Lk 1,26-28 - Szűz Mária, Magyarok Nagyasszonya, Magyarország főpátrónája

Mária a mi segítőnk.

Olvasmány (Sir 24,23-31)

Jó illatot fakasztok én, mint a szőlőtő, és virágaimból pompás, dús gyümölcs terem. Anyja vagyok én a szép szeretetnek, az istenfélelemnek, a hitnek és a szent reménynek. Nálam van az út és az igazság minden kegyelme, nálam az élet és erény minden reménye. Jertek hozzám mind, akik megkívántok engem, és teljetek el gyümölcseimmel. Mert lelkem édesebb a méznél, és birtoklásom a lépes méznél! Emlékezetem él minden idők nemzedékeiben. Akik engem esznek, még inkább éheznek, akik engem isznak, még inkább szomjaznak. Aki reám hallgat, meg nem szégyenül, akik értem fáradnak, nem esnek bűnbe. Akik fényt derítenek rám, örök életet nyernek.

Szentlecke (Gal 4,4-7)

Testvéreim! Amikor elérkezett az idők teljessége, Isten elküldte Fiát, aki asszonytól született, alávetette magát a mózesi törvénynek, hogy felszabadítson minket a törvény szolgaságából, és a fogadott fiúságot elnyerjük. Mivel pedig Isten fiai vagyunk, Isten szívünkbe elküldte Fiának Lelkét, aki ezt kiáltja: „Abba! Atyám!” Nem vagy tehát többé szolga, hanem fiú, és ha fiú, akkor Isten kegyelméből örökös is.

Evangélium (Lk 1,26-28)

Abban az időben: Isten elküldte Gábor angyalt Galilea Názáret nevű városába egy szűzhöz, aki jegyese volt egy férfinak, a Dávid házából való Józsefnek. A szűz neve Mária volt. Az angyal belépett hozzá és így szólt: „Üdvöz légy, kegyelemmel teljes! Az Úr veled van! Áldottabb vagy te minden asszonynál!”

Vasárnapi beszéd

Valóban ilyen rövid volt az evangélium, nehogy arra gondoljatok, hogy elspóroltam a végét, tényleg, most csak három sort, mondjuk így, hogy kellett fölolvasni ezen az ünnepen. Magyarország fővédőszentje, főpátrónája, segítője, Mária. És hogy ehhez az ünnephez próbáljak kapcsolódni, tulajdonképpen ez a fővédőszent, a főpátróna – hát most mondhatnánk egy egyszerű szóval, hogy aki segít nekünk. Erről szeretnék beszélni.

Eszembe jut az, hogy egy kutatást végeztek azzal kapcsolatosan, hogy mely csoportok a leghatékonyabbak és eredményesebbek, és az derült ki, hogy azok, amelyekben van jónéhány nő. Nagyon egyszerűen ez derült ki, ez volt az egyik sarkalatos eredménye a kutatásnak. Mégpedig azért, mert valahogy azok a hölgyek, akik részt vettek ezekben a kutatásokban, egyszerűen hozták a női természetnek azt a szépségét és értékét, hogy egyfajta társas intelligenciával megáldva, elmélyültebb érzelmi intelligenciától vezérelve, tudtak elég érzékenyek lenni, és segítőkészek egymásra. Ezért az együttműködés olajozottabban ment, arról nem is beszélve, hogy jobban ismerték egymást, kicsit jobban törődtek egymással, mint ahol csak a férfiak voltak együtt.

Hogyha most nem botránkoztok meg ezen, hogy mondhatnám azt, hogy milyen nagy dolog, hogy egymás után jönnek a keresztény életünkben Mária-ünnepek. Mert hogy az Atya, a Fiú és a Szentlélek mellett, mellé úgy kellett nekünk egy nő. Hogy most még profánabbul fogalmaznám, kifejezetten kérlek, ne botránkozzatok meg, akkor azt mondanám, hogy kell egy nő a csapatba. Mindenkinek nyilván megvan a maga szerepe, a maga tisztessége és a maga szépsége. Tulajdonképpen nagyon-nagyon sokat köszönhetünk annak, hogyha Márián keresztül egyre bővebben ki tudjuk bontani azt, hogy ki Isten. Hiszen tulajdonképpen erről van szó. Abban és azon túl, hogy őt tudjuk ünnepelni és tisztelni, végül is Isten a maga szépségében és gazdagságában tárul föl egyre inkább. Tehát ebből a megközelítésből szeretnék beszélni.

