Szándékos vakság - Isten fókája, avagy az ideológiák

Köszöntlek benneteket, Isten hozott mindannyiótokat!

Szándékos vakság

Örülök, hogy itt lehetek veletek, és tovább szőhetjük a gondolatainkat a szándékos vakságról, és mindarról, ami aztán ezzel kapcsolatosan fölmerül és eszünkbe jut, hiszen soha nem csak egyetlen témát akarunk körbejárni, hanem tulajdonképpen megengedjük magunknak azt a szabadságot, hogy bizonyos dolgok eszünkbe jussanak egy-egy kérdés kapcsán. (00:25)

Ismétlés

Tudjátok, hogy miután az a tapasztalatom, hogy az élmények sokkal maradandóbbak, mint némi alapvető szakirodalmi ismeret, amire múltkor utaltam, ezért még egyszer idehozom nektek, mi az, hogy szándékos vakság, milyen tényezőkből áll. Természetesen ott vannak a téveszmék. Mondjad? Hogy? „Közkeletű hiedelmek.” Közkeletű hiedelem – valaki súgott nekem. Nagyon szépen köszönöm. Tehát vannak a közkeletű hiedelmeink. Ezeket a hiedelmeket megerősítik érzések. Jó is ez a sárga szék, pozitív érzések, ó, hogy most akkor jó irányba megyünk, ez így klassz lesz. Ó, most biztonságban vagyunk, biztonság és béke… Ezek megerősítik ezeket a közkeletű hiedelmeket. A harmadik, az énkép. Itt hagytam abba múltkor, erről majd még szeretnék beszélni. Tehát az önmagamról alkotott kép tovább erősíti a közkeletű hiedelmeket, és fölerősíti azokat az érzéseket, hogy ezeket helyesen és reálisan érzem és élem meg. Majd pedig, miközben ezek itt mutatnak és mondanak valamit, aközben a számok, az adatok, a tények nyilvánosak, és hallatlanul pimasz módon ellent mondanak ezeknek. Ám az, hogy a tények, számok, adatok pimaszul ellent mondanak annak, ez minket nem zavar, mert az igazság ismerete nem hoz önmagában változást. (02:15)

Számok, adatok, tények

Egy kicsit szeretnék ide most leülni, hogy a számok, az adatok, a tények nyilvánosak. Éppen ez a szándékos vakság egyik alap ismérve, hogy szándékos. Hogy miközben a számok, adatok, tények nyilvánvalóak, miközben van információnk róla, hát hiszen láttuk, vagy hallottuk, vagy mondták nekünk, aközben ügyesen megcsináljuk azt, hogy a szándékos téveszméink, kultúrhiedelmeink, és azután az azokat megerősítő érzések, és az azokat fölerősítő énkép valahogyan ezt innen eltüntesse. Mondanék néhány számot. (02:55)

KSH – a katolikusok aránya a magyar társadalomban

Mit gondoltok ti, hogy 1949-ben a magyar lakosság hány százaléka vallotta magát katolikusnak? Ezt nem kell tudnotok. Tehát az adatok nyilvánosak, de nem kell tudnotok, csak úgy mondjuk az érdekesség kedvéért. 65-80 jól, jól belőttétek. 70%. Tehát 1949-ben 70%-a a lakosságnak katolikusnak vallotta magát. 2001-ben kezdődtek, tudjátok, az a nagy, 10 éves KSH. 2001-ben a lakosság hány százaléka vallotta magát katolikusnak? 48-25-30, 10… Ez a… ez a nem szándékos vakság kategóriája. Ez már majdnem tudatlanság. Az egy másik dolog. Jóban vagyunk, azért merem ezt így. Mrrhh. Mennyi? 55! Ez van a legközelebb, 54%. Tehát, 2001-ben a magyar lakosság 54%-a vallotta magát katolikusnak. 2011, ez ugye a következő, ami rendelkezésre áll. 2011-ben mit gondoltok, hogy a magyar lakosság hány százaléka vallotta magát katolikusnak? „40-50-60, 60, tehát emelkedett, 45, csökkent…” A helyes válasz 39%. Tehát 2011-ben a magyar lakosság 39%-a mondta magát katolikusnak. Az 54 és a 39 között az 15%. Az, hogyha most eltekintek néhány százaléktól, barátok között is egy olyan 1/3, vagy mondjuk 30%. (05:10)

Gazdasági világválság – Kahneman javaslatai

Képzeljünk el egy céget, ahol 10 év alatt 30% a zuhanás. Az nagyon sok, az nagyon-nagyon, nagyon sok a 30% különbség. És akkor finoman kerekítettem. Tudjátok 30%-ra egy multinál válságstábot állítanak föl, de nagyon gyorsan. Pont egy élményemet hadd osszam meg ezzel kapcsolatban. Már tudható dolog ez, hogy amikor a gazdasági világválság volt, akkor volt egy nagy multi, ahol egyszer csak a megbízásoknak 20-30%-a kezdett eltűnni. Természetesen válságstábot hívtak össze, mert hát ez a tendencia brutális. Kit hívtak meg? Azt mondták „Nekünk a legjobb kell, legyen Daniel Kahneman.” Ugye a Nobel-díjas pszichológus, aki közgazdaságtudományi Nobel-díjat kapott. Emlékeztek-e arra, hogyha hallottátok tőlem ezt a történetet, mert egyszer már elmondtam, talán két éve, hogy mit csinált? Van valaki, aki esetleg emlékszik? (06:30)

Egyetlen egy dologgal foglalkozott. Azt mondta „Szeretnék egy fölmérést csinálni az itt dolgozókkal, mert nem csak az történt, hogy a megbízásoknak egy jelentős százalékát vesztette el a cég, hiszen minden hasonló cég körülbelül ilyen arányban vesztette el… (Feri kólát kapott – szerk.) Nagyon köszönöm. …és nyerte meg a… szóval vesztette el a megbízásokat, hanem óriási nagy lett a fluktuáció. Az még ijesztőbb lett. Ezért ő egyetlen egy dologra kérdezett rá. „A cég hány százaléka néz úgy a változásokra, mint valami jó lehetőségre?” Az derült ki, hogy egy kisebbség. Ezért ő két javaslatot tett, összesen kettőt, ami igazán fontos, hogy itt most megemlítsük. Az egyik javaslata a következő volt. „Állítsunk össze egy-két munkacsoportot olyanokból, akik mindannyian jó lehetőségnek tartják a változásokat, és úgy tekintenek a gazdasági világválságra, mint a piacok új fölosztásának óriási lehetőségére!” Létrejött egy-két munkacsoport, amiben mindenki hasonlóan azt gondolta, hogy ez egy óriási lehetőség, és ők elkezdtek ötletelni a cég jövőjéről. A második a következő volt. Azt kérte mindazoktól, akiknek alkalmuk volt, miután nagyon nagy volt a munkaerő elvándorlás, ezért rengeteg új és új ember jelentkezett, hiszen nagyon sokan elmentek, hogy kizárólag – néhány éven keresztül – olyan személyeket vegyenek föl, akik szintén lehetőségnek tartják a változást. Egy év múlva ennél a cégnél nagyobb volt a bevétel, mint a világválság előtt. A piaci részesedésüket elég komolyan megfejelték. Tulajdonképpen összesen két változást hoztak létre. (08:50)

A katolikus egyház fogyása

De mind e mögött, és miért akartam ezt mondani? Azért, mert komolyan vették a számokat. És én most egyáltalán nem multikról akartam beszélni, bár néha szoktam mondani, hogy én az egyik legnagyobb multinál dolgozom. Kétség kívül 1 milliárdnyi tag van, az nem kevés. De ez az 1 milliárdnyi tag Afrikában és Ázsiában és Dél-Amerikában növekszik, minálunk meg csökken. Magyarországon például nagyon durván, 10 év alatt alaphangon 30%-kal. És ez 2011, most 2017-18, azt gyaníthatjuk, hogy 35-34-33%-on állhatunk. Tudom, hogy nem azért jöttetek, hogy velem együtt aggódjatok a katolikus egyház jövőjéért, és ezt kizárólag példának szerettem volna elmondani arra nézve, hogy fölmegyünk a KSH-ra, és megnézzük a különböző nagyon egyszerű számokat, és máris láthatjuk, hogy tulajdonképpen hihetetlen sebességgel kellene egészen új stratégiákat választanunk. De valami olyan sebességgel, azt mondta egyszer valaki, mikor volt a II. vatikáni zsinat. „Hát igen, mikor az egyházban a többség azt mondja, hogy valamivel még lehet egy kicsit várni, akkor már régen elkéstünk.” Tulajdonképpen most pontosan ennek az időszakát éljük, hogy a számok annyira nyilvánvalóak, hogy nem tudom, hogy hogyan nem fáj. Nekem például kifejezetten fáj. Ezért hallatlan radikális és alapvető változásokra volna szükség. Ehelyett tulajdonképpen általában csak szövegelünk. Duma, púder, kamu, szöveg, porhintés. Körülbelül ez a benyomásom, tisztelet mindenféle nagyszerű csodás kivételnek. Egyszerűen nem vesszük komolyan a számokat. (10:55)

