen, hogy az egyház olyan nagyra tartja ezt a három dolgot, a hitet, a reményt, és a szeretetet. Nem akarok most ebbe hosszan belemenni. Miért is? Azért, mert mi tudjuk a végét, ezért nem a tudás a nagyon fontos, és nem az ismeret. Nem, mert amit tudnunk kell, azt tudjuk. Jó lesz a vége. Hanem az élethez, hogy ahhoz a jó véghez mi el tudjunk jutni, hogy mi abban részesedjünk, és mi abban részt vegyünk, és mi abba beletegyük magunkat, hát éppen azért, mert nem tudjuk, hogyan is lesz ez, hogy ehhez kell nekünk sok hit, megalapozott remény, és aztán, ahogy az életet csináljuk, némi szeretet.
Az első gondolat így szól, hogy végül is tudjuk, hogy mi a vége, és ezért van jelentősége a hitünknek. A hit nem azt jelenti, hogy jaj, hát hiszünk olyasmiben, amiről nem is tudjuk, hogy van. Pont fordítva. Nagyon pontosan tudjuk, hogy van, de hogy az hogyan valósul meg, és hogyan jutok el oda, az nem biztos, és ezért van szükségem nagy reménységre.
A második gondolat így szól. Sőt, hát tulajdonképpen egy élményemet tegnapelőttről hadd osszam meg veletek. A következőt mesélte nekem egy férfi, aki 30 éve él házasságban a feleségével. Azt mondja, hogy a szülei nagyon ellenezték a kapcsolatukat, de nagyon ellenezték. Ezt kerek perec meg is mondták nem csak a fiatalembernek, hanem a fiatalasszonynak is. Így aztán már a házasságkötés előtt lett egy hatalmas anyós-konfliktus, és azután tulajdonképpen a fiatal pár már úgy volt vele, hogy „Nem is tudjuk, hogy ez hogy lesz.” Az történt, hogy az édesanya kerek perec megmondta. „Ide figyelj, fiam! Ha elveszed ezt a nőt, rám ne számíts, én az esküvőn nem leszek ott.” És ez így is lett. Mert a fiatalember elvette azt a nőt, és a saját édesanyja nem ment el az esküvőjére. Ott voltak a lakodalomban, és mondhatnánk azt, hogy vegyes érzésekkel, és akkor szomorúan mondhatták volna egész éjszaka hajnalig, hogy az anyám nincs itt, hogy így a rossz győzelme, így és így. De a fiatalember gondolt egyet. Mikor fölvágták a menyasszonyi… Menyasszonyi torta az, jól mondom? Nem? De, sokan bólogattok, milyen érdekes. Miért pont menyasszonyi? Ez olyan rossz érzéseket kelt bennem. 51 évesen tudatosul bennem, hogy milyen pártos dolog ez, hogy menyasszonyi torta. Neked ez megvolt, látom. Na, milyen érdekes! Na, majd vőlegény tortát, ezt bevezetjük. Hát lehet, inkább vőlegény pizzáról kéne beszélni. Szóval, fölvágták a menyasszonyi tortát, elkezdtek belőle enni, és egyszer csak, néhány órája volt férj a fiatalember, azt mondja „Menjünk el anyámhoz, vigyünk neki belőle!” 3 órája voltak házasok, a felesége azt mondja „Anyádhoz? Viccelsz? Hát az utolsó ember, akit akarok látni. Hát nem jött el az esküvőre. Hát most ennél jobban nem tudja már elmondani, hogy hogyan van velünk.” A fiú azt mondta, hogy „Hát de olyan finom ez a torta. Hát hadd egyen belőle. Ha nem viszünk belőle, sose tudja, milyen jó.” Képzeljétek el, a feleségben ott volt ez a rugalmasság. „Na jól van, ha azt mondod…” Beültek az autóba, ott hagyták a násznépet. Messze nem kellett menni, elmentek, csöngettek. Azt mondja a férfi, hogy hát persze, hogy az édesanyjában ott volt a harag, az indulat, a fájdalom, a csalódottság, ezer minden. Ahogy nyitotta ki az ajtót, jött le, tele volt indulattal, szomorúsággal. Azt mondta, ahogy jött lefelé, látta, hogy a fia az ott, jó, a feleségével. Ahogy látta, hogy ott vannak, egyszer csak minden egyes lépcsőnél, ahogy ment, változott az arca. Azt mondja, hogy mire leért a lépcső végére, meg odaért a kapuba, már sírt. Akkor sírt a fiú, meg sírt az asszony is. Együtt sírtak ott hárman. Azt mondja ez a férfi, alapvetően, döntően megváltozott az életük. Az, ahogyan ő az anyjához, és az anyja őhozzá, és a menyéhez kapcsolódik. Ezt teszi a menyasszonyi torta. Szóval.
A végét tudjuk, hogy hogyan kéne oda eljutni, az a diótörő, az a nehézség. Ezért van szükségünk a hitre, meg a reménységre, meg arra, hogy hát mégis csak a szeretet is ott van. Hogy bennünk legyen az a kreativitás, az a föl nem adom, az az „egy életem, egy halálom”, az a mmm. Ez az első gondolat. Mi tudjuk a végét, nem tudjuk,hogy jutunk el oda. De van azért kapaszkodónk bőven.
