A szándékos vakság - Az ideológiák (folytatás).

(Elnézést kérünk a felvétel első 80 másodpercében a hanghibáért!)

Köszöntlek benneteket, Isten hozott mindannyiótokat!

Megtiszteltetés, hogy itt vagytok. Ahogy elindultam ebben a csöpögős, esős, nyálkás, nyirkos időben, arra gondoltam, hogy én nem biztos, hogy eljönnék meghallgatni magamat. Ezért messze, messze túl vagytok azon, amire én képes vagyok. Szóval, nagyon megtisztelő, hogy itt vagytok, örülök nektek. Ezért szeretnék is érdemben mondani ezt, azt, amazt. Így csak egyáltalán, hogy miről van szó. (00:30)

Szándékos vakság

Ismétlés

A szándékos vakság jellemzői

Tudjátok, szándékos vakság. Az öt szék azért van itt, hogy mindig emlékeztessen bennünket arra, hogy a szándékos vakságnak, ami egyszerre lélektani, másrészt pedig jogi szakkifejezés is, ötféle jellegzetessége van. Az első ismérve, hogy van egy közkeletű hiedelem, ahogy múltkor valaki segített nekem, hogy ezt így szoktam mondani. Nem csak, hogy téveszmék, közkeletű hiedelem. Például, hogy „A pici csecsemők, amikor sírnak, akkor érdemes őket hagyni, hadd bőgjenek, hadd sírjanak, mert két jó dolog is történik ilyenkor. Az egyik, megerősödnek a hangszálai meg a tüdeje. A másik téveszme pedig, hogy és aztán mikor 2-3 hétig ezt így csináljuk, és az anyák a konyhában zokognak gyermekeik elfúló sírásával kapcsolatos érzelmi föltöréseik okán, akkor csak egy kicsit kell még bírni, és végül a gyerekeik megnyugszanak és jó kisfiúk, és jó kislányok lesznek.” Ez egy komplex téveszme. (01:40)

Mi az, ami megerősíti ezt a téveszmét? (Ahh! Hát ezt nagyon köszönöm. Majd vegyítem.) Mi ez, ami megerősíti ezt a téveszmét? Azok az érzések és érzelmek, amelyek kapcsolódnak a téveszméhez. Például, hogy amikért én anyaként egy hónap múlva, két hónap múlva azt élhetem meg, hogy „Az én kisfiam jó, mert éjszaka már nem sír, az én kislányom jó, mert nem tombol.” és azok a jó érzések, hogy „Ajj, szabad estéim lettek, amikor nézhetem a kedvenc sorozatomat.” Ezek a pozitív érzések megerősítik ezeket a közkeletű hiedelmeket. (Feri felborította a széket – szerk.) Ezt nem gondoltam volna. (02:30)

Azután, harmadik. Mi az, ami megerősíti mindezt, vagyis a szándékos vakság tünetegyüttesét? Az ehhez a kettőhöz kapcsolódó önmagunkról alkotott kép, az énkép, hogy „Végre én jó anya vagyok, mert a gyerekem is jó. És ha a gyerekem jó, akkor lehet, hogy jó anya vagyok. Sikerült egy 3 hét szenvedés révén, ami egy nagyon nehéz volt nekem hallani a gyerekem sírását, de most, hogy túl vagyunk ezen, nagyon örülök, hogy ilyen hatékony vagyok és eredményes. Különben is nagyon jó volt, hogy hallgattam az édesanyámra, aki ezt nekem mondta, aki hallgatott az ő anyjára, aki azt neki mondta. És milyen jó, hogy egyébként nem hallgattam a dédnagymamámra, aki azt tanácsolta, hogy pálinkába mártogassak egy kis kenyérbelet. Mert az embernek mégis csak vannak ismeretei arról, hogy mi helyes és mi nem. Tehát föl se merült, hogy én kenyérbelet pálinkába mártogatva szopogtassam az én kicsimmel. Mert én jó anya vagyok.” Tehát az önmagamról alkotott kép megerősíti ezt a kettőt, és már hárman vannak. (03:45)

A negyedik szék, hogy az adatok, az információk egészen, egészen nyilvánvalóak. Kutatási eredményeink vannak, hogy egy gyereket, mondjuk hogyha 1 hónapon keresztül, mikor ő sír, és már keservesen sír, nem az első mökkenés, nem a 20 másodperc sírásról beszélünk, hanem amikor már 10 perce, és 15, és 20, és egy pici csecsemő, és keservesen sír. Hogyha őt hagyjuk, hogy na hadd csinálja, mert az anyám meg a nagymamám is ezt mondta, 1 hónap elég ahhoz, hogy egy masszív kötődési zavar alakuljon ki. Mert az 1 hónap egy csecsemő számára nagyjából az örökkévalóság, és egy teljesen fejletlen idegrendszerrel és aggyal körülbelül ezt a hatást érjük el, és ezt pontosan tudjuk, és tudjuk, hogy mióta tudjuk, mert a ’70-es évek óta tudjuk, az pedig mondjuk egy 50 év. Mhh. (04:45)

Miközben ezek a kutatási eredmények, adatok, számok, minden nyilvános, ez egyáltalán nem számít. Ez az ötödik szék. Letapad a lábam, most is éreztem, le… Ez, ez a… letapad a lábam. Azt tudjátok, hogy így, hogyha 50-60 évesen nekiálltok tengózni vagy lábteniszezni, akkor betonon óvatosan, mert letapad a láb, és úgy lehet 50 évesen achillesz ín, meg egyéb sérüléseket durván összeszedni, keresztszalag szakadást. Tehát betonon óvatosan focizzatok 60 évesen. Most én elmondtam, az adatok nyilvánosak. Azért ha beteg leszel, szívesen meglátogatlak. Szóval, az ötödik, hogy az igazság ismerete önmagában nem hoz változást. Mondhatják mármost 50 éve, hogy „Hahó!” Magyarország – visszaülök ide – felnőtt lakosságának alaphangon is legalább 50%-a kötődési zavarral él. Aminek oka a csecsemő korra, korai gyerekkorra vezethető vissza. Ezek az információk hiába nyilvánosak, egyszerűen hmm-hmm-hmm. Erről van szó. (06:05)

A szándékos vakság okai

Emlékeztek, múltkor arról beszéltem, hogy kiragadtam a zöld széket, hogy mi az, ami nem csak jellemzője, hanem oka is egyben a szándékos vakságnak. Az, az önmagunkról alkotott képnek a fönntartása, az arra irányuló törekvésünk, hogy ezt a képet magunkról fönntartsuk akkor is, ha nem reális. Ezért szeretem nagyon megkülönböztetni az önbecsülést az önértékeléstől. Mikor valaki kedvesen azt mondja „Jaj, fejlesztenünk kell az önértékelésünket, pozitív önértékelésre van szükség.” Az nekem fáj, mert nincs szükség pozitív önértékelésre, hanem reális önértékelésre van szükség, amit az önbecsülés nagyon segít. (06:50)

Az önmagunkról alkotott képzetek fönntartása.

