Mt 10,17-22 - Szent István első vértanú

A hitünknek a lényege az, hogy nem győzni akarunk.

Szentlecke (ApCsel 6,8-10;7,54-59)

Abban az időben: István kegyelemmel és erővel eltelve csodákat és jeleket művelt a nép körében. Erre a libertinusok, cireneiek, alexandriaiak, kilikiaiak és ázsiaiak zsinagógáiból némelyek ellene támadtak, és vitatkozni kezdtek Istvánnal. De bölcsességével és a Lélekkel szemben, amellyel beszélt, nem tudtak helytállni. Miközben hallgatták, haragra gyulladtak, és a fogukat vicsorgatták ellene. Ő azonban a Szentlélekkel eltelve fölnézett az égre, látta az Isten dicsőségét, és Jézust az Isten jobbján. Felkiáltott: „Látom a megnyílt eget, és az Emberfiát, ahogy az Isten jobbján áll!” Erre ordítozni kezdtek, és befogták fülüket. Egy akarattal rárontottak, kivonszolták a városból, és megkövezték. A tanúk egy Saul nevű ifjú lábához rakták le a ruháikat. Miközben megkövezték, István így imádkozott: „Uram, Jézus, vedd magadhoz lelkemet!” Majd térdre esett, és hangosan felkiáltott: „Uram, ne ródd fel nekik bűnül!” Amint ezt kimondta, halálba szenderült.

Evangélium (Mt 10,17-22)

Abban az időben Jézus így szólt tanítványaihoz: Legyetek óvatosak az emberekkel szemben, mert bíróság elé állítanak, zsinagógáikban pedig megostoroznak benneteket. Miattam helytartók és királyok elé hurcolnak, hogy tanúságot tegyetek előttük és a pogányok előtt. Amikor átadnak benneteket a bíróságnak, ne töprengjetek, hogyan és mit mondjatok. Abban az órában megadatik majd nektek, hogy hogyan beszéljetek. Hiszen nem ti fogtok beszélni, hanem Atyátok Lelke szól majd belőletek. Halálra adja akkor a testvér a testvérét, az apa a gyermekét, a gyermekek pedig szüleik ellen támadnak, hogy vesztüket okozzák. Miattam mindenki gyűlölni fog titeket. De aki állhatatos marad mindvégig, az üdvözül.

Vasárnapi beszéd

Ha csak az evilági szemünkkel nézünk, akkor azt mondhatnánk, kissé érthetetlen ez az ünnep. Karácsony másnapján, másodnapján azt ünnepeljük, hogy valaki vereséget szenvedett ezen a földön. Márpedig mondhatjuk így, hiszen egyszer csak fognak valakit, és igazságtalanul, csak úgy, mint Jézust, fogják és megkövezik és megölik. Kétség kívül mi, akik nagyon szeretünk győzni, és nagyon fontos a siker, szembe találkozunk egy ünneppel, ami hogyha ezzel a szemünkkel nézzük, azt mondjuk egy merő vereség és kudarc. Mégis erről szeretnék beszélni, hogy a hitünknek a lényege tulajdonképpen az, hogy nem győzni akarunk.

Nem a győzelemnek vagyunk a mámoros megszállottjai, főleg nem a sikernek, hanem sokkal inkább akkor, ha szabad játszani egy picit a szavakkal, akkor azt mondhatnánk, szeretnénk győzni azt, hogy amikor azt éljük meg, hogy a rossz győz, ez bennünket ne tegyen embertelenné, és főleg ne tegyen istentelenné. Néha a rossz ebben a világban győz, és a mi hitünk abban segít, hogy mi ezt győzzük. Hogy győzzük ennek a tapasztalatát, ennek a realitását, ennek a valóságát anélkül, hogy mi is megszállottjai legyünk a győzelemnek és a sikernek, és azt tudjuk mondani, hogyha a rossz győz is ebben a világban, nem egyszer és nem kétszer, a hitünk segítséget nyújt abban, hogy mi két dolgot megőrizzünk, ha mást nem, két dolgot. Az egyik, hogy megőrizzük azt, hogy mi nem a győzelemhez ragaszkodunk, hanem Istenhez, és nem a győzelemhez ragaszkodunk, hanem hogy emberségesek maradjunk.

Tulajdonképpen amikor győzzük azt, hogy az életben van sok rossz, és a rossz néha győz, akkor szeretnénk azt győzni, hogy tudjuk az Istent és az emberséget választani akkor is, hogyha az ebben a világban nem egyszer a sikertelenséget, vagy valamiféle vereséget fog jelenteni. Közben, miközben ezt győzzük, ez, hogy mi ezt győzzük, ez azt is jelenti, hogy nem esik be az arcunk. Azt is jelenti, hogy nem leszünk boldogtalanok. Azt is jelenti, hogy az örömhír az bennünk nem válik keserűséggé.

