Mt 25,31-46 - Évközi 34. vasárnap – Krisztus a Mindenség Királya

Az életnek van egy iránya a jövő, a mások, a rászorultság és Isten felé.

Olvasmány (Ez 34,11-12.15-17)

Ezt mondja az Úr, az Isten: „Íme, magam keresem meg juhaimat, és magam ügyelek rájuk. Amint a pásztor szemlét tart nyája fölött, amikor elszéledt juhai között van, én is szemlét tartok juhaim fölött, amelyek azon a napon szétszóródtak. Visszahozom őket mindenünnen, ahová a felhő és a sötétség napján szétszóródtak. Magam terelgetem majd juhaimat, és magam telepítem le őket – mondja az Úr, az Isten. Megkeresem az elveszettet, visszaterelem az elszéledtet, bekötözöm a sérültet, ápolom a beteget, a kövér és egészséges fölött pedig őrködöm. Az igazság szerint legeltetem őket. Ami meg titeket illet, juhaim – mondja az Úr, az Isten –, íme, igazságot teszek a juhok között, a kosok és a bakok között.”

Szentlecke (1Kor 15,20-26.28)

Testvéreim! Krisztus feltámadt a halálból, elsőként a holtak közül. Egy ember által jött a halál, és egy ember által jön a holtak feltámadása is. Amint ugyanis Ádámban mindenki meghal, úgy Krisztusban mindenki életre kel. Mindenki akkor, amikor sorra kerül: először Krisztus, majd amikor ő eljön, azok is mindannyian, akik Krisztushoz tartoznak. Azután következik a vég, amikor Krisztus átadja Istennek, az Atyának az uralmat, miután minden felsőbbséget, hatalmat és erőt megsemmisített. Addig kell ugyanis uralkodnia, amíg ellenségeit mind lába alá nem veti. Utolsó ellenségként a halál semmisül meg. S ha majd minden alá lesz vetve neki, maga a Fiú is aláveti magát annak, aki mindent alávetett neki, hogy Isten legyen minden mindenben.

Evangélium (Mt 25,31-46)

Abban az időben Jézus így szólt tanítványaihoz: Amikor az Emberfia eljön az ő dicsőségében, összes angyalának kíséretében, és helyet foglal dicsőséges trónusán, akkor minden nemzet összesereglik előtte, ő pedig elválasztja őket egymástól, miként a pásztor elválasztja a juhokat a kosoktól; a juhokat a jobbjára állítja, a kosokat pedig a baljára. Azután a király így szól a jobbján állókhoz: „Jöjjetek, Atyám áldottai, vegyétek birtokba a világ kezdetétől nektek készített országot! Mert éhes voltam és ti ennem adtatok; szomjas voltam, és ti innom adtatok; idegen voltam, s ti befogadtatok; ruhátlan voltam, és ti betakartatok; beteg voltam, és ti fölkerestetek; börtönben voltam, és ti meglátogattatok!” Erre megkérdezik tőle az igazak: „Uram, mikor láttunk téged éhezni, hogy enni adtunk volna neked, vagy szomjazni, hogy inni adtunk volna? Mikor láttunk idegenként, hogy befogadtunk volna, vagy ruhátlanul, hogy betakartunk volna téged? Mikor láttunk betegen vagy börtönben, hogy meglátogattunk volna?” Akkor a király így felel: „Bizony, mondom nektek: Amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek!” Ezután a balján állókhoz szól: „Távozzatok tőlem, ti átkozottak, az örök tűzre, amely az ördögnek és angyalainak készült. Mert éhes voltam, és nem adtatok nekem enni; szomjas voltam, és nem adtatok inni; idegen voltam, s nem fogadtatok be; ruhátlan voltam, és nem takartatok be; beteg voltam és börtönben sínylődtem; s ti nem látogattatok meg engem!” Erre ők is megkérdezik: „Uram, mikor láttunk téged éhezni vagy szomjazni, idegenként vagy ruhátlanul, betegen vagy börtönben, és nem siettünk a segítségedre?” Ő pedig ezt feleli majd nekik: „Bizony, mondom nektek: Amit e legkisebbek egyikével nem tettetek, velem nem tettétek!” Ezek akkor az örök büntetésre mennek, az igazak pedig az örök életre.