Eszembe jutott, mikor én kiskölyök voltam, talán az első élményem, hogy megy bennem ez a téma, az első élményem erről, azt hiszem, hogy talán 13, vagy 14 éves koromban lehetett. Amikor elkezdtem bújni Moldova Györgynek a riportkönyveit. Mert hogy valahogy ez az életnek a valósága úgy köszönt be, akkor az én 13-14 éves kölyök fejembe, mint ahogy nem. „Akit a mozdony füstje megcsapott…” És akkor „Akit a tehén füstje megcsapott…” és a… nna. Ezek a… Őneki volt egy zseniális, ilyen ötsoros írása. Azt mondja, hogy elment valahova, hát ott is riportokat készített, szocioriportokat, és ott egyszer csak egy bácsi, de legalább egy órán keresztül beszélt az életéről, és olyan borzasztó dolgokat mondott, írja ő, hogy ő annál borzasztóbb dolgokat, hogy valaki ezt megcsinálta másokkal, azt hiszi, hogy soha életében nem hallott. Tulajdonképpen hogy már fél órája hallgatta, hogy ez az ember hogyan mondja el a borzasztóbbnál borzasztóbb dolgokat, amiket ő csinált másokkal, elkezdett benne egy kérdés fölmerülni, hogy tulajdonképpen „Ezt miért mondja el?”. Egyszerűen nem is érti. Amikor ez az ember befejezte, akkor megkérdezte, hogy „Mondja, tulajdonképpen hát szörnyű dolgokat mondott el.” De nem úgy, hogy az életéből, hanem amiket csinált. „Ezt miért mondta el?” Azt mondja, kihúzta magát a férfi, és a következőt válaszolta. „Tudja azért, mert kell a következő nemzedéknek a példakép.” Én akkor voltam 13-14 éves, és életemben először szembesültem azzal, hogy „Te jó ég! Ilyen lehetséges? Lehetséges, hogy valaki ennyire nem látja jól magát? Valakinek ennyire gőze sincs arról, hogy ő tulajdonképpen mit csinált, vagy ki, vagy hogy?” Ezt 13-14 évesen, hahh, és akkor emlékszem, hogy na, akkor azon gyorsan-gyorsan elkezdtem olvasni Benedek István: Aranyketrec című könyvét, pszichiátriai betegekről. Az is jó hatást gyakorolt rám. Szóval. (09:05)

Erről volt szó múltkor, hogy az önmagunkról alkotott képzeteknek, képeknek a fönntartása, az mennyire meg tudja erősíteni a szándékos vakságot. Egy picit, egy kicsit tovább is mentünk, hogy amikor már rendszerszemléletben vagyunk, de nagy dolog, hogy nem csak megtehetjük azt, hogy nem csak a saját magunkról alkotott képhez ragaszkodunk görcsösen, hogy ezt el tudjuk engedni, hanem hogy az elakadásainkban mindig a másik emberről is kialakult egy egyre merevebb kép, amiben már semmi változás nem tud történni, és ez tönkreteszi a kapcsolatainkat. A változások több mint 50%-ban megtörténnek pusztán az által, hogy – mondjuk egy konfliktusbéli partneremről, vagy önmagamról – a képem megváltozik. Ezt egyszerűen gyönyörűnek látom. Ezért voltam nagyon együttérző mindenkivel, aki adventben nekiállt gyónni, hogy „38 éve utálom…” Mennyi hihetetlen sok erőfeszítést teszünk anélkül, hogy egy kis bölcsességgel a másikról alkotott képzeteink megváltoztatásával kezdenénk, ami ezután szinte magával hoz egy más fajta cselekvést. (10:25)

Elmondanám, képzeljétek el, hogy mikor jöttem úgy igazán személyesen rá erre a dologra. Ez majdnem 15 évvel ezelőtt történt. Volt egy olyan munkatársam, aki számomra egyszerűen elviselhetetlen volt. Ez azt jelenti, hogy egy nagyon hasznos ember volt az egyházközségben, mert pont más volt, mint én. Azért volt számomra elviselhetetlen, mert pont más volt, mint én. Mikor beszélgettünk vagy találkoztunk, 20 másodperc alatt kirázott a hideg, megőrültem attól, amilyen ő. Ezt nevezzük allergiás reakciónak. De akkor ezt még nem tudtam. Annyira kezdtem kontrollt veszteni, belül olyan háborgás meg zűrzavar, meg indulat, meg agresszív késztetéseim lettek, hogy el kellett gondolkoznom azon, hogy mit kellene csinálnom ahhoz, hogy idebenn, egyáltalán saját magamért mit kéne csinálnom. Az egy másik, hogy éppen ővele hogy leszek, de magammal mit csináljak? Akkor a következő trükköt találtam ki. Ezt nem olvastam sehol. Nnna, egy eredetiség. Ez pedig az, hogy miközben őt hallgattam fél füllel, és már a negyede is feszültséget okozott bennem, és indulatokat gerjesztett, aközben odabent elkezdtem fantáziálni azon, hogy milyen bántalmazásoknak, sérüléseknek, fájdalmaknak, eseménynek kellett megtörténnie ővele gyerekkorában, hogy ilyen lett felnőttként. (11:55)

Miközben ő beszélt, számomra elviselhetetlen módon, aközben megpróbáltam egy nagyon pontos ívet fölrajzolni, hogy az apja és az anyja, vagy egy tanár, vagy egy pap mit csinálhatott vele, hogy ennyire elfuserált lett. Tudjátok, ahogy elkezdtem őt elképzelni egy kisfiúként, és kislányként, ahogy vele csúnyán bánnak, és igazságtalanul, és elhanyagolják, aminek aztán ez lett a következménye, egyszer csak már nem tudtam ugyanúgy nézni rá. Nem tudtam ugyanúgy látni. Ott volt egy felnőtt, és mögötte, vagy mellette ott integetett egy gyerek, akit éppen az előbb bántottak, éppen az előbb… értitek. Egyszer csak rájöttem, hogy magától elkezdtem jóindulatú lenni. Ez nagy dolog volt. Ahh! Később akkor a szakirodalomban elolvastam, hogy „Ja! Hát hogy ez így? Jaaa!” Na most. (12:55)

Ideologikus gondolkozás (folytatás)

A múltkori alkalom végén beszéltünk Isten fókájáról. Ez nagyon érdekes reakciókat váltott ki belőletek. Látom, sokan nem jöttek el azóta. Valószínű, hogy a döntésük végérvényes, nem tudtátok megemészteni ezt a dolgot. Ha valaki nem volt… Milyen következő oknak láttunk neki, hogy kifejtsük, hogy mi az, ami a szándékos vakság valóságát fönntartja? Az ideológiák, és az ideologikus gondolkozás, aminek semmi köze a valósághoz, az igazsághoz, a realitáshoz vagy a tényekhez, illetve ha van is köze hozzá, mindazt valamiképpen egy manipulált formában, valami rendszerként tálalja és hozza elő. Maga az, hogy valami ideologikus, az azt jelenti, hogy máris minden valaminek csak az eszköze egy cél érdekében, hogy valamit megindokoljuk vagy megmagyarázzunk, és ezért borsódzik tőle a hátam. Akkor is, ha az vallásos ideológia, politikai ideológia, nevelési ideológia, teológiai ideológia, akármi, borsódzik tőle a hátam. (14:15)

Isten fókája

Ezért, most akkor ezt a témát szeretném jobban kifejteni, és emlékeztek, hogy az eszkimók kérték a római főhatóságot. „Hadd nevezhessük mi Isten báránya helyett Jézust Isten fókájának!” Ennek a tartalma egyszerűen maga a gyönyörűség. Azt lehetne mondani, ha van egy eszkimó számára lényeglátó megragadása annak, ami egyébként mondjuk a keresztény hitben Jézus, hogy mit jelent, akkor az Isten fókája. Azzal zártam, hogy tulajdonképpen két jó választ is el tudok képzelni. Az egyik, hogy a főhatóság azt írja, hogy „Kedves eszkimók!” Le is ülök ehhez egy ilyen nagyon kedves fehér székre. Azt mondja… Nem, az eszkimók a fehérek, ugye, a római főhatóság kék (A szék – szerk.). Azt mondja. „Kedves eszkimók! Mi nagyon-nagyon örülünk nektek, hogy ti érdeklődtök Jézus iránt. Ez nagy örömmel és melegséggel tölti el a szívünket. Ez a gondolatotok, hogy Jézust ti így nevezzétek, hogy Isten fókája oly lényeglátásról és hitről tesz tanúbizonyságot, amire nekünk nagy szükségünk van. Kérjük a ti nagyvonalúságotokat és megértéseteket a többség miatt, akik ezt nem fogják tudni nagy valószínűséggel oly könnyen magukévá tenni. Ezért, miután ti erről a hitről tudtatok tanúbizonyságot tenni, hogy a lényeget látjátok és megélitek, legyetek szívesek, bár tudjuk, hogy ez tulajdonképpen máris valami nagy gesztus a részetekről, tekintsetek el attól, hogy ezt mi megengedjük. Miközben belül, a szívetekben minden további nélkül őrizzétek mindazt, ami miatt azt kértétek, hogy ez lehessen. Legmélyebb szeretetteljes üdvözletünk! Római főhatóság.” Ez oké. (16:15)