Emlékeztek, hogy amikor a férfi-nő kapcsolat, családi kapcsolatrendszer, egyéb… újból és újból mondtam ezt, hogy milyen óriási jelentőségű lenne, semmi mást nem tennénk, csak néha használnánk az eszünknek és a gondolkozásmódnak azt a formáját, ami adatokkal, számokkal, realitásokkal dolgozik. Ezt nekünk nagyon kéne használni. E helyett tulajdonképpen békésen ülünk. Tudjátok, mit mondott egy püspök? Ez az egyik kedvenc mondásom. Ő egy afrikai püspök volt, és elment Európába egy tárgyalásra. Ott ültek az európai püspökök, és a következőt mondta az afrikai püspök az európai püspököknek. „Tudjátok, mihez vagytok ti hasonlatosak? Ahhoz, amikor süllyedt a Titanic, és fönt a decken még játszották a valcert.” Az európai egyház ahhoz hasonlít, mint amikor süllyed a Titanic, de fönn, a decken még játszák a valcert. Na, ez a szándékos vakság. Ha ezt a jelenséget meg kéne fogalmazni, bőven elég körbenézni a magam szűkebb világában, és azt mondhatom, mi ebben élen járunk. Elég a saját működésmódunkat elég jól föltérképezni, és akkor láthatjuk, hogy ez tulajdonképpen mi is. (12:20)

Csak egy másik számot hadd mondjak, ez a másik kedvenc számom. Skandináviában megtérőket vizsgáltak, és az volt a kutatásnak a témája, hogy aki manapság megtér, mondjuk így, hogy keresztény lesz, mondjuk a legyegyszerűbben nem most, most nem valami szak dolgot szeretnék ide hozni, egyszerűen mondjuk valaki, aki keresztény lesz. Mire hivatkozik, hogy miből mivé lett, hogy hogyan lett keresztény, hogy mi volt a kulcsa az ő megtérésének? Mit gondoltok, ebben a kutatásban, körülbelül 500 megtérőt, aki nem volt keresztény és keresztény lett, szerepelt benne, hogy mit gondoltok, hány százaléka mondta azt, hogy ő úgy élte meg a saját folyamatát, amiből nem keresztényből keresztény lett, hogy ő egy bűnös ember volt, és egyszer csak találkozott Jézussal, aki megbocsájtotta a bűneit, és ez által valahogy hahh… „1%. 2…” Hagytok teret a többieknek is, így lehetne ezt mondani. (13:35)

Ez a szám nem volt 20% sem. A ma embere az Istenhez fűződő viszonyát, mondjuk azt a folyamatot, hogy a transzcendencia, vagy a spiritualitás bekopogtat hozzá, és ő ezzel valamit kezd, és evvel a személyiségfejlődése, vagy a nála többhöz való viszonya elkezd gazdagodni, és ő ebben valami kultúrára talál, hogy ez a ma embere számára az a klasszikus út, hogy „Bűnös vagy, lásd be, tűűű-űűűű! Majd pedig akkor jön Jézus, és megszabadít a bűneidtől, és akkor…” Ez az út szinte egyáltalán nem járatos. Szívesen megkérdezném, hogy mit gondoltok. Ugyanis van körülbelül 70%, majdnem 70%, hogy a ma embere hogyan éli meg a spirituális ébredését? Ha úgy látom, hogy valaki egy klassz buddhista lesz, az nekem óriási öröm. Valami, a spiritualitásával kezd valamit, hehh, most csak egy valamit ragadtam ki. (14:45)

Mhh. Tudom, hogy ezt most nem fogjátok elkezdeni mondani, mert elég bonyolult, ugye. Most hogy, hogyan írjuk le, meg három mondatban, meg most ezt hogyan? Akkor elkezdünk magyarázkodni. Nem is várom, hogy mondjátok, csak izgalmasnak tartom, hogy gondolkoztok rajta. Az jó. Majdnem 70%-a a ma emberének azt mondja, hogy ő úgy éli meg a spirituális ébredését, hogy hiányai vannak, sebei vannak, és elakadásai, szükségletei és vágyai, és valahogy ezekkel mindig falaknak ütközik, és mindig valamilyen elégtelen választ kap, és ad, és talál az életből. Valahogy elakad a növekedése, és egyszer csak a spiritualitás elkezd számára olyan tényezővé válni, ami valamiképpen segíti őt abban, hogy mit kezdjen azzal, hogy vannak vágyai, vagy szükségletei, vannak sebei és hiányai, és egyszer csak a spiritualitás elkezd valamit ehhez a témához neki hozzáadni. Nem föltétlenül azt, hogy minden vágya teljesül, nem föltétlen azt, hogy minden sebe meggyógyul, nem föltétlenül azt, hogy minden szükséglete kielégítést nyer, hanem hogy egyszer csak a spiritualitás segíti őt abban, hogy mit kezdjen magával, ha hiányai vannak, ha sebzett, ha tájékozatlan, ha szeretne valahogy egy klassz életet élni, és amit eddig próbált, az valahogy nem volt igazán hatékony. Ez majdnem 70%. Hahh. (16:35)

Most mondhatjátok, ezt most miért mondtam el. Hát most mi közünk nekünk ehhez? Ez nem egy hittan óra, ébresztő! Arra gondoltam, hogy annak mindig van létjogosultsága, hogyha papként is beszélek a saját világunkról. Nagyon könnyű arról beszélni, hogy hogyan van a gyereknevelés. Énnekem kifejezetten könnyű. Tehát egy-egy ilyen előadás után szoktam tudni jól aludni. Tehát a múlt nem hánytorgat engem, hogy mit tettem a gyerekeimmel. Hát nekem könnyű ezt elővenni. Ezért tulajdonképpen már a tisztesség is megköveteli tőlem, hogy néha saját magunkról beszéljek. Tökéletesen egyet értek azzal a képpel, hogy olyanok vagyunk, mint a Titanic, ami süllyed, és a decken játszák a valcert. Valószínű, hogy ez az afrikai püspök sohasem hallott a szándékos vakságról. (17:35)

3. Az önmagunkról alkotott kép.

Na most, ötödik pont, ugye ezt már most elmondtam, hogy az igazság ismerete nem hoz önmagában változást. Úgyhogy most letakarítom az öt széket, és emlékeztek, hogy a szándékos vakság okairól beszélünk. Mely okok vezetnek ide? Mert ez az öt a jelenséget írja le. Akkor itt arról beszéltünk, visszatérek a harmadik… Hát, akkor vissza is hozom. Az önmagunkról alkotott kép. Emlékeztek, próbáltam egyetlen témát viszonylag alaposabban (Egészségedre!) kifejteni, a kölcsönös neurotikus allergia témáját. De most ezt egyáltalán nem akarom szóba hozni, ami ugye egy paradoxon, mert már szóba hoztam. Hanem csak egy valamit, ami itt igazán az izgalmas. (18:25)

Emlékeztek, mikor fölraktuk ezt a három dolgot, hogy a szándékos vakság okai, rendszerszintű problémák, tkk-tkk-tkk-tkk, amikből helyzetek adódnak, aminek következtében az egyes ember elbukik, 10-ből 9 nagy valószínűséggel. Mikor erről beszéltünk, akkor… Leülök ide, és arról szeretnék még szólni, hogy az életszentségre való hivatkozás, vagy hogy a személyiség fejlődése, hogy szabad vagy, és te döntsél, és minden a kezedben van, és ez… Egyszerűen elégtelen modellje annak, hogy kigyógyuljunk a szándékos vakságból. Mert a helyzetek fölismerésére is szükségünk van, például számokat, adatokat, tényeket érdemes ismernünk, valamit a rendszer folyamatos fejlesztésére. Amikor – és most a legszemélyesebb világunkhoz érek – én férjként, feleségként, apaként, anyaként, gyerekként, barátként, ismerősként, munkatársként, főnökként, beosztottként szeretnék egy számomra nehéz embert valahogyan mégis csak úgy normálisan, valahogy olyan jóízűen, vagy valami emberien, vagy a méltóságát… „De hát megőrülök tőle. Hát tudom, hogy így van, de meglátom, sikítófrászt kapok. Kikészít, ahogy elkezd beszélni, olyan ideges leszek, el nem tudom mondani.” Hát ez ismerős, nem? (19:55)