Vasárnapi beszéd

Máris mondhatjuk, hogy születik egy örömhírünk, ahogyan halljuk az evangéliumot. Nem egyszerűen csak annak a kijelentései vagy tartalma miatt, hanem azért, mert örülhetünk annak, hogy ez ennyire egyszerű, hogy tulajdonképpen az evangélium, és annak az örömhíre ennél sosem bonyolultabb, miközben nem tagadjuk, hogy az élet nagyon ágas-bogas, hallatlanul összetett, senki se ért ott mindent, az már egész biztos, de az evangélium mégis nagy egyszerű. Valahogy ebben az örömben, meg ebben az egyszerűségben szeretnék most szólni néhány nagyon egyszerű gondolatot hozva, egy-egy élménnyel vagy történettel. Hogyha ez tulajdonképpen ennyire egyszerű, és márpedig érdemes így megőrizni magunkban az evangéliumot akkor is, hogyha ez az egyszerűség nagy nehézséget okoz nekünk nem egyszer. Attól, hogy valami egyszerű, még lehet nagyon nehéz, és embert próbáló. De kétség kívül akkor, hogyha most maradunk az egyszerűség világánál, nem tagadva az életnek a bonyolultságát, sokszínűségét, akkor azért merhetjük azt mondani, hogy az életnek van egy iránya.

Miért is lehetséges az, hogy azt mondják ezek is, azok is „Hát én nem láttalak téged.” És hogy… ez egy egyszerű gondolat nagyon, hogy azok, akik nem segítenek, és nem sietnek a másiknak a javára, tulajdonképpen akár ezt is mondhatnánk, hogy azért is megtörténhet ez velük, mert rossz irányba néznek, nem abba az irányba állnak, amilyen irányba érdemes volna állni. Hát ezért se látják, mert minden, amit érdemes volna látni, az a hátuk mögött van. Tudom, hogy ez most csak egy egyszerű gondolat, de mégis csak ezen az irányon megyek tovább, és azt lehetne mondani, hogy az életnek van egy iránya, és az életnek ez a természetes iránya a jövő felé mutat, a következő nemzedékek felé mutat.

De nagy dolog, hogyha – persze, hogy az élet nagyon bonyolult, de – az élet iránya a következő nemzedékek felé mutat. Milyen nagyszerű dolog, hogy abban az egyszerűségben gyökeret ereszthetünk, és azt mondhatjuk, hogy ezért az életet nem visszaadni kell, hanem továbbadni. De nagy dolog, hogyha az előző nemzedékek, a szülők és a nagyszülők és a dédszülők ebben az egyszerűségben tekintenek magukra, hogy de nagy dolog, hogy mindenem amim van, meg amíg még tudom adni, hogy addig azt szeretném előrefelé tovább, tovább, a következő nemzedéknek. Pont azért, mert hogyha így élünk, hogy az életnek van is egy nagyon egyszerű iránya, ezért ez az élet, tulajdonképpen a szó legjobb értelmében följogosít bennünket arra, hogy azt mondjuk, hát persze, hogy ahogy idősödünk, vagy betegszünk, ahogy vénülünk, akkor jogosultak vagyunk mindenféle tisztességes, becsületes és méltányos gondoskodásra. De tulajdonképpen ez a tisztességes és becsületes és méltányos gondoskodás, szinte magától értetődő természetességgel zajlik egy olyan világban, ahol úgy élünk, hogy egészen nyilvánvalóan adjuk, adjuk, adjuk azt a következő nemzedéknek.