És az is oké, hogyha egyszer csak születik egy levél. „Ennél gyönyörűbbet el se tudunk képzelni, hogy Isten fókája. Bárcsak minden nép és csoport így, ilyen mély hittel… Máris engedélyezzük ezt, hogy Isten fókája, és kérünk benneteket, legyetek nagyon megértőek a többséggel szemben, akik számára ez egyébként elég… nem biztos, hogy olyan könnyű lesz fölfogni, mert ők nem látnak fókát. De mi megértettük azt, hogy ti meg bárányt nem láttatok, és hogy számotokra ez a kifejezés, hogy Isten báránya, mennyire furcsa és idegen lehet. Úgyhogy zseniálisnak tartjuk az ötletet, hogy itt lényeg…” Nna, ez két jó válasz, és ezért mondtam azt, hogy (Egészségedre!) két jó válasz is lehet. Az egyik, hogy igen, a másik, hogy nem. És két rossz válasz is lehet, amikor nem ez történik, hanem valami ideológiai magyarázat születik, amibe belefulladunk. Valami okoskodó, kioktató, lenéző valami… Hahh! Ahh! (17:25)

Párhuzamok az ideologikus gondolkozásban.

1. Optimizmus és pesszimizmus.

Most eljövök innen, hogy egy-két élményemet megosszam veletek, párhuzamokat hadd mondjak. Tudjátok, párhuzamként valami olyasmi ez, mint amikor azon vitatkozunk, hogy érdemes-e optimistának lenni, vagy pesszimistának. Erre megint azt mondanám, hogy tudjátok, az optimizmus a realitásvesztés gusztusos formája, a pesszimizmus meg a realitásvesztés nem túl gusztusos formája. Tehát az optimizmusnál meg a pesszimizmusnál legföljebb arról érdemes beszélni, hogy mikor melyik hatékony, mikor melyik éri meg, vagy mikor melyiknek milyen hatása vagy következménye van. De nem véletlen, hogy Edward De Bono a gondolkozáskutatás atyja egyáltalán nem beszélt optimista meg pesszimista gondolkozásról, hanem azt mondta, nem optimista gondolkozás van, mert az valamiféle téveszme. Hát az… ki tudja, lehet, hogy pont beletalál a realitásba, de lehet, hogy semmi köze nincs hozzá. Az optimizmusról nem tudjuk elmondani, hogy annak mi köze az igazsághoz. (18:30)

Ámde ezért érdemes értékeket fölfedező módon gondolkozni, mert annak van köze a realitáshoz, és van köze az igazsághoz és a valósághoz. Azt mondta, a pesszimista gondolkozás, azzal nem tudok mit kezdeni, de azzal tudok mit kezdeni, hogy van egy olyan gondolkozásmód, amelyben a nehézségeket, az akadályokat, a hibákat, a tévedéseket és a hiányosságokat vagyunk képesek érzékelni. Ezzel tudok valamit kezdeni, mert ennek van köze a valósághoz, a realitáshoz, vagy az igazsághoz. Mikor az ideológiák a markunkba kaparintanak bennünket, akkor ez olyan, mint hogyha semmi másról nem gondolkoznánk, csak optimizmusról és pesszimizmusról, és teljesen elvesztenénk az érzékünket az iránt, hogy egyébként mi a valóság. Hahh! (19:20)

2. Viselkedés és magatartás.

Mondanék egy másik példát, ez a viselkedés. Van két szó, az egyik a „viselkedés”, szívből utálom. A másik a „magatartás”, azt nagyon szeretem. Mikor arról van szó, hogy a templomban hogyan kell viselkedni, az összes idegszálam krrr-hhhh, mint hogyha mínusz 30-ba vittek volna egy szál fürdőgatyában. Krrr-khhh. „Hogy kell a templomban viselkedni?” Az, hogy milyen magatartással érdemes ott lenni, és az miből fakad, hogy miért alakul ki az a magatartás, mi annak a forrása, erről nagyon szívesen beszélgetek bárkivel. De a viselkedésről? (20:00)

Vekerdy Tamás írja most az új könyvében a következőt, hogy egy hitoktató… (Nem, semmi baj, leesett, ilyen van.) Egy hitoktató néni a következőt tanította meg a gyerekekkel. Itt a kislányokat nevelte a megfelelő viselkedésre. Azt mondja. „Ha este a szoknyátokat nem hajtjátok össze nagyon pedánsan, szépen és rendesen, akkor a mennyben Jézus sír.” Ezt nevezzük ideologikus gondolkozásnak. Mikor meghallok egy ilyet, hogy egy hitoktató ezt mondja a gyerekeknek, én is sírok, mert ez egyszerűen maga a borzalom, maga a szörnyűség. Mikor, mikor… és itt megint jól lehet látni, hogy az ideologikus gondolkozás hogyan tart fönn valami vakságot, és hogyan akadályozza meg a lényeghez való hozzáférésünket, hogy valami olyasmi történik, hogy valami sokkal fontosabbal és lényegesebbel, azt eszköznek tekintve indokolunk meg valami, valamit na, hát… egyszerűen eszközként valamiféle tárgyi, dologias megfontolással használjuk azt, hogy Jézus, a hátam borsódzik ettől. (21:30)

Tudjátok, szinte nincs olyan előadás, amit vidéken tartok, hogy ne jönne oda valaki, és ne mondaná azt, hogy „Hát, nem t’om, azért egy paptól többet vártam. Hát ezt értjük, hogy mondjuk az volt a cím, hogy szorongástól az önbecsülésig, de hol van Jézus? Hát ez egy nagyszerű alkalom lett volna, hogy hirdesd az igét.” Szinte nincs olyan előadás, hogy valaki ne jönne ide, és ezt ne mondaná el nekem. Tudjátok, ilyenkor egy csomó mindent gondolok meg érzek, ezt nem szoktam elmondani, de… Hát csak úgy 51 évesen már csak van benn itt valami. Igen ám, de azért egy valamit kommentárként igen. Tudjátok, szinte semmi erőfeszítésembe nem kerülne, hogy az előadásokba 10 percenként egy szentírási idézetet beleszőjek. Gondoljátok, hogy ez nehezemre esik? Olvastam a szentírást. Ezért tudnék egy-egy soros, nagyon frappáns idézeteket. (22:40)

Egyszer csak most a szándékos vakságnál megállnék, és azt mondanám, hogy „Én vagyok a világ világossága. Látjátok, hogy Jézus is erről beszél? Már Jézus a szándékos vakságról beszél, hogy térjünk meg a szándékos vakságainkból, és lássuk a valóságot, és az igazság majd szabaddá tesz minket. Érzitek az evangélium erejét?” Azért nem mondok 10 percenként egy mondatot a szentírásból, mert az azt jelentené, hogy a szentírást, amit én nagyon nagyra becsülök, elkezdem ideológiai módon fölhasználni. Valamit, ami annál sokkal becsesebb számomra, elkezdeném eszköznek, tárgynak, gumicukornak, korbácsnak, mit tudom én minek használni ahhoz, hogy most a szándékos vakság témájáról beszéljünk. Ezt kifejezetten fölháborítónak tartanám. Ezt megtenni, mondjuk… most kifejezetten… Isten szavával ezt megtenni? Hogy 10 percenként beleszőjem, hogy ezzel ideológiai legitimációt biztosítsak egy előadásnak? Szörnyűség! Hát nem kell egy leiratban, meg 5 percenként a szentírásból egy mondatot idézni, hát mindenki meg tudja csinálni. Hát egy középiskolai dolgozatban egy középiskolás megcsinálja. Megkérjük, hogy tegyen be a dolgozatába, szőjön bele 3 szentírási idézetet, s kap egy szentírást, ’oszt olvasgathatja hozzá. Hát ez egy középiskolás színvonal. Hát ez volna akkor az evangélium hirdetése? Ahh! (24:25)

