Kölcsönös neurotikus allergia - A magunkról (és a másikról) alkotott kép kitágitása.

Köszöntlek benneteket, Isten hozott mindannyiótokat!

Szándékos vakság

Folytatjuk ezt… Na, plepp, plepp… Folytatjuk a nagy témát. A nagy téma a szándékos vakság. Azért izgalmas számunkra, mert érinti az egyes embert, és érinti az emberiséget, és azon belül meg mindenkit; személyeket, kapcsolatokat, közösségeket, intézményeket… nem ragozom tovább. (00:25)

Ismétlés

Emlékeztek, a szándékos vakság öt tényezője. Arra gondoltam, hogy érdemes csak úgy mégis csak idepöttyinteni. Az első tényező, ami mindig benne van, téveszmék. Második tényező, azt megerősítő érzések és érzelmek. Harmadik tényező, az ezzel az összefüggéssel azt tovább erősítő énkép. Akkor ígértem nektek, mert ilyet még úgyse csináltunk soha, hogy egy témát minden alkalommal egy picit előveszek. Tudjátok… az okos eszközök oktalan használata. Ezt minden alkalommal egy picit elő szeretném venni. (01:10)

Az Amerikai Pszichológiai Társaság a következőt írta le. Három éves korig az okos eszközök használatának mennyisége: nulla. Amerikai Pszichológiai Társaság. Három éves kor alatt ne adjunk a gyerekinknek okos eszközt, mert miközben mi lelkesedünk azért, hogy az okos eszközöket személyre szabjuk, aközben az okos eszközök személytelenre szabnak minket. Ezzel a kölcsönhatással elérjük azt, amit de gyakran hallottam, hogy jön hozzám egy édesanya, és azt mondja „A 12 éves gyerekemet semmi sem érdekli az online világon kívül, egyszerűen nem érdekli más.” Ami nagyon fájdalmas lehet, hogy az anyja se érdekli, meg az apja sem érdekli, tehát egyszerűen az embör nem érdekli, mert sokkal izgalmasabbnak hat számára az, amit tik-tik-tik-tik, miközben attól meg nem lesz boldog, hanem. Ééé, jóó, ááá, eee, mmm. Sosem akarok ebben a témában elveszni, csak mindig valami adalékot. Tehát annyi mindent lehetne, de hát nyilván nem erről akarok egy éven keresztül beszélni. Ezért, csak egy élményemet még, ami jópofa érzéseket keltett bennem. Találkoztam vidéken valakivel, kedvesen odajött. „Haa, Feri! Hallgattam a múltkori előadást. Terjesztem.” Ezt mondta, és ez nekem nagyon jól esett. Hát, már nekem, nekem egy kicsit jól esett, de ha a gyerekekre gondolok, akkor viszont nagyon jól esett. Na, erről akkor ennyit. (02:55)

Negyedik összetevője a szándékos vakságnak az, hogy az adatok, az információk, számok, kutatási eredmények nyilvánosak, hozzáférhetők. És az ötödik, hogy az igazság ismerete nem hoz önmagától változást. Hmm. Alice Stewart 25 éven keresztül mutogatta a számokat, 25 év, míg az amerikai és angol orvosi közvélemény azt mondta, hogy hiszünk a számoknak. Oké. Ezt csak ide. (03:35)

Aztán elkezdtünk arról beszélni, hogy a szándékos vakságnak milyen okai vannak. Egyirányú figyelem, például. A pozitív érzések fönntartásának a vágya, és minden olyan információnak a kiszűrése, ami negatív érzéseket kelt bennünk. Azután a rendszer működésének a zavarai, amelynek okán rendre létrejönnek majd olyan helyzetek, amelyekben a többség elbukik. Igen gyakran látjuk ezt az arányt, hogy 10 emberből 9. De hogy egy kissé személyesebb legyen, azt is mondhatnánk, hogy mi magunk 10 esetből 9-szer valószínűen elbukunk, ha a rendszer nem működik jól, és létrejönnek majd olyan helyzetek, hogy. Ilyen értelemben inkább a vakságot választjuk, miközben tudjuk, hogy mondjuk nem is ezt akarom, vagy nem is így akarom, vagy nem is ezt akartam, nem is ezt tartom én magam jónak. Hát ezt… (04:30)

Emlékeztek, néhány évvel ezelőtt, kedves ismerőseim elmentek nyaralni, és mindig akkor mennek már el nyaralni, amikor egymás torkát harapdálják, hát úgy az egész éves fáradtsággal. Annyira dühösek voltak egymásra, az egyikük vezetett, a másik navigált, és a kommunikációs problémák a vezetés és a navigálás közti információáramlás teljes bedugulása okán oda vezettek, hogy sokszáz kilométerrel odébb voltak már, mind amerre szerettek volna menni. Akkor egyszer csak megálltak ott valami leállóban, autópálya, Olaszországba mentek. Leálltak, ott szembesültek azzal, hogy itt vannak, és hogy hova akartak menni. Akkor a férfi föltette a kérdést. Hogy a csudába jutottunk ide?” Erre a feleség ezt úgy hallotta, hogy ez az életük nagy kérdése. „Hogy a csudába jutottunk ide?” Szóval, szóval. (05:35)

Szándékos vakság. Hogy a csudába jutottunk ide? Például úgy, hogy a negatív érzéseket próbáljuk kiszűrni, minden olyan információt, ami… Rendszerszintű problémáink vannak, azokkal nem tudunk elbánni, létrejönnek olyan helyzetek, amiből 10-ből 9-szer elbukunk. Na most. (05:50)

Az énképünk fönntartására irányuló törekvéseink, a realitás elárulása révén is.

Egy új témát szeretnék hozni. Ez pedig a szándékos vakság következő oka. Lesz vagy tíz. A harmadik képre vonatkoz… harmadik okra vonatkozik, harmadik tényezőre vonatkozik, de okként is megnevezzük. Ez pedig az, hogy okként pedig így szól. Az énképünk fönntartására irányuló törekvéseink. Amelyeknek a hátterében az önazonosságunkhoz való ragaszkodás, ami egyébként nagyon érthető. Tehát az önmagunkról alkotott képet igyekszünk a realitás elárulása révén is fönntartani. Tulajdonképpen ez itt a bökkenő. Inkább fönntartjuk a magunkról alkotott képet, mint hogy a realitásból valamit közel merjünk magunkhoz engedni. Ez az, ahh! (06:45)

Vízesés

Mi ez, hogy az önmagunkról alkotott kép fontosabb lesz nekünk, mint a realitás? Egy-két, hát ilyen villanás. Egy pszichoterapeuta írta le a következő esetet. A kliense egy hölgy. Arról számolt be, hogy hát tulajdonképpen az történt vele, hogy megromlott a kapcsolata a férjével, de annyira, hogy a férjének lett egy szeretője. De annyira, hogy a férje azt találta ki, talán ez a szenvedély világához tartozott nála, hogy otthon szeretkezzen a szeretőjével, miközben a felesége a fölső szinten alszik. Ebben kétség kívül van kaland és kockázat, tehát emberileg megérthetjük az erre irányuló vágyakozást. Az történt, hogy igen ám, de mondjuk a hangerőt nem tudták moderálni, mondjuk így finoman. (07:40)

A feleség fölébredt fönn, hogy lent valami betörő motoszkál. Nem volt az, de jóhiszeműen egy betörőt keresve lement a lépcső első részén, és egyszer csak ott látta a férjét egy félreérthetetlen mozgássort végezve, és ahogyan ezt, ezt fölfedezte, és látta, hogy kétség kívül nem ő a nő ebben a történetben odalent, mert még akkor az hagyján lenne, de hogy nem ő az. Annak se örülne már, de tulajdonképpen maga számára is meglepő módon kifejezetten még kevésbé örült neki, hogy nem ő az. Ez olyan drámai hatást gyakorolt rá, hogy nem ő az, aki lent van a földszinten, hanem egy másik nő, hogy az első spontán kérdés kibukott belőle, és a férje, aki még pont észrevette, hogy ő fönt áll és néz, ezért találkozott a szemük, és azt kérdezte a férfitől. „Ez mi?!” Ugye egy ilyen kérdést nem kell átgondolni, ez egyszerűen az emberi természetből kibuggyant. A férfi a következőt válaszolta neki: „Vízesés.” (09:00)