A második gondolat így szól, hogy rendben van, tudjuk a végét. Most még az a kérdés, mint ebben a helyzetben is, hogy hogyan fogok ehhez a győzelemhez, dicsőséghez, vagy diadalhoz hozzájárulni. Az jutott eszembe délután, ahogy elmélkedtem az evangéliumról, hogy Isten senkit sem ültet a kispadra. Nem, ez egy olyan csapatjáték, ahogy mondjuk, hát hiszen ezt mondta Jézus: „Minden nap veletek vagyok a világ végéig. Én és az Atya egy vagyunk. Hát hiszed ezt, Fülöp? Aki engem lát, az Atyát is látja. Én bennetek vagyok, ti énbennem.” Most az a kérdés, hogy én ehhez a győzelemhez hogy járulok hozzá. Hogy azt élem-e meg, hogy nekem csak szurkolni valóm van, majd a szentek csinálják, én meg majd az ő farvizükön beevezek a győzelembe? Nem, az Isten senkit nem helyez a kispadra, mindannyian játékosok vagyunk. Milyen izgalmas ezt fölfedeznünk.
Azt mondta egyszer valaki, hogy „Hát akkor mi a szerepem ebben győzelemben és diadalban?” Azt mondta, éljünk úgy, mint hogyha másodszorra élnénk, de előszörre már elrontottunk mindent. Most már azokat ne rontsuk el, azt már egyszer kipróbáltuk, csak nem emlékszünk rá. Most már azt ne rontsuk el.
Egy másik gondolat ide. Milyen érdekes ez, ha életetekben egyszer csak véletlenül is kerültetek ilyen helyzetbe, hogy belekerültetek valami tévé-, vagy rádió-, vagy valamilyen élő közvetítésbe. Hogy úgy hirtelen hogy megváltozik mindenki. Élő adás – hááá! Csak nézem, hogy áll rajtam az alba? Élő adás lesz. A kék ing nyaka remélem, nem nagyon lóg ki. S hogy így, élő adás. Hát ez már így marad, tehát hogyha ismétlés lesz, akkor a hibával együtt fogják ismételni. Azt mondta egyszer erre valaki, éljük úgy az életet, hogy élő adásban vagyunk. Hogy ez most itt élőben megy. Lehet, hogy majd visszaismétlik, de hogyha azt úgy mondtuk, akkor az úgy van. Milyen érdekes, egy nyomorult tévéfölvétel miatt hogy összekapjuk magunkat. Hetekig tudunk izgulni, mert valaki egy riporter majd megkérdezi tőlünk, hogy „Hogyan csinálja azt a fazekat, Mari néni?” Emiatt két hétig izgulunk, és gyönyörűen fölöltözünk. A második gondolat így szól. Az életünk élő adásban zajlik, kifejezetten élőben. Milyen nagy dolog, hogy fölismerjük azt, hogy nem vagyunk a kispadon, nem elég hogy szurkoljunk, hanem mindenképpen nekünk itt, ezen a pályán komoly szerepünk van.
Azután a harmadik. Hát Krisztus mennybe menetele, a dicsőség, a diadal, a győzelem, ahogyan ezekről szoktunk beszélni. Tudjátok, nem tudom, ti láttátok-e a vízilabda mérkőzést. Hölgyek bólogatnak. A Szolnok nyert 10:5-re. Miért érdekes ez? A világ legjobb klubcsapata lett férfi vízilabdában a Szolnok együttese. De ez még nem az evangélium része, hanem ez egy sporthír. De ami miatt ez ide kerül, hogy hát éppen esketésből jöttem, nem tudtam nézni, vezettem az autót, hallgattam a rádiót. Persze a rádión egy csomó minden a fantáziámra van bízva, mert nem látom, hogy hogyan van. Úgy beindult a fantáziám, az jutott eszembe, milyen izgalmas az, hogy a ma embere azzal tud mit kezdeni, hogy sikeres akarok lenni. „Sikeres akarok lenni, és akkor majd szeretném fogni a kupát, és vinni, és akkor egymás kezéből adjuk, milyen óriási, és…” Igen ám, de hogy nem egyszer úgy éljük az életet, mint az a játékos, aki kimegy a pályára, vagy beugrik a medencébe, és azt mondja „Tulajdonképpen melyik kapura játszunk?” Eltelik a meccs fele, még akkor se tudja eldönteni, hogy melyik kapura játszik. Akkor azt mondja „Most tulajdonképpen passzoljak, vagy legyek inkább önző?” 40 évesen még nem döntötte el, hogy most passzoljon, vagy inkább önző legyen. A harmadik negyedben még azon gondolkodom, tulajdonképpen milyen szabályok szerint játszunk? Vagy… a negyedik negyedben… „Tulajdonképpen ki van velem? Ki az én társam itt a medencében?” Tulajdonképpen olyan megdöbbentő, hogy annyira szeretnénk azt a kupát magasba tartani, és körülbelül úgy futunk ki a pályára, mint az a valaki, aki ott kinn van a pályán, már hallotta a sípszót, hogy már megy a meccs, és azt mondja „Te jó ég! Edzettem én egyáltalán? Vagy most csak úgy fölküldtek ide, hogy majd lesz ahogy lesz?” Ezt sem akarnám hosszabban mondani.
