Mt 13,24-30 - Évközi 16. vasárnap

Olvasmány (Bölcs 12,13.16-19)

Nincs Isten rajtad kívül, aki mindeneknek gondját viselné, nem kell hát bizonyítanod, hogy nem ítéltél igazságtalanul. Hiszen hatalmad az alapja igazságosságodnak, és mivel mindenek Ura vagy, kész vagy mindent megkímélni. Mutatsz ugyan erőt, ha kétségbe vonják hatalmadat, és bünteted azok merészségét, kik nem ismernek el téged, de fékezed hatalmadat, enyhén ítélsz és nagy kímélettel igazgatsz minket, mert akkor gyakorlod hatalmadat, amikor csak akarod. Mindezzel pedig arra tanítottad népedet, hogy igaznak, emberségesnek kell lennie, és azzal a jó reménnyel töltötted el gyermekeidet, hogy amikor ítélsz, alkalmat adsz a bűnök megbánására.

Szentlecke (Róm 8,26-27)

Testvéreim! Gyöngeségünkben segítségünkre siet a Lélek, hisz mi még azt sem tudjuk, hogy hogyan kell helyesen imádkozni. A Lélek azonban maga könyörög bennünk, emberi szóval ki nem fejezhető fohászkodással. Isten pedig, aki a szíveket vizsgálja, tudja, hogy mit kíván bennünk a Lélek, mert ő Isten tetszése szerint jár közben a szentekért.

Evangélium (Mt 13,24-30)

Abban az időben: Jézus egy másik példabeszédet is mondott a tömegnek: „A mennyek országa olyan, mint amikor egy ember jó magot vetett a földjébe. Míg az emberek aludtak, jött az ellenség, konkolyt vetett a búza közé, és elment. Amikor a vetés kikelt és kalászba szökkent, felütötte fejét a konkoly is. Akkor a szolgák odamentek a gazdához, és megkérdezték: »Uram, te ugye jó magot vetettél a földedbe? Honnét került hát bele a konkoly?” Az így válaszolt: „Ellenséges ember műve ez.” A szolgák erre megkérdezték: „Akarod-e, hogy elmenjünk és kiszedjük belőle?” Ő azonban így felelt: „Nem, nehogy a búzát is kitépjétek, amikor a konkolyt kiszeditek! Hagyjátok, hadd nőjön az aratásig mindkettő. Aratáskor majd megmondom az aratóknak: Előbb a konkolyt gyűjtsétek össze, kössétek kévébe, hogy elégessük, a búzát pedig hordjátok a magtáramba!”