Erre azt mondhatnánk, miért kell ehhez terapeutához menni? Azért, mert a nő egy nagyon sajátos dilemmába került. Ez ott és akkor persze nem volt egy tudatos dilemma. A dilemma így szól. „Hát most nekem el kellene tudnom fogadni azt a realitást, hogy a férjem a saját házamban, ott, a mi kanapénkon, a mi pamlagunkon, a mi szófánkon, a mi kerevetünkön, a mi… Na, hogy ott, egy másik nővel, és az nem én vagyok. Ez annyira durva realitást jelentett számára, hogy – most mondjuk így – a lelke elkezdett gondolkozni, hogy most tulajdonképpen melyik éri meg neki jobban; hogy lent a férje megcsalja, vagy pedig, hogy a földszinten van egy vízesés. A lelke úgy döntött, hogy tulajdonképpen ez egy annyira nehéz pillanat, hogy jobban jár vele, ha egy vízesés van a földszinten. Ezért ő hónapokon keresztül abban a tudatban élt, hogy egy vízesést látott a földszinten, és ezt többször meg is kérdezte a férjétől. „Te tudtál-e róla, hogy van egy vízesés a földszinten?” (10:20)

Ez annyira tarthatatlan volt, hogy elkerült a pszichiáterhez. Hogy valahogy, hát ezzel… És nem lehetett tudni, hogy ez mi, mert csak annyi volt a tünet, hogy a nő váltig állította egyre nagyobb zavarodottsággal, hogy ő egyszer éjszaka lejött. Lehet, hogy félálomban volt, vagy hogy, ezt nem is érti a jelenséget, de hogy lent a földszinten volt egy vízesés. Hosszú hónapokba tellett, míg a hölgy belül – mondhatnánk így is, hogy a lelke – is megbarátkozott a realitással, azzal, hogy hogyan lássa a férjét, mármost egy kicsit másképpen, meg magát is egy kicsit másképpen, meg a lakásukat is egy kicsit másképpen. Ez neki hónapokba tellett. Néha van egy-egy olyan helyzet, amikor egészen megrendítő módon kiderül, hogy micsoda belső küzdelem zajlik azért, hogy meg tudjam őrizni az önmagamról alkotott képet, vagy a másikról alkotott képet akkor is ha a realitás elmegy Kukutyinba. (11:25)

Hú, de nagyot… Az sóhajtás volt? Azt nem tudom, hogy a kólád volt, vagy a sóhajtás. A sóhajtásod. Tehát, sosincs… Nem só sincs… Szó sincs kritizálásról, szó sincs arról, hogy ezt a hölgyet itt most egy picit kimosolyogtuk volna. Mert tulajdonképpen kisebb-nagyobb mértékben pontosan velünk is ugyanez játszódik le. (11:50)

Két független világban létezés – a pornófüggő egyetemista.

Volt egy fiatalember, ez is egy klasszikus történet a pszichoterápia történelméből. Volt egy fiatalember, és ez a fiatalember hát… tulajdonképpen elég zűrzavaros szexuális életet élt. A zűrzavaros szexuális élet alatt azt lehetne most érteni, hogy tulajdonképpen nem volt komoly kapcsolata élő háromdimenziós offline nővel. Hanem… ő pornográf tartalmakat nézett, és töltött le. Hát ez így ment heteken és hónapokon keresztül, és aztán elmélyült benne az, hogy tulajdonképpen elkezdett nem kettős életet élni, mert nem az a jó kifejezés, hanem inkább az, hogy két világban létezni. Itt nem csak arról van szó, hogy egy offline világ, meg egy online világ, ugyanis ezt a világot ő kiterjesztette. Mert először csak pornófilmeket nézett, és először csak egy-két órát, de aztán már egész éjszaka, tulajdonképpen szinte teljesen fölborult a napirendje. Mert igaz, hogy még be-bejárt az egyetemre, meg-megvillantotta magát ott, az előadásokon, de valójában egész éjszaka fönn volt, egyáltalán nem aludt, ezért aztán egyre többet aludt napközben, de még az előadások alatt is. Aztán amikor hazament, akkor délután, és tulajdonképpen este volt már fönn. (13:15)

Ezért tulajdonképpen ő két külön világban volt, és ezt azért is lehetne mondani, mert amikor itt volt, ebben az éjszakai világban, teljességgel kizárta azt, hogy ő egyébként egy egyetemista. Egy egyetemista srác, aki jár az egyetemre, és majd lesz egy ZH, és vizsga… és nem t’om, valami akar lenni. Teljesen kizárta, kizárólag ebben a világban volt. De amikor benn volt az egyetemen, akkor pedig ezt a világot zárta ki, de teljesen. Két önmagáról alkotott képe volt. Nem tudta őket összeegyeztetni egymással, hanem azt a trükköt csinálta, hogy teljesen elválasztotta ezt a két képet egymástól, mert így nem jött létre az a zavar, ami létrejött abban a nőben, az első történetben. Igen ám, de egyszer csak az történt, csak még hogy ez… Azután ő nem elégedett meg a pornográf tartalmakkal, hanem akkor… Hát most ne várjátok tőlem, hogy részletes pontossággal beszámoljak, mert mit tudom én, hogy van. Tehát aztán akkor már nőket hívott föl, és aztán már nőkhöz kezdett el járni, és na… (14:25)

Azt mondja, hogy történt az, hogy bement az egyetemre, és miután már teljesen átállt arra, hogy két világban létezzen, és hogy éjszaka ne aludjon, hanem fönt legyen, hát persze, tulajdonképpen ahogy beért, szinte rögtön elaludt. Ült mellette egy osztálytárs… Nem osztálytársnak hívják az egyetemen, évfolyamtársnője. Most ezt nem akarom veletek megcsinálni, mondjátok, hogy valami szexvonalnak mi a száma? Mondaná valaki? Ugye ezt most nem akarom megcsinálni. Ugye ezt most pont nem akarom veletek megcsinálni, előre figyelmeztetlek, nehogy gyorsan valaki mondja jó szándékból, és utána itt zavarban legyél 20 évig. Szóval. (15:15)

Mondjuk, hogy annak a – klasszikus, ez egy német történet, 20 évvel ezelőttről, hát akkor még így ment. Akkor volt valami nagyon klasszikus, a 00-val kezdődött, most csak mondtam valamit. És akkor a srác egy 5 perc után (Elaludt – szerk.), és az évfolyamtársnője nem bírta már ezt, egyszerűen látta, hogy állandóan alszik, és elkezdte őt zavarni, meg olyan poénból. Hát 20 éves fiatalok, így elkezdte bökdösni. Amikor így fölrévedt a srác, akkor még egy bökés, azt mondja „00…?” Képzeljétek el, hogy ez a fiú pszichotikus állapotba került. Ugyanis az történt, hogy őneki itt, nappal, volt egy önmagáról alkotott képe, ez pedig, hogy ő egy fiatal egyetemista, jó pontokkal került be, egy okos srác, és készül a ZH-kra, és aztán majd diplomázni fog. Igen ám, de azzal, ahogyan ez az osztálytárs, évfolyamtárs, ezt nem, le vagyok maradva, évfolyamtársnője azt mondta, hogy „00…?”, egyszer csak ez a másik világ kapcsolódott emehhez. (16:35)

Ő zseniálisan a kettőt külön tartotta, ezért önmagáról két külön képet tudott… Nem jött létre a konfliktus. De hogy egyszer csak ebben a nappali világban elhangzott, hogy „00…?”, a két világ pfff! Hát erre egyáltalán nem volt fölkészülve, miközben mind a kettőben otthonosan mozgott. Az egyikben éjszaka, a másikban nappal. De amikor a kettő ütközött egymással, azt lehetne mondani, hogy az ő lelke hasonlóan a nőhöz, a nő itt funkcionálni tudott tovább, csak volt egy zavara, hogy nem érti, hogy hogyan volt egy vízesés a nappaliban. Ennél a srácnál komolyabb dolog történt, ő pszichózisba esett, altatni kellett, heteken-hónapokon keresztül zajlott aztán a terápiája. A terápiának mi volt a célja? Tulajdonképpen az, hogy ez a két világ egy világ legyen. Ez egy éves folyamat volt, hogy a két világ egy világ legyen. Vagyis, hogy amikor, abban az éjszakai világban van – most így mondom, ahol az ő szexuális élete zajlik – az összefüggésbe tudjon kerülni azzal a képpel, ahol ott egyébként magát látja. Akarja magát látni 30 évesen, meg 40, meg 50, hogy ő ki is. (18:05)