A harmadik gondolat így szól, hogy a győzelem biztos. Azután azt is tudhatjuk, hogy nekünk abban szerepünk van. Akkor a harmadik gondolat, hogy érdemes tudnunk, hogy például ez melyik szerep, hogy milyen szerepekben fogom én a csapatot a győzelemhez segíteni. Kétség kívül van egy-egy zseni, aki jó a kapuban, meg csatárnak, meg szélsőnek, meg középpályásnak. Hát, ezek nem mi vagyunk. De milyen nagy dolog, azt mondom, ott vagyok a pályán, én a hátvéd vagyok. Ez akkor azt jelenti, te ott vagy a pályán, azt mondod „Feleség vagyok.” Haa, az egy jó szerep. Semmivel se rosszabb, mint férjnek lenni, semmivel se rosszabb, mint anyósnak, vagy nagymamának lenni. A pályán van mindenféle szerep. Hogy én ez vagyok, s hogy én ezzel járulok most hozzá a csapat győzelméhez. De jó tudnunk ezeket a szerepeket.
Aztán a záró gondolat így szól. Ami tulajdonképpen szinte a legnagyobb ellentmondás, hogy Jézus, a mennybe menetele, most ünnepeljük, és milyen evangélium hangzott el. Az, hogy Jézus azt mondja, mindjárt most fölmegyek a mennybe, és a legfontosabb üzenetem: „Veletek vagyok minden nap a világ végéig.” Na jó, hát ezt nem értem. Hát most megy el, akkor hogy van velem, meg velünk minden nap, a világ végéig? És tulajdonképpen, ha tényleg piszkál bennünket ez, hogy „Most Jézus, ne is haragudj, remélem ez nem valami szép beszéd csak. Nem egy okoskodás, nem egy ideológia, nem valami magyarázat, nem valami ideál, hanem kérlek, mutasd meg nekem, hogy ez hogyan valóság, hogyan realitás! Hogy te fölmész a mennybe, és velem vagy minden nap a világ végéig, ez hogy van?”
Egy párhuzamot hadd hozzak. John Gottman, amerikai családterapeuta nagyon nagy százalékban meg tudja mondani, hogy egy kapcsolat tartós lesz-e, vagy nem. Például abból, hogy amikor a férj és a feleség egymással beszélgetnek, ő nézi a pulzusukat, és a vérnyomásukat, és nézi, hogy mennyit mocorognak. Egy-egy komolyabb eset után hormonszinteket mérnek, és a következő derül ki. Amikor a férfi azt mondja „Tudod drágám, nagyon-nagyon feszült vagyok, izgulok, hogy megmarad-e az állásom, mert most nagyon meglebegtették azt, hogy nagy átszervezés lesz, és ezt kiszervezik, és…” És ha a feleség pulzusszáma megemelkedik, és a vérnyomása megemelkedik, és elkezd fészkelődni… Mert ami a férfinek izgalom, az valahogyan mégis csak neki is… Itt van remény. De hogyha a feleség azt mondja, hogy „Tudod, valahogy dédelgetek egy álmot. Az álom az, hogy amikor a harmadik gyerek is iskolába megy, akkor szabadabbak lesznek a délelőttjeim, és annyira vágyom arra, hogy ott valami igazán klassz dolgot csináljak. Tulajdonképpen annyira kedvem lenne valamit tanulni. Szinte úgy kicsit el is butultam itt itthon, mindig a négy fal között.” Ahogy izgatottan, szenvedélyesen beszél erről, és a férfinek nem emelkedik meg a pulzusszáma, és nem megy föl a vérnyomása, akkor baj van.
Tulajdonképpen egészen természetesen hordozzuk egymást magunkban. A hozzáértők azt mondják, mikor szerelmes leszel valakibe, akkor eltelik egy-két év, és a szerelmem az önazonosságom részévé válik. Ettől kezdve belenézek a tükörbe, vagy elgondolom az életem, megjelensz te is. Hát nem tudsz nem megjelenni, mert te vagy a férjem, vagy a feleségem. Te vagy a szerelmem. A számomra fontos személy az identitásomnak, az önmagamról alkotott képnek a részévé válik. Ha még sarkosabban mondanám, de talán még tisztábban, akkor így mondanám, bármelyikünk, akiknek fontos Jézus, és belenézel a tükörbe, Jézus is visszanéz rád. Amikor Jézus azt mondja „Én most fölmegyek a mennybe, de veletek vagyok, és veletek leszek minden nap a világ végéig.” Akkor mi tulajdonképpen olyan érdekesen, mint amikor valaki úgy a kispályáról nézi, hogy „Hogy csinálod te ezt, Jézus?” Jézus meg azt mondja „Drágáim, ezt nem én csinálom, hanem ti. Hát én már a magam részét megcsináltam. Hát… ez már most a ti küldetésetek, hogy hogyan tudok én veletek lenni minden nap a világ végéig. Én a magam részét már ide raktam.”