Képzeljétek azt el, hogy néhány héttel ezelőtt egy gyönyörű történetet hallottam egy amerikai fiatal katonáról, aki bevonult a II. világháborúba, de hit okai miatt azt mondta, hogy ő nem fog fegyvert. Erre nem engedték a tisztjei azt, nem akarták, hogy kikerüljön a harcszíntérre, II. világháború. Azt mondják „Hát egy ilyen emberrel mit kezdjünk, aki fegyver nélkül lesz ott, a fronton?” Igen ám, de ő hivatkozott a jogaira, hogy ő egy amerikai állampolgár, és őneki joga van ahhoz, hogy ő katona legyen, és hogy ő védje a hazáját. Akkor azt mondták, jó, hát akkor fogjon fegyvert, mire azt mondta, én nem fogok fegyvert, mert én embereket nem akarok ölni, de én azért a hazámat nagyon szeretem, de én embert nem akarok ölni. Nem akarom hosszabban mondani a történetét, valós történet. Végül is addig küzdött ez a fiatalember, míg azután megengedték neki, hogy kimenjen a frontra, és az lett a feladata, hogy a sebesülteknek segítsen.

Az történt, úgy ment ott, fegyver nélkül. Fegyver nélkül volt kint a fronton. Amikor leszállt az este, és elült a harc, akkor sokszorosan is eljött az ideje, elkezdte ezeket a sebesülteket menteni. Azt mondja „Én nem foghatok fegyvert, hát hiszen ők nem az ellenségeim, hanem emberek. Én nem tágíthatok attól a nézőponttól, hogy nem az ellenségeim, hanem emberek. És ha el kell döntenem, kit akarok látni, ellenséget vagy embert, akkor én embereket szeretnék látni, ezért nem fogok fegyvert.” Amikor ott voltak a sebesültek a harctéren, akkor pedig azt mondta. „Én most biztonságba szeretném helyezni nem csak az amerikai katonákat, hanem a japánokat is. Mégpedig azért, mert itt sem szeretnék ellenségeket látni, hanem sebesülteket látok. De kétség kívül, körbe nézek itt a fronton, itt sebesültek vannak. Ha el kell döntenem, hogy ellenséget akarok látni vagy sebesültet, én sebesülteket szeretnék látni.”

Következő nap, mikor ez az ember mindenféle fegyver nélkül tucatjával mentett meg katonákat abban, hogy elvérezzenek és meghaljanak, azt mondták, hogy „Mostantól kezdve te vagy az, aki kimondod azt, hogy most akkor indulhatunk-e vagy nem.” Akkor ő azt mondta „Rendben van, de előbb imádkoznom kell.”

De nagy dolog az, hogy amikor átéljük azt, hogy a rossz néha győz ebben a világban, kétség kívül így van, és mindig is így lesz, hogy akkor nem egyszerűen csak leülünk egy fának az oltalmába és fogjuk a fejünket és azt mondjuk „Miért történhet ez?”, hanem azt a kérdést tesszük föl. „Ha ez így van, miért maradjak igaz, és miért tartsak ki Isten és az emberség mellett?” Ezt a kérdést érdemes megválaszolnunk, nem azt, hogy ez miért történhet meg. Erre a kérdésre a hitünk alapján egyszer csak megszületnek a válaszaink. Közben, ha szabad még ezt hozzátennem, ezek a válaszok nem szavakban és gondolatokban születnek meg első sorban, hanem a tetteink révén. A tetteink révén választ tudunk adni az életnek azokra a kérdéseire is, amelyekben szavakkal nem tudunk magunk számára sem kielégítő válaszokat adni.

Ezért a záró gondolatom, hogy visszatérjek ide. De nagy dolog az, hogy mi nem győzni akarunk, hanem győzni akarjuk azt, amikor a rossz újból és újból megnyer egy-egy csatát. És amikor mi ezt győzzük, akkor átélhetjük azt, hogy tulajdonképpen nem a győzelemben hiszünk, hanem Istenben. Amikor valakinek megvan a lelkében ez a szabadság: „Nem a győzelemben hiszek, hanem Istenben.”, ez ad nekünk annyi lelki erőt, hogy megőrizzük Istent, és megőrizzük az emberséget. Amikor megőrizzük Istent és az emberséget, akkor fölragyog valami abból, ami karácsonykor megszületik.

(Az igeversek forrása: http://igenaptar.katolikus.hu )