Amikor a nappali világban volt, hogy akkor ne tagadja, és ne legyen egy teljesen külön világ az, hogy egyébként őneki van egy szexuális élete, és különböző szexuális magatartás, és különböző fantáziái, és a többi. Egy évbe tellett, míg egy képet tudott alkotni magáról. A terapeuta azt mondja, hogy akkor fejezték be ezt a gyógyító folyamatot, amikor a fiatalember 1 év után a következőt mondta. „Tulajdonképpen most már világosan látom, hogy milyen volna az a szexuális élet, vagy magatartás, ami a nappali részem számára is elfogadható.” Akkor lett egy képe magáról, és ez a kép egy sokkal reálisabb kép volt, mint amikor van egy ilyen és egy olyan világ. Látjátok, ezért, merem ezt mondani, sokkal pontosabb leírása a jelenségnek az, hogy két külön világban élt, és két külön önmagáról alkotott képet hordozott magában, nem kettős életet élt, az nem… Mondhatjuk így, de nem találja fején a szöget, hogy tulajdonképpen mi is történik itt. Ezért az önmagunkról alkotott képnek a fönntartása, vagy az, hogy új tartalmakat emeljünk be, hogy ez tulajdonképpen nagyon nehéz feladat, embert próbáló feladat. (19:35)

Az önbecsülés – a kollégiumi szoba takarítása.

Évekkel ezelőtt beszéltem az önbecsülésről, ezt csak ide pöttyintem, mert nem akarom hosszabban mondani, az önbecsülés hiányában nagyon nehézzé válik, hogy új tartalmakat emeljünk be az önmagunkról alkotott képünkbe. Kifejezetten nehéz azért, mert – most mármost ez két másik szék, akkor használok is két széket – ha nincsen reálisan pozitív önbecsülésem, ami egy érzelmi viszony saját magammal, akkor egy nagyon érdekes dolog történik. Az egyik, hogy én belül állandóan szidom magam. Mindig mondom „Hogy lehetek ilyen hülye? Nem igaz, ezt is elrontottam, úgyis engem fognak kirúgni. Úgyse lesz férfi, aki majd feleségül kér, semmire sem vagyok alkalmas. Ghh-ghhh.” Van egy nagyon negatív önmagamról alkotott képem, de a probléma az, hogy ezt realitásnak is tartom. Akkor egyszer csak kívülről jön valaki, és miközben én folyamatosan bántom magam, és mondom „Semmire sem vagyok jó. Úgyse fogom elvégezni az egyetemet. Kibukok az első izé… megbukok az anatómián, megbukok az élettanon, a biokémián.” (20:40)

Hogy miközben ezeket mondom, és valaki odajön, és azt mondja „Te, hát a kollégiumi szobában mondjuk hetente egyszer te is kitakaríthatnál. – Menj te a fenébe! Dííí-dííí!” Egy végtelenül egyszerű közlést pedig elhárítunk magunktól. Hahh! Ez egy izgalmas paradoxon. Még pedig, itt van a realitás, hogy te egyáltalán nem takarítasz a kollégiumi szobában, és tulajdonképpen az élet nehézségére hivatkozva hagyod, hogy a másik két társad takarítson. Amikor valaki egy nagyon egyszerű jelzést ad arról, hogy egyébként te nem szoktál takarítani a kollégiumban, mi ketten takarítunk, ezt erőnek erejével eltoljuk magunktól, egy reális, ránk nem jó fényt vető közlést. Miközben, mi a paradoxon? Miközben magunkat folyton-folyvást szidjuk. Milyen érdekes, aki magát bántja, és magáról kialakít egy negatív képet, és ahhoz önbecsülés hiányában ragaszkodik, mint realitáshoz, még ő is erőnek erejével a legegyszerűbb közléseket is elhárítja magától. (21:50)

Ezért olyan nehéz szót érteni azokkal a kollégáinkkal, munkatársainkkal vagy barátainkkal, akiknek nincsen önbecsülése, mert a legegyszerűbb realitást is próbálják majd el-el… Vagy akkor átmennek a másik oldalra, és akkor aztán elkezdenek zokogni, az a másik. „Ugye megmondtam, semmire sem vagyok képes…” És ennek kapcsolati haszna van, mert ha én nagyon szidom magam, nagy valószínűséggel te nem azt fogod mondani, hogy „Na végre jól látod magad.”, hanem egy nagyon érdekes dolog történik. Egyszer csak majd megpróbállak megkímélni téged ettől a képtől, amit az előbb mutattam neked. „Jó, hát érted, takarítani… nem akkora nagy dolog. Hát most nem azért mondtam. Érted, ki tudunk ketten takarítani. Tényleg, hát látom, te mennyit sírsz, meg tényleg, a karikák a szemed alatt. Szóval tényleg, na, látom azt, hogy meggyötört az élet. Jó, hát érted, ez…” Thííí! Na most! Áhh! Szeretnék beljebb evezni. (22:55)

A kölcsönös neurotikus allergia.

Mégpedig, most a négy széket használnám. Mhh. Önmagunkról alkotott kép. Egy olyan témát szeretnék fölidézni, amit pár évvel ezelőtt elmondtam. Nem akarom hosszan mondani, de nagyon érzékletesnek és hasznosnak látom, hogy most visszahozzam, és most egy másik megközelítésből ránézzünk erre a témára. Ez pedig a kölcsönös neurotikus allergia. Van köztetek olyan, aki simán el tudná mondani a kölcsönös neurotikus allergiát? Van, 1-2-3… Van, aki csinálja, az egy másik dolog, arra, azt most nem. Általában csinálni szoktuk, csak érteni nem, vagy fölfedezni nem. Most szeretném csak gyorsan… na. Nem gyorsan, hanem megpróbálom lényegre törően is, röviden idehozni, mert szerintem érdemes. Önmagáért is, de nem önmagáért hozom ide. (24:00)

Snooker bajnokság

Képzeljük el, hogy kívülről fújjátok, hogy mit mondott John Gottman, min ahogy kívülről fújjátok, hogy mit ne csináljunk egymással. Ne nyissunk durván, ne árasszuk el, ne ítélkezzünk, ne minősítsünk, ne bántsunk, ne védekezzünk, ne meneküljünk, ne lépjünk ki a kapcsolatból. Ezt mind fújjuk, értitek, hát kisujjból. És mi történik? Hogy te, férfiként este 10-kor Észak-ír Bajnokság, snooker. Azon túl, hogy izgalmas volt a döntő, hogy te ott 10-kor ülsz, és bejön a feleséged, és kiakad. „Meddig lökögetik azokat a rohadt golyókat? Hát egyszer lökjék be az összeset, aztán kapcsold már ki. Ez… meee…. elkezdted nézni 8-kor, 10 óra van. Hát nekünk nincs közös életünk? Amikor snookereznek a világban valahol, akkor te kilövöd magad a Holdra? Ezért házasodtunk meg? Milyen bajnokság jön ezután?” Na akkor fölkapod a fejed, és megmondod, hogy az angol bajnokság jön, és az tulajdonképpen sokkal izgalmasabb is, mint az észak-ír, az nem is akkora szám. De most elkezded mondani a feleségednek, akkor vége mindennek. És megmagyarázod neki, hogy miért nagyobb az angol, mint az észak-ír. (25:50)

Igen ám, de ahogy a feleséged kiabál veled. „Miért nem lehet ezeket a rohadt golyókat már lelökni?!” Egyszer azt mondta egy… hát én… hát szóval annyira zseniális, ahogy egy nő tud olyasmit látni, amit egy férfi teljesen máshogy lát. Mert a férfi a focit nézte, de teljesen mindegy, kütyüzik és néz valamit. Akkor a nő azt mondja, foci volt, azt mondja. „Ez nem lehet igaz, hogy te ezt nézed minden este, hogy 22 ember rohan egy bőrgolyó után. Hát komolyan mondom, a férfiak mind hülyék? Osszanak ki már annak a 22 embernek 22 labdát, és hagyják abba ezt a rohangászást. Kapjon mindenki egyet!” Ez volt egy női megoldás a 180-as pulzusnál. (26:45)