Ez azt jelenti, hogy mi, ahogyan hordozzuk Jézust, azért, mert ha valami Jézusnak fontos, akkor ott nekem fölmegy a pulzusszámom. Ha valami Jézusnak szívügye volt, nekem ott fölmegy a vérnyomásom. Hogyha Jézus valamiért élt-halt, akkor ott valahogy egy izgatottság vesz rajtam erőt. Akkor Jézus velünk van minden nap a világ végéig. Nem őneki kell már valamit ehhez hozzátenni, hanem én vagyok az, mint az a férj, vagy feleség, vagy az az édesanya, vagy édesapa, vagy nagymami, vagy nagypapa, aki oly természetesen hordozza magában a szeretteit. Ó, hát nem az unokának kell minden nap almát venni a nagymamának, hogy a nagymama ne felejtkezzék el róla. A nagymama megy a piacra, és azt mondja „Abból a mosolygós, nagyon szép pirosból…! Mert szombaton mikor jön a Csabi, ajj, fog neki örülni. Lehet, hogy meg is hámozom.” És a kisunoka ott van a nagymamával minden nap, amíg a nagymama itt él a Földön.
De nagy dolog fölismerni ezt, ahogyan Jézus ezt mondja „Veletek vagyok minden nap a világ végéig.”, hogy ez hogyan tud bennünket átjárni, és hogyan válunk szabadon cselevővé Jézus szava nyomán.
(Az igeversek forrása: http://www.katolikus.hu/igenaptar)
Olvasmány (ApCsel 1,1-11)
Első könyvemben, kedves Teofil, elbeszéltem, mi mindent tett és tanított Jézus egészen addig a napig, amelyen megbízást adott a Szentlélek által kiválasztott apostoloknak, és fölvétetett a mennybe. Szenvedése után sokféleképpen bebizonyította, hogy él: negyven napon át ismételten megjelent nekik, és beszélt az Isten országáról. Amikor egy alkalommal együtt étkezett velük, megparancsolta nekik, hogy ne hagyják el Jeruzsálemet, hanem várjanak az Atya ígéretére, amelyről, mint mondta, tőlem hallottatok: ,János csak vízzel keresztelt, de ti néhány nap múlva a Szentlélekkel fogtok megkeresztelkedni.” Az egybegyűltek erre megkérdezték: „Uram, most fogod helyreállítani Izrael országát?” Ő azt felelte: „Nem a ti dolgotok, hogy ismerjétek az időpontokat és az alkalmakat. Ezeket az Atya szabta meg a saját tetszése szerint. De amikor leszáll rátok a Szentlélek, erő tölt el benneteket, és tanúim lesztek Jeruzsálemben, egész Júdeában és Szamariában, sőt egészen a föld végső határáig.” Miután ezeket elmondta, a szemük láttára fölemelkedett, és egy felhő elfedte, úgy hogy tovább már nem láthatták. Miközben feszülten figyelték, hogyan emelkedik az égbe, egyszerre két férfi állt meg mellettük fehér ruhába öltözve, és megszólította őket: „Galileai férfiak! Miért álltok itt égre emelt tekintettel? Ez a Jézus, aki közületek az égbe emelkedett, úgy jön el ismét, ahogyan most szemetek láttára a mennybe ment.”Szentlecke (Ef 1,17-23)
Testvéreim! Urunk, Jézus Krisztus Istene, a dicsőség Atyja adja meg nektek a bölcsesség és kinyilatkoztatás lelkét, hogy megismerjétek őt! Gyújtson világosságot lelketekben, hogy megértsétek: milyen reményre hívott meg titeket, milyen gazdag az a fenséges örökség, amelyet ő a szenteknek szán, és milyen mérhetetlenül nagy az ő hatalma mirajtunk, hívőkön. Nagyszerű erejét Krisztusban mutatta meg, amikor a halálból feltámasztotta őt, és a mennyben jobbjára ültette. Fölé emelte minden fejedelemségnek, hatalomnak, erőnek és uralomnak, s minden néven nevezendő méltóságnak, nemcsak ezen a világon, hanem az eljövendőben is. Mindent lába alá vetett, őt magát pedig az egész Egyház fejévé tette: ez az ő teste, és teljessége annak, aki mindent mindenben betölt.Evangélium (Mt 28,16-20)
Abban az időben: A tizenegy tanítvány elment Galileába, fel arra a hegyre, ahova Jézus rendelte őket. Amikor meglátták őt, leborultak előtte a földre. Egyesek azonban még mindig kételkedtek. Jézus odament hozzájuk, és ezt mondta nekik: „Én kaptam meg minden hatalmat az égen és a földön. Ezért most menjetek el, és tegyetek tanítványommá minden nemzetet! Kereszteljétek meg őket az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében! Tanítsátok meg őket mindannak megtartására, amit parancsoltam nektek! És íme, én veletek vagyok mindennap a világ végéig!”Vasárnapi beszéd