Vasárnapi beszéd

Igazán egyszerű és rövid ez a példabeszéd, amit hallottunk, és mégis benne van Isten Fiának a gazdagsága, színessége és árnyaltsága, mert egyfelől milyen világos volt az, hogy igenis van búza, és igenis van konkoly, és az egyik jó és a másik rossz, és az egyik erre való, a másik meg arra. Miközben itt van ez a nagyon világos egyértelműség, aközben ott van az a finomság is, hogy igen, de hagyjátok, hadd nőjön inkább a konkoly is a búzával együtt, mert hogy a búza annyira fontos, hogy a jó annyira értékes, hogy nehogy valami baja essék. Hogy az életet hogyan tudjuk úgy segíteni növekedni, hogy akár még azt az árat is megfizessük érte, hogy… És akkor így fejezném be a mondatot, hogy ne adjunk teret magunkban a félelemnek, a haragnak, az indulatnak, a gyűlöletnek. A mai evangélium arról szól, hogy létezik az a jó, ami nem a rossz legyőzése révén születik meg, az a jó, amiért nem kell akármilyen eszközöket bevetnünk, hogy mégis csak diadalra jusson. Erről szeretnék most beszélni, nagyon is kapcsolódva az elmúlt heti beszédhez és elmélkedéshez.Az első gondolat így szól, hogy éppenséggel létezik az a jó, amit mi fölfedezünk. Így is mondhatnám nagyon egyszerűen, hogy az „új jó”. Mert hiszen, de hálásak vagyunk a szüleinknek, és a nagyszüleinknek, és a dédszüleinknek, azoknak a közösségeknek és csoportoknak, amelyektől tanultuk az életet. Mert ők adták tovább mindazt, hogy mi jó és mi rossz, mi értékes és mi nem, hogy mi maradandó és mi az, ami mulandó. De hát persze kétség kívül a szüleink a félelmeiket is átadták nekünk. Átadták a félelmeiket és az aggodalmaikat, átadták az élettapasztalataikat akármi is lett légyen az, és azután átadták az aggodalmaikkal a szorongásaikat. De a szüleink és a nagyszüleink átadták az előítéleteiket is nekünk, a sztereotípiáikat, és nem akarom hosszan folytatni a sort.Ezért milyen nagy dolog, hogy szabaddá tesszük magunkat arra, hogy fölfedezzük az ismeretlen jót, az új jót, ami lehetséges, hogy azt a kihívást intézi felénk, hogy fölülvizsgáljuk és fölülbíráljuk mindazt, amit eddig tapasztaltunk, vagy amit az előző nemzedékek tapasztalata ránk hagyott. De nagy dolog megnyitni magunkat valamilyen új jóra. Ha az evangéliumra mondhatnánk valamiféle jelzőt, hogy az hogyan áll elő egyszer csak 2000 évvel ezelőtt Palesztinában, hát nyugodtan mondhatnánk, hogy elég új volt. A befogadása éppenséggel sok szempontból múlott azon, hogy valaki nyitottá tette-e magát valami új jóra, és ennek az az ára, hogy képes volt az előző nemzedékek félelmét és haragját, bosszúvágyát és előítéletét a háta mögé helyezni.Az első gondolat így szól, hogy létezik az az új fajta jó minden nemzedék és minden egyes ember életében, ami az által születik, hogy lerakom a kezemből a félelmet, az előítéletet és valamit befogadok és fölfedezem, hogy az ott valami jó.Azután a második, ez az, amit múlt vasárnap gyakran, vagy erősen hangsúlyoztunk, hogy miután tudjuk, hogy Jézus győzött a rossz fölött, hogy ez végérvényes, ezért a mi lehetőségünk nem az, hogy görcsösen a félelmet, az indulatot, a haragot, a bosszúvágyat, az előítéletet, vagy bármit magunkban fölerősítve görcsösen próbáljunk legyőzni bármiféle rosszat a világban, hanem hogy teret adjunk magunkban a jónak. A mi nagy témánk az, hogy meg tudjuk-e különböztetni a konkolyt a búzától, ezzel a világos egyértelműséggel. Amikor meg tudtuk különböztetni, hogy ez konkoly, ez meg búza, hogy mi mindig odaálljunk a jó mellé. Az az örömhír, hogy amikor odaállunk a jó mellé – épp elég nehéz lesz, épp elég nehéz – akkor ez nem azt jelenti, hogy nekünk a rosszat le kellene győznünk, hogy diadalt kellene aratnunk. Főleg nem azon az áron, hogy olyan eszközöket használunk, ami ki tudja már miféle jóval van bármiféle rokonságban is. Hogy nem az által kell