Amikor, amikor az üvöltés mindent kzsss, hát tudjátok, ott már interferenciák vannak. Tehát a tegnapi üvöltéssel interferál, meg az egy hetivel, dgg-dggg-dggg. S akkor egyszer csak fölállsz, és azt mondod „Most lett elegem.” És kimész valahova: garázs, pince, padlás, barkácsszoba, műhely. Na. Tulajdonképpen a feleség és a férj a legpontosabban megvalósítja azt, amire John Gottman azt mondja, hogy már harangoznak a kapcsolatnak, lassan temetünk. Az az érdekes, hogy lehet, hogy te nőként, hogyha délelőtt belegondolsz, hogy mit csinálsz, akkor azt mondod „Pontosan tudom, John Gottman azt mondja, ezt ne csináljuk. Na és? Nem tudja, hogy én mit érzek.” A férfi, ahogy dolgozik, eszébe jut, vagy áll a dugóban ugye, mert nem lehet haladni, s akkor úgy állsz a dugóban, azt mondod „Mit csináltam én tegnap? Hát emlékszem, a John Gottman leírta, hogy ne védekezzünk, főleg ne lépjünk ki egy konfliktusból, így ne hagyjuk ott a másikat, passzív agresszió, meg egyébként is autonómia vesztés. Hát tudom én ezt. Hát csak nem ő él a feleségemmel.” Szóval. Rendben van, ismerjük a szakirodalmat. (28:20)

A szakirodalom ismerete egyszerűen – 5. szék, emlékeztek, adatok-számok-tények – elárasztás, durva nyitás után 1% esélyünk maradt. A tények ismerete nem, hogy nem hoz változást, mert ez egyre rosszabb. Pontosan tudjuk, hogy ezt nem érdemes csinálnunk, hogy 1% esélyt hagyunk magunknak. S akkor is csináljuk. Képzeljük el, hogy szeretnénk most végre megérteni, hogy itt mi is történik. Mert azt mondjuk, hogy tudjuk, hogy ez sehova se vezet, tudjuk, hogy tönkre megy az életünk. De attól még csináljuk. És nem azért, mert hülyék vagyunk, hanem például miért? (29:10)

A feleség széke mögött

S akkor beülök ide (A feleség széke mögé – szerk.). Hát tudjátok, hogy én, hát én egy olyan kislány vagyok, hogy hát… igen, ha most belegondolok, ugye van három tesóm, és akkor én voltam a legnagyobb, és akkor mindig próbáltam megfelelni otthon. De dicsért is az anya. Mindig mondta az anya, hogy „Hajj, te jó kislány vagy, veled sosincs baj. Te egy annyira aranyos, rendes vagy. Hát anyunak szeme fénye. Bezzeg az öcséd, hát tényleg, tűzre való, hát a húgod égedelem. Hát szóval… de veled, veled nem. És tudod, miért vagyok nagyon hálás? Mert amikor elváltunk apáddal, hát akkor te ezt olyan jól viselted, annyira jól. Hát neked a szavadat nem lehetett hallani.” – „Igen, erre emlékszem, hogy anyám ezeket mondta. Hát tulajdonképpen még arra is emlékszem, mindig mondta, hogy <<Vigyázz már a testvéredre! Apádat hozd haza a kocsmából! Jaj, hát ne kényeskedjél. Okos enged, szamár szenved.>> Szóval tulajdonképpen arra emlékszem gyerekkoromból, hogy nem tudom, hogy igazából, de ezt még nem is fogalmaztam így meg, hogy nem nagyon számított, hogy én mit érzek, vagy hogy vagyok, vagy mik az én vágyaim. Tulajdonképpen ezekről egyáltalán nem esett szó, és tulajdonképpen mikor a szüleim elváltak, én próbáltam is jó kislány lenni, mert arra gondoltam, hogy talán én is hibás vagyok. Hát de biztos hibás is voltam, hát azért én is hoztam 1-est környezetismeretből. Az lehet, hogy az számított, a környezet.” (30:50)

Tulajdonképpen ez a kislány megtanulta azt, hogy a családban, abban a legfontosabb, legvédettebb, legotthonosabb közegben ő nem számít. Nem számítanak az érzései, a vágyai, a szükségletei. Tulajdonképpen ne is vegyék észre, az a legjobb. Amikor elkezd kiabálni a férjével „De a deeeee!!!” (Hú, milyen jól visszhangzott! Hallottátok? Érdemes volt nőnek születni.) Hogy amikor a nő kiabál, azt lehet mondani, ez egy óriási előrelépés neki ahhoz képest, ahol gyerekkorában volt. Mert itt egy észrevétlen valaki volt, aki nem számít. És amikor kiált, és azt mondja, hogy „Elééég!!”, tulajdonképpen azért kiált, hogy lehessen őt látni, lehessen hallani, lehessen érzékelni, egyáltalán, hogy fölismerhető legyen, hogy ő egy emberi lény. Ezt valaki vegye észre, és ne is valaki, hát a… Ez őneki egy óriási előrelépés. De amikor kiabál a férjével, durván nyit és eláraszt, tönkreteszi a kapcsolatot. (32:15)

A férj széke mögött

Amikor a férfi kilép, akkor ide ülök (A férj széke mögé – szerk.). „Tudjátok, hát… Én erről nem szoktam beszélni, hogy… Hát nem, erről egyáltalán nem szoktam beszélni. Hát hogy hogyan vert az apám, azt nem, nem. Hát miért is beszélnék róla? Tulajdonképpen szinte meg is szoktam, hogy, hogy… igen. Igen, hát szíjjal vert, igen, mindig fogta a nadrágszíját, azt mondta, hogy <<Gyere!>>, hát igen. Igen, emlékszem, egyszer, akkor már szerintem lehettem vagy 13 vagy 14, és akkor, hát igen, akkor… én nem is tudom, hogy mit gondoltam, de arra gondoltam, hogy elfutok. Nem is tudom, hát sose próbáltam ki. Akkor megfordultam, és akkor az apám utánam kiabált. <<Kétszer kapsz, te!>>, s akkor tulajdonképpen, akkor visszamentem, és arra gondoltam, hogy végül is az lenne a jó, hogyha minél gyorsabban végeznénk. Próbáltam úgy, úgy… nem tudom. Milyen érdekes, hogy erről beszélek, én ezt assz’em senkinek nem mondtam még talán. Hát nem t’om, a feleségemnek talán, mikor még jártunk, lehet, akkor.” (33:40)

Amikor ez a férfi férjként föláll, és elmegy, akkor az az ő személyiségfejlődése szempontjából egy óriási előrelépés, de nagyon nagy. Mert otthon még megvédenie sem volt szabad. Amikor elmegy, akkor azt mondja, hogy „Márpedig megvédem magam. Nem bánthat senki többet!” Ez egy nagyon nagy dolog. De amikor kilép ezekből a konfliktusokból, azzal tönkreteszi a kapcsolatot. (34:25)

Nincs kompromisszumos megoldás

Emlékeztek, erre mondtuk azt, hogy ezekben a helyzetekben nincsen kompromisszumos megoldás. Mert a kompromisszumos megoldás az lenne, hogy ez a nő azt mondja. „Tudod mit, Dezső? Akkor csináljuk azt, hogy mondjuk heti 4 nap semmibe veszel, és 3 nap meg észreveszel.” Hát ilyen kompromisszumot nem kötünk. Tehát azzal, ami az egész gyerekkorunkat gúzsba köti, arra azt mondom, hogy szörnyű, és a szörnyűvel nem akarok kompromisszumot kötni. Nem heti 4 nap, 1 nap se, nem kötök kompromisszumot. És a férfi… kössünk kompromisszumot. Így szokták, ilyen kedvesen, okosan, hogy „Beszéljétek meg, aztán akkor kössetek kompromisszumot!” Ez a fiú azt mondja. „Mit? Akkor heti 3-szor bántalmazhatnak? 4 nap lauf, és akkor 3-szor meg… Hát hogy kötnék már kompromisszumot?” Ez a sajátos és nagyon érthető kompromisszum-képtelenség tönkre teszi a kapcsolatot, ennek a működésmódjával és zavarával együtt. (35:40)