Például a kiégés szakirodalmánál, emlékeztek, mire hivatkoztunk? Hogy amikor valaki a kiégés közepe felé jár, a családtagjai lesznek a legbosszantóbbak, mert állandóan ott vannak. Annyira idegesítőek lesznek a saját családtagjaink, hogy elviselhetetlenek, de legalábbis a feleségünk, a férjünk. Megőrülünk a saját családtagjainktól. Ilyenkor szokott az történni, mármost ugye advent van, most kis olyan vallásos színezetben mondom a mai alkalmat, hogy úgy egy ilyen jó szándékkal azt mondjátok. „Jó, hát én rorátére nem biztos, hogy fölkelek. Meg hát minek? Főleg református vagyok, miért kelnék föl a rorátéra? Ezt nem is értem, hogy a kettőnek mi köze egymáshoz? De mondjuk hát azért próbálok most a feleségemmel, a fiammal, az anyósommal, a menyemmel, valakivel olyan, na, olyan kedvesen. Mert mindig fölcsattanok rá, meg mindig lekezelem őt, meg mindig úgy beszólok neki, hajlamos vagyok bántani, meg nem figyelni rá, meg lehülyézni, meg kiosztani, meg ítélkezni.” Most ezt nem akarnám tovább mondani, de… fél 10-ig lehetne. Az biztos, az biztos. (21:10)

Tudjátok, ilyenkor a legtöbbünknek az a stratégiája, hogy egyáltalán nem vesszük figyelembe a helyzeteket és a rendszert, hanem megpróbáljuk valahogy mrrhh. Elhatározod, hogy mielőtt beszélni fogsz, számolsz tízig. Ezt körülbelül három héten keresztül felejted el, mert mindig már mondod, és mindig utólag jut eszedbe. December 23-án jut először eszedbe, hogy számolj tízig, de akkor erre már nincs idő. Mit akarnék ezzel mondani? Hogy döbbenetes hősies és értelmetlen erőfeszítéseket teszünk arra, hogy valami változás létrejöjjön, miközben annak a föltételét nem teremtettük meg. Tulajdonképpen amit teszünk, az nem egyszer éppen gyónásokban így hangzik el. „Hát, atya! Én nem is tudom, hogy ezt meggyónjam-e, mert hát mindig ide visszaesek. Tulajdonképpen ez mindig megtörténik velem. Nem is tudom, hogy ez érvényes-e ez a gyónás így, hogy tudom, hogy már holnap ugyanezt fogom csinálni?” A ti szavaitokat mondom csak. Hmm. (22:35)

Tulajdonképpen nagyon pontosan látjátok a jelenséget. A múltkori alkalmat azért is akartam elmondani, csak most így szeretném fölvenni a fonalat, mert tudhatjuk azt, hogy a hétköznapi emberi viszonyainknak a nagyobb része orvosolható lenne azzal, hogy nem hiábavalóan, a szétrobbanásig, a megőrülésig, az idegességig, a stresszhormon szint durva fölemelkedéséig próbálom valahogy moderálni magam, hanem leülök nyugodtan, egy szál magamban, egyedül. Nincs ott anyám, a férjem, a serdülő lányom, nincs ott. Tulajdonképpen körülbelül, maximum 15 perc alatt elvégzek egy vagy két nagyon egyszerű gyakorlatot, amiben képes vagyok arra, hogy megváltozzék a bennem őróla alkotott kép. Hiszen erről beszéltem múltkor. Arról a zseniális lehetőségről, hogyha megváltozik bennem a másikról, illetve az önmagamról alkotott kép, ez a mentális kép idebent, ha ez megváltozik – nem gyökeresen és alapvetően – új elemek jelennek meg. A bennem itt élő képnek a megváltozása magától hozza létre az új fajta cselekvési késztetést, anélkül, hogy azt bárhonnan el kellene olvasnom, okos könyveket kéne… Karácsonyra megspóroltatok most egy csomó pszichó könyvet, azt mind ne vegyétek meg. De vegyétek csak nyugodtan, hát valamivel hogy mondjam, kell vigasztalni magunkat, hogy elmondhassuk, hogy mi törekszünk. Igaz, hogy tök eredménytelen, de nem, hát az nem… (24:30)

Ezt nálunk a papok úgy szokták mondani, és az adatok, számok, tények tudjátok. Nálunk a papok ezt úgy szokták mondani, hogy „Ki kell tartanunk. Kitartunk.” Mi ez, hogy kitartunk? A diktatúrában kell kitartani. Most nem kitartani kell, hanem egy csomó jót kéne csinálni, nem kitartani. Na jól van. Visszajövök ide. (24:55)

A jó hírem, hogy – emlékeztek, ezt a számot nagyon tudatosan mondtam – a kapcsolati zavaraink 50%-a magától nem megoldódik, hát ez nem, értitek, a Mikulás jön, és a puttonyából előhozza a megoldást a kapcsolati zavarra, hanem az történik, hogy 50%-a a kapcsolati zavarainknak egy megváltozott kép újfajta cselekvési stratégiákat sugall nekünk magától, úgy, hogy közben motiváltak is leszünk. Nem kell önmagunkat elkezdeni motiválgatni, nem kell magunkat jutalmazgatni, meg büntetéssel fenyegetni. Önmagától kedvünk lesz hozzá. Azért 50%, csak még bíztatóbb szeretnék lenni, azért 50%, mert az 50% nemben benne van az összes személyiségzavarral élő, az összes pszichotikus, akiknél mondjuk egy kicsi megváltozás nem fog hozni olyan radikális eredményt. Tehát az emberi életünkben, a családunkban általában nem hemzsegnek személyiségzavarral, vagy pszichózissal a családtagok. Azt az egyet meg elviseljük. Vagyis tulajdonképpen amikor a belső képem megváltozik önmagamról, vagy a másik fontos személyről, akkor önmagában, és önmagától új cselekvési repertoár nyílik, magától, és még motivált is leszek rá. (26:35)

A bennem élő kép megváltoztatása

Ennél jobb hírt nem tudok mondani, és ez sokkal, de sokkal, de sokkal hatékonyabb, mint évtizedeken keresztül… most már-már fölöslegesen erőlködni, és mindig visszazuhanni, és azt mondom „Hát, ezt nem… nem, nem. Hát szörnyű. Valószínű ezzel kell együtt élni.” De nem kéne ezzel együtt élni, de nem a helyzettel, hanem a bennem élő képpel nem kéne együtt élnem, hanem azt érdemes volna megváltoztatnom. Most csak nem akarom fölidézni, ahogy a kölcsönös neurotikus allergiánál egyszer csak lehetőséget teremtettünk, hogy ez a kép megváltozzék. De mikor egyedül csinálom, ezt… ha most már benne vagyok, egy picit idehozom, de ezt minden évben egyszer elmondom. Mégpedig azért, mert tudom, hogy úgysem csináljátok. Nem, nem csináljuk, ami a javunkra válik, nagyon-nagyon ritka esetben csináljuk. Tényleg így van, hát tudjuk a statisztikákat, hogy így van. Tehát. (27:40)

Van egy konfliktusom valakivel, most karácsony előtt ez aktuális. Nagyon egyszerűen a következőt kéne csinálni, egy számomra biztonságos légkörben kell nekem 15-20 perc maximum, nem kell több. Kell két szék hozzá, egy papír meg egy toll. Én ide ülök, és mondjuk iszonyatosan ki vagyok készülve… Ki legyen? Brünhilda? Legyen a férjem. Én vagyok a feleség. Az sokkal jobb, mint hogyha férfinek képzelem magam. (28:30)

De most… mielőtt belekezdek. Képzeljétek el, Mérő Lászlótól egy olyan zseniális történetet hallottam, hogy egyszerűen ezt muszáj elmondanom. Azt mondja, hogy a gyermeke óvodás volt. Ahogy ment érte az óvodába, kézen fogta az óvodás gyerekét, elindultak az óvodából, és alig tettek néhány lépést, egyszer csak a következőt mondja a kisgyermeke. „Apa, nagyon kell kakilnom.” Erre Mérő László azt mondja „Hát de miért nem az óvodában csináltad?” Erre azt mondja. „Ezeknek nem.” Tehát akkor most témánál vagyunk. „Ezeknek nem. Ennek nem. Megőrülök tőle.” Itt lehet az egész óvoda, az óvónéni, a férjem, a feleségem, bárki. (29:30)