Lehet, hogy közös élményünk az, hogy nagy kedvetek volt elolvasni egy könyvet, egy regényt, de azért nagyon furdalt benneteket a kíváncsiság, hogy „De mi lesz a vége?” Mert mégis csak 300 oldal, vagy éppen 600, és annyira jó lenne tudni, hogy mi a vége. Mert hogy éppen elég hosszú idő lesz az, míg oda elértek, és aztán előbb-utóbb nem bírtátok, és úgy kiderítettétek valakitől, hogy mi a vége, és tényleg úgy másképp volt elolvasni azt a 600 oldalt. Vagy lehetséges, hogy ez egy film volt, az csak másfél óra. De ott is, persze sokszor azt mondjuk „El ne mondd, mi a vége!”, néha meg úgy van, hogy annyira jó tudni, hogy végül is, mondjuk nézünk egy romantikus filmet, és azt tudjuk, hogy jó lesz a vége. Hát egész másképp fogok beülni rá. Aztán az is lehetséges, hogy egy történetet mond valaki, úgy hosszan, hosszan mondja, és úgy… végül is a XXI. században már hosszan senki ne mondjon történetet, 2 percnél tovább már nem tudunk figyelni, úgyhogy akkor úgy beleszólunk, és mondjuk „De mi lesz a vége? Mi lett a vége? Aztán utána mondhatod lassan, csak a végét mondd már el!”.Azért hoztam ezt ide, mert tulajdonképpen éppenséggel a kereszténységünknek az egyik alap kijelentése, hogy „Mi tudjuk, hogy mi lesz a történet vége.” Pontosan tudjuk, Krisztus meghalt, de föltámadt, Atyja jobbjára a dicsőségbe, elment nekünk helyet készíteni, visszajön, ott leszünk mi is, ahol ő a helyet elkészíti nekünk. Ez a vége. Hogy mi tudjuk, hogy mi a vége, tudjuk, hogy mi a befejezés. Ezt úgy is mondhatnám, akkor egy picit már mondjuk árnyaltabban, hogy hát persze, hogy az életünket szemlélhetjük úgy, hogy a jónak és a rossznak a küzdelme. Mindig is lesz egy fogékonyság bennünk, hogy ez alapján próbáljunk tájékozódni. Akkor sóhajtunk nagyokat egy-egy esemény kapcsán. „Most akkor a jó győz, vagy a rossz?” Milyen sokan egyre komorabban és szomorúbban élnek, és azt mondják „Hát látni való, hogy a rossz. Hát na, hát csak ki kell nyitni a rádiót.” Most már senki nem nyit ki rádiót, fölmegyek a netre, és ott is kiderül, hogy a rossz milyen.
Mi keresztények tulajdonképpen abban a meggyőződésben élünk, hogy ez a kérdés, hogy a jó győz-e vagy a rossz, ezt mi már pontosan tudjuk, hogy a jó győz. Mert nem hogy a jó fog győzni, hanem már győzött is, és ebbe a győzelembe hívott meg bennünket. Erről beszéltem néhány hónappal ezelőtt, most csak ezzel akarnék kezdeni. Mert most akkor menjünk tovább azzal, hogy Krisztus föltámadt, és elfoglalta a dicsőséges helyét az atyja trónjánál, és közben ezt mondja az imádságunk, hogy azért ujjongunk és örülünk, mert a Krisztus föltámadt, és megdicsőült, akkor ami vele történt, arra hívott meg bennünket is. Tehát mi a végét tudjuk.
Tulajdonképpen az életünk egy nagyon-nagyon izgalmas történet, amelynek a végét pontosan tudjuk. Azt nem tudjuk, hogy érünk el oda. Azért ez elég izgalmas. Hát ahhoz, hogy legyen erőnk eljutni a végére, amiről tudjuk, hogy mi, nagyon-nagyon hálásak lehetünk Istennek, hogy megmondta, hogy mi lesz a vége, mert még így is elég nehéz, mert még így se könnyű. Mert még így is néha azt mondjuk, hogy „Hajjaj-jaj!” Ezért nem véletlen, hogy az egyház olyan nagyra tartja ezt a három dolgot, a hitet, a reményt, és a szeretetet. Nem akarok most ebbe hosszan belemenni. Miért is? Azért, mert mi tudjuk a végét, ezért nem a tudás a nagyon fontos, és nem az ismeret. Nem, mert amit tudnunk kell, azt tudjuk. Jó lesz a vége. Hanem az élethez, hogy ahhoz a jó véghez mi el tudjunk jutni, hogy mi abban részesedjünk, és mi abban részt vegyünk, és mi abba beletegyük magunkat, hát éppen azért, mert nem tudjuk, hogyan is lesz ez, hogy ehhez kell nekünk sok hit, megalapozott remény, és aztán, ahogy az életet csináljuk, némi szeretet.
Az első gondolat így szól, hogy végül is tudjuk, hogy mi a vége, és ezért van jelentősége a hitünknek. A hit nem azt jelenti, hogy jaj, hát hiszünk olyasmiben, amiről nem is tudjuk, hogy van. Pont fordítva. Nagyon pontosan tudjuk, hogy van, de hogy az hogyan valósul meg, és hogyan jutok el oda, az nem biztos, és ezért van szükségem nagy reménységre.