Tulajdonképpen ebben a helyzetben a felnőttek igazából nem is szerepelnek, ezt a gyerekek meccselik le. Van egy kislány, aki kiabál, és azt mondja „Nézd, nézd, nézd apa, nézd anya, nézd nagyi, nézd keri, nézd, nézd!” Igen ám, de az történik, hogy amikor ő kiabál, az a kisfiúnak az érzékeny pontját érinti, ahol őneki a legjobban fáj. Nem hogy egy, nem hogy az elárasztás fáj neki, egy hangos szó fáj neki, az egész gyerekkora ilyenkor pffff!, itt lesz az egész gyerekkora, az összes bántalmazás itt lesz akkor is, ha nem beszél róla. Az, ahogyan ő megvédi magát, vagyis hogy kilép a helyzetből, hogy ne lehessen bántani, az pontosan ennek a kislánynak az érzékeny pontját érinti, a legérzékenyebbet, azt, ami ellen egy életre szóló tiltakozásban van, hogy őt vegyék észre. Mikor ellép valaki, akkor azt üzeni, hogy „Nem is akarlak látni. Fütyülök rád. Mintha nem is lennél.” Ezért nevezzük kölcsönös neurotikus allergiának. A kölcsönös, hogy kölcsönösen hozzák létre a rendszert, ketten. Nincs hibás, meg vétkes, meg áldozat, nem, együtt csinálják. A neurotikus azt jelenti, hogy a gyerekkori sebek elevenednek föl benne. Az allergia pedig az, hogy ezért ami felnőtt korban történik, egy kiabálás, vagy egy garázsba menetel, arra hihetetlen érzékenyen reagálnak, neurotikusan reagálnak rá. (37:30)

Tehát a kölcsönös neurotikus allergia köre az, hogy amit a nő csinál, az pont a férfi gyönge pontját érinti, és ahogy a férfi erre válaszol, az pont a nő gyönge pontját érinti. Erre a nő még jobban kiabál, ami a férfi gyönge pontját érinti… Tyűű! Hogy lehet kiszabadulni ebből? A tartós kapcsolatok zömében létrejön a kölcsönös neurotikus allergia. Tehát majdnem biztosak lehetünk abban, hogy ez létrejön. Néhány év alatt létre tud jönni. Sokan ilyenkor fölállnak, és azt mondják „Hát akkor vége. Hát ennyi volt.” És akkor egy másik emberrel ugyanúgy megélnek majd valami mást, de a dinamika ugyanaz lesz. Ahh! (38:25)

Megváltozik bennem a rólad alkotott kép

Képzeljük el, hogy egyszer csak a nő a következőt mondja. „Te, tudod mi az érdekes? Hogy… hmm, hogy… igazából én sose kérdeztem még meg, hogy ilyenkor miért mész el. Hát most azért, mert ott dühöngök, mint egy, egy őrült, hát miért nem röhögsz rajtam? Vagy miért nem gondolod azt, hogy ez az én gyöngeségem? Miért nem… poén, mondasz egy viccet? Mi az olyan félelmetes bennem? Hát teljesen kiszolgáltatott vagyok. Hát egy nyomorult nő vagyok, aki nem t’om, már mi…? Miért menekülsz? Ezt tulajdonképpen nem is értem. De tudod, dühös voltam még délelőtt, de most lehiggadtam, és arra lennék kíváncsi, de most tényleg, egyszerűen érdekel, hogy miért mész el?” Lehet, hogy életemben először teszem fel ezt a kérdést 20 éve vagyunk házasok. S akkor a férfi elkezdi mondani, hogy miért, és ezért akartam mindezt elmondani. 20 évig tudok veled ordítani és kiabálni, és egyre boldogtalanabb vagyok, és ellehetetlenülök, és kilátástalannak érzem, aztán reményvesztettnek, és próbállak ezer féleképen megváltoztatni. És közben pedig őrzök magamban egy képet magamról is, meg rólad is. (40:00)

Mi a rólad alkotott képem idebent? Hogy olyan vagy, mint a szüleim, hogy pont azt csinálod, hogy egy elhanyagoló vagy, egy piszok, aljas elhanyagoló, aki azt az ígéretet adtad, hogy „Szeretlek.”, pont úgy, mint a szüleim. „Szeretlek, kicsim.” Aha! Elhanyagoló vagy. Ezért ez a kép belém ivódik, hogy te egy elhanyagoló vagy. „Utálom az elhanyagolókat. Hát mit, a nevében benne van, hogy… mit szeressek rajta?” De amikor te elkezded mondani a történeted, egyszer csak történik valami. Elkezded mondani, hogy hogyan bántottak téged kifiúként. És mi történik velem? Hirtelen, szinte el is felejtkezem a férjemről, és elkezdek látni egy kisfiút. (Elnézést, hogy háttal vagyok.) Látok egy kisfiút, akit ver az apja, és ebben a pillanatban nem egy elhanyagolót látok. Egyszer csak egy teljesen más képem lesz rólad, ez a kép egy pici, nagyon védtelen, síró fiú, aki már aztán nem is sír, már könnyei sincsenek, akit bántanak. Tudjátok, egyszer csak fölelevenedik bennem egy kép magamról, hogy én tulajdonképpen egy gondoskodó anya vagyok. Ha van valami, amit jól csinálok, ez a gyerekek, az anyaság, tényleg, a férjemmel annyira nehéz, de az anyaság, azt, azt… tök, az megy. A gyerekekkel, a tyúkanyóság, az… Az volt bennem, tudjátok, hogy én mindig észre fogom venni a gyerekeimet. Megyek, mint a kis kotlós. „Kicsikém, hogy van? Tuk-tuk…” Még mondják is a gyerekek, hogy „Hagyd már abba anya!” Nem baj, nem baj, sosem fogják rólam mondani, hogy elhanyagoltam őket. Na, anyai szív. (41:45)

Egyszer csak elkezdem látni ezt a kisfiút, ahogyan bántalmazzák. Mi történik? Két dolog. Az egyik, egyszer csak megváltozik bennem a rólad alkotott kép. „Hát de mindig egy elhanyagolónak láttalak, de most ebben a pillanatban nem. Most egy bántalmazott kisfiúnak látlak.” És azzal, hogy megváltozik bennem a kép rólad, ez a gyönyörűség. Egyszer csak önmagától, minden nehézség nélkül egy más fajta cselekvésnek a vágya megindul bennem. Szinte már csinálom is. Nem is kell belegondolni, nem is kellenek stratégiák. Nem kell átgondolnom, semmit, hát hiszen látok egy bántalmazott fiút, hát már állok is föl érted. Már állok föl, már megyek. „Gyere ide, te! Üljél anyuci ölébe, te, édesem, pöttyöm, gyere, te!” Hát anyatigris leszek egy pillanat alatt. Mhhh! (42:55)

Látjátok ezt a két lépést? Az egyik, hogy egyszer csak megváltozik bennem a rólad alkotott kép. És egyszer csak bennem a rólam, a magamról alkotott képben is egy olyan valamihez érek, amit ezekben a konfliktusokban sosem látok. Mert ha egy valamit nem akarok, mikor te kimész, gondoskodó anyád lenni, na az biztos nem akarok lenni. „Hát pusztulj ott, ahol vagy! Be ne jöjj! A pókháló egyen meg!” Hogy itt egyszer csak elkezd kibővülni a rólad alkotott képem, ez az egyik. A másik, a gyönyörűség, hogy amikor fejlesztem a másikról alkotott képemet, ahogyan létrejön egy bővülése a rólad alkotott képnek, önmagából, ha egészséges a lelkem egy kicsit is, önmagában benne van egy új cselekvési repertoár, magától, magától. Ahogy én egyszer csak… a kép miatt már nem látlak ugyanolyannak, magamból is egy másik képet is képes vagyok ezekre a helyzetekre. Ilyenkor, ezekben a helyzetekben sose láttam magamat. Miért jönne ide a gondoskodó anya? „Miért, viperát, te?!” S magamtól, magamtól, tulajdonképpen akarom őt dédelgetni, tulajdonképpen ez jut eszembe. „Úgy szeret…” Eszembe jut az, amikor szerelmesek voltunk, milyen jól esett neki, hogy… „Tulajdonképpen milyen érdekes, most jut eszembe, hogy szokták… <<A férfiak csak azt akarják.>> Mennyire szerette a férjem, hogy egyszerűen csak úgy a fejét az ölembe fektette, hogy ezt hogy… Hát akkor órákat beszélgettünk így. Nekem háttal, a falnak, ölébe, és így. Tényleg, hát most jut eszembe. Hát tényleg, a férjem egy ilyen. Hát ezt el is felejtettem. Hahh.” (45:05)

Tehát az első, megváltozik a kép. És ha megváltozik a képem rólad, magától létrejön egy új cselevési késztetés. Ezt gyönyörűnek látom. És fordítva is, itt a férfi, és egyszer csak látja, hogy az a kislány az a valaki, akire fütyülnek. Hogy egy… „Hogy lehet egy ilyen kislányt nem észre venni? Hát eszembe jutott, mikor szerelmes lettem belé, érted. Hát a legnagyobb gyönyörűség volt, egyszer csak fölfedeztem egy gyönyörű nőt. Hajj, hát mit nem lehet látni őt?” Megváltozik a feleségemről alkotott kép, mert én itt egy vadállatot látok, egy vadállatot. Egy vadállattal nem kötök kompromisszumot. Hát mit, mit… mit simogassak egy vadállatot? De most nem annak látom. Amikor egyszer csak megváltozik a rólad alkotott képem, mikor bővül ez a kép, magától jön egy új fajta cselekvés, ez gyönyörű, gyönyörű. (46:25)

A férfi adventje 2017.