Az első gondolat így szól. Hát hogyha valami fő segítőt és patrónust, és védőt ünneplünk, akkor tulajdonképpen érdemes kimondani azt az egyszerű mondatot, de nagy dolog, amikor eljutunk az életünkben oda, felnőttként, hogy az élet saját erőből nem élhető végig. Hogy egyszerűen az emberi életnek olyan a jellege, hogy saját erőből nem lehet végig csinálni. Mindegyikünknek szükségünk van előbb-utóbb segítségre, és hogy ennek aztán megvan a másik oldala, hogy beismerem, hogy énnekem szükségem van segítségre ahhoz, hogy az életemet élni tudjam. Ezért elfogadom, ha neked is arra van szükséged, hogy elfogadom, mint egy ténykérdést, hogy az a természetes, hogy újból és újból azzal találkozzunk, hogy bárki rászorul arra, hogy őneki valaki segítsen, hogy ez az alap.

Annyira a fülemben van ez, nem is akarom elfelejteni, még akkor is, ha már mondtam nektek, mert hátha ti is úgy lesztek vele, hogy tényleg, ezt érdemes nem elfelejteni. Egyszer egy auschwitzi túlélőt kérdeztek arról. „Hát nem sokan jöttek vissza. Egész különlegesek maguk. Gondolkodott-e azon, hogy van-e közös vonás magukban?” S akkor azt mondta ez a férfi, hogy „Ezen én is gondolkodtam, de a túlélő társaimmal is nem egyszer beszélgettünk erről évtizedek alatt. Tulajdonképpen van erre egy válaszom, nem most szembesülök ezzel. Ez pedig az, hogy nekünk, túlélőknek az a közös vonásunk, hogy valamikor valaki segített nekünk.”

Az első gondolat így szól. De nagy dolog felnőttként elfogadni azt, hogy előbb-utóbb rá fogunk szorulni a segítségre, és elfogadni, hogy bárki, akivel találkozunk, lehet most éppen abban a helyzetben, hogy a legtermészetesebb módon rászorul a segítségre.

Néhány nappal ezelőtt jóízűen ebédeltem valamelyik plázában, ez nem reklám, csak a tény, és ahogy ott ebédeltem, tudjátok, ott ültek jobbra-balra, mindenfelé. Hogyha nem figyelek oda, akkor is hallom, hogy mi zajlik ott körülöttem. Biztos megvan nektek is ez az élményetek. Jött egy fiatalember, akiről nem tudni, hogy süket és néma, vagy süketnéma, vagy egyszerűen csak úgy csinálja, ki tudja azt, és ment az asztalokhoz. Letett egy kis cetlit, hogy segítsetek, valami kis ajándékkal. Biztos átéltétek ezt. A mellettem lévő asztalnál is odaállt, és lerakta ezt a kis cetlit, és ott hölgyek ültek. Az egyik olyan fölháborodva kikérte magának azt, hogy ezt vele bárki megcsinálja, és kifejezetten nagyon hangosan, ez betöltötte ott az éttermet, ahogy mondja. „Miért engednek be ilyeneket az étterembe? Milyen jogon jön ide, és rakja le ide a cetlijét, a mi asztalunkhoz?” Hát azért ez nem tud nem fájni.

Az első gondolat így szól, hogy felnőttként elismerem, hogy saját erőből az életemet nem tudom végig élni, és elfogadom, hogyha mások is így vannak ezzel, és ennek a következményeit igyekszem többé-kevésbé magamra ölteni.

A második gondolat így szól. Milyen nagy dolog, hogy képes vagyok segítséget kérni. Hát, ha ezt el tudtam ismerni, akkor többé ez nem ciki, és nem szégyen, és nem méltóságon aluli, hogy képes vagyok segítséget kérni, és képes vagyok segítséget adni.

Néhány nappal ezelőtt egy másik helyen vacsoráztam. Úgy látszik, ezek a szociális kapcsolataim, hogy valahol eszek. Most nem akarnék kitérni, hogy aznap nem ebédeltem viszont, hanem csak vacsoráztam. És akkor, beugrottam, ez olyan éjfél körül volt, mert van egy fogadalmam, hogy minden nap legalább egyszer meleget kell ennem. És akkor hát ha ez éjfél, akkor éjfél, akkor éjfélkor eszem meleget. Ahogy ott ücsörögtem, hát megint nem tudtam nem hallani, ez már gyanúsan hangzik, tudom. Három fiatal hölgy meg egy úr beszélgettek egymással, és úgy látszott, hogy úgy már este van, és olyan kötetlenebbül beszélnek, olyan őszintébben, nyíltabban az életükről. Akkor az egyikük azt mondta „Én nem fogok most elmenni külföldre erre vagy arra a helyre, ebbe vagy abba a cégbe, mert hogy ott most nincs elégséges karrier lehetőség.” Elkezdtem ezen gondolkodni, hogy amikor én fiatal ember voltam, nekem egyáltalán eszembe jutott-e az, hogy karrier-lehetőség? Én azt hiszem, hogy ezt a mondatot én soha életemben, nem, egyszerűen ez nem került hozzám közel. Tudjátok, olyan hálás lettem azoknak a keresztény csoportoknak, közösségeknek, annak a keresztény közegnek, amiben szocializálódtam, hogy jaj de jó, hogy mi fiatal emberként egyáltalán nem töprengtünk azon, hogy karrier lehetőség, viszont tényleg, szinte minden nap gondolkodtunk, meg beszélgettünk azon, hogy kinek-minek hogy lehetne valahogy segíteni? Hogy tudnánk magunkat használni? Hogy tudnánk az életünkből valami jót kihozni? És hogy ennek semmi köze nem volt a karrier-lehetőséghez.