15 perces gyakorlat: két szék, toll, papír

Tudjátok, egy nagyon egyszerű dolgot kell csak csinálni, de azért azt csinálni kell. Elkezdem mondani, hogy mi a bajom veled, de nem szidom őt. Nem azt mondom „Mert egy lehetetlen alak vagy!” Akkor nem azt mondtam, hogy mi a bajom, hanem minősítettem. Tehát saját magamról beszélek, az érzéseimről. Ez a többségünknek kifejezetten gyakorlást fog igényelni. Vedd föl magnóra, és hallod, hogy te azt gondoltad, magadról beszélsz, és a zöme arról szól, hogy szidtad őt. Tehát, magamról beszélek, és az érzéseimet fejezem ki. „Iszonyatosan dühös vagyok rád. Egyszerűen úgy érzem, hogy ez elviselhetetlen. Komolyan mondom, a plaszon… Plaszon? A plafonra szaladnék.” De ne sokáig monologizálj, hanem ülj át a másik székbe, és most te vagy a konfliktus béli partner, és meghallgattad, hogy mit mondott. „Most még te kiabálsz velem? Tudod, hogy énnekem milyen, amikor te kiabálsz, amikor te ezt fölhánytorgatod, hogy én akkor mit érzek?” Akkor ne okoskodjunk, hanem itt is elmondom, hogy én mit érzek. Az érzéseimről beszélek, és magamról. (30:45)

Nem sokat monologizálok, hanem rögtön ülök át, és folytatom. Most jön még egy kulcs momentum, ez pedig az, hogy amikor beszélek, akkor most itt, hiszen egy biztonságos közegben vagyok, 15 percre elvonultam a műhelybe vagy a garázsba. Hogy most pedig a realitáson túl is fogok mondani dolgokat. Olyasmit mondok most el magamról, meg ahogy átéllek téged, amit egyébként sosem mondanék neked így. (31:20)

Ugye megvan az érzéketek, hogy ennek mekkora jelentősége van? Ugyanis, ha pusztán csak azokat mondom, amiket egyébként is mondanék, megmaradok ugyanabban a körben. De mi szeretnénk kitágítani azt a képet, ahogy magamat, téged és a kapcsolatot látom. Ezért olyanokat kell elmondanom, amit még nekem se könnyű megfogalmazni, pedig tök egyedül vagyok, és senki se hallja. Ez egy melós dolog, ezért nem fogjátok csinálni. Az egy melós dolog, egyszer csak magamnak beismerni, hogy tulajdonképpen félek tőled. Hogy mindig ezt mondom, hogy dühös vagyok rád. De a haragom mögött tulajdonképpen az van, hogy félek tőled. „Nekem ez a legijesztőbb, mert nekem kislány koromban tulajdonképpen a legszörnyűbb az volt, amikor féltem apától. Mert apa néha annyira kiszámíthatatlan volt. De most már tudom, hogy miért volt kiszámíthatatlan, hogy ez egy személyiségzavar, de akkor nem tudtam, csak néha azt láttam, mintha egy másik ember lenne, és rettegtem tőle. Mikor, mikor hozzád mentem, akkor az volt bennem, hogy végre egy férfi, akitől nem félek. Érted, most nekem kimondani azt, hogy én félek tőled, ez olyan, mint hogyha valami pecsétet raknék a saját házastársi eskümre, amire az van írva, hogy lehet, hogy nem is… Elszúrtam? Hát egy olyan férfit akartam, aki… Hallod, amit mondok?” Gyerünk, gyere már, ne monologizálj! (Átül a másik székre – szerk.) (33:00)

Egyszer csak ebben a szerepben, most életemben először hallom, hogy a feleségem azt mondja, hogy fél tőlem. Ez nagyon hasonló, mint a kölcsönös neurotikus allergiánál, mikor a gyerekeket szóhoz engedjük, és egyszer csak azt mondom, hogy „Hát te félsz tőlem? Ez eszembe sem jutott. Hát én soha nem gondoltam magamról azt, hogy éntőlem te tudsz félni. Hát miért is félnél tőlem? Énszerintem én nem csinálok semmi ilyet. De hát most… de várjál, ha te félsz tőlem, akkor tulajdonképpen ez számomra megrendítő.” Hiszen érzésekről beszélek itt és magamról. „Hogy a feleségem fél tőlem? Az nekem megrendítő. Nem csak azért, mert… Hát de az megrendítő.” S akkor még egyszer átülök, és azt mondom. „Tulajdonképpen megkönnyebbültem, hogy te megrendültél, kifejezetten megrendültem. Mert most akkor azt élem át, hogy valahogy mégis csak szót tudunk érteni, hogy valami közös világunk lett most.” (34:10)

Ez most lement 5 perc alatt, ugye? Körülbelül. Ennek a beszélgetésnek semmilyen tétje vagy kockázata nincs, mert egyedül vagyok a garázsban, a műhelyben, a kisszobában, a gyerekszobában, akárhol. Csak két szék kell hozzá, de a toll meg a papír is kell. Mégpedig azért, mert vagy a saját szerepemben, vagy a konfliktusbeli partnerem szerepében olyasmit fogok érezni, és olyan gondolataim támadnak, amelyek eddig nem. Ott, hogy kimondtam, hogy félek, itt hogy meglepett, hogy te félsz tőlem, ahogy itt együttérző lettem, pedig elég komoly a konfliktusunk, és hogy megrendültem. „Ahogy egyszer csak láttam azt a kislányt, aki fél az apjától, és rájöttem, hogy én utálom, ha te úgy félsz tőlem, mint az apádtól. Hogy azt én nem akarom. Nem akarom, hogy te úgy félj tőlem, mint az apádtól.” A toll meg a papír azért kell, hogy ezeket az észrevételeinket leírjuk, mert különben elfelejtjük. Azért felejtjük el, mert ezek újak, és az agyunk be van huzalozva a rutinra. 10 perc nem telik el, de ha egy nap eltelik, már nem is emlékszem, hogy mit éreztem, hogy mi volt az új érzés, vagy mi volt az új gondolat, vagy mi volt az a fölismerés, ami olyan volt, mint amikor lámpát gyújtanak. Elfelejtem. Azért, mert a rutin, értitek, a szándékos vakság bezabál. Ezért kell a toll meg a papír. (36:00)

Egyszer csak ahogy itt átélem azt, hogy ez engem megrendít, ebben a megrendültségben hirtelen tulajdonképpen belül az a késztetésem lesz, hogy szeretnélek megölelni. Hogy szeretnélek megölelni, és azt mondani, most megölellek és azt mondani, hogy „Ne félj tőlem. Soha nem akarnálak bántani. Tudod, rossz volt magamat így látni.” Ez a cselekvési késztetés ott magától megszületik, miközben ez a konfliktus lehet, hogy 15 éve tart, és 15 perc alatt létrejön egy új gondolat, egy új érzés. Nagyon hangsúlyoznám nektek, hogy nem atomrobbanást várunk, ami egy csapásra mindent megold. Egy új érzést, egy új gondolatot, egy új képet, egy új benyomást. Egy olyan cselekvési késztetést, amit lehet, hogy egyetlen másodpercig érzünk csak, s utána el tudna veszni a ködben. Ezeket keressük, és amikor ezek a villanások, mint amikor adventnek csak egy picike kis lángocskája, az pont ez. Ezt a lángot meg kell ragadnom, mert ez magától elkezd engem egy új cselekvésre indítani. Ezt én gyönyörűnek látom. (37:25)

Azt tudom csak nektek mondani, ha elakadok valakivel, ezt meg szoktam csinálni. Mikor itt vagyok, nem egyszerűen csak szakirodalmat mondok, hát az emberi kapcsolataimban utálom, hogyha megfeneklek, egyszerűen utálom, zavar, zavar, hogyha krónikus zavaraim támadnak, egyszerűen nem esik jól. Tudom, hogy 15 perc alatt a rólad meg a magamról alkotott képnek egyszer csak lesz valami új eleme, és nem akarok 15 éven keresztül ugyanazt gyónogatni, semmi gusztusom hozzá, hogy tördeljem a kezem, és „Nem is tudom, hát holnap már ugyanazt fogom csinálni…” Hát kinek van ehhez kedve? Inkább leülök 15 percre magammal egy biztonságos helyen. (38:20)

Érthető volt ez? El tudtam úgy mondani? Óh, óh… aki még ébren van, az valamilyen életjelet mutat. Ezt tudtam leszűrni. Oké. Tehát, a múltkori alkalom végéhez így szerettem volna csatlakozni, hogy rengeteg hiábavaló erőfeszítéstől tudjuk megkímélni magunkat, és tudunk sokkal hatékonyabbak lenni. De kétség kívül, munka nélkül nem megy. Képzeljétek el, egyébként Kahnemannak a kutatása ez, a következőre volt kíváncsi. A legsikeresebb személyek akármilyen témában is voltak sikeresek, mennyi ideig gyakoroltak, hogy olyan sikeresek legyenek? A válasz így szól. Lehettek zenészek, sportolók, művészek, akárkik. A válasz így szól: minimum 10 év, minimum heti 60 óra. Ahh, azért az nem kevés. Tehát 15 perc nem hosszú idő, két szék, papír, toll – ennyi. Több, mint 50% az esély a magától történő változásra, amibe persze bele kell állnunk. Oké. Hmm. (40:00)

A legtöbb ember miért csal, ha csal?