Mert egyébként meg mi szokott lenni? Ugye az szokott lenni, hogy egymás agyára megyünk, megőrülünk, és akkor „Jó, advent, jól van, advent. Gyere, a kék szék… lila. Advent, jó advent.” Itt vagyok, most én vagyok a férfi. Advent. A férfi adventje 2017. „Jól van, jó… Jó, hát megpróbálom megfogadni, hogy… Megpróbálom megfogadni, hogy jó… Jól van, akkor… Jól van, akkor nem megyek ki, jól van, jó, most akkor nem megyek ki, jól van. Megfogadom, mert olvastam a Gottmanben, hogy nem, nem ez… Nem t’om, hogy fog menni. Uram segíts! Segíts! Elmegyek rorátére. Nem, mert hétfő-kedd-szerda, megyek rorátére. Uram segíts!” (47:20)

Elkezdünk megpróbálni erőnek erejével valami hősies, valami olyat, ami amikor majd benne leszünk, és a feleségem kiabál, 5 másodperccel bírom tovább. De tényleg, 5 másodperc, nagy dolog. És akkor karácsonyra bejössz, és akkor betérdelsz a gyóntatóba, és majd elmondod, hogy „Ó, hát nem sikerült a feleségem…” Hogy szoktátok mondani? „Érzéketlen voltam a feleségemmel kétszer…, naponta.” Hát de tényleg, hozzá kell tenni, hogy hányszor. Egy rendes gyónásban? Csak úgy elnagyolod? „Kétszer, naponta.” És akkor, de azért úgy rögtön, már a gyóntatóban is ideges leszel. Hát ahogy visszaemlékszel rá, hogy hogyan voltál akkor érzéketlen, azt mondod. „Jó, atya, tudnám mondani, hogy mikor, de tudom, ez egy gyónás, és akkor ezt most nem mondjuk. Jó. Lesz elégtétel? Neki kéne adni, kétszereset.” (48:30)

Tulajdonképpen az történik, hogy tele vagyunk aztán jó szándékkal, ugye, mert 10 év, és 20 év, és a nő is, hát a nő is megfogadja. „Azt, azt tényleg. Nem kiabálok, nem, nem, mmmm. Advent, mmm-gmmm.” És te is pont 5 másodperccel tovább fogod bírni. Megnézed, nézed a meccset, azt mondod. „Eldöntöttem, nem kiabálok. Mégis csak.” Ránézel az arcára, hogy ilyen bambán… és ezt úgy hívják, hogy szcenikus inger. De most ez lényegtelen. Egyszer… puff! Plusz 5 másodperc, és akkor te is… Ahh! (Letérdel a gyóntatószékben – szerk.) Te sírsz, mert te egy nő vagy. „Kiabáltam. Hhh. A gyerekekkel jól vagyok.” (49:30)

Nehogy valami bántást vegyetek ki ebből. Azt akarom érzékeltetni, hogy 10-20-30 évig nem egyszer hasztalan küzdelmeket folytatunk. Mint amikor tulajdonképpen szinte minden nap, minden este hőssé kellene válnunk. Egy hőssé, aki bírja, hogy semmibe veszik, egy hőssé, aki mint a vértanú, akit bánthatnak, és kaszabolhatnak, és most hal meg, és ő mukkanás nélkül. Hát ki bírja azt? Csak visszatérek. Olyan drámaian dobog, nem? (A dobogó – szerk.) Hogy van egy olyan… Hogy…(50:20)

Onnan indultunk, hogy az önmagunkról alkotott kép. Belevehetjük azt is, hogy a másikról alkotott kép. Az a gyönyörűséges, hogy egyfelől megőrülünk, hogy ez… hogy „Senki ne nyúljon a magamról alkotott képhez, bele ne piszkáljatok!” De a másik, hogy amikor képes vagyok megengedni magamnak, hogy bővüljön a kép a másik emberről, akkor a cselekvési késztetés, a repertoár magától megy. Az derült ki a kutatásokból, hogy ezekben a helyzetekben, amelyekben jól beszorulunk, 50% magától megoldódik, ha képes vagyok a másikról alkotott képemet kibővíteni, anélkül, hogy bármi mást csináltam volna, a belső képem bővítése megváltoztatja az életet. Hát ezt… csodásnak látom. Ráadásul ez eredményes. A 30 év őrület, amit csinálok, a bűntudat… Hát az életkedvünk elmegy. (51:40)

A prostituált és a stricije.

Most hozzátennék még valamit, amiről sosem szoktunk beszélni. Ez pedig az, hogy… hmm. Egy élményemet mondanám. Elég drámai volt. Szoktam, egyszer-egyszer emlegetem nektek. Érkezett hozzám egy prostituált. Azt mondja, hogy hát tulajdonképpen ő nagyon rosszul van. Ez Óbudán volt. Hogy ő nagyon-nagyon rosszul van, és hát tulajdonképpen a stricije hozta el. Ott van a nagy fekete Merciben, ott áll a plébánia előtt, mert mondta, hogy megvárja, amíg végez. Tényleg így volt. Azt mondja, hogy tulajdonképpen ő hallgatott tőlem előadásokat, és hogy a stricije látta, hogy már tulajdonképpen dolgozni se tud. Ugye persze „dolgozni”, ez óriási idézőjel. És hogy a stricije azt mondta, hogy „Hát most, hát akkor tessék, akkor mit akarsz?” Azt mondta ez a prostituált, hogy el akar hozzám jönni. Leült, és elkezdett beszélni. (52:55)

Ahogy beszélgettünk, hát egyrészt vele voltam, másrészt meg az agyamnak egy 10%-a azzal foglalkozott „…és mi lesz, ha mondjuk itt rájön, hogy ezt abbahagyja? Mi lesz énvelem?” Azért a természetes életösztönök működtek bennem, mert megnéztem az óriási fekete Mercit ott, a plébánia előtt. Hát ez jó… igen, ilyen kétesélyes dolog. De mindegy, szóval, azért kirakom ezt a széket. A természetes életösztön. (Kirakja harmadiknak a zöld széket. – szerk.) Azért is, mert egyszer csak a következőt mondja. „Te Feri, képzeld el, hogy hát a stricim egyszer elvágta a torkom.” Akkor néztem rá, most nem ülök át. „Hát igen, igen, igen. Egyszer képzeld el, hogy úgy fölbosszantottam, de annyira, hogy szegény úgy kiakadt…” De most így mondta. „Szegény annyira kiakadt, képzeld el, hogy egyszerűen nem tudott már mást csinálni, mint hogy elvágta a torkom. Elég súlyos volt, és akkor fogtam, így ömlött a vér a torkomból, és akkor azért úgy látszott, látszott, hogy úgy, úgy egy kicsit megijedt, hogy aggódott értem. Ez nagyon jól esett, hogy láttam, hogy hogyan aggódik értem. Hát ezt nem is tudom, hogy mikor láttam utoljára. Hát ezt nem szoktam látni. Tudod, olyan bűntudatom lett, hogy képes voltam ennyire fölidegesíteni, hogy szegénynek ezt kellett csinálni…” Aztán végig hallgattam, úgy végül is aztán beültek a nagy fekete Mercibe, ő fogta a torkát, hogy ne vérezzen el, és bementek az intenzívre, és összevarrták, amit össze kell, a légcsövével együtt. (54:50)