A második gondolat így szól. Sőt, hát tulajdonképpen egy élményemet tegnapelőttről hadd osszam meg veletek. A következőt mesélte nekem egy férfi, aki 30 éve él házasságban a feleségével. Azt mondja, hogy a szülei nagyon ellenezték a kapcsolatukat, de nagyon ellenezték. Ezt kerek perec meg is mondták nem csak a fiatalembernek, hanem a fiatalasszonynak is. Így aztán már a házasságkötés előtt lett egy hatalmas anyós-konfliktus, és azután tulajdonképpen a fiatal pár már úgy volt vele, hogy „Nem is tudjuk, hogy ez hogy lesz.” Az történt, hogy az édesanya kerek perec megmondta. „Ide figyelj, fiam! Ha elveszed ezt a nőt, rám ne számíts, én az esküvőn nem leszek ott.” És ez így is lett. Mert a fiatalember elvette azt a nőt, és a saját édesanyja nem ment el az esküvőjére. Ott voltak a lakodalomban, és mondhatnánk azt, hogy vegyes érzésekkel, és akkor szomorúan mondhatták volna egész éjszaka hajnalig, hogy az anyám nincs itt, hogy így a rossz győzelme, így és így. De a fiatalember gondolt egyet. Mikor fölvágták a menyasszonyi… Menyasszonyi torta az, jól mondom? Nem? De, sokan bólogattok, milyen érdekes. Miért pont menyasszonyi? Ez olyan rossz érzéseket kelt bennem. 51 évesen tudatosul bennem, hogy milyen pártos dolog ez, hogy menyasszonyi torta. Neked ez megvolt, látom. Na, milyen érdekes! Na, majd vőlegény tortát, ezt bevezetjük. Hát lehet, inkább vőlegény pizzáról kéne beszélni. Szóval, fölvágták a menyasszonyi tortát, elkezdtek belőle enni, és egyszer csak, néhány órája volt férj a fiatalember, azt mondja „Menjünk el anyámhoz, vigyünk neki belőle!” 3 órája voltak házasok, a felesége azt mondja „Anyádhoz? Viccelsz? Hát az utolsó ember, akit akarok látni. Hát nem jött el az esküvőre. Hát most ennél jobban nem tudja már elmondani, hogy hogyan van velünk.” A fiú azt mondta, hogy „Hát de olyan finom ez a torta. Hát hadd egyen belőle. Ha nem viszünk belőle, sose tudja, milyen jó.” Képzeljétek el, a feleségben ott volt ez a rugalmasság. „Na jól van, ha azt mondod…” Beültek az autóba, ott hagyták a násznépet. Messze nem kellett menni, elmentek, csöngettek. Azt mondja a férfi, hogy hát persze, hogy az édesanyjában ott volt a harag, az indulat, a fájdalom, a csalódottság, ezer minden. Ahogy nyitotta ki az ajtót, jött le, tele volt indulattal, szomorúsággal. Azt mondta, ahogy jött lefelé, látta, hogy a fia az ott, jó, a feleségével. Ahogy látta, hogy ott vannak, egyszer csak minden egyes lépcsőnél, ahogy ment, változott az arca. Azt mondja, hogy mire leért a lépcső végére, meg odaért a kapuba, már sírt. Akkor sírt a fiú, meg sírt az asszony is. Együtt sírtak ott hárman. Azt mondja ez a férfi, alapvetően, döntően megváltozott az életük. Az, ahogyan ő az anyjához, és az anyja őhozzá, és a menyéhez kapcsolódik. Ezt teszi a menyasszonyi torta. Szóval.
A végét tudjuk, hogy hogyan kéne oda eljutni, az a diótörő, az a nehézség. Ezért van szükségünk a hitre, meg a reménységre, meg arra, hogy hát mégis csak a szeretet is ott van. Hogy bennünk legyen az a kreativitás, az a föl nem adom, az az „egy életem, egy halálom”, az a mmm. Ez az első gondolat. Mi tudjuk a végét, nem tudjuk,hogy jutunk el oda. De van azért kapaszkodónk bőven.
A második gondolat így szól, hogy rendben van, tudjuk a végét. Most még az a kérdés, mint ebben a helyzetben is, hogy hogyan fogok ehhez a győzelemhez, dicsőséghez, vagy diadalhoz hozzájárulni. Az jutott eszembe délután, ahogy elmélkedtem az evangéliumról, hogy Isten senkit sem ültet a kispadra. Nem, ez egy olyan csapatjáték, ahogy mondjuk, hát hiszen ezt mondta Jézus: „Minden nap veletek vagyok a világ végéig. Én és az Atya egy vagyunk. Hát hiszed ezt, Fülöp? Aki engem lát, az Atyát is látja. Én bennetek vagyok, ti énbennem.” Most az a kérdés, hogy én ehhez a győzelemhez hogy járulok hozzá. Hogy azt élem-e meg, hogy nekem csak szurkolni valóm van, majd a szentek csinálják, én meg majd az ő farvizükön beevezek a győzelembe? Nem, az Isten senkit nem helyez a kispadra, mindannyian játékosok vagyunk. Milyen izgalmas ezt fölfedeznünk.
Azt mondta egyszer valaki, hogy „Hát akkor mi a szerepem ebben győzelemben és diadalban?” Azt mondta, éljünk úgy, mint hogyha másodszorra élnénk, de előszörre már elrontottunk mindent. Most már azokat ne rontsuk el, azt már egyszer kipróbáltuk, csak nem emlékszünk rá. Most már azt ne rontsuk el.