Egy érdekes előadást hallgattam, aminek a következő volt a vége, csak a végét akarom mondani. A kutató a következőre volt kíváncsi, itt vagyok az énképnél még mindig. „A legtöbb ember miért csal, ha csal? És miért nem csak, ha nem csal?” A következő derült ki, ez az ő kutatási eredménye. A legtöbb ember akkor és annyit csal, amennyi még belefér neki ahhoz, hogy magát jó embernek tartsa. Vagyis, hogy az önmagamról alkotott képhez ragaszkodok. Senki nem szereti magát egy gazembernek tartani. Egy kisebbség van így, de az ritka. A többség magára mégis csak szívesen gondol úgy, hogy… na. (40:55)

De a kutatásból a következő derült ki, mondanám néhány elemét, hogy micsoda döbbenetes ereje van annak, hogy nem a realitás számít, nem első sorban elvek, hanem az önmagamról alkotott képhez való ragaszkodás. Az derült ki, hogyha… A kutatók a következő egyszerű dolgot csinálják. „Tudjátok mit? Vegyetek most elő papírt, és lenne tíz egyszerű kérdésem, és válaszoljatok. Tíz kérdés, tíz válasz. Utána megmondom nektek a helyes válaszokat, ti ellenőrizzétek magatokat, majd pedig ezt a papírt nyugodtan tépjétek szét, és erre az asztalra már csak annyit hozzatok ki, egy kicsi papírt, hogy hány helyes válaszotok volt.” A kutatásból az derül ki, hogy amikor van esélyünk arra, hogy egyáltalán ne bukjunk le, márpedig itt nem fogunk tudni lebukni, mert saját magunk… akkor a többség csal. Nem sokat, de keveset igen. A többség keveset csal, mégpedig azért, mert az a kis csalás belefér az önmagunkról alkotott képbe. Ez az első eredmény. (42:20)

A második. Ugye elkezdte a kutató cifrázni ezt a helyzetet. Azt mondta, nézzük meg, mi történik akkor, hogyha az a tíz kérdés a tízparancsolat? Hozzátette, hogy hát a tízparancsolatot a többség nem tudja leírni, még úgy hozzávetőleg se, de minden esetre ez azért jó, mert biztos, hogy telitalálatos kevés lesz, tehát általában a zavar az biztosított. A következő derült ki. Ha a tízparancsolatnál ellenőrizhetem saját magamat, érdekes módon a többség nem csak. Ugye a kutató következtetése az, hogy amikor az erkölcsi elvekre történik utalás, márpedig ha pont ez a feladat, akkor nem tudunk elmenekülni az elől, hogy léteznek ilyesmik, az egy kicsit kordában tart minket. Ugyanis nem tudunk olyan jóízűen vakok lenni, hiszen pont a tízparancsolatot próbáljuk meg fölidézni. Nagyon nehéz úgy tenni, mint hogyha valami moralitás nem létezne a Földön. Ezért ott a többség egyáltalán nem csal. (43:40)

Ezután a következőt csinálta a kutató. Egy kollégiumi hűtőszekrénybe elhelyezett 6 Coca-Colát. Tényleg így van a kutatásban, ezt nézzétek el nekem. Arra volt kíváncsi, hogy milyen sebességgel tűnnek el a névtelen kólák. A névtelen kólák általában egy napon belül eltűnnek. Hogyha a kólás dobozon név van, akkor nem tűnik el olyan gyorsan. Ebből az a következtetés derült ki, hogy minél személyesebb valami, annál kevésbé érzünk késztetést a csalásra. Vagyis érezzük azt, hogy itt mégis csak egy nagyon konkrét valakit kellene becsapnunk, vagy egy nagyon konkrét valakitől, akit ismerünk, kellene ellopnunk valamit. Az nem esik jól. (44:30)

De céges papírra fénymásolni, az nem okoz gondot. Ezt azért mondom, ezen annyit derülök, mert néha, mikor előkerülnek ezek, hogy most mi lopás, mi nem, akkor általában ez a tanpéldám, hogy például céges papírra fénymásolni, majd hazavinni, mert az a tied, az például lopás. Mikor ezt elmondom egy vasárnap, akkor néhány hónapon keresztül ezt szokták is gyónni, hogy „Céges papírra…” Akkor tudom, hogy ott volt azon a misén, és… De ez a kis zsebkutatás azt bizonyítja, hogy ez körülbelül 2-3 hónapig tart, és utána feledésbe merül a „céges papírra fénymásoltam”, hogy ezt meg kellen vagy nem kellene. Mindegy. A… tehát minél személytelenebb az, ahogyan erkölcstelen vagyok, annál elfogadhatóbb az önmagamról alkotott kép szempontjából. Ha belenézek a tükörbe, és azt mondom „Halomba feküdtek az A4-es lapok. Szinte mint a mesében, kiáltozták: Másolj rám! Másolj rám! Különben itt porosodok. Szinte ez egy megmentő gesztus volt a részemről, ahogyan végre a rendeltetésére szánva használtam őt, és átélhette, hogy így a teremtésnek hasznosabb tagja lett.” Hmm. Ez tulajdonképpen az önmagunkról alkotott kép szempontjából egész jól elviselhető. De mondjuk mellettem ül a munkatársam vagy a barátom, és ott van egy A4-es papír előtte, és nekem kéne, azért ötször meggondolom, hogy azt onnan elveszem-e, mert az mondjuk, az övé, vagy legalábbis ott van előtte. (46:30)

Tehát, milyen érdekes, hogy az önmagunkról alkotott képbe – most így hangsúlyozom ezt – a személytelen bűnözés belefér. És ha most megnézzük a XXI. századot, tulajdonképpen rengeteg személytelen stikli történik, ami azért történhet, többek között, mert a magunkról alkotott képpel az nem kezd el kiabálni. Tehát minél személytelenebbé tesszük a viszonyainkat, annál erkölcstelenebbé válhatunk, mert egyszerűen nem szembesülünk azzal, hogy itt a döntéseink személyeket érintenek. Hejj! (47:20)

A kutató tovább nézte a jelenséget, hogy hogyan van, hogy mi fér bele, és mi nem. Minél inkább az erkölcsre teszünk utalást, hogy egyáltalán ez létezik, nem fér bele. Ha személytelen, nagyon is belefér. Azt csinálta, ez már igazán jópofa, hogy két egyetem diákjait összeeresztette. Itt van a piros egyetem, és itt van a kék egyetem. Azt kérte tőlük, hogy egyetemi trikóban menjenek, vagy pólóban, vagy cuccban, hogy lehessen látni, hogy ők a piros… Ők voltak az előbb a piros? Jó, ők a piros, ők meg a kék egyetem, hogy ez nyilvánvaló legyen. Igen ám, de a kék egyetem egyik hallgatója egy beépített ember volt. A feladat elég bonyolult volt ahhoz, hogy legalább fél óra kellett a megoldásához. Igen ám, de a kék egyetem egyik látványosan kék cuccban lévő hallgatója 10 perc után fölállt, és azt mondta „Kész vagyok.”, és lerakta, névtelenül, tehát ellenőrzés nincs, és kiment. Mit gondoltok, mi történt? Az történt, hogy a kékek egyszer csak úgy vették ezt, hogy tulajdonképpen nekünk kékeknek ezt lehet. Hogy hát már valaki közülünk egy kék kiment, és lerakta a lapot, tehát úgy látszik, hogy ez oké. Ezért a kékek anélkül, hogy nyilvánvalóan képesek voltak volna annyi idő alatt megcsinálni a feladatot, elkezdték beadni a feladatot, mégpedig azért, mert ez az ő közös moráljukhoz hozzátartozott. Nem kezdte ki az önmagukról alkotott képet, hiszen egy másik kék is csinálta. Tovább tudjátok ezt gondolni? Annak örülök. Milyen hatást gyakorolt a pirosakra? Látványosan ők kékek, mi meg pirosak vagyunk. Az első körben azt a hatást gyakorolta (Egészségedre!), hogy a pirosak azt mondták „Na mi nem vagyunk kékek. Ez nyilvánvaló, hogy ennyi idő alatt nem lehetett megcsinálni, mi mások vagyunk.” És a kékek (Pirosak – szerk.) elkezdték nem idő előtt beadni a papírjaikat. „Pirosak.” Igen, köszönöm. De jó, hogy legalább ti figyeltek. (50:10)