Mmm… Miért mondtam el ezt a történetet? Láttátok-e, hogy ez a hölgy, ahogy beszélt, és ahogyan érzékelte ezt a stricit, az teljes realitásvesztés volt? Ő azokat az elemeket zárta ki a másikról alkotott képéből, hogy hát tulajdonképpen egy… hát… a borzasztó részt teljesen kizárta. Az agresszív részt teljesen kizárta, a bántalmazó részt teljesen kizárta. Ő fönntartotta így, így tartotta fönn az elvágott torkát fogva tartotta fönn azt a képet, hogy ő itt egy jóságos ember. Őrizte az együttérzést a szemében, meg azt, hogy „Tényleg, hát hogy idegelhettem föl ennyire? Szegényt, ezt, nem maradt más választása.” Tehát egy kiszolgáltatott férfi, mert nem maradt más választása. (56:05)

Johari-ablak

Nem csak pozitív tartalmakat vagyunk képesek egyáltalán nem észlelni, hanem negatívokat is. Tulajdonképpen ez bármilyen tartalom lehet, csak próbáltam most két végletben megmutatni, hogy nem egyszerűen arról beszélünk, hogy mindig akkor fedezzek föl egy újabb pozitívumot, hanem hogy… Hogy… és akkor ez a tudás is már a tiétek, csak megint utalok, és akkor valahogy, valahogy mint hogyha rendeződne egy csomó minden ismeretünk. A Johari-ablak. Ugye megvan? Hadd hozzam ide, akkor egyszer csak most egy rendszerbe kerül. Az önismeret nem az, hogy belenézek a tükörbe, és akkor „Na, hóó, hát nem egy matyó hímzés. Jee-nee, ez a csücske egész jó. Eee-eee.” Hogy az önismeretnek nem ez a természete. Az önismeretünk természete az, ugye így mondják, Joe és Harry, ettől Johari-ablak, Joe és Harry találták ki. (57:00)

Az egyik, hogy van egy olyan rész, hogy „Én ezt tudom magamról, de te nem tudod rólam.” Van egy olyan rész, hogy „Ezt te tudod rólam, de én nem tudom magamról.” Van egy olyan rész, hogy „Ezt én is tudom magamról, meg te is látod rólam.” És van egy olyan rész, hogy „Ezt se én, se te nem tudjuk rólam.” (https://hu.wikipedia.org/wiki/Johari-ablak#/media/File:Johari_ablak.jpg – szerk.) Attól ablak, hogy az ablaknak a négy szeme, ezért lett ablak. (57:35)

Az derült ki, hogy amikor szeretnénk bővíteni a képet, azért, mert a másikról alkotott képünk realitáshoz való bővítése, az a következőt csinálja önmagában is. Egyszer csak kisebb lesz az a rész, hogy „én ezt látom magamról, de senki más ne tudja”. Emlékeztek, a fiatalember, aki két világban élt. De ha ez a kép bővül, „én is tudom, te is tudod, én is látom, te is látod”, ugyanazt látjuk a realitásnak megfelelően, akkor csökken az a rész is, amit így neveztünk meg, hogy „Hát te látod rólam, de én teljesen vak vagyok rá.” Ahogy ez a kettő csökken, ez („Én is tudom, te is tudod” rész – szerk.) bővül, bővül, bővül, bővül, tulajdonképpen a legnagyobb jó, hogy egyre csökken az a rész, amit se én, se te nem ismerünk belőlem. Minél nagyobb lesz az, hogy „te is látod rajtam, én is látom magamról”, igazítjuk a realitáshoz. Így a szabad cselekvés tere kibővül. (58:50)

Nyilván ennek ugye mekkora kerékkötője az, hogy két világban élek. „Én tudom magamról, eszembe sincs, hogy bárki más tudja.” Akkor fönntartok egy brutálisan kettévágott önmagamról alkotott képet. Szóval, nem az a cél, hogy minél több pozitívat lássak meg a másikban, hanem hogy minél reálisabban lássam. Ez a cél. Cél? Hát nem, ne nevezzük célnak, ez egy jó folyamat. Azért, mert minél reálisabban látlak téged, annál természetesebben reális cselekvési modellek és minták, és készségek jönnek maguktól. (59:45)

Ha ez a prostituált nő egyszer csak fölismerné ebben a striciben, hogy ő, ez egy bántalmazó, ez egy brutális agresszor, abban a pillanatban, ha ezt ő így meglátná, tudná, mit kell csinálni. Azért nem csinálja azt, ahogyan megvédhetné magát, mert ezt nem látja. Ezért beszéltünk most erről a szándékos vakság témájánál, hogy ezért egyáltalán nem olyan könnyű, hogy itt tudjunk lenni nagyon sokat, és megengedjük magunknak azt, hogy te lássál minél többet belőlem, és megengedjük azt magunknak, hogy én minél többet lássak magamból, és hogy ez a két kép egyre közelebb legyen egymáshoz. Ezt nem szívesen… ez kockázatos. Van, aki pszichotikus lesz, van, aki terápiára szorul majd. Értitek, most persze, hogy nem erről van szó, csak hogy a tétje, hogy az emberi lélek hogyan őrzi a képet. Hahh! (61:00)

Még egy valami. Hogy ami… visszatérek a kölcsönös neurotikus allergia képéhez. Ez egy annyira elviselhetetlen állapot, ez egyszerűen elviselhetetlen. Biztos ismeritek, elviselhetetlen. Ilyenkor gondoljuk azt, hogy az egésznek azon nyomban véget kell vetni. Egyszerűen ez maga a merő szenvedés, és már mindent megpróbáltunk, mindent. Advent, roráte, böjt, ima. El Camino, ott is, mentél, és „Nem kiabálok a férjemmel, nem, nem. 8. szakasz… Nem, nem, nem, most itt vagyok. Ó, hát nézem a hegyeket, friss levegő. Miért kiabálnék vele?” Hazaérsz, és… Hogy milyen életadó jelentősége van annak, hogy bővítjük a képet a reálishoz közelítve. Na most. Na, visszatértem ide. (A Johari-ablakhoz – szerk.) (62:15)

Mikor már ezt mind tudjuk, most már ti olyanok vagytok, akik tudjátok, milyen a kölcsönös neurotikus allergia. Most már mindent, hogy mit mondott Gottman, hogy mit ne, hogy miért szoktuk mégis csinálni. Mmm, hogy mmm-ááá-eee. Képzeljük el, hogy most már úgy mentek haza, hogy ezt az egészet tudjátok, rájöttök, hogy mi a ti részetek, és este ugyanúgy megcsináljátok. Hát miért? Egy csapásra nem változunk meg. És a társatok ugyanúgy reagál, és megy tovább az őrület. Ámde…(62:50)

Itt vagy este, éjszaka fekszel az ágyadban, és most nem durcásan, hogy „Jó, hát téged nem érdekel… velem, akkor engem se érdekel.” Tulajdonképpen ezt nem szoktad csinálni, de égve hagyod a villanyt, s várod, hogy a férjed bejöjjön a hálószobába. Hát ezt pláne nem szoktad várni. „Mit? Az a legjobb, ha addig elalszom, míg be nem jön. Akkor reggelig…” De most várod őt, és bejön, és azt mondod neki, hogy… (Közelebb húzza a másik székét, és hosszan méregeti – szerk.) Hát nem könnyű megszólalni, hát tudjátok, ilyenkor? Az összes forgatókönyvet most átírod, 20 éve nem csináltad ezt. Azt mondod. „Hát ezt jól elszúrtuk.” És a férjed egyszer csak érzékeli, hogy ez most valami más. Látja a kislányt is. „Hehh, hát ebben jók vagyunk.” És itt egyszer csak elkezd valami épülni. Akkor egyszer csak te azt mondod, hát kaptál egy pozitív kapcsolati visszajelzést. Hahh, azt mondod. „Háhh, ja, vártalak. – Jó, hogy ébren vagy. – Hehh. Hehh. (Nehéz a változás.) Kis kifli, nagy kifli? – Jó, de én vagyok a kicsi.” (65:10)

És hogy ez miért érdekes most? Mert ugyanis az őrület ugyanúgy megtörtént, nem tudunk egy csapásra megváltozni, hát az agyunkban 20 éve begyakoroltuk, hogy mi hogy, és gyerekkorból van a gyökere. Hát hogy? Hát nem így. De tulajdonképpen azzal, hogy elkezdtelek másképpen látni, és te is engem másképpen, elkezdtünk egy más fajta cselekvést belső késztetésből elindítani. Nem kellett külön kitalálni, belülről kedvet éreztünk hozzá. Magunk se értjük, hogyan, de éreztünk egy kedvet a gyöngédségre. „Éreztem egy kedvet ahhoz, hogy úgy, úgy na, hogy egy kicsit veled legyek most. Hát azt szoktam a legkevésbé akarni, de most éreztem, hogy tulajdonképpen jó is lenne, ha nem aludnál még. Nem is tudom, hogy ez hogy van, de jó lenne. Nem is tudom, hogy mit akarnék csinálni, de…”(66:20)