Egy másik gondolat ide. Milyen érdekes ez, ha életetekben egyszer csak véletlenül is kerültetek ilyen helyzetbe, hogy belekerültetek valami tévé-, vagy rádió-, vagy valamilyen élő közvetítésbe. Hogy úgy hirtelen hogy megváltozik mindenki. Élő adás – hááá! Csak nézem, hogy áll rajtam az alba? Élő adás lesz. A kék ing nyaka remélem, nem nagyon lóg ki. S hogy így, élő adás. Hát ez már így marad, tehát hogyha ismétlés lesz, akkor a hibával együtt fogják ismételni. Azt mondta egyszer erre valaki, éljük úgy az életet, hogy élő adásban vagyunk. Hogy ez most itt élőben megy. Lehet, hogy majd visszaismétlik, de hogyha azt úgy mondtuk, akkor az úgy van. Milyen érdekes, egy nyomorult tévéfölvétel miatt hogy összekapjuk magunkat. Hetekig tudunk izgulni, mert valaki egy riporter majd megkérdezi tőlünk, hogy „Hogyan csinálja azt a fazekat, Mari néni?” Emiatt két hétig izgulunk, és gyönyörűen fölöltözünk. A második gondolat így szól. Az életünk élő adásban zajlik, kifejezetten élőben. Milyen nagy dolog, hogy fölismerjük azt, hogy nem vagyunk a kispadon, nem elég hogy szurkoljunk, hanem mindenképpen nekünk itt, ezen a pályán komoly szerepünk van.
Azután a harmadik. Hát Krisztus mennybe menetele, a dicsőség, a diadal, a győzelem, ahogyan ezekről szoktunk beszélni. Tudjátok, nem tudom, ti láttátok-e a vízilabda mérkőzést. Hölgyek bólogatnak. A Szolnok nyert 10:5-re. Miért érdekes ez? A világ legjobb klubcsapata lett férfi vízilabdában a Szolnok együttese. De ez még nem az evangélium része, hanem ez egy sporthír. De ami miatt ez ide kerül, hogy hát éppen esketésből jöttem, nem tudtam nézni, vezettem az autót, hallgattam a rádiót. Persze a rádión egy csomó minden a fantáziámra van bízva, mert nem látom, hogy hogyan van. Úgy beindult a fantáziám, az jutott eszembe, milyen izgalmas az, hogy a ma embere azzal tud mit kezdeni, hogy sikeres akarok lenni. „Sikeres akarok lenni, és akkor majd szeretném fogni a kupát, és vinni, és akkor egymás kezéből adjuk, milyen óriási, és…” Igen ám, de hogy nem egyszer úgy éljük az életet, mint az a játékos, aki kimegy a pályára, vagy beugrik a medencébe, és azt mondja „Tulajdonképpen melyik kapura játszunk?” Eltelik a meccs fele, még akkor se tudja eldönteni, hogy melyik kapura játszik. Akkor azt mondja „Most tulajdonképpen passzoljak, vagy legyek inkább önző?” 40 évesen még nem döntötte el, hogy most passzoljon, vagy inkább önző legyen. A harmadik negyedben még azon gondolkodom, tulajdonképpen milyen szabályok szerint játszunk? Vagy… a negyedik negyedben… „Tulajdonképpen ki van velem? Ki az én társam itt a medencében?” Tulajdonképpen olyan megdöbbentő, hogy annyira szeretnénk azt a kupát magasba tartani, és körülbelül úgy futunk ki a pályára, mint az a valaki, aki ott kinn van a pályán, már hallotta a sípszót, hogy már megy a meccs, és azt mondja „Te jó ég! Edzettem én egyáltalán? Vagy most csak úgy fölküldtek ide, hogy majd lesz ahogy lesz?” Ezt sem akarnám hosszabban mondani.
A harmadik gondolat így szól, hogy a győzelem biztos. Azután azt is tudhatjuk, hogy nekünk abban szerepünk van. Akkor a harmadik gondolat, hogy érdemes tudnunk, hogy például ez melyik szerep, hogy milyen szerepekben fogom én a csapatot a győzelemhez segíteni. Kétség kívül van egy-egy zseni, aki jó a kapuban, meg csatárnak, meg szélsőnek, meg középpályásnak. Hát, ezek nem mi vagyunk. De milyen nagy dolog, azt mondom, ott vagyok a pályán, én a hátvéd vagyok. Ez akkor azt jelenti, te ott vagy a pályán, azt mondod „Feleség vagyok.” Haa, az egy jó szerep. Semmivel se rosszabb, mint férjnek lenni, semmivel se rosszabb, mint anyósnak, vagy nagymamának lenni. A pályán van mindenféle szerep. Hogy én ez vagyok, s hogy én ezzel járulok most hozzá a csapat győzelméhez. De jó tudnunk ezeket a szerepeket.