Vagyis amikor az önmagunkról alkotott képről beszélek, akkor ez a kép nem csak egy individuális kép, hanem a társas önazonosságunk is működik. Hogyha megszoktuk, hogy valamit nekünk lehet, akkor ez már nem kezdi ki az önmagunkról alkotott képet. Ezért minden további nélkül meg fogjuk csinálni. Hmm. (50:40)

Bűn, bűntudat, és az önmagamról alkotott kép.

On The Spot: Diktátorok gyermekei – Kambodzsa

Ha az emberi természetet nézzük, akkor tulajdonképpen döbbenetes. Néztem, talán ti is szoktátok nézni: On The Spot. Ugye a diktatúra – nem is tudom, hogy van – gyermekei, vagy hogy. Most… kambodzsai népirtás. ( https://www.youtube.com/watch?v=c0RSZAu5o5w ) Ha jól emlékszem, ennek az országnak az egyharmadát gyilkolták le, ha jól emlékszem. Bólogattok, hogyha jól… Hát erre azt mondjuk innen, messziről, hogy „De ez hogy képzelhető el? Ez hogy volt lehetséges? Hát ez hogy nem szólt… ez hogy? Ez elképzelhetetlen.” Igen ám, de hogyha mi vagyunk a pirosak, kékek, sárgák, zöldek, tök mindegy, és elkezdünk csinálni valamit, és azt mondjuk „Nekünk ezt lehet.”, nem kezdi ki az önmagunkról alkotott képet. (51:45)

Mikor a teológián gyóntatást tanultam, akkor tulajdonképpen ezekről sohasem esett szó. De mikor elkezdtem lélektani szakirodalmat olvasni, egyszer csak egy döbbenetes mondatot olvastam, 50 évvel ezelőtt már, a mondat így szólt. „Az embernek nem akkor van bűntudata, amikor bűnt követ el, hanem akkor, amikor valami kikezdi az önmagáról alkotott pozitív képét.” Ugye ez két dolgot is jelent. Az egyik, hogy milyen a képem önmagamról, mi az, ami nekem belefér, és mi az, ami nem. A másik, hogy egyébként ez hogyan viszonyul ahhoz, hogy az helyes-e vagy nem, rendes-e vagy nem. Az az érdekes, hogy – amiről megint csak azt látjuk, amiről a lélektan már 50 évvel ezelőtt nagyon világos mondatokat mondott, hogy – nem a bűn és a bűntudat vannak szoros viszonyban egymással, hanem az önmagamról alkotott kép és a bűntudat vannak szoros viszonyban egymással. (52:50)

A tartótiszt

Emlékeztek, talán volt egy, akkor ez egy drámai film volt, legalábbis számomra, egy dokumentumfilm. Egy tartótisztről. ( https://gloria.tv/video/7kcHcD7rZabmDLxq8fC8tjGbB ) A tartótiszt egyházi személyeket figyelt és figyeltetett meg évtizedeken keresztül, lehetetlenített el, és nyomorított meg. Ez egy dokumentumfilm. Ez megy egy órán keresztül, hogy ez hogy volt, és mint volt, és szembesítették őt papokkal, volt püspök is köztük. Az egy óra végén a riporter megkérdezte ezt az embert. „Hát most tulajdonképpen azóta már eltelt pár évtized, tulajdonképpen hogy gondol ön most a maga tevékenységére?” Hogy 30 évet az életéből arra áldozott, hogy papi személyeket figyeljen meg, és lehetetlenítsen el, és jelentsen róluk, és… Azért, mert nem t’om, gyerekekkel kirándultak, és a többi. „Volt ennek értelme?” – kérdezi a riporter. Az ember 1 óra…, elgondolkozik, és azt mondja „Tulajdonképpen nem sok.” Azért az megrendítő, mikor valaki az életére visszanéz, egy csomó szembesítés nyilván ide vezetett, hogy azt mondja, hogy nem, ennek az egésznek így nem is volt értelme. És hogy ez minden további nélkül megtörténhet – a népirtások, az embertelenség és a többi – mert nem kezdi ki az önmagamról alkotott képet. (54:35)

Ezért mekkora jelentősége van, és most visszatérnék ide, hogy amikor ezt mondjuk „Ú, próbálunk rendesek vagy tisztességesek…”, bár erről a témáról kevesebbet szoktunk beszélni, hogy akkor ennek milyen nagyon izgalmas vonatkozásai vannak az önmagunkról alkotott képpel. Tulajdonképpen nekem gyóntatópapként állandóan dolgom az, hogy ezt a képet fejlesszem valakiben. Nem csak az, hogy „Én föloldozlak téged…”, hanem hogy ahogyan beszél, legyen érzékenységem arra, hogy azt mondjam „Te, tudod, hogy ez itt túlzás? Én ezt nem látom bűnnek. Szerintem ez nagyon súlyos, te érzed ezt, vagy érzékeled, vagy csak úgy ezt most idetetted?” Vagyis, hogy ez a kép tudjon formálódni. Ezt nem szoktam túltolni, de vannak ordító dolgok. Olyan, hogy csak úgy… na. Ennek azt a részét szoktam… Nézem az időt… elvesztettem az időérzékem. Annak a részét szoktam nektek hangsúlyozni, hogy amikor bejön a néni, és azt mondja, hogy „40 fokos lázam volt vasárnap, és nem jöttem misére.”, és ezért képes mondjuk 50 percet állni a gyóntató sorban, hogy ezt elmondja, ami meg nem bűn. (Egészségedre!) Miért gyónja meg mégis azt, ami nem bűn? Azért, mert egyszerűen a magáról alkotott képpel nem egyeztethető össze, mert ő az a rendes asszony, aki vasárnap ott van misén. És ha ő nincs ott, egyszerűen ez elviselhetetlen neki. De nem azért, mert akkora rosszat tett, hanem mert ő nem az az asszony, hanem az, aki vasárnap ott van. Óh! (56:45)

Ezért a magunkról, a másikról, vagy mirólunk alkotott képnek a fejlesztése óriási jelentőségű, mondjuk így finoman, élet-halál kérdés, a szó szoros értelmében. A szándékos vakság kiterjed arra, hogy ezt a képet magamról, rólad, vagy mirólunk, vagy tirólatok, vagy akárkikről… úgy döntünk, hogy nem fejlesztjük, hanem fönntartjuk a magunkról alkotott képet. Ez… ahh! (57:15)

Kutatás: csalás a mamutvállalatoknál

Egy másik kutatást szívesen idehoznék. Azt mondja, hogy… A számokat nem akarom elrontani, de igazán érdekes, azt mondja. Évente 7 mamutvállalatnál, nagy multinál 7-ből 1 súlyos csalást követ el. Tehát minden évben hét multinacionális cégből egynél nagyon súlyos csalások történnek. Ezek a csalások 380 millió dollárnyi kárt okoznak. 380 millió dollár évente, hogy egy cég csal. Egy cégnek könnyebb csalni, mert nagyobb a személytelenség. Na most. Ezzel szemben évente körülbelül 100 újságírót gyilkolnak meg olyanokat, akik mondjuk cégeknek a csalásait igyekeznek kideríteni és leírni. Mikor megölünk egy újságírót, mert elmondja, hogy mit csináltak abban a cégben, tulajdonképpen ez a szándékos vakságnak egy nagyon sajátos megnyilatkozása. Eltesszük láb alól az embert, és akkor megint nem, akkor nincs, nincs mondat, nincs aki mondja, akkor az nincs. (58:55)

Kutatás: fej vagy írás.