Most nem t’om, ez titeket érdekelt-e egyébként? Most én itt… otthon kellett volna elmondanom, vagy nem tudom, hogy ezt hogyan kellett volna. De legalább most valamikor ezt elmondtam, hogy mit jelent számomra az, hogy valamit, ami sokkal nemesebb és becsesebb, és ami az igazi érték, hogy azt elkezdem eszközként használni. Mint amikor egy személyre úgy nézek, tudjátok… „Megyek, nézek férfiként körbe, jövök… eljövök én a Pálferire. Nem baj, hogy esik az eső, nem baj. Nem baj, azért itt jó csajszik vannak. Majd én körbenézek, hátha… Tényleg, egy nő, az… Mert itt talán vannak még kicsit olyan hagyományosabbak. Az lesz nekem a jó, egy kicsit az a hagyományosabb fajta. Persze, persze, mert annak mondom <<Hozd ide!>>, az idehozza. Szerintem ez, ez olyan keresztény mentalitás lehet. Nekem jó lesz itt, majd én levadászok itt egy ilyen… hozd-ide-nekem-a-papucsot nőt, és akkor…” Hát értitek, hát egyszerűen szörnyűség! Mikor elkezdjük az igazit keresni, és ebben a pillanatban keresek egy nőt, aki majd azén jólétemhez hozzájárul. Vagy nőként keresek egy férfit, aki majd boldoggá tesz. Hát ebben a pillanatban valami elveszett pont a lényegből. Na jó, gyerünk! Tehát ennyit akkor, hogy párhuzamokat mondok: optimista-pesszimista, magatartás-viselkedés. (25:55)

3. Vélemény és meglátás.

A harmadik, amit párhuzamként, hogy úgy valahogy ezt a világot, mi ez, hogy ideológia, és ez hogyan, hogyan nem hogy nem tárja föl a lényeget, hanem hogyan takarja el. Például amikor megkérdezi a riporter valamelyik riportban, hogy „És Feri atya, mi erről a véleményed?” A harci idegesség rám jön. Tulajdonképpen mostanában azt szoktam mondani, hogy a véleményem még engem sem érdekel. Ezt egészen nem tudom elképzelni, hogy ez bárki mást is érdekelne, de legalábbis van bennem annyi tartás, hogy nem szeretnék untatni senkit a véleményemmel. Mert ha egyáltalán érdemes valamit nyomtatásban leközölni, akkor az nem az, hogy kinek mi a véleménye, hanem mondjuk mi az igazság, vagy ki mit élt meg, vagy mi számára a fontos, vagy élményszerűen mikor mit fedezett föl, vagy mi jelent számára az életben kapaszkodót, vagy mikor mi világosodott meg számára. Ezek, ezekről mind érdemes beszélni. (27:00)

Hát amikor összeülünk, és mindenki elmondja valamiről a véleményét, egy olyan álmosság fog el engem, hogy egyszerűen nem, nem bírok. Akkor annál már a snooker is jobb. Remélem, értitek. Látjátok, milyen érdekes határvonalak vannak, hogy miközben most direkt provokatívan ha ezt mondom „Nem, a véleményed nem érdekel.” De az, hogy mit érzel, miközben ez a téma előjön, hogy milyen tapasztalataid vannak, hogy mire vágysz, hogy mik az álmaid ezzel kapcsolatban, hogy fáj-e itt neked valami, az mind nagyon és nagyon érdekel, nagyon. De a vélemény, az… (27:45)

Történetek a szándékos vakság ideológiai vetületeiből.

Tehát amikor a szándékos vakságról beszélünk, és arról, hogy az ideológiák hogyan erősítik meg a szándékos vakságot, akkor tulajdonképpen megint valami, valami izgalmas, lényegi témához érünk. És most… Tudjátok, megy bennem a téma, eszembe jutott egy-két történet. Ezeket hadd mondjam el, hogy egy picit így kigazdagítjuk a témát. Tudjátok, mikor úgy na, jó ez a köménymag leves, de azért egy kis pirított zsemlekocka van benne, mégis csak ízesebb. (28:20)

Térdeplő-szék.

Emlékszem, hogy papnövendék voltam, és néha volt szokás, hogy fél óra imádság a templomban. Mindig beosztottuk magunkat, és én is ott térdeltem. Mindig volt akkor egy térdeplő, és akkor ott térdeltem fél órát. Nem ez az érdekes, mert nyilván imádkoztam is közben, de… Mert különben a gyerekkori élményeim elevenedtek volna csak föl, amikor a sarokban csináltam ugyanezt, és vártam, hogy anyám azt mondja, hogy „Fölállhatsz.” Tehát itt egy imádságról van szó. Igen ám, de gyerekként még úgy nagyjából, hogy mondjam, normis méreteim voltak, de aztán egy orvos egy beteglátogatás kapcsán – én voltam a beteg, ő meg az orvos – mondta azt, hogy „Magának abnormis méretei vannak. Nézze már meg a kezét, hogy milyen hosszú!” Hát nem t’om, én ezzel élek, nekem nem, nem tudom. Azt mondta, hogy előbb be kéne fejeződnie a karomnak. Ezzel igazán nem sok mindent tudok most csinálni, én már ezt a maradék 20 évet leélem egy ilyen abnormis mérettel. Hogy… na! (29:25)

(Feri letérdel – szerk.) Térdeltem, és tudjátok, de hát akkor én már voltam, ugyanennyi voltam, már 15 évesen ilyen magas voltam. Hogy… most már most is kezdődik ez az állapot. Térdelek, hát tulajdonképpen ez a keringésnek nem tesz annyira jót. Tehát hogy egyrészt így elkezd egy ilyen pangás lenni a lábamban, úgy leszökik a vér, és én elkezdek szédelegni. Mert ugyanis a sok sport miatt nekem mondjuk olyan 42-48 között van a nyugalmi pulzusom, a vérnyomásom meg mondjuk 90/60. Tehát amikor én letérdelek nagy áhítattal, akkor a vérnyomásom még lejjebb megy, a pulzusszámom meg krrr, így a jegesmedve felé tolódik. Ennek következtében egy húsvéti áhítat kapcsán én majdnem elájultam, a szó szoros értelmében. Mert ugye egy papnövendék, az… Hát értitek, hát most ha fél óra, fél óra. Igen ám, csak már az agyamban nem volt vér. Hát az már egy edzésnek számított tulajdonképpen, egy ilyen katonai kiképzésnek, és így krrr. Végül egyszerűen nem bírtam a fél órát térdelve, föl kellett állnom, és egyszerűen be kellett mennem, mert hát hogy ne ájuljak el. (30:40)

Na, és akkor ennek híre ment, hogy Feri majdnem elájult az imádság közben, hogy nem bír fél órát imádkozni, annyira rosszul lesz tőle. És akkor nagy… Odajött hozzám Várszegi Asztrik pannonhalmi főapát úr. Ugye, most már csak talán 2 hónapig, de akkor attól még majd az lesz, csak már nem ő csinálja. Azt mondja „Te Ferikém! Ez… mi történt veled?” kérdezte tőlem atyaian. Hát elmondtam neki, hogy „Tudod, hát én izé… vérnyomás, pulzusszám, pangó vér… izé, töröröm.” Erre megértette 6 másodperc alatt, azt mondja. „Hát akkor miért nem teszel ki egy széket, és miért nem ülsz ott úgy?” (Feri csodálkozó arcot vág – szerk.) „Hát eszembe sem jutott.” És ez volt a jó válasz, hát ez volt a jó válasz. Mert imádkozni térdelve „kell”, hát ott, a nép színe előtt csak nem fogok ülve? Egy papnövendék? Hogy? (31:55)

Ez tulajdonképpen olyan volt számomra, mint egy atyai engedély. De látjátok, hogy milyen messziről jöttem. Hát hogy egyszer csak átéltem azt, hogy hát tényleg… De az a megrendítő inkább, hogy nem jutott eszembe, hogy ezt lehet. Hát most mennyivel kevesebb? Hát most az jó, hogy 3 percig vagyok az eszemnél, és onnantól kezdve harcolok? Hogy… hmm. (32:20)

„Güzükém!”