Nem akarok ezzel kritikus lenni, csak belegondoltam, ahogy ott ettem, már bőven elmúlt éjfél, ők már el is mentek, én meg azon gondolkodtam, hogy a barátaim, akik között szocializálódtam, és egyáltalán nem ez foglalkoztatott, hogy karrier-lehetőség, hanem a másik rész, hogy tulajdonképpen mi milyen színes életet élünk, hogy mennyire izgalmas életet élünk, hogy mennyi minden történt velünk. Hát és senkivel nem cserélnénk. A második gondolat így szól. De nagy dolog, hogy akkor szabadok vagyunk arra, hogy tudjunk segítséget kérni, és arra, hogy fölfedezzük, rácsodálkozzunk arra, hogyha valaki egy igazán értékes, színes, klassz életet akar élni, az egyáltalán nem kizárólag azon az úton lehetséges, hogy valamilyen karriert épít. Mert amikor valaki úgy dönt, hogy az életét úgy akarja nagyszerűvé tenni, hogy karriert épít, azért többé-kevésbé állandóan magával kell foglalkoznia. Nem kevés ez? A legnagyobb jószándékkal. Hát…

Milyen nagyszerű dolog, egyszer kinyitjuk a szemünket, amilyen nagyra csak ellátunk, ott mindenfelé valami érdekes dolgot látunk, valami izgalmasat, egy lehetőséget, hogy lehet valamit jól csinálni, vagy jobban. Hát egyszerűen kinyílik a világ. Én bárkinek, hogyha úgy ajánlhatom, hogy éppen melyik utat válassza, én biztos, hogy nem azt a karrier-lehetőséges utat mondanám.

A második dolog így szól a mai ünnepen, hogy „Mária a mi segítőnk.”, hogy de nagy dolog az, hogy képesek vagyunk segítséget kérni anélkül, hogy azt gondolnánk, hogy ez megalázó ránk nézve, és milyen nagy dolog, hogy tudunk segítséget adni.

Ma délelőtt volt egy nagy ünnepi mise, több olasz atya is volt itt, és úgy elkezdtünk egymással beszélgetni. Tulajdonképpen egy nagyon érdekes kulturális különbség került elő. Ez az, hogy Olaszországban sokkal-sokkal szabadabbak abban, hogy lehet tévedni, hogy lehet segítséget kérni, hogy valamit el lehet rontani. Aztán mondtak egy még izgalmasabb dolgot számomra, ez pedig az, hogy sokkal természetesebben mondhatjuk egymásnak azt, hogy „Elrontottad. Ez nem jó. Ezt érdemes jobban csinálni.” Úgy gusztusom lett ehhez a kultúrához, egy olyan kultúrához, ahol szabad elismerni, vagy beismerni, a másik elé állni, azt, hogy „Elrontottam. Hú, hát ehhez még nem értek. Ú, ez ügyetlen volt.” Ahol szabadon nekem ezt el lehet mondani, és valahogy…

Tehát a második gondolat így szól. De nagy dolog elismerni, hogy szeretném a segítségedet kérni, és de nagy dolog elismerni, hogy tudok másoknak segíteni, és hogy ez egy jó iránya az életnek.

Aztán a harmadik így szól. Milyen nagy dolog, hogyha tudjuk, hogy mi jelent valódi segítséget, hogy kitől kérjünk segítséget. Egy kutatási eredményt hoznék ide. A legidősebb korosztály internet használati szokásairól van szó. Az derült ebből ki, hogy a leggyakrabban fölkeresett oldalak az egészégről és betegségről szólnak. Milyen nagy dolog, hogy tudunk olyan oldalakra fölmenni, ahol tudunk magunkért valamit tenni. De azért nem mindegy, hogy az melyik oldal. Hogy blogokból tájékozódunk-e, vagy valami igazi, jó gyökerű oldalon pásztázunk, és onnan keressük ki az információkat.