Svájcban csináltak egy jópofa kutatást. Azt mondták, 4-szer földobunk egy pénzt, fémpénzt: fej vagy írás. Tik-tik-tik-tik. Hány százalék esélye van annak, hogy mindig írás legyen? Hú, hátha van itt köztetek okos. Hogy mind a négyszer írás legyen? 6,25%, annyi a valószínűsége, hogy mindig írás legyen 4-ből, 6,25%. Ha én vallhatom be, hogy hányszor dobtam írást, akkor ez az arány sajátosan módosul. A kutatásból az derült ki, hogy miközben 6,25% a valószínűsége a 4 írásnak, saját bevallásos módszernél a véletlenszerűen szereplő alanyok 30-35%-a dobott 4 írást, ami elég brutális túlteljesítése a valószínűségnek. Mindez pedig azért, mert minden egyes írásért kaptak 5 eurot. Szóval végül is premizálni is lehet bennünket, és hogyha tudjuk, hogy mi vallhatjuk be, és nem bukunk le, akkor tulajdonképpen 35%-unk a legbrutálisabb csalásra is… minden további nélkül. Mert a kutatás, amit én hallottam, nem terjed ki arra, hogy hányan mondtak 2 helyett 3-at, 1 helyett 2-t. az a benyomásom, hogy 1 helyett 2-t a többségnek belefér. „Hát miért? Lehetett volna 2 is, nem? Hát és akkor 50-50, hát ez… tényleg, tényleg. Most azért ne kapjak 5 eurot, mert peches vagyok? Ez szerintem igazságtalan.” Oké, ezt nem is akarom tovább. (61:20)

A szándékos vakság okai – 6. Az ideologikus gondolkozás.

Próbáltam ennél a széknél egy kicsit körbejárni, hogy az önmagunkról alkotott képnek a fönntartása, vagy a másikról alkotott képnek a fönntartása, hogy az milyen következményekkel járhat. Akkor nézem a következőt. Hóó-hóó, hát tudom fejből. A következő pont így szól. Milyen okai vannak a szándékos vakságnak, ugye ebből mondtuk az ötödik volt ez. A hatodik pont így szól, hogy az ideologikus gondolkozás. Mert az ideologikus gondolkozás a közkeletű hiedelmet megerősíti. (62:00)

A guru macskája

Visszatérek az egyházi világba. Ugyanis ott hihetetlenül sok egyházi, vagy vallásos ideológia létezik. Anthony de Mellonak van egy zseniális története, ráadásul ez egy buddhista történet. Azt mondja, hogy egy buddhista szerzetesrendben amikor a mester előadást tart, akkor már évszázadok óta az a szokás, hogy nem kezdődhet el a szertartás anélkül, hogy egy fekete macska ne lenne ott. Hát van valaki, aki megpróbál utánanézni, hogy tulajdonképpen hogyan került ez be a szertartás menetébe, hogy mindenképpen kell, hogy egy fekete macska legyen. Ahogy utána kutat, a következő derül ki. Sok száz évvel ezelőtt a mester előadást tartott a tanítványainak az asramban. Miközben az előadást tartotta, egy fekete macska minduntalan megjelent, és össze-vissza rohangászott ott, és zavarta a mestert és a tanítványokat az elmélyültségben. Ezért a mester egyszer csak megállt, és azt mondja „Fogjátok meg azt a fekete macskát! Nagyon zavar.” Erre valaki megfogta a fekete macskát, és hogy aztán ellenőrzött legyen, ameddig a mester tartja az előadásokat, ezért bezárták egy kis ketrecbe, és ott hagyták. Valahogy a következő előadásnál eszébe jutott valakinek, hogy miközben a mester beszélt, volt ott egy fekete macska jobb kézre, ezért a biztonság kedvéért, nem tudta pontosan, hogy ez tulajdonképpen miért is kell, de gondolta, hogy hát ártani nem árt. Ezért beszerzett egy fekete macskát, ketrecbe zárta, és letette a mester mellé. Tulajdonképpen nem tudta, hogy miért van ott ez a macska, de hát most neki fontosabb dolga is van. Meghalt a mester és a tanítványok… A következő szertartáskönyvbe bekerült már, hogy a mester jobbjára egy fekete macskát kell állítani.

(Szerk: különböző források a guru macskájára.

Amikor a guru esténként helyet foglalt az asram-ban, hogy az esti imádságot elmondják, az asram macskája állandóan megzavarta az áhítatot. Ezért a guru megparancsolta, hogy a macskát az esti ima idejére kössék meg. A guru már rég halott volt, de a macskát még mindig megkötötték az esti imádság alatt. S amikor végül a macska is elpusztult, egy másikat hoztak az asramba, hogy a hagyománynak megfelelően az esti ima ideje alatt egy macska meg legyen kötve. Évszázadokkal később a guru tanítványai tudós értekezéseket írtak arról, hogy a macska szerepe mennyire szükséges a megfelelően végzett liturgiában. – Anthony de Mello: A madár dala c könyvből.

Esténként a guru áhítathoz készülődött, miközben a macskája a szent helyen kószált, és elterelte az imádkozók figyelmét. Ezért a guru az esti istentisztelet idejére az ajtó előtt megkötötte a macskát. A guru halála után továbbra is mindig az ajtó előtt kötötték meg a macskát az esti istentisztelet idejére. Amikor pedig a macska is elpusztult, egy újabb macskát szereztek be a szent hely elé, hogy ezt a szabályoknak megfelelően meg lehessen ott kötni az esti istentisztelet idejére. Évszázadokkal később aztán a guru tanítványai már arról írtak értekezéseket, mennyire nélkülözhetetlenek a macskák a szabályos vallásgyakorlatban. Aki a macska előtt nem hajolt meg, azt onnantól bűnösnek tekintették. Aki pedig kétségbe merte vonni a macskának a vallásgyakorlatban betöltött szerepét, azt eretnekként máglyára küldték. – Klaus Douglass: Isten szeretetének ünnepe c. könyvből.

…szerk.) (64:05)

Mikor bekerül egy szertartáskönyvbe, hogy mindenképpen kell fekete macska, anélkül nincsen szertartás, ez az ideológia. Az ideológia az, amikor van egy fönnálló rendszer, és akkor elkezdjük azt megmagyarázni, hogy ennek mindig így kell lennie, és ez mindig így volt helyes. Tudjátok, van egy nagyon jópofa gondolatsor azt mondja. „Minden változás úgy kezdődik, hogy először a többség azt mondja: ez lehetetlen.” Amikor valakik elkezdik megcsinálni, akkor a többség azt mondja „Lehetséges ugyan, de ellentmond a vallásnak.” Amikor már a vallásosok többsége is úgy csinálja, akkor a többség azt mondja „Mindig így csináltuk.” (64:55)

Az úr napját szenteld meg!

Emlékszem azokra a tulajdonképpen drámaian meddő vitákra, amiben általában nem szívesen vettem részt, viszont ha már ott kellett lennem, akkor megfigyelőként roppant érdekes volt, hogy például „A fő mise délelőtt legyen, vagy este?” De nem az volt az érdekes, hogy mondjuk keresztény emberek nagyon vitatkoztak azon, hogy egy egyházközségben a fő mise délelőtt legyen vagy este, hanem az, hogy milyen érvekkel támasztották alá azt, hogy mindenképpen délelőtt. Ahogy az érvelés elhangzott, na akkor bepillantást lehetet látni az ideológiák erejébe. Volt aki leült, és azt mondta. „Egészen nyilvánvaló, hogy az úr napját úgy kell megszentelni, hogy azt reggel kell csinálni, különben nem szentelődik meg a nap. Értitek, hát attól szentelődik meg, nem, az istentisztelettől szentelődik meg. Tehát ha ott vagyok délelőtt, akkor már azzal megszenteltem azt a napot. Hát ez napnál is világosabb. Hogy tudnám megszentelni az úr napját úgy, hogy este odatolom magam? Akkor mi van az egész nappal? Akkor az az este megszentelése, nem t’om, az éjszakáé.” Erre mások a következőt mondták. „Na jó, jó, de azért emlékezzünk csak vissza, hogy Jézusnak nem utolsó reggelije volt, hanem utolsó vacsorája. Hogy hát tulajdonképpen annak az eredete nem egy reggeli, hanem egy vacsora. Tehát tulajdonképpen azért lehetne vacsora. Hát akkor az viszont délután van, vagy este.” Ezek ideológiák, és meg tudjuk gyilkolni egymást ideológiák miatt, hogy most reggel kell lennie, vagy este kell lennie. (66:40)