A másik, az is Asztrik atyához kötődik. két évig volt a főnökünk, ahh, na. Jó volt nagyon, csak hogy… na, legjobb főnök. Az történt, hogy hát, este volt, olyan fél 10, hát ilyenkor azért a papnövendékek már nem tudom, úgy lézengenek, filmet néznek, olvasgatnak, vagy dumcsiznak, vagy nem t’om, na, valamit csinálnak. Asztrik atya meg benn volt, bement szobáról szobára, úgy na, megnézegette az ő kis kölykeit. Hát azt látta, hogy én meg ott fél 10-kor ültem így az asztalnál, egyedül voltam a szobában, és görög szavakat tanultam. Tehát a szentírás miatt, amiből ugye meg nem idézek. Akkor ő bejött, megállt az ajtóban. Hát csak megtanulok ógörögül, na. És akkor megállt az ajtóban. „Szervusz Feri! Mit csinálsz? – Ajj, Asztrik atya, nyomom ezeket a görög igéket. Nehezen jönnek a számra.” Nézegetett egy pár másodpercig, azt mondja „Güzükém!” (33:50)

Ez volt a másik alapvető élményem, hogy Várszegi Asztrik főapát úr legüzüzött, és hogy tulajdonképpen megint egy teljesen más megközelítésben és más fényben találtam magam. Valaki, akitől pont azt várnám, hogy „Ez az! Ez az! Na, ez az! Belőled lesz valami, fiam. Ez igen! Remélem… na, ki is kérdezem. Mutasd csak!” Hogy úgy megállt, és azt mondta „Güzükém!” Nem kommentálta egyáltalán, nem mondott semmit, nem mondott semmi atyai jótanácsot, csak úgy… és ez bőven elég volt. Ez a pedagógiai érzék. Hahh! (34:25)

Dunai flottilla

Mikor ideológiáknak vagyunk a világában, tulajdonképpen nem egyszer nem kevesebb történik, mint hogy ezek annyira bezárnak bennünket, hogy szinte semmit nem látunk a valóság egészéből. Szinte semmit, kizárólag annak az ideológiának a burkában, valahogy pattogunk, mint… Hát igen. Eszembe jutott a katonatörténetem, ami hát kifejezetten egy nagyszerű élmény. Másfél évet voltam katona, Dunai flottilla, az remek dolog, hajósnak lenni. Két dolgot mondanék el. Az egyik, az alapkiképzés során az őrmester egyszer csak azt mondja. Ugye hát augusztusban vonultunk, tehát szép idő volt, azt mondja. „Na, akkor sorállomány, föl!” Most a vezényszavakat nem mondom a maguk részletességében. „Irány a kikötő! Egy, egy-kettő, egy!” Na, most ezt megint nem részletezem. Kimentünk a kikötőbe, azt mondja. „Na, sorállomány! Most akkor a köveket, az egyik oldalát szépen megsütötte a nap, maguk megforgatják, nehogy megfázzanak.” Most egy olyan embert láttok, aki életében egy órát eltöltött azzal, hogy köveket forgatott meg a Duna-parton, hogy nehogy megfázzanak a talajból fölsugárzó hideg miatt. Ez egy eszmerendszernek volt a része, hogy a jó katonával ezt kell csinálni, hogy engedelmes legyen majd, amikor arra kerül a sor. (36:10)

A másik élményem. Általában olyan 3 havonta ki akartak emelni. Ez nem t’om, ez valami mániájuk volt, hogy… Másfél év után honvédként szereltem, tehát sikerült ellenállnom minden ilyen kísértésnek. Az történt, hogy egyszer csak megállt egy őrmester. Az őrmester volt akkor… nem is, mert hadnagy volt. A hadnagy úr megállt… hát elvtárs volt még akkor. Megállt előttem, de körülbelül 160 centi volt. ez volt a napi parancs olvasás című nagyon érdekes, reggeli torna után való programpont. Megállt, és valahogy az, hogy ő kicsi én meg nagy, ezt azzal kompenzálta, hogy ordított. Ez nem lett volna baj, de nem mosott fogat se, és ez azért már nem esett nekem annyira jól. Ő nagyon közel állt, és úgy a fogmosatlan szájával a következőt kiabálta az arcomba, nagyon közelről. „Pál elvtárs! Maga, jövő héten, a sorállomány részére előadást tart a nagyelőadóban! Holnap, napi parancs olvasáskor ismerteti az előadás címét!” S akkor „Értettem, hadnagy elvtárs!” (37:25)

Hát én gondolkoztam, mire volna szüksége a sorállománynak. Hát nem, hát én ebből indultam ki, akkor is volt bennem egy ilyen gondolat, hogy esetleg valami olyasmit mondani, ami használható. Hát tudjátok, van egy olyan másik gondolatom is, hogy beszéljünk olyanról, amiről nem szoktunk. Tehát hogy valami, ami tényleg, tényleg… És akkor másnap a hadnagy megint, akkor se mosott fogat, ezt… lehet, hogy ez is valamiféle kötelesség volt, hát a megfélemlítése az ellenséges haderőknek, ugye ez is része volt ennek az ideológiának. Minden szinten küzdünk a gaz „iprlistákkal”. Megint odaállt, de tényleg így volt, ahogy mondom. Most ez egy kicsit így… jó volt, de ez így volt. Azért érdekes a katonaság, mert amikor ott vagy, akkor az az érzésed, hogy ez talán nem is a valóság, és amikor eljössz onnan, akkor már biztos vagy benne, hogy nem. Ezt egyszerűen hiába mondod el, mert aki nem volt ott, az nem tudja, hogy ez hogyan van, de azért én most mégis kísérletekem. (38:25)

Tehát akkor a hadnagy elvtárs elém állt, ugyanúgy azt mondja. „Pál honvéd! Ismertesse a sorállomány részére tartandó előadásának címét!” De így ordított, ezt nem t’om… nem tisztáztuk, hogy hallok-e jól előtte, tehát végül is lehetett némi indoka. „Hadnagy elvtársnak jelentem, jövő héten tartandó előadásom címe, amit a sorállomány részére a nagyelőadóban kívánok megtartani, hadnagy elvtárs parancsára, a biblia világa.” De… ez ’87-ben volt, és azért ’87 az ’87. Hát az nem ’88, és főleg nem ’89. Egyszer csak úgy megfagyott ott a légkör, hirtelen azt mondja. „Pál elvtárs! Maga az előadását a sorállománynak nem tartja meg!” Úgy tűnik, hogy egyszerűen a biblia világa nem fért bele a honvédelmi ismeretekbe. Na most. Hehh! (39:40)

Nagycsütörtöki lábmosás.