legyőznünk bármiféle rosszat, hogy a félelmet, a haragot, a bosszúvágyat, az előítéletet kéne magunkban fölerősíteni, hanem egyszerűen csak kitartunk a jó mellett, és teret adunk magunkban neki. Tulajdonképpen ilyen egyszerű. Jézus elhozta azt a jót, ami mellett egyszerűen csak megneveznünk kell, kitartanunk és teret adni a növekedésének azért, hogy el ne süllyedjünk a harcnak, a küzdelemnek, a haragnak, az indulatnak, a félelemnek a mocsarában.Azután a harmadik. Létezik az a fajta jó, amit így nevezhetnénk meg, ami a szabadságból születik. Amire egyszer csak rácsodálkozunk, mint valami nagyon belső indíttatásra a szívünk mélyén, és azt mondjuk, hogy „Ezt akarom! Jaj de jó! Így akarok élni! Hát ez nagyszerű!” Éppen néhány nappal ezelőtt fiatalokkal beszélgettem, és tulajdonképpen nem is tudom, hogy meglepődtem-e ezen, de az valahogy egy közös élményünkké lett, és egyfajta szomorúsággá és fölismerésé, hogy a fiatal testvéreim azt mondták, hogy ők sokat szoronganak, és hogy görcsösek. Mi 40-50-60 évesen azt gondolnánk, hogy jaj, hát a fiatalok milyen vidáman állnak neki az életnek. Bárcsak így lenne. Tulajdonképpen úgy nap nap után most ez eszembe jut, hogy de jó lenne, hogy a fiatal emberek, a fiatal emberek minél inkább rátalálnának a belső szabadságukra, és nem az élettel kapcsolatos görcseikkel és aggodalmaikkal állnának neki annak, hogy valami jó szülessen az életükből.Ezért a harmadik gondolat így szól. De nagy dolog teret engedni magunkban a szabadságból születő jónak. Ahogy körbe nézek, itt azért viszonylag kevés most a nagymama meg a nagypapa. Tudjátok, ahogy én beszélek az unokáitokkal, meg a gyermekeitekkel, néha kissé fárasztóak tudtok lenni. Mert a nagymamák és a nagypapák, minden tiszteletem a tiétek, annyira tudjátok nyomni, annyira tudjátok tolni a jót, hogy néha a gyerekek meg az unokák azt mondják „Hagyd már abba! Annyira jó lenne egyszerűen csak elmenni hozzád. Csinálj egy jó lángost! És ne nyomulj már annyira!” Milyen érdekes ez, hogy szükségünk lenne olyan nagymamákra, nagypapákra, akik úgy a szelídségükkel, a pogácsával, a lángossal, az almás pitével, a málnaszörppel megédesgetnek bennünket, és úgy valahogy körülöttük inkább azt éljük át, hogy „Jaj, de jó szabadnak lenni! De jó, hogy valakihez mindig lehet menni, aki szeret minket!” Elvárások nélkül, miegymás nélkül. Így egyszer csak fölfedezzük, hogy ebből a szabadságból mi lenne az a jó, amit ki tudnánk az életünkből hozni.Aztán a negyedik gondolat így szól, hogy létezik az a jó, és ebben sincs semmi erőszak, sem félelem, sem indulat, sem gyűlölet, sem előítélet, ami az emberi szív mélyéről fakadó vágyakból születik. Nem harcból, győzelemből, indulatból, félelemből. Mi is ez? Egy olyan területet hozok, amiben a ti szakértelmetek ott van, a szerelem. Hát amikor valamelyikünk szerelmes lesz, az mit hoz magával? Azt, hogy jön egy mély vágy, és azt mondom „Hajj, bárcsak mindig itt lenne! Bárcsak bele tudnék nézni minden nap a tekintetébe! Bárcsak át tudnám ölelni! Ezt a jót akarom mindig, mindig! Fogyhatatlanul nem akarom elengedni.” Hát az Isten országa valami ilyen jó. Ahhoz hasonlít talán leginkább, mikor szerelembe esik valaki, és azt mondja „Ezt akarom örökkön-örökké! El ne engedjük egymást!” Hol van ebben a harc, a gyűlölet, az indulat? Nincs benne semmi ilyen.Ezért azt mondhatnánk, ahogy a példabeszéd kezdődött, Isten országa hasonlít ahhoz, Isten országa abból a jóból születik, nem félelemből, haragból, indulatból, előítéletből, nem, a szív mély vágyaiból születik, szabadságból születik. Abból, ahogy teret engedünk a jónak, abból, ahogy következetesen kitartunk a jó mellett, ebből születik az Isten országa. És de nagy dolog, hogy amikor ennek a terméseit aztán megízleljük, finom.(Az igeversek forrása: http://igenaptar.katolikus.hu