Ministránsoktól szoktam kérdezni, mikor tanítottam még őket. „El tudjátok-e képzelni, hogy a felajánlásra a bort és a vizet félmeztelen nők vigyék?” Hát mondjuk emiatt szokták kiíratni a szülők a gyerekeiket azokról a foglalkozásokról, amelyeket én tartok, de kétség kívül a figyelem fönntartásának is van létjogosultsága. Mert ez a kérdés újból és újból az összes szundikáló gyermeket fölébreszti, és rám néznek, és persze akkor hirtelen úgy lesz, hogy ők nagyon gyorsan egy oldalon, egy táborban lesznek. „Atya! Hát hogy…? Az hogy?!” Mindenki annyira katolikus lesz ilyenkor, hogy magam is meglepődök rajta. Mint hogyha ténylegesen az ördög ügyvédje vált volna belőlem. Amikor ők hihetetlen világossággal elmondják, hogy ez egyszerűen drámai, és az atya hogy lehet… és ezt máskor is mondta-e, és hogy nem jelentettek-e föl, és hogy ez hogy… Akkor elmondom nekik, hogy ez nem lehetséges, hanem történik. Ugyanis archaikus afrikai népeknél, akik katolizálnak, és nem hordanak melltartót, a szertartásra nem vesznek föl katolikus melltartókat, amelyeket esetleg Rómában egy szabóság készít a számukra, hanem természetesen, ahogy élik az életüket, a szertartást is úgy fogják végig csinálni. (68:20)

A legizgalmasabb az, hogy éppen egy apácazárdában voltam. Nem mint apáca, hanem… hanem ott tartottam vala… tök mindegy, mit, mindegy, ott tartottam már… mondjuk magamat. Éppen ott voltam, és volt egy szünet, és a szünetben, ez egy misszionárius rend volt, hívtak engem, hogy tartsak egy előadást. Több előadás volt, egymás után, közte szünet. Ott le volt rakva a Misszió című újság, és én onnan (Fölveszi, lapozza – szerk.) milyen érdekes, hát… Olvastam, nézegettem a Misszió című újságot, és egyszer csak félmeztelen nőkre lettem figyelmes, akik a szentmisén éppen a bort és a vizet vitték föl. (69:05)

Ugye, milyen érdekes? Ha fölteszem a kérdést, hogy ez lehetséges-e, azt mondjátok „Na! Hát szóval ez nagyon durva. Sz’al tényleg, hova fog még, hova fog még…? Ennél lejjebb már nincsen.” De én még félmeztelenül sosem vittem a bort meg a vizet. Nem én csináltam. És hogy amikor egy archaikus törzs, aki így él, és így viszi föl a bort és a vizet, az teljesen oké. Kivéve azoknak, akik ideologikusan gondolkoznak, mert nekik nem oké. (69:45)

Isten fókája

Tudjátok, hogy az eszkimók egyszer Rómához folyamodtak, azt mondták. „Tisztelt Főhatóság! Lehetséges volna-e az, hogy mi ne azt mondjuk, hogy Isten báránya, hanem hogy Isten fókája?” (Hosszas nevetés – szerk.) Látjátok, most fény vetül az ideologikus gondolkozásmódotokra. Ezt nem akarnám szűklátókörűségnek mondani, de a nevetésetek sokat árul el. A főhatóság a következőt írta. „Ennek még a fölvetése is mélyen sérti a szent és katolikus hitet.” Erre az eszkimók visszaírtak, hogy ők egyáltalán nem akarták sérteni a szent és katolikus hitet, hanem tulajdonképpen náluk nincsen bárány. Ez, hogy az „Isten báránya”, ez nekik egyáltalán semmit nem jelent, és ott, abban a hó igluban, amiben hát kétség kívül néhány tárgy van, de mondjuk bárányos kép egyáltalán nincsen, akkor esetleg egy csomó bárányos képet kellene nekik küldeni Eszkimóországba, hogy el tudják mondani mindenkinek, aki ott a misén részt vesz, hogy tulajdonképpen mi az, hogy bárány. És hogy tulajdonképpen ők azért gondolták ezt, hogy „Isten fókája”, mert hogy (Hosszas nevetés – szerk.) hát hogy nekik a fókából van minden. Hát a fókaprém adja azt, hogy ne fázzanak meg, arra fekszenek, azzal takaródznak. Azzal világítanak, annak a zsírjával főznek, azt… minden a fókából van. Hogyha ők mondhatnák azt, hogy „Isten fókája”, ennél jobban a Jézusba vetett hitük nem fejeződhetne ki. A főhatóság válasza: „Istennek báránya van, és nem fókája.” (71:50)

A személyes véleményem az, hogy semmi problémát nem okozna nekem, ha az eszkimók Jézust úgy látnák, hogy az a valaki, aki szimbolikusan és párhuzamosan és jelképesen, mint ami az ő életükben a fóka. Vagyis, hogy mindent a fókán keresztül kapnak, a fényt, a meleget, az ételt, az italt, a ruházatot, és mindent. Én ezt kifejezetten gyönyörűnek látom. Milyen érdekes, mikor azt… na. (72:40)

Azért akartam ezt elmondani, nem azért, hogy botrányt csináljak, hanem mert nagyon jól lehet látni, hogy mennyire beágyazottak vagyunk egy kultúrába. Egy másik kultúrának a lényegi kifejezései annyira idegenek tőlünk, hogy jó esetben csak kinevetjük, rossz esetben pedig hrrr-hrrr-hrrr, miközben ők a lényeget szerették volna kifejezni. Más kérdés, hogy persze, hogy eldönthetjük, hogy most ez így legyen, vagy úgy legyen, vagy amúgy. Tulajdonképpen erre a kérdésre, hogy használhatják-e az eszkimók Isten báránya helyett azt, hogy Isten fókája, erre a kérdésre két jó válasz van. Az egyik, hogy igen, a másik, hogy nem. Nem is ez a kérdés, hogy mi lesz a válasz, hanem hogy hogyan indokoljuk meg. (73:45)

Mikor az egyik magyar püspök írt a római hatóságnak, és azt mondja „Nem volna lehetséges házas embereket pappá szentelni, kipróbált házas embereket 50-60 éveseket?” Akkor egy hivatalnok azt válaszolta neki, hogy püspök létére tudnia kellene, hogy a katolikus egyházban ilyen nincs. Ezzel a válasszal az a probléma, hogy van. Mert például anglikánok, akik katolizálnak, vagy evangélikusok és reformátusok, akik katolizálnak, lelkészek, ők lehetnek katolikus papok a katolizálás után úgy, hogy családosak. Ezért tehát az a válasz, hogy azért nem lehet, mert a katolikus egyházban a római katolikus egyházban nincs, ez egy ideologikus válasz, ugyanis van. Hát arra a kérdésre, hogy megengedjük-e, hogy nős férfiakat pappá szenteljünk, igen vagy nem, két jó válasz van. Az egyik, hogy igen, a másik, hogy nem. De a rossz válasz az, amivel megindokoljuk. Minden további nélkül elfogadható sokféle jó válasz, hogyha közben egymást emberszámba vesszük, és nem gondolja egy hivatalnok egy püspökről, hogy megbolondult, vagy hogy éppen nem t’om két hete nem tudja, hogy mit tanult papnövendékként. (75:20)

Az ideológiáknak éppen most az előző 20 percben, kicsit el is szaladtam, szerintem most kiderült az utóbbi 20 percben, micsoda döbbenetes ereje van. Döbbenetes! És hogy nem is olyan könnyű megkülönböztetnünk, hogy most a lényegről beszélek, vagy ez egy ideológia, amivel egy fönnálló rendet, rendszert, hagyományt, vagy szokást meg szoktunk indokolni. Ez már akkor az intézményesülésnek és a hatalomnak az összefüggésében fog megtörténni. Ahh! Elég sok emberéletet követelt, hogy ideológiákhoz ragaszkodtunk. Jó válasz lehet az igen is, meg a nem is. De az ideologikus válasz az tönkretesz minket. (76:10)

Háhh. Elég komorra hangszerelt volt a mai alkalom. Olyan adventies, lilás… Nagyon köszönöm a figyelmet! Következő alkalommal az ideológiáknál időznék még egy kicsit, és aztán megyünk egy következő pontra. (taps – szerk.) (76:40)