Emlékszem, ott voltunk a plébánián, egy nagyszerű dolog ez, úgy hívják, hogy képviselőtestületi gyűlés. Fölvetettem azt az ötletemet, hogy mi lenne, hogyha én húsvétkor, nagycsütörtökön megmosnám nőknek a lábát. Ez eleve sokakban sokféle asszociációt keltett, én ezt kétség kívül elismerem, de mondtam erről néhány mondatot. „Most miért? Hát Jézus megmosta a tanítványai lábát, hát körülbelül 50-50%, de inkább a nők többségben vannak, tehát lehet, hogy akkor mondjuk 12… akkor mondjuk 7 nőnek kéne megmosnom a lábát, vagy 8-nak, akkor fedjük le pont jól az arányokat.” Hát egyrészt egy csomóan megbotránkoztak ezen, másrészt voltak a jóindulatúak. Ők odajöttek hozzám, ez volt mondjuk 15 éve, hogy „Te Feri! Nehogy megcsináld! Hát tudjuk, hogy te megcsinálod… nehogy! De hát akkora botrány lesz, érted… Nők lábát? Hát eszedbe is ez hogy jut?” (40:55)

Tulajdonképpen az történt, hogy ez a kedves jóindulatú óvás végül is abba az irányba vitt, hogy jó, akkor nem mosom meg nőknek a lábát nagycsütörtökön a liturgián. És mi történt 15 évvel később? Ferenc pápa megmosta nőknek a lábát nagycsütörtökön. És hogy ez egy igazi jó példa a személyes élményem miatt. Hogy ott vagyok, hogy azt mondom, ezt de jó lenne megcsinálni, és mindenki körbevesz, és azt mondja vagy így, vagy úgy, hogy „Szó se lehet róla!” És hogy mennyire természetes módon hagyom magamat lebeszélni erről. „Hát hogy? Hát tényleg…” Pedig tulajdonképpen ez egy végtelenül egyszerű dolog. Most miért csak a férfiaké? Háhh! Ez az, amikor egy ideológia világából szinte ki sem látunk, hanem ezer érvünk van arra, hogy ez „Hogyhogy? Lehetetlen! Ez elképzelhetetlen! Hát még a gondolat is.” Ahh! Gyerünk, nézegetek még. Ahh! Ezen túl vagyok. Óh, igen. (42:25)

Nemes Ödön atya

Japánban volt egy atya, úgy hívják, hogy Nemes Ödön. Tudjátok, 45 évet volt ott, múltkor beszéltem róla. Az történt vele, hogy mikor úgy döntött, hogy – most már a rendszerváltás után – jöhet haza, hazajött Magyarországra. De igazából azt mondta, hogy „Hol lehetne rám a legnagyobb szükség? Akkor inkább megyek Erdélybe.” Meghívták őt Gyulafehérvárra, mégpedig a papnevelő intézetbe. Ott összesen két évig volt lelkivezető, mert két év után azt mondták, hogy „Na, ebből elég!” Mert ő Japánból hozott egy más fajta szemléletet. (43:05)

Például az egyik botrány, amit okozott, a következő volt. Egy nyilvános imádság volt, és ott a kezébe adtak egy imádságoskönyvet. Egyszer csak olvassa, úgy megállt a szövegben, kihagyott három mondatot, akkor kihagyott kettőt. Utána kérdezte tőle, aki tartotta neki a könyvet. „Atya! Hát hogy hagyhatott ki az imádságos könyvből három sort, ott meg kettőt?” Erre azt mondja „Azért, mert abban nem hiszek. Nem olvashatom el azt, hogy…” (43:45)

Ez nem olyasmi volt, ami a katolikus hitet érzékenyen érintette volna, hanem… mondanék erre egy példát. Például most a misekönyvben van egy szöveg, ez így szól, hogy „…Szűz Máriáról és Józsefről, az ő jegyeséről.” Hát elkezdtem ezen gondolkozni, hogy tulajdonképpen, ezek szerint akkor József mégsem vette el Máriát. Hmm. De én erről nem tudtam, csak most, ahogy nézem a misekönyvet, most derült ki. Miért mondjuk Józsefről, hogy a Máriának a jegyese? Hát volt, egy rövid ideig, ameddig aztán el nem vette. De persze, hogy tudjuk, hogy miért mondjuk ezt. Azért, mert szeretnénk, hogy nagyon világos legyen, hogy Jézus Istennek a fia. Ezért megpróbálunk kisöprűzni mindent, ami egy kicsit is megzavarhatna bárkit, aki egyébként föl tudná fogni, hogy ez mi. Ezért létrejön egy ideológiai megoldás, hogy a legtutibb az, ha azt mondjuk Józsefről, hogy Mária jegyese, ez a legtutibb, mert akkor senkiben véletlenül sem merül föl… Na, amit ki sem merek mondani. De hát nem a jegyese, hanem mert elvette, tehát a férje. Hát… most miért nem mondhatjuk, hogy József a férje? Hát mert az volt, de hogy… na. (45:40)

Ezzel azt akarom mondani, hogy amikor Nemes Ödön azt mondta, ez volt vagy 20 évvel ezelőtt „De nem, hát ezt így nem akarom, hát…” S akkor azt mondta neki ott a szertartó „Hát de benne van az előimádságos könyvben.” Akkor bedurrant a feje az öreg jezsuitának. „Nem érdekel, hogy milyen előimádságos könyvben van benne! Hát azt úgy nem lehet elmondani.” Mhh. Mondjam még, vagy már elég? Már így is, rövid életű leszek az egyházban. Na, akkor, egy picit…(46:25)

Szentmisén.

Tudjátok, ez a két kedvencem, hogy mikor egyszer csak kiderült, hogy tulajdonképpen nem volna lehetetlen az, hogy mondjuk egy szentmisén ti fölolvassatok, hogy azt nem csak egy pap olvashatja, hanem mondjuk ti is emberek vagytok, tehát esetleg mondjuk ti is ezt föl tudnátok. Akkor egy nagyon szép időszak vette kezdetét, hogy idős hölgyek, meg fiatal srácok kezdtek el olvasni. Ez ma is így van, és ez teljesen jó. De egypár gyönyörűség is történt. Na, az egyiket, meg aztán egy másikat, ami valakinek a kedvence. (47:00)

Van egy ilyen szöveg, hogy azt mondja Szent Péter, hogy „Aranyom-ezüstöm nincs, de amim van, azt neked adom. A Názáreti Jézus nevében kelj föl, és járj!” Ezt megkapta az idős néni, nagy rakott szoknyában. Hát ő tud olvasni. A következőképpen olvasta föl. „Aranyom! Ezüstöm nincs… De amim van, azt neked adom.” (47:35)

De a másik kedvencem. Húsvéti liturgia, és akkor hát mégis csak a megszentelt nyelv a latin. „Christus vincit, Christus regnat, Christus imperat!” Ahogy ott misézek, egyszer csak hallom, ez egy kicsi templom, hogy a templomajtóban áll egy idős hölgy, és a legnagyobb húsvéti áhítattal, hogy „Christus vincit, Christus regnat, Christus imperat!”, a következőképpen harsogja úgy, hogy még én is hallom. „Krisztus nincs itt, Krisztus nem lát, Krisztus nincs tehát!” Ezeket nevezhetjük népi variánsoknak. Jaj! Szóval. (48:40)

Azért akartam ezt elmondani, hogy milyen érdekes módon torzulhat bennünk a lényeg. És hogy amikor a lényegnek az elvesztése, az igazságnak, a valóságnak a megragadása valahogy elkezd tzz-zzz, mint egyszer csak elfolyik. Nem egyszer akkor ideológiák és ideologikus gondolkozás marad csak meg, és ez pedig bebetonozza a szándékos vakságunkat. Azért is annyira jól esik néha elmenni külföldre. Például januárban… Emlékeztek, volt a pap bácsi, Kuklay Tóni bácsi. Hatalmas Pilinszky szakértő, volt 8 évet börtönben, és gyakorlatilag semmiért. Ehh! Azt mondja „Tudjátok, hetente el kell mennem a faluból, havonta egyszer a megyéből, és évente az országból, különben megőrülök.” Hogy milyen jóleső dolog az, egyszerűen csak azért egy picit elmenni valahova máshova, hogy lássuk, hogy milyen sokféleképp lehet. Egyszer csak úgy kezdjünk rálátni korlátokra, buborékokra, ideológiákra, szövegekre. Ahh, annyira jól tud esni. Na most! 20 perc! Gyerünk! Mit csinálok? Haladunk… igen, jó, ezt kihagyom, nem érdekes, tss-tss. Hát igen. Na talán, még egyet, és akkor egy picit tovább. (50:35)

Kisdobos őrsgyűlés helyett.