Aztán a záró gondolat így szól. Ami tulajdonképpen szinte a legnagyobb ellentmondás, hogy Jézus, a mennybe menetele, most ünnepeljük, és milyen evangélium hangzott el. Az, hogy Jézus azt mondja, mindjárt most fölmegyek a mennybe, és a legfontosabb üzenetem: „Veletek vagyok minden nap a világ végéig.” Na jó, hát ezt nem értem. Hát most megy el, akkor hogy van velem, meg velünk minden nap, a világ végéig? És tulajdonképpen, ha tényleg piszkál bennünket ez, hogy „Most Jézus, ne is haragudj, remélem ez nem valami szép beszéd csak. Nem egy okoskodás, nem egy ideológia, nem valami magyarázat, nem valami ideál, hanem kérlek, mutasd meg nekem, hogy ez hogyan valóság, hogyan realitás! Hogy te fölmész a mennybe, és velem vagy minden nap a világ végéig, ez hogy van?”
Egy párhuzamot hadd hozzak. John Gottman, amerikai családterapeuta nagyon nagy százalékban meg tudja mondani, hogy egy kapcsolat tartós lesz-e, vagy nem. Például abból, hogy amikor a férj és a feleség egymással beszélgetnek, ő nézi a pulzusukat, és a vérnyomásukat, és nézi, hogy mennyit mocorognak. Egy-egy komolyabb eset után hormonszinteket mérnek, és a következő derül ki. Amikor a férfi azt mondja „Tudod drágám, nagyon-nagyon feszült vagyok, izgulok, hogy megmarad-e az állásom, mert most nagyon meglebegtették azt, hogy nagy átszervezés lesz, és ezt kiszervezik, és…” És ha a feleség pulzusszáma megemelkedik, és a vérnyomása megemelkedik, és elkezd fészkelődni… Mert ami a férfinek izgalom, az valahogyan mégis csak neki is… Itt van remény. De hogyha a feleség azt mondja, hogy „Tudod, valahogy dédelgetek egy álmot. Az álom az, hogy amikor a harmadik gyerek is iskolába megy, akkor szabadabbak lesznek a délelőttjeim, és annyira vágyom arra, hogy ott valami igazán klassz dolgot csináljak. Tulajdonképpen annyira kedvem lenne valamit tanulni. Szinte úgy kicsit el is butultam itt itthon, mindig a négy fal között.” Ahogy izgatottan, szenvedélyesen beszél erről, és a férfinek nem emelkedik meg a pulzusszáma, és nem megy föl a vérnyomása, akkor baj van.
Tulajdonképpen egészen természetesen hordozzuk egymást magunkban. A hozzáértők azt mondják, mikor szerelmes leszel valakibe, akkor eltelik egy-két év, és a szerelmem az önazonosságom részévé válik. Ettől kezdve belenézek a tükörbe, vagy elgondolom az életem, megjelensz te is. Hát nem tudsz nem megjelenni, mert te vagy a férjem, vagy a feleségem. Te vagy a szerelmem. A számomra fontos személy az identitásomnak, az önmagamról alkotott képnek a részévé válik. Ha még sarkosabban mondanám, de talán még tisztábban, akkor így mondanám, bármelyikünk, akiknek fontos Jézus, és belenézel a tükörbe, Jézus is visszanéz rád. Amikor Jézus azt mondja „Én most fölmegyek a mennybe, de veletek vagyok, és veletek leszek minden nap a világ végéig.” Akkor mi tulajdonképpen olyan érdekesen, mint amikor valaki úgy a kispályáról nézi, hogy „Hogy csinálod te ezt, Jézus?” Jézus meg azt mondja „Drágáim, ezt nem én csinálom, hanem ti. Hát én már a magam részét megcsináltam. Hát… ez már most a ti küldetésetek, hogy hogyan tudok én veletek lenni minden nap a világ végéig. Én a magam részét már ide raktam.”
Ez azt jelenti, hogy mi, ahogyan hordozzuk Jézust, azért, mert ha valami Jézusnak fontos, akkor ott nekem fölmegy a pulzusszámom. Ha valami Jézusnak szívügye volt, nekem ott fölmegy a vérnyomásom. Hogyha Jézus valamiért élt-halt, akkor ott valahogy egy izgatottság vesz rajtam erőt. Akkor Jézus velünk van minden nap a világ végéig. Nem őneki kell már valamit ehhez hozzátenni, hanem én vagyok az, mint az a férj, vagy feleség, vagy az az édesanya, vagy édesapa, vagy nagymami, vagy nagypapa, aki oly természetesen hordozza magában a szeretteit. Ó, hát nem az unokának kell minden nap almát venni a nagymamának, hogy a nagymama ne felejtkezzék el róla. A nagymama megy a piacra, és azt mondja „Abból a mosolygós, nagyon szép pirosból…! Mert szombaton mikor jön a Csabi, ajj, fog neki örülni. Lehet, hogy meg is hámozom.” És a kisunoka ott van a nagymamával minden nap, amíg a nagymama itt él a Földön.
De nagy dolog fölismerni ezt, ahogyan Jézus ezt mondja „Veletek vagyok minden nap a világ végéig.”, hogy ez hogyan tud bennünket átjárni, és hogyan válunk szabadon cselevővé Jézus szava nyomán.
(Az igeversek forrása: http://www.katolikus.hu/igenaptar)