Alapvető változás

1. Képesek vagyunk pozitív kapcsolati üzeneteket adni egymásnak.

Mi az, ami alapvetően megváltozik? Két dolog. Az egyik, képesek vagyunk pozitív kapcsolati üzeneteket adni egymásnak. Nem a problémát oldottuk meg. Hát a gyerekkori elhanyagoltsággal csináltunk valamit? Semmit nem csináltunk vele. Gyerekkori bántalmazás terápiája elkezdődött? Semmit nem csináltunk vele. De megváltozott a kép, teret engedtem magamnak új érzésekre, gondolatokra, új fajta cselekvésre, és itt történik valami nagyon fontos. Elkezdünk magunktól pozitív kapcsolati üzeneteket adni, miközben tulajdonképpen ugyanazt csináltuk. Ez kezdi el hozni a változást. Nem az, hogy megváltoztattalak, nem is az, hogy most megváltoztam, hanem az, hogy magamban rátalálok arra, hogy pozitív kapcsolati üzenetet van kedvem adni. Hát hiszen… hát egy kislánynak, most mit? Most mondjam, hogy „Menjél játsszál!”? Nem, ehhez nincs kedvem. Ahhoz van kedvem, hogy egy kicsit nézzelek, és az „Ááá, de szépen pörög a szoknyád!” Ehhez van kedvem. (67:40)

2. A másodlagos érzések megváltoznak.

Ez azt jelenti, egy, pozitív kapcsolati üzenetek. Kettő, amit így hívnak, hogy… Most leülök mind a két székre. Nem, erre ülök le. Az elsődleges érzéseim mik? Az elsődleges érzéseim nem változtak. Az elsődleges érzésem az, hogy amikor a feleségem elkezd kiabálni, akkor hát… megnyílik alattam egy verem, és kezdek zuhanni befelé. A nő elsődleges érzése az, amikor látja a férjét, hogy nem törődik vele, hogy legszívesebben megfojtaná. Valami olyan agresszív indulatot érzek, hogy nem is tudom kimondani. Hát a magamról alkotott képbe ez nem is fér bele. (68:30)

Mik a másodlagos érzéseim? A másodlagos érzéseim az, ezt elmondom a papnak is, meg egyszer voltam egy pszichológusnál, meg persze a két barátnőm, de ők kaptak sütit. Hogy elmondom, hogy „Tudod mi a legnagyobb baj? Hogy elvesztettem a reményt. Nem is az, hogy ennyire tele vagyok agresszióval, vagy hogy kezdek belehullani a nagy sötét fekete semmibe, hanem az, hogy hát, szerintem ez a kapcsolat reménytelen.” Ez nem az elsődleges érzésem, hanem a helyzetre vonatkozó másodlagos érzésem. Az elsődleges, amit ott, akkor átélek. A másodlagos, ahogyan látom magamat, meg magunkat. „Tulajdonképpen reményvesztett vagyok, olyan tehetetlen, cselekvésképtelen, kiábrándult, erőtlen, hitehagyott.” Ezek a másodlagos érzéseim. (69:30)

A kapcsolatunkat egy pont után a másodlagos érzések jobban meghatározzák, mint az elsődlegesek, mert azt a gyilkos indulatot három naponként 5 percre érzem, de a reményvesztettséget, az erőtlenséget, a tehetetlenséget, a kilátástalanságot és a kiábrándultságot már folyamatosan. Emlékeztek a rendszerszintű problémára? Egy pont után nem a probléma az, ami a bajt okozza, hanem az elégtelen megoldási kísérleteink. Megvan a mondat, amit próbáltam nektek üzenni, hogy azt ne felejtsétek el? Az alkoholbeteg személy nem abba hal bele 52 évesen, hogy az anyja elhanyagolta őt, hanem a rengeteg alkoholba. A megoldási kísérletébe fog belehalni, és nem a problémájába. Ezért amikor a nő üvölt, és a férfi menekül, valójában egy pont után már nem maga az üvöltés, és nem maga a menekülés, hanem az, hogy kialakulnak az elsődleges érzések mellett állandósult másodlagos érzelmek, és ezek folyamatossá válnak. Mondjuk ez lehet a kilátástalanság, a reményvesztettség, akár lehet egy állandósult szorongás, valami. Azt mondjuk „De hát így élek 5-8-10 éve…” És emiatt fogok elválni, mert tanácstalan vagyok, tehetetlen, reményvesztett, kiábrándult, és szorongok, és ezt nem akarom, egyszerűen nem akarok így élni. (71:25)

De amikor elkezdek… Nézem az időt… Hú, de ez hihetetlen, most pont… Hogy amikor elkezdem bővíteni a rólad alkotott képet, akkor egyszer csak belső késztetésből egy más fajta cselekvési mód elindul bennem magától. Ez segít abban, hogy pozitív kapcsolati üzeneteket adjunk, miközben a problémát nem oldottuk meg, csak a helyzetünket kezdjük el rendezni. Nem a problémát oldjuk meg, a helyzetünket kezdjük megváltoztatni. És mi történik? Hogy az elsődleges érzések köszönik szépen, ugyanazok. Mert ez a nő amíg él, neurotikus lesz arra, ha elhanyagolják. És ez a férfi amíg él, gyűlölni fogja a bántalmazást. Akkor is, ha egy csodás, eredményes terápia után lesz, akkor is utálni fogja. Nem az elsődleges érzések változnak meg, hanem a másodlagosak. (72:40)

Egyszer csak az lesz bennünk, itt, itt vagyunk, most itt vagyunk az ágyban. Hát ugyanúgy, ugyanazt csináltuk, és érdekes módon, most jól vagyunk, jól vagyunk. „Mert én vagyok most a nagy kifli, a férjem a kis kifli, és tulajdonképpen milyen jó, jó.” Ez az előző hat mondat ez azt jelenti, hogy van bennem remény, cselekvőképesség, van életkedv, ahh. Ami segít az életben, ezek a megváltozott másodlagos érzések vagy érzelmek. (73:25)

Ezért mondta John Gottman, és ezt szoktuk félreérteni… ez a zárás, zárás, látom. Ezért mondta John Gottman, hogy 14 év alatt a párok 69%-a megoldhatatlan problémákat mutat. Megoldhatatlan problémák, de a 69%-ból nem válik el mind a 69, mert vannak, akik együtt maradnak. És mi az ő titkuk? Hogy megtanulnak együttélni megoldhatatlan problémákkal. Ezt szoktátok úgy hallani, hogy „Ez szörnyű. Tovább marják egymást, kicsinálják, kikészítik. A reményvesztettségben kell maradni, a szorongásban, a kilátástalanságban, a tehetetlenségben.” És nem erről van szó, hanem arról, amiről most 1 óra 15 percet beszéltem. Hogy ez a fiúcska gyűlölni fogja egy életen keresztül a bántalmazást, és ez a lányka pedig mindig haragudni fog az elhanyagolásra, mindig érzékeny lesz rá. Tehát nem megoldják a problémát, hanem megtanulnak együtt élni vele, az által, hogy kibővítették a másikról (a magukról) alkotott képet. Mert ez a nő sosem gondolta azt, hogy ő egy bántalmazó, soha. De most, hogy meghallgatta a férjét… És a férfi, aki egyszerűen csak szeret este meccset nézni, sosem gondolta, hogy egy krónikus elhanyagoló, aki emberszámba sem veszi a feleségét. Hát ezt sosem gondolta, de most kapott egy képet a feleségétől. Annyi igazsága ezeknek a képeknek mindenképp van, hogy te így látsz engem. Hmm. (75:30)

Ezért amikor a másodlagos érzéseink megváltoznak, akkor amikor megtanulunk együtt élni megoldhatatlan problémákkal, akkor az tulajdonképpen egy zseniálisan örömteli dolog. Abban nincs semmi keserűség, semmi önmagunk elárulása, semmi beletörődés, meg belenyugvás. Pont az nincs benne. Csak nem ott, és úgy változunk, ahogy azt az elején gondoltuk. Ahh! Hát én ezt most befejeztem. (taps -szerk.) (76:10)