Az ideológiák hatalmát tulajdonképpen 11 évesen éltem át a saját bőrömön, eléggé élményszerűen. Ez pedig az volt, hogy miután kötelező volt kisdobosnak lenni, természetesen én is kisdobos voltam, ámde bár kötelező lett volna őrsgyűlésre járni, azért arra nem jártam. Ez egy egészséges kompromisszumnak tűnt számomra. Igen ám, de hogy hát az őrsgyűlés alatt mégis csak hogy azt az időt el kell valamivel tölteni. Ezért aztán, hogy-hogy nem, néhány osztálytársammal kitaláltuk, hogy milyen jó lenne, hogy csinálnánk mi ott, őrsgyűlés ideje alatt, amire nyilván nem érdemes járni, egy csapatot, és hogy ez a csapat… akkor végre olyasmit csinálnánk, amit egy őrsgyűlésen is érdemes lenne csinálni. (51:25)

Hát és akkor összejöttünk, és lett 6 fiú, 7 fiú. Természetesen titokban kellett csinálni, hiszen az őrsgyűlés helyett csináltuk. Ezért aztán nagy titkolózás, sugdolózás, hóó-hóó. „Jössz őrsgyűlésre?” Tehát körülbelül így konspiráltunk egymással. Történetesen volt egy osztálytársunk, aki öttusázott. Ez az öttusázó osztálytársunk pedig egy olyan elég laza szülőkkel megáldott srác volt, ezért miközben 11 évesek voltunk, az apukája azzal a fölkiáltással, hogy „A fiam komolyan veszi ezt az öttusát, akkor tudjon gyakorolni.”, vett neki egy légpisztolyt. Na mikor a csapatnak lett egy légpisztolya, hát értitek. Máris mentünk ki a dzsindzsásba, mindenhova, és légpisztollyal konzervdobozra lövöldöztünk, meg hát szóval maga volt a királyság. Mindaddig, ameddig mindez ki nem derült. Amikor ez kiderült, akkor tulajdonképpen, csak mondom még egyszer, 11 évesek vagyunk… (Feri megigazítja az ingét – szerk.) Akkor most miért ültem le megint? Most fölhúztam, leültem, ezt nem értem. (52:40)

Egyszer csak összejött az iskola vezetése, ez 1977, úgy van, 1977. Összejött az iskola vezetése, hogy lefüleljen egy rendszerellenes összeesküvést. Képzeljétek el, 11 éves kölykök voltunk, ez rendszerellenes összeesküvés címkét kapott, amiben az egyik vádpont az volt, hogy „Már fegyverük is van.” A történet folytatása, csak az ideológiák ereje, a történet folytatása, hogy apukám, aki nem szeretett iskolába járni, a sajátjába sem, nem hogy még a gyerekébe, de hát ő összeszedte magát, hogy kiálljon a fiáért, és végül is a következő kompromisszumot tudta kötni ott, a felső vezetéssel. Kép kompromisszum, két eleme volt, mondjuk ami engem érintett. Az egyik, hogy nem kapunk fegyelmit, de a XII. kerület összes általános iskoláját el kell hagynunk, nehogy ezt az egész kerületet megfertőzzük ezzel a… értitek, kimondhatatlan világlátással, amivel rendelkeztünk. Ezért átirányítottak bennünket az I. kerületbe. Ott nem lehettem az ikertestvéremmel egy osztályban, hogy nehogy… Ez máris egy sejt, értitek, hogy így, együtt, konspirálva, egy újabb csoportot hozzunk létre. Ezért a testvérem C-s lett, én meg A-s. (54:30)

A másik eleme annak, hogy ne kapjunk fegyelmit, de egyébként hagyjuk el a XII. kerület összes iskoláját, a másik elem pedig az volt, hogy egy gyerekpszichológushoz kellett járnom. Ezért énnekem már háháá, 12-13 éves koromból van élményem a pszichológiai munkáról. Nagyon kedves volt a pszichológus néni, megmondta az anyámnak 3 hónap után, hogy „Teljesen normális.”, de hát a megállapodás megállapodás, ezért még 2 évig jártam. Ennek nem sok értelme lett. Végül is aztán a pszichológus nénivel kötöttünk egy megállapodást, ez pedig az volt, hogy a gyerekének a matchboxaival játszom ülés helyett. Ezért ő… én megérkeztem, ő beengedett, azt mondta „Menj csak be a fiam szobájába! Ő ilyenkor edzésben van.” Akkor én ott játszottam a gyerekének a matchboxaival, ő egyébként addig egy másik valakivel foglalkozott, majd mikor lejárt az idő, bejött és azt mondta, hogy „Megvagyunk.”, és akkor elmentem. A történet úgy ért véget, hogy tulajdonképpen egy idő után már az összes matchboxot elég jól ismertem, és meguntam ezt. Akkor megálltam az ajtóban, a pszichológus néninek adtam két puszit, és azt mondtam, hogy „Viszontlátásra!”, és soha többet nem mentem el. Akkor az egész már nem volt érdekes. (55:55)

Miért mondtam ezt el? 11 éves gyerekeknél lehetett 1977-ben egy koncepciós pert csinálni, aminek tulajdonképpen kifejezetten reális következményei lettek. Ez az ideológiák ereje. De hol a valóság? Vagy hol a realitás? Vagy hol van valami igazság? Hahh! Na most. Ahh! Lépnék egyet. Ömm. A következő… igen. Következő pont, hogy mi az, ami okozza még ezek mellett a szándékos vakságot? Így hívják, hogy… (57:00)

A szándékos vakság okai. – Rutin, bevésődés az agyunkban.

A rutin, és az, hogy a rutin nem egyszerűen csak egy begyakorolt magatartásforma, hanem abban, vagy annak az agyunk felé eső, nagyon nyilvánvaló tünetei és jelenségei is föltárhatók egyszerűen, tídi-dídi-dídi-dí, mint a keréknyom a sárban, az már oda fog menni, tik-tik-tik-tik. (57:30)

Ford T-modell.

Egy megdöbbentő dolgot hallottam Henry Fordról, az autógyárosról. Tudjátok, ő az, aki megalkotja a T-modellt. A T-modell volt az USA-ban tulajdonképpen az első olyan sorozatgyártású autó, amiből aztán döbbenetes mennyiséget gyártottak. A General Motors és az összes többi távcsővel nézte, hogy Ford és a T-modell. Szóval az volt maga a minden, a T-modell. Igen ám, de Henry Ford egy nagyon érdekes ember volt, mert ő azt mondta „Az autó a T-modell.” Kizárólag fekete színben lehetett kapni. A fia, miután a General Motors elkezdett színes autókat gyártani, elkezdte az apjának mondani, hogy „Apa, tulajdonképpen két problémánk van. Az egyik, hogy feleannyi az eladásunk, mint tavaly meg tavalyelőtt, és a General Motorsnál már régen több színű autók is léteznek, és van többféle modell. Le fogunk maradni.” Az apa a következőt mondta erre: „Kitartunk a T-modell mellett, mert a T-modell az autó.” A fiát elkezdte ellenségnek látni. Annyira bevésődött az agyába, hogy a T-modell az ő gyereke, hogy a saját gyerekét ki akarta tagadni, ellenségnek látta a saját gyerekét azért, mert a T-modellt jobban tartotta a saját gyerekének, mint a saját fiát. (59:10)