De nagy dolog az, és ez a harmadik, hogy megvan bennünk az érzék és érzékenység, hogy honnan és kitől, és hogyan kérjünk, vagy adjunk segítséget. Kitől is, és hogyan is, és milyen módon. És itt megérkeztünk a spiritualitásunkhoz. Most eszembe jut nem egyszer az a helyzet, erről sokat beszélgettünk annak idején a barátaimmal, mikor fiatalok voltunk, hogy jó-e az a nőknek, mi férfiak erről aztán sokat tudtunk beszélgetni, hogy amikor a nők összeülnek a cukrászdában, elmondják, hogy a férfiak milyen szörnyűek, kinek-kinek éppen az aktuális férfija. És hogy ez vajon mennyire segíti az életet, mikor a nők összeülnek a cukrászdában, és együtt szidják a férfiakat, hogy ez vajon segítség-e, vagy miféle, vagy mennyire hosszú távú, vagy mit tesz akkor majd a férfi-nő kapcsolattal?

De nagy dolog, hogyha úgy tudunk egymás mellé állni, hogy az nem egyszerűen csak abban merül ki, hogy úgy de jó, hogy szidhatok valakit, vagy mondhatom, hanem hogy valódi segítséget tudunk egymásnak adni. Amikor valaki mondjuk eljut oda, hogy azt mondja „Szűz Mária, segíts nekem! Mária! Égi édesanyám, légy szíves, segíts már nekem egy kicsit!” Hogy amikor elkezdünk az imádságainkban segítséget kérni, tulajdonképpen egyszer csak beléptünk egy olyan világba, és nyilván mondhatjuk ezt úgy, hogy „Jézusom segíts! Mennyei Atyám, kérlek törődj velem! Jöjj!” Akkor egyszer csak egy olyan világba kerülünk, ahol biztosak lehetünk abban, hogy nem fogunk rossz tanácsot kapni. Nagyon kevéssé valószínű, hogy éppen, amikor konfliktusban vagyok a férjemmel, és azt mondom „Mária, segíts!”, Mária azt mondja „Szerintem… cikizd, bántsd egy kicsit! Idegeld még jobban ki. Hadd tudja meg, hogy neked is van erőd.” Elképzelhetetlen, hogy Máriának olyan ötletei legyenek, hogy bántsd a férjed, vagy üsd-vágd, vagy nem t’om, ordíts vele különböző minősítő megjegyzéseket mondva.

Tulajdonképpen milyen nagy segítségünkre van az, amikor eljutok oda, itt a szívemben, nem is csak a fejemben meg a szavaimban, hogy „Szűzanyám, kérlek segíts nekem!” vagy „Istenem, légy szíves, adj valami jó tanácsot!” Tulajdonképpen így rengeteg mindentől megóvjuk magunkat. Olyasmitől, és olyasvalakiktől, akik lehet, hogy nagyon szívesen segítenének nekünk valami „jó” ötlettel. Erre mondhatnánk azt, hogy Isten mentsen meg bennünket attól.

A harmadik gondolat így szól. De nagy dolog belépni a segítségre szorultságunkkal az Isten országába, és ebbe a világba, ahol nem akárkitől kérek segítséget, és ezért nem akárkire, és nem akármire válok érzékennyé, és nem akárkit és nem akármit akarok majd akkor befogadni. Nem akárki és nem akármi az, aminek engedem, hogy majd hasson rám. (Harangszó – szerk.) Mrrhh! Hat rám a harang.

Akkor most egy záró gondolatom lenne. Most akkor lehet talán egy rossz érzés valamelyikőtökben, azt mondjátok „Jó, na, és akkor… hol van az öngondoskodás, ahol magamért ki tudok állni, tudok magamnak segíteni?” De nagy dolog, hogy látjuk a kettő összefüggését. Ahogyan bent vagyunk abban a világban, most a három pontot nem akarom elismételni, és azt tudom mondani „Tulajdonképpen megtanultam egész hatékonyan segíteni, egész jó, ezért a lehető leghatékonyabban nap mint nap segítek magamnak. És mert elég hatékonyan tudok segíteni, tulajdonképpen a magamra szánt idő és energia pont annyi, amennyire szükségem van.” Nem kell napi 24 órában magammal vacakolni, egyszerűen nem szorulok rá. De nagy dolog megtanulni hatékonyan segíteni, és akkor aztán csak annyit törődni magunkkal, amennyire szükség van. Egyszer csak kiderül, hogy rengeteg időnk és energiánk maradt még azokra a barátainkra és rokonainkra és családtagjainkra és ismeretlenekre, akik éppen ott állnak az emberi élet drámaiságában, és azt mondják „Most a magam erejéből én itt nem fogok tudni tovább menni.”

A mai ünnep tulajdonképpen bevezet bennünket egy olyan világba, ahol elismerjük, hogy kik vagyunk mi, fölnézünk az égre és azt mondjuk „De jó, hogy ott nyitva van az ég boltozata! A kettő között van kapcsolat.” És arra is érzékennyé válunk, hogy mennyi mindenre vagyunk képesek egymásért.

(Az igeversek forrása: http://igenaptar.katolikus.hu