Csak egy dolgot szeretnék itt megemlíteni, mégpedig azt, amire sokszor igen csak vakok vagyunk. Ez pedig az, hogy szülőként, vagy felnőttként hogyan használjuk a gyerekeinket a saját szükségleteink biztosítására, vagy kielégítésére. Mert mindig, amikor nem elég tudatosan, de kétség kívül a gyerekeinket erre használjuk, akkor megfordul az élet iránya, miközben ez nekünk föl sem tűnik. Mert amikor én fáradt vagyok, és nyűgös, és magányos, és meg nem értett, és valami együttérzésre vágyok, kétség kívül a gyerekeink kéznél vannak. Amikor olyan ártatlan örömmel mondom azt, hogy „Nincs is nagyszerűbb, mint az én kis Katikám. Mert az én kis Katikám úgy megért engem. Hát a férjem már nem, de az én kis Katikám, hát az én Katikám egy gyöngy, egy virágszál, egy rezeda.” Ahogy a nagymamám mondta annak idején. „Hát ez akkora öröm nekem, hogy az én lányomhoz mindig tudok fordulni, és ő olyan kedves, és megértő, és meghallgat. Képzeljétek el, még meg is tud vigasztalni.”

Nem tudok osztozni az örömötökben, mégpedig azért nem, mert ilyenkor van egy félelmem, remélem nem így van, ez pedig az, hogy most szülőként éppen a saját gyerekeimet, vagy gyerekeinket használjuk arra, hogy a saját szükségleteinket kielégítsük, és hogy ez nem is tűnik föl nekünk. Amikor a gyerekeink olyan készségesen állnak sorba, hogy gondoskodjanak rólunk, a felnőttekről, akkor tulajdonképpen ebben az örömben ténylegesen létezik egy nagy vakság és nem látás, ez pedig az, hogy azért is olyan készségesek, mert kiszolgáltatottak. Tudjuk nagyon jól, hogy az alkalmazkodás az egyik leghatékonyabb önvédelmi stratégiánk. Ezért tehát amikor a gyerekeink alkalmazkodnak hozzánk, akkor, akkor ez éppenséggel a mi érzékenységünket volna érdemes növelni, hogy ne kelljen olyasmihez alkalmazkodniuk, ami a mi érdekeinket szolgálja alapvető módon. Miközben természetesen nem tagadjuk a kölcsönösséget, és azt, hogy mekkora öröm, mikor a gyerekink hozzájárulnak a közös életünkhöz. De nagy dolog, mikor a családban kezdik megtanulni a felnőtt szerepeket, ez remek jó, de egész más, amikor ezt elkezdjük kihasználni, és még csak nem is tudunk róla.

Tehát az első gondolat, az életnek van egy természetes iránya, és jól esik azzal a sodrással menni.

Aztán a második, hogy az élet természetes iránya az, hogy mások felé nézek, nem magam felé. Ez nem jelenti azt, hogy lebecsülném magam, leértékelném magam. Kétség kívül az élet iránya az, hogy mások felé nézek. Ahogy járom az országot, olyan nagyszerű élményeim vannak. Egy bakonyi kis faluba meghívtak, tartsak ott előadást. Bementem a művházba, egy egészen picike… Hát akkora volt az egész művház, mint a sekrestyénk. De ott volt egy csomó lelkes ember, és én mondtam, mondtam. Volt ott egy hölgy, aki ott ajj, nagyon ügyes volt. Akkor kérdeztem tőle „Te vagy a kultúrháznak az igazgatója?” Azt mondta „Nem, én a polgármester vagyok, de ezt is én csinálom.” Akkor elkezdtünk beszélgetni erről. Azt mondta, hogy hát ő ennek a falunak a szülötte, és ő elvégezte az egyetemet, és arra gondolt, hogy ő úgy szereti az ő kis bakonyi faluját, hogy hát a szíve vérzik attól, hogyha ez a falu majd elnéptelenedik, meg itt nincsen élet. Azt mondja „Hát most úgy van Feri, én még fiatal vagyok, úgyhogy én most még bírom, ami fontos, azt megcsinálom, aztán majd jönnek majd még, látják, hogy itt milyen jó dolgok vannak.” Jaj, de jó! Hát jaj de jó, hogy vannak ilyen polgármesterek, akik azt mondják „Hát ha rajtam múlik, akkor…”