De ez még nem sok, mert amit el akarok róla mondani, az csak most jön. Ugyanis ő egyébként egy elég bigott keresztény ember volt. Ez azt jelentette, hogy egyszer olvasott egy cikket, jó pár évvel a T-modell megjelenése után, amiben egy újságíró a következőt mondta. „A T-modell egyszerűen zseniális. A hátsó ülés rengeteg funkcióval bír. Amerikai gyerekek százezrei születtek a hátsó ülésen 9 hónappal azelőtt történt cselekmények következtében. A T-modell a mi nemzedékünk szülőágya.” Képzeljétek el, hogy Henry Ford ezt a cikket elolvasta, hogy az ő kocsijának a hátsó ülésén egy nemzedék csak úgy… Azt mondja, ez az ő erkölcseivel összeegyeztethetetlen, de olyan szinten, hogy ő egy olyan autót készített, amiben ki tudja, hogy kik, mindenféle házasság nélkül ott, gyerekeket… Összehívta a tervezőit, és átterveztette velük a T-modell hátsó részét, hogy ne legyen alkalmas arra, amire egy nemzedék használta. (60:30)

És még csak nem is ezért mondtam el ezt a történetet, hanem azért, ami ez után jön. Majd pedig amikor a munkásaival, akiket egyébként eléggé embertelen körülmények között dolgoztatott, besúgó hálózatot létesített a saját gyáraiban azért, hogy kirúghassa azokat, akiket erkölcsileg nem tartott a megfelelőnek. Majd pedig nem csak besúgó hálózatot hozott létre, hanem amikor megerősödött az Egyesült Államokban a szakszervezeti mozgalom, hogy valami emberséges körülmények között lehessen dolgozni, akkor ő embereket fogadott föl, akik megverették azokat, akik kiálltak azért, hogy ők emberek és nem csak munkavállalók. Ezeket brutálisan megverette, majd pedig amikor sztrájkok voltak és tüntetések, belelövettek a tömegbe, ahol emberek haltak meg. Ő ezeket az embereket nem hogy nem a saját munkásainak nem látta, hanem egyszerűen lekommunistázta őket. Soha nem fogták perbe ezért. (61:45)

A szándékos vakságnak, és az ideológiáknak egy döbbenetes példája számomra, hogy valaki, aki föl tud háborodni, hogy mi történik az autója hátsó ülésén, minden további nélkül megveret embereket és a tömegbe lő, és nemhogy emberszámba nem veszi a munkásait, hanem semmibe nem veszi őket, és ez megfér egyetlen emberen belül. Ezt nevezhetjük, most akkor összekötöm a harmadikkal, ideologikus gondolkozásnak. Nem megrendítő? Egy ember, aki arra hivatkozik, hogy „Hát én keresztény vagyok…”, hogy… Mondjak egy idézetet a szentírásból? Jézus ezt a jelenséget a következőképpen mondja. Azt mondja: „Ó, ti farizeusok, megszűritek a szúnyogot, és lenyelitek a tevét.” Létezhet egy olyan korszak, és egy korszakban olyan helyzet, és aztán egy ember – emlékeztek: rendszerek, helyzetek, emberek – ahol tulajdonképpen ez nem is szúr szemet, hanem valahogy hát… na. Hahh! És ez nem történ olyan régen. Tudjátok… (Feri az óráját nézi – szerk.) Jaj! Híí! (63:20)

Gyerekek és az okos eszközök oktalan használata.

Igen, ezt el szeretném mondani, csak pontos számokat akarok. Megígértem nektek, hogy a kedvenc témámat minden alkalommal egy kicsit előhozom. Gyerekek és az okos eszközök oktalan használata. Mondanék nektek néhány számot. A számok után meg egy fontos élményemet. (63:50)

Az okos eszközök korai használata révén az történik velünk, hogy az érzékszerveink is elkezdenek tönkre menni. Nem csak az agy és az idegrendszer sínyli meg, nem csak az érzelmi és a társas intelligenciára van nagyon rossz hatással, hanem az érzékszerveinkre. Mondanék két kutatási eredményt. Ezek 15-20 évvel ezelőtti összehasonlító kutatások, tehát hogy 15-20 évvel ezelőtt hogy volt, és most hogy van. Az egyik, körülbelül 15-20 évvel ezelőtt egy átlagember 300.000 hangot tudott megkülönböztetni. Jelenleg körülbelül 100.000-t. 20 évvel ezelőtt egy színnek körülbelül 350 árnyalatát voltunk képesek megkülönböztetni, jelenleg 350 helyett átlagban csak 130-at. Az érzékszerveinket kinyírja a korai… Na, nem folytatom. (65:10)

Tudjátok, hogy az élmény pedig az, ami megdöbbentett engem, hogy láttam egy hirdetést, hogy gyerekeknek programok, és a következő szöveg hozzá, online alkalmazások. „3 éves kor fölött ajánljuk őket.” Gondolat: az Amerikai Pszichológia Társaság adta ki a közleményt, hogy 3 éves kor alatt egyáltalán 0 percet használjanak a gyerekeink okos eszközöket.” 0 perc! Ezért mi, a gyerekeknek írt alkalmazásainkat 3 éves kor fölött ajánljuk. Ugye nem kell kommentálnom? (66:05)

Zárás. Hát, most… Miért nem töltöm ki az időt? Azt mondja… Mert nincs kedvem. De, még két gondolat. Szinte nincs olyan hónap, hogy ne kapnék egy fölkérést arra, hogy tartsak valamilyen iskolában drog- vagy alkoholprevenciós előadást. Tulajdonképpen a kultúránk ott tart, hogy azt mondjuk, hogy ennek van értelme, drog- vagy alkoholprevenciós előadást már általános iskolában. Teljesen oké. Még soha nem kértek föl, hogy olyan prevenciós előadásokat tartsak, ami az okos eszközök, a világháló, és egyebek oktalan használatára vonatkozna, miközben mondjuk alkoholbetegséggel, vagy ilyen értelemben vett függőséggel jóval kisebb százalék él ma is, és fog élni ezután is, mint…, mint hogy az okos eszközök használata egy idő után nyilvánvalóan kikerülhetetlen lesz. Tehát természetesen mindannyiunknak kell majd ezeket használni. (67:25)

De képzeljétek el, hogy ha jól emlékszem… Meg is nézem. Most jól emlékszem? Inkább megnézem, hogy pontosat mondjak nektek. 2012-ben egy kutató egy nagyon egyszerű, archaikus életet élő etiópiai faluba okos eszközöket vitt. Arra volt kíváncsi, hogy anélkül, hogy ezek a gyerekek bármilyen képzésben részesültek volna, mit kezdenek ezekkel az eszközökkel. Olyan gyerekek, akiknek semmi háttere nincs ezzel kapcsolatosan. 5 hónap múlva a gyerekek föltörték az okos eszközök operációs rendszerét, és kiiktatták a tiltásokat. Erre a kutató azt mondta, ebből az tanulhatjuk meg, hogy az az aggodalmunk, hogyha a gyerekeink csak mondjuk 10 éves kor fölött kezdenek el valamennyire a kezükbe kapni, és kezdik el ezeket használni, akkor is valamilyen kontrollált formában, hogy akkor az majd valami versenyhátrányt jelent számukra, mert nem fogják tudni megtanulni. Azt mondta, az etiópiai gyerekek a legjobb példa, hogy ez nem így van. Egyébként nagyon hasonlókat csináltak Indiában, és ott is ugyanez derült ki. Mindenféle oktatás nélkül képesek a gyerekek rá. Az egy hiedelem, hogy itt versenyhátrány jönne létre. (69:00)

Most akkor egy záró gondolat, na csak azért, hogy hátha… Képzeljétek el, hogy roráte miséken az az arc poetica-m, hogy körülbelül 5-6 mondatnál ne legyen hosszabb a beszéd. Mert minek? Így is járok el. Megtartottam az idei év advent első roráte miséjét, odajött hozzám egy asszony, azt mondja. „Az előző beszédedről, ami 5 mondat volt, és mire elkezdtem figyelni, már vége is lett, a következő Szent-Gály Kata idézet jutott eszembe.” Ő egy körösztény írónő. Azt mondja: „A jó beszéd legyen olyan, mint a miniszoknya, ami magába foglalja a lényeget, ámde van olyan rövid, hogy fönntartsa és ébren tartsa a figyelmet.” Köszönöm a figyelmet! (taps – szerk.) (70:10)