A harmadik dolog, az egyszerűség jegyében azt mondhatnánk tehát, hogy az életnek nem csak egy iránya van, a jövő felé, nem csak egy iránya a másik felé, és nem saját magam felé, hanem az életnek van egy iránya, mégpedig a rászorultság felé, a rászoruló testvéreink felé. Egészen nyilvánvalóan, és persze bennünk van mindig a késztetés, hogy mi ne abba az irányba forduljunk, hanem abba az irányba, ahol csillog-villog az élet. Kétség kívül sokkal szívesebben nézzük azt, ahol csillog-villog az élet, és hogyha elkezdünk abba az irányba nézni, pont hátat fogunk fordítani annak, amit érdemes volna látnunk.

Képzeljétek el, most ahogy megettem a vasárnapi ebédemet a Duna Plázában, az történt, hogy előttem éppen egy mozgássérült fiatalember volt, kerekesszékkel. Kifizette az ételét, az italát, és ott, a pénztáros hölgy a lehető legtermészetesebb módon kijött a kasszától, ki az ajtón, fogta az ételt, lerakta őneki az asztalra, evőeszközöket kirakta, a szalvétát meghajtogatta, azt is kedvesen letette. Adott neki egy poharat, mondta „Jó étvágyat!”. Egyszerűen jó volt látni. Megnéztem a sort, ami persze, hogy akkor elkezdett egy kicsit földúsulni, és azt láttam, hogy ez senkit nem zavart. De jó, hogy ott, akik a sorban álltak, mindenkinek ez volt a legtermészetesebb, hogy ez a pénztáros hölgy az élet irányát jól látta, és ezért megterített ott, ennek a mozgássérült fiatalembernek egy plázában.

Vagy a másik, néhány nappal ezelőtt egy előadást tartottam, megint csak ahogy járom a vidéket, és a következő történt, hasonló az előzőhöz. Szóba elegyedtem a meghívó hölggyel, és akkor a következőt mondja nekem. „Te, nehogy félre értsd, Feri, hát ha esetleg itt ügyetlenkednénk, vagy valami nem lenne olyan profi, hát tulajdonképpen én itt a családorvos vagyok. De hát tudod, azért hívtunk meg téged, mert hát miután mindenkit ismerek ebben a kisvárosban, hát látom, hogy itt amikor már beteg, az már késő. Hát a prevenció!” Mondta a családorvos ott, ebben a kisvárosban, és azt mondja. „Ezért aztán én most minden félévenként valakit meghívok. Hát sokkal jobb nekem, ha nem nálam csöngetnek, hanem tudják, hogy volna érdemes élni. Úgyhogy én ezért hívlak.”

A következő történt. Nem csak, hogy ott a családorvos szervez egy kultúrestet, már amennyiben az kultúra, amit csinálok, hanem képzeljétek el, hogy kedvesen azt mondja, hogy „Sütöttem fánkot.” Ó, hát ez remek. Arra gondoltam, hogy de rég ettem fánkot, és most biztos ebből fogok enni. Nem t’om miért, a szívemet simogatom. Úgy látszik, hogy tényleg szeretem a fánkot. Ettem egy fánkot, úgy beleharaptam, képzeljétek el, a belsejéből kicsurgott a finom baracklekvár. Hát…! Láttam, hogy ő direkt nem szólt, akarta ezt a pillanatot látni. Bennem a csodálkozás, hogy belerejtette a baracklekvárt. Kérdezte „Hát mondd meg, te hogy csinálod, hogy a te fánkodban nem a tetején van, hanem benne?” Azt mondja a családorvos, kissé cinkos kacsintással. (Felsikoltott egy kisgyerek – szerk.) Most jövök én… Szóval kissé cinkosan… (Ismét felsikoltott a kisgyerek – szerk.) Jó, ezt… Tudjátok, egyszer azt mondta egy gyerekpszichológus, hogy a gyerekekkel ne harcoljatok, mert mindig győznek. Inkább kivárom az alkalmas időt. Szóval, azt mondta ez a gyerekorvos, egy kissé cinkos kacsintással „Beinjekciózom.” Sosem gondoltam volna, hogy a háziasszonyoknak esetleg valami tippet adtam most a következő fánkok elkészítéséhez.

Szóval a harmadik dolog, de nagy dolog, hogy valaki tudja az élet irányát, úgy jó irányba néz, és akkor azt mondja „Hát itt rászorulók vannak. Hát itt az emberi nyomorúsággal találkozom.” Legyen csak a nem tudom én mi, ez a csillogás-villogás a hátam mögött, én inkább ezt nézem azért, hogy hátha van nekem itt valami lehetőségem, amit csinálhatok. Ezzel nem tagadom azt a világot, amibe néha elmegyünk, és élvezzük az életet. Hát Nagy Szent Teréz egyszer, mikor húsvétkor úgy jaj, ette azt a finom… Fogolypecsenye volt, így szól a történet. S akkor a társai nézik, hogy mit csinál, és azt mondják „Teréz! Te hogyhogy így eszed ezt a fogolypecsenyét? Még látszik is, hogy élvezed, meg csak úgy habzsolod.” Erre azt mondta Nagy Szent Teréz „Ide figyeljetek! Ha böjt, akkor böjt. Ha fogolypecsenye, akkor fogolypecsenye.” Tehát amikor az emberi nyomorúság felé nézünk, ez nem jelenti azt, hogy elfelejtjük élvezni az életet.

Aztán a negyedik, ez a záró gondolat. Az élet iránya nem csak a jövő felé, nem csak mások felé, nem csak a nyomorúságban élő embertársaink felé, hanem Isten felé irányul. Erre mondhatnátok „Aha! És akkor mi van a másik irányban?” A másik irányban nem az van, amit sokan gondolnak. Ha Isten felé nézek, akkor nem az ember van a másik irányban. Nem a beteg ember van a másik irányban, és nem is a világ van a másik irányban, és nem is a test van a másik irányban, és nem is az van, ahogy valaki örömmel kimondja, hogy ÉN. Nem, az mind az Isten felé van. A másik irányba a kisértő van. De nagy dolog, hogy keresztény emberként az örömhírünk az, hogy mi egyáltalán nem a kisértő felé nézünk, hogy állandóan bűnöket szaglásszunk, hanem mi Isten felé nézünk. Az a gyönyörűség, hogy Isten úgy találta ki, hogy őfelé az embertársainkon keresztül vezessen az út.

Tudjátok, ma is kereszteltem. Azért mikor már úgy az ezredik fölött vagyok, akkor úgy részleteket kezdek el figyelni. A kereszteléskor mindig van az a kérdés, hogy „Ellene mondotok-e a kisértőnek, és minden kisértésének?” Az az érdekes, mikor ezt a kérdést teszem föl „Ellene mondotok-e a kisértőnek? – Ellene mondunk. – És minden kisértésének? – Hát…” Hát így vagyunk valahogy. De nagy dolog arra felé, vagy most ne t’om, a templomban nincs rossz irány, szóval a kisértőnek háttal állni, és akkor tudni azt, hogy de jó, hogy bárhova nézek, ha van olyan embertársunk, aki egy másik emberrel úgy bánik, hogy a jövő felé néz, és a másikra néz elsősorban, és észreveszi annak a nyomorúságát, ő jó irányban van, és még akaratlanul is Isten felé halad. Nem véletlen, hogy ezt mondja Jézus, hogy „Gyertek, Atyám áldottai! Ti, akik fölfedeztétek az embert, fölfedeztétek az embertársatokat, ti az én barátaim vagytok. Minden egyes ilyen tettetek anélkül, hogy Istenre hivatkoztatok volna, Isten országának a ragyogását növelte.”

De nagy dolog, hogy az evangélium tulajdonképpen nagyon egyszerű. Akkor is, ha nem könnyű. Talán az Istennek ez a jósága felénk, hogy nem akarta, hogy nehéz is legyen, meg bonyolult is. Ha már az egyik, akkor mondta, a nehézből nem tudok adni, sajnálom, abból nem tudok leadni, akkor legalább legyen egyszerű.

(Az igeversek forrása: http://igenaptar.katolikus.hu )